Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “december, 2019”

Liberalizáljuk-e Gaiát? Felelet Fodor Gábornak

A magukat deklaráltan liberálisként meghatározók egyik utolsó mohikánja, az SZDSZ utolsó előtti és a Magyar Liberális Párt első elnöke, Fodor Gábor 2018 tavaszán a „politikai hisztériák” nagyobb dicsőségére szolgáló módon íródott ki az Országgyűlésbe aspiráló képviselőjelöltek sorából. A mindenképpen veteránnak – már-már politikai matuzsálemnek – számító szabadelvű politikus idén nyáron aztán bejelentette, hogy végleg szakít az aktív közéleti szerepvállalással, és inkább a katedrák világához tér vissza, hogy „nem középiskolás fokon” okítsa az ifjúságot. Sejteni lehetett azonban, hogy a sokáig a politika „szőke hercegeként” aposztrofált Fodor politikával való szakítása nem tekinthető „véglegesnek és helyrehozhatatlannak”; szokták volt mondani, hogy aki egyszer elmerül a politizálás rejtelmeiben, az valósággal függővé válik, így nem tudja egykönnyen elhagyni ezt a terepet.

Élni lehetett hát a gyanúperrel, hogy a liberálisok „potentátja” hallatni fogja még a hangját, s a közélet és Fodor viszonyában az „ágytól-asztaltól való elválasztás” nem fog tartósnak bizonyulni. S ha már egyszer az egyre inkább őszbe csavarodó egykori szőke herceg visszatáncolt a véleményformálás porondjára, hát igyekezett azt stílszerűen tenni. Tekintve, hogy a 2019-es esztendő repertoárját egyértelműen az egyre fenyegetőbbé váló klímaváltozás kérdése uralta – csak két jellemző momentumot kiemelve az ezzel kapcsolatos tematikai kavalkádból: az Oxford Dictionary szerkesztői a klímavészhelyzetet választották az év szavának, [1] a Time magazin pedig a 16 éves svéd diáklányt, a globális klímamozgalom egyik elindítójának számító Greta Thunberget tette meg az év emberévé [2] –, Fodor is igyekezett e fejleményekre rezonálni. Fodor a Budapest Business Club alapítójával, bizonyos Kovács Tiborral fogta kezébe a digitális pennát, hogy Zöld kommunizmus vagy fekete diktatúra: mivé fajulhat a Greta-jelenség és az újnacionalizmus? címen publikált gondolataival szólítsa meg a jobbára kormánykritikus konzervatív orgánumnak számító Válasz Online olvasóit.

A szerzőpáros gondolatmenetének lényege, hogy a „neonacionalista autokráciák”– azaz a gyakran illiberálisként is emlegetett ún. hibrid rezsimek – felemelkedése mellett figyelnünk kell az egyre inkább globális hatókörűvé váló klímamozgalom jelentette „veszélyekre” is, hiszen nem zárható ki, hogy ennek nyomán egyfajta „zöld kommunizmus” kísértete fogja bejárni Európát, mi több, az egész világot.

Fodor és Kovács meglátásom szerint helyesen érzékelik, hogy a „neonacionalista” politika a XXI. század egyik nagy kihívását, mi több, potenciális veszélygócát jelenti. Tegyük ugyanakkor hozzá, hogy a szerzők helytelenül használják a nacionalizmus terminológiáját; tisztában vagyunk természetesen azzal a ténnyel, hogy a XX. században regnáló jobboldali totalitárius rezsimek óta egyesek hajlamosak a nacionalizmust a sovinizmussal és a xenofóbiával azonosítani, de amíg a sovinizmus és az idegengyűlölet egyértelműen negatív természetűek, addig a nacionalizmus eszméje számos esetben pozitív értéktartalommal is telítődhet. [3] Nemrégiben az izraeli filozófus, Yoram Hazony A nacionalizmus erénye címen publikálta könyvét, amelyben – feltehetően nem kis port verve majd fel ezzel – amellett érvel, hogy nem ördögtől való dolog nacionalistának lenni. Ez az ő olvasatában nem pusztán azt jelenti, hogy valaki lojális a saját nemzetéhez, és a nemzeti érdek előmozdításán munkálkodik, de azt is, hogy egy nacionalista felismeri „azt az érdeket, amelyen az egész emberiség osztozik a független és önrendelkező nemzetek világában, amelyben mindegyik nemzet a saját egyedi érdekét és törekvését követi.” A nacionalista attitűd felvállalása meglátása szerint nem a nemzetközi politikai viszonyokban tapasztalható anarchikus viszonyok hobbesi vonásait fogja tovább erősíteni, hanem olyan „nemes politikai célokét vagy törekvésekét”, amelyek túlmutatnak „a hatalom puszta koncentrációján az élet és a jó élet felé.” [4] E gondolatokkal természetszerűleg nem kötelező egyetérteni – amint e sorok szerzője sem osztja Hazony minden egyes meglátását, hiszen pont a fenyegető globális klímaválság kezelése során volna szükség a természetéből fakadóan egoista nemzeti érdekek félretételére –, az azonban erős állítás, hogy az „illiberális demokráciák” karaktere kizárólag a „neonacionalista” jelzővel írható le maradéktalanul. (Amint azzal Fodorék is nyilvánvalóan tisztában vannak, a neonacionalizmus áramlatát egyébként a hazai gondolkodásban Klebelsberg Kunó gróf fogalmazta meg elméleti igényességgel, és teljesen mást értett rajta, mint Fodor vagy Kovács. [5])

Egy bekezdés erejéig még a hibrid rezsimek kérdésénél maradva azt is érdemes leszögezni, hogy a liberalizmus századunk második évtizedében tapasztalható legitimációs válságáért, egyúttal a populista hullám terjedéséért nem csekély részben a liberalizmus elszabadult hajóágyúja tehető felelőssé. A Magyarországon is „nagyot menő” Patrick J. Deneen egyenesen úgy érvel, hogy „a liberális állam társadalmi és politikai berendezkedésének hatására elkerülhetetlenül szétmállanak az örökül kapott civilizációs rend alappillérei – vagyis a családi keretek közt, a közösségekben, a valláson és a meglévő kultúrán keresztül elsajátított normák.” A liberális rendszer meglátása szerint a közelmúltra „mindinkább elnyomó jelleget öltött”, melynek hatására tömegek fordultak a „tekintélyelvű illiberalizmus” különböző formái felé. [6] (Még e némiképp publicisztikusként ható jelző is mennyivel plasztikusabb e rezsimek leírására, mint a Fodor-Kovács tandem által tett javaslat, a „neonacionalista politika”!) Ehelyütt nem tisztünk az illiberális rezsimek természetét hosszan boncolgatni – legyen elég annyi, hogy e jelenséget mi is fenyegetőnek tartjuk világunkra nézve, de kialakulásának okait másban véljük felfedezni, mint az említett szerzők.

Nézzük hát meg, hányadán is állunk a Fodorék által vizionált „zöld kommunizmussal”! Mielőtt e probléma taglalásába fognánk, lássunk egy helyzetképet a XXI. század elejéről. Napjainkra vitathatatlanná vált, hogy a földtörténet „antropocén” korszaka (~ az ember kora) tevőlegesen járult hozzá természeti környezetünk rombolásához. [7] Az olvadó gleccserek, a váratlan áradások, a pusztító aszályok, az elsivatagosodó területek, a föld minőségének romlása, a tiszta víz egyre inkább tapasztalható hiánya, a drasztikus hőhullámok, valamint a biológiai sokféleség csökkenése révén egyre nyilvánvalóbb jelei vannak annak, hogy egy globális ökológiai válság küszöbén állunk, s ennek eredői között – még ha nem is kizárólagosan – az emberi tevékenységet is meg kell neveznünk. A technológia kultusza, [8] a gazdasági szabadság korlátlanságába vetett hit, az egyéni önzésből kiinduló verseny-elv normatív rangra emelése, a homo oeconomicus eszményítése, a „feltétlen felé való mohó törekvés”, [9] a „hivalkodó fogyasztás”, [10] a túlzsúfoltság, [11] a globalizáció, valamint a bolygó népességének nagyarányú növekedése [12] okán (is) megnövekedett fogyasztói igények miatt a klímakatasztrófa fenyegető veszéllyé válhatott. Így aztán – bármennyire is nem találkozik ez Fodor és Kovács szimpátiájával – nem túlzás azt állítani, hogy napjainkra az élet fennmaradása, az emberi és más fajok túlélése vált tétté. A fejlemények nyomán számos – s időnként valóban radikális baloldali preferenciákkal rendelkező – szerző vetette fel a szigorú környezetvédelmi szabályozás, az egyéni fogyasztás korlátozása vagy éppenséggel a népességszabályozás szükségességét. A liberalizmus egyes képviselői (akik közismerten akkor érzik jól magukat, ha állandó fenyegetettség-pszichózisban tengethetik a mindennapjaikat, mert ezáltal tudnak felszínen maradni, biztosítva egyúttal, hogy ne tűnjenek el végleg az eszmék Mariana-árkában) ezért – a barát-ellenség szerinti szelektálásnak [13] engedve – meg is találták a „nyitott társadalom” aktuális ellenségeit: Greta Thunberget, a globálissá terebélyesedő klímamozgalmat, a bolygónkért aggódó közösség tagjait. Mert ők azok, akik – Fodorék szavaival élve – radikálisan korlátozni akarják az egyéni javakhoz való hozzáférést, az utódnemzést, nem átallják figyelmen kívül hagyni az embert és annak boldogságát, ráadásul a Föld összes élőlényét – fákat, állatokat és embereket – egy közösségnek fogják fel.

