Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “május, 2017”

Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok (1918)

A közép-európai unió tervének – ilyen vagy olyan formában –, de komoly hagyományai vannak térségünk gondolkodásában. Szélesebb körben ismert, hogy Kossuth Lajos dolgozta ki az ún. dunai konföderáció vagy Dunai Szövetség tervezetét;  talán kevesebben tudják, hogy Ferenc Ferdinánd egy „liberalizált”, föderatív alapokon szervezett Monarchiában vélte felfedezni a sikeres jövő zálogát; Karl Renner egy kilenc tagból rekrutálódó monarchiát fetisizált; Milan Hodža szlovák politikus a közép-kelet-európai államok szoros gazdasági együttműködését szorgalmazta; míg Kardos Gábor három esztendővel ezelőtt amellett érvelt, hogy „Magyarországnak csak ilyen szövetségi rendszerekben [ti. a visegrádi együttműködésben, illetve a lengyel-magyar perszonálunióban] volt és lehet ma is geopolitikailag szavatolt függetlensége, bármilyen értékelhető nemzetközi mozgástere és súlya – egyébként gazdaságilag is.”

A fenti, a szorosabb közép-európai kooperációra koncentráló, és azt elősegíteni kívánó felsorolásban még nem említettünk meg egy olyan szerzőt, akiről Ady Endre az egyik recenziójában azt írta, hogy „micsoda nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni”. Nos, Jászi Oszkárnak, a dunai egyesült államok ideája egyik központi figurájának a mai napig sem emeltek szobrot  – ebben alighanem az is szerepet játszhatott, hogy tárca nélküli miniszteri pozíciót vállalt az egyébként máig kétes megítélésű Károlyi-kormányban, s ezzel nemcsak a „vállalhat-e közéleti szerepet a tudomány embere?” dilemmáját korbácsolta fel újfent, de talán G. B. Shaw Angliára kidolgozott megállapítását is igazolta egy jóval kevésbé ködös tájon: „Itt Angliában összetévesztettük a gyakorlati embert a megértővel, s így támadt az a felfogás, hogy a metafizikusok és filozófusok bolondok, s csak gyakorlati emberek a megbízható vezetők. Igaz, hogy a gyakorlati emberek tudják, hol vannak, de nem mindig tudják, merre tartunk, viszont a gondolkodók tudják, merre tartunk, de nem mindig tudják, hol vagyunk.” (Shaw, G. B: Politikai ábécé. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1947, 49. p.)

Az alábbiakban a Jászi Oszkár föderációs elképzelését taglaló legfontosabb munkája (A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918) egyes részleteit  (pp. 29-31., 37-51.) közöljük.

Törekvések és alapelvek a Monarchia problémájának megoldására

De milyen volna ez az új alkotmány, mely a dualizmust kiküszöbölve, alkalmas volna mindama feladatok megoldására, melyekről az imént beszéltünk?

Ez a kérdés tényleg a Monarchia alapproblémájának tekinthető, s egyre nagyobb erővel nyomul előtérbe azóta, hogy a Monarchia népei a középkor politikai aléltságából mind teljesebb öntudatra jutnak. Ha majd a felelős államférfiak, majd a nép köréből alulról felmerült reformterveket vizsgáljuk, a következő három alapvető koncepcióra bukkanunk.

  1. Oly törekvésekre, melyek a nemzetiségi elvet mereven keresztülvinni akarják. A Monarchia a benne élő népek etnográfiai hovatartozása szerint volna egy egységes szövetséges államon belül autonóm államokra bontandó. Ez a terv már a kremsieri országgyűlésen felmerült, s legszélsőségesebb kifejtését találta a román Popovici, majd Richárd Charmatz munkájában.
  2. Oly törekvésekre, melyek a történelempolitikai individualitásokhoz ragaszkodva, eme történelmi keretek konzerválásával akarnák az új rendet felépíteni. Ezt az elméletet báró Eötvös József állította fel, s különösen cseh írók és publicisták részéről talált felkarolásra.
  3. Oly törekvésekre, melyek a mai történelmi keretek épségben tartásával a vallási mintájára kiépített nemzetiségi autonómiában keresik a kérdések megoldását. Ezt az eszmét tudtommal először Kossuth Lajos vetette fel, [1] de legátgondoltabb és legtudományosabb kifejtésre a Karl Renner munkáiban talált.

Véleményem szerint a három terv egyike sem vezetne megnyugtató megoldásokhoz. (…)

Ezekből a meggondolásokból a következő három alapelvet vonom le ama probléma megoldásának vezető szempontjául, mely minket foglalkoztat:

  1. Biztosítani kell az életképes nemzeti államiságok kialakulásának lehetőségeit.
  2. Biztosítani kell a nemzetiségi kisebbségek hatékony védelmét a nemzeti államokon belül.
  3. Biztosítani kell az új államok olyan organikus kooperációját, mely újabb összeütközéseket lehetetlenné tesz úgy közöttük, mint nemzetiségeik között.

A Monarchia mai kereteiben az új egyensúly nem teremthető meg

Emez elvek alkalmazásával minő volna a Monarchia népeinek új alkotmánya?

A Monarchiának öt olyan nemzete van, mely mindenben megfelel a történet-politikai individualitás kritériumainak: a magyar, a német, a lengyel, a cseh és a horvát-szerb. Mindegyiknél megvan a több-kevésbé zárt telepterület, elegendő számú és kulturális súlyú népesség önálló nemzeti lét folytatására, a történelmi öntudat kontinuitására.

Az egyes államok területeinek megszabásánál a lehetőségig figyelembe veendők a történelmi keretek, a szilárd geográfiai határok, a gazdasági egymásrautaltság. Emellett arra kell törekedni, hogy az illető nemzet a maga területén lehetőleg kompakt többségben maradjon s ott, ahol nyomósabb érdekek nem kívánják, ne terheltessék meg túl nagy nemzetiségi kisebbségek által.

E feladatokat csakis a történelmi múlt s jelen gazdasági és etnográfiai adottságok alapos ismerői oldhatnák meg megnyugtatóan, és részletekben is. Nekünk itt nemcsak nem célunk utópisztikus határkiigazításokat csinálni, csak egy lehető új egyensúly-állapot körvonalait akarjuk megrajzolni.

Az öt nemzet elhelyezkedése körülbelül a következő volna a Habsburg-monarchia mai keretében. (A háború által teremtett új helyzet következményeit a terv szempontjából a következő fejezetekben fogjuk levonni.)

  1. Magyarország, Horvát-Szlavónországok nélkül úgy történelmileg, mint geográfiailag, mint gazdaságilag szilárd és megbonthatatlan egységet alkot. A magyarság természetes gazdasági és kulturális hegemóniája itt képes volna zavartalan és eredményes kooperációt létesíteni az ország többi nemzetiségeivel, ha szakít a feudalizmus esztelen asszimilációs politikájával. Látni fogjuk, hogy a tervezett új alkotmány egy ilyen változás minden garanciáját magához fogja hordani.
  2. Ausztria, az örökös tartományok német történelmi magja (Alsó-és Felső-Ausztria, Tirol, Stiria és Karintia). Az osztrák-németek helyzete számra nézve nem vezető ugyan, de oly nagy kulturális és gazdasági erőt képviselnek, s oly fontos közvetítő feladatot vannak hivatva teljesíteni a Monarchia északi és déli szlávjai között egyrészt, a Németbirodalommal másrészt, hogy szerepe az új államszövetségben akkor is jelentékeny lesz, ha elveszíti hegemóniájának azt a részét, mely immár nem felel meg a tényleges gazdasági és kulturális erőviszonyoknak.
  3. Csehország, Vencel koronája országaiból. A számra nagyon tekintélyes, gazdasági és kultúrerőben pedig még mindig vezető német kisebbség legmesszebbmenő kielégítése az új közjogi kereten belül az új államszövetség egyik legfontosabb problémája lesz, de a cseh nemzeti igények kielégítésével nem lesz többé semmi akadálya annak, hogy a német kisebbség által követelt adminisztratív kettéosztás tényleg megvalósíttassék.
  4. Lengyelország. A mai Galícia 4.500.000 lengyelével és 3.700.000 rutén lakosságával teljesen alkalmatlan a történelmi lengyel nemzet jogos igényeinek kielégítésére. A ruténok által követelt bifurkáció Nyugat-és Kelet-Galícia között sem oldana meg semmit. Így sem jutnánk életképes államalakulatokhoz, hanem egy minden eddiginél veszedelmesebb lengyel és orosz irredentát hívnánk életre. Ez a kérdés a Monarchia mai határai között nem oldható meg. Csak a háború teremtette új helyzet vezethet megnyugtató megoldásra, miről a következő fejezetben fogunk szólni.
  5. Illyria. E néven volnának összefoglalhatók a délszlávság telepterületei, melyek immár véglegesen eljutottak teljes nemzeti szolidaritásuk tudatára. Ez alakulás kulturális fókusza Horvát-Szlavón-Dalmátország volna, melyhez Krajna, továbbá Isztria és Stájerország szláv területei és Bosznia-Hercegovina volna csatolandó. Ez az új alakulat – okos külkereskedelmi és nemzetközi politika mellett – ugyan életképes volna, de a délszlávság öntudata ma már oly erős, hogy a Monarchián kívüli szerbség törzse immár elválaszthatatlanul összefügg a Monarchián belüli délszlávság problémájával. E vonatkozásról szintén a következő fejezetben lesz szó.

A Monarchia jövője s a háború által teremtett új helyzet

Látjuk, hogy a Monarchia új alkotmányszervezési problémáját nem is lehetett volna a háború előtt megoldani. Úgy a lengyel-, mint a délszláv kérdés még nem volt érett a megoldásra. Fejlődéstörténeti szempontból nézve, a háborúnak legnagyobb eredménye éppen az, hogy a lengyel és a délszláv területeknek tabula rasa-t csinált. S immár nincs semmi akadálya annak, hogy a történelmileg, gazdaságilag és kultúrában összetartozó lengyel és délszláv területek egyesíttessenek, s ezáltal megnyugtatólag befejeztessék egy folyamat, mely – ha az egyesítés nem történik meg – Európa békéjének továbbra is Achilles sarka marad.

Galícia és Orosz-Lengyelország egyesítéséből egy szilárd alapokon nyugvó, körülbelül 200.000 km2 területen 20-21 millió lakost számláló állam jönne létre, hol a lengyelségnek elegendő számbeli fölénye volna (körülbelül 14 millió), nem is beszélve igen jelentékeny kulturális, gazdasági és történeti előnyeiről. Egész kétségtelen, hogy ez az alakulat, mely a Balti-tenger felé könnyen kikötőhöz juttatható, mindazt kielégítené, ami a lengyel államalakulási törekvésben fontos és lényeges. Az új nemzettest előnye olyan nagyok és szembeötlők volnának, hogy ezzel szemben a lengyelség utógondolat nélkül lemondhatna németbirodalmi részeiről, melyekről a mai Németország sem stratégiai, sem gazdasági szempontból alig volna hajlandó lemondani, s melyekben a német kultúra oly hódításokat tett, hogy azok többé alig volnának visszacsinálhatók. Az új lengyel állam – ha felállítását egyidejűleg egy okosabb és megértőbb nemzetiségi politika kísérné a Németbirodalomban a lengyel diaszpórával szemben – véglegesen megoldaná a lengyel kérdést, s csatlakozása a dunai konföderációhoz, mint látni fogjuk, épp úgy megfelelne a lengyel fejlődés belső logikájának, mint az európai béke szükségleteinek.

Ami most már a rutin kisebbség sorsát illeti az új alakulattal szemben, az kétféleképpen volna biztosítható. Ha a független Ukrajna csakugyan állandósul, akkor neki volnának átengedhetők Kelet-Galícia zárt rutén telepterületei ama méltányos koncessziók fejében, melyeket Oroszország a felállítandó lengyel állam érdekében tenni fog. A lengyel állam nem veszítene sokat 2-3 millió rutén eltávozásával, akikre a nagy ukrajnai állam különben is olyan vonzóerőt gyakorolna, hogy az új lengyel államiság nehéz helyzetbe juthatna vele szemben. Ha azonban egy ilyen megoldás akár lengyel, akár rutén szempontból nem bizonyulna keresztülvihetőnek, semmi akadálya sem volna annak, hogy a rutén telepterületnek külön autonómia adassék, például oly formában, ahogy jelenleg a Társországok Magyarországhoz állanak.

jasziA délszláv kérdés megnyugtató megoldása szintén csak ugyanezen alapelvek szerint volna elképzelhető. Az új Illyriának magában kellene foglalnia az összes horvát, szerb és szlovén területeket. A mai Horvát-Szlavónország, Dalmácia, Isztria, Bosznia-Hercegovina, s a zárt szlovén telepterületek, valamint a mai Szerbia és Montenegró egyesítéséből egy kompakt, életerős, körülbelül 170.000 km2-en közül 10 millió lelket számláló államiság jönne létre. A macedón területeknek méltányos felosztása közte és Bulgária között az új államot még jobban erősítené, s egyben méregfogait is kihúzná a ma annyira elkeseredett szerb-bolgár antagonizmusnak. Az új államiság népének kisebbik fele tartoznék ugyan a róm[ai] katolikus egyházhoz, de e rész kultúrája annyival régibb és intenzívebb, s egyáltalán az egész szerb-horvát terület gazdaságilag és kultúrában annyira Közép-Európától függ, hogy az új Illyria sokkal inkább nyugati keresztény, semmint bizánci képződmény volna, bár a dunai demokratikus konföderációban a nyugati és keleti kereszténység ellentéte nem játszana nagyobb szerepet, mint Nyugat-és Közép-Európában a katolicizmus és protestantizmus ellentéte. Az új délszláv állam, valószínűleg Szarajevóban centralizálva, sub specie aeternitatis [az örökkévalóság szempontjából] megoldaná azt a kérdést, mely Európánkat felgyújtotta: többé mi akadálya sem volna annak, hogy ez a zseniális és hatalmas temperamentumú nép szabadon fejleszthesse ki oly gazdag és változatos természeti kincseit a dunai szövetség és egész Európa legnagyobb javára.

Ez volna az egyedüli örök és megnyugtató megoldás: minden más csak fortwursteln, félrendszabály volna, felújítása és kiélesítése a délszlávság régi küzdelmeinek. Ugyanis egyrészt világos, hogy a délszláv kérdésnek monarchiaellenes megoldása (outside of the Monarchy, miként Scotus Viator már jóval a háború előtt éleselméjűen jellemezte, rögtön rámutatva e megoldás hátrányaira), mely a Monarchia délszláv részeit elszakítaná, hogy azokat Belgráddal összefoglalja, elfogadhatatlan terv volna nemcsak a dunai népek, de Németország számára is, mivel egész Közép-Európát tengerétől fosztaná meg, s a nyugati kultúra-befolyásokat teljesen feláldozná a keletieknek. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy az entente-nak gyakran hangoztatott követelése a független Szerbia, Montenegró és Albánia helyreállítása iránt, alapjában véve haladásellenes és reakciós program, mely csakis azért érthető és méltányolható, mivel általa azt az erkölcsi követelést akarják megvalósítani, mely az erőszak jóvátételére irányul. Ámde a népek életében nem a restitutív, de a fejlődési igazságot kell nézni. A déli szlávságnak nem a háború erőszaka a főbaja, hanem a háború előtti állapot. A déli szlávságnak nem a szenvedett erőszak jóvátétele a főtörekvése, hanem olyan állapotok létrehozása, melyek a régi status quo helyén szabad fejlődési lehetőségeket biztosítanak a számára. És ehhez nem elég Szerbia helyreállítása, sőt tengerhez való segítése sem. A Monarchiának részekre osztott délszlávjai és az új Szerbia között újra csak olyan folyamatok indulnának meg, melyeket a Monarchia magára nézve veszedelmeseknek tartana. Ezt a helyzetet még jobban elmérgesítené a két balkáni operettállamnak, Montenegrónak és Albániának további fenntartása, melyek kellő geográfiai, gazdasági és etnográfiai alap nélkül szűkölködve, csak arra jók, hogy tehetségtelen dinasztiák és diplomaták fűtsék a puszta létük által táplált zavarokat és elégületlenségüket. (…)

Valóban a dunai és a Balkán-népek sorsa a háború után attól függ, hogy a történelmi erők a Monarchia fennmaradása vagy feldarabolása mellett döntenek-e. De ha egyszer valaki átlátja a Monarchia létjogosultságának benső logikáját, ami semmi egyéb, mint oly népek kooperációja, melyek egyedül képtelenek volnának helyüket megállani a germánság és a keleti szlávság kettős nyomása alatt – és ez az álláspont, melyre, úgy látszik, immár Wilson elnök és Lloyd George is eljutottak –, akkor legyen elég bátorsága egy további lépés megtételére, és annak felismerésére, hogy ennek az új monarchiának, a dunai egyesült államoknak a léte összeegyeztethetetlen a délszlávság feldaraboltságával, és a lengyelség alapvető részinek széttagoltságával.

A nemzetiségi kérdés megoldása a szövetséges államok területein

A Monarchia népeinek ez a pentarchiája hatalmas lépést jelentene a szellemi és gazdasági erők felszabadítása, a béke és megértés irányában. Az összes életképes nemzeti állam-embriók önálló létre jutnának, megszűnnék a részekre tagoltság nyomása, a mesterkélt centralizáció által okozott ingerültség, a népeknek az az állandó, nyomasztó érzése, hogy legfontosabb nemzeti problémáikról tőlük idegen erők határoznak. Mindegyik nemzet úr volna a maga portáján, s viselné független cselekedetei erkölcsi következményeit. A nemzeti érzékenység szempontjai háttérbe szorulnának a szociális és a kulturális törekvések javára.

Azonban az öt nemzet szabad állami léte egymaga még nem oldaná meg a dunai államok és a Balkán problémáit. Ezáltal még csak az államalakulási probléma volna megoldva, de nem a szorosan vett nemzetiségi kérdés. Mind az öt nemzetnek megvolna a maga belső nemzetiségi problémája, mert – mint láttuk – a történelmi, gazdasági-geográfiai keretek reakciós szétzúzása nélkül, sőt még ez áron sem juthatnánk el merőben homogén, egységes nemzeti alakulatokhoz. Ámde a nemzetiségi problémák megoldása az új államszervezetben jelentékenyen könnyebb volna. A leghevesebb, legkiélezettebb nemzetiségi kérdések: a cseh, a lengyel és a délszláv egyszerre végleges és megnyugtató megoldást nyernének az új államiságokban. A fő nemzettörzseknek ez a teljes autonómiája megnyugtatólag hatna ama fajrokonaikra is, akik a szomszédos államok területén élnek. Az illető nemzetiség legerősebb, legbefolyásosabb gros-jának nem volna többé oka mindenáron elégületlenséget szítani az egész vonalon, mint ma. Ellenkezőleg, minden államalkotó nemzet közös volna a súrlódási felületet lehetőleg csökkenteni.

Ugyanis igen sok esetben a nemzetiségi kérdést nemcsak a szorosan vett belpolitikai zavarok és bajok élezik ki, hanem az a körülmény is, hogy az illető nemzetiség nemcsak magát érzi elnyomottnak, hanem úgy látja, hogy az a nemzet, mely az ő fejlődését megnehezíti, egyben legközelebbi fajrokonai jogos államalakítási törekvéseit is lehetetlenné teszi. Így például Magyarország tótjai és szerbjei nemcsak az ő szorosan vett nemzetiségi sérelmeik miatt vannak a magyarság ellen elkeseredve, hanem azért is, mivel elsősorban benne látják azt az ellenséges erőt, mely cseh, illetőleg délszláv fajrokonaik egység, illetőleg állami önállóság utáni törekvését Magyarország határán túl is lehetetlenné teszi. Viszont a csehek és a délszlávok nemcsak azért fűtik a tótok, illetve a szerb-horvátok elégedetlenségét Magyarországgal szemben, mivel a magyarokban fajrokonaik elnyomását látják, hanem elsősorban azért, mert a dualizmust tekintik annak a béklyónak, amely Csehország és Illyria kialakulását – a német-magyar szupremácia mesterséges fenntartására – lehetetlenné teszi. Ebből az elkeseredésből azután mindenféle romantikus álmok keletkeznek: olyan bekebelezési és annektálási tervek, melyek máskülönben fel sem merültek volna. A csehek tehetetlen dühükben immár nem érik be a történelmi Vencel-koronával, hanem hazárd politikát játszanak, s a magyarországi tótokat, s a németsziléziai cseheket is maguk számára vindikálják. A délszlávok a lehető egységtörekvéseken túlmenve, régi magyar területeket is elfoglalni akarnak.

Ezeket a veszélyeket senki olyan tisztán előre nem látta, mint Kossuth Lajos, aki épp ezekből a szempontokból találta a dualizmust rövidlátó és veszélyes kísérletnek. Kossuth Lajos alapgondolata éppen az volt, hogy a belső nemzetiségi kérdés is csak úgy oldható meg, ha nemzetiségeink fajrokonainak államalakítási törekvéseit támogatjuk. Ezért kelt ki olyan nagyon a „cislajtániai egységes nemzet” koncepciója ellen, s ezért védelmezte olyan nagy hévvel Csehország történelmi jogait:

Csehországnak a történelmi jog szempontjából is szintannyi joga van magát külön autonóm államnak tekinteni, mint Magyarországnak, s ha lehetséges volna még annyival is inkább több joga volna, amennyiben tény, hogy Csehország már önálló virágzó állam volt századokon át, midőn mi magyarok még nem voltunk Európában.”

És gúnyosan lobbantja a dualizmus magyar híveinek szemére, hogy ők most Csehországgal szemben alkalmazzák azt a jogeljátszási elméletet, melyet ellenségeink egykor Magyarország megrontására alkalmaztak:

Hanem mi nem gondoljuk, hogy a fehérhegyi csata folytán a »verwirkolás« istentelen tanának Csehországra alkalmazását helyeselhesse, midőn annak a világosi árulás folytán magunkra alkalmazását oly dicséretes eréllyel ellenezte.” [2]

A Kossuth Lajos dunai konföderációs tervének épp az volt az alapgondolata, hogy a magyarországi nemzetiségekkel fajrokon államok felszabadítása, és az azokkal való szövetkezés nélkül a független magyar államiság is elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen volna még akkor is, ha egy szerencsés külpolitikai fordulat formailag vissza is adná a magyar állam függetlenségét:

Ha mégis – írja – valamely véletlen minden külsegítség nélkül is belerázná a magyart a szabadságba, csaknem lehetetlennek tartom, hogy institúcióit annyira konszolidálhatná az állam proponált szövetség nélkül, amennyire szüksége van, hogy mind függetlenségét fenntarthassa, mind az európai államcsaládban tekintélyes politikai súllyal bírhasson. Nem konszolidálhatná pedig azért, mert a nemzetiségi benső viszályok tökéletesen kiegyenlítve azon oknál fogva nem lennének, mivel ezen viszályok mérge nem koncessziók tárgyát képezhető belviszonyokban, hanem azon szenvedelmeken fekszik, melyek a rokonfajú szomszéd tartományokból szitogattatnak. A proponált konföderáció nélkül ezen agitációknak vége sohasem lesz, sőt azok Romániának és Szerbiának rövid időn előrelátható felszabadulásával csak erősödni fognak. Úgy, hogy ha lerázhatná is külsegítség nélkül a magyar az osztrák jármot (mire nem látom, hogy magát képesnek érezné) nyugatról a német aspirációk által szoríttatva, keletről hazánk földének felosztására vágyandó szomszédok által környezve, kiknek háta mögött ez esetben az osztrák képezne támaszt, benn pedig az e szomszédokkal fajrokon, s onnan folyvást bujtogatott nemzetiségek viszálykodásai által dúlva, nem látom lehetségét, hogy institúcióink kifejtésével függetlenségünket úgy konszolidálhatnónk, hogy az a legelső európai komplikációkban vagy el ne süllyedjen, vagy legalább csorbát ne szenvedjen. Ellenben az én konföderacionális tervem az átkozott nemzetiségi viszályoknak egyszerre elveszi fullánkjukat, megszűnik a szomszédbeli bujtogatás, meg velök a territoriális szétdarabolás tendenciája: nemzetünk institúcióit kifejtheti, honvédelmi rendszerét rendezheti, függetlenségét konszolidálhatja.” [3]

„Vegyük már most figyelembe, hogy a természet ösztönénél fogva nem magyar ajkú polgártársaink közt a felső-magyarországi tótoknak Csehország, a románoknak Románia, a szerbeknek Szerbia függetlenségi törekvései iránt a legtöbb érdekeltséggel kell természetszerűleg viseltetniök, következőleg mindent a legszorosabb elégedettséggel kell akarniok, ami ezen függetlenség elérését könnyítheti se biztosíthatja, és lehetetlen lesz be nem látnunk, hogy Magyarország oly állást veszen, s oly politikát követ, mely ezen érdekkel összhangban áll, e nemzetiségi kérdés minden legkisebb nehézség nélkül megoldható.”

„Ellenben, ha Magyarország oly állást veszen, s oly politikát követ, mely ezen érdekekkel ellentétben áll, a nemzetiségi kérdés meg nem oldható; mert internacionális tekintetben ellentétes állást foglalván a nemzetiségi aspirációk természetes ösztönével, a legelterjedtebb adminisztratív engedmények is csak egy múlékony és mesterkélt nyugalmak idézhetnek elő, mely azon percben halomra dől, amely percben Magyarország politikája Csehország, Románia, Szerbia függetlenségi törekvéseivel összeütközésbe jő.” [4]

Lesznek, akik ezekre az okfejtésekre azt fogják mondani, hogy mindez tévedés, hiszen kialakult a független Románia és az egységes Itália, a magyarországi román, az ausztriai olasz kérdés ellenben csak még jobban kiélesedett. A független Csehország, az autonóm Illyria még csak fokozná nemzetiségi bajainkat. Ámde ez az érv csak akkor volna helytálló, ha Kossuth Lajos azt tanította volna, hogy a mi nemzetiségi kérdésünk megoldására elegendő nemzetiségeink fajrokonait függetlenséghez segíteni. Kossuth azonban tisztán látta, hogy ez a követendő helyes politikának csak az egyik fele: a másik a velünk együtt élő nemzetiségek összes jogos, s az állam egységével összeférő igényeit a legmesszebbmenőkig kielégíteni. Ezért lépett fel a dunai konföderáció tervével karöltve egy olyan nemzetiségi törvényjavaslattal, mely a nemzetiségi liberalizmusnak talán legmesszebbmenő alkotása. [5]

Az itt javasolt szövetségi tervnek épp ez volna [az] egyik legáldásosabb hatása, hogy minden állam számára lehetővé tenné a legmesszebbmenő liberalizmus alkalmazását nemzetiségeivel szemben. Ugyanis az egyes nemzeteknek többé nem volna semmi okuk arra, hogy ne biztosítsák a saját területükön a nemzetiségi kisebbségek jogos érdekeit. Ellenkezőleg mindegyik átérezné, hogy a saját léte biztos alapokra van fektetve, s mintegy az összes többi garanciája alatt áll: az irredentizmus legveszélyesebb motívumai megszűnnének. Semmi akadálya sem volna többé annak, hogy egyrészt minden nemzetiség kulturális autonómiája a személyiségi elv alapján elismertessék, másrészt pedig a közigazgatásban és bíráskodásban a nemzetiségi kisebbségek minden ésszerű igénye kielégíttessék. S minthogy a szövetségnek csaknem minden állama valamelyik fajrokon nemzetiségre nézve érdekelt fél volna valamelyik másik állammal szemben; nagyon valószínű, hogy a gyűlölködés mai szellemét a megértés és a kibékülés levegője váltaná fel. A németek nem scharfmachereskednének a csehekkel szemben, ha tudnák, hogy ezzel a cseh állam kereteiben élő német kisebbség sorsát veszélyeztetik. A lengyel többség nem erőszakoskodnék többé a rutén kisebbség felett, ha tudná, hogy pózeni testvérei érdekében ő és az egész szövetség csak akkor emelhetné fel szavát megfelelő erkölcsi nyomatékkal, ha a saját működési területén becsületesen biztosítaná a nemzetiségi kisebbségek sorsát. Illyria sem követhetne elnyomó politikát a magyar enklávékkal, a mohamedánok autonómiájával, az albán nemzetiséggel szemben, ha érezné, hogy Magyarország lojalitásától függ szerb fajrokonai egy tekintélyes részének zavartalan nemzetiségi autonómiája. És így tovább. De mindennél nagyobb erő volna a nemzetiségi kisebbségek jogainak biztosítására a belső demokratizálódásnak az a folyamata, mely, mint látni fogjuk, elengedhetetlen előfeltétele, sine qua nonja a dualizmus bukásának, és az új állami rend létrejöttének.

A nemzetiségi kisebbségek védelmét azonban nemcsak a tényleges helyzet logikája biztosítaná, hanem ezt jogi szankcióval is lehetne, és kellene ellátni. Ez a jogi szankció az új alkotmány alapgondolataiból önként következnék. Világos, hogy az öt állam magára hagyva és izolálva életképtelen volna az egyre szélesebb körű államszövetség[n]ek abban a rendszerében, mely ezt a háborút követni fogja. A Kleinstaaterei és az apró, izolált gazdasági egységek kora végleg lejárt. Mindenki érzi, hogy még a régi történelmi kis államok is valami korrektivumra szorulnak, olyan intézményekre, melyek őket szervesebben bekapcsolják az emberiség vérkeringésébe. Az újonnan alkotott kis államok még fokozottabb mértékben éreznék a gazdasági és kulturális izoláció összes bajait és veszélyeit. Ámde, ha eme kis államok bármelyike közvetlenül valamelyik nagy világbirodalomra akarna támaszkodni, egy tehetetlen Pufferstaat, egy erőtlen kolónia szerepére jutna.

Amit Kossuth Lajos dunai konföderációs terve indoklására mondott, az a mi tervünk szélesebb területére nézve is nem kisebb mértékben igaz:

Minden egyes aldunai nemzet, ha sikerülne is népe köré gyűjteni a most bárhová tartozó fajrokonait, legfeljebb másodrendű államot alkothatna, melynek a függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképp alá lenne rendelve idegen befolyásoknak. De ha a magyarok, délszlávok és románok a fentebbi tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.”

