A szocializmus és a szocialista-kommunista állameszme

„És mi az a szocializmus? – kérdi alább. – A régi erők szétrombolása, anélkül, hogy újak jönnének helyükre…” [1]

A szociális – ekként az egyenlősítésre törekvő – mozgalmak története keresztül-kasul szövi az emberiség történetét. Magyary Zoltán nem véletlenül állapította meg, hogy „a szocializmus – ha alatta a szociális mozgalmat értjük –, olyan régi, mint az emberi társadalom. Időről időre megújuló tiltakozás a földi igazságtalanság ellen, mihelyt a társadalom fejlődésével a vagyon elosztásában nagyobb különbségek mutatkoznak, fényűzés és pazarlás lép fel.” [2] Így ha sarkos túlzásnak is bizonyul A kommunista párt kiáltványában foglalt megállapítás, miszerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”, [3] az kétségtelen tény, hogy már az antikvitásban is felmerültek a társadalmi elégedetlenség bázisán szerveződő komoly reformtörekvések. A szociális eszme mint olyan tehát komoly elméleti előzményekkel rendelkezik; Marx kijelentése azonban, miszerint „az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja”, [4] az ún. „államszocialista kísérletekre” [5] figyelemmel nagy jelentőségre tesz szert, és a szocializmus gyakorlati tapasztalatainak vizsgálatát is szükségessé teszi, annál is inkább, mivel – napjainkra talán már közismert tényként – „a kommunista világmozgalom körülbelül 100 millió emberéletet pusztított el”. [6] A szovjet típusú alternatív társadalom-és gazdaságszervezési kísérlet történelmi léptékű kudarcát követően, a XXI. századból nézve éppen ezért joggal oszthatjuk annak a blikkfangos viccnek az igazságtartalmát, miszerint „a létező szocializmus nem működik, a működő szocializmus pedig nem létezik”.  E fejezet nem célozza ama kérdés beható vizsgálatát és eldöntését, hogy Marx pusztán megvilágította-e „a társadalmi mechanizmusok egy egészen rejtett szintjét, vagy őscsírája [volt] minden későbbi szörnyűségnek a Gulagon?” [7]

Tisztában vagyunk Oswald Spengler megállapításának igazságával, miszerint „a »szocializmus« mint kifejezés korunknak nem a legmélyebb, ám a leghangzatosabb kérdéskörét jelöli. Mindenki használja, jóllehet mindenki mást ért rajta. E jelszóba (…) mindenki azt vetíti bele, amit szeret avagy gyűlöl, amitől fél, vagy amit kíván. Ám a szűkös vagy épp tágas történeti feltételekre senkinek sincs rálátása.” [8] Az alábbi fejezet e rálátást próbálja a maga szerény eszközeivel előmozdítani, méghozzá azzal, hogy áttekinti a szocializmus elméleti előképeit, valamint a szocializmus különböző irányzatainak társadalom-és emberképét, és főként a szocialista-kommunista állameszme főbb sarokpontjait.

A szocialisztikus eszmekör előképei

Platón és az (ős)kereszténység

A szocialisztikus gondolkodásmód és eszmekör első előfutárának sokan Platónt (Kr. e. 427-347) tartják; Magyary értelmezésében Platón a Politeiában (Az állam című munkában) „az élessé vált vagyonkülönbségekkel és [a] velük járó osztályharcokkal” állította szembe az eszményi állam képét. [9] A Dános-Kovács szerzőpáros szerint Platón egyenesen az „antik görög szocializmust” képviselte – ennek valóságtartalma legalábbis erősen kétséges [10] –, amelynek alaptétele, hogy azok, akik közügyeket intéznek (államhatalmat gyakorolnak), nem rendelkezhetnek magánvagyonnal; az ilyen vezetők házaiba pedig bárki beléphet annak ellenőrzéseképpen, hogy nem gyűjtöttek-e a maguk számára a szükséges mértékűnél több élelmiszert. Az állam őrei pedig nem alapíthatnak családot, és gyermekeiket nem nevelhetik fel a házaikban; velük szemben ugyanis az az elvárás, hogy „mindazokkal, akik szintén az államot szolgálják, teljes közösségben éljenek”. E megközelítésben a „Platón-féle szocializmus” a magántulajdon teljes eltörlését követeli e rétegekre nézve, annak minden családjogi következményével együtt. A szerzőpáros ugyanakkor hozzáteszi, hogy Platón ezeket a gondolatokat nem valamiféle szocialisztikus küldetéstudat szemszögéből vetette papírra, hanem azért, hogy Athént a legerősebb görög polisszá tegye. „Ezért tartotta szükségesnek, hogy a harcosoknak és a kormányzóknak ne legyen családjuk, mely idejüket a közügyek intézésétől és a harcoktól elvonhatná.” A földművesek, az iparosok és a kereskedők esetén már egyáltalán nem kifogásolta a magántulajdont, sőt esetükben még a nagyobb vagyoni egyenlőtlenségeket sem tette kritika tárgyává a görög filozófus. [11]

Magyary és a Dános-Kovács szerzőpáros szerint a szocialisztikus eszmekör korai kútfői között kell keresnünk az (ős)kereszténységet is: „hogy az emberek jogilag egyenlők, hogy a föld mindnyájunké, hogy a munka az értékek egyedüli forrása, hogy a magántulajdon túlzásai nem igazolhatók stb., ezekkel a nézetekkel az egyházatyáknál sokszor találkozunk.” [12]

A reneszánsz államutópiák

A szocialisztikus gondolkodásmód előfutárait vizsgálva a reneszánsz államutópiák megállapításait is segítségül hívhatjuk.  Morus Tamás (1478-1535) korszakalkotó munkája, az Utópia című mű 1516-ban jelent meg.  Morus e munkájában arra (is) kívánt reflektálni, hogy „a pénzgazdálkodás diadala nyomorúsággá változtatta a földművességet, melyre a hűbériség gazdasági és társadalmi rendszere, az államok felépültek. A megvetett kalmár nagyobb úr lett, mint a főnemesek, akik csak parasztjaikat nyúzhatták, hogy a városi bugrisokkal versenyt tarthassanak.” [13] A mű megértéséhez fontos továbbá megértenünk Anglia politikai és gazdasági hátterét, mivel ekkor vette kezdetét az ún. bekerítések folyamata, mely a XVIII. századig húzódott, és komoly társadalmi problémákat, változásokat eredményezett. David H. Sacks szerint az Utópia sokkal inkább tekinthető e szociológiai-ökonómiai problémára való válaszadásnak és programnak, mintsem politikai szatírának és filozófiai fejtegetésnek. ^[14] Morus írása két könyvből áll. Az első könyv az aktuális helyzet leírását tartalmazza, bemutatva a „mesélőt”, a portugál humanistát, aki saját élményei alapján elbeszéli az országban tapasztaltakat, és hallgatóit, akiket eltérő tulajdonságokkal ruház fel, érzékeltetve, hogy van, aki változásért kíván, és van, aki ellenzi a reformokat, azaz támogatja Anglia leader-berendezkedését. Morus az első könyvben végül is az állam és a jog történeti valóságát rajzolja meg, amelyet elítél ugyan, de javíthatatlannak tart. A második könyvben ezzel szemben a helyes, a „legjobb” állami berendezkedést vázolja fel, amelyet azonban megvalósíthatatlannak vél, és nem is tekint komoly jogpolitikai programnak. „Lehet-e arra komolyan törekedni, amiről eleve bizonyos, hogy megvalósítása lehetetlenség?” – teszi fel a kérdést Horváth Barna. – „Ez jut kifejezésre ennek a Seholországnak már a puszta nevében is. (…) Karikatúrának érezzük Morus Seholországát, amelynek helyességét lehetetlenségével kell megfizetnünk.” [15]

Az Utópiában egyértelműen megfigyelhető a kommunisztikus szemléletmód, mely a Morusra nagy hatást gyakorló ókori és őskeresztény szemléletből is táplálkozott. Morus munkájának fő gondolati magva a teljes – tehát nemcsak a fogyasztási, hanem egyúttal a termelési – kommunizmus. [16] Morus teljes mértékben fel kívánja számolni a magántulajdont, értve ezalatt a földeket és az egyszerű használati cikkeket egyaránt; ezzel párhuzamosan pedig megalkotja a saját „ellentársadalmát”, [17] intézményesítve a közös tulajdont. Ide tartoznak a munkával megtermelt javak is, melyekből mindenki annyit vesz el, amennyi feltétlenül szükséges. Férfiak és nők egyaránt hat-hat órát kötelesek dolgozni, bár Morus figyelembe veszi az eltérő fizikai adottságokat, így a nehezebb munkákat a férfiakra bízza, míg a könnyebbeket, a „gyapjúval, lennel való foglalatoskodást” a nők feladatául szabja. A polgárok viszont a szabadidejüket sem tölthetik semmittevéssel, játékkal; kizárólag olyan tevékenységet folytathatnak, amely a szellemi képességeik fejlődését szolgálja (ilyenek például a természettudományok; aki pedig kiemelkedően teljesít, e terület tudósává válhat). A kommunisztikus vonások körét gyarapítja a nagyfokú uniformizáció is; minden ház (melyek lakóit a közös tulajdon jegyében tízévente újrasorsolják), és minden kerület, sőt még a ruházat is egyforma; a nemesfémből (legfőképpen aranyból) készült ékszerek használata a rabszolgák és becstelenek bélyege. A társadalmi különbségek, születési előjogok megszűnnek, a legtöbb tisztséget (például a papit vagy a fejedelmit) nemtől, és további biológiai adottságoktól függetlenül, választás útján lehet megszerezni.