PicsArt_12-22-06.08.02

Thomas Cole: The Course of Empire: Desruction (1836)

Nos, ki kell hogy ábrándítsam Fodorékat. Először is: jelen ismereteink szerint egyetlen bolygónk van – a Mars vagy más bolygók meghódítása egyelőre Elon Musk összes törekvése ellenére az utópiák tárházát gyarapítja –, s egyazon levegőt kénytelen szívni konzervatív és liberális, ahogy a Nap sem süt másként a szocialistákra és a nacionalistákra. Másrészt a fenyegető klímaválságra nemcsak a zöld értékek iránt elkötelezett kommunisták vagy radikális baloldaliak szoktak hivatkozni. A konzervatív politikai filozófia például már kifejezetten kitaposni látszik ezt a terepet – erre egy ismert példa Roger Scruton munkája [14] –, de a liberális politikai kánon egy része sem méltóztat rettegni a zöld kommunizmustól, ahogy azt példának okáért Cseh Katalin Momentumos politikus EP-béli tevékenysége is mutatja. (Fodor Gábor figyelmébe ajánlom, hogy az MLP élén őt követő pártelnök, Bősz Anett folyó év szeptember 27-én még a globális klímasztrájk néven elhíresült események egyikén is feltűnt, méghozzá minden jel szerint nem a „zöld kommunizmus”, hanem a klímaválság kapcsán tapasztalható semmittevés ellen demonstrálva. Két opció lehetséges: a szeptemberben még elnökként tevékenykedő Fodor elfelejtette felvilágosítani párttársát, hogy mi is a konzekvens liberális álláspont a klímaváltozás ügyében, vagy a három évtizedes közéleti múlt utáni önkéntes elállás rabulisztikus különvélemények megfogalmazására jogosítja fel Fodort. Jómagam az utóbbi álláspont felé hajlok.)

Végül néhány, a gondolkodás történetéből kiragadott példával arra is szeretnék rámutatni, hogy az eszmetörténetben sem csak a marxi és engelsi természetfelfogás iránt szimpátiával lévő gondolkodók emelték fel a szavukat a természet mellett. (Elismerve persze, hogy ők is megtették ezt: a francia történész, Lucien Febvre például felhívta rá a figyelmet, hogy nem csak a környezet befolyásolja az emberi társadalmakat, de az emberi társadalmak is ráhatással bírnak a környezetre. Intelmét – az ideológiai felhangoktól függetlenül – ma sem ártana fontolóra vennünk: a természet számos választási lehetőséget kínál az ember számára, s rajtunk áll vagy bukik, hogy melyik válaszlehetőség mellett kötelezzük el magunkat, és milyen hatást gyakorolunk a környezetünkre. [15])

Lássuk a példákat! Bár Jean-Jacques Rousseau meglehetősen eklektikus gondolkodónak számít, de az a meglátása kifejezetten konzervatív vonásokat visel magán, miszerint a természettől való eltávolodással – ami a tudománynak, a művészeteknek, általában véve pedig a civilizációs haladásnak róható fel –, az erkölcs és az emberi jellem hanyatlásának, egyfajta „morális bomlasztásnak” lehetünk tanúi. [16] Prohászka Ottokár már 1912-ben arra panaszkodott, hogy a „természet kihasznosítása fogva tartja az emberi gondolatot”, és helytelen gondolkodással vádolta a reneszánsz gondolkodókat, akik természetesnek tartották „a világ korlátlan élvezetét”, nem törődve a természeti értékekkel. [17]  Oswald Spengler, a konzervatív forradalom ikonja felrója a „fausti technikának”, hogy a természet feletti hatalomra áhítozik: „azért nyomul be a természetbe, hogy uralkodjon fölötte. (…) A scientia experimentalis – ahogy annak idején Roger Bacon a természetkutatást definiálta –, amely a természetnek emelőkkel és csigákkal való erőszakos vallatásával kezdte, ma gyárkéményekkel és aknatornyokkal borított területek formájában áll előttünk. (…) Újra és újra csak nem tudtak ellenállni ennek a becsvágynak: kicsikarni Istentől titkát, hogy maguk válhassanak Istenné. Azért fürkészték a kozmikus taktus törvényeit, hogy aztán erőszakot kövessenek el rajta; a gép eszméjét mint egy olyan kis kozmosz eszméjét teremtették meg, amely már csak az embernek engedelmeskedik.” [18]  Brian Fagan, a Kaliforniai Egyetem professzora az ezer évvel ezelőtti nagy felmelegedés következményeit vizsgálva oda konkludált, hogy „sosem sikerült teljesen leigáznunk a természeti környezetet, legjobb esetben is csak sikeresen alkalmazkodtunk annak meglehetősen változékony feltételeihez. Ahogyan a khmerek és a maják példája is megmutatta, minél inkább megpróbáljuk leigázni, annál nagyobb eséllyel csúszunk bele a nem fenntartható fejlődés csapdájába. Ezzel tisztába kell jönnünk, és nem szabad megriadnunk egy olyan jövő képétől, amelyben nem mi vagyunk fölényben. (…) Próbáljuk meg magunkban a minket körülvevő, különösen változó természeti környezet partnerét, és ne leigázóját látni.” [19]

Az idézetek sorát napestig lehetne folytatni, de terjedelmi megfontolásokból eltekintenék ettől. Abban egyetértek a Fodorék által is hivatkozott Sir David Attenborough-val, hogy a fenyegető klímakatasztrófa árnyékában is meg kell őriznünk a hidegvérünket, s nem szabad a végletekig radikalizálódnunk. Mindezzel együtt kissé megmosolyogtató, hogy Fodor Gábor a már eddig is nagyszámú „ellenségtől” való rettegést követően egy kamaszlánytól – jobban mondva az általa verbuvált, globálissá terebélyesedő mozgalomtól, a „zöld kommunizmustól” – kezd félteni minket, noch dazu az egész emberiséget.

S ha már a kommunizmusnál tartunk: a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919-ben a szabad szerelem védelmében egy meglehetősen ízléstelen pamfletet tett közzé, mely a Kommunizáljuk-e Zsófit? címet viselte. Mivel Fodor Gáborék írásából arra következtetek, hogy számukra valós lehet a kérdés, miszerint Liberalizáljuk-e Gaiát?, jómagam egyértelmű felelettel szolgálok: ne tegyük! Jóval kifizetődőbb lenne arról vitatkozni, hogy miként próbáljunk udvarolni Gaia istennő kegyeinek (újbóli) elnyerése érdekében; persze az vitán felül áll, hogy a heves bókolást immáron nem odázhatjuk el.

[1] A klímavészhelyzet az év szava az Oxford Szótár szerkesztői szerint. https://kultura.hu/a-klimaveszhelyzet-az-ev-szava-az-oxford-szotar-szerkesztoi-szerint/ (Letöltés: 2019. 12. 22.)

[2] Greta Thunberg az év embere. https://hu.euronews.com/2019/12/11/greta-thunberg-az-ev-embere (Letöltés: 2019. 12. 22.)

[3] A nacionalistáknak semmiképpen sem nevezhető Bódig Mátyás és Győrfi Tamás szerint például a nacionalizmus a „patriotizmus egy sajátos változata, amely a nemzeti hovatartozást állítja a középpontba.” Bódig Mátyás – Győrfi Tamás: A mérsékelt állam eszméje és elemei. I. Elmélettörténet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 137.

Az irodalomban persze ismert olyan álláspont is, amely radikálisan szétválasztja egymástól a nacionalizmus és a patriotizmus jelentéstartalmait. Így tett például az 1984 és az Állatfarm című könyvek szerzője, George Orwell is. Ld. John Lukacs: A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Ford.: Komáromy Rudolf. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 274-275.

[4] Hazony, Yoram: A nacionalizmus erénye. Ford.: Horváth Judit, Vági Barnabás. Századvég Kiadó, Budapest, 2019, 208.

[5] Gróf Klebelsberg Kunó: Neonacionalizmus. Az Athenaeum Irodalmi Nyomda Rt. kiadása, Budapest, 1928.

[6] Deneen, Patrick J.: A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadó, Budapest, 2019, 15.

[7] E kifejezést az amerikai Eugene F. Stoermer, valamint a holland Paul J. Crutzen használták először az ezredfordulón. Ld. Crutzen, Paul J. – Stoermer, Eugene F.: The „Anthropocene”. In Global Change Newsletter, No. 41. (2000), 17-18.