„Egység, egyetértés, testvériség, magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”

Hogy a Monarchia új államai erősek és életképesek legyenek, ahhoz szoros szövetségi kapcsolatban való egyesülésre van szükségük. A politikai és gazdasági tudományokban jártasak előtt fölösleges bővebben kifejteni, hogy az a szövetség csakis a teljes vámunió, a közös honvédelem és külpolitika alapján képzelhető el. S valóban az itt egyesülő öt állam a természeti, éghajlatbeli és etnográfiai tényezők akkora gazdagságát mutatja, hogy az a sokat emlegetett autarchia, amely ugyan nem eszményi célkitűzés, de mindenesetre az életképes államiság belső teherpróbája lehet, kevés történelmi államalakulatban forog fenn olyan mértékben, mint itt a dunai egyesült államokban. Amaz intézmények során, melyeket a szövetséges államok külügyeik intézésére, alapvető gazdasági politikájuk közös irányítására, és nemzeti hadseregeik egységes alapelvekből való összetartására létesíteni fognak, nagyon célszerű lehetne egy oly békebírósági szervezet létesítése, mely az egyes államok között felmerülő vitás kérdéseket megvizsgálná, s eldöntené. Ez a szervezet lehetne [a] legfőbb jogi biztosítéka annak, hogy a szövetség minden egyes állama a nemzetiségi kisebbségek jogos igényei a közösen felállított alapelvek szerint, tehát egy közös nemzetiségi törvényhozás szellemében valóban biztosítani fogja.

Egy további garancia volna ugyanebben az irányban az államközösség örökletes dinasztikus szerkezete. Ez az új demokratikus konföderáció, mely történelmileg, fajilag, vallásilag és kultúrfokban oly heterogén részekből alakul, a jövőben sem nélkülözhetné azt az összefűző és kiegyenlítő erőt, melyet egy oly szigorúan alkotmányos dinasztia nyújt, melynek sorsa évszázadok óta összeforrt az állam fejlődésével. A polgári köztársaság még nemzetileg homogén államokban is – még pedig oly mértékben, aminőben növekszik az illető állam működési területe – tagadhatatlanul sok veszélyt rejt magában, s nem egyszer olyan cézarisztikus tendenciákra vezet, aminőket például az angol monarchia nem ismer. Annyi nemzet és nemzetiség egyesülése, aminő a dunai konföderáció volna, oktalanul nagy rázkódtatásoknak tenné ki magát, ha az elnökválasztás meg-megújuló izgalmaival a kétségtelenül még igen soká nagyon erős szeparatisztikus tendenciákat erősítené és kiélezné Ehelyett egy szigorúan alkotmányos, a nemzettagok szabad akaratnyilvánítását és akarat-végrehajtását miben sem akadályozó királyi hatalom a nemzeti egyensúly és a nemzetiségi védelem egyik hatékony biztosítéka lehetne.

 [1] 1851. alkotmányterve kommentárában rendkívüli világossággal domborítja ki e koncepció alapelveit: „Valamint a vallás, a nemzetiség is társas érdek. Ehhez, mint amahhoz az államnak, mint ilyennek semmi köze. Az alkotmány biztosítván az egyesülhetés jogát, a polgároknak szabad nemzetiségi mint egyéb érdekeik védelme és fejlesztése végett egyesülni s egyesületeket szervezni községenként, megyénként, országosan épp úgy, mint a protestánsok vallási érdekeinek tekintetéből egyesülvék községek, megyék, kerületek szerint, s az ágostai hiten lévők országosan is. De miképpen ezen vallásos társulatok, a nemzetiségbeliek sem követelhetnek területi hatóságot polgári tekintetben, hanem szorítkozni fognak nemzetiségi érdekeik ápolására. E szempontból azonban teljes rendelkezési szabadsággal birandanak, választhatnak főnököket, kiket tetszés szerinti címmel felruházhatnak, valamint a vallási társulatok választhatnak elnököket, híván azokat patriarchák, metropoliták, érsekek, püspökök, superintendenseknek, felügyelők[nek], gondnokoknak vagy akárhogyan. Tarthatnak gyűléseket, és hozhatnak határozatokat az alkotmány és törvény korlátain belül, s az állam nem igényelhet egyebet, mint azt, hogy ezen gyűlések nyilvánosak legyenek. Ez az elv úgy fog alkalmaztatni a magyar, mint a többi nemzetiségre, egyiknek sem lesz legkisebb kiváltsága, s a kormány mint ilyen, egyiket sem fogja pártfogolni a többinek vagy valamelyiknek a rovására. Mennyiben pedig a kormánynak, országgyűlésnek, megyének, községnek hivatalos nyelvre van szüksége, a részben a föntebbi elv akképpen fogna alkalmaztatni, miszerint mindenhol a többség fogja elhatározni, micsoda nyelven vitessenek a közügyek, a kisebbségnek joga sértetlen hagyatván. Valamely megyének gyűlése például elhatározza, hogy a folyó évben román, vagy szláv, vagy szerb, vagy német, vagy magyar nyelven fogja vezetni a közdolgokat, azért a többi másajkú polgároknak joguk lesz a maguk nyelvén nemcsak folyamodni, törvényszék előtt perlekedni, de a gyűlésben is szólani. A kormány pedig a hivatalos magyar nyelvhez, ha a megye, melyhez intézi rendeletét, más nyelvet fogadott el hivatalosnak, e nyelven szerkesztett fordítást tartozik mellékelni közleményéhez, valamint a megye hasonló módot fog követelni a kebelében lévő községekkeli érintkezésében. Így viszont a megye, ha hivatalos nyelve nem a magyar, fordítást kapcsoland a kormányhoz intézett jelentéséhez. A törvények pedig az országban divatozó valamennyi nyelvre lefordíttatván, az illető nyelveken is ki fognak hirdettetni.” (Kónyi: Deák Ferenc beszédei. V. kötet. 38. lap.)

[2] Kossuth Lajos iratai. VII. kötet, 367-368. lap.

[3] Levél gróf Károlyi Györgynéhez. Kónyi: Deák beszédei. V. kötet, 68-69. lap.

[4] Kossuth Lajos iratai, i. m., 381-382. lap.

[5] Nem véletlenség, hogy Kossuth Lajos mindjárt a magyar szabadságharc bukása után figyelmét a magyarországi nemzetiségi kérdésre irányítja, mert átlátta, hogy annak megoldása nélkül nemcsak Magyarország problémája, de a Balkáné is megoldhatatlan, Ide vonatkozó terveinek vezérszempontjai a következők voltak:
„A különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya a következő alapokon rendeztetnék, melyek már a magyar bizottságnak Turinban, 1860. szeptember 15-én közzétett emlékiratában is bennfoglaltatnak.

Nevezetesen:

a) Minden község maga határoz hivatalos nyelve felett. E nyelven fognak folyni szóbeli tanácskozásai; készülni jelentései és levelei a megyefőnökhöz, kérvényei a kormányhoz és a diétához. Minden község maga szabja meg azt is, iskoláiban melyik legyen a tannyelv

b) Minden megye szótöbbséggel dönti el, hogy a közigazgatásban melyik nyelv használtassék. E nyelven fognak folyni a szóbeli tárgyalások, szerkesztetni a jegyzőkönyvek s a levelezések a kormánnyal. A kormány viszont szintén e nyelven válaszol, s fogalmazza minden rendeletét.

c) A parlamenti tárgyalásoknál minden képviselő tetszés szerint használhatja az országban dívó nyelvek bármelyikét

d) A törvények a megyékben és a községekben otthonos valamennyi nyelven fognak közzététetni

e) Az ország lakói szabadon egyesülhetnek nemzetiségük érdekében nagy nemzeti egyletekké (consortii), szervezkedhetnek kényük-kedvük szerint, s tarthatnak kisebb-nagyobb gyűléseket, s időhöz kötött értekezleteket vallási ügyeik elintézése végett. Egyszersmind választhatnak maguknak nemzetiségi főnököt, akit vojvodának, hospodárnak vagy más effélének nevezhetnek.

f) Templomaik és iskoláik felett intézkedni a nemzetiségi egyletekre bízhatják, szabadon választva főpapjaikat, s címezve ezeket patriarchának, metropolitának vagy más effélének.

g) Statútumokat hozhatnak szervezetük s nemzetiségi és vallási érdekeikre vonatkozólag.

h) Az állam csupán egyet követel tőlük: azt, hogy határozataik és tetteik nyilvánosságra hozassanak.

Hiszem, hogy a föntebb javaslatokat a dunai tartományok mind elfogadják, mert megfelelnek óhajaiknak és érdekeiknek, s biztosítják jövőjüket. Ily módon sikerülni fogna köztük benső egyetértést eszközölni, aminek legelső következménye a zsarnokok bukása és az volna, hogy szétmállanának azon vén és korhadt államok (értsd: Ausztria és Törökország), melyek őket most szolgaságban tartják, s nemes törekvéseiket meggátolják. Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátyolt a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén, mint egy ember a közös szabadságért, s harcolván valamennyien egyért, egy valamennyiünkért, a svájciaktól adott régi példa nyomán. Az ég nevére kérem, fogadják el a tervet, mely nem concessio, hanem kölcsönös és szabad szövetkezés.” (Kónyi: Deák Ferenc beszédei, i. m., 44. lap)

Teleki Pál: Nacionalizmus és internacionalizmus (1937)

Gróf Teleki Pál a hazai diskurzust illetően a mai napig, több mint hét  és fél évtizeddel a halálát követően is viták kereszttüzében áll. Ennek hátterében persze nem a tudósként – mindenekelőtt földrajztudósként – végzett impozáns tevékenysége, sokkal inkább politikusi aktivitása, különösen a két miniszterelnöki ciklusa idején realizált intézkedések állnak (hasonlóan egyébként Hóman Bálinthoz, aki grandiózus történészi ténykedése ellenére napjainkig a két világháború közötti politikai elit vitatott alakjai közé tartozik). A Telekiről zajló, politikai élű polémiák természetesen mit sem vonnak le a tudósként végzett nívós szakmai teljesítményből, melynek egy szeletét az alábbiakban mi is bemutatjuk.

A nacionalizmus és internacionalizmus harca a mai napig intenzíven tűnik fel a közéleti disputák horizontján; globális viszonylatban ez a globalista és nemzet-központú, míg európai kontextusban a föderalista-szupranacionalista és a szuverenista erők  küzdelmében koncentrálódik. Teleki  tanulmánya, az egykoron két részletben megjelent Nacionalizmus és internacionalizmus [in Katolikus Szemle, 51. évfolyam, 5. szám (1937) pp. 267-275., illetve 6. szám, pp. 374-382.) tehát a XXI. században is rendkívüli aktualitással bír.

A nacionalizmus és internacionalizmus fogalmai ellentétekként szerepelnek. Nacionalizmus és internacionalizmus jeligéi, zászlói alatt működő mozgalmak között harc folyik. Európában, és mondhatjuk, hogy általában Európa miatt látja a világ ezeket a nagy ellentéteket. Európát bírálja, korholja nacionalizmusa miatt Amerika, az Egyesült Államok társadalma. Európa szerintük túlhajtott nacionalizmusában látják Európa nyugtalanságának, háborúinak és bajainak fő okát, és keresik a megoldást, az orvosszert az Európai Egyesült Államok gondolatában.

Az európai élet jelenétől vagy valóságától távol álló emberek, egyrészt Európától elszakadt európaiak, mint éppen főleg az Egyesült Államok társadalma, másrészt az elvont eszmék és teóriák világába eltávolodott elmélkedők, vagy elméleti idealisták a nacionalizmusban valami természetellenes eltévelyedést, az ősi és barbárnak tartott törzsszervezetnek feltámadását, nem embereket összefogó, hanem embercsoportokat egymástól elválasztó, egymással élesen szembeállító valamit látnak. Vajon igazuk van-e?

Európán kívül az európaihoz hasonló nacionalizmus nincs. Nincs sem az igaz Európa keletkezése előtti európai ókorban, a Földközi-tengeri kultúrák virágzásának korában, nincs az európaiak által létesített gyarmatokon, és nincs a Távol-Keleten sem és Indiában. Ezeket a példákat gyakran hozzák fel a nacionalizmust eltévelyedésnek bélyegzők. De kérdem, kereshetünk-e azonosat ezen a mi kis földünkön annak korlátolt kiterjedésű szárazföldjein, amelyeken összesen 12 vagy 15 oly nagy táj van, amely egy-egy nagy művelődési közösségnek, az emberiség egy-egy nagy, a többiektől elütő, sajátos életformájának otthona lehet? [1] És kereshetünk-e azonosat az emberiség rövid, 6000 éves történelmében, ebben az egyszeri, bár sokágú, vissza nem fordítható (irreverzibilis) folyamatban, abban a kevés egymástól természeti adottságaikban oly lényegesen különböző nagy tájban, amely az emberi élet részére, nagy emberi kultúrák kifejlődésére rendelkezésre áll? Különbségeik következtében mindenütt valami egészen egyéni fejlődik ki, és ha az emberi természet alap-adottságai az élet viszontagságaival szemben hasonló ellenállásokat is fejlesztenek ki, hasonló lendületeket teremtenek, a körülmények mindenkor másképp csoportosulnak, bonyolódnak, és mindennek következtében az eredmények sohasem lehetnek azonosak. Találunk a világ különböző részein sokszor csodálatosan hasonló jelenségeket, mint amilyen például az európai és japán feudalizmus, de az volna a csodálatos, ha ezek mindenben hasonlók, sőt azonosak lennének, és épp az a természetes, hogy a mozdító erők, a folyamatok sok hasonlósága mellett mindig egyéniek és mindig mások. Munkaeszközök, művelődésmódok, eszmék részben világszerte el vannak terjedve, de sohasem azonosak a világ különböző népeinél és különböző tájaiban. Még a legközönségesebb, a legegyszerűbb alkatrészekből álló eszközök, a kapa, a kalapács is mindenütt mások a munka jellege, a szokások hagyománya és a környezet adottságai folytán. Még a művelt nemzeteknél is mások-mások. Más a finn, más a francia, más a magyar kasza, és mindenik népnek szokásból és hagyományból egyikre, vagy másikra jár a keze.

Amint területileg így áll, ez úgy áll időbelileg is. Minden kultúra egy életegység. A fejlődő vagy egyszerűen az élő emberiség életerőinek egy helyileg és időbelileg korlátozott összefogása, hogy úgy mondjam, individuális koncentrációja, amelynek erőfeszítése tulajdonságokat, gondolatokat, társadalmat fejleszt és terjeszt, és ebből valamit az úgynevezett utókorra, más, később keletkező összefogásokra, koncentrációkra, társadalmakra átörökít.

Ezek a nagy társadalmak, az emberiség egy-egy nagy kultúrája nem egymás után, ugyanazon helyen keletkeznek. Sőt a történelem azt mutatja, mintha nem is keletkezhetnének egykönnyen földünk ugyanazon helyén. Az emberi művelődés zászlóvívőségének szerepe nemcsak egyik népről a másikra, de egyik nagy kultúrterületről a másikra tevődik át. Megindul valamikor a történelem előtt Ázsia sztyeppéin, áttevődik a sztyeppe peremtájaira, Észak-Kínába, Észak-Indiába, Mezopotámiába, Egyiptomba és a többi nagy oázisba, aztán áttevődik a Földközi-tenger vidékére, és közben az állat-, főleg a marhatenyésztő kultúrákból városépítő kultúrák, aztán a szárazföldiekből tengeri kultúrák válnak. És a Földközi-tengerről áttevődik a kultúra Európába, ahol a földközihez más keletkező kultúrák, más külső befolyások is keverednek, mint a skandináv. Innen sugárzik aztán ki néhány évszázaddal később Észak-Amerikába, és az európai klímával rokon többi mérsékelt övi tájba. Nem akarom a történelmi képet tovább folytatni és részletezni, csak rá akartam mutatni és kérdem, elképzelhető-e, hogy amikor más-más területen, mindig új környezetben, más-más népek kezében keletkeznek új kultúrák, más-más népközösségek kezébe vándorolnak át a régi kultúrértékek is, hogy akkor a formák és módok, amelyeken folytatódnak, vagy amelyeken újra keletkeznek, azonosak legyenek?

Ezért nem kereshetünk az európai nacionalizmussal sem azonos valamit sehol a föld kerekségén, és semmiféle korszakban. Igazában hasonlót sem, mert csak egy Európa van, és csak egy európai történelmi folyamat volt, illetőleg van.

Mégis a nacionalizmus nem egyedül európai. Mindenütt megvan, de különböző formában jelentkezik. Így ma is, Amerikában is van nacionalizmus, akármennyire kifogásolják az európait. Washingtont, Jeffersont a nemzet építőinek nevezik. Csakhogy a nagyszerű elzárkózottság, a „splendid isolation” lehetőségében élő, szomszéd nélküli, és így harcos és veszélyeztetett határok nélküli országokban, aminők az Egyesült Államok, ez a nacionalizmus csak az elégültség, a büszkeség, az önteltség formájában jelenik meg.

Van kanadai nacionalizmus, amelyet a ma elfeledett határharcok a Szent Lőrinc folyótól délre segítettek formálni. [2] Kínában és Mandzsúria kínai lakosságában éppen úgy él a nacionalizmus, de mert a kínai síkság medencéje, a kelet-ázsiai nagy táj egységes egész, és így az ország is mindenkor egységes volt, a határokon túl egészen idegen jellegű és ritka népességű nagytájak következtek, és csak kevés oldalról fenyegetett veszély. Kínában nem aktivitásban, nem támadásban, hanem a nagyságban rejlő védelemben és passzivitásban jelentkezik a nacionalizmus, és dacára passzivitásának, jókora idegengyűlöletben is. A kínai barbárnak tekintett és tekint ma is minden más népet, szomszédjait is, az európaiakat is. De nem tekinti-e barbárnak (bochenak), ha nem is ilyen fokban, minden európai nép a tőle keletre lakó európai népet? A japánok által ma elnyomott Koreában a csöndes megadás idealizmusának formájában jelenik meg a nacionalizmus. De megvolt és megvan a nacionalizmus jóformán mindig és mindenütt. Rejtetten vagy cselekvően, békésen vagy harcosan, öntudatosan vagy öntudat alatt, mert a hosszú nemzedékeken át együtt élő emberek összetartozóságának érzése természetes emberi érzés, és a társadalmasodás folyamatának egyik eleme.

Hogy hol, miért nyilvánul ez az érzés, ez a nemzeti érzés így vagy amúgy, azt az egyéni történelmi helyzet magyarázza meg. Megmagyarázza a keletkezett nemzet egyéni jellege, tulajdonságainak sajátszerű összetétele, és a mindenkori történelmi helyzet, a belső alakulás, a nemzet tagjai egymáshoz való viszonyának körülményei és a külső befolyások, amelyek szunnyadni hagyják, vagy ellenkezőleg, kiváltják, fokozzák, és különböző nyilvánulásokra késztetik a nemzeti érzést. Ez a nyilvánulás lehet a megadás, lehet elszántság, lehet gyűlölet az elnyomóval vagy ellenséggel szemben, lehet lelkesedés, lehet sok minden egyéb. És nem is mindig teljesen azonosak az érzések, amelyeket a körülmények egy nemzeti társadalom különböző tagjaiban kiváltanak.

De ha mindez így van, ha mindez természetes emberi mivoltunkból folyó dolog –, akkor vajon igaz lehet-e az, hogy az európai nacionalizmus eltévelyedés, és nem inkább azt kell hogy gondoljuk, azt kell hogy kutassuk, hogy nem az emberi fejlődés egy természetes, lokális formája, és időbeli foka, stádiuma-e az?

Vajon a törzsi szervezetekben, amelyek Európában, de egyáltalában a politikai történelem, a politikai kialakulás elején állanak, mint elsősorban az óvilági sztyeppeövben, vajon ezeknél a törzsi szervezeteknél nincs nemzeti érzés? Nem kívánom ezt az őstörténet segélyével vizsgálni, ez különben is bajos volna, de láttam ennek ma élő példáját, amikor a Mezopotámia fölé emelkedő hegyekben a kurd törzseket jártam, és meg kelletett kérdeznem őket a Népszövetség nevében, hogy a török uralmat kívánják-e vissza, vagy az új iraki arab királysághoz akarnak tartozni. Mondhatnám, kivétel nélkül abban csúcsosodott ki válaszuk lényege, hogy ők függetlenek kívánnak lenni, és összeköttetésben is állanak evégből a török határokon, és a perzsa határokon túl élő kurdokkal. Azután minden válaszban volt egy pár szó, amely finoman és nem egészen nyíltan, de tudtomra adta, hogy a választ adó törzsfőnöknek, mindenkor persze másnak-másnak, volna elsősorban joga a trónra. Egyebek közt ez az oka, amiért ez a trón nem létesülhet, még ha a kurdok fölött uralkodó három ország ezt meg is engedné. Egészen világos, hogy itt a törzsfőnökökben és a törzsek előkelőiben, sőt benyomásom szerint általában a törzseknél megvan a nemzeti érzés, és csak a törzsfőnökök féltékenysége az, ami akadálya annak, hogy a nemzeti egység, azaz nemzetállam is jöhessen létre. És ezért azt hiszem, hogy sok történész téved, ha régmúlt idők törzsszervezeteiben azt nem látja meg, és arra a következtetésre jut, hogy ott nemzet és nacionalizmus nincs. Természetesen ez a nacionalizmus más, mint az európai, mert az európaitól teljesen elütő a sztyeppe és az oázisos száraz hegyvidék életformája. Ez az életforma kis csoportokra, törzsekre bontva hagyja a lakosságot. Időnként egy-egy hatalmas egyéniség összefogja a törzseket harcra, hódításra. Az egyéniség körül hirtelen látunk egy nagy, egységes nevet viselő népet kialakulni. Talán ez is fajtája a nacionalizmusnak, mert a legkülönbözőbb törzsbeliek, részben büszkén és valóban bizonyos közös érzésből, közösségüket másokkal szembenállónak érezve viselik a nevet. Egy régi kínai történetíró írja az első hun birodalom idején az északi sztyeppék népeiről, hogy ezek most már mind hunok lettek. Aztán meghal a vezér, és megszűnik a nemzet. Vajon nevezhető-e ez nemzetnek, és az érzés nacionalizmusnak? Amennyiben és amennyire nemcsak zsákmány vagy kényszer, de közös származás, az egyforma, illetve rokon etnikum, az egyforma élet, szóval bizonyos belső érzések, és a belső érzések alapjául szolgáló életforma is fogják össze ezeket az embereket és törzseket – azt hiszem igen. És ha egész más formában is, de analógiáját nem látjuk-e meg a modern kor diktatúráiban? A német, az olasz nacionalizmus nem a Hitler és Mussolini iránti hűség nacionalizmusai-e, igaz más alapokon, régi tradíciókkal bíró kiformált nemzetek alapjain és más keretekben, európai, rég határolt országok kereteiben, mégis nincs-e itt dolgunk egy oly új erővel, vagy olyan új formában nyilvánuló erővel, amelyet amazokhoz a Dzsingisz kánokhoz és Attilákhoz, illetve követőik, népek összetartásához hasonlíthatunk?

Vagy térjünk át a görögökre, akik az európai történelem elejét jelentik. Sokan azt állítják, mint például Jardé, a görög történelem egyik legkiválóbb művelője, hogy nem volt görög nemzet, csak nép, mert nem volt igazi nemzeti érzés. Mégis minden történekem görög politikai életformáról és felfogásról, görög államformáról, görög gyarmatosításról beszél, egységes jelentésben görögről. Az, hogy így beszél, és hogy ami fő, így tud beszélni, nem azt jelenti-e, hogy minden görög országocska népében annyi azonosat találunk az állam, a köz, a társadalom iránti felfogásban, hogy helyesebb, jogosabb történelmileg erről egységesen beszélni, mint azokat egymással szembeállítani. Egyforma környezetben egyforma nép, egyforma politikai rendszert, nagyban és egészben egyforma jellegű államokat teremtett, – ha akármilyen lényeges államforma különbségek is vannak – egy-egy időpontban, egyes görög államok, mondjuk például Athén és Spárta közt, de az összes görög államok megjárták a monarchia, arisztokrácia, plutokrácia, tyrannis és demokrácia útját nagyban és egészben, csak nem tökéletesen szinkronisztikusan, nem egyidejűleg. E kis görög államok népeinek, a demokrácia, mint szoktuk mondani, első megteremtőinek, tudjuk mily erős kötelesség-és jogérzésük volt a közzel szemben, s itt felmerül a kérdés, hogy vajon ha a külső körülmények, mint Görögország domborzati tagoltsága, amely a sűrűn lakható földet egymástól elszigetelt parti oázisokra és kis medencékre osztja, egész más települési formát írnak elő úgy a nép, mint az államok részére, és ha ennek következtében nem keletkezik egységes nemzet, jogunk van-e itt letagadni nemzet és nemzeti érzés létét csak azért, mert az nem az általunk megszokott egységes formában, hanem részekre tagoltan jelenik meg? Én azt hiszem, hogy nincs jogunk, és hogy igenis a nemzeti érzésnek és a nemzetnek egy sajátos hely-és kor adta formájával állunk szemben, és hogy ebben a formában is, alapjában véve, ugyanazokkal az érzésekkel állunk szemben, csak olyan formájukkal, tehát olyan politikummal szemben, ahol a partikularizmus az egység rovására jobban kidomborodik. Bizonyítja az is, hogy mihelyt külső erő kiváltja az egységet, mint a Xerxész elleni háborúban, az egységes nemzeti érzés megszületik. Megszületik ugyanúgy, mint a mai Európát formáló nemzeteknél. És az Encyclopedia Brittanica történetírója saját nemzetére tekintve azt mondja, hogy a Xerxész fölött aratott győzelem oly nemzetformáló hatással, nemzeti érzést kiváltó erővel volt a görögökre, mint a spanyol „armada” legyőzése az Erzsébet-korabeli Angliára.

Vagy menjünk át Rómára. Római nacionalizmus is van, és talán sohasem erősebb, mint a Karthágó elleni harcok idején. Hogy előbb kevésbé, és később kevésbé, azt megmagyarázzák a körülmények. Róma fejlődése oly gyors, hogy alig fejlődhetett volna hamarább valóságos nemzeti érzés. Nézzük meg, mennyi idő kellett ahhoz, hogy az első gyarmatvárosok létesülése után az Egyesült Államok, majd később Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika domíniumaiban, avagy a dél-amerikai államokban nemzeti érzés és sajátos amerikai, kanadai, bolíviai, argentínai stb. nemzet keletkezhessék. Nemzetek nem születnek máról holnapra, hiszen leglényegesebb tartalmuk a nemzedékek hagyománya. Ezt mi, európai modern emberek, akik években szoktunk számítani, és nem generációkban, mint a kínaiak, könnyen elfelejtjük. Egy évszázad nekünk, különösen az utolsó évszázad gyors tempójával vérünkben, nagy idő, pedig ez csak három-négy generáció, s egy század előtt dédapáink éltek. Róma alapításának korától a Karthágó elleni háborúkig vagy tizenkét generáció élt. És azután, amikor Róma egyedüli impériummá válik, mikor már nincs egyforma ellenfél, mint Karthágó volt, és a terjeszkedő birodalom délen elszórt sivatagi nomádokkal, keleten gazdájukat elfásultan cserélő országocskákkal, északon egymással is harcoló barbár törzsekkel áll szemben, nincs ellenállás, nincs nyomás, amely különösebb lendületet adjon a nemzeti érzésnek. Az állam és nemzet egysége az állami szervezet tökéletességében éli ki magát, és emellett Itália és a Narbonensis teljes elfoglalása után oly gyors az impérium előnyomulása, oly változatos az előnyomulás iránya, oly nagyok a területek, és oly tarka a tömeg, amely római polgárjogot nyer, hogy minden ok, minden körülmény és alkalom megvan a nemzeti érzés megszűnésére, szétfoszlására. De akkor, amikor mint mondom, Róma egyforma ellenféllel áll szemben, akkor nemzetnek is mondhatjuk a maga érzése szerint.

A nacionalizmus, a nemzeti érzés el is tűnhetik más erőnek a hatása alatt, vagy más érzésbe olvashat be, úgyhogy ennek részévé, elemévé válik. Ez például a mohamedanizmus története. Az arab világ nemzeti egysége vallási formában jelentkezik és éli meg politikai hatalomra jutását, és annak virágzását. De ne feledjük ennél a példánál, hogy a mohamedán vallás éppen úgy, mint a nemzeti érzés, egységnek érzete, és sok mindennek ami élet, sok belső és külső elemnek egységétől függ, életformához van kötve. Amint a görög bontott nemzetformának életformája a görög tengeri oázis-város állami-és létformája, éppen úgy a mohamedán világ is a sztyeppének és sivatagnak életformájában él és virágzik, és a mohamedanizmus elterjedése csodálatosan egyezik az óvilági sivatagöv kiterjedésével. Egy hit összefog rokon törzseket, majd hasonló életformában élő idegen törzseket, népeket – akárcsak a népvándorlások nagy birodalmait látnók. De még ezen az erős összetartású – igaz, megbővült – kereten belül is van, és gyakran élesen szembeszáll egymással az arab, török, perzsa, kurd nacionalizmus.

És most térjünk rá magára Európára. Európa másfél évezred előtt keletkezik a Római Birodalom, vagy maradványainak alapjain, a népvándorlási népek erejéből és lendületében, és az Egyház összefogó erejéből.