A reneszánsz utópiák körébe sorolhatjuk Tommaso Campanella (1568-1639) dominikánus szerzetes Napállamát (más fordításban: Napvárosát) is. A szerzetes a legmesszebbmenő életközösség: a nők és gyermekek közösségének hirdetője, egyben – Platónhoz hasonlatosan – a nemi viszonyok szabályozásának, és a fajfenntartás állami szervezésének propagálója. A Napállamban a tulajdonjogi és családjogi viszonyok egyfajta kommunizmusa, valamint a (napi négy órát kitevő) egyenlő munkakötelezettség mellett az élvezetek egyenlő jogát, és a szabad szerelem „uralmát” is intézményesítik. [18] (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a szabad szerelem uralta atmoszféra lengi át a magyarországi Tanácsköztársaság fennállása alatt publikált pamfletet – Kommunizáljuk-e Zsófit? [19] – is.)

Az utópikus szocializmus

A francia forradalom a szocialista gondolkodók számára is fordulópontot jelentett; a forradalom által kivívott politikai egyenlőséget ugyanis a későbbikben a társadalmi helyzetre is igyekeztek átvinni, az osztálykiváltságok mellett az osztálykülönbségek felszámolását is követelve. Ezeket az eszméket a XIX. század hajnalán főként három utópista szerző visszhangozta lelkesen: Henri de Saint-Simon, Charles Fourier, valamint Robert Owen. E „triumvirátus” – Engels szavaival élve – „nem az időközben kialakult proletariátus érdekeinek képviselői gyanánt lépett fel, hanem éppen úgy, mint a francia forradalmat megelőző felvilágosítók, ők is elsősorban nem egy bizonyos osztályt, hanem az egész emberiséget akarták felszabadítani.” [20]

François Marie Charles Fourier (1772-1837) francia filozófus („az ábrándos boltoslegény”) tanításai alapvetően szocialista hangvételt ütnek meg. Céljuk a köz boldogságának biztosítása, ami az egyén minden ösztönének (boldogság-és luxusösztön; társulási ösztön; a lélek és az érzékek egyidejű kielégítésének ösztöne) és vágyának teljes kielégítésével, az ember és a természet, a munka és az élvezet közötti összhang megteremtésével érhető el. Fourier emellett mélyen vallásos is volt; úgy vélte, hogy Isten az ember megteremtésekor annak minden jellemvonását maga oltotta bele, így azokat nem lenne szabad, sőt értelmetlen lenne mesterségesen elnyomni. Fourier elítélte korának liberalizmusát csakúgy, mint a fennálló gazdasági rendet, illetőleg az ezt támogató filozófusokat; nem is beszélve az erőszakról és a forradalomról, melyek meglátása szerint sohasem nyújtottak megoldást a problémákra és az elnyomottakra. A főbb gondokat Fourier a következőkben látta. Az ipar fejlődése miatt a munka teherré vált, pedig örömnek kellene lennie. A mezőgazdaság a szétdarabolt földek, és a műveltséget nélkülöző földbirtokosok miatt improduktív, a házasság intézménye pedig a nők tárgyiasítása és hiányos jogai miatt van válságban. A civilizációt az emberi élet szakaszaihoz hasonlította; úgy tartotta, hogy még előttünk áll a végső harmónia megvalósulása, mely lassú folyamat – kivéve, ha az embereket vérmérséklet és tulajdonságok alapján – II. Fülöp makedón uralkodó híres csatarendjének elnevezése után – ún. falanxokba szervezik. A falansztert Fourier egy hatalmas palotában helyezi el, amelyben háromszáz család él és dolgozik. Elméletében a vagyoni különbségek nem szűnnek meg, erre tekintettel bérelhetők a lakások, és fogyaszthatók az ételek. Részletes szabályozásra kerül továbbá a fizetés módja. Emellett nem veti el sem a pénz, sem a részvények létét. A „falanszter-felfogás” egyik legfontosabb elve, hogy mindenki a neki megfelelő munkát választhatja, és senki sem kötelezhető arra, hogy e munkát két óránál tovább végezze. Ezáltal biztosítják az egyéniség kibontakozását, a folyamatos elszántságot, és akadályozzák meg egyúttal a tevékenységből való kiábrándulást, illetve az „osztályosodást”. Ez utóbbihoz járul hozzá az ún. csoportokba és „sorozatokba” sorolás is: így ugyanis csak az egyes csoportok között – és nem az individuumok soraiban – alakul ki a verseny; a munkaeszközök és a földterület pedig közös tulajdont képez. Fourier hasonló részletességgel dolgozza ki a mindennapi élet legapróbb részleteit, az egészségügytől a vezetésen át a szórakozásig. [21]

Robert Owen (1771-1858), a New Lanarck-i gyár tulajdonosa és igazgatója a munkások életének tanulmányozásakor figyelt fel rá, hogy milyen komoly problémákkal küzd, és milyen körülmények közül kerül ki az érintett réteg. Látta a gyermekmunkát és a legáltalánosabb műveltség teljes hiányát; ezek kiküszöbölése végett óvodákat, iskolákat alapított, kor és fejlettség szerint dolgoztatta a munkásokat, és számukra folyamatos tanítást biztosított, a munkaidőt pedig csökkentette. Sokan vélték úgy, hogy ezt a komplexumot a kiadások miatt hosszú távon nehéz fenntartani, az alacsonyabb számú munkaóra azonban pozitív változást hozott: a bevétel nem csökkent, s nagy népszerűségre tett szert azáltal, hogy a fizetéseket az 1806-os válság idején is kiadta, és nem folyamodott elbocsátásokhoz. Egész életében hitt abban, hogy az emberek természete pusztán nevelés kérdése, a munkát így szerethetővé lehet számukra tenni, s az emberek alapvetően jók, csupán a körülmények teszik őket rosszá. A későbbiek folyamán az általános állásponttal való szembekerülése miatt forradalmárként tekintettek rá, támogatóinak köre folyamatosan szűkült, és munkásságát végül visszatérő bukások kísérték. Owen alapvetően egy rétegre koncentrált, a „munkásosztályra”; rájuk vetítette univerzális érvényű utópikus gondolatait, melyeket a kulturális-ideológiai funkció; a nevelés és a jó életkörülmények, valamint a boldogság előtérbe helyezésével kívánt megvalósítani – szűk körben nagy sikerrel, a „hatókör kiterjesztésének” kísérletét követően azonban kudarccal.  ^[22]

Azt, hogy a szocialisztikus gondolkodásmód képviselői nemcsak a magántulajdon ellen harcoltak, hanem a politikai felszabadítás érdekében is, hűen tükrözi Henri de Saint-Simon (1760-1825) francia gondolkodó, kalandos életű arisztokrata, a szociológia egyik előfutára, és az utópista szocializmus egyik legfontosabb képviselőjének munkássága is. E körben kell megemlíteni Az ipari rendszer, A termelők katekizmusa, és A társadalom szervezetéről című műveit. Saint-Simon arra az álláspontra helyezkedett, hogy a születési előjog alapján uralkodó rendek elleni harc a pozitív jövőkép elengedhetetlen összetevője; emellett elismerte a képességek különbözőségét, ennek minden hozadékával együtt. Az ipari civilizáció jövőjét Saint-Simon a termelők közösségében vélte felfedezni, sok későbbi szocialista gondolkodót inspirálva eme gondolataival. Az ipari korszak fejleménye szerinte abban ragadható meg, hogy eltűnik a földbirtokosok „parazita rétege”, és a produktív munkát végzőkből – tőkés vállalkozókból, bankárokból, tudósokból, mérnökökből, és ipari munkásokból – rekrutálódik majd a társadalmi közösség. A jövő társadalma egy olyan bázison fog szerveződni, amely a munkavégzők széles körű együttműködésén, és a tudomány termelésben történő alkalmazásán alapszik. Az esélyegyenlőséget a társadalom minden tagja számára az általános oktatási rendszer bevezetése révén kívánta lehetővé tenni. Ez azonban Saint-Simon esetén nem jelentett „radikális egyenlősítést”; a társadalom az ő felfogásában ugyanis a végzett teljesítmény, ekként az egyenlőtlen jövedelmek alapján tagozódik. A születés arisztokráciáját ekként a tehetség arisztokrácia „cseréli le”, azaz a meritokrácia – a személyes teljesítményen, valamint a szerzett érdemeken alapuló társadalmi hierarchia – jut érvényre. [23]

Marx és Engels – A „tudományos szocializmus”

Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) tevékenysége arra irányult, hogy a szocializmust utópiából „tudománnyá” alakítsa. A politikatudomány elnevezés Marx és Engels műveiben nem fordul elő, az államtudományé pedig még kevésbé. Valahányszor ugyanis az államról és a politikáról – egyáltalában véve a politikáról mint tudományról – alkotott felfogásukról szóltak, a „tudományos szocializmus” elnevezést használták. [24] Marx anélkül ért el rendkívüli politikai hatást, hogy valaha is önálló politikai elméletet dolgozott volna ki. Nincs egyetlen olyan, a politikáról szóló elméleti munkája sem, amely vetekedne a tőkés gazdaságnak A tőkében feldolgozott tudományos elemzésével. Ralph Milliband szerint a marxizmusnak azért nem dolgozott ki külön politikai elméletet, „mert az egész marxizmus maga politikai jellegű.” [25]