Magyar részről büszkeséggel tölthet el minket, hogy Mendöl Tibor a Táj és ember. Az emberföldrajz áttekintése című munkájában már jóval a klímaválság tudatosulása előtt élénken látta mindennek előjeleit: „Korunk világszemléletében a naiv anthropomorfizmus helyét sokszor kissé túlzó anthropocentrizmus foglalta el. Nagyon is a világmindenség közepének érezzük magunkat, talán túlságosan is büszkék vagyunk öntudatunkra és akaratunkra, szellemi képességeinkre és kultúránkra, a természet vad erőinek megfékezésére.” Mendöl Tibor: Táj és ember. Az emberföldrajz áttekintése. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1932, 3.

[8] Mumford, Lewis: A gép mítosza. Ford.: Csillag Veronika, Lukin Gábor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

[9] „Nincs szomorúbb látvány, mint a mohó törekvés a feltétlen felé, ebben a mindenképpen feltételes világunkban.” (Goethe). Idézi: Röpke, Wilhelm: A harmadik út. (Korunk gazdasági válsága). Ford.: Barankovics István. Aurora Kiadás, Budapest, 1943, 47. Ennek általános kritikájára nézve ld.: Uo., 58-64.

[10] Veblen szerint az egyén már korántsem a pillanatnyi hasznon maximumára törekedve, másoktól elszigetelten hozza meg a fogyasztással kapcsolatos döntéseit, hanem a másokkal való versengésben fellelhető vágyakra alapozva teszi azt. A szükséglet-kielégítés helyett tehát az válik fontossá, hogy mások azt gondolják, nagyon sokat fizettünk egy adott vagyontárgyért. A hivalkodó fogyasztás normája ezáltal – úgy tűnik – mindinkább kikezdhetetlenné válik. Ld. Veblen, Thorstein: A dologtalan osztály elmélete. Ford.: Berényi Gábor. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 99.

[11] A túltelítettség, túlzsúfoltság jelenségére már Ortega is felhívta a figyelmet. „A városok teli vannak néppel. A házak lakóval. A szállodák vendéggel. A vonatok utassal. A kávéházakat megtöltik a fogyasztók, az utcákat a járókelők. A híres orvosok rendelői tele vannak beteggel. A különféle látványosságokon, előadásokon, hacsak nem túlságosan időszerűtlenek, hemzseg a közönség. A fürdőhelyeket zsúfolásig töltik a fürdőzők. Ami azelőtt nem szokott különösebb nehézségbe ütközni: helyet kapni valahol, – ma egyre bonyolultabb feladattá válik.”Ortega, José Y Gasset: A tömegek lázadása. Második kiadás. Ford.: Puskás Lajos. Hindy András Könyvkiadó és Könyvterjesztő Vállalata, Budapest, é. n., 6.

[12] Pearce, Fred: Népcsuszamlás. Ford.: Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016.

[13] Schmitt, Carl: A politikai fogalma. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 18-20.

[14] Scruton, Roger: Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról? Ford.: Szilágyi-Gál Mihály, Zsélyi Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2018.

[15] Febvre, Lucien: La Terre et l’Évolution humaine. Introduction géographique à l’ histoire. [A föld és az emberi evolúció. Földrajzi bevezetés a történelembe.] La Reneissance du Livre, Paris, 1922.

[16] Bővebb kifejtésére ld. Rousseau, Jean-Jacques: Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése? In Rousseau, Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek. Ford.: Kis János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 7-38.

[17] Prohászka Ottokár: Föld és ég. Kutakodások a geologia és a theologia érintkező pontjai körül. Buzárovits Gusztáv Kiadása, Esztergom, 1912, 406., 414.

[18] Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. II. kötet. Világtörténeti perspektívák. Ford.: Simon Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995, 718-720.

[19] Fagan, Brian: A nagy felmelegedés. Klímaváltozás és a civilizációk felemelkedése és hanyatlása. Ford.: Horváth Zita. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 405.

 

Államéletrajzok

“(…) az előrehaladó tudománynak merészen újra és újra vállalkoznia kell arra a nehéz kísérletre, hogy korának államát a saját kora számára fogalmilag megragadja, és ábrázolja.” (Georg Jellinek: Allgemeine Staatslehre. O. Häring, Berlin, 1914, XVI.) [Cs. Kiss Lajos fordítása]

A Mathias Corvinus Collegium szervezésében nemrégiben egy kerekasztal-beszélgetés keretében mutatták be az Ezer éve Európa közepén. A magyar állam karaktere című könyvet. Amint arra a bemutatón elhangzott expozéjában a könyv egyik szerkesztője is utalt, az inkriminált kötetben található tanulmányok színvonala meglehetősen széles skálán fluktuál. Ennek hátterében feltehetőleg az állhat, hogy az alkotók a szélrózsa minden irányából verődtek össze, így van közöttük vezető és kevésbé vezető (de véletlenül sem vezetett) közjogi méltóság, véleményformáló, politológus, szociológus, államelmész, és egyéb – esetenként a Mannheim Károly által leírtaknak megfeleltethető – szabadon lebegő értelmiségi is.

1794074.pngA december elején debütált kötet szubjektív megítélésem szerint legalább két okból kellően frekventált figyelemre tarthat számot. Az okok egyike korántsem altruista szempontokat tart szem előtt: ti. e sorok szerzője is publikált benne pár keresetlen gondolatot a magyar szuverenitásfelfogás változásairól. A másik ok pedig az, hogy a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című, a Magyar Szemle Társaság kiadásában pontosan nyolcvan évvel ezelőtt napvilágot látott munka óta a kevés számú kísérlet számát gyarapítja a magyar karakter feltérképezésére nézve (bár tematikáját tekintve sokkal inkább a magyar állam “életrajzára” koncentrál, csak hogy ismét Szekfűre utaljak).

Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály által 2005-ben tető alá hozott tanulmánykötet konzervatív (illiberális? kereszténydemokrata?) antitéziséről van szó, s a két kötetet akár bátran egymás mellé is helyezhetjük, hogy összevethessük a különböző uralkodó (vagy éppenséggel a trónjától megfosztott) eszmék nem kevésbé uralkodó széljárását. Summa summarum, a kötet beltartalma vitatható és vitatandó is, nosza hát! 

(Ha valaki nem érezne olthatatlan vágyat, hogy a Kugler árával jócskán vetekedő – ez esetben nem a József Attila által emlegetett öt forintos árcédulával ellátott! – kötetet birtokában tudhassa, íme a tanulmány szövege.)

A globális kormányzásról való gondolkodás az államelméleti narratívában

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
[1]

Az alábbiakban a globális kormányzásról való gondolkodás államelméleti narratívában való megjelenését, és annak fejlődéstörténetét tekintjük át, vállaltan elmélettörténeti megközelítést alkalmazva. Vizsgálódásaink kezdőpontját a „már a görögök is” ismert fordulatának megfelelően az ókori Hellász jelenti, végpontján pedig a XXI. század szellemi kavalkádjában fellelhető aktuális gondolatok foglalnak helyet. E szellemi „kalandtúra” folyamán indokolt esetben az olyan erkölcsi és politikai koncepciókat is górcső alá vesszük, mint az univerzalizmus és a kozmopolitanizmus – annál is inkább, mivel ezek az elméletek egyrészt a konkrét világállam-koncepciók előképét jelentik, másrészt a későbbiek folyamán integrálódtak is azokba. (Az egyszerűség kedvéért ennek folyamán elfogadjuk a Tanyi Attila-Eric Brown szerzőpáros által alkotott munkafogalmakat, amelyek szerint az erkölcsi univerzalizmus az az elképzelés, „mely szerint az erkölcsi normák legalább egy része egyetemesen, közösséghez tartozástól függetlenül érvényes személyekre és személyek közötti viszonyokra.” A kozmopolitanizmus pedig az a gondolat, miszerint „az emberiség, a komoly kulturális és társadalmi különbségek ellenére, egyfajta közösséget alkot.” [2]) A tanulmány tematikus kereteit lehatárolva jelezzük, hogy bár az európai egység tárgyában megfogalmazott, politikai filozófiai vonatkozású elméletek feltérképezését szükség esetén elvégezzük, a tételes európai integráció államtani szempontú elemzésétől – terjedelmi és módszertani okokból egyaránt – eltekintünk.