Vajon volt-e az Európát megteremtő népvándorlási népeknek nemzeti érzésük? Ha azt a különös szarkasztikus megjegyzést olvasom Toynbee professzornál, hogy

a nemzeti érzés savanyú fermentum [élesztő] a demokrácia új borában, de az ősi törzsrendszer palackjaiban”,

akkor ebből azt következtetem, hogy még a nemzeti érzés erős megnyilvánulásának kárhoztatói is úgy látják, hogy annak alapjait itt Európa alakulásánál is megtaláljuk. Természetes, hogy a népvándorlás mozgásában, népek pusztulásában, felszívódásában nehezen tudunk megfoghatót találni. Hiszen nem is halljuk ezeket az embereket beszélni, nem olvashatjuk írásaikat, amelyek jobbára nem is voltak, és érzéseiket aligha rekonstruálhatni jól azokból a történelmi forrásokból, amelyek közül a legkevesebbek egykorúak. De ezekből a magokból keletkeznek, a népvándorlási és a már itt talált népek, hogy ne mondjam őslakók keveredéséből alakulnak ki a nemzetek, amelyeket aztán lassan ilyenekül ismernek fel a biológus, a társadalomkutató, a történész vagy a jogász, ki-ki a maga elvei szerint, más-más időpontban látva meg a kialakulás kezdetét. Az bizonyos, hogy még a lovagkor végén és Olaszországban a reneissance előtt is, amikor a nemzeti nyelvek tagolódása teljesen kialakul, a nemzeti öntudat valami forrongó, mozgó, erjedő valami. Ennek is csak az az oka, amit már az előbb is említettem, hogy nemzetek és nemzeti öntudatok kialakulásához nemzedékek hosszú sora, és nemzedékek alkotta hagyomány kell. Hanem ami különösen az erjedő jelleget adja, az az egységesítő és ismét bontó, az univerzális és a partikuláris, vagy mondjuk éppen az internacionális és nacionális erőknek forrongó küzdelme az európai társadalom kialakulásában. A római tradíció, és az abból átvett kultúrelemek éppen úgy, mint még sokkal inkább az Egyház, az egységesítés erői voltak. Mégis részben talán a történelmi sors és a körülmények következtében, a frank birodalom feloszlásának körülményei folytán, de azért nagyrészben az európai történelmi színtér földrajzi tagozottsága folytán is, nem ezeknek az erőknek egységesítő befolyása, hanem a partikularizmus győzedelmeskedik Európában. Hozzájárul ehhez még egy körülmény, a társadalmi felemelkedés, a  demokratizálódás, a kiváltságosokkal szemben új néprétegek politikai érvényesülésének folyamata. Az európai nemzetek kialakulásában szerepe van a feudalizmus elleni küzdelemnek, s a feudalizmus bukásával, helyesebben elmúlásával keletkeznek a nemzeti államok és nemzeti társadalmak. Maga a feudalizmus az egységnek apróbb részekre való bontottságában éppen olyan internacionalizáló erő vagy folyamat, jelenség, mint modern korunk századaiban az individualizmus. Minél jobban bont, annál inkább teszi a legnagyobb egységet – akár van annak politikai formája, impériuma, akár nincs – az azonos kultúra, életforma nemzetközi vagy nemzetfölötti egységét összefogóvá. A feudalizmus teljesen felaprózott politikai hatalom, amely azonos erkölcsi szabályokat követ, azonos felfogásban él és harcol egymással, és amelyet cselekvésre éppen úgy, mint a sztyeppe törzsekre tagolt népeit, csak a közös veszedelem ébreszti. A keresztesháborúk nem közvetlen közös veszedelem, de a közös hit közös veszedelmének folyományai.

Mégis a később láthatóan kialakuló nemzeteknek különálló érzésvilága már forrongóan keletkezésben van ezekben az időkben is, a X-XV. század közt, és mihelyt valamivel szemben áll, nyilvánulásra jut. Első nyilvánulásra egész furcsán, a XII-XIII. században meginduló egyetemi életben jut. Valahogy kiváltja az idegen környezet, és kiváltódik a szellemileg vezető, szellemileg legélénkebb rétegekben. Már a bolognai és párizsi legrégibb egyetemeken, és aztán egy rövid századon belül Európa-szerte alakuló egyetemeken megjelennek az egyetemi ifjúság nemzetei, a nemzeti alapon szervezett „nationes”.

Ebben az egyetemi életben már megnyilvánul, talán először, de minden esetre élénkebben és láthatóbban az, ami Európa szerencséje, és Európa balsorsa is: Európának sokszínűsége. Itt az egyetemi életben az nyilvánul meg benne elsősorban, ami Európa szerencséje, és ami az európai kultúra hajtóereje: az európai szellemnek, műveltségnek különböző nemzeti géniuszokra tagoltsága. Európának minden nemzete, amely más-más elemekből más-más nyelvet, más kifejezésmódokat, más nyelvi és gondolati finomságokat formált ki, más eszméket, más felfogásokat, szóval más-más értékeket, ezeket az értékeket összehordja elsősorban itt, a keletkező egyetemeken, azokat összeméri vitákban, összekeveri szintézisekben, és mindezáltal integrálja, fejleszti, gyorsítja és magasabbra emeli az egész európai szellemet, a gondolkodást és a tudást. Versenyben mérkőzve, vitázva dinamikusan dolgot, fejleszt, forr ki az európai szellemi műveltség. Ez a dinamizmus Európa jellege, és különbözteti meg éppen más, nagy kultúráktól, a kínaitól, az indiaitól stb.

telekiEnnek a dinamizmusnak alapja a verseny és ellentét a különféle elemek között, és azok érvényesülésre törekvése, de az egymástól való tanulási vágy is, amelyet ez a dinamizmus élénkebbé tesz. Ez a verseny azonban nemcsak a szellemi élet síkján kél, hanem mindenütt az európai emberiség életében, ott és amennyire az egymással érintkezik. Az érintkezés pedig a szűk helyen elkerülhetetlen. Fokozódás, halmozódása természetes. Európa egy életegység, tájait nem választják el lakhatatlan területek, és az erdő rengetegeket, amelyek az alakulás első 500 évében az európai népek kis hazáit egymástól itt-ott elválasztották, a XI-XIII. századok közötti irtáshullám, az Egyház és a fejedelmek munkája, a bencés rend és más rendek földművelésre tanító munkája eltüntették. A gazdasági élet is versenyben indul erősebb fejlődésre. Első képviselői e lendületnek a kereskedő városok, amelyek azonban már korán városszövetségekbe tömörülnek, államokká válva az államokban, és hatalmasabbakká, mozgékonyabbakká a tulajdonképpeni államoknál. A verseny már a városokban kezdődik, még inkább az éppen a versengés által szükségessé vált városszövetségekben, hogy úgy mondjam, város kartellekben. A levantei és oroszországi kereskedelem fejleszti a versengést, és aztán hatalmas méretűvé teszi az indiai út, és Amerika felfedezése. Hogy mindezek által emelkedik fel, és válik erős hatalommá a fejedelmekkel és feudális urakkal szemben a polgárság, ezt mindenki tudja. Ennek a polgárságnak, a városoknak és városszövetségeknek szükségük van a versenyben az egymás elleni védelemre, szükségük van erősebb államhatalomra, és gazdasági erejükkel és különösen tőkéik mozgékonyságával lehetővé is tudják tenni a központi hatalom megerősödését, pénzt bocsátva rendelkezésre szervezettebb és állandóbb seregek tartására, amelyek feleslegesség teszik, és vissza is szorítják a hűbérrendszer egyéni függésű seregeit. A történelem itt és ebben, a polgárság által segített központi királyi erők, és az államok kialakulásában ismeri fel a mai európai nemzetek kialakulását. Pedig az erők, a tartalom, amelyből nemzeti érzések és nemzetek kelhettek, már előbb megvolt. De ha egy új tényező kapcsolódik be, a fejlődések más irányt kapnak, és más képet nyernek. Nem olyan valami keletkezik itt, ami egyáltalában nem lett volna meg, de a polgárság és a gazdasági tényező és érdek erősebb bekapcsolódása folytán más formát ölt a nacionalizmus, és abban fejlődik ki, amiről mi, európaiak azután a nacionalizmus érzését elneveztük. A mai kor történésze az ekkor kialakuló nemzeti államokban, VIII. Henrik és Erzsébet Angliájában, IV. Henrik Franciaországában látja azokat a tényezőket kialakulni, amelyek azután a nemzeti eszmét fejlesztették és hordozták versenyben, harcban, sokszor egymás elleni kíméletlen harcban.

Európa életformája a verseny. Európa nacionalizmusa is a versengés formáját veszi fel, és ha e nacionalizmust a történészekkel IV. Henriktől számítjuk Franciaországban, és Erzsébettől Angliában, szóval általánosságban a nagy felfedezések korától, úgy azt mondhatjuk, hogy már keletkezésében is, úgy gazdasági, mint politikai téren a versengés formájában indul meg az európai nacionalizmus. Hogy ez csak egy forma a sok között, azt mutatja Japán egyidejű élesen nyilvánuló nacionalizmusa, amely az elzárkózás formájában fejeződik ki. És ez oly természetes, hogy nem is lehetne másképp. Az európai államok közt, amelyek egymás hátán vannak, a világnak egy aránylag kicsi, 3-4 millió négyzetkilométer területén, legnagyobbrészt természetes határok által el sem választva, mindenesetre egymás tőszomszédságában és egy rakáson, nem is lehet a nacionalizmusnak, azaz egyrészt a belső összetartásnak, és másrészt ezzel szemben az egymás közti különbség öntudatának érzete más formájú, mint versengő. Egyforma gazdasági fokon, egymás tanulva, együtt fejlődve, egyforma módon keresik a boldogulást, a kincseket, a gazdasági értékeket. Japán elszigetelten fekszik, még az egyedüli kelet-ázsiai nagyhatalomtól, Kínától is elég távol, de ettől az európai versengő hadszíntértől rengeteg távolságra, olyanra, ahová az akkori eszközökkel az európai erőszak csak nagyon gyenge kihatásaival érhetett el. Itt tehát az adott forma az európai veszedelemmel szemben az elzárkózás. Japán megijed nemcsak az európai erőszaktól, hanem az európaiak megnyilatkozó, egymás közti kíméletlen versenyétől is. És mikor a múlt század hatvanas éveiben Japán a technika által hatalmassá vált, Amerika és Európa előtt megnyitja kapuit, mert most már lényegileg sokkal közelebb fekszik hozzájuk hatalmi szférájukban, akkor veszélyeztetett sziget helyzeténél fogva alkalmazkodik, külsőlegesen felveszi az európai és amerikai civilizáció képét, egyes társadalmi csoportjai talán belsőleg is bizonyos mértékig, de nagyon kevéssé, és rövid külföldieskedés kiváltja a nemzeti érzésnek, a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodásnak új hullámát. Japán a kulisszák mögött, bensőleg teljesen visszatér a Busidóhoz, vagy talán vissza sem tér, egyszerűen annál marad, régi nemzeti, erkölcsi felfogásánál. És ahol megtörténhetik, és egész természetes Nogi tábornok esete, ott nemcsak van nacionalizmus, de az mélyen és évszázadokban gyökerezik. Nogi tábornokot kadét korában egy feljebbvalója megsértette. Meg kellett volna ölnie az erkölcsi kódex szerint feljebbvalóját, vagy harakirit (öngyilkosságot) kellett volna végrehajtania. Nogi a harakirit választotta, mert feljebbvalóját mint kadét nem ölhette meg. Ilyenkor egy barátot szokás felkérni arra, hogy a harakiri-vágás megejtése után a haldokló fejét lecsapja. Erre felkérte kadéttársát, Mutszu-Hito herceget, a későbbi mikádót. Ez mint sérthetetlen királyi vérből való, a sértést átvette magára, és Nogit ezzel mentesítette. Nogi tovább élt, öreg ember lett, tábornok, a japán-kínai háború diadalmas győzője. Mikor Mutszu-Hito császár meghalt, a sértés reá visszaszállt, Nogi elkövette magán a harakirit, és vele együtt elkövette felesége is. Ahol egy tradíciónak ilyen ereje van, ott hatalmas a nemzeti érzés, és ez mutatja azt is, hogy ahhoz, hogy egy nemzeti érzés erős legyen, nem kell, hogy támadó, agresszív legyen, csak bizonyos az, hogy minden, valamely nemzet becsülete, hagyományai, mélyen rejlő érzései, egysége ellen irányuló külső támadás vagy nyomás a nemzeti érzést fel fogja kelteni, fel fogja fokozni, és annak más formákat fog adni, mint mikor az ilyen külső nyomással vagy támadással nem áll szemben. Csak néhány napja mondotta egy iratában a pacifistákkal szemben London high church püspöke, hogy akármily rossz a háború, nagyobb rossz a becstelenség. [3]

A nemzeti érzés szerves, organikus valami. Természetes érzése az embernek, mint közösségben élő, családias lénynek. Mint minden természetes érzés és tulajdonság, mélyen gyökerező, sokkal mélyebben, mintsem a felszíni eseményeket néző ember hiszi. Öntudatlanul mindenképp megvan. De nem is „öntudatlan” a helyes szó, helyesen „szerves” az.

Minden szerves fejlődést, ha az emberben öntudatossá válik, az ember előmozdít vagy hátráltat, egyáltalában befolyásol. Ez az öntudatosságnak természetéből folyik. Az ember, ha valamivel szembe kerül, azzal máris akar valamit. Amikor a városok megszerveződése, a gazdasági élet versenye, és a polgárságnak az államhatalommal való támogató szövetkezése a nacionalizmus új formáját, a versengő és állami nacionalizmust létrehozzák, az emberi természet ezen általános tulajdonságából kifolyólag, és a sajátos helyzetből kifolyólag is az emberek, illetőleg ez esetben az államok, a fejedelmek, az ő tanácsadóik, a polgárság, a kapitalisták az organikus fejlődést, az arra való adottságokat kezükbe veszik, felhasználják és fejlesztik. Így keletkezik a nacionalizmus tana, doktrínája is Machiavellivel, azután Locke-val, majd Bodinnel, Hobes-szal.

Az európai gondolkodásnak és eszmevilágnak ezt a fejlődését nem érdemes részletesen jellemezni, annyira ismeretes, de arra érdemes emlékeztetni, hogy egy iramban elvisz a XVI. század végétől a XVIII. századba, és annak végéig, ahol a polgárságtól, mint új eszmék hordozójáról, mint a feudalizmus letörőjétől és az abszolút monarchia alátámasztójától átveszi a szerepet a nép. És mint minden új elemnek bekapcsolódása, a nacionalizmusnak újabb formaváltozását idézi elő, mind nagyobbak a tömegek, nagyobb a tömegszuggesztió anyaga, és szélesebb a jelszavak melegágya.

A XIX. században talán azért is válik olyan erőssé, élessé a nacionalizmus, mert a népek, nemzetek széles rétegei kerülnek egymással érintkezésbe. Természetesen nem ez a fő ok. A fő ok az, hogy a nemzeti államok a XIX. század gazdasági fejlődése folytán mind teljesebb gazdasági egyéniségekké válnak. Még a geográfus is meg kell, hogy állapítsa ebben a korszakban azt, hogy a természetes tájak mellett, és azokkal szemben az államhatárok körülfogta, mesterséges emberi, állami tájegységek keletkeznek, tájegységek a szó földrajzi értelmében azáltal, hogy a kifelé való elzárkózás és elhatárolás, a befelé való gazdasági és politikai, nemzetnevelő és társadalmi egységesítés folytán mindenikben bizonyos, az egész állami tájra sajátos és általános „nemzeti” jellegű, egyforma és egységes élet keletkezik. De éppen ez az élet is és annak, illetve az államnak nemzetnevelő törekvése, a nemzetnek mind szélesebb rétegeit egységesen fogják össze, vagy legalább erre törekszenek. És mindez, a nemzeti öntudatnak ilyetén erősítése és erősödése, a gazdasági érdeknek nemzetivé válása, a gazdaságpolitikai verseny más államokkal, minden nacionalizmust nemcsak erősebbé tesz, de más nacionalizmusokkal természetszerűen szembe is állítja.

Viszont a társadalmi fejlődés sajátos körülményei azt a különös dolgot szülik, hogy a nacionalizmussal ellentétes ideológiák és törekvések, a XVIII-XIX. századok racionalizmusának nemzetközi elvei, gondolatai, céljai a nacionalizmus megerősítésének folyamatát inkább elősegítik. Emberi dolog az, hogy minden akció ellenakciót, minden gondolat, eszme ellengondolatot, elleneszmét, minden állítás kritikát szül. Ez a haladás rendje. Jobbra és balra való kilengésekben folyik a fejlődés. Csak természetes az, hogy a nacionalizmus tana, doktrínája túlzásaiban, doktrinarizmusában, és belpolitikai hatásai által ellenvéleményt keltett, az éles kritikájú, önállóbb gondolkodók egész sorát maga ellen fordította. Az is természetes, hogy éppen a radikálisokat, a tradicionalizmus mindenféle formája ellen küzdőket. De bizonyos az is, hogy a politika terén a népjogokért, azok kiterjesztéséért és a parlamentarizmusért küzdő radikálisok épp ezen kiterjesztés előmozdítása által megerősítették, illetve előkészítették a szélesebb körű, általánosabb, politikai és abból következőleg nyilvánvalóan jelszavasabb nacionalizmust, ez pedig természetszerűen élesebbé is kellett, hogy váljék.

Milyen jellegű is ez a XVIII-XIX. századbeli internacionalizmus, amely a nacionalizmussal szemben nyilvánul, sőt élesen lép fel? Ez az internacionalizmus általános európai, amiben nincs semmi csodálnivaló, mert mindenféle eszme, áramlat, sőt számtalan cselekvővé, eredményessé vált, és a népek életét megváltoztató folyamat is végig ment egész Európán, annak minden országára kihatott. A feudalizmus és a lovagi eszme, a keresztes háborúk, a humanizmus, a reneissance eszmeáramlatai, művészi, filozófiai, politikai és gazdasági gondolatok végigmennek egész Európán, rendszerint nyugatról keletre fejlődő hullámokban, európaiak. Ugyanúgy mentek végig gazdasági folyamatok, az erdőirtás, az első nagy telepítés és falualapítás, a városalapítás stb. Ezek is általános európaiak. Végigmennek mindenütt, csak a Földközi-tengeren és az orosz pusztákon, Európa határain szűnnek meg. Az internacionalizmusnak Európa-szerte felvirágzó tana ugyanígy európai és mint mondom, ebben semmi csodálni való nincs. Természetes azonban az is, hogy az európai embernek, aki a XIX. századig világtörténelemnek nevezte Európa történelmét, ez az internacionalizmus valóban átfogónak tűnt fel, és a nacionalizmussal szemben sokkal általánosabban érvényesülőnek, mint aminő alapjában volt. Az internacionalizmus európai tana európai  jelenség, és az európai élettér kis keretében természetes reakció az államnacionalizmus tanával és túllengésével szemben, amely épp annyira európai és csak európai volt, mint ő maga, nem is lehetett más, mint csak európai, és a maga európai mivoltában egészen természetszerű, mert hiszen itt vannak egymás hátán, ha némileg elszigetelt kis hazákban is, különböző hagyományokat, szokásokat, tulajdonságokat megőrzött kis nemzetek. Egyik sem, még a nagyobbak közül való sem lehet, szűk terében a többiekkel összezsúfolva, önálló, független világ-kultúra hordozója, miként például a kínai. Egyik sem élhet, már csak a szoros szomszédság folytán is, de többnyire kicsinysége folytán is, egyedül saját eszméiből, elszigetelve. Az európai nacionalizmus inter-európai, és ilyen értelemben internacionális, – épp úgy, mint ahogy az európai internacionalizmus is különböző nemzeti géniuszok hordozta internacionalizmus, és ilyen értelemben nacionális.

Az internacionalizmus modern európai gondolatának megszületése, kifejlődése és megerősödése párhuzamosan halad az individualizmus gondolatának, az egyén jogaiért való küzdelemnek keletkezésével és kifejlődésével. Ez az internacionalizmus, mint az egyénekre atomizált társadalmak „világtársadalma” jelenik meg. A politikai és társadalmi tanok, és nyomukban a politikai törekvések valami furcsa ellentétbe kerültek itt, különösen a XIX. században a biológiai gondolkodással, és főleg a biológia tanításaival. Pedig a materializmus, amely ezzel az internacionalizmussal és a társadalomnak erre az egyénekre bontásával együtt jár, éppen a természettudományokra is támaszkodott, sok természettudományi érvet használt, és olyan lelkiségek tagadásában is, mint aminő a nemzeti lelkiség is, éppen természettudományi alapokra támaszkodott és hivatkozott. A racionalizmusnak minden ember egyforma. Pedig a biológia megtanít arra, hogy minden ember más, és vannak orvosolhatatlan és változhatatlan nagy különbségek tehetség és érték tekintetében az emberek között. A racionalizmusnak ez a csodálatosan biológia-ellenes etikája vezet a humanitarianizmusra is, és a mindent megtűrésre, megértésre (toleration) is. A racionalizmus itt az emberiség szempontjából szép gondolatokat is termelt ki, és hasznos fejlődést is indított meg, de a gondolatszabadságnak az a mértéke, amely a gondolatok érvényesülésének teljes szabadságára irányult, a társadalomra okvetlen megbontó hatással kellett, hogy legyen. A racionalizmusnak individuális és nemzetközi gondolatvilága természetszerűen vezet a nemzetközi érintkezés terén a kozmopolitizmusra, pacifizmusra. Mihelyt a társadalmat egyénekre aprózzuk, atomizáljuk, és ezen összes egyéneket egyformáknak tekintjük, akkor nyilvánvaló ezen egyének jogainak függetlensége a nemzettől. A racionalizmus ezeket az egyéni jogokat helyezi minden fölé, és természetszerűen mélységes ellentétbe kerül a nemzet fogalmával, a nemzet jogaival kifelé, és különösen az egyénekkel szemben. De ellentétbe kerül ezáltal, természetszerűen minden úgynevezett „hazafias előítélettel”, tehát minden olyan egyéni érzéssel is, amely nem az egyéni érdeket, a családból, nemzetből kiszakított egyén érdekeit szolgálja, hanem a biológiai és pszichológiai kontinuitást és a történelmi hagyományt. Mélységes ellentétbe kerül így a nemzetek által vívott háborúval, és nyilvánvalóan kell, hogy a pacifizmusra, a világbékére törekedjék. A racionalizmus felfogásában a háborúnak oka, a világbékének akadálya az, ha az egyén kötöttséget érez és kötelességeket oly embercsoport iránt, amelyben felnőtt, amelyből származik, tehát a nemzet iránt. Ennek a felfogásnak értelmében az, hogy valaki hazáját szereti, egyszerűsített és naiv logikával tovább fűzve azt jelenti, hogy minden idegen nemzetet gyűlöl. Ezt Randall is megerősíti, és magam is találkoztam Amerikában hasonló, és meggyőződésesen naiv felfogással. Ebből származik azután az a hamis vád, hogy a nemzeti érzés feltétlenül háborús törekvést jelent. Nem veszik észre azt, hogy háborúk mindig voltak, akkor is, amikor legalább szerintük ezek a nemzeti érzések nem léteztek, és nem veszik észre azt, hogy ha viszont léteztek nemzeti érzések, és talán ezek hozzá is járultak a nemzetek és államok közötti ellentétekhez és háborúkhoz, hogy ha tehát ez mindig megvolt, akkor ez egy olyan, az ember lényéhez hozzá tartozó tulajdonság, hogy azon egyhamar, sőt egyáltalán elméletekkel változtatni nem lehet.

Amíg a szellem magasabb szféráiban a felvilágosodás és radikalizmus emberbaráti érzéseket és eszméket,  szellemi gondolatszabadságot és később ennek kapcsán sajtószabadságot, az egyenlőség ideálját, és ennek kapcsán egy eszmei kozmopolitizmust, a béke gondolatát, és ennek kapcsán pacifizmust termelnek ki, addig a tömegekbe átültetve az emberek jogaiért és érdekeiért folyó harc az emberi jogok követését, és mindinkább a jogoknak a kötelességek fölé emelkedését eredményezte. Ez annak a XVIII. századtól napjainkig fejlődő, és mind szélesebb köröket felölelő áramlatnak gyengéje. Ez kellett, hogy sikertelenségre vezessen, zsákutcába. Az elmélet terén az elemi, emberi jogoknak tanítása, követelése, kiharcolása, a szó világátfogó értelmében nemzetközi. Az életben azonban ezeket a jogokat mindenkor emberek és embercsoportok, többnyire igen élesen elhatárolódó, önérdekű csoportok követelik, amelyek lehetnek egy ország körére szorítottak, vagy országköziek, de mindig valamely szűkebb-tágabb érdekközösség követelményei. Az életben érvényesülő nemzetköziség még sohasem volt átfogó és általános. A kapitalisták, a munkásság internacionalizmusai nemzetközi érdekképviseletek, és érdekképviseletek más, későbbi nemzetközi szervezetek is, mint például az agráriusoké. Ez is különben természetes. Még a sorrend is. A kereskedelemnek nemzetközi tradíciója évezredes, a kereskedelem bölcsőjénél kezdődik már. Az iparnak is, amely a kereskedelem anyagait elsősorban szolgáltatta, régi a maga tradíciója, hiszen nyers terményekkel csak a legújabb időkben kereskednek, különösen nagyobb távolságokra, és egyik országból a másikba. Azok az emberek, akik a kereskedelmet folytatják, nagyobb, mindenkor a határokon túlmenő látókörrel bírnak. Nem véletlen az sem, hogy minden forradalomban a tengerészek, hajósok, és a kikötők népe járnak elől. Ezek valahogyan a dinamikus európai kultúra szuperlatívuszai. Valahogyan túlozva is jellemzik ezt az európai kultúrát.

Nem tudom elfelejteni azt, hogy egy műtörténeti előadás alkalmával, amelyen végigfutottak szemünk előtt a különböző emberi kultúrák művészi alkotásai a Távol-és Közel-Kelettől, Egyiptomtól a görög és római művészeten át napjainkig, a lepergő képek gyorsaságában különösen megragadott az a hirtelen különbség és ellentét, ami a minden ázsiai kultúrát jellemző miszticizmus, szimbolizmus és transzcendentalizmus után ellentétként a görög műveltségben jelentkezik. Az itt először megjelenő európai ember kevésbé érez, mint megfigyel, kevésbé merül el, mint inkább gondolkodik. A meditáció helyét a logika foglalja el, az asztrológia helyében a geometria jelzi ezt az új – egyben az első  „thalassicus”, tengeri civilizációt. Ezt a különbséget, ezt az európait az ázsiaival szemben, ezt a földit és realisztikusat a földöntúlival és a Nirvánával szemben, valamikor egy előadásban kikötői műveltségnek, „Hafenkultur”-nak neveztem. A hajós aki Európában először a görög parti városokból ment ki a nyílt tengerre, a távoli partokon nem szomszédokat talált, akikhez életközösség fűzte, hanem idegeneket, és későbbi európai hajósok még inkább egészen idegen világokat találtak, s láttak meg sokszor rövid időre.  Világokat, amelyekbe nem tudtak elmélyedni, amelyekben az idegenszerű, a kuriozitás fogta meg őket, de amely a földi dolgok iránt, amelyeket nagyobb változatosságban láttak, megfigyelőkké, kutatókká tette őket. A görög művészet is földi valóságot keres, szobrászata úgy igyekszik ábrázolni, amit és ahogyan lát, és nem azt ábrázolja, amit a Kelet óriás-kontinensének embere a kép, a szobor mögött érez, és amit hite és ízlése a képben és a szoborban csak érinteni mer. A görögség nem földöntúlit, nem hitvallást, – és világfelfogást is egészen más, sokkal részlegesebb értelemben fejez ki. Definiálni, meghatározni igyekszik, és ebben elszakad az addigi, különösen ázsiai kultúrák lelkétől, hagyományától, szellemétől. Még a végtelennek fogalma is mássá válik, valami rajtunk, embereken kívülállóvá, olyanná, mint a partról a tengerek végtelenje – szemben a környezet végtelenével, amelyben a puszták és erdők emberei benne élnek, és amely a végtelennek bensőbb, folytonosabb, mindenképp jelenlévő érzését, a végtelenben élés meggyőződését teremti meg. Az európai életközösség kultúrvilágába vissza-visszatérő realizmus, racionalizmus Európának az Ázsiával ellentétes természetéből valók. A képével kifelé, a tenger felé forduló Európa szelleméből. A gondolatnak ilyen irányai, ilyen eszmeáramlatok Európa sorsához tartoznak, de éppen úgy Európa sorsához tartozik mindaz, ami európai földünknek tagoltságából való. Már említettem azt, hogy mindenféle szellemi áramlatok, mint a humanizmus, a reneissance, a reformáció, gazdasági folyamatok, mint az erdőirtás, a városalapítás, társadalmiak és politikaiak, mint a feudalizmus, a városi polgárság érvényesülése, később a XIX. században a munkásságé általánosan európaiak, végigmennek egész Európán, minden országon, de mindenütt sajátos formában, és legtöbbször sajátos nemzeti keretekben jelennek meg. És így van ez a felvilágosodás, a realizmus, a radikalizmus, az internacionalizmus eszméivel is. Megjelenési formájukban ezek is nacionálisak. Annyival inkább, mert az, ami Európa óceánításából folyik, és az, ami Európának tagoltságából folyik, az az európai kultúrterület életközösségének egyazon egységes történelmi folyamatában érvényesül, játszódik le, egymásra hatva, egymást ellensúlyozva, vagy alátámasztva, de elválaszthatatlanul. Ezért történik meg az a furcsa dolog, hogy a gondolkodók legkimagaslóbb köreiben nemzetközi eszmék nemzeti áramlatok erősítenek, vagyis inkább a nemzet-államok törekvéseit terjesztik ki szélesebb körökre.

És mindez nem abszolútum, hanem folyamat, történés, társadalmi fejlődés. Maguk ezek az európai nacionalizmusok is érdekes változásokon mennek át, a külső folyamatok, azaz a nemzeti történelmek eseményei és korszakainak hatása alatt. Az angol nacionalizmus a francia forradalomig liberális, a népképviseletért lelkesedő, azt az abszolút monarchiával szemben védi. A francia forradalommal konzervatívvá, vagyis ahogy mondani szokás, reakcionáriussá válik, és az marad ezen hatások alatt egy darab ideig, úgy Castlereagh haláláig. Azután, ha nem is olyan általánosan, de egészben véve mégis újra liberálissá válik. Ez is azt mutatja, hogy a nacionalizmus, mint emberi tulajdonság, különböző módon nyilvánul, és hogy ugyanazoktól az erőktől is függ, amelyek kiváltják.