Marx és Engels munkásságát minden további nélkül „korszakos jelentőségűnek” nevezhetjük; e jelző használatából természetesen semmit sem von le az a megállapítás, miszerint a marxisták hajlamosak arra, hogy „a pillanatokat összekeverjék a korszakokkal, a következő évet a következő évszázaddal, az ötleteket az eszmékkel, a könyveket meg az emberekkel. A marxisták csak a tagadásban erősek, a pozitív dolgokat illetően viszont bukásra vannak ítélve. Végül is tanúságot tesznek arról, hogy mesterük csak kritikus volt, s nem alkotó. Könyvkukacok egész rajának pusztán csak fogalmakat hagyott hátra.” [26] Spengler Marx szemére veti továbbá, hogy bár a porosz szellemi légkör szülöttéről van szó, aki az angol szellemi atmoszférában telepedett le, „de mindkét nép lelkisége egyformán idegen maradt számára. A természettudományos jellegű XIX. század szülötteként jó materialista és rossz pszichológus volt. Így végül nem valamely eszme tartalmával töltötte ki a nagy realitásokat, hanem az eszméket szállította le a fogalmak, érdekek szintjére. Az angol vér helyett, melyet nem érzett magában, csak az angol dolgokat és fogalmakat pillantotta meg. Hegelből pedig, akiben ott volt a porosz államgondolat tekintélyes része, csak a módszer vált hozzáférhetővé a számára. (…) egyszerűségük folytán megcáfolhatatlan jelszavak révén sikerült neki csaknem valamennyi ország munkásságát egyetlen, jól megformált osztálytudattal rendelkező osztállyá szilárdítania.” [27]

Magyary még tovább megy a kritikában, amikor a „tudományos szocializmus” két alapfeltevéséről bizonyítja be, hogy Marx és Engels csak „leporolták” a korábbi tudományos eredményeket és megállapításokat. Azt a gondolatot, hogy az emberiség története – a politikai, vallási, és jogi jelenségekkel együtt – egy nagy fejlődési folyamat, amelyben minden változik, kifejlődik, és elmúlik, végső soron Georg W. F. Hegeltől (1770-1831) „kölcsönözték”, és fejlesztették tovább (kiegészítve azzal, hogy minden haladás a gazdasági ellentétek fejlődésével, és az azokból folyó osztályharccal függ össze). A hegeli dialektikus módszer – amely az eredeti értelmében a szellemi mozgalmak fejlődésének magyarázatául szolgált – szerint ugyanis az Eszme tétel és ellentétel, állítás és ellentmondás, ok és okozat kifejlődése úján alakul. A marxi-engelsi séma másik nagyfontosságú összetevőjét, a materializmus fogalmát pedig Ludwig von Feuerbach (1804-1872) fogalmazta meg; eszerint nincsen anyag és szellem, test és lélek, világ és Isten, hanem csak anyag van, s a szellem vagy éppen lélek csak „reflextünet”, az anyag funkciója. [28] Később ebből a „tudományos szocializmus” azt a gondolatot bontotta ki, hogy az emberi életnyilvánulások közül a legfontosabb a fizikai szükségletek kielégítését célzó gazdálkodás. Engels szavaival élve: „Manchesterben szinte orrommal ütköztem bele abba, hogy a gazdasági tények, amelyek az eddigi történetírásban semmilyen vagy csak nagy nagyon lenézett szerepet játszanak, legalábbis a modern világban döntő történelmi erők; hogy alapjai a mai osztályellentétek keletkezésének; hogy ezek az osztályellentétek azokban az országokban, ahol a nagyipar következtében teljesen kifejlődtek – tehát különösen Angliában – a politikai pártképződés, a pártharcok, s ezzel az egész politikai történelem alapjai.” [29] A gazdálkodás és a termelés tehát társadalomtudományi gondolkodás alapja és kiindulási pontja, és a jog, a politika vagy a vallás csak az eme alapzatra emelt „Überbau”, azaz felépítmény.

A fenti kritikák természetesen nem jelentik azt, hogy Marx vagy Engels minden gondolata eredendően téves vagy cáfolandó lenne. Azt az alapigazságot, miszerint a fürdővízzel együtt nem szabad a gyermeket is kiöntenünk, bizonyítja, hogy az általuk a „kapitalista termelési móddal” szemben megfogalmazott kíméletlen kritika egyes elemei feltétlenül reálisnak és helytállónak bizonyultak. Tekintsük át Marx és Engels államfelfogásának részleteit!

Marx és Engels tudományos szocializmusa egy olyan időszakban „robbant be” a köztudatba, amelyet valóban Charles Dickens tollára illő állapotok uraltak; Sylvia Nasar szavaival élve a Dickens korabeli Angliát az „éhség kísértete” járta be. [30] Ennek hátterében az állt, hogy a gazdasági cselekvés szabadságfokának nagyfokú növelésével a kormányzatok eleget tettek a liberalizmus által támasztott elvárásoknak, ami óhatatlanul az egyenlőségi viszonyok csorbulásához vezetett. A háborítatlan piacgazdaság a szabad versenyes kapitalizmus keretei között a tőke újabb és újabb haszonnal járó működésére tekintettel keveseket tett gazdaggá, sokakat viszont annál szegényebbé. Nem véletlen, hogy Madách Imre hőse a londoni színben a szabad verseny erőiben való csalódásának adott hangot. [31] A „történelmi kapitalizmus” egyre kevésbé állt összhangban a liberális iskolák piaci harmóniát idealizáló elméleti sémáival: a fennálló kapitalista konstrukciók már alig-alig tükrözték a valóságos ipari és pénzügyi rendszer struktúráit, illetve gyakorlatát.

1844 őszén tehát, amikor Marx, a porosz főnemes veje, és egy radikális folyóirat szerkesztője Párizsban dolgozott egy tanulmányán, Európa kontinentális része egyre inkább „egy forrongó, kitörni készülő vulkánhoz hasonlított.” [32] Marx a politikai nézetrendszerét tekintve ekkor már szinte „teljes fegyverzetben” állt a publikum elé. A hegeli jogfilozófia kritikájából (1843) című munkájában végrehajtotta az idealizmusból a materializmushoz – és a forradalmi demokratizmusból a kommunista felfogáshoz – vezető átmenetet. „Vizsgálataim eredménye az volt, hogy a jogi viszonyok és az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem ún. általános fejlődéséből, hanem éppen ellenkezőleg, azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel – a XVIII. századbeli angolok és franciák példájára – »polgári társadalom« néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni.” [33] Az általa szerkesztett Deutsch-Französische Jahrbücher című folyóirat hasábjain már deklarálta, hogy az előtte álló feladat „minden fennálló kíméletlen kritikája”, „abban az értelemben, hogy nem fél [annak] eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglévő hatalmakkal való konfliktustól.” [34] A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés című munkájában, a vallást kritizálva deklarálta, hogy „fel kell forgatni mindazokat a viszonyokat, amelyekben az ember lealacsonyított, leigázott, elhagyott, megvetendő lény; azokat a viszonyokat, amelyeket legjobban annak a franciának a felkiáltásával jellemezhetünk, aki egy kutyaadó tervbevételekor így szólt: »Szegény kutyák! Úgy akarnak veletek bánni, mint az emberekkel.«” [35] Ezt követően papírra vetette a proletariátus később „nagy karriert befutott” fogalmának első változatát is, hangsúlyozva, hogy egy „radikális láncokat hordó” osztályról van szó, amely „egyetemes szenvedésnek” van kitéve. [36] A porosz király és a szocializmus című cikkhez írt kritikai széljegyzetében pedig kimondta, hogy „csak a szocializmusban találhatja meg egy filozofikus nép a megfelelő gyakorlatát, tehát csak a proletariátusban találhatja meg felszabadításának tevékeny elemét. (…) A forradalom egyáltalában – a fennálló hatalom megdöntése és a régi viszonyok megszüntetése – politikai aktus. Forradalom nélkül azonban a szocializmus nem valósulhat meg. Szüksége van erre a politikai aktusra, amennyiben szüksége van a szétzúzásra és a megszüntetésre.” [37]

Marx tehát már ekkor kidolgozta fogalmi rendszere túlnyomó többségét, a „forradalom harci kürtjébe” azonban Engelsszel kiegészülve fújt bele igazán. A nyomtatott szó – amint azt Spengler leszögezte – valóban szavatolta, hogy a hatás legyőzzön minden térbeli és időbeli távolságot; az angol forradalomban ezt a szerepet töltötte be a Biblia, a franciában Rousseau Társadalmi szerződése, a németben pedig a Kommunista kiáltvány. [38] A kommunista párt londoni kongresszusa számára készített, és 1848 februárjában közzétett kiáltványában leszögezik, hogy „kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.” [39] A társadalmak történetét Marx és Engels osztályharcok történeteként rajzolta meg: az ókort eszerint a szabad és rabszolga, a patrícius és plebejus, a feudalizmust pedig nemes és jobbágy, céhmester és mesterlegény – röviden: elnyomó és elnyomott – folytonos ellentéte határozta meg, amely lappangó, majd nyílt harccá eszkalálódott, és amely végül az egész társadalom forradalmi átalakulását – vagy éppen a harcban álló osztályok együttes pusztulását eredményezte. A hűbéri társadalom felbomlásából született modern polgári társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket, csak „új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új alakulataival cserélte fel a régieket.” A „burzsoázia korának” társadalma ekként két, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra tagozódik: burzsoáziára és proletariátusra. [40]