„Már a görögök is”

Az ókori görögök felfogását döntően a hellén-barbár fogalompár uralta, amelyből az következett, hogy „a hellének lenézték az idegeneket, a habogó, érthetetlen beszédűeket, s elmarasztaló jelzők sorozatával illették a rajtuk kívül élő teljes emberiséget.” [3] Emellett azonban az sem elhanyagolható tényező, hogy a görögök a szofistáknak köszönhetően első ízben deklarálták az emberek közötti egyenlőséget, méghozzá etnikumra és osztálykülönbségre tekintet nélkül. [4]

A hellén-barbár csoportba sorolás felfogásán elméleti értelemben több jelentős görög gondolkodó is rést ütött. E filozófusok egyike a Kr. e. V. században alkotó Szókratész volt, aki a szofistákkal szemben annak bebizonyítására törekedett, hogy létezik egy egységes világrend az ember felett, amelynek az állam csak az egyik szükséges alkotóelemét jelenti. Werner a „bölcsészeti jogtudományról” szóló munkájában arra is kitér, hogy Szókratész gondolkodásában már a világpolgárság eszméjének nyomait is fellelhetjük – habár a filozófus csak meglehetősen sejtelmes módon utalt erre. [5] Montaigne idézi fel A gyermekek neveléséről szóló esszéjében, hogy Szókratészt egy alkalommal megkérdezték, hogy hova való, mire „nem azt felelte, hogy Athénből, hanem azt, hogy evilágból [értsd: nagyvilágból]. Széles, átfogó képzelete magába ölelte a világot szülővárosával együtt, fejébe véste és szívébe zárta az egész emberi közösséget.” [6] Egy másik adoma is Szókratészre utal: ti. a sztoikus Epiktétosz rá hivatkozva mondta azt, hogy ha valaki az állampolgársága felől érdeklődne, „Athén vagy Korinthosz helyett a világpolgárságot kell vallania.” [7]

A cinikus Diogenész önmagát az apolisz, patridosz és heszteremenosz (polisz nélküli, ház nélküli, hazátlan) jelzőkkel illette, és kialakította az univerzális kozmopolita fogalmat.[8] A diogenészi alapokon álló kozmopolitizmus az emberek közötti szolidaritás gondolatával volt átitatva, és minden ember egyenlőségét, testvér mivoltát hangoztatta. [9] Diogenész „koldusbotja azt jelenti, hogy az igaz bölcsnek hazája a világ, hogy a városok falai és [az] országok határai megfojtják a szabadságot.” E cinikus filozófus eszményei között az embereket elválasztó korlátok ledöntése, az osztályalapú, illetve nemzetiségi kasztok megszüntetése, valamint a férfinem előjogainak eltörlése is szerepelt. [10]

A sztoikus filozófia képviselői egész tevékenységük során érdemben bírálták a hellének és a barbárok közötti megkülönböztetés létjogosultságát, mert az meggyőződésük szerint „ellentmond a természetnek, és az emberek polgári közösségét, amely egy uralkodó fennhatósága alatt jött létre, párhuzamba állította a kozmikus renddel.” [11] A sztoicizmus – Szókratésszel ellentétben – már nyíltan felvállalta a világállam eszményítését, a szubjektív kozmopolitizmus tanai révén pedig túlhaladt az antik „korlátolt államfelfogás” határain, és a kereszténység útjának „egyengetőjévé” vált. [12] A sztoikus érvelés szerint az államok tételes törvénye nem az egyetlen jogszabály; annak kötelező erejét az egyetemes természettörvény biztosítja, amely nem más, mint „a világértelemmel azonos világtörvény”. A sztoikusok humanista eszménye kozmopolita meghatározottsággal bírt, így az államhatárokat éppen olyan kevéssé tartották fontosnak, mint a társadalmi különbözőségeket. [13] A Sztoa tehát elutasította az etnikai és politikai határok relevanciáját, és úgy tartotta, hogy a „rend és béke univerzális világállama” érdekében fel kell áldozni a „köznépet vezérlő illegitim szenvedélyeket”. [14]

A sztoicizmus egyik központi képviselője Kitioni Zénón volt. Állam című munkájának fő mondanivalóját Plutarkhosz abban a foglalta össze, hogy „nem olyan városokban és közösségekben kellene élnünk, amelyeket sajátos törvényeik választanak el egymástól, hanem gondoljunk minden emberre földinkként és polgártársunkként, és legyen számunkra egy az élet, és a mindenség, ahogyan egy együtt élő nyáj legel ugyanazon törvény szerint.” [15]

Mit tettek a rómaiak értünk? [16]

A római gondolkodás berkeiben Marcus Tullius Cicero sikeresen alakította ki a sztoikus tanok és a platonizmus eszméinek szintézisét. Cicero amellett érvel, hogy az embert már pusztán ember mivoltánál fogva szeretni kell, és „természettől fogva megvan bennünk a hajlam embertársaink szeretetére, és ez egyben a jog alapja is.” A De Legibus című munka érvelése szerint „az emberek együttélésének egyetlen, mindenki számára közös ésszerű alapja van. (…) Mindannyiunkat egyfajta természettől való türelem és jóakarat, továbbá a jog közössége tart össze.” [17] Cicero szerint a társas lét fejlődésének öt fokozatát különíthetjük fel, melynek „végállomását” az egész emberiségből rekrutálódó világállam jelenti, „melyet közös jog, a ius naturale,  közös terület, a földgömb, s közös hatalom, az isteni hatalom tart össze és egyesít.” [18]

A sztoikus Annaeus Seneca a sociabilitásból vezette le a kozmopolitizmus gondolatát. Meglátása szerint az egész világot hazánknak kell tekinteni, amelyeknek az élén az istenek álltak, az emberek pedig egymás testvérei, „hiszen a közös lélek nem ismeri el a szűk nemzeti kereteket.” [19] Seneca persze a szülőföld jelentőségét sem becsülte le: úgy gondolta, hogy „Szívünkben két haza él, az egyik a nagy és közös, mely az isteneket s az embereket foglalja magában, (…) a másik, melyhez születésünk körülményei kötnek bennünket.” Felfogása szerint az első szülőföld a kozmosz, a második pedig, amelybe véletlenül születünk bele. Megfigyelése szerint „Vannak, akik egyszerre mindkét hazával törődnek, a nagyobbal s a kisebbel is.” [20] A 28. erkölcsi levelében – amely az utazás haszontalanságát firtatja – Seneca amellett érvelt, hogy „le kell rakni a lélek terhét”, mert amíg erre nem kerül sor, addig egyetlen vidék sem fogja elnyerni a tetszésünket. Gondolatait ekként folytatja: „Miután megszabadulsz a bajtól, minden helyváltoztatás kellemes lesz: elvetődhetsz a legtávolibb földre, megtelepedhetsz barbár országok bármelyik zugában, mindenféle lakóhelyet vendégszeretőnek fogsz találni. Fontosabb, hogy milyen állapotban érkezel, mint az, hogy hova, és ezért nem kell egyetlen helyhez sem kötni lelkünket. E meggyőződés szerint kell élni: »Nem egyetlen zugocska számára születtem, hazám az egész világ.«” [21]

Marcus Aurelius ugyancsak amellett érvelt, hogy az emberek rokoni fokban állnak egymással, és „közös anyjuk a természet, vagyis az Isten esze”, ezért aki igazságtalanságot tesz embertársaival szemben, az istentelenséget követ el. [22] Elmélkedések című, közismert munkájában a „filozófuscsászár” a „világ olyan, mint egy állam” formula kimondásáig is eljutott. Eszmefuttatása szerint „Ha gondolkodási képességünk közös, akkor az az értelem is közös, mely eszes lényekké avat. Ha ez így van, akkor általános érvényű az a meggondolás, mely megszabja, hogy mit tegyünk. Ha ez így van, akkor közös törvény alatt állunk, és valamennyien polgárok vagyunk. Ha ez igaz, akkor valami kormányzatnak vagyunk alattvalói. Ha ez is áll, akkor a világ olyan, mint egy állam. Mert milyen más közös kormányzat részesének mondhatnád az egész emberi nemet? Innen, ebből a közös államból ered számunkra a gondolkodási képesség, az értelem, a törvényalkotás képessége.” [23]

A rómaiak univerzalista felfogását tükrözik Claudianus szavai, aki a Birodalom jelentőségét hangsúlyozva kifejezésre juttatta, hogy „Egyedül Róma fogadta kebelébe az általa legyőzötteket, és szelíd anyaként, nem pedig kegyetlen zsarnokként bánva velük, az egész emberi nemzetet egyetlen névben forrasztotta össze. (…) Távoli népeket szent kötelékkel láncolt össze. Békeszeretetének köszönhetjük, hogy mindenütt hazánkban tudhatjuk magunkat, és hogy egyetlen nemzetben egyesülhetünk. Róma uralmának sohasem lesz vége.” [24] Nos, Claudianus a római uralom örökkévalóságát illetően alaposan tévedett, de ha feltesszük magunkban a kérdést, hogy „mit is tettek a rómaiak értünk?”, azt felelhetjük, hogy a birodalmi eszme kimunkálásával egészen az újkorig ívelően sikeres módon – bár nem kizárólagosan – járultak hozzá a nyugat-európai politikai narratívák alakításához. Ennek hátterében a nyugati birodalmi eszmék népszerűsége, „figyelemre méltóan hosszú” ideig tartó érvényesülése állt: hatásuk még az újkori történelemben is érezhető volt, [25] így „matuzsálemi” mivoltuknak köszönhetően messze túlélték az Imperium Romanum összeomlását.

A birodalom visszavág?