Természetes, hogy nem csak ilyen külső erőktől. Elsősorban belsőktől, a népek természetétől, jellemétől függ a nacionalizmusoknak alapvető jellege, sajátos állandója, amely az események kivívásával birokra kél. Európának egy vére sem tiszta vérű. Mind keveredésből állott elő. A faji elmélet olyan értelmében, amely értelemben tisztavérűséget keres a messze őskorig, hamis. Viszont Európa minden népe a maga tájában, hazájában hosszú generációkon át azokból az emberekből, amelyekből keveredett, valami sajátszerűt, nemzeti jelleget és jellemet teremtett meg, sajátos tulajdonságokkal, sajátos tehetségekkel, ezeken alapuló sajátos gondolkodásmóddal, felfogásokkal, hajlamokkal. A generációk során, a népvándorlás korában forrongó Európából ismét népi egyéniségek keletkeztek, amelyek lassanként nemzetekké váltak, és ha elszigetelődnek hosszú generációkon át, akkor is fajokká válnak. Tulajdonságaik faji tulajdonságokká erősödnek.

Figyeljük csak meg az európai nemzetek nacionalizmusát. Az angol nacionalizmus dacára az előbb felsorolt változásainak, amelyeknek a nacionalizmusnak különben csak nyilvánulásai, alapjában véve a nagy fegyelem, a „selfcontrol” nacionalizmusa, amely épp a legutóbbi királyválságkor élte meg egyik legnagyszerűbb diadalát. A „gentleman”-nek fogalma is ebből nőtt ki. A francia patriotizmust azt hiszem helyesen jellemzi Bertrand Russell, mikor azt mondja róla, hogy előtte mindig úgy tűnik fel az, mint a francia forradalom eszméinek átfogó győzelméért folytatott kereszteshadjárat. A francia nacionalizmus a „gloire” nacionalizmusa. Az angol nacionalizmus adottság, nem foglalkozik önmagával. Saját fajisága, nemzeti mivolta az angolnak „granted”, adott, vitán, elmélkedésen kívüli. Ezért van az is, hogy az angol demokrácia a legrégibb és a legvalódibb is. Ebből származik az is, hogy Anglia rajtunk, ázsiai népen kívül Európának egyetlen népe, amelynek íratlan, a nép lelkében élő alkotmánya van. Csakhogy Anglia nem is Európában, hanem Európa mellett élt egy szigeten évszázadokon keresztül. Franciaország Európában élt, sokáig abszolút monarchia, melyet véres forradalom dönt meg, és Franciaország politikája ha néha volt is tengerentúli, mindig elsősorban kontinentálisan európai volt. A francia sokkal inkább élt együtt Európa többi népével, illetve érezte magát azok vezető népének.

A német és olasz nacionalizmus látszólag későn kelnek életre, későn váltódnak ki. A  német nacionalizmust a napóleoni háborúk váltják ki. Mindennek földrajzi és történelmi oka is van. Olaszország és Németország is Európa legtagoltabb részei, sok apró tájból állanak. Akárhány lehetne köztük uralkodó, vezető táj, de valóban központi, uralkodó nagy tája egyiknek sincs. Talán ezért is következik be oly későn nacionalizmusuk egységesebb nyilvánulása, az átfogó nemzeti egység kérdése. Mindazonáltal nem mondhatni azt, hogy amikor ez nem volt még meg, illetőleg amikor ez nem nyilvánult meg a politikában, ne lett volna a németekben, olaszokban sajátosságaik nemzeti öntudata. Az olaszok regionalizmusa nem egyetlen nyilvánulása és formája az olasz nemzeti érzésnek. Az olasz nacionalizmus a tradícióban él, a leghosszabb történelmi múlt nacionalizmusa, és ebben a múltban az egység és az osztottság formáit egyaránt megtalálja. A német nacionalizmusban van bizonyos mesterkéltség a kívülről szemlélőre nézve, azonban az is a német természetből fakad. Ha az ember Németországban jár, lépten-nyomon fogja azt a kifejezést hallani: „sich auf etwas einstellen”, ami annyit jelent, hogy az embernek valami irányt kell felvennie, egy célt kell kitűznie, és se jobbra, se balra nézve kell haladnia. Minden tudománnyal foglalkozó ember foga tudni, hogy ez milyen nagy százalékban jellemzi a német tudományt is. Ezt a kifejezést: „sich auf etwas einstellen”, a világ semmi nyelvén sem lehet használatos szóra, kifejezésre lefordítani. Ez annyit jelent, hogy az, amit ezek a szavak kifejeznek, a német ember vérében van, és máséban nincs. S ha ezt észrevesszük, van-e akkor még csodálni való, hogy Németország nacionalizmusának formájában, erejében, irányában és kifejezésmódjában önmagának egy szabályt ad, vagy valakivel adat, és azt egyenes irányban haladva betartja, amit kedvesen tudnak, de legkevésbé az intellektualizmus, a logika, a „raison” népe, a francia tud megérteni. És ha a fasizmus és hitlerizmus diktatúrák is, mindkettő milyen más. Ennek az új olasz reneissance-nak átfogó nemzeti nacionalizmusa visszanyúl a messze római tradícióknak gondolatvilágába és cselekvésébe.

Minden európai nemzet nacionalizmusa más, mert minden európai népnek, nemzetnek ebben a szoros egymásmellettiségében is más az összetétele, a természete, kialakult fajisága, lelke, gondolkodása, jelleme. És furcsa, hogy másfél évezredes együttélés sem volt elég arra, hogy egymás karakterét, nemzeti, faji tulajdonságait, egymás gondolkodásának mozgató erőit megértsék. Sőt korunkban kevésbé, mint annak előtte.

Ez Európa sorsának szempontjából nem biztató. A régi kultúrák, az indiai, a kínai, az arab életterületein is erősebb kötésűekké kezdenek éledni a nacionalizmusok. Ezek részben óriási, egész Európával egyenlő számú néptömegek, de mindannyian nagy területek összefogásai. És az új kultúrák életterei, Észak-Amerika, Dél-Amerikai is rohamosan telítődnek népességgel. Rövidesen mindenfelé nagy területek óriási néptömegeinek egységes nacionalizmusaival fog szemben állni a megoszlott Európa. Aggasztó jelenség – főleg amikor a fejlődés azt látszik mutatni, hogy mindinkább megoszló Európa.

De ha a fehér ember társadalmi fejlődésének egészében hagyva, s nem kiragadva nézzük az európai nacionalizmus jelenségét, másképp látunk. Ne felejtsük el, hogy ennek a történelmi fejlődésében meg nem értett, „túlhajtott”, és ezért ócsárolt nacionalizmusnak százada a XIX. század. Csodálatosan lendületes fejlődés százada, de, és éppen ezáltal elkapatva, csodálatosan egyoldalú fejlődésé. Ez az anyagi ismeretek uralhatatlan halmozódásának, az anyagok mind tömegesebb és sokoldalúbb felhasználásának, a materializmusnak, az anyagban és mennyiségben való gondolkodásnak százada. Tudományos és rokon tereken az analízisé, a szisztematikáé, a statisztikáé, az anyagi törvényszerűségeké. A politikában és a társadalmi élet ekörüli területein a XIX. század a tömegek, a többségi elv százada. [4] És mindenben a leegyszerűsített tömegformuláké – jelszavaké az irányításban, egyéni különbségeket vesztő tömegcikkeké, nemzetközi értékegységeké a gazdasági életben, törvényszerűségeké az ismeretek, nézetek, világnézetek terén.

A nemzetiség fogalma is élesebb, definíció-szerűbb, külsőleg meghatározottabb, egy kritériumra, a nyelvre  leegyszerűsített formát nyer a kor szellemében. A tájszólások élet formálta és életvaló tartalmi valóságának térvesztése, az iskola, újság és közhivatali nyelv sablonjával szemben ezt előmozdítja, de még mechanizálja is. A természet-adta átmenetek, az élet színessége, mélysége, sokoldalúsága teremtette finomszövésű szerves kapcsolatok a leegyszerűsített formula által elvesznek. Államérdek, statisztikai módszer és tömegekben gondolkodás az embereket rubrikázzák, beskatulyázzák. Ebben a mindenkit számba vevő, számon tartó világban nemcsak ezen, de minden téren mindenkinek valahova tartoznia kell, egyszerű  kritériumok, leegyszerűsített formulák, jelszavak szerinti, és ezért mesterségesebb csoportokhoz – valahová, és ezáltal máshová nem, és másoktól az adott kritérium vagy jelszó szerint könnyen megkülönböztethető, s így azzal szemben álló csoporthoz. Így támadja meg annak az egyoldalúan fejlődő kornak felfogása a mi szerves magyar nemzetfogalmunkat is, és segíti azt megbontani, és különösen az ellentéteket élesíteni.

Hogy mint saját esetünkben is, a politikai élet, meggyőződés, érdek, harc az ellentéteket kihasználták, fűtötték, fokozták Európa-szerte, az bizonyos, de természetes is. De épp oly bizonyos, hogy az európai fejlődésből szervesen keletkezik az, amit a XIX. században látunk, és a XIX. század egyoldalú lendülete folytán természetszerűen következik be a nacionalizmus kiéleződése Európa nemzetei között.

És a jövő? Amint szerves, azaz nem egyszerűen akarat-mozgatta a fejlődés idáig, úgy lesz a jövőben is. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne szándékkal, akarattal, organizatórikusan is előmozdítani az európai népek egymás közti jobb megértését. Csak azt jelenti, hogy ezt nem lehet egészen másképp fejlődött életegységek, például a jó tanácsokat adó Amerika példáját, szervezetét utánozva mesterségesen  „megoldani”, amint hogy nem lehet gazdasági rendezéssel sem, hiszen a gazdasági krízis csak tünet.

Mai krízisünk erkölcsi, lelki krízis. A XIX. század egyoldalú és materialisztikus fejlődése kiegyensúlyozatlanság helyzetébe hozott. A fehér, az európai ember és kultúrája keresi az egyensúlyt – megrázkódtatások, talán túlzások és eltévelyedések közt, de keresi. Keresi a felszínen is a mindennapi politikai, gazdasági életben, sőt az előtérben álló társadalmi problémák megoldásában is. De keresi a mélyben is. A filozófia, a tudomány, és jelesen a természettudomány, és ebben úgy a csillagászat és geofizika, mint a paleontológia és biológia kiemelkedtek a materializmus primitívségéből. A társadalmi rend orvoslásában is mélyebben jár a kor gondolkodása. Nem a tényleges megoldások, programok tekintetében értem ezt, hanem inkább a törekvésekben, amelyek mélyebb erkölcsi alapokon, nagyobb komolyságban keresik a gyógyítás módjait.

Mindezek csak jelek, egy nagy kiforrás kezdetén vagyunk ebben az egyensúlykeresésben. A nemzetiség problémája ebben a keretben bizonyára szintén át fog kelleni, hogy menjen, és át is fog menni egy átalakuláson. Azt is talán a gondolatvilágnak elmélyülése, a dolgoknak életvalóbban, egységben, szintetikusabban való meglátása ki fogja emelni abból az egyoldalú meglátásból, egyetlen szögbe állításból, és ennek következtében jelszavasításból, amelybe a XIX. század helyezte.

[1] 1. Európa nyugati tagolt fele. 2. Az orosz szibériai hideg síkság. 3. A Földközi-tenger világa. 4. A sivatag-sztyeppe arab világa. 5. Irán. 6. Az ázsiai sztyeppe. 7. Kelet-Ázsia. 8. Észak-Amerika. 9. Közép-Amerika. 10. Dél-Amerika keleti fele. 11. Dél-Amerika nyugati fele. 12. Ausztrália. 13. Trópusi Afrika. 14. Trópusi Dél-Amerika. 15. Dél-Afrika.

[2] Shotwell, I. T.: Hors du Gouffre, 1937, 187. o.

[3] Dr. Winnington Ingram (Times Weekly. 1937. február 11.)

[4] V. ö. Teleki: Gondolatok az utolsó évszázadnak, mint korszaknak jellemzéséhez (Európáról és Magyarországról). 1934, 293. o.

Mindennapos népszavazások, avagy a nacionalizmus és a nacionalista államfelfogás

Bevezetés

Az alábbi előadás középpontjában a nacionalizmus, valamint a nemzetállam közötti összefüggések vizsgálata áll. A nacionalizmus és a nemzetállam definíciós kísérletei kapcsán óhatatlanul is eszünkbe jut Szent Ágoston gondolata, aki a Vallomások című munkájában a következőket tárta elénk az időről:

„Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” [1]

Ágoston eme mottóját hasznosította a későbbikben – méghozzá a nacionalizmussal összefüggésben – Walter Bagehot, aki a XIX. század történetét a nemzetépítés korszakának nevezte:

„Ha Önök kérdezik tőlünk, tudjuk, mi is ez, de nemigen tudjuk gyorsan megmagyarázni vagy definiálni.” [2]

A nacionalizmus problematikájának részletezésekor azonban Ágostonnál és Bagehot-nál „gondosabban” kell eljárnunk; mindenképpen tisztáznunk szükséges ugyanis néhány, sokak által evidensnek tekintett, mégis ellentmondásoktól terhes kifejezést, például az állam, nemzet, nemzetállam vagy a szuverenitás fogalmait.

Ráadásul a fogalmak tisztázása során úgy kell „tiszta vizet öntenünk a pohárba”, hogy Jászi Oszkár több mint egy évszázaddal ezelőtt kelt szavai ma is érvényesnek bizonyulnak: ti. az olyan orientálónak tekintett meghatározások, mint a „nép”, „nemzet” és „nemzetiség” állandó, szinte „kaleidoszkopikus” változásnak vannak kitéve – ráadásul a „nemzet”, „faj”, „nemzeti állam” és egyéb „tarka” fogalmak gyakorta kerültek-kerülnek „társaságbeli és publicisztikai érintkezésbe, és ez az összekeveredés árt a kérdés tiszta beállításának.” [3] Fontos tehát leszögeznünk, hogy a legeklatánsabban éppen a nemzet fogalma kapcsán megjelenő emocionális jelentéstartalmak ellenére is a Max Weber által deklarált értéksemlegesség, azaz a „tudomány mint hivatás” paradigmájának megfelelően kívánjuk körbejárni a szóban forgó problémát.

A nacionalizmus mint „uralkodó eszme”

Az uralkodó eszmék terminusa az egyik legjelentősebb magyar állambölcseleti gondolkodótól, báró Eötvös Józseftől származik, aki három, általa fókuszált eszme (a szabadság, egyenlőség, valamint a nemzetiség) államfejlődésre gyakorolt hatását vizsgálta. [4] A XIX. század folyamán bekövetkezett fejleményeknek köszönhetően a mai szakirodalom általában négy „uralkodó eszmét” nevesít, nevezetesen a konzervativizmust, a liberalizmust, a szocializmust, illetve a nacionalizmust – valamint a XIX-XX. századi fejlődés folyamán bekövetezett „metamorfózisnak” köszönhetően az említett eszmék különböző mutációit, változatait.

Meg kell említenünk ugyanakkor, hogy a hazai szakirodalomban néhány szerző meglehetősen „mostoha módon” bánik a nacionalizmus eszméjével: annak ellenére, hogy a nacionalista elképzelések a gyakorlatba átültetve meglehetősen nagy ívű pályafutásra tettek szert, a tudományos diskurzus néhány alakja egész egyszerűen negligálja azt. A Bódig Mátyás és Győrfi Tamás nevével fémjelzett – s már a címében is az egyik liberális állameszményt piedesztálra emelő, tehát olvasatunkban értékelkötelezett – államelméleti munkában [5] a többi irányadó eszmével ellentétben a nacionalizmusra vonatkozó ismeretanyagot egyszerűen nem találunk. A szerzőpáros által jegyzett, Az újkori politikai gondolkodás általános jellemzése címet viselő fejezet az „uralkodó eszmék” taglalása során mindössze egy rövid bekezdés erejéig próbálja kínosra sikeredett módon megmagyarázni, hogy miért is nem érdemelt önálló fejezetet a nacionalizmus eszméje. [6] Ennek hátterében – az értékelkötelezett attitűd nyílt felvállalása mellett – feltehetőleg az a még mindig domináns hatású kánon állhat, amely szerint a nacionalizmus „elméletileg szegényes”, azaz

„más izmusokhoz képest nem teremtett nagy gondolkodókat – sehol egy Hobbes, egy Marx vagy Weber…” [7]

Ezt az állítást persze hamar cáfolni lehet, hiszen a nacionalizmus okfejtéseit vizsgáló irodalom rendkívül kiterjedt. Önmagában véve is számos szerző foglalkozott a nacionalizmus kérdéskörével, még ha egy részük nem is feltétlenül tett szert akkora ismertségre, mint Hobbes, Marx vagy Weber – bár Fichte, Renan, Jászi Oszkár vagy éppen Bibó István neve remélhetőleg sokak számára „cseng ismerősen”.

A nacionalizmus eszméje meglátásunk szerint tehát a modernizmus XIX. századra kiformálódó szellemi mintázatában a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus mellett a negyedik nagy „uralkodó eszmeként” határozható meg. Ráadásul igaz rá az az állítás, hogy nem csak azokra hat, akikre nézve kedvezőnek számítanak a belőle levont következtetések, hanem befolyása „általános, s csaknem mindig éppen azokra a legnagyobb, kik általa helyzetüket veszélyeztetve látják.” [8] Az „egyedi ember plusz állam” nacionalizmus által hasznosított formulája az eszme ismert osztrák kritikusa szerint olyan „megsemmisítő ellentéteket” képes produkálni, „melyek háborúkban kitörnek, béke idején pedig oly furcsa ceremóniákban nyilvánulnak meg, mint követségek, jegyzékek, fogadások és diplomáciai lépések, s az ilyesmi tökéletesen emlékeztet azokra a módokra, ahogy a kutyák üdvözlik egymást az utcán.” [9] A nacionalizmus hatása alól végső soron senki sem tudja kivonni magát – még a „népek hazája, nagyvilágot” preferáló kozmopoliták, és a sokáig a liberális demokrácia mintaországaként azonosított Amerikai Egyesült Államok sem. (Gondoljunk csak arra, hogy a 2016-os esztendő folyamán Donald J. Trump éppen a „Make America Great Again” és az „America First” hívószavak csatasorba állításával volt képes megnyerni az elnökválasztást.)

Az ideológiák kora – főként a nacionalizmusra vonatkozóan – mindebből következően egyáltalán nem ért véget, amint azt Daniel Bell az 1960-as években kidolgozott elméletében jövendölte. Francis Fukuyama híres-hírhedt – azóta már általa is cáfolt – tézisét, miszerint a történelem a „liberális világforradalom” (Worldwide Liberal Revolution) „egész Földet behálózó” győzelmével a végéhez ért, jelentős mértékben megcáfolták a XXI. század eddigiekben tapasztalt politikai, gazdasági és társadalmi folyamatai és jelenségei. Rogers Brubaker szerint már az 1990-es évek első felének pro forma szabadelvű légköre sem a nemzetállam meggyengülését, sokkal inkább annak látványos újjászületését eredményezte az európai kontinensen. Amikor Fukuyama épp csak papírra vetette a történelem végéről vallott gondolatait, a Balkánon ismételten a „nemzeti múlt mítoszait feltámasztó” háború tört ki, a bevándorlás pedig a legtöbb európai államban újra „helyzetbe hozta” a nacionalista retorikát. A „rövid XX. század” eszerint úgy végződött, ahogyan kezdetét vette: egy sor új nemzetállam született a korábbi soknemzetiségű államok helyén. [10] Amint az a későbbiekben látni fogjuk, nagyon úgy fest, hogy a XXI. században sem valamiféle kozmopolita utópia irányába mozdul el a történelmi fejlődés kereke.

A nacionalizmus fogalma és jellemzői

A nacionalizmus a fentebb már érintett momentumok miatt a „legellentmondásosabbnak” tekinthető politikai eszme. Tom Nairn egyenesen azt állította, hogy a nacionalizmus Janus-arcú jelenség, [11] amely egyszerre kötődik a múlthoz és a jelenhez, egyszerre épít és rombol, és bár a dekolonizáció folyamata során erős impulzust adott a korábban gyarmati függésben lévő területek függetlenedéséhez, de egyben számos nép elnyomásának a „szimbóluma” is volt. Takács Péter azonban mindehhez hozzáteszi, hogy a többi uralkodó eszme is rejt magában paradox motívumokat, legfeljebb ez első ránézésre nem olyan nyilvánvaló, mint a nacionalizmus esetén. [12]

A nacionalizmust egyetlen tömör definícióba sűríteni az előbbiekben vázolt okokból nem lehet; mégis számos szerző tett már erre irányuló kísérletet. Feltehetően az első „kísérletezők” sorát gyarapította Eötvös József, aki már idézett munkájában az alábbi munkafogalmat alkotta meg:

„A nemzetiség eszméje az egyes népek azon törekvéseire irányul, mellyel mindenikük azon helyzet elfoglalása után fárad, melyre magát múltjánál (történeti jogánál), nagyságánál vagy más tulajdonságainál fogva jogosítottnak véli.” [13]

Krisztics Sándor nacionalizmusfogalma már a nemzet expanzív terjeszkedésének lehetőségét is legitimálni igyekezett az első világháború „előestéjén”. A nacionalizmus eszerint

„azon gondolat megnyilvánulása, mely elsősorban az államok nemzeti alapon való létesülésének, berendezésének és fennállásának eszméjét jelenti. Másodsorban az állam életének azon iránya, mely az állam növekedését, folyton mozgalomban tartott törekvését foglalja magában más nemzetek túlszárnyalására, tehát a nemzet szélességben való növekedésére s benső nemzeti consolidálódására, tehát a nemzeti egység mélyebbé tételére.[14]

Krisztics munkafogalma eszünkbe juttatja Joó Tibor meglátását, miszerint a nyugat-európai történelmi fejlődés egy pontján a nacionalizmus összeforrott az imperializmussal; ennek köszönhetően az imperialista nacionalizmus típusát az jellemzi, hogy

„egész világszemlélete középpontjában a nemzetiség áll. Az a meggyőződés hatja át és irányítja életét teljes egészében, hogy a nemzeti érdek a legfőbb érdek, sőt ez az abszolút érték, melynek mindent alá kell rendelni, viszont jogos, sőt kötelesség minden eszközt, minden szellemi és anyagi hatalmat és erőt ennek az érdeknek szolgálatába állítani. E nacionalizmus csillapíthatatlan vágya nemzetének minél szélesebb körű uralma, szellemi, anyagi, hatalmi terjeszkedése, más nemzetek erőinek, életének, javainak a saját szolgálatába állítása, szellemi és anyagi meghódítása, a föld feletti és a nemzetek közötti főhatalom megszerzése. Így aztán a nacionalizmusnak ilyetén formája szorosan összekapcsolódik az államisággal.” [15]

Ez a variáns meglehetősen távol esik a kultúrnacionalizmus – más olvasatban neonacionalizmus – vonulatától, amelyet a leginkább kikristályosodott formájában a trianoni traumát követő időszakban a korszak kiemelkedő kultúrpolitikusa, gróf Klebelsberg Kunó dolgozott ki, s amely Kornis Gyula értékelése szerint „a korábbi idők szónokló, ünneplő, civódó és kesergő hazaszeretetével szemben a munkás hazaszeretet hangsúlyozza”. A nacionalizmus e variánsa „elsősorban a tudás erejével meghatványozott munka kultuszát igyekszik szolgálni”. [16]  Átadva a szót a kultuszminiszternek, a nacionalizmus ebben az értelmezési keretben annak a célnak az elérését tűzi ki maga elé, hogy „művelt és jómódú nemzet” legyünk,

„szóval, fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek. (…) Nem akarunk mindig félárnyékban ülni, nem akarunk mindig nyomorogni és nélkülözni, pusztulni és tengődni, hanem az erkölcs és tudás hatalmával meg akarjuk hatványozni a magyar munka termékenységét, és ennek a termékeny munkának révén módosabbak, e révén függetlenebbek, és mindenekfelett öntudatosabban magyarok akarunk lenni. Ez lenne a magyar neonacionalizmus egészséges célja.” [17]

Láttuk, hogy a nemzet központi helyet foglal el a nacionalizmus eszméjében; ennek dacára mégis leszögezhetjük, hogy a nemzet és a nacionalizmus nem tekinthetők szinonim, rokon értelmű fogalmaknak. A nacionalizmus kétségtelenül a nemzet eszméje, azaz egy olyan ideológia, amely a nemzetet állítja gondolkodásának középpontjába. A nemzet felemelkedéséért, annak „gyarapításáért” munkálkodik, és „nacionalizálni” igyekszik a jelentősebb intézményeket: ezért beszélhetünk nemzeti bankról, nemzeti múzeumról, nemzeti színházról, nemzeti levéltárról, nemzeti könyvtárról, nemzetőrségről, sőt akár nemzeti vágtáról vagy nemzeti dohányboltról is. A nemzet mint entitás azonban már jóval korábban megjelent, mint maga a nacionalizmus eszméje, ezért úgy véljük, hogy a nacionalista „attitűd” a nemzetet egyszerű hivatkozási alapként kezelte.

Greenfeld már az emocionális-érzelmi összetevőre koncentrálva mondhatta, hogy a nacionalizmus egy gyűjtőfogalom, amely magába foglalja a nemzeti identitás (nemzetiség), a nemzeti öntudat, illetve az ezeken alapuló kollektivitások – a nemzetek – rokon jellegű jelenségeit; tehát olyan eszme-és érzelemkészletet rejt magában, amelyek a nemzeti identitást fogalmi keretbe foglalják. [18] Miroslav Hroch az értékek nemzethez rendelésének jelenségére koncentrált, amikor azt állította, hogy a nacionalizmus szemléletmódja abszolút elsőbbséget tulajdonít a nemzet értékeinek és érdekeinek – minden más értékkel és érdekkel szemben. [19] Ezért állíthatta a nacionalizmus világképéről Anthony D. Smith, hogy a nacionalista értelmezésében a nemzet iránti lojalitás a legrelevánsabb, [20] illetve e meglátást továbbfejtve Isaiah Berlin, hogy a más értékekkel vagy érdekekkel történő összeütközés esetén a nemzeti érdeket kell minden áron érvényesíteni. [21] Az „etikai állam” Kuncz Ignác szerint egyébként is „folyamatos önfeláldozáson” alapszik: a polgárnak fel kell áldoznia magát egy „magasabb erkölcsi világrendnek”, hiszen egyedül az önfeláldozó lény tekinthető „igazán állami lénynek.” [22] A nemzet ekként „egyetlen roppant szolidaritássá” is válhat,

„melynek lényeges elemét jelentik az áldozatok, amelyeket őseink hoztak, és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni” – vélekedett Ernest Renan. [23]

Az állami keretek között kibontakozó társas viszony (partnership) a nemzeti eszme közvetítésével képes olyan nexussá fejlődni, amelynek nem pusztán az élők, hanem „a már holtak, s a még meg nem születettek” is a részesei. [24] A nemzeti eszme kimunkálásával tehát létrejött az az imaginárius közösség, amelynek tagjai potenciálisan akár különböző áldozatok meghozatalára is hajlandónak mutatkoznak. [25] Jürgen Habermas emelte ki azt a momentumot, hogy a nemzeti öntudat felébresztésével könnyebben lehetett legitimálni az állampolgárokra háruló olyan kötelezettségeket, mint a katonai szolgálat teljesítése vagy a hatékony újraelosztás adóterheinek viselése. [26]

Gellner a nacionalizmust olyan politikai alapelvként tárgyalta, amely a politikai, illetve a nemzeti egység tökéletes egybeesését vallja. A nacionalizmust egyrészt érzelemként határozta meg, amely a nacionalista princípium megsértése miatt érzett haragot, illetve az annak beteljesedésekor érzett megelégedettséget jelent, másrészt viszont mozgalomként, amelyeket ezek az érzelmek hoznak működésbe. [27]

Smith tipológiája alapján a nacionalizmus kifejezés legalább négy jelentéstartalmat hordoz. (1) A nemzetek kialakulásának általános folyamatát („nemzetalkotást”); (2) a nemzethez tartozás érzését, a nemzet jólétére és biztonságára való törekvést; (3) a nemzeti státusz elérését, illetve fenntartását politikai célként tételező mozgalmat; (4) végül doktrínát vagy tágabb értelemben ideológiát, amely középpontba állítja a nemzetet, annak autonómiáját, egységét, valamint identitástudatának megőrzését. [28]

A kulturális komponens fontosságára hívta fel a figyelmet Plamenatz, amikor azt állította, hogy a nacionalizmus nem más, mint

„egy adott nép nemzeti és kulturális identitásának megőrzésére, illetve erősítésére irányuló vágy, mely akkor jelentkezik, ha ezt az identitást veszély fenyegeti; másrészt az a vágy, amely az elégtelennek, vagy nem létezőnek érzett identitás átalakítására, sőt, megteremtésére irányul.” [29]

magyarnepheteAmennyiben elfogadjuk ezt a tételt – ti. azt, hogy az identitást fenyegető veszély fennállta esetén vágy jelentkezik a nép tagjaiban a nemzeti, illetve kulturális identitás megőrzésére –, jobban megérthetjük, hogy a XXI. században érvényesülő globalizációs mechanizmusokra reflektálva miért is erősödött meg (újra) a nacionalizmus. Zakaria megfigyelése szerint ugyanis a „gazdasági vagyon növekedésével egyidejűleg” – és azzal arányosan – erősödik a nacionalizmus is, [30] Castells pedig nem kevesebbet állított, mint hogy a globalizáció kora egyben a nacionalizmus újjáéledésének kora is. Véleménye szerint a nacionalizmusok ezredforduló körüli, robbanásszerű felerősödése összefüggésben áll a meglévő nemzetállamok gyengülésével, és a nacionalista indíttatású identitás kifejeződése a „látszólag homogenizáló high-tech világban is virulens.” [31] Huntington borús látomása a civilizációk összecsapásáról eddig még nem vált valósággá, azonban a szerző szavaira, miszerint a Nyugatot saját, univerzalizmusra törekvő erőfeszítéseivel konfliktusba sodorhatják más civilizációkkal [32] – elsősorban az iszlámmal és Kínával –, talán nagyobb figyelmet kellene fordítani. (Főként az utóbbi esztendők fenyegető eseményeire, így a migrációs válság eszkalálódására, és az európai kontinensen is egyre inkább megszaporodó terrorcselekményekre figyelemmel.)