Az állam – egyetlen lakonikus mondatba sűrítve – nem más, mint valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma; az a forma, amelyben egy uralkodó osztály tagjai a közös érdekeiket érvényesítik. [41] A modern államhatalom Marx és Engels tézise szerint „az egész burzsoá osztály közügyeinek igazgató bizottsága”, és a nagyipar, valamint a világpiac létrejöttével a burzsoázia kizárólagos politikai uralomra tett szert a modern képviseleti államban. E közhatalmi keretek között a burzsoázia a „vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást tette. (…) Fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.” [42] A kiáltvány fogalmazói hosszan ecsetelik a proletariátus kizsákmányolását, majd arra a következtetésre jutnak, hogy a proletariátus – mint a társadalom legalsóbb rétege – csak akkor emelkedhet fel, és akkor egyenesedhet ki, ha „levegőbe repíti a rétegeknek azt az egész felépítményét, amely a hivatalos [ti. polgári] társadalmat alkotja.” A kommunisták legközelebbi célja minderre figyelemmel a proletariátus osztállyá alakítása, a „burzsoá uralom” megdöntése, és a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által. A kommunisták céljai között szerepel a modern polgári magántulajdon felszámolása, mert az olvasatukban a termékek előállításának és elsajátításának olyan formája, „amely osztályellentéteken alapul, azon, hogy az egyik ember a másikat kizsákmányolja.” A tőkét közös, a társadalom miden tagját megillető tulajdonná kívánják „átváltoztatni”, ennek révén szerintük ugyanis elveszik a tulajdon osztályjellege, így pedig a társadalmi jellege is megváltozik. A proletariátus a kiáltvány fogalmazói szerint arra fogja használni a politikai uralmát, hogy „a burzsoáziát fokról fokra megfossza összes tőkéitől, hogy minden termelőeszközt az állam kezében, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében összepontosítson, és a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban szaporítsa.” [43]

Már ebben a dokumentumban is megfogalmazódik az állam elhalásának a marxista-leninista irodalomban később „slágertémává” váló gondolata. Marx és Engels reményei szerint ugyanis a „fejlődés folyamán” az osztályellentétek el fognak tűnni, és a termelés a „szövetkezett egyének” kezében fog összpontosulni, így a közhatalom el fogja veszíteni politikai jellegét. Amennyiben a proletárság osztállyá egyesül a „burzsoá osztály ellen irányuló küzdelmében”, és forradalmi úton uralkodó osztállyá emelkedik, mi több, uralkodó osztályként „a régi termelőviszonyokat erőszakosan megszünteti”, akkor az osztályellentét létfeltételeit, valamint az osztályokat is felszámolja, így ebben „a szép új világban” már szervezett közhatalomra – azaz államra – sem lesz szükség. S hogy mi történne, ha a proletariátus mégsem vállalkozna erre a feladatra? Marx és Engels ezzel az eshetőséggel nem számol; a proletariátus szerintük úgyis ajánlkozni fog az addigi társadalmi rend erőszakos felforgatásához, mert a „forradalomban csak láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.” [44]

Marx egyébként – bár a társadalomtudós „hűvös, elemző tárgyilagosságát” a későbbiekben sikeresebben kamatoztatta – érettebb korszakában sem adta fel a „tőkés termelési mód” bukásának prognózisát. [45] A Tőke (1867) első kötetének A tőkés felhalmozás történelmi tendenciáját taglaló fejezetében is arról értekezett, hogy a „sok munkást kizsákmányoló tőkés kisajátítása” elkerülhetetlen, és „a termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása” el fog jutni arra a pontra, amikor „már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.” [46]

Az állam meghatározását, illetve az államelhalás tézisét később Marx és Engels tovább cizellálták, majd Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) tovább is fejlesztette.  A gothai program kritikájában (1875) Marx leszögezte, hogy az állam reális társadalmi alapjait a társadalom fennálló osztálykonstellációja, valamint az osztályok közötti antagonizmus (ellentmondás) képezik. Az állam sajátos társadalmi jelleggel bír, amennyiben működését determinálják egy meghatározott társadalom jellemző társadalmi és gazdasági viszonyai. A „korszerű burzsoá állam” lényeges vonása a termelői viszonyok burzsoá jellege, ezért a társadalmi és gazdasági viszonyok e jellegének megszüntetésével maga a burzsoá állam is meg fog szűnni. [47] Amennyiben a munkásosztály az új szocialista társadalom fejlődését kívánja „egyengetni”, akkor az új társadalom számára új, „neki megfelelő” államot is kell teremtenie. Az állam a kommunista társadalom keretei közepette szükségszerűen fog elhalni, ám „a tőkés és kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.” [48]

Friedrich Engels is úgy látta, hogy az állam nem öröktől fogva való. Meglátása szerint a gazdasági fejlődés azon fokán, ahol a társadalom különböző osztályokra szakadt, az állam léte óhatatlan szükségszerűséggé vált. Gyors lépésekben haladunk azonban a fejlődés azon fokához, amikor is megszűnnek ezek az osztályok, velük együtt pedig az állam is eltűnik. „Az első aktus, amelyben az állam valóban az egész társadalom képviselőjeként lép fel – a termelési eszközök birtokbavétele a társadalom nevében –, egyszersmind utolsó aktusa is mint államnak. Az államhatalom társadalmi viszonyokba való beavatkozása egyik területen a másik után feleslegessé válik, és magától elenyészik azután. A személyek feletti kormányzás helyébe dolgoknak az igazgatása és termelési folyamatoknak a vezetése lép. Az államot nem  »eltörlik«, az állam elhal.”- érvel Engels az Anti-Dühring című vitairatban. „A társadalom, amely a termelést a termelők szabad és egyenlő társulása alapján újjászervezi, az egész államgépezetet oda helyezi, ahová akkor való lesz: a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé.” [49] Lenin szerint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmeneti időszak elején az elnyomás még szükséges lesz, de itt már a kizsákmányolókból álló kisebbséget fogja elnyomni a kizsákmányoltakból rekrutálódó többség, az elnyomás apropóján pedig még szükség lesz a külön elnyomó apparátusra. Ez azonban már csak átmeneti államnak fog bizonyulni. A kommunizmus viszonyai között az állam teljesen elavulttá válik, mert már nem lesznek osztályok, következésképpen permanens (állandó) harc sem lesz a lakosság egy meghatározott része ellen. A kihágások elhalásával együtt elhal az állam is. [50]

Érdekességként említjük meg, hogy a marxi államelhalásos tézist a későbbiek folyamán egy angol pluralista szerző, Harold J. Laski (1893-1950) is felelevenítette. Alkotói tevékenysége kései fázisában Laski elfogadta, hogy az állam és a jog a fennálló osztályviszonyok fenntartója, és az állam, valamint az államtan azért került válságba, mert az állam immáron képtelen teljesíteni a békés átalakulás, és a lehető legnagyobb szükségletkielégítés funkcióit. Az állam és a jog eszményi és tényleges céljai között ellentét feszül, amely csak egy osztálynélküli társadalomban „korrigálható”. A jog a fennálló osztálytagozódás fenntartása az állam kényszerítő hatalmával, és csak addig talál engedelmességre, amíg a termelési viszonyok biztosítják a társadalom lehetőségeinek teljes kiaknázását. A jog azonban rögvest ellenállásba fog ütközni, amint a termelési erők összeütköznek a termelési viszonyokkal, és a kiaknázás lehetetlenné válik. Az osztálynélküli társadalomban Laski szerint a jog az állammal együtt fog elhalni, és a pluralista társadalom nem fogja „megtűrni” a jogot, az osztályuralom eszközét. [51]

A marxizmus revideálása – szociáldemokrácia és fabiánus szocializmus

Marx 1883-ban bekövetkezett halálát követően megindult a marxizmus mint tudományos megközelítés alapvető tételeinek kanonizálása. [52] A Marx és Engels által várt proletár forradalom azonban „érdeklődés hiányában” látványosan elmaradt, így az állam feltételezett elhalásának folyamata sem indulhatott meg. „Bár Marx tanúja volt az állam és a demokrácia rendkívüli térhódításának, amely a XIX. századot minden európai országban jellemezte, mégis úgy viselkedett, mint egy doktriner és militáns gondolkodó, aki a valóságot csak olyan mértékben értelmezi és veszi figyelembe, amennyire az elméleteinek, valamint a forradalmi cselekvés szükségszerűségének megfelel.” [53] E fejlemények nyomán a klasszikus – és alapvetőnek hitt – „tudományos szocialista” tantételek kritikai attitűd mentén történő vizsgálata, bírálata és felülvizsgálata is elindult.