Bár a Római Birodalom összeomlását követően egy fokozatosan kibontakozó, ám idővel egyre intenzívebbé váló folyamat révén az egyház lépett a birodalom helyébe, a Római Császárság visszaállításának időről időre megfogalmazódó nyugati igénye a középkori politikai eszmék fejlődésének meghatározó momentumává vált. A Római Császárság középkori eszméi eredetileg a Karoling-korban szökkentek szárba, a maga teljességében viszont a német birodalom száli és kora száli uralkodóinak korszaka vált a Római Birodalomról – ezzel összefüggésben pedig az egyetemes főhatalomról, és annak isteni rendeltetéséről – szőtt elképzelések igazi katalizátorává. „Az akkoriban keletkezett, az antik és keresztény Rómára egyaránt vonatkozó eszmék megteremtették az alapot a későbbi középkor politikai gondolkodásának kibontakozása számára.” III. Ottó (983-1002) már a keresztény császárság egyértelműen Róma-központú elméletét képviselte; programját hűen szimbolizálta az a pecsét, amely – Nagy Károlyhoz hasonlóan – a Renovatio imperii Romanorum (a rómaiak birodalmának megújítása) szlogenjét tartalmazta. [26]

A középkor sajátos európai struktúráját, a vallási alapú egységet mindazonáltal a Respublica Christiana közösségeszménye képezte le a legtisztábban: „Európa egysége sohasem volt annyira élő realitás, mint a középkorban, különösen annak delelőjén, a 11-13. században”. [27] Carl Schmitt meghatározása szerint Európa ebben az időszakban – a római világ tértudatának örököseként – konkrét politikai területté és spirituális térré is vált: a keresztény népek földrajzilag körülhatárolható politikai közösségévé, amely sikerrel határolta el magát a pogányok politikai területeitől. A domináns keresztény szemlélet az „evilágot” térben és időben is végesnek fogta fel; a katekhón fogalmának megalkotásával azonban a keresztény birodalom fejét a káosz és az apokalipszis erőinek feltartóztatójaként határozták meg. Ez a „belső térbeli rend” a XIII-XIV. századtól kezdte el a bomlás jeleit mutatni. [28]

Az Isteni színjáték alkotója, Dante Alighieri ebben az atmoszférában fogalmazott meg egy világkormány-tervezetet. Az egyeduralom című értekezést valószínűleg 1314-1315-ben vetette papírra, de az végleges formát csak valamikor 1318 és 1320 körül öltött. [29] Dante ebben a munkájában változatos – olykor a banalitás látszatát keltő, olykor viszont komoly filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozó – érveket használ fel a pápaságtól független, a császár által kormányzott világmonarchia érdekében. Dante meghatározása szerint „A világi egyeduralom, amelyet császárságnak hívnak, egyetlen fejedelmi hatalom az összes többi fejedelmi hatalmak fölött az időben, vagyis azon dolgokban és azok fölött, melyeket időbeli múlásukkal mérhetünk.” [30] A későbbiek folyamán kifejti, hogy a világi egyeduralom – azaz a monarchia vagy császárság – megvalósulása a világ jólétéhez szükséges feltétel. Dante érvelése szerint az egész emberi nem egyetlen cél felé törekszik, ezért szükség van valakire, aki „szabályt szab” és uralkodik: ez a személy pedig a monarchát vagy császárt jelenti. Meglátása szerint a kormányzatokat, és magukat az országokat is egyetlen fejedelemségbe kell tömöríteni, és annak alávetni. Az „emberi összesség” akkor válhat a világmindenséggel, és annak fejedelmével, Istennel leginkább egyezővé, ha egyetlen princípium irányítja; ezért aztán az egységes monarchia megvalósulása a „világ javát” szolgálja. A továbbiakban kifejti, hogy ez az egyetlen bíróként is funkcionáló monarcha – közvetlenül vagy közvetett módon – minden viszály felett ítélkezik; valamint azt is, hogy az igazság csak e császár uralma alatt teljesedhet ki. Dante részéről érdekes felvetés, hogy e császári instancia semmit sem kívánhat meg, „hiszen joghatóságának csak az óceán szab határt, nem így más fejedelmek esetében, akiknek fejedelemségét más fejedelemségek határolják, mint például a kasztíliai királyságot az aragóniai királyság”. Dante tézise alátámasztására felhozza azt az érvet is, hogy az emberiség akkor a leginkább szabad, ha az „igaz ítélettel és igazságossággal” felvértezett, az emberiséget az egyetemes béke irányába vezérlő egyetlen monarcha uralma alatt áll. [31]

„Új horizonok libegnek elébed” [32]

A középkor alkonya felé közeledve, a művelt rétegek köreiben egyre inkább gyökeret kezdtek ereszteni a humanizmus eszméi, a vallással szembeni szkepticizmus, valamint a racionalizmus kételkedést kifejezésre juttató tanai. Ezzel párhuzamosan a német-római császári birodalom „politikai alkatát megbontotta a nemzeti államok kifejlődése. A világegyháztól támogatott világmonarchia, bár évszázadokon keresztül megfelelt Európa törekvéseinek, soha nem alkalmazkodott szorosan Európa szükségleteihez, és nem is részesült általános elismerésben. A birodalom sohasem tudta megszerezni Európa alattvalói hódolatát. (…) ennek a kornak, amely a latin kereszténység szakadásának tanúja volt, írhatjuk javára a társadalmi és politikai közösség ama hathatósabb alakjának világos kiemelkedését, amely egy nemzet szabad, de fegyelmezett hűségére tarthat számot.” [33]

A reneszánszként jellemzett korszak – különösen a XVI. század hajnalától kezdődően – önmagára vonatkoztatva azt a felfogást képviselte, hogy „visszatért a tudás és szépség tiszta forrásaihoz, birtokában van a bölcsesség és a művészet örök érvényű normáinak.” [34] A reneszánsz és a humanizmus képviselői érdeklődve fordultak a nagy ókori szerzők gondolati hagyatéka felé, de egyúttal már egy olyan új, modern felfogás számára is elkezdték kikövezni az utat, amely az egységes egészként felfogott állam hatalmát helyezte a gondolkodás középpontjába [35] – ami persze a szuverénként felfogott állam egységét jelentette, s nem valamiféle univerzális államét.

Rotterdami Erasmus viszont ama gondolkodók sorát gyarapította, akik Európa kulturális egységét tartották szem előtt. A humanista alkotó számos írásában foglalt állást a háború ellenében, a béke mellett; e felfogását kamatoztatta A béke panasza (Querela Pacis) című, 1517-ben kelt értekezésében is. E művében a Béke fiktív szereplőként beszéli el a népek, vallások és uralkodók között zajló háború borzalmait. A háborút minden hit és vallás „legszörnyűségesebb ostoraként” írta le, amely az emberek számára a legpusztítóbb jelenség, ráadásul az égiek számára is gyűlöletesnek számít. A Béke óva inti a fejedelmeket a háborúskodástól, és arra kéri őket, hogy legyenek bölcsek, s ne a saját szenvedélyeiket, hanem a nép hasznát helyezzék előtérbe. A nemeseket és a főhivatalnokokat szintén arra sarkallja, hogy „mindent az állam meg a nép érdekeinek megfelelően ítéljenek meg”. Majd minden keresztény felé fordulva arra kéri az embereket, hogy közös erőfeszítéssel szenteljék magukat a béke védelmének, és reményét fejezi ki, hogy az „örök egyetértés” összekapcsolja azokat, „akiket a természet és Krisztus annyi kötelékkel fűz egybe”. [36] Erasmus e pacifista gondolatok papírra vetése mellett az egyetemes monarchiával összefüggésben is hallatta a hangját. Ugyanebben a munkájában fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a világ mindannyiunk hazája, és kifejtette, hogy „Egy országnév, bár nincs különösebb jelentősége, meghasonlást szít az emberek között! Annyi és annyi más dolog miért nem egyesíti inkább őket? Mint brit rosszat akarsz a franciának. Miért nem akarod inkább emberként javát az embernek, keresztényként a kereszténynek?” [37] Nem mellékes, hogy Erasmus V. Károly tanácsadójaként annak birodalmát – amelyben, mint azt az ismert aforizma mondja, sohasem nyugodott le a Nap – egyetemes monarchiaként határozta meg, amely eleget tesz a béke és a tolerancia biztosításának. [38]

Johannes Althusius kálvinista gondolkodó neve azért (is) emelkedik ki az eszmetörténeti kánonból, mert 1603-ban megjelent, A politika rendszeres elemezése (Politica methodice digesta) című munkájában első ízben használta a föderáció terminusát, bár tény, hogy nem egy európai léptékű föderáció kontúrjait rajzolta meg, csak az általános működési elveket határozta meg. [39]

A következő században, egészen pontosan 1632-ben IV. Henrik francia király bizalmasa, Maximilien Sully rukkolt elő egy ún. politikai tervvel, amelyben egy 15 tagból rekrutálódó európai szövetség szükségessége mellett szállt síkra. Sully első ízben írta körül – még ha konkrétan nem is nevezte annak – az európai hatalmi egyensúly doktrínáját. Ennek célja – a Habsburgok visszaszorítása érdekében – „Európának olyan arányok szerinti felosztása bizonyos számú nagyhatalom között, hogy egyikük se vethessen szemet mások javaira, ugyanakkor az egyensúlyt se fenyegesse veszély.” [40]

Az európai egyetemes monarchia kérdéséről értekezett a francia felvilágosodás emblematikus alakja, Montesquieu báró is, amikor feltette a kérdést: „lehetséges-e Európa jelen helyzetében, hogy egy nép, miként valamikor a rómaiak, állandó hatalmat gyakoroljon a többiek fölött?” [41] E munka azonban inkább a jelzett egységes entitásban rejlő veszélyekre hívta fel a figyelmet, és annak megvalósíthatatlansága mellett cövekelte le álláspontját.