Talán a fenti fogalmakból is kitűnik, hogy valamennyi, a nacionalizmusról alkotott meghatározás közös eleme annak hangsúlyozása, hogy minden nacionalista a nemzetet állítja gondolkodása centrumába, ezért ez az eszme nemzetelvű gondolkodásmódként és társadalom-felfogásként értelmezhető. A nacionalista megközelítés radikálisan szakított a liberalizmus, valamint a szocializmus racionalista gondolkodásmódjával, de a konzervativizmus induktív-empirikus alapról építkező fogalomkészletével is. A nacionalizmus módszertanilag intuitív, tehát azt emeli ki, hogy a „politikailag helyes” kellő beállítódás, beleélés és átérzés esetén megismerhető, de a lényeg a racionális megismerés elől elzárt: az egyén a nemzeti érzés élményszerű átélésével válik képessé a megismerésre. [33] Ebben különböző mítoszok és narrációk segítik, hiszen a nemzethez kapcsolódó eredetmítoszok, és a múzeumok vitrinjeiben féltve őrzött relikviák („politikai emlékek”) [34] fontos megismerési forrást jelentenek egy hazafias érzelmekkel megáldott nemzettag számára. Radnóti Sándor tehát nem véletlenül fogalmazta meg azt a tézisét, miszerint a XIX. században kialakuló nemzeti, történelmi és régészeti múzeumok – például a berlini Germanisches Nationalmusem vagy a párizsi Musée naional de monument français – mindig szoros kapcsolatban álltak a nemzeti identitással. Már a régészet is sok helyen vált „nemzeti tudománnyá”, de a „posztkolonialista korszak” nemzeti és etnikai reneszánszának legfontosabb intézményévé a múzeum nőtte ki magát. [35]

Max Weber emelte ki, hogy a közös politikai – és a közvetve közös társadalmi – sors által létrehozott közösség legendái a „primitív népek” hősi mondáit helyettesítik.

„A »nemzeti« – írja –, ha egyáltalán valami egységes dolgot jelöl, nyilvánvalóan egy sajátos fajta pátosz, amely a nyelvi vagy felekezeti közösségük, szokáserkölcsük vagy közös sorsuk folytán összetartozó emberek csoportjainál összefonódik egy olyan hatalmi képződmény (…) gondolatával, amely az ő sajátjuk.” [36]

Benedict Anderson említi, hogy a nacionalizmus útját a hazájáért életét áldozó „ismeretlen katona” emlékének állított kultikus emlékművek kövezik ki, miközben sehol sem találkozunk az „ismeretlen marxista” sírjával, de az „elesett liberális” emlékműveivel sem. [37]

Gellner ugyanakkor felrótta a nacionalizmus számára, hogy az általa kreált mítoszok a „feje tetejére állítják” a valóságot: miközben a nacionalizmus azt állítja magáról, hogy egy autentikus népi kultúrát védelmez, de facto egy új „magaskultúrát” konstruál, és miközben úgy érvel, hogy a régi „népi társadalmakat” részesíti védelemben, valójában egy „névtelen tömegtársadalom” létrehozásán munkálkodik. Így önképe és valódi természete fordított arányban állnak egymással, „szinte ironikus pontossággal.” [38] Ha

„e történeteket vagy mítoszokat (…) tényekkel cáfolják, az a nacionalistát nem ingatja meg, mert az ő igazsága a történetekre vonatkozó nemzeti »emlékezetben«, az ahhoz társuló élményekben, és az ezen élményeket közlő dialógusokban létezik.” [39]

Ekként válhat egy markánsan nacionalista megközelítésben valósággá a sumér-magyar rokonság, a dákoromán elmélet vagy éppen II. Rákóczi Ferenc szlovák fejedelemként való elkönyvelése. Pontosan ezt a „mítoszgyártást” állítja kíméletlenül pellengérre Fábri Zoltán filmje, a Móra Ferenc kisregénye nyomán született Hannibál tanár úr (1956), amelynek főhősét, Nyúl Bélát nem sokkal sorsának megpecsételődése előtt a „nemzeti számonkérő nagytábor” annak a nyilvánvaló képtelenségnek a kimondására sarkallja, miszerint Hannibál „a talajgyökerébe kapaszkodva írta az égre lángbetűkkel, hogy él még a magyarok Istene.”

A nacionalizmus számára azonban nem csak a valós vagy vélt eredetmagyarázatok fontosak, de a nemzetállamok számára központi jelentőséggel bíró szimbólumok is. A nemzetállam a jelképek széles arzenáljával különbözteti meg magát a hasonló jellegű entitásoktól. Ennek államtörténeti aspektusa a népesség azonosítása, illetve az állam polgárainak meghatározása.

„A szuverén hatalom érvényesülése és érvényességi körének megállapítása is igényli a szimbolikus üzenetet a külső hatalmak felé, és megrajzolja az alkotmányos apparátus, illetve a politikai elit állampolgárok feletti uralmi pozícióit, melyeket kifejező szimbólumok és rituálék sorával erősít meg. A nemzetállam közösségi szimbólumaival hatalmi egységét és lakosságának összetartozását hirdeti.” [40]

Már Rudolf Smend is felhívta a figyelmet arra, hogy az állam polgárait miként képesek integrálni a tradicionális nemzeti szimbólumok. [41] Mindennapi tapasztalat, hogy a nemzeti üzenetet hordozó himnuszok és címerek, zászlók, nemzeti ünnepek és nemzeti gyásznapok közösségé integrálják az adott ország népét, és napjainkig a közösségi szimbólumok eklatáns példáit jelentik.

A nacionalizmus keletkezésére vonatkozó felfogások

Ernest Renan plasztikus gondolata szerint a nemzet feltételezi a múltat, de a jelen a foglalata,

„annak révén, hogy valamennyien kifejezzük szándékunkat: folytatni kívánjuk a közös életet.” [42]

Edmund Burke már említett formulázása szerint a nemzet az élők, a holtak és a még meg nem születettek szövetsége. Az emocionális tartalmakat hordozó gondolkodás síkján persze könnyen lehet ilyen gondolatokat megfogalmazni, ám az egyes kutatók között a nacionalizmus (illetve a nemzet) kialakulásának hozzávetőleges időpontját illetően sem alakult ki konszenzus. Az erre vonatkozó elméleteket alapvetően három kategóriába sorolhatjuk. [43]

Az ún. perennialista elméletek hívei szerint a nemzet eleve adott entitás, azaz állandó létező, a történelem alaptényezője, a primordializmus (ősiség) érvének megfeleltethetően természetes és állandó egység. Az ilyen felfogásból vezethetők le véleményünk szerint a nemzetben organikus entitást látó gondolkodók koncepciói is. Herder 1784 és 1791 között megfogalmazott történetfilozófiája azt hangsúlyozta, hogy a nemzet

„egyszeri és egyedi alakulat, organikus történeti képződmény, melyben egy soha nem ismétlődő lényeg fejeződik ki, s létjoga, valamint értéke ebben rejlik.” [44]

Fichte a német nemzethez intézett beszédeiben (Reden an die deutsche Nation,1808) azt állította, hogy a nemzet a

„társasan együtt élő, magukat természetileg és szellemileg folyton folyva [folyvást] újra nemző emberek egésze, amely egész az isteninek belőle fejlődő különös törvénye alatt áll.” [45]

A német jogászfejedelem, Savigny mindeme elképzeléseket a jog terrénumára alkalmazta; meglátása szerint a múlt és a jelen között szoros korreláció áll fenn, a jog pedig szervesen összefügg a „nép valójával és jellemével.” A jogot a „meghatározott népsajátszerűség egy oldalának” fogta fel, a nyelvhez a szokásokhoz és az alkotmányhoz hasonlóan. A jog „nemzeti jelleme” Savigny megközelítésében történetileg meghatározott és megismerhető;

„a jog anyagát – érvelt – a nemzet egyetemes múltja adja meg, nem pedig saját tetszésünk úgy, hogy az véletlenül ilyen vagy amolyan lehetne, hanem hogy az magából a nemzet legbensőbb valójából s az ő történetében keletkezett.” [46]

Huizinga a Hollandia nemzetté válását vizsgáló munkájában fejtette ki, hogy a nemzet élete maga a történelem, a nemzet ekként a történelem produktuma;

„minden valódi nemzet-és államiságtudat történelmi ismereteket és történelmi számadást követel.” [47]

A nacionalizmus keletkezéséről alkotott konkurens elmélet a modernista iskola. Az irányzat képviselői szerint a nemzet a modern világban keletkezett, megjelenése pedig egyértelműen a modernizációs tendenciákkal (kapitalizmus, iparosodás, urbanizáció, politikai mobilizáció, szekularizáció, a kötelező oktatás bevezetése, a tudományok felemelkedése) magyarázható. [48] A nacionalizmusban modern terméket látó felfogás egyébként többséginek tekinthető a szakirodalomban. [49] Az persze már szerzőnként eltérő, hogy ki milyen ok-okozati összefüggésekkel magyarázza a nacionalizmus feltűnését, illetve megerősödését. Hobsbawm szerint a nemzet, illetve a nacionalizmus egy meghatározott típusú modern, területileg egységes államhoz, azaz a nemzetállamhoz kötődik. A „nemzeti kérdés” a politika, a technikai fejlődés, illetve a társadalmi átalakulás keresztmetszetében helyezhető el: a nemzetek a technikai és gazdasági fejlődés egy meghatározott stádiumban alakulnak ki, [50] elsődlegesen a tőkepiacok térnyerésével összefüggésben. Gellner úgy látta, hogy a „nacionalizmus korszaka” jelzővel egyértelműen az indusztrializmus korát illethetjük. A „nacionalizmus kora” pedig csak akkor nyerhet teret, amikor a standardizált, homogén, központilag fenntartott „magaskultúrák” a népesség egészét áthatják – szemben az elitek kisebbségével –, és olyan konstelláció áll elő, amelyben a pontosan meghatározott, közoktatással szentesített és egységesített kultúra alkotja szinte az egyedüli egységet, amellyel az emberek önkéntesen, sőt, gyakran őszinte lelkesedéssel azonosulni tudnak. [51]

Anderson a „nyomda-kapitalizmus”, azaz a Gutenberg-galaxis térnyerésében látta a nacionalizmus genezisét:

„a kapitalizmus és könyvnyomtatás technológiájának találkozása a nyelvi diverzitás sorszerű adottságának talaján megteremtette annak lehetőségét, hogy kialakulhasson az imaginárius közösség egy új formája, amely alapmorfológiájában a modern nemzet számára készítette elő a terepet.” [52]

Anderson ezzel összefüggésben még Hegelt is idézte, aki szerint a modern ember számára az újság a reggeli imát helyettesítő tényezővé vált. Ezen a ponton talán érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy mára a tömegmédiumok szinte totális befolyásolásra alkalmas helyzetre tettek szert. Olyannyira radikális változást eredményezett a rádió, majd a televízió és a tömegszórakoztatás globális méreteket öltő térhódítása, hogy a híres kanadai médiafilozófus, Marshall McLuhan egyenesen a Gutenberg-galaxis végét aposztrofálta. [53] A fejlett ipari technológiának köszönhetően felgyorsult a „kulturális váltás” sebessége, amelynek révén létrejött egy kaotikus „kairói bazár”, amelyben számos kulturális stílus versenyez egymással, létrehozva az emberi együttélés modelljeit. [54] Az mindenesetre megállapítható, hogy a nyomtatott médiumok nem tűntek el teljesen a fogyasztói szokások sorából, de a különböző sajtóorgánumoknak ma már koránt sincs akkora jelentősége, mint az Anderson által jelzett időszakban volt.

national

Végül létezik egy harmadik, közvetítő jellegű irányzat, amelynek képviselői szerint a nemzet egyszerre jelent gyakorlati kategóriát, osztályozási sémát és kognitív keretet. E nézet szerint a nemzet helyett sokkal inkább a nemzeti lét fogalmára kell rákérdezni: arra, hogy a nemzeti lét, mint politikai és kulturális forma miként intézményesül az államokon belül, illetve azok között. [55] Brubaker meglátása szerint a nemzet gyakorlati kategória, a nemzeti mivolt intézményesült kulturális és politikai forma, a nemzeti dimenzió pedig esetleges esemény vagy történés.

„Világunk olyan világ, amelyben a nemzeti mivolt széleskörűen intézményesült az állami gyakorlatban és az államrendszer működésében; amelyben a nemzet, mint a társadalmi vízió és divízió kategóriája széles körben hozzáférhető és fejti ki hatását; amelyben a nemzeti dimenzió hirtelen és hatalmas erővel képes»megtörténni«.” [56]

A nemzetállam létrejötte és a nacionalizmus nemzetállamról alkotott felfogása

A nacionalizmus a hagyományos államelméleti meghatározás nyomán tehát nem más, mint a nemzetállam gyakorlata, elmélete, ideológiája és programja, melyben „az állam népe (…) nemzetként, a nemzet lakóhelye pedig (…) államterületként jelenik meg.” [57] Smith szerint a nacionalizmus felfogásának egyik alap-összetevője az a tézis, miszerint a világot sajátos jellemvonásokkal rendelkező nemzetek alkotják, valamint az is, hogy a nemzetek csak saját, szuverén államaikban lehetnek szabadok. [58] Geertz értelmezésében a nemzetet az állammal kell azonosítani, azok tehát lényegében szinonim fogalmaknak tekintendők. [59] A nemzetállam a modern állam egyik sajátos értelmezési kategóriája, amely hosszú fejlődése során a nemzeti gazdaság érdekeivel egészítette ki a kulturális (etnikai) és politikai (államjogi) kötődés egységének fikcióját. [60] Az, hogy a nemzet és az állam azonosítása a modern politikai gondolkodás fejleménye, természetesen nem jelenti azt, hogy a „nemzet” fogalma korábban minden jelentéstartalmat nélkülözött volna. Jellinek szerint a nemzet fogalma egyébként is dinamikus természettel bír, és korszakonként változik. [61] A nemzet-fogalom krónikájának lapjain ekképpen a natio a középkor folyamán feltűnhet valamely tartományhoz való kötődésként, egy bizonyos rendhez való tartozásként, származásközösségre (nemzetségre) utalásként, sőt a középkori egyetemeken a különböző földrajzi helyekről rekrutálódó diákok beosztási rendjeként is. [62] Az ekkoriban „regisztrálható” erős natio-tudatot hűen dokumentálja például az 1320-ban kelt arbroath-i nyilatkozat, amelyben a skótok hitet tettek a pápának, hogy

„ha csak százunk is marad élve, akkor sem hajtjuk fejünket az angol iga alá.” [63]

A középkor natio-tudat frontján megfigyelhető „kavalkádjából” megemlíthetjük még Jeanne d’Arc mozgalmát – a francia Nemzeti Front a mai napig az ő szobránál celebrálja tömegrendezvényeit, amely jól szimbolizálja, hogy az „orléans-i szűz” kultusza változatlanul erősnek mondható – vagy a cseh Jan Hus tanai körül szerveződött huszitizmust.

A kapitalizmus megjelenésével az állam történeti fejlődésének új szakasza kezdődött meg. A dinasztikus államot felváltotta a polgári állam, amely már szélesebb körű legitimációt igényelt. V. Károly rövid birodalomépítési intermezzóját [64] követően kialakult a modern európai nemzetállamok plurális rendszere, amely az 1648. évi vesztfáliai béke nyomán egyeduralkodóvá tette ezt az új szisztémát. Az új rendszer legitimálását szolgáló bodini és hobbesi szuverenitáselméletek végül az államszuverenitás kategóriájának kialakulásához vezettek. [65] A felvilágosodás hatalomelméletben aztán megjelent a népszuverenitás elve, amely az államelméleti narratívában főként Jean-Jacques Rousseau nevével fonódott össze. [66]

„A felvilágosodás eszménye szükségképpen a világpolgársághoz, a nemzetinek lekicsinyléséhez vezet, bár gyakorlata önkéntelenül a nemzeti eszme erősödését hozza magával. Céllá a »nemzetit« a felvilágosodásnak éppen az a mozzanata teszi, mely a vallás ellen és a »demokratia«biztosítására irányul” – summázta Concha Győző. [67]

A nacionalizmust Rousseau nyomán sokan nevezték „polgári vallásnak”; itt a társadalom „már nyíltan önmagát teszi az imádat tárgyává”, szemben a korábbi, vallásban megnyilvánuló formával, ahol Durkheim szerint a társadalom saját álcázott képmását imádta. [68]

A nacionalizmus eszméje a leginkább talán mégis Sieyes abbé tevékenysége nyomán kezdett jelentős tényezővé válni Európában, miután a francia Nemzetgyűlésben a Mirabeau-val folytatott vita [69] során a népszuverenitás elvét sikerrel transzformálta a nemzet szuverenitásává, és a nemzeti szuverenitás gondolata a szabadságukért küzdő nemzetek vezérlő eszméjévé vált.  Az 1789. évi francia forradalmat követően elismerték a politikai változást, mint megengedett és normális jelenséget, [70] illetve a terminológiai hangsúlyok ellenére a népszuverenitás gondolatát is akceptálták. A szuverenitás 1789. évi forradalmat követő olvasata szerint ez a fogalom az állam azon jogát jelenti, hogy autonóm döntéseket hozzon saját hatalmi szféráján belül, ám ez a jog nem az uralkodóból vagy a törvényhozó instanciából ered, hanem végső soron a népből, amely a politikai rendszerek legitimációs bázisául szolgál. [71] A deklarációk szintjén persze a rousseau-i népszuverenitás pozícióját a nemzeti szuverenitás váltotta fel – olyannyira, hogy ezt a megoldást a jelenleg hatályos francia alkotmány is alkalmazza.

A nemzetállam, amely a vázolt történelmi folyamat eredményeként jött létre, több jelentésréteget is hordoz a nacionalista terminológiában. Hagyományos kontextusban az etnikailag homogén nemzetállam jelentését öltötte magára. Ebből a szempontból azonban nem beszélhetünk etnikailag teljes mértékben homogén nemzetállamról. Herbert Krausra hivatkozva már egy 1931-ben kiadott munka is négy kategória között differenciált. A nemzetállam eszerint az állam és a nemzet teljes egybeesését jelenti, a nemzetfeletti állam olyan állam, ahol az államalkotó nemzet mellett a nemzetiségek is megjelennek, a nemzetalatti államban az államhatalom nem képes az egész nemzet egyesítésére, míg a nemzetiségi államban több nemzetiség él egymás mellett, de egyik sem tud „uralkodó” pozícióra szert tenni. [72]

A nemzetállam a nacionalista értelmezés szerint ezért gyakran a „területi állam” képében tűnik fel. Bertrand Badie szerint a nemzetállami konstrukció lényege éppen abban áll, hogy az egzaktan körülhatárolt területi egység az államhatalom kizárólagos anyagi bázisát képezi, az állam hatalma egy meghatározott terület felett abszolút és kizárólagos, az egyének lojalitását és hűségét pedig kizárólagosan az adott nemzetállam hatalmához köti. [73] Ahogy Rousseau fogalmazott: a főhatalom – mint az általános akarat gyakorlása – elidegeníthetetlen és oszthatatlan, feltétlen, szent és sérthetetlen, kinyilvánított akarata pedig törvényt teremt. [74] Azt a kérdést illetően, hogy a „területi állam” mikortól került az érdeklődés centrumába, megoszlanak a kutatói vélemények. Caspar Hirschi a nacionalizmus eredetéről írott munkájában azt állította, hogy a nacionalista felfogás korai megnyilvánulásai már a humanizmusban is megtalálhatók voltak, következésképpen a humanisták voltak az első nacionalisták. Példaként említette a korabeli itáliai és francia értelmiségiek között az irodalmi hagyományok és a nyelvek körül csoportosuló alapvető ellentétet. A fő hangsúlyt azonban a német területen kibontakozó humanizmusra, konkrétan annak a nemzeti érzést felkaroló, és a nemzet iránt táplált tiszteletet elmélyítő hatására helyezte. [75] Teleki Pál is kiemelte, hogy a német humanizmus erősen hazafiasnak számított,

„a nemzet történelme érdekli, és a hazai föld leírása az érdeklődés része. A humanisták leírásai, a matematikusok hazai térképei együtt szolgálták e célt. Maguk a csillagászok és kozmográfusok is (…) foglalkoznak a német föld leírásával, és egyáltalán leíró földrajzzal.” A humanista kor történetírása erős kapcsolatokat ápolt „az új politikai irányokkal, a városállamok keletkezésével és az államhatalom erősödésével. Az olasz humanizmus történetírása állami.” [76]

A nemzetállam első teoretikusaként azonban többnyire Niccoló Machiavellit szokásos emlegetni, aki A fejedelem című munkájában (1513) azt állította, hogy Itália népeinek közös célja Itália felszabadítása, azon állapot elérése tehát, hogy

Itália annyi idő múltán végre szabadítóra találjon. (…) Mindenkinek büdös már ez a barbár uralom.” [77]

Paczolay Péter szerint azonban Machiavelli művében az

„egység előtérbe állítása nem feltétlenül a »nemzeti-területi« kerethez kötődik, hanem a városállamhoz. Az egység inkább a hatalmi berendezkedés elve, semmint a territorialitásé.” [78]

Így nézetem szerint reálisabban tehető fel, hogy az első teoretikust inkább Jean Bodinnek hívták, aki az erős nemzeti hatalom szükségessége mellett szállt síkra, szemben a feudális anarchia, a kiskirályok és oligarchák uralta territóriumok, a vallás-és polgárháborúk kaotikus állapotával; ezért sürgette a törvényes rend zálogaként funkcionáló erős hatalom megkonstruálását. A nemzetállamot létrehozó történelmi folyamat legfontosabb mozzanata később – amint az már említésre került – a területi komponens középpontba állítása, azaz a politikai egységek egymástól térben történő elválasztása volt. Ekként sikerült az állam hatalmát és cselekvési szféráját egy meghatározott területhez kötni, és a nemzeti szuverenitás nevében ezen a területen belül szinte korlátlanná tenni e hatalmat. E folyamat vizualizációs kifejeződési formái voltak a térképek, amelyek a szuverenitást öntötték „képi formába” a határok újfajta, vonalak formájában történő ábrázolásával. A határokat rögzítő térképek – mint a „térreprezentáció” alapformái – fokozatosan szorították ki az atlaszokon korábban feltűnő szeleket, az utazásokat megörökítő hajókat, és egyéb szimbólumokat. Ahogy Certeau nyomán Zombory Máté fogalmazott:

„A mai térképek a földrajzi tudás egy adott állapotát tükrözik vissza, és nem a megtett utakat jelölik.” [79]

Ez a fajta térreprezentáció tehát szoros szimbiózisban áll(t) a nemzetállami elv genezisével és funkcionálásával. A modern kartográfia – térképészet – ekként olyan hatalmi eljárássá változott, amely egyetlen ernyő alatt fogta össze a különböző társadalmi tereket; az itt említett probléma korántsem jelentéktelen következményeként a földrajz elviekben semleges tudománya átpolitizálódott, és a politikum szférájával érintkezve a politikai instrumentalizáció „áldozatává” vált. [80]

A nemzetállam a harmadik felfogás értelmében inkább a modern polgári állam formájaként írható le. Nyugat-Európában a modern világ hírnökeként gyökeret vert a kapitalizmus, létrehozva a szabad munka racionális-kapitalista szervezetét: egy olyan gazdálkodási rendszert, amelynek centrumában a folyamatos, racionális, kapitalista üzemben szerzett, mindig megújuló nyereségre, jövedelmezőségre való törekvés áll, és ahol tőkeszámla alapján alakítják ki a megfelelő cselekvéseket. [81] A kiszámítható, átlátható, racionális politikai-és jogrendszer „galvanizátorává” vált állam sokáig a XIX. századi liberális állam konstrukcióját jelentette. Ennek modelljét egyik legnagyobb kritikusa, Carl Schmitt akként jellemezte, hogy

„a szociális és a gazdasági erők szabad játékában a szerződés-és gazdasági szabadság uralkodik, ami által biztosítottnak tűnik a legmagasabb mértékű gazdasági prosperitás, mivel a szabad gazdaság és a szabad piac automatikus mechanizmusai gazdasági törvényekhez igazodva (…) önmagukat kormányozzák és szabályozzák.” [82]

Jászi Oszkár a nemzeti állam számos jellemzőjét nevesítette. Ilyen az állam területe mellett az egységes jogi és katonai szervezet, a gazdaság egysége, az állam polgárainak teljesen szabad keretek között lebonyolított cseréje (a vámsorompó hiánya, a pénz-, mérték-és súlyrendszer egysége), a törvény előtti egyenlőség hite, a költözködés szabadsága és a szabad munkaszerződés léte, a statisztika, a jogbiztonság, a kifejlett technikai-technológiai infrastruktúra, a pénz-és hitelgazdaság, valamint a közös irodalmi nyelv. [83]

Ez már átvezet minket a negyedik jelentéstartalomhoz, nevezetesen a „nemzetállam mint legitimáció” tételéhez. Jászi szerint a fenti kritériumok meglétének köszönhetően egy olyan ideológia alakul ki, amely az állam célját és működését az egyenlő polgárok közös akaratából vezeti le a közérdek előmozdítására. [84] A nemzet kapcsán fennálló egyetlen legitim ismérv Renan szerint a nemzeti akarat: híressé vált sorai szerint egy nemzet léte ekként válhat „mindennapos népszavazássá” .[85] A legitimációs keretként értelmezett nemzetállam gondolata aztán az államnyelv hivatalos nyelvként történő bevezetését, illetve a területi és vérségi elveket kombináló állampolgárság jogintézményének kialakítását eredményezte. [86] Ahogy Balibar fogalmazott: a közösségteremtés két fontos eszköze az egységes nyelv, illetve a vérségi-faji rokonság tételezése. De míg a nyelvi-kulturális integráción nyugvó nemzeti közösség befogadó jellegű, addig az etnikai, faji ismérveken alapuló nemzetfelfogás kirekesztő jellegű. [87]

Végül a nemzetállam felfogható olyan entitásként is, amely politikai formában egyesíti a népet és a nemzetet. A nacionalista felfogásban a nemzet a történelemben kibomló szubsztancia. Ez a lényegi szubsztancia a nép,

mint a politikai egység hordozója, mint a hatalom forrása és bázisa. A nép önteremtésének folyamata képezi a nemzeti történelem drámáját.” [88]

Ez az alkotmányokban általában olyan rendelkezések megalkotásához vezet, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy „a közhatalom forrása a nép”, illetve a „nép a hatalmát a választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja.” [89] A népszuverenitás elve tehát egyet jelent a közhatalomban való széles körű választópolgári részvétellel, a képviseleti, illetve a közvetlen demokrácia intézményeinek működésével, amely jogállami keretek között a pluralizmus érvényesülését feltételezi. A modern nemzet Pierre Manent szerint „részben a demokratikus társadalom kifejeződése”, a „demokrácia mint rendszer” pedig „elválaszthatatlan a nemzeti formától.” [90]

Összegzés

A fentiekben láthattuk, hogy a nacionalizmusról alkotott egyes elméletek megfogalmazói különböző szempontok mentén vizsgálódtak. Közöttük nagyjából csak arra vonatkozóan alakult ki konszenzus, hogy a nacionalizmus eszméje a nemzetet állítja az érdeklődés középpontjába. Ennél fontosabb momentum, hogy a nacionalizmus a „mindennapokban” is érvényesülni képes ideológiának bizonyult: gyakorlati jelentőségét tekintve komoly reputációra tett szert, és serkentőleg hatott a nemzetállamok létrejöttéért folytatott küzdelemre. A nemzetállamot létrehozó történelmi folyamat legfontosabb következménye a nemzet területi komponensének fókuszba helyezése volt: ennek folyományaként megtörtént a politikai egységek egymástól térben történő elválasztása, melynek eredményeként a nemzeti szuverenitás nevében szinte korlátlanná tették az állam hatalmát. Az évszázadokon keresztül érvényesülő érvelés szerint a nemzetállami konstrukció lényege, hogy a pontosan körülhatárolt területi egység az államhatalom kizárólagos anyagi bázisát képezi, az állam hatalma abszolút és kizárólagos, a polgárok pedig feltétlen lojalitással tartoznak az adott nemzetállam hatalma iránt.

Ezt a konstellációt a XX. század utolsó negyedétől jelentkező globalizációs, regionalizációs és deregulációs tendenciák alapjaiban változtatták meg. A neoliberális tanok dominánssá válásának hatására a korábbi pozíciójához képest a nemzetállam veszített regulációs képességéből; a globális hatókörű szabályozó hatalmak (például IMF, Világbank, WTO, OECD) és a transznacionális társaságok befolyás-növekedésével párhuzamosan a nemzetállamok klasszikus értelemben vett szuverenitása egyre képlékenyebbé vált. A mainstream tudományos és politikai felfogás hosszú évtizedeken keresztül sulykolta azt a feltételezést, hogy felesleges idejétmúlt módon a nemzetállamok hatalmáról beszélni, hiszen a globalizáció úgyis felszámolja a szuverenitás klasszikus értelemben vett jelentéstartalmát, és egy multikulturális társadalom égisze alatt a nacionalizmus is ódivatú „dogmává” válik.

A 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság nyomán azonban egyre többen gondolják úgy, hogy felül kell vizsgálni a neoliberális ortodoxia által piedesztálra emelt elveket, egyben újra kell értékelni a nemzetállam szerepét illetően megfogalmazott elvárásokat is. Ralf Dahrendorf megállapítása, miszerint

„bármilyenek is a globális nyomások és a lokális húzóerők, a nemzetállam marad a reformok központi szereplője”, [91]

napjainkra is érvényes megállapítás. Akárcsak Renan 1882-ben kelt metaforája, mely szerint

„napjainkban a nemzetek léte üdvös, sőt, szükséges. Létük biztosítja a szabadságot, mely elveszne, ha a világot egyetlen törvény, egyetlen vezér kormányozná. Különféle, gyakorta ellentétes képességeikkel a nemzetek a civilizáció közös művét szolgálják; mind hozzájárul egy-egy hanggal az emberiség nagy hangversenyéhez.” [92]

[1] Augustinus, Aurelius: Vallomások. Ford.: Városi István. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982, 358-359.

[2] Bagehot, Walter: Physics and Politics. Paul, Trench, London, 1887, 20-21.

[3] Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1912, 1.