A német revizionizmus alapjait Marx és Engels irodalmi hagyatékának gondozója, a Der Sozialdemokrat című pártlap szerkesztője, a szociáldemokrata Eduard Bernstein (1850-1932) vetette meg. 1899-ben publikálta A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai című művét, amelyben egy új, reformer stratégiai alapelveit dolgozta ki. [54] Bernstein már Marx és Engels ortodox materialista felfogását is kritikával illette; a termelési erők és a termelési viszonyok kifejlődése és befolyása mellett ugyanis „az illető kor jogi és erkölcsi fogalmait, történelmi és vallási tradícióit, a földrajzi és egyéb természeti befolyásokat, ezek mellett az emberi természet szellemi képességeit is figyelembe kell vennünk.” [55]

Bernstein megközelítésében a politikai állam a társadalomtól elválasztott irányító szervezet. Az állam létrejötte szerinte a társadalom differenciálódásával elkerülhetetlen szükségletté vált: „Ahogyan az állatvilágban a funkciók differenciálódásának haladásával elkerülhetetlenné válik egy csontváz kiképződése, úgy elkerülhetetlen a társadalmi életben a gazdaságok differenciálódásával egy a társadalmi érdeket mint olyat képviselő igazgatási szervezetnek (Verwaltungskörper) a kiképzése. Ilyen szervezet volt ez idáig, és az ma [is] az állam.” [56]

Az állam léte nem csak a társadalmi és gazdasági fejlődés egy bizonyos pontján vált szükségletté, de fennállása a modern viszonyok körülményei közepette sem mellőzhető: az állam tehát nem hal el, és nem „válik köddé” a társadalmi fejlődés későbbi menetében sem; az állam nem szüntethető meg, azt legfeljebb megváltoztathatni lehet. Ha a „belátható jövő társadalmának” igazgatási szervezete legfeljebb csak fokozatilag különbözhet a „jelenlegi” (az 1901-es állapotokat tükröző) államtól. [57] Ahogy később Karl Kautsky (1854-1938) fogalmazott: „Amikor az osztályok megszűnésének következményeit az állam vonatkozásában vesszük tekintetbe, nem annyira az állam elhalásáról, mint inkább funkcióinak változásáról kellene beszélnünk.” [58]

Bernstein tehát szembeszállt az állam megsemmisülésének marxi és engelsi értelemben papírra vetett gondolatával, és követelte, hogy a párt ne kalkuláljon a kapitalista állam „közeli és erőszakos” bukásával; inkább azon fáradozzon, hogy belülről sikerüljön átalakítani az államot. [59] Ha a központi állami apparátus az általános érdeket tartja szem előtt, akkor a képviseleti demokrácia felszámolása nélkül is megszüntethető a gazdaság spontán mozgása, és felül lehet kerekedni a magánérdekek harcán, így teret nyerhet a szervezett társadalom szabadsága: „az osztályérdekek meghátrálnak, az általános érdek hatalmat nyer. A törvényhozás ugyanakkor a gazdasági jogok elleni harcban egyre erősebb lesz, és végül egyre több olyan területet ural, amelyek korábban áldozatul estek a különérdekek vak harcának. A társadalomnak ez a növekvő szabadsága a gazdasági tényezőkkel szemben az, amiről beszélek.” [60] A kollektív állam tehát nem az ismert (korábbi) állam elhalása, „és egy önkéntes kooperációs szervezet létesülése, hanem csakis a mai állam kooperációs tevékenységének kiszélesítése által alakulhat ki. Helyesen állapította meg Bernstein, hogy a kollektív állam a mai államtól csak fokozatilag különbözhet. A szocializmus tehát nem volna más, mint az államgondolatnak átvitel a közgazdaságra, s a szociális életre általában.” [61] Összefoglalva az eddig mondottakat: a munkásosztály céljául nem a fennálló állam szétverését, csak az „államgépezet” saját hatalmába kerítését, és az „össztársadalom” érdekében való működtetését kell szabni. Ez a politikai demokrácia fennálló intézményi keretei között is lehetségessé válhat, amennyiben a „munkásosztály pártja” többséget szerez a parlamentben, kormányt alakít, és nem lépnek működésbe a „burzsoá ellenforradalom” restaurációs erői sem. A demokratikus politikai intézmények – amennyiben kikerülnek a „burzsoázia fennhatósága” alól, és szocialista színezetet nyernek – „a szocializmus adekvát politikai rendszerének alapjává válhatnak.” E demokratikus keretek közé szorított harc eszközei a „Press (sajtó), Párt, Parlament – beleértve a parlamentáris kormányzatot. Ez a három »P« jelenti annak a modern demokráciának a nagy szerveit, amely fogyatékos marad, ha egyikük szükséges ereje vagy szabadága hiányzik.” [62] Bernstein híressé vált fordulatával élve: a szocializmus megmarad pragmatikus és távlati célkitűzésnek, de a napi történéseket szemlélve azt kell szem előtt tartani, hogy „a végcél semmi, a mozgalom minden.” [63]

Angliában a Fabiánus Társaság (Fabian Society) elvei szökkentek szárba, és a Munkáspárt (Labour Party) sokkal inkább merített ezekből a gondolatokból, semmint Marx téziseiből. „A fabiánusok elég különös szerzetek voltak. Sidney [Webb], ahol csak lehetett, a kollektív tulajdont pártolta, »mindenhol máshol a kollektív szabályozást; a kollektív gondoskodást a tehetetlenek és a szenvedők igényeinek megfelelően; a közteherviselést a vagyon arányában, különös tekintettel a tőkevagyonra« (surplus wealth). A Fabiánus Társaság leginkább a helyi önkormányzatok és a kisiparosok kezdeményezéseihez csatlakozott, mint például a tejszövetkezetek, és az önkormányzati zálogházak létrehozása. A fabiánusok stratégiája alapvetően különbözött a többi szocialista csoportétól: nem parlamenti politizálás, de nem is forradalom útján remélték bevezetni a szocializmust, hanem fokozatosan, »a társadalom minden fennálló szegmentést átitatva a kollektivista eszmékkel és kollektivista alaplvekkel.«” [64]A társaságnak 1887-ben 67 tagja, 32 font éves bevétele, „és olyan híre volt, miszerint kiváló hely arra, hogy csinos hölgyek kiváló urakkal találkozzanak, és vice versa.” [65]

Sidney Webb, a politikai bizottság vezetője mellett a társaság illusztris tagjai közé tartozott George Bernard Shaw (1856-1950), az ír származású író, színházi kritikus és publicista. Webb és Shaw mind az utópikus szocializmust, mind a marxi szocializmust elvetették, és egy piaci mechanizmusoknak teret engedő, parlamentáris, magántulajdonra épülő, és osztályharcos ideológiát nélkülöző szocializmus kívánatosságát hangsúlyozták. „Nem megölni, csak megszelídíteni és kontrollálni szerették volna a szabad vállalkozások »Frankenstein szörnyét«, megadóztatni a gazdagokat ahelyett, hogy megsemmisítnék őket.” [66] A fabiánusok szerint a társadalmi bajok egyébként sem orvosolhatók egyszerre, csak lassan, türelemmel, idővel. [67]

Sidney Webb felesége, Beatrice Webb tulajdonképpen a szociális biztonsági háló (azaz a modern jóléti állam) „feltalálójának” bizonyult; 1943-ban, a halála előtt, élete mérlegét megvonva a következőképpen nyilatkozott: „Pontosan láttuk, hogy a jövő generációkról való gondoskodást csakis a kormányzatra bízhatjuk (…) Végső soron egy új államforma felismeréséig jutottunk el, amelyet »házvezető« államnak nevezhetnénk, megkülönböztetve azt a »rendőrállamtól«.” A házaspár már az 1897-ben megjelent, Munkás-demokrácia című könyvében is javaslatot tett egy átfogó nemzeti egészségügyi és munkásvédelmi normarendszer kidolgozására. A „házvezető államról” szóló nagyszabású koncepció viszont nem egyszerűen a szegénység enyhítését, hanem annak felszámolását tűzte ki célul. Ez a koncepció ráadásul a szocialista államberendezkedéssel szemben közös nevezőre hozható a szabadpiaccal és a demokráciával is. A jóléti állam Webb olvasatában a liberális állam „természetes törzsfejlődésének” következő állomása. A polgárok alapvető jóléte e felfogásban – amint azt a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államának gyakorlata is mutatta a későbbiekben, a fejlett nyugat-európai államokban, nagyjából 1945 és 1975 között – az állam felelőssége, és a kormánynak kötelessége garantálnia ez minimális életszínvonalat minden polgára számára. [68]