Az örök békét megalkotni nem kell félnetek jó lesz

Amint láttuk, a humanista Erasmus már markánsan pacifista gondolatokat vallott, és a béke mellett kiállás szükségességét hangoztatta. Nem váratott magára sokáig az első örökbéke-tervezetek megszületése sem; a felvilágosodás áramlata ugyanis igencsak jeleskedett az ilyen koncepciók kidolgozásában.

A korai francia felvilágosodás alakja, Abbé de Saint-Pierre 1729-ben – majd újabb kiegészítésekkel 1733-ban – hozta nyilvánosságra a korábbi dagályos gondolatok rövid summázatát tartalmazó örökbéke-tervezetet. A szerző Erasmushoz hasonlóan a józan észre, valamint a népek alapvető érdekeire hivatkozva tett javaslatot az uralkodóházak és az államok közötti viszályok békekötés, valamint bíráskodás útján történő megoldására. [42] Saint-Pierre indítványt tett egy európai hatókörű Általános Szövetség felállítására, amelynek fő feladatait abban látná, hogy biztosítsa a korábban már megkötött szerződések betartását, valamint békéltetés vagy bírósági döntés útján rendezze a jövőben felmerülő viszályokat. Az Általános Szövetség alapcikkelyei közé tartozna a szerződésszegést elkövető hatalom vagy hatalmak megregulázása is: ennek körében az ellenségeskedéssel okozott kár megtérítésére, valamint a „Nagyszövetség által felbecsült háborús költségek” megfizetésére köteleznék a renitens állam(ok)at. [43]

Az Immanuel Kant által kidolgozott örökbéke-tervezet mindazonáltal sokkal szélesebb körben tudott ismertté válni. A königsbergi filozófus magát következetesen világpolgárként határozta meg, amint az az emberiség egyetemes történetéről írt, 1784-ben publikált munkájából is kiviláglik. E munka hetedik tételében amellett érvelt, hogy ki kell lépni a vadak törvény nélküli állapotából, és egy népszövetséget szükséges konstruálni, „ahol minden egyes állam, a legkisebb is, a maga biztonságát és jogait nem saját hatalmától vagy saját jogi megítélésétől, hanem egyedül ettől a nagy népszövetségtől (Foedus Amphictyonum), egy egyesült hatalomtól, és az egyesült akarat törvények szerint való döntésétől várhatja.” [44] Az államoknak eszerint – a „vademberek” korábbi döntéséhez hasonlóan – fel kell adniuk „brutális szabadságukat”, és egy „törvényszerű alkotmányban” kell nyugalmat és biztonságot keresniük. Az egyesült hatalom megteremtése révén az államok kilépnének az „államviszonyok kaotikus állapotából”, és az „állam általános biztonságának világpolgári állapota” felé mozdulnának el. Kant reményét fejezte ki, hogy az államok saját veszélyeiktől – a háborúk bizonytalanságától, és az ennek nyomán keletkező „utófájdalmaktól”, úgyis mint az adósságoktól és az ipar veszteségeitől – kényszerítve a „törvényes tekintély nélkül választott bírákhoz fordulnak, és így mindent (…) egy jövőbeli nagy államtestté alakítanak át, amire példát a világ idáig még nem tudott felmutatni.”[45] A természet legmagasabb célja végső soron tehát egy „általános világpolgári állapot” elérése.

cosmoKant Az örök békéről szóló, „aránytalanul nehéz és homályos” stílusban megírt [46] munkáját 1795-ben jelentette meg, s tisztában volt vele, hogy az örök béke gondolatát ekkoriban mennyire félvállról lehetett venni, ezért leszögezte, hogy e szatirikus feliratot egy holland fogadós cégérén olvasta – amelyre egy temetőt pingáltak. Kant szemei előtt az örök béke eszményi állapotként lebegett, és e munkájában már nem szerepel egy egyetemes kozmopolita állam ideálja, de „morális és politikai elveinek általános kozmopolita intenciója” továbbra is végigvonul e könyv mondanivalóján. [47] Ennek megfelelően tulajdonképpen az egész világot átfogó, és az egyetemes béke megteremtését célzó struktúra mellett teszi le a voksát. Kant munkája végső soron egy „filozofikus törvénytervezetnek” tekinthető: „összeállítása, indokolásaikkal együtt, azoknak a törvényeknek és hallgatólagos megállapodásoknak, melyek nélkül az örök béke el nem képzelhető”. [48] Formai értelemben Kant először az örök béke negatív előfeltételeit jelenő ún. előzetes cikkeket – „tilalmi törvényeket” (leges prohibitivae) – taglalja, majd ezután fog bele az örök béke megalapozását szolgáló, pozitív értelemmel bíró ún. „definitív cikkeket”.

Az „előzetes cikkek” sorában a filozófus az alábbi taxációval szolgál: (1) Nem szabad valódi békeszerződésnek tekinteni az olyan kontraktust, amely „egy jövendő háború anyagának titkos fenntartásával köttetett”. (2) Nem szabad engedélyezni, hogy valamely különálló állam egy másik állam által, „csere, vásárlás vagy ajándékozás útján megszerezhető legyen”. (3) Az állandó hadseregeknek idővel teljesen meg kell szűnniük, mert „ezek állandóan háborúval fenyegetik a többi államot készenlétük által”. (4) Nem szabad államadósságot kreálni „a külső államüzletek vonatkozásában” (5) Egy állam se avatkozzon be erőszakosan „egy másik állam alkotmányába és kormányzásába”. (6) Végül rögzíti, hogy az államok között fennálló hadiállapotban mellőzni szükséges az olyan ellenségeskedéseket, amelyek „a kölcsönös bizalmat a jövendő békében szükségkép[p] lehetetlenné tennék”. Ilyen ellenségeskedésnek számít például az orgyilkosok vagy méregkeverők alkalmazása, a kapituláció megszegése, és az árulásra való bujtogatás az ellenséges államban. [49]  E tilalmak rögzítését követően az „államok közötti örök békéhez szükséges definitív cikkeket” Kant az alábbiakban határozza meg. (1) A polgári alkotmánynak minden államban köztársaságinak kell lennie. (2) A népjognak szabad államok föderalizmusán kell alapulnia. A „föderalitás eszméjének” ebben a típusában, a békeszövetség berkein belül pedig minden háborút „egyszer s mindenkorra befejezettnek” kell tekinteni. Kant igyekszik leszögezni, hogy itt nem a „világköztársaság pozitív eszméjének” megalapozásáról van szó, csupán „a háborút elhárító, állandóan fönnálló, és mindig terjeszkedő szövetségről”. Amennyiben a tartós békét az államok egymás közötti viszonyaira is sikerülne kiterjeszteni, valóban létrejöhetne a szabad államok föderációja. (3) A „világpolgárjognak az általános hospitalitás” feltételeire kell szorítkoznia. Az egyes államokra eszerint a vendéglátás kötelezettsége hárul, ami a másik oldalról azt jelenti, hogy az idegeneket megilleti a látogatás joga, s amíg békés módon tartózkodnak egy állam felségterületén, addig nem utasíthatók ki, és nem bánhatnak velük a „fogadó állam” részéről ellenséges módon. A látogatás jogának ilyetén intézményesítése elősegítené az egyes földrészek, országok és népek békés kapcsolatainak kialakítását. [50]