[4] Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. II. kötet. Emich Gusztáv Könyvnyomdája, Pest, 1854. Előszó, 1. („Vizsgálni kellett mindenek előtt: melly értelemben törekedtek eddig a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméit valósítani, melly eredményei lettek e törekvésnek, s hová fog vezetni valószínűleg, ha tovább is ezen irányt követik?”)

[5] Bódig Mátyás – Győrfi Tamás (szerk.): A mérsékelt állam eszméje és elemei. I. Elmélettörténet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002.

[6] Álláspontjuk szerint a nacionalizmus jellemzően valamely másik eszmeáramlattal (tehát a konzervativizmussal, a liberalizmussal vagy éppen a szocializmussal) karöltve fejtette ki hatását. Úgy gondolják, hogy ebben a minőségében a nacionalizmus eleinte a liberalizmushoz kötődött, később pedig a szocializmussal került szimbiózisba, hogy aztán mindinkább a konzervativizmussal kapcsolódjon össze. A nacionalizmusnak a szóban forgó tankönyvből való elhagyását persze nem indokolja az a meglehetősen lakonikus gondolat sem, amellyel azt láttatják, hogy „A nacionalizmus bizonyos értelemben betölti azt az űrt, amit a republikanizmus térvesztése nyitott meg: ez a koncepció hangsúlyozza, hogy egy állam (…) sikeressége függ a politikai erények érvényesülésétől, a patrióta érzelmek erejétől. Éppen ezért a nacionalizmus fogalmát gyakran nem is egy politikai koncepcióra alkalmazzuk, hanem a patriotizmus egy sajátos változatára, amely a nemzeti hovatartozást állítja a középpontba.” Bódig – Győrfi: i. m. (2002), 137.

[7] Takács Péter (szerk.): Államelmélet I. A modern állam elméletének előzményei és történeti alapvonalai. Szent István Társulat, Budapest, 2009, 329.

[8] Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. Második kiadás. I. kötet. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Buda, 1870, 11.

[9] Musil, Robert (1921): A nemzet mint eszmény és valóság. Ford.: Tandori Dezső. In Musil, Robert: Esszék. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2000, 106.

[10] Brubaker, Rogers: Nacionalizmus új keretek között. Ford.: Erdősi Péter. L’Harmattan – Atelier, Budapest, 2006, 12.

[11] Nairn, Tom: Faces of Nationalism. Janus revisited. Verso, London, 1997.

[12] Takács: i. m. (2009), 329.

[13] Eötvös: i. m.(1870), 50.

[14] Krisztics Sándor: A megújhodó nationalismus, in Magyar Társadalomtudományi Szemle, 7. évfolyam, 7. szám (1913), 477.

[15] Joó Tibor: Magyar nacionalizmus. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1940, 6-7.

[16] Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1929, 4.

[17] Klebelsberg Kunó: A magyar neonacionalizmus, in gróf Klebelsberg Kunó: Neonacionalizmus. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1928, 124., 126.  

[18] Greenfeld. Liah: Nacionalizmus és modernitás, in Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. (Szöveggyűjtemény). Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 185.

[19] Hroch, Miroslav: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig. A nemzetépítés folyamata Európában, in Kántor: i. m. (2004), 232.

[20] Smith, Anthony D.: A nacionalizmus, in Bretter Zoltán – Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 10.

[21] Berlin, Isaiah: A nacionalizmust valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr, in Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusa. II. kötet. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993, 230.

[22] Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve. Stein János Magyar Királyi Egyetemi Könyvkereskedése, Kolozsvár, 1902, 114.

[23] Idézi: Smith, Anthony D.: The Nation in History: Historiographical Debates about Ethnicity and Nationalism. Cambridge, Polity Press, Cambridge, 2000, 12.

[24] Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról. Ford.: Kontler László. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990, 190.

[25] A nemzeti közösség némely felfogás szerint nem is feltétlenül imaginárius; emellett nem egy „elvont és bármikor megszüntethető fikcióról” van szó, hanem „reális történelmi és termelési tényezők bonyolult kölcsönhatásából kialakult élő valóságról”. Lásd Veres Péter: Szocializmus. Nacionalizmus. Mefhosz Könyvkiadó, Budapest, 1939, 94.

[26] Habermas, Jürgen: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. Ford.: Ruzsacz István. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2006, 61.

Persze olyan gondolkodók is szép számmal akadnak, akik azt figyelték meg, hogy a nemzet tagjai legfeljebb valamilyen konfliktus esetén tudnak egybekovácsolódni; a nemzet e narratíva szerint egy hamis „mi”-összességként fogható fel, amelynek a valóság nem felel meg. „Mi németek – kézművesek és professzorok, írnokok és idealisták, költők és filmrendezők – olyan közösségnek fikciója ez, amely nem létezik” – fogalmazott Musil. Felfogása szerint sokkal inkább a saját érdekeink hálóiba gabalyodunk bele, ezért a „német paraszt a francia paraszthoz közelebb áll, mint a német városi emberhez, ha arról van szó, [hogy] lelkében mi is foglalkoztatja. Mi – egy-egy nemzet önmagában – kevéssé értjük egymást, inkább viaskodunk és becsapjuk egymást, ahol érjük. Egy kalap alá csak akkor vagyunk hozhatók, ha ez a kalap egy másik nemzet fején verendő be; akkor aztán, lelkesedünk, persze, és misztikus közösségi élményben van részünk, de ennek a misztikája feltételezhetően abban áll, hogy olyan ritkán realitás a számunkra. Kertelés nélkül szólva: a nemzet képzelődés, bármily keretbe foglaljuk is. Musil: i. m. (2000), 110-111.

[27] Gellner, Ernest: A nemzetek és a nacionalizmus. Ford.: Barabás András. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009, 11.

[28] Smith: i. m. (1995),  9.

[29] Plamenatz, John: A nacionalizmus két típusa, in Bretter-Deák: i. m. (1995), 53.

[30] Zakaria, Fareed: A posztamerikai világ. Ford.: Szigeti Judit Eszter. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009, 63.

[31] Castells, Manuel: Az identitás hatalma. Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet. Ford.: Berényi Gábor, Rohonyi András. Gondolat-Infonia, Budapest, 2006, 55-57.

[32] Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Ford.: Gázsity Mila, Puszta Dóra, Gecsényi Györgyi. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 540.

[33] Takács: i. m. (2009), 330..

[34] Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Első kötet. Ford.: Erdélyi Ágnes. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992, 105.

[35] Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. A magyar korona helye. Noran Libro, Budapest, 2011, 143.

[36] Weber: i. m. (1992), 107.

[37] Anderson: Képzelt közösségek, in Kántor: i. m. (2004), 79-80.

[38] Gellner: i. m. (2009), 158.

[39] Takács: i. m. (2009), 331.

[40] Mezey Barna: Előszó, in Mezey Barna et al.: A szimbólumok üzenete. ELTE Eötvös Kiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2011, 9.

[41] Az állami közösség tárgyi életének (…) annyi integráló hatása van, hogy ennek az életnek a totalitása kiterjedtségében mindenképpen áttekinthetetlen. (…) Hogy átélhető legyen, és integrálóan hasson, bizonyos mértékig egyetlen mozzanatba kell összesűríteni, és ezen keresztül megjeleníteni. Ez intézményes módon a történelmi-aktuális értéktartalomnak olyan politikai szimbólumok általi megjelenítésével történik, mint a zászlók, címerek, államfők (különösen uralkodók), politikai ceremóniák és nemzeti ünnepek. A történelem folyamán ez a megjelenítés olyan reprezentatív folyamatok révén történik, amelyek láthatóvá teszik egy ország politikájának eszmei tartalmát Salisbury Herbert Bismarcknak adott válasza szerint ez az egyetlen lehetőség, hogy a demokrácia korszakában a tömegeket külpolitikailag mozgósítsuk.” Smend, Rudolf (1928) : Az állam mint integráció. Ford: Cserne Péter. In Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003, 207-208.

[42] Renan: i. m. (1995), 186.

[43] Az osztályozás forrása: Smith: i. m. (1995), 13-18.

[44] Joó: i. m. (1940), 33.

[45] Concha Győző: Politika. Első kötet: Alkotmánytan. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1907, 81.

[46] Bluntschli, J. C.: Az általános államjog és a politika története. Második kötet. Ford.: Acsády Ignácz. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1876, 279-280.

[47] Huizinga, Johan: Hollandia szellemi ismérve. Ford.: Balogh Tamás, Tóth Krisztina. In Gera Judit (szerk.): Huizinga, a rejtőzködő. Balassi Kiadó, Budapest, 1999, 92.

[48] Smith: i. m. (1995), 13.

[49] Kántor: i. m. (2004), 7.

[50] Hobsbawm, Eric J.: A nacionalizmus kétszáz éve. Előadások. Ford.: Baráth Katalin. Maecenas Kiskönyvtár, Budapest, 1997, 17-18.

[51] Gellner: i. m. (2009), 57-75.

[52] Anderson: i. m. (2004), 107.

[53] McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-31.

[54] Toffler, Alvin: Future Shock. Bantam Books – Random House, New York, 1970, 303.

[55] Kántor: i. m. (2004), 11.

[56] Brubaker: i. m. (2006), 31.

[57] Takács: i. m. (2009), 336.

[58] Smith: i. m. (1995), 9.

[59] Geertz, Clifford: Old Socities and New States. The Quest for Modernity in Asia and Africa. University of Chicago – Free Press of Glencoe, New York, 1963,107.

[60] Szabadfalvi József: Nemzetállam és szuverenitás, in Takács Péter (szerk.): Államelmélet. Előadások az államelmélet és az állambölcselet köréből. Prudentia Iuris, Miskolc, 1997, 131.

[61] Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 120.

[62] Takács: i. m. (2009), 332-333.; Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230-1700). ELTE Eötvös Kiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2014, 125.

[63] Bővebben lásd Grúber Károly: Machbethtől Sean Conneryig. A skót nacionalizmus politikatörténeti vázlata, in Magyar Kisebbség, 6. évfolyam, 1. szám (2000), 90-132.

[64] V. Károly (1516-1556) birodalmával kapcsolatban nem véletlenül maradt fenn az az aforizma, hogy abban soha nem nyugodott le a nap. Károly birodalma ugyanis olyan országokat foglalt magába, amelyek „véralkat és hagyomány tekintetében oly mélységesen különbözőek voltak”: Spanyolországot és a Németalföldet, Németországot és Nápolyt, a lombard síkság „ősi civilizációját” és Mexikó, valamint Peru újonnan meghódított országait. Fischer értékelése szerint „ezt a széles kiterjedésű birodalmat egyformán tekinthetjük a modern történelem kezdőpontjának, vagy az utolsó nagy kísérletnek, amely a római egyház számára meg akarta menteni a hit és a kormányzat régi, középkori egységét. (…) A spanyol hadihajó, a spanyol lándzsás, a spanyol katonai kormányzó, a spanyol pap egyaránt azt hirdette, hogy az újonnan összeforrasztott spanyol állam a hittérítő és világbirodalom szerepét vállalta magára.” Lásd Fisher, H. A. L.: Európa története. II. kötet. Renaissance, reformáció, felvilágosodás. Ford.: Benedek Marcell. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, é. n., 101-102.

[65] Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Complex Kiadó, Budapest, 2008, 43.

[66] Samu Mihály: Államelmélet. Püski Kiadó, Budapest, 1992, 91.

[67] Concha Győző: A kilenczvenes évek reformeszméi és előzményeik. Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1885, 58.

[68] Gellner: i. m. (2009), 77.

[69] A vita hátteréhez lásd Sajó András: Az ember és polgár érzelmeinek nyilatkozata, 1789, in Aetas, 24. évfolyam, 3. szám (2009), 121-137.

[70] Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011, 49.

[71] Wallerstein, Immanuel: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Ford.: Koltai Mihály Bence. L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2010, 20.

[72] Joó: i. m. (1940), 245.

[73] Segesváry Viktor: A globalizációs álmok után egy széttöredező világ. Mikes International, Hága, 2006, 24-25.

[74] Rousseau, Jean-Jacques: Társadalmi szerződés. Ford.: Radványi Zsigmond. Phönix-Oravetz Kiadás, Budapest, 1947, 37-41.

[75] Bővebben lásd Hirschi, Caspar: The Origins of Nationalism. An Alternative History from Ancient Rome to Early Modern Germany. Cambridge University Press, Cambridge, 2012.

[76] Teleki Pál (1917): A földrajzi gondolat története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996, 38-39.

[77] Machiavelli, Nicco: A fejedelem. Ford.: Lutter Éva. Helikon Kiadó, Budapest, 2015, 137.

[78] Paczolay Péter: Államelmélet I. Machiavelli és az államfogalom születése. Korona Kiadó, Budapest, 1998, 83.

[79] Zombory Máté: Az emlékezés térképei. Magyarország és a nemzeti azonosság 1989 után. L’Harmattan, Budapest, 2011, 23.

[80] Erre nézve lásd Schmitt, Carl (1950): The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum. Telos Press Publishing, New York, 2006, 88. Az eredendően tiszta földrajzi fogalmak értelmezése mindennek köszönhetően időnként éles politikai küzdelmekhez vezetett, igazolva ezzel Hobbesnak a földrajztudományra is alkalmazható pesszimista maximáját, miszerint az aritmetikai és geometriai bizonyosságok azonnal problematikussá válnak, amint a politikai szférájával kerülnek érintkezésbe. Schmitt példaként említi a kezdő hosszúsági kör (prime meridian) körül a greenwichi és a párizsi királyi obszervatóriumok között kialakult rivalizálást.

[81] Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Ford.: Tatár György, Gelléri András. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 11-12.

[82] Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 214.

[83] Jászi: i. m. (1912), 11-13.

[84] Takács: i. m. (2009), 341.

[85] Renan: i. m. (1995), 186.

[86] Takács: i. m. (2009), 342.

[87] Bayer József : A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 257-258.

[88] Bayer: i. m. (2003), 256.

[89] Magyarország Alaptörvénye, B) cikk (3)-(4) bek.

[90] Takács: i. m. (2009), 344.

[91] Idézi: Csáki György: A fejlesztő állam – új felfogásban, in Csáki György: A látható kéz. A fejlesztő állam a globalizációban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009, 31.

[92] Renan: i. m. (1995), 186.

Juhász Vilmos: Machiavelli és Nagy Frigyes A Fejedelemről (1942)

Nem tudok én beszélni sem selyemről, sem gyapjúról, sem nyereségről, sem veszteségről; vagy némának kell maradnom, vagy az államról kell szólnom.”

A politikai realizmus nagy alakja, Niccolò Machiavelli jellemezte magát ekként egy követtársához, bizonyos Vettori Ferenchez írt levelében. (Idézi: Somló Bódog: Machiavelli, in Takács Péter (szerk.): Állambölcseleti töredék. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 106. p. ) A Fejedelem szerzője sokak haragját vívta ki, amikor azt állította, hogy a kormányzás terepe és az erkölcs két külön szféraként szemlélendő, és az államrezon nemcsak a morális impulzusoktól függetlenül létezik, de adott esetben az államérdek nevében cselekvő államférfi a vallási és erkölcsi skrupulusokkal szemben is pozicionálhatja magát.  A firenzei titkár hatalmas lavinát indított el az 1513 körül papírra vetett, és Lorenzo di Piero de Medicihez címzett művével, olyannyira, hogy annak hatása még ma is érezteti magát. Az alábbiakban Juhász Vilmos tanulmányát (Machiavelli és Nagy Frigyes A Fejedelemről. Officina Nyomda-és Kiadóvállalat, Budapest, 1942, pp. 3-15.) közöljük, amely Machiavelli és Nagy Frigyes állammal és kormányzással kapcsolatos felfogását igyekszik egymással összevetni.

Egy sokoldalú reneissance ember, aki hányatott, változatos életet élt, és a történetírás terén éppúgy mint a szépirodalomban jelentőset alkotott, megírta fejedelmek, vagy uralomra törők számára a hatalom megszerzésének és megtartásának tankönyvét.  A tankönyvek élete általában nagyon rövid. Alig néhány év, vagy évtized múltán elavulnak, és ezután már csak kuriózus érdeklődésre tarthatnak számot. Machiavelli tankönyve, a hatalom tudományának alig száz oldalas kézikönyve azonban túlélte korát, sőt elhomályosította az utókor szemében a szerző alakját is. Az újkori Európa legnagyobb uralkodói hódítói tanultak ebből a kézikönyvből, és igyekeztek belőle elsajátítani az uralkodói mesterség és a művészet érettségi tételeit. V. Károly éppoly haszonnal forgatta, mint Napóleon; az európai ízlés tanítómesterére, XIV. Lajosra nem kisebb hatással volt, mint a nagy keleti barbárra, I. Péterre. Mindazok a fejedelmi személyek, a hatalomnak mindazok a megszállottjai, akik elmélyedtek szinte kivonatosan tömör megfogalmazásaiban, éppoly kevéssé érdeklődtek ezeknek a megszívlelendő tételeknek a szerzője iránt, mint ahogy nem érdekel bennünket egy iskoláskönyv írójának az egyénisége. Ez a kis kézikönyv mindmáig tökéletesen megőrizte időszerűségét, sőt mintha a hatása, a tételeiből kiáradó meggyőző erő minden évszázaddal csak növekedett volna. Tanításai ma jelenvalóbbak, mint valaha. De szerzőjének gazdag, érdekes és talányos egyéniségét ez a kis könyv teljesen felszívta magába. Niccolò Machiavellit a végzet arra ítélte, hogy ebben a munkájában éljen tovább, ennek a tankönyvnek a tételei alapján jelenjék meg nemcsak az író, a politikus, hanem az ember is az utókor ítélőszéke előtt.

Az író, a politikus és az ember? A Machiavelli-problémának talán ez a gyökere, hogy miként lehet ezt a hármat különválasztani. A politikusról és az emberről tulajdonképpen nem tudunk sokat; mindenesetre kevesebbet, mint az egy reneissance egyéniségről feltételeznők. Firenzének a szülötte, polgára és szerelmese, azé a városé, ahol az élet minden időben bizonyos fokig világtörténeti feladat volt. A város politikáját hivatalosan irányító „tízek tanácsa” titkárának tisztségét töltötte be. Vezető politikai szerepet azonban sohasem játszott. Később Borgia VI. Sándor fiának, Cesarenak a szolgálatába lépett. A Borgiák akkor nagy családi hatalmat alapoztak meg, egész Közép-Itália felett uralkodtak, a pápától és Cesaretől függött akkor Firenze sorsa is. A Borgiák támogatták a firenzei republikát az Arno-menti város fejedelmi hatalomra szert tett bankár-dinasztiája, a Mediciek ellen. 1512-ben a Borgiák családi hatalma összeomlott, a Mediciek visszatértek Firenzébe. Machiavelli néhány hónapot börtönben tölt, sőt kínvallatás alá is fogják, mert állítólag részt vett a Mediciek elleni összeesküvésben. A börtönből kiszabadulva mindent megtett, hogy a firenzei égbolt új csillagainak kegyeibe férkőzzék, és megtarthassa hivatalát. Mint a legtöbb szabadfoglalkozású intellektuel, ő is sóvárogva vágyakozott, ha még oly csekély de biztos jövedelemre. A Mediciek azonban nem bocsátották meg neki a Borgiák odaadó szolgálatát, jóllehet tovább nem üldözték, sőt Giulio Medici bíboros, a későbbi VII. Kelemen pápa, V. Károly ellenfele, a reneissance egyik legnagyobb szabású fejedelmi egyénisége kegydíjban is részesítette. Machiavelli, aki előtt végleg bezáródott a közszereplés kapuja, csalódottan és szegényen, percussioi földecskéjére vonult vissza. Irodalmi működése voltaképpen ekkor kezdődött. Percussioi magányában alkotta minden jelentős művét. Ezeknek a sorát a „Discorsi” nyitotta meg, amely Livius nagy történeti művének szabad felhasználásával Róma példáján igyekezett megmutatni a biztos utat az állam naggyá és hatalmassá fejlesztéséhez. A „Discorsi” az újkori történetbölcselet korszakos útjelzője. Machiavelli történelemszemléletében voltaképpen Oswald Spengler kultúrmorfológiája veti előre árnyékát; az államok élő szervezetek, csiráznak, kibontakoznak, fejlődnek, elérkeznek a tetőponthoz, azután fokozatosan hanyatlanak. Újra előretörhetnek azonban, ha elegendő életerővel rendelkeznek. Ez az életerő, virtù talán Machiavelli történelemszemléletének és politikai tanításának a gyökere, ennek a fogalomnak az értelmezésétől nagy mértékben függ Machiavelli intencióinak megértése és értékelése. A „Discorsi”-ban Machiavelli azt tanítja, hogy a köztársaság a legtökéletesebb államforma. Egyébként azonban Machiavelli szerint az államok fejlődése és virágzása nem a közösség, hanem kizárólag a nagy vezetők műve és érdeme. Az isteni gondviselésnek semmi része sincs az államok virágzásában és hanyatlásában. A politikai fejlődést kizárólag az államérdek irányítja és irányíthatja. A politikai életben ennek az érdeknek minden egyéb szempontot alá kell rendelni. Erkölcsi és vallásos meggondolások ebben a vonatkozásban nem egyebek célszerűtlen gátlásoknál. Machiavelli ily módon lefektette az isteni és erkölcsi törvényektől független államrezon kiszámíthatatlan jelentőségű modern tanítását.

Ha az államok sorsát a vezetők egyénisége és működése szabja meg, akkor elsőrendű kérdés, hogy milyen legyen egy ilyen vezető? Ez a kérdés készteti Machiavellit az uralkodás kézikönyvének megírására. Így jön létre a fejedelmi magatartásnak, a hatalom tudományának tankönyve: „Il Principe”, „A Fejedelem”. A „Discorsi” és „Il Principe” tanítását kiegészítik dialógusai, amelyek közül különösen említésre méltó „A háború mesterségének hat könyve”, amelyben annak a szükségessége mellett tör lándzsát, hogy Itáliát ne zsoldosok, hanem egy néphadsereg szabadítsa fel.

Élete alkonyán Giulio Medici bíboros megbízza közös szülővárosuk, Firenze történetének megírásával. Műve tökéletes ellentéte a középkori történetírásnak. Istennek éppoly kevéssé jut hely Firenze sajátos történetének irányításában, mint ahogy az államok fejlődésének és életének vizsgálatából teljesen kizárta a természetfeletti és erkölcsi világrendet. Az isteni gondviselés helyére azonban új egyetemes érvényű szabály lép: a milieu, a környezet, amelynek adottságai végzetszerűen megszabják az emberek törekvéseit és cselekedeteit. A reneissance jogászai és filozófusai, különösen Jean Bodin és Theophrastus Paracelsus, előszeretettel foglalkoztak a környezetnek az emberre gyakorolt hatásával, de a történeti fejlődésre a milieu elméletet következetesen Machiavelli alkalmazza először.

Machiavellinek, az írónak másik arcát örökítették meg rendkívül pajzán vígjátékai, a „Clizia” és a „Mandragola”, amelyek fontos állomásai az olasz drámaírás és irodalmi próza fejlődésének. Szatirikus korképeknek keresztelték el ezeket a vígjátékokat, amelyekből teljesen hiányzik Boccaccio könnyed kecsessége. Valóban mintha ezekben is a történeti kritikus józan, kiábrándult szemlélete nyilatkozna meg, aki most nagy tárgyak, nemzetek és államok sorsa helyett esendő kis emberek ragadozó természetére irányítja figyelmét.

Machiavelli, a „Discorsi”, „Istorie Fiorentine”, „Mandragola” szerzőjét teljesen felszívta magába Machiavelli, a „Principe tankönyvírója”. Egyedül ennek a könyvnek köszönhette a firenzei író és politikus, hogy nevéből alkották a politikai siker érdekében elkövetett minden aljas praktika gyűjtőnevét, a machiavellizmust. Ez a gyűjtőnév a felvilágosodás kora óta lett minden olyan aljasság kifejezője, amely a hatalom érdekében történik. Író és könyve a XVIII. és XIX. században úgy szerepel, mint a politikai aljasság tanítómestere és iskoláskönyve. Jogos ez a vád? Ha ezzel a váddal kapcsolatban a „Principe” tanítását meg akarjuk érteni, két szempontot kell elkülöníteni egymástól: mit mond Machiavelli, és mi a célja azzal, amit mond? Mert nem kétséges, hogy a hatalom tankönyvírójának a tételek egyszerű felsorakoztatásán kívül valami célja volt művével. Sőt az emberi lélek ismerete mellett azt is feltételezhetjük, hogy ezzel a céllal maga a szerző sem volt tisztában: ez a cél, amely egyéniségéből, alkatából következett, talán előtte is rejtve maradt.

Machiavelli ezt tanítja: az állam a legfőbb jó, minden egyéb érdeket és értéket alá kell vetni az államérdekeknek. Az állam senkinek sem tartozik felelősséggel. Autonóm tehát, önmaga a saját bírája és papja, az isteni tanításoknak nem tartozik semmiféle felelősséggel, semmi köze sincs amazokhoz. A politika nem lehet sem erkölcsös, sem erkölcstelen, mert kívül áll minden erkölcsi törvényen, egyetlen normája a siker. Aki az állam érdekében cselekszik, az szükségképpen erényesen cselekszik. De ez nem elég. Éppen ennyire alapvető tanítása a „Principe” szerzőjének, hogy az állam egyetlen ember személyiségén alapszik. Az állam érdeke tehát azonos egyetlen ember érdekével, erény, virtù tehát az, ami ennek az embernek az érdekében történik. Harmadszor pedig az is alapvető, hogy Machiavelli állama nemzeti állam, tehát modern értelemben vett állam, amely többé-kevésbé magában foglal egy nemzeti közösséget. A nemzeti állam alapításának és fenntartásának záloga a nemzeti hadsereg, vagyis lényegében az általános hadkötelezettség. Ezt mondja Machiavelli függetlenül attól, hogy mi volt a tudatos, vagy öntudatlan célja azzal, amit mondott. S hogy az utókor miért látta oly félelmetesnek ezt a tanítást, amely számunkra meglehetősen kézenfekvő, annak a magyarázata alapjaiban nagyon egyszerű. Machiavelli állama felett semmiféle magasabb hatalom nem lebeg, mint ahogy Raffael stanzáján Attila, a démoni hódító felett ott lebeg az isteni követek alakja. Nem lebeg felette sem Isten, sem az emberi jóság és méltóság, amelyet a felvilágosodás Isten helyére ültetett. Machiavelli állam öncélú, és minden öncélúság démonikus.

Hogyan értelmezzük Machiavellit? Machiavelli értelmezésének, rejtett intenciói feltárásának könyvtárra menő irodalma van. Kezdjük a legegyszerűbb kézenfekvő értelmezéssel: ez a természetes és egyszerű értelmezés, amelynek igen sok híve van, abból indul ki, hogy Machiavellinek teljesen igaza van. Ricardo Bacelli, a kiváló modern olasz politikai író és Machiavelli-interpretátor megállapítja, hogy Machiavelli erény alatt lényegében aktivitást ért. Szerint Machiavelli képe az államférfiról valóban megfelel az államférfi ideáljának. Az államférfinak csak azt kell mérlegelnie, vajon a rendelkezésére álló eszközök alkalmasak vagy alkalmatlanok-e a maga elé tűzött cél elérésére. Jó vagy rossz a politikai szempontjából kizárólag a siker kérdése. Lényegében ugyanebből a modern szemszögből értelmezi Machiavellit Hans Freyer, ismert nevű modern német állam-és társadalombölcselő. Freyer szerint a „Principe” a politikai bölcsesség örökérvényű foglalata, mert Machiavelli meglátta azt, hogy az állam normális állapota a szükségállapot, és a politikai magatartást sohasem az erkölcs, hanem az óra parancsa és hatalma dönti el.

Ezzel a modern állásfoglalással szemben a XIX. század számos nagy történetírója és gondolkodója, így többek között Ranke, Macaulay, Villari, Hegel szerint Machiavellit nem időtlen elvek szerint kell megítélni, hanem a korából kell megérteni. Machiavelli korában, a reneissance széttöredezett, elaprózott, anarchisztikus állami és társadalmi viszonyai mellett csak ily módon lehetett államot alkotni. Hegel Machiavelli tanításait követendő példának állítja a XIX. század első felének hasonlóképpen széttöredezett, elaprózott, anarchisztikus német politikai élete elé. Villari, a legnagyobb olasz történetíró szerint Machiavelli az első igazi olasz patrióta. Az olasz nemzeti állam nem egyéb, mint az ő álmának megvalósulása.

Nyilvánvaló, hogy a felvilágosodásnak el kellett ítélnie Machiavellit, mint a barokk abszolút királyi hatalom visszaéléseinek és gyalázatosságainak sugalmazóját. A felvilágosulás nagy előfutárai és betetőzői azonban valami törést éreztek a „Principe”-ben. Úgy érezték, hogy Machiavelli túllőtt a célon, és veszedelmesen megközelítette a szatírát. Ki hisz Rabelaisnak, Voltaire-nek vagy Swiftnek, ha a hatalmasokat dicsőítik? Hátha Machiavelli szántszándékkal dicsérte agyon ezeket a hatalmasokat, akiknek az emberiség ki van szolgáltatva? Machiavelliben a felvilágosodás politikai kritikájának előfutárát kezdték sejteni. Machiavellinek eszerint az lett volna a célja, hogy mint republikánus leleplezze azoknak az egyszerű és átlátszó módszereit, akik az emberiséget gonosz uralmuk alá kényszerítik. A „Principe” tehát minden idők legvéresebb politikai szatírája lenne. Hogy a hatalomra törők komolyan vették és felhasználták, ez csak az elnyomók és leigázottak szánalmasságát bizonyítja. Ez a felfogás lényegében már Baconnél, a modern racionalizmus apjánál is fellelhető. Machiavellinek, a leleplezőnek, a szatirikusnak igazi felfedezője azonban Rousseau. A  „Principe” a nagy humanista kedvenc olvasmányai közé tartozott. Rousseau Machiavellit az emberiség és [a] felvilágosodás előfutárának, a hatalmasok elleni küzdelem titkos élharcosának tekintette, aki az irónia mindennél veszedelmesebb fegyverével harcol. Rousseau, aki maga sokkal inkább hajlott a pátoszra, mint az iróniára, Machiavellinek a fejedelemről alkotott portréjában nem annyira iróniát látott, mint inkább a felháborodás pátoszát csodálta benne. Machiavellit „honnête homme et bon citoyen”-nek nevezi. Diderot az „Encyclopédie”-ben is úgy emlékszik meg a „Principe”-ről, mint valami szellemes szatíráról.