Élete alkonyán Shaw az alábbiakban foglalta össze politikai hitvallását. Az aktív választójogot korlátozni szükséges; a választhatók névsorában csak „kipróbált bölcsességű, tudású, energiájú személyek” szerepelhetnek. A törvényhozók választásánál nem tekinthető opciónak az általános választójog, mert a népesség kis hányada rendelkezik csak a kívánatos mértékű képességgel és tudással. „Ott szükség van egy egyenlő számú nőkből és férfiakból álló népi parlamenti képviseletre is, ahol az apró panaszokat előadhatják, felelősségre vonhatják a minisztereket és a minisztériumot, javasolhatnak helyesbítéseket és új módszereket, bizalmat szavazhatnak vagy az ellenkezőjét, s általában fenntarthatják az érintkezést a nép és a kormány között.” Az ilyen ún. alsóháznak nem lenne törvényhozói hatalma. Shaw szerint az ország kormányzásához megfelelő tehetséggel rendelkezőket fel kell térképezni, vizsgálat alá kell vetni, és névjegyzékbe kell venni; „ilyenformán a kormányzás is ugyanolyan foglalkozás lesz, mint a többi. A névjegyzékben felvett törvényhozó vagy főtisztviselő olyan helyzetben lesz, mint a felszentelt pap, a jogi doktor, az orvos, az egyetemi végzettségűek.” Ők lesznek a tényleges törvényhozók, míg „a névjegyzékben nem szereplő agitátor kitombolhatja magát az alsóházban.”  A Pygmalion szerzője továbbá a brit pártrendszer „könyörtelen kiirtása” mellett érvelt. A döntéshozókat szemlélve a parlament és a városi hatóság mellett említést tett a szakszervezetekről, kamarákról, a papságról, tőzsdéről, magánvállalkozókról és pénzemberekről is. E tömörüléseknek joga van „kizárni és bevenni embereket, minden kormány-ellenőrzés nélkül. Csak saját testületi elveik és szellemük irányítja őket, ami éles ellentétben lehet a közjó érdekeivel.” Éppen erre figyelemmel nagy politikai hibának bizonyulna, ha az említett testületeket kivonnák az állami ellenőrzés alól: „Minden zsarnokságnál nagyobb veszélyt jelentene az, ha az orvosi szolgálatban a páciensnek nem volna szava, ha a pap korlátlan ura volna gyülekezete lelki életének, ha a jogász kliensei megkérdezése nélkül cselekednék, vagy a gyáriparban a termelők kívánságait tartanák szem előtt, nem a fogyasztókét.” Shaw végül rögzítette, hogy „a szilárd civilizáció alapvető követelménye a jövedelmek egyenlősége bizonyos keretek között. (…) Ha azt az életszínvonalat vesszük irányadónak, melyet ma évi néhány ezer font jelent, akkor mindenkinek a jövedelmét fel kell emelni arra a szintre. És miután szegényeink helyzete a legsürgetőbb, legelőször a legalacsonyabb jövedelmet kell felemelni az utána következőre, azután ezt a két fokozatot a következőre, és így tovább, míg elértük az általános egyenlőséget.”[69]

„Szocializmus egy országban” – a bolsevizmus és a sztálini totalitárius diktatúra

1917. október 25-én Lenin elérkezettnek látta az időt a hatalom átvételére. A bolsevik katonai különítmények e napon körbezárták a kormányépületet, majd október 26-án Lenin felhívást intézett Oroszország polgáraihoz, amelyben bejelentette, hogy „a kormányhatalom a petrográdi szovjet szerveinek … és a Forradalmi Katonai Bizottságnak a kezébe került”, és a „munkások, a katonák és a parasztok forradalmát” éltette. A nyilatkozat minden szava hazugságnak bizonyult, és a Téli Palota később mantraszerűen ismertetett „ostroma” is nagyfokú csúsztatást jelentett. A valóságban annyi történt, hogy a Téli Palotára – amelyben a miniszterek gyülekeztek – este kilenc órakor az Auróra cirkáló bolsevik tengerészei vaktölténnyel kilőttek egy sorozatot, majd a Péter-Pál erődből is eldördült mintegy harminc lövés, amelyből kettő el is találta a palotát. A kormányőrök elmenekültek, és a csőcselék az épületbe tódult. Hajnali három órakor a miniszterek megadták magukat, és a pétervári hatalom a bolsevikok kezébe került. [70] Ezzel – bár a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége hivatalosan csak 1922 decemberében jött létre – kezdetét vette a szovjet típusú hatalomgyakorlás története.

Az uralomra jutott bolsevikok folyamatosan szűkítették a politikai arénát, központosították a hatalmat, és kiiktatták az ellenzéki formációkat. Az a rendszer, amely céljaként az alsóbb néposztályok hatalomba történő bevonását tűzte ki célul, 1917/1918 folyamán „fokozatosan, ám ijesztő gyorsasággal” egyetlen párt diktatúrájává silányult. A szovjethatalom létrehozása, a zemsztvók (a forradalmi előtti helyi közigazgatási szervek), a duma és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása kivonta a felső-és középosztályt, és a papságot a „hatalmat törvényesen gyakorlók” köréből. A polgárháború előtti hónapokban a bolsevikok koalíciós partnerei, az eszerek (baloldali szociálforradalmárok) visszavonták képviselőiket a Népbiztosok Tanácsából, így a bolsevikok egyedül maradtak hatalmon, egypártrendszert hozva létre. A későbbiek folyamán a központi kormányzat megbízottjai, a Vörös Hadsereg tisztjei és katonái, a rendőrség és a párt hivatalnokai mind a helyi bizottságok és szovjetek (tanácsok) kontójára növelték a hatalmukat. A helyi hatalmat gyengítette a választások manipulálása, a kényszerrendszabályok és megtorlások sorozata, valamint a választói közömbösség is. „(…) megszületett az új államhatalom, melyet a parancsoláshoz szokott kommunisták irányítottak, akik politikai egyeduralmuk megtartása érdekében bármikor készek voltak erőszakot alkalmazni.” 1921-1922-re a politika irányvonalát már csak egy maroknyi befolyásos ember határozta meg a párt egésze számára is. Lenin és a bolsevikok mindezt a megszokottá vált frázisokra hivatkozva igyekezték legitimálni: magukat a szovjetekbe tömörült proletariátus élcsapataként tüntették fel; a pártot olyanként festették le, amely egyedül képes békét és rendet teremteni az országban, és egyedül ők hajlandók a parasztság érdekében végrehajtani a földreformot.  Érvelésük része volt továbbá, hogy a „szocializmusra való áttérés” csak egy karnyújtásnyira van, és „elpattant a kapitalizmus láncának leggyengébb szeme.” [71]

Az oroszok azonban csak ízelítőt kaptak abból, hogy miként is néz ki egy erőszakra épülő totalitárius diktatúra hatalomgyakorlása. Az átmeneti konszolidáció éveit követően ugyanis a Joszif Visszarionovics Sztálin (1878-1953) által fémjelzett teljhatalom a szinte teljes magánszektor felszámolásával megteremtette az első olyan modern, államilag irányított, nem piaci alapon működő gazdaságot, amely egyidejűleg számolta fel a rivális hatalmi forrásokat, és a központi hatóságok akaratával szembeni bárminemű ellenállás lehetőségét. Az állam kísérletet tett a társadalom „elnyelésére” (Moshe Lewin). [72] „Miközben kisajátította Lenin köpönyegét, és felhasználta a bolsevik retorikát, Sztálin jócskán módosította a lenini hagyatékot. Az ő értelmezésében az internacionalizmusból nacionalizmus lett; a munkások és a parasztok közötti szmicska [a rendszer és széles néptömegek közötti kapcsolat] a vérengző kollektivizálás során eltűnt; a család átalakítása és a nők helyzetének megváltoztatása helyett a legkonzervatívabb »családi értékek« megerősítésére került sor.” A sztálini diktatúra ideológiai „muníciójául” szolgált a gyökeresen átalakított marxizmus, az orosz nacionalizmus, valamint a központi államhatalom megerősítésére való törekvés is. Miközben a retorikai fordulatok síkján az ország a szocializmus felé haladt, az osztályharc egyre komolyabb mértékben élesedett. Sztálin 1936-ban bejelentette, hogy a Szovjetunió átlépett a szocializmusba, de a propaganda folyton azt sulykolta, hogy a szocializmus „leleplezendő ellenségei” kül-és belföldön egyaránt jelen vannak. Az állandó fenyegetettség-pszichózis arra (is) szolgált, hogy „igazolja” a Jezsov belügyi népbiztos és mások által végrehajtott kíméletlen tisztogatásokat. 1934 után a Sztálin és legszűkebb környezete (Molotov, Kaganovics, Zsdanov, Malenkov, Mikojan, Jezsov) által irányított letartóztatások, kirakatperek, és kivégzések egész sorozata volt hivatott „szavatolni” a korlátlan egyszemélyes diktatúra bevezetését. [73] Az 1945 utáni társadalomfejlődésből a kelet-közép-európai országok is leszűrhették annak konzekvenciáit, hogy mivel is jár a társadalom ilyen típusú „átszervezése”. A polgári átalakulás és értékrend kerékbe törésével, a korábban fennen ostorozott szociális krízis “menedzselésének” elmaradásával, sőt további mélyítésével, a szuverén nemzetállamok hűbérbirtokként történő kezelésével, a társadalom különböző rétegeinek a Patyomkin-falvak kellékeként történő felhasználásával, rosszabb esetben az élet önkényes elvételének lehetőségéig ívelő totális jogfosztottság állapotának állandósításával. Az következett be tehát, amitől Kautz Gyula jó kilenc évtizeddel korábban tartott: az állam alapjainak megmérgeztetése, majd romba döntése. [74] Aki maga elé szeretné képzelni, hogy miként is működött a sztálini rezsim, bátran tekintse meg A 44. gyermek című filmet (2015) – a Rákosi-rendszerre vonatkoztatva mindezt esetleg a Bacsó Péter által rendezett A tanú című alkotást (1969).