Kant tevékenységét követően, explicit módon a XIX. századtól ívelően megszaporodtak a világállam vagy a világkormány intézményesülését sürgettető koncepciók. (Csak példálózó jelleggel, az alábbi – közismert – szerzők dolgoztak ki ilyen elméleteket: Victor Hugo, [51] Bertrand Russell, [52] H. G. Wells [53].) Amellett azonban, hogy „a felvilágosodás eszménye szükségképpen a világpolgársághoz, a nemzetinek lekicsinyléséhez vezet”, az is tény, hogy „gyakorlata önkéntelenül a nemzeti eszme erősödését hozza magával”, [54] s az is faktum, hogy a kozmopolita világlátás már Jean-Jacques Rousseau tevékenységével kezdődően vissza-visszatérő kritika tárgyát is képezte. Rousseau a nevelésről írott munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy nem szabad bízni azokban a kozmopolitákban, „akik messze, könyveikben kutatnak feladatok után, melyeket irtóznak a maguk háza táján teljesíteni. Van olyan filozófus, aki azért szereti a tatárokat, hogy ne kelljen a szomszédjait szeretni.” [55] Az emberi nem egyetemes társadalmáról szóló – A társadalmi szerződés bevezető fejezetének szánt – írásában azzal vádolja a világpolgárokat, hogy a hon iránti szeretetüket csak az emberi nem iránti szeretetükkel képesek igazolni, és „azzal kérkednek, hogy az egész emberiséget szeretik, ami, úgy vélik, feljogosítja őket arra, hogy egyetlen embert se szeressenek.” [56] Végül a Politikai töredékek hazáról szóló fragmentumában Rousseau a haza és a „nagyvilág” közötti különbségekről elmélkedve azt veti papírra, hogy „a föld, ahol lakunk, az emberek közös anyja és dajkája, az emberi nem hazája. Ennek ellenére semmilyen különös érzelem nem fűz hozzá bennünket; ha mindannyiunkat áthelyezhetnének egy másik bolygóra, ahol kellemesebben élhetnénk, ki lenne az, aki az előzőt sajnálni merészelné? Nem így áll a helyzet azzal a szeretettel, amely a szülőföldhöz, a tulajdonképpeni hazához köt bennünket. (…) Az emberszeretet nem adja meg az erényeknek azt az energiát, melyet a hazaszeretet megad, mivel az egészen a heroizmusig emeli fel az erényeket.” [57]

Nem a Kant iránti tiszteletlenségből vetjük közbe – és ok-okozati összefüggést sem feltételezünk –, de érdekes párhuzamot vonhatunk a racionalista filozófus béketervezetében foglalt elgondolások, valamint a Benito Mussolini fasiszta diktátor emlékirataiban található megállapítás logikája között. Eszerint „Ha e háború fordulatai a tengely számára lettek volna kedvezőek, akkor a győzelem pillanatában a világszocializációt javasoltam volna a Führernek, ami annyit tesz: a határok már csak történelmi jelentőséggel bírnak, a vámok eltörlésre kerülnek, az országok közötti szabadkereskedelmet világléptékű konvenció szabályozza; közös valuta van; (…) a fegyverkezést valóságosan és radikálisan megszüntetjük.” [58]

Ki kormányozza hát a világot?

A XIX. és a XX. század világállammal vagy világkormánnyal kapcsolatos meglátásait terjedelmi okokra tekintettel nem részletezzük (bár a fentiekben említés szintjén utaltunk rájuk). A globalista mozgalom a második világháborút követően feltűnő mértékben aktivizálta magát: 1946-ban, Luxembourgban megszervezték az „Egyetemes Mozgalom a Világkonföderációért” szervezetét, amelyből később a Világföderalista Mozgalom nőtt ki; 1948 novemberében Gerry Davis a világkormány megalakítását, és egy „egyetemes alkotmányozó gyűlés” azonnali összehívását követelte; 1949-ben pedig a Chicago Comittee munkája nyomán a Common Cause hasábjain egy világalkotmány előzetes tervezetét is nyilvánosságra hozták. [59]

Ennek ellenére a XXI. század komplex, sok szereplős világában sem beszélhetünk arról, hogy létrejött volna egy világkormány, amely felelősséggel tartozna a világ minden népének, és amely kontroll alatt tarthatná a globalizáció folyamatát. Joseph Stiglitz, a Világbank egykori alelnöke plasztikusan fogalmazott, amikor azt állította, hogy „a világ kormányzása zajlik világkormány nélkül, amelyben néhány intézmény (a Világbank, az IMF, a WTO) és néhány szereplő, bizonyos kereskedelmi és pénzügyi érdekcsoportokhoz szorosan kapcsolódó kereskedelmi és pénzügyminiszter uralja a mezőnyt, miközben az érintettek jelentős része nem jut szóhoz”. [60] Dardot és Laval arról beszélnek, hogy napjainkra a globalizált világ jellegzetességeihez alkalmazkodó „világhatalom” korábban ismeretlen formája alakult ki, és a nemzetállamok integráló szerepe viszonylagossá vált a politikai hatalom megszerzésében, a nemzeti kultúra gondozásában és terjesztésében, a társadalmi osztályok közötti kapcsolatok, valamint a gazdasági élet szervezésében, a foglalkoztatottság szintjének vagy a helyi feladatok meghatározásában. Az államok e feladatok tetemes részét kiszervezik, magánosítják, miközben továbbra sem létezik egy olyan világkormány, amelyre az a feladat hárulhatna, hogy „megvédelmezze az egyes nemzeteket és helyi közösségeket a globális oligopóliumok közötti verseny hatásaitól. (…) Olyan globális hatóság sincs, amely meg tudta volna akadályozni a pénzügyi válságok kitörését, és képes lett volna megvédeni a gazdaságot és a társadalmat a pénzvilág uralma alá került kapitalizmus növekvő egyensúlyhiányától.” [61]

Ehelyütt nem vállalkozhatunk a hiperglobalizáció által átfogott viszonyok mélyreható elemzésére, de utalunk rá, hogy e vizsgálódást egy másik munkában már elvégeztük. [62] Annyi azonban jelen tanulmányban is leszögezhető, hogy amennyiben egy évtized távlatából visszatekintünk a legutóbbi globális pénzügyi és gazdasági válságok okaira és következményeire, tisztán kirajzolódik, hogy a globális piaci viszonyok szabályozatlansága – vagy legalábbis jelentős alulszabályozottsága – rendszerszintű anomáliát jelent. Abban a tekintetben markáns véleménykülönbségek mutatkoznak a különböző szekértáborok – a népszerű kánon szerint: szuverenisták és globalisták között –, hogy a regulációs szerepkör megerősítésére állami szinten kell-e sort keríteni, vagy regionális, esetleg globális hatókörű szabályozást szükséges-e kimunkálni. Kérdéses persze, hogy egy világkormány, világparlament, világközigazgatás, világ-igazságszolgáltatás, világversenyhivatal [63] vagy más, kellőképpen tudományos-fantasztikus megnevezéssel ellátott intézmény megfelelően tudná-e kezelni az előttünk tornyosuló problémákat.

A magunk részéről úgy látjuk, hogy a mások mellett Ulrich Beck által igényelt „kozmopolita világállam” [64] megalapítása jelen tudásunk szerint mindössze az illúziók, ábrándok és utópiák tárházát gyarapítja, hiszen a megvalósításnak gyakorlatilag már az előfeltételei sem adottak, és belátható időn belül nem is válnak biztosítottá. A posztnemzeti állapot habermasi állapotának beköszöntétől meglehetősen messze járunk, még akkor is, ha a klasszikus, bodini vagy hobbesi karakterjegyek mentén jellemezhető nemzetállami szuverenitás kimutatható módon alakult át, vált jóval illékonyabbá. Carl Schmitt meglátása, miszerint az államok világának pluralizmusa kikezdhetetlen realitás, és „a Földön, ameddig egyáltalán az állam fennáll, mindig több állam létezik, és nem létezhet az egész földkerekséget, és az egész emberiséget átfogó világállam”, [65] ma is aktuálisnak mutatkozik. Ez természetszerűleg nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az olyan globális problémák kezelésében, mint amilyen a klímaválság, a terrorizmus, a szervezett bűnözés vagy az új technológiai kihívások (mesterséges intelligencia, Big Data, közösségi platformok), az államok mélyrehatóan együttműködjenek egymással. Korunk sztártörténésze, Harari azt állítja, hogy a világkormány megalakítására ugyan nincsen szükség – ez szerinte is meglehetősen kétes és életszerűtlen víziónak számítana –, de éppen az említett kihívások intenzitása folytán a „politikai globalizálására”, azaz a globális problémák és érdekek egyes országok részéről történő hathatósabb felkarolására annál inkább. [66] A fentiekben vázoltak alapján ki-ki döntse el, hogy e gondolatok megfogalmazásakor igaza volt-e a historistának.

[1] Ady Endre: Az Értől az Oceánig. In Ady Endre: Vér és arany. Nyolcadik kiadás. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, é. n. [1924], 175.

[2] Tanyi Attila – Brown, Eric: A globalizáció nyomában. Fejezetek a kozmopolitanizmus és az univerzalizmus filozófiai történetéből. Kézirat. 1. p. http://academia.edu/23767881/A_globalizáció_nyomában. (Letöltés: 2019. november 27.)

[3] Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Ford.: Szabó Márton. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997, 17.

[4] Szoboszlai-Kiss Katalin: Alvó demokrácia. Kormányzásról, törvényről, erkölcsről Homérosztól Szókratészig. Széchenyi István Egyetem – Universitas Győr Nonprofit Kft., Győr, 2018, 69, 73.; Gelenczey-Miháltz Alirán: Mindnyájan görögök vagyunk? A hellén és európai identitás problémáiról. In Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról. V. évfolyam, 1. szám (2006), 9.