Haladjunk tovább a önmagunkkal, társadalmunkkal és az emberiséggel való elégedetlenségnek azon az útján, amelyen a szatirikus elindul, és végül eljutunk az őrülethez. P. König, modern svájci Machiavelli-kutató a „Principe”  szerzőjét, az embert és az írót Nietzschéhez hasonlítja. Tudjuk, hogy a hatalomhoz való győzelmes akarat nagy modern álmodója maga félszegségekkel, félelmekkel, alacsonyabbrendűségi érzésekkel telített, örökké a lelki felbomlás kísérleteivel küzdő ember volt. König szerint Machiavelli is, aki politikai téren mindig sikertelenül működött, és az élete csupa megoldatlanság volt, hasonló egyéniség lehetett. Ahogy Nietzsche oly módon akart győzedelmeskedni emberi gyengeségein, lelki gyökértelenségén, alacsonyabbrendűségi érzésein, hogy megalkotta az emberfeletti ember képét, úgy a politikailag és emberileg gyenge és tehetetlen Machiavelli is kivetítette magából az abszolút önkényuralom utópiáját. Machiavellinek a tökéletes fejedelemről alkotott képe tehát nem egyéb, mint egy sikeretlen, kettétört élet vágyálma. König szerint Machiavelli lelki életének és egyéniségének tévelygő hajója számára nem maradt más mentőhorgony, mint az erő utópiája. Machiavelli teljesen elvesztette vallásos hitét, sokkal inkább mint például a reneissance természetbölcselői, akiknek a vallás pótlására még mindig ott volt a mágia: elvesztette hitét, elvesztett minden  középkori közösséget, és ily módon akart új hitre szert tenni, az erő hitére.

14289551342_3a9296555a_zFelsorakoztattuk mindazokat a portrékat, amelyeket az emberiség a századok folyamán a „Principe” szerzőjéről – és mindenek felett a „Principe” szerzőjéről – alkotott. Kétségtelen, hogy mindegyikben lappang az igazság egy szikrája. Machiavellinek az a tanítása, hogy a politikai cselekvés autonóm valami, aminek semmi köze a valláshoz és az erkölcshöz, megfelel a modern politikai fejlődésnek. Bizonyos, hogy Machiavelli nagy hazafi volt, minden eszközzel meg szerette volna valósítani széttöredezett, idegen uralmak bilincseibe vert nemzete egységét. Nyilvánvaló, hogy korából kell megértenünk, hiszen világképe teljesen a reneissanceban gyökerezett, még teljesebben, mint legtöbb nagy kortársáé. Valószínű az is, hogy túlzásainak némi szatirikus éle van, hiszen az író, a tudós, az államférfi gyakran látja egyszerre belülről és kívülről a dolgokat, és ez a kettős látás mindig iróniához vezet. Végül bizonyos értelemben álmodónak is nevezhetjük, hiszen minden szellemi alkotás az elégedetlenség érzéséből, valóság és szándék ellentétéből fakad. Mindez igaz – és mégis úgy érezzük, hogy valami még mindig hiányzik Machiavelli egyéniségéből. Úgy hisszük, hogy a „Principe” szerzője elsősorban nem államférfi és nem tudós, nem próféta és nem utópista volt, hanem író. Nem szépíró és nem történetíró, hanem egyszerűen író: az amit ma közírónak, publicistának , esetleg más szemszögből nézve literátornak nevezünk – tehát valaki, akinek az a szenvedélye és elhivatottsága, hogy Eötvös József szavaival élve „korának uralkodó eszméit” megörökítse, írásba foglalja, kifejezze. Machiavelli diplomáciai működése tulajdonképpen nem állt egyébből, mint a tett emberei mellett betöltött titkári és írnoki szolgálatból, mint ahogy a mai államférfiak is tartanak maguknak házi tollforgatókat. Már Jakob Burckhardt, majd a modern szellemtörténeti kutatás eszközeivel Konrad Burdach megállapította, hogy milyen döntő szerepük volt a reneissance szellemiség kialakításában a literátoroknak,  „titkároknak”, közíróknak. Burdach szerint az új irodalmi stílus az udvari kancelláriákban bontakozott ki. Tudjuk, hogy a literátor, a közíró gyakran egymás után ellentétes eszméket képvisel, ugyanazzal a hévvel és nem ritkán ugyanazzal az őszinte meggyőződéssel. A literátornak, a közírónak mindennél fontosabb maga a kifejezés, a megszólalás; ki akarja fejezni azt, hogy amit a politikai és társadalmi életben maga körül lát és tapasztal, és még inkább azt, amit megsejt és megérez. A túlzás bizonyos fokig hivatásához tartozik. Ha feladatát könnyelműen és felelőtlenül teljesíti be, mérgező hatással lehet nemcsak kortársaira, a jelenre, hanem az utókorra, a jövőre, távoli évszázadokra is. A publicista, a szónak abban a legtágabb értelmében, ahogy most megemlékezünk róla, az írott szó mágusa. Mágiája gyakran éltet és segít, de gyakran öl is. Machiavelli egy féktelen és erőteljes korszaknak egyik legtehetségesebb közírója, publicistája volt. Ne feledkezzünk meg erről a Machiavelliről sem, aki nem volt egészen államférfi, és nem volt egészen tudós, nem volt vérbeli drámaíró, sem elszánt reformátor, hanem igazi író volt, közíró, egy korszak politikai és társadalmi arcának kifejezője és megörökítője. Ahogy régi képekben ott térdel a donátor vagy a piktor kicsiny alakja, úgy áll Machiavelli, a literátor, a közíró oldalt, mintegy a kép sarkában korának erőszakos és hatalmas törtetői és cselszövői, egy XI. Lajos és Aragóniai Ferdinánd, Francesco Sforza és Cesare Borgia, VIII. Henrik és II. Gyula mellett. Ez a visszahúzódás „a kép sarkába” Machiavelli művének és működésének egyik rejtett értelme.

Abban az időben, amikor Frigyes, Poroszország trónörököse a „Principe” tanulmányozásába és cáfolatába mélyedt, már külsőleg is, lelkileg is messze túljutott azokon a viharokon, amelyek majdnem trónutódlási jogától való megfosztásához vezettek: apja elleni lázadásán, szökésén,  „cinkostársa”, Kate hadnagy kivégzésén, küstrini várfogságán, és apja akaratához való megtérésén. Az apja, Frigyes Vilmos már komolyan betegeskedett, és a megtért tékozló fiúnak mind nagyobb szerepet juttatott országa kormányzásában, amelyet ő formált Európa legjobban megszervezett katona-és hivatalnok-államává. Talán éppen azért fájt kétszeresen Frigyes Vilmosnak fia hűtlensége, s talán éppen azért töltötte el kettős örömmel és elégtétellel uralkodói hivatásához való megtérése, mert érezte, hogy ő maga nem tud élni azzal az eszközzel, amelyet megteremtett, a tökéletes katonai és hivatalnoki gépezettel, és fiának szánta azt a feladatot, hogy ezt a gépezetet valamely nagy cél érdekében működésbe hozza. Az öreg Frigyes Vilmos megelégedett azzal, hogy ennek a nagyszerű katonai és bürokratikus szervezetnek a birtokában a második hegedűs szerepét játssza az Ausztriai-ház oldalán minden sérelem dacára, amelyet a Habsburgoktól elszenvedett. Nagy Frigyes előtt akkor már tisztán állott a nagy feladat: az apja által megteremtett nagyszerű eszközt az Ausztriai-ház ellen felhasználni. A „Principe” cáfolatát, az „Antimachiavell”-t a trónörökös 1738 végén  és 1739 első felében írta. Az „Antimachiavell” első fejezeteit 1739 májusában küldte el Voltaire-nek. A felvilágosodás fejedelmét akkor még személyesen nem ismerte, de rajongott érte, és meghitt levelezésben állt vele.

Frigyes azok közé tartozott, akik Machiavelliben nem a felvilágosodás előfutárát, hanem ősi ellenségét, ősi tagadóját látták, a sötétség sátáni szolgáját, aki egyedül arra törekszik, hogy a gonoszságot uralomra segítse a Földön. Frigyes nem tudja elég keményen és élese ostorozni a firenzeit, az írót és az embert egyaránt. A „Principe” gonoszságot és aljasságot tanít, tehát szerzője is csak gonosz és aljas lehet. Frigyes negatív előjellel is osztja a felvilágosodás egyszerű és naiv hitét az emberi léleknek és cselekedeteinek, alkotásainak egységében, harmóniájában. Az éles, szenvedélyes, polemikus hang mellett olyan megragadó emelkedettség és pátosz csendül ki a vitairat soraiból, amely nem marad el a felvilágosodás legnagyobb szellemeinek nemes ékesszólása és lendülete mögött. Iróniának és pátosznak ez a zavartalan keveredése valójában Frigyes körülrajongott mesterének, Voltaire-nek stílusát és látásmódját tükrözi, az „Antimachiavell” irodalmi és publicisztikai remekmű, amely azért nem lett soha a német irodalom közkincse, mert szerzője franciául írta meg, s így osztotta azoknak az irodalmi alkotásoknak a tragédiáját, amelyek nem tartoznak bele a nemzeti irodalom közösségébe.

Frigyes 1739 közepe táján fejezi be az „Antimachiavell”-t, 1740. május 31-én meghal az öreg Frigyes Vilmos, és fia II. Frigyes néven Poroszország trónjára lép. 1740. október 20-án pedig meghal VI. Károly, és lánya, Mária Terézia követi Ausztria és Magyarország trónján, amelynek szilárdságát a leányági örökösödés megingatta. Nagy Frigyes felajánlja, hogy Mária Teréziát a trónjára emelt igényekkel szemben megvédelmezi, ha megkapja Sziléziát, Ausztria egyik legértékesebb tartományát. Mikor ajánlatát Mária Terézia elutasítja, benyomul Sziléziába, és meghódítja a tartományt. Ez a sziléziai hódítás teszi a szegény Poroszországot Ausztriával versenyző első német hatalommá. II. Frigyes egész magatartása a sziléziai kérdésben nagy mértékben megfelel Machiavelli tanácsainak, amelyeket Frigyes a „Principe” cáfolatában oly éles bírálatban részesített. Ezekről  a külső tényekről nem szabad elfeledkeznünk, ha az „Antimachiavell” történeti helyét meg akarjuk állapítani.

Ko2J0RUb

Otto Gebühr mint Nagy Frigyes (1937)

Miben rejlik ennek a bírálatnak a lényege? Úgy is feltehetjük a kérdést: miben rejlik ennek a bírálatnak a történeti háttere? Hol találjuk meg azt a szellemtörténeti ütközőpontot, amely Machiavellit Nagy Frigyestől elválasztja? Nagy Frigyes a felvilágosodott abszolutizmus legnagyobb és legjellegzetesebb képviselője. Az alapvető állásfoglalás, amelyből Frigyes a „Principe” bírálatában kiindul, a királyi hivatás kötelességeiről szóló tanítás. Ez a tanítás pedig a felvilágosodott abszolutizmus fő tantétele. Ez a tanítás, hogy a királynak kötelességei vannak népével és államával szemben, teljesen távol áll Machiavellitől, és mélységesen idegen a barokk kortól, amelynek uralkodó oly híven követték Machiavelli tankönyvének útmutatásait. Ha feltételezzük, hogy a fejedelemnek államával szemben erkölcsi kötelességei vannak, és ezeknek [a] teljesítéséért felelősséggel tartozik, akkor már nem állíthatjuk, hogy ő egyszerűen azonos az állammal, mint ahogy azt Machiavelli és a barokk kor vallotta és hirdette. Egyáltalán az erkölcsi felelősség fogalma Machiavelli fejedelmi koncepciójától teljesen idegen. Ez a nagy ütközőpont Machiavelli és Nagy Frigyes uralkodó elgondolása között. Nagy Frigyes is az abszolút hatalom híve, de rousseauiánus abszolutista, a felvilágosodás szellemi neveltje: az ő királyát a népek állítják az élre, hogy gondoskodjék [a] nyugalmukról és fennmaradásukról. Ezért az uralkodó népének első szolgája. Tudjuk, hogy ez a szólam milyen komoly valósággá vált Nagy Frigyes uralkodói ténykedésében. A királynak, az első szolgának kötelességei vannak, erkölcsi felelősséggel tartozik. Nem hordozza tehát önmagában a saját igazolását, mint  a barokk kor istenkirályai. William Oncken, Nagy Frigyes korának kiváló történetírója így fogalmazza meg az „Antimachiavell” alapvető posztulátumát, amelyet Nagy Frigyes uralkodása folyamán igyekezett megvalósítani: a királyság újjászületése a polgári erény útján. Ez a megfogalmazás nagyon mélyreható, talán megvilágosítóbb, mint ahogy azt maga Oncken is sejtette. A polgári korszak az, amely az állam és az állampolgárok kölcsönös kötelességeinek és felelősségének alapjára helyezkedik, és Nagy Frigyes, a felvilágosodott abszolutizmus legnagyobb alakja, voltaképpen erre a polgári álláspontra helyezkedve bírálja a reneissance és a barokk fejedelmi ideálját. Az „Antimachiavell” a francia forradalom kitörése előtt pontosan félszázaddal íródott; fél évszázad múlva uralomra jut a polgárság politikai koncepciója, a polgári állam-és társadalomszemlélet.

Valóban olyan nagy a különbség az abszolutizmus és a polgári korszak államszemlélete között? Ezt a kérdést így is feltehetjük: valóban olyan nagy-e a különbség Machiavelli és Nagy Frigyes fejedelmi ideálja között? A polgárság által kialakított nemzeti állam, és ennek végső kiteljesedése, a modern imperializmus voltaképpen megvalósította Machiavelli eszméit az állam teljes autonómiájáról. A modern állam, amelyet a polgárság hívott életre, önmagában hordja a saját törvényét, nem ismer maga fölött isteni törvényt. Ha most a fejlődésnek ezt a vonalát Machiavelli és Nagy Frigyes uralkodói ideáljaira vonatkoztatjuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kötelesség követelményeitől eltekintve a gyakorlatban nincs nagy különbség a kettő között. Mind a kettő a hittel és az isteni dolgokkal szemben teljesen közömbös. Amikor az az alapvető kérdés kerül szóba, hogy mi a jogos és mi a jogtalan háború, akkor Nagy Frigyes lényegében ugyanazt tanítja, mint Machiavelli, csak a megfogalmazás „polgári”, ami azt jelenti, hogy ahol Machiavelli az uralkodó akaratáról és érdekéről beszél, ott Nagy Frigyes az uralkodó kötelességét hangoztatja. Nagy Frigyes legfontosabb történelmi munkájában, a „Historie du mon temps”-ben, amely tulajdonképpen saját történeti magatartásának az igazolása, számos olyan okoskodást találunk, amelyek nem egyebek, mint Machiavelli tételeinek gyakorlati alkalmazásai. A firenzei államférfi és a nagy porosz király fejedelmi ideáljának viszonyát ebben a mondatban foglalhatjuk össze: az „Antimachiavell” a polgárosult „Principe”.

Horváth Barna: Az utópia értelme (1939)

A hosszú ideig Szegeden és Kolozsvárott oktató jogbölcselőnk, Horváth Barna meglehetősen unikális stílussal rendelkezett, sikeresen ötvözve a kellően szikár és száraz, tudományos igényű hangvételt a könnyedebb, metaforákkal és hasonlatokkal tűzdelt, néhol egyenesen lírikus megnyilvánulásokkal. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük az utópiák birodalmában barangoló társadalomtudós tanulmányát (Az utópia értelme, in Emlékkönyv Kolosváry Bálint dr. jogtanári működésének negyvenedik évfordulójára. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1939, pp. 211-223.).

Mi az utópia? Az az állapot-e, amely sohasem lehet, pedig mindig lennie kellene, az-e, amit Morus szavai szerint inkább kívánunk, mint remélünk? Vajon az-e a megkülönböztető vonása, hogy, mint Stammler [1] mondja, bizonyos költött emberi tulajdonságokkal és technológiai lehetőségekkel operál? Vagy ellenkezőleg, mint Voigt [2] hiszi, hogy csakis a külső társadalmi rend megváltozásától reméli, változatlan emberi természet és technika mellett is, az eszményi állapot bekövetkezését? Megvalósíthatatlanság, képzeletbeliség, ellenállhatatlan vonzóerő, a társadalmi intézményekbe és a mesterséges beavatkozásba vetett túlságosan bizakodó hit-e az utópia lényege?

Vajon igaza van-e Quabbe-nak, [3] aki szerint az utópia olyan államnak az ábrázolása, ahol az emberi együttlét valamely sarkalatos hiba kiküszöbölése után általánosan, azonnal és örökre hatásos módon erkölcsösen van rendezve? Vagy Dorennek, [4] aki szerint az utópia a valóságos tér legyőzése valamely vágytérnek képzeletbeli földrajzi síkra való önkényes képkivetítése által, amivel szemben a chiliasmus az időbeli történés meghosszabbítása lenne, szükségképpeni előrehaladás valamely képzeletbeli, valahol az idő határain fekvő vágycél felé, de mindkettőre egyaránt jellemző, hogy nem az egyén, hanem a közösség eszményi léte után vágyódik? Vagy Mannheim [5] tapint-e a kérdés velejére, aki szerint az utópiás tudat a valóságon túlmenő olyan tájékozódás, amely, cselekvésbe menvén át, a mindenkori fennálló rendet szét is feszíti, amivel szemben az ideológia olyan, a léten túlmenő képzeteket jelent, amelyek tényleg sohasem jutnak el tartalmuk megvalósulásáig?

Nem abban van-e az utópia lényege, hogy a gyakorlatban a reméltekkel ellentétes eredményekre vezet, [6] hogy velejében megvalósíthatatlan gyakorlati képzet, azaz oly erkölcsi vagy társadalmi vonatkozású eszmény, amely a valóság feltételeivel való megegyezés hiányában arra van ítélve, hogy álom maradjon, [7] tehát oly képzeletbeli társadalom vagy bármely egyéb eszmény, amelynek megvalósítása lehetetlen vagy igen nehéz? [8]

Vagy nem a színtelen meghatározás a legtalálóbb-e, amelyben Schomann [9] a legutóbb felsorolt meghatározások összeredményét egybefoglalja, s amely szerint az utópia a képzeletnek oly irodalmi alkotása, amely utat akar mutatni az embereknek politikai, erkölcsi és társadalmi helyzetüknek a megjavítására? De nem inkább az elfogadott szóhasználatra támaszkodik-e Müller [10] meghatározása, aki utópiának nevez minden olyan képzetet, amely a mi távlatunkból nézve elvileg megvalósíthatatlannak tűnik fel? Vagy végül is nem Mumford [11] meghatározása-e a legátfogóbb, aki szerint a menekülési utópia kárpótol, menedéket nyújt az élet kemény valóságaival szemben, amelyeken mit sem változtat, az újjáépítési utópia viszont olyan újjáalkotott környezet látománya, amely a ténylegesnél jobban alkalmazkodik a benne lakó emberi lények természetéhez és lehető fejlődéséhez?

Hogy az utópia nem valósulhat meg, az csupán viszonylagos ismérve. A tegnap utópiái a ma valóságai. De mégis jellemző, hogy nem úgy valósul meg, ahogyan megálmodták, tehát a gyakorlatban módosul, első elgondolásában álom marad, mert nem eléggé egyezik a valóság feltételeivel. Finom megjegyzés tehát az, hogy nem csupán az abszolúte megvalósíthatatlan, hanem az igen nehezen, aránytalan nehézséggel megvalósuló eszmény is utópia.

A képzeletbeliség, a vágykép lényeges eleme az utópiának. Nem jellemző azonban, hogy éppen költött emberi tulajdonságokról, technológiai lehetőségekről vagy társadalmi intézményekről van-e szó? A képzeletbeliség, a vágyképszerűség csak annyit jelent, hogy az egészben valami vértelenség és valószerűtlenség van, olyasvalamiről van szó, ami igen szépen fest képzeletben, elvontan, de azonnal kiábrándít a konkrét, gyakorlati esetben. Ezzel függ össze az utópiák híg levegője, ahol minden szkéma és típus, ahol nem lehet kivétel, és ahol nincs történet. Ezért nincs fejlődés sem Utópiában.

Bármily fontos legyen is a társadalmi utópia, nem minden utópia társadalmi. Az utópia éppoly igazi lehet, mint egyéni vágykép, mint amilyen igazi mint közösségi eszmény. Egyetérthetek ellenben Dorennel abban, hogy az utópia önkényes képkivetítés által győzi le a valóságos teret, míg a chiliasmus [a] szükségképpeni haladás végpontjának látja a vágycélt. Ez igen fontos különbség, bár azt nem lehet szó szerint venni, hogy az utópiának okvetlenül más térben, nem pedig csupán más időben kell feküdnie, mint a valóságnak, Quabbeval viszont abban értek egyet, hogy az utópia kiindulópontja valamilyen sarkalatos hiba felismerése.

Hogy az utópia lényegében társadalmi vágykép, azt azért hiszik, mert a társadalmat az intézményi és beavatkozási optimizmus sajátképpeni területének gondolják. Ezért van, hogy a klasszikus utópiák államok és jogrendek vagy jog nélküli társadalmak vágyképei. A jogi utópiának a nagy jelentősége, amiről nem utolsó sorban a természetjog irodalma tanúskodik, azzal függ össze, hogy a gyakorlati eszményeknek egyik legfontosabb alkalmazási területe épp a jog. Quabbe szerint mindaz, ami jogilag szabályozható, tárgya az utópisztikus törekvéseknek. [12] Annyi bizonyos, hogy a társadalmi utópia számtalan egyéni utópiát elégít ki, s így sűrített alakja az utópiának. Egyébként azonban az egyéni utópia épp oly valódi, mint a társadalmi. Sőt épp az vezet el az utópia értelmének a megértéséhez, ha nemcsak a társadalmi, hanem az egyéni törekvéseket vezető gyakorlati képzetek hátterében is felfedezzük az elmaradhatatlan utópikus elemet. Ezt a folyamatot, amelynek során a klasszikus nagy utópia mindennapi cselekvéseket megindító vágyképekre bomlik, az utópia porlásának nevezhetnők.

img_5598

Horváth Barna 2016 decemberében felavatott  szegedi emléktáblája

Nyilvánvaló, hogy Schomann meghatározása túlságosan tág, hiszen nem minden reformterv utópia, noha a reformterv is oly irodalmi alkotása a képzeletnek, amely utat akar mutatni az embereknek politikai, erkölcsi és társadalmi helyzetüknek a megjavítására. De Müllernek sincs igaza, mert nem minden megvalósíthatatlan képzet utópia. E pontban Mannheim helyesebben lát, amikor hangsúlyozza, hogy az utópia mindig túlmegy a lét fennálló rendjén, és azt szétfeszíteni törekszik. Téved azonban, amikor megköveteli, hogy az utópia tényleg szét is feszítse a fennálló rendet. Don Quijote vágyképei is utópiák. Lényeges azonban, hogy az utópia a lét fennálló rendjének gyökeres bírálatára támaszkodjék, és azzal szemben legalább is szélmalomharcra indítson. Ezért Mumford menekülési utópiái voltaképpen Mannheim ideológiái. Az ideológia és a menekülési utópia között csak az az árnyalatnyi különbség van, hogy az előbbi csak eloszlatja a vele ellenkező gyakorlatunk elleni aggályainkat, míg az utóbbi kárpótol azokért a kudarcokért, amelyeket lobogója alatt az életben mindig újra elszenvedünk. Az újjáépítési utópia viszont nem puszta látomány, hanem eltörölhetetlen vágykép és kikerülhetetlen cselekvési eszmény.

Mindazonáltal nem minden elérhetetlen eszménykép utópia, nem minden illúzió utópia, és a valóság akkor sem utópia, ha illúziónak tartja is valaki. Nem utópia végül főképpen az ún. reálpolitika, azaz a valószerű gyakorlati törekvéseket vezető képzetek. Lehet ugyan, hogy mindezek csupán árnyalatokban vagy fokozatokban különböznek az utópiától, de mindettől meg kell tudnunk különböztetni a valódi utópiát, ha lényegét élesen átvilágítani akarjuk.

Az utópia első lényeges vonása, hogy olyan bajt állapít meg, amely felett nem lehet napirendre térni, amely mindaddig fáj, amíg meg nem gyógyítják, tehát olyan célt tűz ki, amelyre nem lehet nem vágyódni, és legalább ezzel az örökös vágyódással törekedni, bármily reménytelen legyen is vagy ilyennek tűnjék is ez a törekvés. Sorsára nem hagyhatod viharban a hajót, mert fel nem bírod tartóztatni a szeleket: ezzel a hasonlattal Morus az utópia velejére tapint.

Az utópia második lényeges vonása most már az, hogy a gyógyíthatatlannak hitt baj gyógyulását, az elérhetetlennek látszó eszmény megvalósulását színes, délibábszerű képekben megfesti, elhanyagolván a megvalósulásnak bizonyos feltételeit és akadályait, illetőleg azokon bizonyos műfogással vagy fortéllyal túltéve magát. Ezért képzeletbeli ábrándkép az utópia. Más elérhetetlen eszménytől abban különbözik, hogy a teljes megvalósulás ábrándjával kecsegtet, és nem elégszik meg az örökös közeledés, a puszta megközelítés lehetőségével. A reálpoltikai reformtervtől pedig annyiban, hogy a megvalósulás útját elnagyolja, durva hibákat tüntet fel a valószerű reformpolitikával összehasonlítva. Nem rajzolja meg híven a megvalósulás kálváriáit, hanem azt nagyvonalúan, Deus ex machina módjára, előlegezi.

Az utópia tehát valamely tagadhatatlan bajt megállapító, és ezért olthatatlan vágyat tápláló vágykép, amely a megvalósulás módját elnagyolja, és nehézségein a képzelet játékával teszi túl magát.

Nem hiszem, hogy több lényeges vonása lenne az utópiának. A valóságtól és az illúziótól  élesen megkülönbözteti, hogy vágykép, azaz gyakorlati törekvésre ösztönző képzet, nem pedig a létnek hű vagy csalóka képe. Talán ez a helyes értelme annak az elgondolkodtató mondatnak, amely szerint az utópia nem társadalmi állapot, hanem lelkiállapot. [13]

A felsorolt lényeges vonásoknak vannak azonban bizonyos következései, amelyek jellemzőek az utópiára, s amelyeket az utópista gondolkodás törvényszerűségei néven szoktak emlegetni. Így Freyer [14] négy ilyen törvényszerűséget ismer: az utópia kifelé hermetikusan elzárt, a történeti kultúrák kontinensétől levált szigetvilág; befelé is zárt rendszer; csak abszolút törés, csak teljes átfordulás vezethet a tapasztalatiból az utópisztikus valóságba, ami minden utópiára nézve felveti az út problémáját; végül az utópia változhatatlan, és nem tűr fejlődést.

Amit Freyer az utópiának kifelé való hermetikus elzárásának nevez, az a vágyképszerűség következése. A mese és a regény világa is hermetikusan el van zárva ebben az értelemben a külvilágtól. A meseszerű világnak a valóságból való kiemelése kívánja meg a kifelé és befelé egyaránt zárt rendet. Itt azonban nem valami feltétlen követelményről van szó, a mindennapi élet apró részutópiái mozaikszerűen illeszkednek bele a rideg valóság réseibe. Csak annyiban áll, hogy az utópia a valóságtól elzárt és önmagában zárt világ, amennyiben minden eszmény és érték a valóságtól független és öntörvényű. A teljes átfordulást, az út problémájának a felmerülését is az teszi szükségessé, hogy az eszményi világban nem lehet fokozatosság, hanem oda csak a valóság és az eszmény közötti szakadéknak a teljes átlépése vezethet: ezért minden vagy semmi az utópia jelmondata. Végül az utópia változhatatlansága, fejlődéstelensége és történetietlensége is csak annak a következése, hogy az utópia nem a valóság, hanem az eszmény, az érték világa.

Épp mert az utópia minden vonásában az eszmény maradéktalan megvalósulásának az ábrándja, nem a rend és a törvényszerűség az utópia legjellemzőbb vonása, hiszen rendet és törvényszerűséget a valóságban is találunk. Ezért nem is a közösségi és a szervezeti, nem a beavatkozási és tervezési utópiák a leggyökeresebbek, hanem a szabadságutópiák.

A nagy utópiának aprópénzre váltása, az utópia porlása, a mindennapi utópiák lelki funkciójának a megfigyelése vezet el az utópia végső értelméhez. Az igazi nagy utópiát úgy foghatjuk fel, mint számtalan egyéni utópia sűrített és nagybani kifejezését. A nagy utópia olyan hű térképezése az emberi bajoknak, és az azoktól felszabadult képzeletbeli állapotnak, amelyet a reálpolitika nem hanyagolhat el, hanem amely lángoszlopként világítja be az utat a reálpolitika nyikorgó szekere előtt. Az utópiakutatás szempontjából azonban a nagy utópia csak kifejező jelképe a lelkeket betöltő sok mindennapi utópiának.

A nagy utópiák örök témái vezetnek rá arra, hogy mint bomlik szét a nagy utópia tűzoszlopa a mindennapi kis utópiák lángocskáira. A nagy utópia örök témái a fizikai környezet, az építkezés, a lakás, a technika, a népesség, az egészség, a táplálkozás, a ruházkodás, a nemi érintkezés, a házasság, a nevelés, a család, a kiválasztás, a munka, a forgalom, a tulajdon, a pénz, a háború és béke, az uralom és szabadság, a művészet és tudomány, a szórakozás, a büntetés, a társadalomtervezés.