Michael Mann megkísérelte államelméleti szempontból is absztrahálható módszerrel vizsgálni, hogy milyen jellemzők mentén írható le ez a típusú hatalomgyakorlás. A szovjet ideológia hivatalosan „a párt vezetésével megvalósuló proletárdiktatúrát” hirdette meg, de Mann a „totalitárius”, „diktatúra”, „pártdiktatúra”, „pártzsarnokság”, „tekintélyuralmi” gyakran használt jelzőit és kifejezéseit egyaránt hiányosnak tartja a rezsim leírása szempontjából. Mann ehelyett a permanens forradalom rendszerei megnevezés bevezetését javallotta, amelynek két altípusát különítette el: a sztálinista rendszer által megtestesített forradalmi osztályideológián alapuló, valamint a forradalmi „nemzetpolitikusi” ideológia által reprezentált nemzetiszocialista rendszert. A sztálini rezsim működtetéséhez három „biztosítékra” volt szükség. 1) Egy forradalmi ideológiára, amely jogot követelt magának arra, hogy a társadalmat teljes mértékben átalakítsa. Annak érdekében, hogy az egész társadalmat átalakítsa, és létrehozza a „különleges anyagból gyúrt” [75] „szocialista embert”, a rezsim a terror eszközéhez folyamodott. 2) Egy pártra, amely végrehajtja a tervezett átalakítást, a „nagy ugrást”. A párintézmények minden központi és helyi kormányzati szervet, és a legtöbb önkéntes tagságom alapuló szervezetet megszállták. Az előző tényezőtől sem függetlenül a forradalmi pártok képtelenek voltak letenni a közvetlen fizikai veszély, az ellenséges agitáció, az utcai harcok, a kötelező szolidaritás és az elvtársiasság állandó „mantrázásáról”. 3) Egy bürokráciára – egyetlen központosított és hierarchikus államra, amely fentről lefelé diktatórikus módszerekkel ellenőrzi a társadalmat. Bár Lenin 1917-ben azt vizionálta, hogy az igazgatási struktúrák átformálása olyan áttetszővé és áttekinthetővé teszi azokat, hogy még egy szakácsnő is megérthesse, [76] a gyakorlatban a bürokrácia egyáltalában nem vált egyszerűbbé – sőt! –, ráadásul a forradalmi ideológia és a pártintézmények egymást gyengítő tényezőként hatottak; ez megteremtette ugyan a rezsim belső dinamikáját, hosszú távon azonban annak a bukásához vezetett. [77] Erre a bukásra azonban 1991. december 31-éig kellett várni.

A szociáldemokrácia harmadik útjától a rendszerkritikus erőkig

A fejlett nyugat-európai jóléti államot annak csúcspontján érte utol annak válsága. A jóléti társadalmakon viharos gyorsasággal söpört végig a jóléti állam végkimerülését szélesebb körben hangoztató nézetrendszer, amely az államot nem a problémák megoldójaként, hanem éppen a problémák elsődleges forrásaként láttatta, és az állam szerepének a lehető legminimálisabb mértékűre történő visszaszorítását sürgette. A neoliberális felfogás uralkodóvá válása meglepő módon a szociáldemokrata felfogást is „magával ragadta”. Nyugat-Európa meghatározó szociáldemokrata mozgalmai ugyan a színeikben továbbra is vörösek maradtak, a szíveikben azonban a neoliberális felfogás, és gyakorta az állampolgárok megszorításoknak való kitétele mellett kötelezték el magukat. A „harmadik utasként” emlegetett szociáldemokrata irányzat a klasszikus szociáldemokrata értékeket a neoliberális kritériumokkal igyekezett közös nevezőre hozni, a gyakorlatban – például az amerikai Bill Clinton, a brit Tony Blair, a német Gerhard Schröder vagy a francia Lionel Jospin kormányzati tevékenysége során – azonban rendre a neoliberális irányelvek, a közkiadások csökkentése, és a fiskális szigor politikájának javára sikerült engedményeket tennie.

A szociáldemokrácia e változatának elnevezése (harmadik út, third way), illetve programjának kidolgozása Anthony Giddens (1938 – ) nevéhez fűződik. Felfogása szerint „senkinek soha többé nincs semmilyen alternatívája a kapitalizmusra – a kérdés, hogy mennyire és milyen módon kellene a kapitalizmust irányítani és szabályozni.” A válasz pedig az, hogy egy új, vegyes gazdaságra van szükség, amelyben a köz-és magánszektor „vállvetve” működik együtt egymással: hasznosítja a piacok dinamizmusát, de nem téveszti szem elől a közérdeket. A globalizáció folyamatában részt kell venni, mi több, azt „innovatívan és rugalmasan” irányítani is szükséges, ehhez azonban új alapokra kell helyezni a kormányzást. A harmadik utas politika célja hogy segítse az állampolgárokat „napjaink forradalmi átalakulásában”, melyet a globalizáció, a személyes szféra átalakulása, és a környezettel való kapcsolat megváltozása jelez. A jóléti intézményeknek foglalkozniuk kell bizonyos pszichológiai kérdésekkel és a gazdasági haszon elősegítésével, így a „tanácsadás néha sokkal fontosabb lehet, mint a gazdasági segítség”. A kritikusai – sőt egyik fő támogatója, Blair szerint is – a harmadik út világa sokkal kevésbé szociális, viszont sokkal inkább piacorientált. A szociális gondoskodás helyett immáron a méltányosságra és a befogadásra helyezik a hangsúlyt, a globalizációt pedig úgy tüntetik fel, mintha az a kis-és középvállalatok teljesítményét serkentené (miközben a multi-és transznacionális társaságok számára kövezi ki az utat). A társadalom perifériájára szorult polgárokról történő gondoskodás immáron nem az állam fő feladata; e rétegek a civil társadalom „védőernyője” alá lettek száműzve. [78]

E fejlemények nyomán a globális kapitalizmus kritikusai – azaz a rendszerkritikus, gyakorta populistának nevezett baloldal – a klasszikus szociáldemokrata értékek elárulásával kezdték vádolni a harmadik utas képviselőket, és az „érted haragszom, nem ellened” József Attila-i attitűdje által cselekvésre sarkallva a kapitalizmus korrekcióját tűzték zászlajukra. A 2014. évi európai parlamenti választások alkalmával első ízben kellett szembenézni azzal a ténnyel, hogy a szavazatok jelentékeny hányadát euroszkeptikus és radikális erők szerezték meg – korántsem csak a gazdaságilag elmaradottabb térségekben. A radikális baloldali görög Syriza egyenesen a dobogó első fokára léphetett fel, de más rendszerkritikus formációk is relatíve magas támogatottságot könyvelhettek el maguknak. A Syriza 2015 január végén a megszorításokkal való szakítás ígérete révén nyerte meg a görög választásokat, de spanyol testvérpártja, a Podemos is komoly pozíciókat szerzett magának a törvényhozásban. A 2018-as olaszországi választásokat követően pedig a szintén radikális baloldaliként elkönyvelt MoVimento 5 Stelle (Ötcsillagos Mozgalom) került kormányzati pozícióba, mégpedig egy elég hibridnek tűnő – a radikális jobboldali Ligával megvalósuló – koalíció tagjaként. [79]

[1] Dosztojevszkij, Fjodor Mihaljovics (1871): Ördögök. Idézi: Marjay Frigyes: Keresztes hadjárat 1941. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1941, 17.

[2] Magyary Zoltán (1920): Társadalmi kérdések – Általános bevezetés. In Patyi András (szerk.): Magyary Zoltán összes munkái (1919-1922). Kritikai kiadás. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2015, 47.

[3] Marx, Karl – Engels, Friedrich (1848): A Kommunista Párt kiáltványa. Szakszervezeti Tanács „Munka” Könyv-és Lapkiadó, Budapest, 1948, 31.

[4] Marx, Karl (1844): A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. In Karl Marx és Friedrich Engels művei. I. kötet. 1839-1844. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1957, 385.

[5] Szigeti Péter terminusa. Bővebben lásd Takács Péter (szerk.): Államelmélet I. A modern állam elméletének előzményei és történeti alapvonalai. Szent István Társulat, Budapest, 2009, 320-327., illetve Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. L’ Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2007.

[6] Löw, Konrad: A kommunista ideológia vörös könyve. Marx és Engels – a terror atyjai. Ford. Trautwein Éva. XX. Század Intézet, Budapest, 2003, 17. A kommunista ideológia nevében elkövetett történelmi bűnökre nézve lásd Courtois, Stéphan et al.: A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2000.

[7] Václav Havel beszédéből a Német Könyvkereskedők Béke Díjának átadásakor, 1989-ben. Idézi: Löw: i. m. (2003) 7.

[8] Spengler, Oswald (1921): Poroszság és szocializmus. In Spengler, Oswald: Válságok árnyékában. Filozófiai írások. Ford. Csejtei Dezső, Juhász Anikó. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2013, 9.

[9] Magyary: i. m. (2015), 48.