[5] Werner Rudolf: A bölcsészeti jogtudomány történelme. Kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez. Franklin-Társulat, Budapest, 1875, 6-7.

[6] Montaigne, Michael: A gyermekek neveléséről. Ford.: Bajcsa András. In Hernádi Miklós – Vajda Mihály (szerk.): Reneszánsz etikai antológia. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 341.

[7] The Christianity of Stoicism: Or, Selections from Arrian’s Discourses of Epictetus. Carmarthen – J. Evans, London, 1822, 34.

[8] Koselleck: i. m. (1997), 25.

[9] Attali, Jacques: Ki kormányozza holnap a világot? Ford.: Barabás József. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 34.

[10] Barcsi Tamás: Az emberi méltóság filozófiája. PhD értekezés. Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Pécs, 2011, 16.

[11] Koselleck: i. m. (1997), 27-28.

[12] Werner: i. m. (1875), 13.

[13] Kecskés Pál: A bölcselet története. Szent István Társulat, Budapest, 1981, 129.

[14] Gelenczey-Mihálcz: i. m. (2006), 9.

[15] Plutarkhosz: Nagy Sándor szerencséje és erénye. 6. §. (Moralia, Negyedik könyv.) Idézi: Berger, Klaus – Colpe, Carsten: Vallástörténeti szöveggyűjtemény az Újszövetséghez. Ford.: Zóka Eszter. JATEPress, Szeged, 2018, 183.

[16] Utalás a Brian élete című Monty Python film ikonikussá vált mondatára („Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól… mit tettek a rómaiak értünk?”)

[17] Cicero, Marcus Tullius: A törvények. Ford.: Simon Attila. Debreceni Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar – Gondolat Kiadó, Budapest, 2008, 22., 25. A politikai barátság elméleteire nézve lásd Frivaldszky János: Politikai barátság és a jogi viszony. In Iustum Aequum Salutare, V. évfolyam, 4. szám (2009), 5-52., illetve Kevevári István: A politika és a barátság fogalmainak elméletei összefüggései egykor és ma. In Jog-Állam-Politika, 10. évfolyam, 4. szám (2018), 83-100.

[18] Werner Rudolf: Közlemények a bölcsészeti jogtudomány történelme köréből. In Jogtudományi Közlöny, 8. évfolyam, 40. szám (1873), 313.

[19] Sándor István: A sztoikus állam-és politikaelméletek áttekintése. In Acta, Tomus XXVII. Annus 1999/2000, 46. Idézi: Lukácsi Tamás: Hermész szobra a fában. Arisztotelész és álmaink állama. Doktori értekezés. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar, Budapest, 2005, 83.

[20] Seneca: Ad Serenum de otio. c. 31. Idézi: Koselleck: i. m. (1997), 30.

[21] Seneca: Az utazás haszontalansága. Ford.: Kurcz Ágnes. In Seneca prózai művei. I. kötet. Szenzár Kiadó, Budapest, 2002, 177-178.

[22] Az Antonius című művet idézi: Janet, Paul: A politikai tudomány története az erkölcstanhoz való viszonyában. I. kötet. Ford.: Lőrincz Béla. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1891, 318.

[23] Aurelius, Marcus: Elmélkedések. Ford.: Huszti József. Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 36.

[24] Idézi: Attali: i. m. (2012), 44.

[25] Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Ford.: Nemerkényi Előd. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 104. Lásd még Pósán László: A pápaság és császárság küzdelmének politikai nyelve. In Fazakas Gergely Tamás – Miru György – Velkey Ferenc (szerk.): „Politica philosophiai okoskodás”. Politikai nyelvek és történeti kontextusok a középkortól a 20. századig. Debreceni Egyetem Történeti Intézete, Debrecen, 2013, 51-65.

[26] Canning. i. m. (2002, 114-115.

[27] Katus László: Respublica Christiana. Európai közösség a középkorban. In Rubicon, XXIV. évfolyam, 261. szám (2014), 31.

[28] Derekas Győző: Carl Schmitt elmélete a nemzetközi viszonyokról. In Jogelméleti Szemle, 2019/1. szám, 29-30. A Föld nomoszának további elemzésére nézve ld. Pongrácz Alex: Gyönyörű képességünk, a térrend. A Föld nomosza és annak aktualitása a XXI. században. In Jog-Állam-Politika, 10. évfolyam, 3. szám (2018), 105-121.

[29] Utószó. In Alighieri, Dante: Az egyeduralom. Ford.: Sallay Géza. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003, 120.

[30] Dante: i. m. (2003), 6.

[31] Uo., 12-30.

[32] Ady Endre: Új vizeken járok. In Ady Endre: Új versek. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1906, 122.

[33] Fisher, H. A. L.: Európa története. II. kötet. Reneissance, reformáció, felvilágosodás. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, é. n., Budapest, 10-11.

[34] Huizinga, Johan: A reneszánsz problémája. In Huizinga, Johan: A történelem formaváltozásai. Ford.: Radnóti Miklós. Maecenas Holding Rt., Budapest, 1997, 43.

[35] Kautz: A politikai tudomány kézikönyve. Második, teljesen átdolgozott kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 51-52.

[36] Erasmus, Rotterdami: Querela Pacis. Ford. Bodor Ákos. In Korunk, 30. évfolyam, 6. szám (1971), 841-847.

[37] Uo., 846.

[38] Attali: i. m. (2012), 103.

[39] Vida Krisztina: A föderalizmus hatása az európai integráció fejlődésére és szerepe az alkotmányozási folyamatban. PhD. értekezés. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest, 2004, 20.

[40] Sully, Maximilien: A politikai terv. In Szénási Éva (szerk.): Elméletek az európai egységről. I. kötet. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2002, 79.

[41] Montesquieu: Európa egységéről. [Eredeti címe: Gondolatok az egyetemes monarchiáról Európában.] Ford.: Rózsahegyi Zoltán. Phönix Kiadás, Budapest, 1943, 35.

[42] Nagy Géza: Charles Irénée Castel de Saint Pierre és örökbéke-tervezete, in Saint-Pierre, Abbé de: Az örökbéke-tervezet rövid foglalata. Ford.: Cseke Gál Anna. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979, 23.

[43] Bővebben lásd: i. m. (1979).

[44] Kant, Immanuel: Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről. Ford.: Sándor Pál. Az Európa Könyvtár kiadása, Budapest – Wien, 1926, 25.

[45] Uo., 25., 28., 31.

[46] Babits Mihály: Bevezetés. In Kant, Immanuel: Az örök béke. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918, 5.

[47] Tanyi – Brown: i. m. (é. n.), 20.

[48] Babits: i. m. (1918), 16.

[49] Kant: i. m. (1918), 22-26.

[50] Kant: i. m. (1918), 31., 37., 40-44.

[51] Hugo, Victor: Az Európai Egyesült Államokért. Fordították az SZTE Európa Tanulmányok Központ hallgatói. In Szénási: i. m. (2002),137-145.

[52] Lásd például Russell, Bertrand: A hatalom és az egyén. Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Kossuth Kiadó, Budapest, 1997.

[53] Wells, H. G.: A civilizáció megmentése. Ford.: Rácz Béla. Dick Manó Kiadása, Budapest, é. n.

[54] Concha Győző: A kilenzvenes évek reformeszméi és előzményeik. Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1885, 58.

[55] Rousseau, Jean-Jacques: Emil vagy a nevelésről. Ford.: Győry János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1965, 14.

[56] Rousseau, Jean-Jacques: Az emberi nem egyetemes társadalmáról. Ford.: Kis János. In Rousseau, Jean-Jacques: Politikafilozófiai írások. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 256.

[57] Rousseau, Jean-Jacques: Politikai töredékek 1752-1772. Ford.: Ludassy Mária. In Rousseau, Jean-Jacques: Politikafilozófiai írások. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 492-493., 495.

[58] Mussolini, Benito: Colloquio con il prefetto Cabella (20 aprile 1945). In Susmel, Edoardo – Susmel, Duilio (szerk.): Opera Omnia di Benito Mussolini. XXXII. Dalla liberazione di Mussolini all’ epilogo la Repubblica sociale italiana. La Fenice, Firenze, 1960, 197.

[59] Attali: i. m. (2012), 227., 230., 233., 357.

[60] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford.: Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 39.

[61] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Ford.: Loppert Csaba. EgyKettő Kiadó, Budapest, 2013, 363-364.

[62] Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019

[63] E furcsa nyelvújítási manőver részben, de nem egészben Jacques Attali nevéhez fűződik. Lásd Attali: i. m. (2012), 366-378.

[64] Beck, Ulrich: Cosmopolitan Vision. Polity Press, Cambridge – Malden, 2004.

[65] Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika-és államelméleti tanulmányok Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 36.

[66] Bővebben lásd Harari, Yuval Noah: 21 lecke a 21. századra. Ford.: Torma Péter. Animus, Budapest, 2018, 106-116.

Post Navigation