[10] Bayer József megállapítása szerint félrevezető lenne Platón magántulajdon kiküszöbölésére tett javaslatát „kommunista utópiaként” értelmezni. Szerinte Platón Állama végső soron „egy konzervatív, arisztokratikus válasz volt a polisz válságára, melyben a filozófus a fennálló uralmi rend helyébe a szellemi kiválóság arisztokráciáját kívánta állítani.” Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 45.

[11] Dános Árpád – Kovács Gábor: A szocializmus története. A szociális eszmék fejlődése a modern szocializmusig. A Pantheon Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Budapest, 1925, 10-11.

[12] Magyary: i. m. (2015), 48.

[13] Geréb László: Morus. In Morus Tamás: Utópia. Ford. Geréb László. Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1941, 6.

[14] More, Thomas: Utopia. (ed.: David Harris Sacks). Bedford/St. Martin, Boston, 1999, 61.

[15] Horváth Barna (1943): Angol jogelmélet. Pallas Stúdió – Attaktor Kft., Budapest, 2001, 34.

[16] Uo.

[17] Bayer: i. m. (2003), 109.

[18] Dános – Kovács: i. m. (1925), 202-203.

[19] Kommunizáljuk-e Zsófit? Oktató írás a szabad szerelemről és egyről-másról, amit tudni illik és muszáj is az asszonynépnek. A közoktatásügyi népbiztosság kiadása, Budapest, 1919. https://www.scribd.com/doc/88695031/Kommunizaljuk-e-Zsofit (Letöltés: 2018. 07. 22.)

[20] Idézi: Magyary: i. m. (2015), 48.

[21] Dános – Kovács: i. m. (1925), 334-346.

[22] Uo., 273-309.

[23] Uo., 16.; Bayer: i. m. (2003), 226.

[24] Kallós Miklós: A politikai szociológia alapvető kérdései Engels munkásságában. In Korunk, 1970/11. szám, 1694.

[25] Bayer: i. m. (2003), 232-233.

[26] Spengler: i. m. (2013), 9.

[27] Uo., 75-76.

[28] Magyary: i. m. (2015), 49.

[29] Engels, Friedrich (1885): A „Kommunisták Szövetsége” történtéhez. In Marx – Engels: Válogatott művek. II. kötet. Szikra Kiadás, Budapest, 1949, 339.

[30] Nasar, Sylvia: A nagy hajsza. A közgazdasági eszme története. Ford. Hojdák Gergely, Pete-Pikó Erzsébet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 17.

[31] Ádám Az ember tragédiájában a következőképpen ad hangot a szabad versenyes kapitalizmussal kapcsolatos illúzióvesztésének. „Ismét csalódtam, azt hivém, elég/ Ledönteni a múltnak rémeit/ S szabad versenyt szerezni az erőknek./ Kilöktem a gépből egy főcsavart,/ Mely összetartá a kegyeletet,/ S pótolni elmulasztám más erősbbel./  Mi verseny ez, hol egyik kardosan/ Áll a mezetlen ellennek szemében,/ Mi függetlenség, száz hol éhezik,/ Ha az egyes jármába nem hajol./ Kutyáknak harca ez egy koncz felett.” Alexander Bernát (szerk.): Madách Imre munkái. Franklin Társulat, Budapest, 1904, 144.

[32] Nasar: i. m. (2016), 29.

[33] Marx, Karl: A politikai gazdaságtan bírálatához. Szikra, Budapest, 1953, 4.

[34] Marx, Karl: Levelek a Deutsch-Französisch Jahrbüchr-ből. „M. R.”-hez. Kreznach, 1843 szeptemberében. In Marx – Engels: i. m. (1957), 346.

[35] Uo., 385.

[36] Uo., 389.

[37] Uo., 404., 408.

[38] Spengler: i. m. (2013), 76.

[39] Marx – Engels: i. m. (1948), 31.

[40] Uo., 31-32.

[41] A Német ideológiában foglalt marxi meghatározást idézi: Löw: i. m. (2003), 10.

[42] Marx – Engels: i. m. (1948), 33-34., 49.

[43] Uo., 41-43., 45., 48.

[44] Uo., 49., 59.

[45] Bayer: i. m. (2003), 238.

[46] Marx Károly (1867): A Tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Első kötet. I. könyv. A tőke termelési folyamata. Szikra Kiadás, Budapest, 1955, 704-705.

[47] Lévai Endre: Marx nézetei az állam elhalásáról A gothai program kritikájában. In Létünk, 1977/5. szám, 121-122.

[48] Marx, Karl (1875): A gothai program kritikája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975, 35.

[49] Idézi: Lenin, Vlagyimir Iljics (1917): Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban. In V. I. Lenin művei. 25. kötet. Szikra Kiadó, Budapest, 1952, 422-423.

[50] Uo., 497-498.

[51] Laski, Harold J.: The Crisis in the Theory of the State. (1937). Idézi: Horváth: i. m. (2001), 520-522.

[52] Erre nézve bővebben lásd Sebők Miklós: A marxista politikatudomány kemény magja. In Fordulat, 2008/2. szám, 39-66.

[53] Löw: i. m. (2003), 10.

[54] Bayer: i. m. (2003), 311.

[55] Balogh Arthur: A társadalom. A szocziológia alapvetői. Comte és Spencer. Lepage Lajos Egyetemi Tankönyvkereskedése, Kolozsvár, 1906, 60.

[56] Bernstein, Eduard: Zur Geschichte und Theorie des Sozialismus. Gesammelte Abhandlungen.  Akademischer Verlag für sociale Wissenschaften. Dr. John Edelheim, Berlin – Bern, 1901, 212. Gedeon Péter fordítása. Lásd Gedeon Péter: Kísérlet a marxi elmélet filozófiai rekonstrukciójára Lukács György Történelem és osztálytudat c. művében. In Magyar Filozófiai Szemle, 1983/2. szám, 145.

[57] Bernstein: i. m. (1901), 212.

[58] Kautsky, Karl: Die materialische Geschichtsauffassung. Bd. 2. Der Staat und die Entwicklung der Menschheit. Verlag J. H. W. Dietz, Berlin, 1927, 607. Gedeon Péter fordítása. Lásd Gedeon: i. m. (1983), 145.

[59] Dános – Kovács: i. m. (1925), 93.

[60] Bernstein: i. m. (1901), 335. Gedeon Péter fordítása. Lásd Gedeon: i. m. (1983), 145.

[61] Turnowsky Sándor: Tanulmány a háborúról. Franklin Társulat, Budapest, 1915, 43.

[62] Kautsky: i. m. (1927), 463. Gedeon Péter fordítása. Lásd Gedeon: i. m. (1983), 146.

[63] „Dieses Ziel, was immer es sei, ist mir gar nichts, die Bewegung alles.” Bernstein, Eduard: Der Kampf der Sozialdemokratie und die Revolution der Gesellschaft. In Die Neue Zeit, 16. Jg., 1898/1., 556.

[64] Nasar: i. m. (2016), 173.

[65] Uo.

[66] Uo., 174.

[67] Braun Róbert: Bevezetés. In Webb, Sidney – Webb, Beatrice: A szegénység problémája. Ford. Kósa Mikós. Révai Kiadás, Budapest, 1918, 6.

[68] Nasar: i. m. (2016), 184., 187. A szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államára nézve lásd Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális előtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Kézirat. Budapest, 2018; valamint Szigeti Péter: Világrendszer-nézőben. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

[69] Shaw, George Bernard: Politikai ábécé. Ford. Gombos László. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1947, 318-322.

[70] Davies, Norman: Európa története. Ford. Bojtár Endre, Bojtár Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 857-860.

[71] Suny, Ronald Grigor: Sztálin és a sztálinizmus: hatalom és autoritás a Szovjetunióban, 1930-53. In Kershaw, Ian – Lewin, Moshe: Sztálinizmus és nácizmus. Diktatúrák összehasonlítása. Ford. Fazekas László, Szolga Emese, Tóth Róbert. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2005, 39-40.

[72] Uo., 48.

[73] Uo., 50., 52., 64.

[74] Kautz Gyula: Politika vagy országászattan. Heckenast Gusztáv, Pest, 1862, 141.

[75] Sztálin Lenin 1924-ben bekövetkezett halálakor mondotta, hogy „Mi, kommunisták, különleges anyagból vagyunk gyúrva.” Idézi: McCauely, Martin: The Soviet Union, 1917-1991. Routledge, New York – London, 1993, 61.

[76] Tordai Zádor: Állam, forradalom és demokratizálás. I. In Magyar Filozófiai Szemle, 1970/1. szám, 80.

[77] Mann, Michael: A permanens forradalom ellentmondásai. In Kershaw – Lewin: i. m. (2005), 157-159., 170.

[78] Bővebben lásd Schlett András: A harmadik út – avagy a neoliberalizmus álruhája. In Polgári Szemle, 2010/1. szám. https://polgariszemle.hu/archivum/51-2010-februar-6-evfolyam-1-szam/371-a-harmadik-ut-avagy-a-neoliberalizmus-alruhaja (Letöltés: 2018. 07. 23.)

[79] A Syriza és a Podemos populizmusának elemzésére nézve lásd Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017, 220-228. Az Ötcsillagos Mozgalom tevékenységét elemzi Smuk Péter (szerk.): Populista korszellem? A Magyar Politikatudományi Társaság XXIII. Vándorgyűlése. Széchenyi István Egyetem – Gondolat Kiadó, Győr, 2017, 94.