Csak a nagy utópia ez örök témáira kell gondolnunk, hogy belássuk, mennyire tele van a mindennapi élet kis utópiákkal. Az utazás, nyaralás, a hétvégi kirándulás és kikapcsolódás a fizikai, a földrajzi környezet kis utópiái. Órákig utazhatunk olyan nyaralóterepek vagy sétálhatunk villatelepek között, amelyek építkezési utópiák megvalósítási kísérleteinek gyakran kiábrándító nyomait őrzik. A lakás és lakberendezés kis utópiái is megvalósításuk kiábrándító voltával hívják fel figyelmünket örökös működésükre. Ki ne ismerné az egészség, a legkülönbözőbb természetes gyógymódok és a táplálkozás mindennapi utópiáit? A ruházkodás utópiáit? A nemi vonzalommal kapcsolatos illúziók, és az azokból táplálkozó vágyképek a mindennapi utópiának csattanó bizonyítékai. A párválasztás, amelyet az érdekelt a legegyénibb, legszabadabb elhatározásának hisz, és amelyben a fajnak csupán játékbábja, az utópia értelmének igazi iskolapéldája. Örökké és mindennap működő utópiák a fajfenntartás, a kiválasztás, a családi élet legkülönbözőbb vágyképei is. A maggazdagodás, vagy legalább gyarapodás, a munka alóli felszabadulás vagy ellenkezőleg, [a] fantasztikus munkateljesítmények vágyképei, általában [véve is] a folyton fokozódó jólét vágyképe az emberi életet végigkísérő utópiák akkor is, amikor a valóság csak reménytelen erőfeszítéseket, pusztán csak képzelt vagy képzeletbeli értékű előhaladást, tulajdonképpen pedig fokozódó hanyatlását mutatja munkateljesítménynek, gyarapodási reménynek, egészségnek és életnek egyaránt. Tipikus mindennapi utópia a „szabadság” is, igazi jelképe a szabadság nagy és örök utópiájának. Mindennaposak a szórakozás utópiái is, amit ugyancsak a kiábrándító eredményeken észlelhetünk legvilágosabban, amelyek mind azt bizonyítják, hogy micsoda hegyeket mozgató erővel rohan az ember a szórakozásnak olyan ábrándja után, amelyek az ő képzete és hite nélkül csak zsúfolt kényelmetlenséget, megerőltetést, kimerülést és robotot nyújtanak.

Aki következetesen végiggondolja a nagy utópiának ezt a szétporlását a mindennapi cselekvés vágyképeire, s magának az utópiának ebben a porlasztott állapotban a cselekvés egész területén jelenvalóságát: abban felmerülhet az a gyanú, hogy minden cselekvési képzet utópisztikus is. Ez a teljes utópiagyanú. Egy pillanatra elképzelhetjük, hogy ha a gépi erővel hajtott robotba öntudatot is lehelnénk, neki azt kellene hinnie, hogy önmaga cselekszik. A szigorú determinizmus értelmében olyan illuzórikus a szabad cselekvés, mint amilyen csalódásban van a dongó, amely pontban déli tizenkettőkor szállt a harangra, és azt hiszi, hogy ő harangozott.

Az utópia eszerint az, ami a cselekvésben illúzió, a reálpolitika pedig a valóságnak oly alakulása, amely ezt az illúzió még csak erősíti. Az utópia és a reális célkitűzés között mennyiségi, fokozati különbség van a kiábrándulás gyakorisága szerint, és ez a különbség minőségi különbséggé lép elő, mihelyt meggyökeresedett az egyik vágyképpel kapcsolatban az örökös kiábrándulás, a másikkal kapcsolatban pedig a tetszés szerinti megvalósulás élménye. Érdekes, hogy a teljes utópiagyanú szerint kevésbé csalódunk utópiáinkban, ahol a megvalósíthatatlanságot legalább sejtjük, mint reálpolitikánkban, ahol arra rendesen nem is gyanakodunk.

Mint ahogyan az utópia a cselekvés csalóka képe, ugyanúgy az illúzió a valóságnak csalfa tüneménye. Az utópia cselekvési illúzió, de az illúzió elsősorban az érzéklet és az észrevétel csalódása. Mivel azonban utópia és illúzió egyaránt csalódásra utalnak a valósággal szemben, azért helyes az a felfogás is, hogy az utópia értelme a valóság értelmén múlik, amelyet az utópián keresztül is keresünk. Illúzió és valóság között is ugyanazt a fokozati különbséget fedezhetjük fel, mint az utópia és a reálpolitika között. A „tartós, független külső lét” Hume szkepszise számára bizonyíthatatlan, de viszont mozdulatlanokká kellene válnunk gondolkodásunkban és cselekvésünkben egyaránt, ha a valóságot fel nem tételeznénk. Hogy benyomásaink mögé a valóságot odaképzeljük, annak [a] gondolat és cselekvés számára elsősorban gyakorlati jelentősége van. A szkepszis elméletben legyőzhetetlen, csak a gyakorlat fújja a szelekbe. A valóság gyakorlatilag kikerülhetetlen, és igen megbízható, az illúzió ellenben aránylag könnyen megdönthető, épp ezért kikerülhető, de viszont megbízhatatlan. Az érzéki csalódás leleplezése könnyű, azért nem is csal meg annyira bennünket, mint a valóság kikerülhetetlen képe. Az illúzió és a valóság közötti fokozati különbség minőségivé válik, amint valamely benyomásunk mellett meggyökeresedik a megbízhatatlanság, illetőleg a kivétel nélküli ismétlődés élménye.

Ezzel utópia és valóság is gyanúsan hasonlítani kezdenek egymásra, és a gyökeres szkepszis találkozik a teljes utópiagyanúval. Azonban ellensúlyozzák is egymást. Annak a tételnek, hogy minden cselekvés utópisztikus, némileg elveszi az élét az a másik tétel, hogy a valóság, amely mértéke mindannak, ami utópisztikus, maga sem áll egészen felette a gyanúnak. Ha a cselekvés bábja csupán a valóság törvényeinek, akkor vigasztaló némileg, hogy a valóság viszont a saját bábjának a közreműködésével készül.

33422793214_e803b080d9_z.jpg

Tommaso Campanella szobra (Stilo)

A gyökeres szkepszis és a teljes utópiagyanú merőben elméleti értékűek, hiszen magát a mértéket támadják meg, amellyel különbséget tehetünk valóság és utópia között. Termékeny munkafelvetésekké válnak azonban azáltal, hogy miután a merev különbséget feloldották a módszeres kétely vegyszereivel, egyszerre láthatóvá válik a lelki funkcióknak az a játéka, amely a viszonylagos különbséget megmagyarázza, és ezzel teljes megvilágítást nyer az utópia értelme is. A valóság és a reálpolitika az illúziónak és az utópiának a minimuma, mert a legmegbízhatóbb, a legkevésbé csalóka, és mert nincs mihez viszonyítva csalódásnak nevezni. Ezzel élesen kidomborodik az utópiának és az illúziónak az az értelme is, hogy megbízhatatlan, és csalódást, kiábrándulást okoz. Amennyiben a valóságban is van, és pedig mélyebben ülő csalódás, az is utópisztikus, és ez megmagyarázza az eszményi világképek, a vágyterek és vágyidők sajátos „realitását”. A valóság azonban az illúzióval együtt, noha mint gyakorlatilag kikerülhetetlen gondolkodási művelet utópisztikus is, amennyiben mélyen ülő, bár minimálisan kiábrándító, csalódás rejlik benne, azaz nem tökéletesen megbízható, mégis élesen elválik az utópiától abban, hogy nem vágykép, nem cselekvési képzet, hanem létkép, tapasztalás. Megbízható létképeink valóságok, vágyképeink reális célkitűzések; megbízhatatlan létképeink illúziók, vágyképeink pedig utópiák. A szkeptikus gunyorosan megjegyezheti, hogy az előbbiek ringatnak el mélyebb csalódásba: a szkepszisnek ez a marása azonban a végeredményen már nem változtat. Sőt meg lehet kockáztatni a kérdést, hogy maga a gyökeres szkepszis és a teljes utópia nem gyakorlatilag megbízhatatlan, és ezért utópikus-e?

Aki a joggal kapcsolatos gondolkodás utópikus elemeit vizsgálja, annak ügyelnie kell az utópia és az ideológia különbségére. Annyiban például, amennyiben a történeti iskolának igaza van abban, hogy a jogot nem csináljuk, hanem megtaláljuk („law is not made but found”), annyiban a jogalkotás gondolatában van valami, ami valódi értelemben utópisztikus. Már Voigt megjegyzi, hogy minden reformmozgalomban van utópisztikus elem. Ennek az a magyarázata, hogy a jog végre is közösség kérdése, ezt pedig nem lehet tetszés szerint „alkotni”. Ezzel szemben a jogalkalmazás, mint merőben automatikus logikai művelet, ideológia, ha csak némileg is igaz az a felfogás, amely szerint merőben automatikus jogalkalmazás nincs, mert abban mindig találhatók teremtő mozzanatok. Az előbbi utópia azért, mert cselekvésre indító, az utóbbi ideológia azért, mert a dolgokon mit sem változtató, csupán azokat elleplező tévképzet.

Ha a jogászi gondolkodásnak abból a jellemzéséből indul ki valaki a jogi utópiák kutatása közben, amely Frank, Robinson, és Arnold könyveiben található, [15] akkor azt inkább ideológiásnak, mint utópiásnak fogja tartani. Érezni fogja, mily kevéssé határozott az utópia és az ideológia különbsége. Így például a megszemélyesítés Robinson szerint nem az események irányításának, hanem a lelki nyugalom biztosításának a művelete. [16] Frank szerint az alapvető jogi mítosz a jog biztonságának a tétele, az a feltevés, amelyet már Sir Henry Maine akként formulázott, hogy van valahol, in nubibus, vagy in greio magistratum, a jognak teljes összefüggő, arányos teste, amely minden elképzelhető esetre szolgáltat alkalmazható elveket. Frank szerint a lehetségesnél nagyobb jogi biztonságnak ez a követelése nem gyakorlati szükségletekben, nem a valóságban, hanem valami valószerűtlen utáni vágyódásban gyökerezik. [17] Arnold roncsoló bírálata szerint most már a jog menekülése a valóságtól nem gyengesége, hanem legnagyobb erőssége a jognak, mert a jogintézményeknek ideológiai konfliktusokat kell kiegyenlíteniük. [18] Így például kielégíti a jog azt a mély népies vágyat, hogy a kormányzat intézményei szép álmot jelképeznek, amelyben elvek működnek, függetlenül az egyénektől. [19] Arnold szerint az, hogy vannak a különös jogesetektől független jogelvek, amelyek nem azt mutatják, amit teszünk, hanem amit tennünk kellene, a mennyországnak egy fajtája, amelyet az ember teremtett magának a Földön. [20] A mai jogtudomány Arnold szerint logikai mennyországot épít a bíróság mögött, ahol az ellentmondó eszmények összeillőknek látszanak. [21] Bebizonyítja, hogy a jog biztos, de rugalmas, igazságos, de jóakaró, gazdaságos, de erkölcsös, ünnepélyes, de hatásos, egyetemes, de különös is. [22] Végelemzésben pedig ez az egész küzdelem [a] rendszeres és összeférő elvek formulázása érdekében Arnold szerint csak oda vezet, hogy a reformerek utópiákat építenek, a konzervatívok pedig visszaéléseket védenek. [23]

Mindez mutatja ugyan, hogy a jogi gondolkodásban vannak valószerűtlen képzetek, de nem igazít el abban a kérdésben, hogy hol végződik az ideológia, és hol kezdődik az utópia. A vágyak és eszmék összeütközését az ideológia elsimítja, az utópia ellenben inkább kihangsúlyozza. Az ideológia inkább a vágyteljesülés illúziója, álom, az utópia ellenben maga a fájdalmasan nélkülözött vágykép, ábránd. A jogi utópia terén is megtaláljuk a nagy utópiát, és annak szétporladását. A klasszikus utópiák egyrészt a legfontosabb jogintézmények, a tulajdonjog, a családjog, a munkajog, a közigazgatás, az alkotmány utópiái, másrészt vagy a jogi beavatkozásnak, vagy az attól való tartózkodásnak az utópiái. Eszerint különböztet meg Voigt archisztikus és anarchisztikus utópiákat. Nehéz elzárkózni az elől a feltevés elől, hogy a mindennapi életben is szerepet játszanak a jogalkotók és jogalkalmazók utópisztikus képei az egyes jogintézményekről, valamint a jogi beavatkozás-vagy be nem avatkozásról. Mindenesetre jól megfogható a mindennapi jogászatban is a reformernek, a kodifikátornak, a jogalkotás optimistájának az utópiás gondolkodásmódja.

Egyszerűen mindannyian, akik jogot szerkesztünk, akár törvényt, akár szerződést, akár végrendeletet, remélve, hogy sikerül minden eshetőségre illő tételeket találnunk, többé-kevésbé utópisztikusan gondolkodunk, éspedig annál inkább, minél kevésbé valljuk be ezt önmagunknak, noha tapasztaljuk folyton, hogy ez másként nem is lehet. A jogalkotási utópia nagyban és kicsiben egyaránt típusa a jogi utópiának. Ráirányítja a figyelmet arra is, hogy a jogtételben, a jog érvénytartalmában vannak az utópisztikus elemek. Felveti a gondolatot, hogy mint a jogban is, nem áll-e egyetemesen, hogy az utópia voltaképpen a valósággal ellenmondásban álló érték élménye? Az érték élménye abban hasonlít az utópiához, hogy a valóságból végzetesen és fájdalmasan hiányzik, és mégsem tudjuk nem érvényesnek tekinteni, ami azt jelenti, hogy nem tudunk rá nem törekedni, bármennyire sejtsük is e törekvés reménytelenségét. A valóság és az érték ellentéte ezzel bizonyos lélektani értelmezést kap, és viszonylagossá válik.

A tiszta jogi utópiát tehát könnyű felismerni. A különös az, hogy az ideológiákban is vannak utópisztikus elemek. Talán a megszemélyesítés, a jogbiztonság vagy a jog mögötti jog eszméi merő ideológiák? Nincs-e hatalmas gyakorlati jelentőségük, éspedig nem csupán mint a valóságot leplező, mint csillapító és lelki nyugalmukat megőrző tévképzeteknek, hanem mint elérthetetlen, és mégis cselekvésre ösztönző vágyképeknek is? A nehézséget végelemezésben az okozza, hogy a vágyképeket és a látképeket nem lehet többé élesen megkülönböztetni, miután a valóság is gyakorlati szempontból kívánatos képnek bizonyult. Ez is egyik tünete annak, hogy a teljes utópiagyanú, éppúgy mint a teljes ideológiagyanú is, magának az utópia-és ideológiafogalomnak a mértékét támadja meg.

Talán legcélszerűbb az ideológiát és az illúziót egyaránt mint csalóka képeket felfogni. E csalóka képek gyakorlati jelentősége mármost az utópia. Ez a gyakorlati jelentőség igen különböző lehet. A tiszta utópia tiszta vágykép, elérhetetlen, de elfojthatatlan ábránd látománya, amely után nem tudunk nem rohanni. Az utópiás tudat tehát mindig kettős, látja is a reménytelenséget, meg mégis remél. Lehet azonban az is, hogy a csalóka kép lelki funkciója egyedül csak a vágyteljesülés kellemes álma. Ez az ideológia, ha pusztán elleplezi a valóságot, és menekülési utópia, ha a valósággal folytatott harcainkban kudarcainkért kárpótol. Ilyen a szélsőséges jogi formalizmus, a quod non est in actis, non est in mundo [ami nincs az aktákban, az nem létezik] struccpolitikája, ilyen a bürokrácia bölcsessége, ha aktát lát az ügyben, és nem az ügyet az aktában. A jogászi konzervativizmus ideológiájának hatalmas fegyvertára: a megszemélyesítés, a jogbiztonság, a szó-és formavarázs, és a természetjog túlnyomólag abban segítenek bennünket lelkileg, hogy kedvező szinten láthassuk a jogélet realitásait, hogy álmaink beteljesedését is megláthassuk a valóságban.

Az ilyen ideológiák és menekülési utópiák azonban vajmi könnyen visszaváltoznak tiszta utópiákká. Csak át kell helyezni a hangsúlyt a vágyteljesülés jutalmazó álmáról az elérhetetlen és elfojthatatlan vágyképre. Mihelyt a megszemélyesítés, a jogbiztonság, a szó-és formavarázs és a természetjog nem az igavonónak, hanem a felszabadítónak, nem az alkalmazónak és szemlélőnek, hanem az alkotónak a csalóka képeit jelentik, rögtön a tiszta utópia fényében csillannak fel. Az utópiának egészen más értelme van aszerint, hogy ki honnan látja. Annak, aki beleéli magát, nem is utópia, hanem reálpolitika. Akit már kiábrándított, annak menekülési utópia, amikor csak kudarcokért és reménytelen küzdelemért kárpótol, tiszta utópia pedig, ha hősi küzdelemre inspirált. Aki kívülről szemléli az utópiás tudat szemfényvesztéseit, az észre fogja venni a csalóka képet a rendületlen bizakodónak, a boldog álomban ringatózónak, a kiábrándult hősnek, és a keserű valóságra ébredőnek a lelkében egyaránt.

Észre fogja venni talán a realistáéban is. A realizmus az utópizmus limese. A csalóka képek gyakorlati jelentősége nemcsak az, hogy hősi lendületbe hoznak vagy álomba ringatnak. Fel lehet őket használni igen reális célokra is. Nemcsak hinni lehet nekik, hanem elhitetni is lehet őket. A Praetor és a Lordkancellár új jogot alkottak, miközben csakis a régi jog alkalmazásáról beszéltek. Amikor fiktív jogalkalmazás leple alatt folyik a jogalkotás, amikor a jogász mást mond, mint amit tesz, amikor fikciókat használ, akkor nem okvetlenül naiv utópista. Nagyon is reális politika az, amikor valami igen fontosat tettünk és elhitetjük, hogy nem tettünk semmit.

A precedens doktrínája irreális, mert bonyolult esetben mindig lesz olyan precedens, amelytől eltérünk, és olyan, amelyet követünk. Az elejtett precedenst azáltal tesszük ártalmatlanná, hogy nagy részletességgel és tisztességgel vesszük szemügyre, az elfogadott precedenst pedig azáltal tesszük érvényessé, hogy értelmét kiterjesztjük, hogy fedje az esetet. [24] Annyiban, amennyiben Robinsonnak igaza van a precedens doktrínájának ebben az értelmezésében, az, aki ezt a tant önmagával elhiteti, menekülési utópiában ringatózik, aki ellenben másokkal hiteti el, hogy csupán precedenst követ, miközben fontos új jogelvet kezdeményez, az realista jogpolitikát művel. A reálpolitikus utópiája pedig már csak az a minimális utópia, amely minden cselekvéstől elválaszthatatlan, mert maga a cselekvés illúziója.

A teljesen kiábrándult realizmus az előrelátás legnagyobb és a beavatkozás legkisebb mennyisége. Mint a ragadozó hal, amely bevárja, míg áldozatát a legkisebb és legbiztosabb mozdulattal bekaphatja, mint a jó vitorlázó, aki árnyalati manőverekkel aknázza ki legteljesebben a szélnek erejét, a reálpolitikus is az, aki viteti magát ahelyett, hogy birkózna a lehetetlenséggel. Lehet-e ezzel szemben jobban, találóbban, jellemezni az utópia lényegét, örök és mélységes emberi értelmét, mint Horatiusnak azzal a szövegével, amelyet Harrington az ő Oceanajának a címlapjára jeligeként helyezett:

Tantalus a labris sitiens fugientia captat
Flumina: quid rides? Mutato nomine de te
Fabula narratur.

[1] Lehrbuch der Rechtsphilosophie, 1928, 105.

[2] Die soziale Utopien. 1906, 7.

[3] Das letzte Reich. Wandel und Wesen der Utopie. 1933, 94.

[4] Wunschräume und Wunschzeiten. Vorträge der Bibliothek Warburg herausgegeben von Fritz Saxl. 1927, 161.

[5] Ideologie und Utopie. 1929, 169., 172., 184.

[6] Littré, idézi Schomann: Französische Utopisten und ihr Frauenideal, 1911, 6.

[7] Schomann: i. m., 6.

[8] Schomann: i. m., 7.

[9] Schomann: i. m., 9.

[10] Müller, Dr. Wolf Dietrich: Geschichte der Utopia Romane der Weltliteratur. 1938, 3.

[11] The Story of Utopias. 1923, 15., 21.

[12] I. m., 95.

[13] Hertzler: The History of Utopian Thought. 1926, 314.

[14] Die politische Insel. 1936, 22-38.

[15] Frank, Jerome: Law and the Modern Mind. 1930; Robinson, Edward Stevens: Law and the Lawyers. 1935; Arnold, Thurman W.: The Symbols of Government. 1935.

[16] Robinson: i. m., 123.

[17] Frank: i. m., 9., 11.

[18] Arnold: i. m.,44.

[19] Arnold: i. m.,33.

[20] Arnold: i. m.,33.

[21] Arnold: i. m.,56.

[22] Arnold: i. m.,69.

[23] Arnold: i. m.,2.

[24] Robinson, i. m., 260-261.

Somló Bódog: A parlamentarizmus a magyar jogban (1896)

Az alábbiakban jeles jogbölcselőnk, a tragikus sorsú Somló Bódog egyik korai zsengéjét közöljük, amely a parlamentarizmus magyar közjogtörténetben fellelhető nyomait fürkészi. A teljes terjedelemben közzétett írást a szükséges mértékben a mai írásmódunkra aktualizáltuk, érintetlenül hagyva természetesen Somló gondolatainak magvát és mondanivalóját.

A modern alkotmányok legjellemzőbb része a parlamentarizmus. Ez az angol földön fejlődött intézmény átment az angol praxisból a politikai elméletbe, és onnan átszármazott az európaias alkotmányok csaknem mindegyikébe. Az angol nemzet időnkénti szükségleteinek kielégítésére hozott reformok mintegy Isten csudájára egy senkitől előre nem látott, felette praktikus kormányszervezetté illeszkedtek egybe, amely ma már az alkotmányos élet sablonjává lett, és amelyet most utólag, ebben a nagy általánosságban szemlélve a nagy koncepció nimbusza vesz körül. Jellemző az egészséges történelmi fejlődés üdvös voltára, hogy a parlamentarizmus a mesterséges eredetnek ezt a látszatát olyan fokról-fokra a mindennapi élet szükségleteiből fakadt jogrendszerekkel osztja, mint aminők a római magánjog vagy a váltójog, míg éppen az elméletileg konstruált jogrendszerek gyarlóságuknál fogva sokkal kevésbé idézik elő az öntudatos alkotás benyomását.

Az angol jogalkotás szórványos reformjainak, amelyek közül csak vajmi kevés állott valamelyes vonatkozásában az egésznek áttekintéséhez, [1] az volt [a] céljuk, hogy a királyt törvényszerű kormányzásra szorítsák, végeredményükben pedig ugyanazt jelentették az állami cselekedetre nézve, amit a parlament kifejlődése az állami akaratra nézve jelentett. Az a körülmény, hogy a király régi két tanácsa közül az egyik a későbbi parlamentté fejlődött, az állami akaratnak az egyedúrtól való különválását jelentette; a másik tanácsnak átalakulása kabinetté pedig az államszemély cselekvésének a királytól való elkülönítésével volt egyértelmű.

Az angol parlament hajdan nem volt törvényhozó testület, hanem csak tanáccsal szolgált a királynak. Bagehot szerint [2] olyan testület volt az, amely bizonyos kiváltságoknak adott kifejezést; a régi parlamentek a királynak mint egy tapogatódzó, puhatolódzó szervei voltak, amelyek révén ők a nép hangulatáról nyerhettek értesülést. A tulajdonképpeni törvényhozó a király volt. A parlament csak a király segédeszköze ennél a működésénél. Ismeretes, mint vált bizonyos fontos kérdésekben a parlament hozzájárulása nélkülözhetetlenné, és mint emelte ki sarkaiból a nemzet ezen az archimedesi ponton az egész királyi törvényhozást. A parlament már most beleegyezését ennek fontossága tudatában feltételekhez kötötte. Ha a király a tanács beleegyezését kérte valamihez, sérelmeiket panaszolgatták fel, mielőtt azt megadták volna; azaz összehívatván ők követeltek, és a királyt szólították fel a hozzájárulásra. A szerepek megváltoztak, s a törvényhozás súlypontja a parlamentre esett.

Ugyanilyen változáson ment keresztül a király kisebb tanácsa. Itt is azon fordult meg az intézmény lényege, hogy a tanács hozzájárulása szükségessé vált a királyi határozatok jogi erejéhez, és az lett a végeredmény, hogy az állami cselekedet a királyról a tanácsra ment át. A király most már épp oly kevéssé hajtja végre a törvényeket, amily kevéssé hozza őket, de valamint a király hozzájárulása nélkül semmiféle határozat nem lehet törvénnyé, úgy szükséges az ő beleegyezése az állami cselekvés terén is. Formailag a király hívja össze a parlamentet, és ugyanő nevezi ki a minisztériumot, tényleg azonban a választók alkotják össze a minisztériumot csakúgy, mint a képviselőházat. [3] A nemzet külön akaró szerve hozza meg a határozatot, de a király szentesítése teszi azt törvénnyé, és ugyanígy a külön cselekvő szerv hajtja végre a törvényt, de a legfontosabb esetekben ismét csak a király szentesítése mellett. Mert amidőn a király parancsot ír alá, ma már tulajdonképpen csak szentesít. A rendelet alatt álló két aláírás, a király és a miniszter aláírása közül a királyé az ellenjegyző, és a miniszteré a rendelkező aláírás. Történelmileg ugyan úgy fejlődik ez a dolog, hogy a király parancsa csak akkor érvényes, ha valamelyik felelős miniszter hozzájárul, és az angol alkotmány utánzataiban is a fejlődésnek ezt a stádiumát, amely ma már csak mint forma áll fenn Angliában is, mintázták le. A formát iktatták törvénybe, de nem a lényeget, mert lényegileg a király engedi meg hozzájárulásával a miniszter akaratának érvényesítését. Így jött létre az angol államban, amit Concha Győző Politikai jegyzeteiben [4] az államról mond, hogy a fejedelemben van az egységesítő öntudat, az én, az akarat a törvényhozó, a cselekvés a végrehajtó hatalomban.

Az egyik nagy fázis tehát az állami akaratnak a király egyik tanácsában, mint külön szervben való önállósulása, a másik fejlődési fázis, amely történelmileg az állami akaratnak ezen önállóvá lett szerve, és a királynál lévő állami cselekedet között összhangot igyekezett teremteni, végeredményben a cselekedetnek is a királytól való elkülönítésére vezetett. A király másik tanácsa átalakult önálló cselekvő szervvé, és vele szemben is a királynak csak hasonló jogai maradtak, mint az akaró szervvel szemben. A második fázis részben céltudatos, részben nem szándékolt fejlődése csak oda irányult, hogy a király a végrehajtó hatalmat a törvényhozásnak megfelelőleg kezelje; úgy képzelték, hogy a végrehajtó hatalom továbbra is a királynál fog maradni, és csak arra kerestek módot, hogy a törvényeknek megfelőleg legyen kénytelen vele élni, de a viszonyok és az állami szervekben rejlő erők elhelyezkedése az állami cselekedetnek a fejedelemtől való elválasztását eredményezték. [5]

Ez a szokás útján fejlődött angol intézmény telítve van erkölcsi tartalommal. A jog és a politikai morál benne össze van fonódva. [6] Ez a sok erkölcsi elem enyhíti a jogi formák szigorúságát, és elasztikussá teszi az alkotmányt. A hatáskörök hol tágulnak, hol szűkülnek a körülményekhez meg azon egységék képességéhez mérten, amelyek azokat betöltik. Ennek az alkotmánynak lényegéhez tartozik, hogy ne legyen kodifikálva, hogy a meg nem rögzített, folyékony gyakorlat napról napra szabadon fejleszthesse azt minden pontján. A parlamentarizmus azonban csak Angliában lévén a történelmi fejlődés eredménye, ez a lényeges sajátsága is egész teljességében csak ott van meg. Másutt mindenütt készen került a parlamentarizmus az alkotmányba, az angol szokásjogból az elmélet révén írott jog lett, s ennek folyományaképpen mindenütt tapadt hozzá több-kevesebb, természetével ellenkező megkötöttség. Innen van az, hogy a parlamentarizmus sehol sem olyan tökéletes, mint Angliában. Hozzájárul még, hogy ez az intézmény, jóllehet a tapasztalat tanúsága szerint lényeges részeiben általános használatra is alkalmas, legfőképpen mégis az angol viszonyokra van szabva, és csak az angol szükségleteket fedezi teljesen. A többi nemzetnél, amely a parlamentarizmust készen vette, sok hézagot találunk, amelyet majd saját parlamenti gyakorlatuk, külön precedenseik lesznek hivatva kitölteni.

Egészen sajátszerű helyet foglal el a parlamenti kormányzatot felvett alkotmányok között a magyar. A parlamentarizmus ugyan a magyar közjogba sem a történelmi fejlődés, hanem az elmélet révén került, de olyan előzmények után, mint másutt sehol sem, és ennek következtében nálunk kevésbé is idegen, mint Anglián kívül bárhol. Azok az okok, amelyek ott létrehozták, megvoltak minálunk is, azok a küzdelmek és bajok, amelyek megelőzték, a mi történelmünkben sem ismeretlenek, és csak külső körülmények gátolták, hogy a magyar közjog természetes fejlődése nem a maga erejéből talált e bajokra orvosságot.

Lássuk ezeket az előzményeket részletesen!

A régi magyar közjogban a szuverenitás főorgánumai: a király és az országgyűlés, vagy a hagyományos közjogi terminológia szerint: király és nemzet. Ezek az orgánumok nagyjában már az Árpádok alatt is úgy gyakorolták az állami szuverenitást, hogy a törvényhozás a királyt és az országgyűlést közösen, a végrehajtás és kormányzás a királyt egyedül illette meg, az országgyűlésnél ez utóbbiakra vonatkozólag csak a felügyelet és az ellenőrzés joga lévén meg.

Az államhatalmi funkciók ilyetén megoszlása a szuverén orgánumok között már magában rejtette a meghasonlás csíráit is. Ez a meghasonlás király és nemzet között csakhamar be is következett, és egy megszüntetésére alkalmas intézmény keresése több mint hatszáz esztendőn keresztül egyik állandó fő törekvése volt a magyar alkotmányos életnek.

Az Aranybulla a nádorra bízza ezen összhang megteremtését, midőn 31. pontjában kötelességévé teszi, hogy a királyt a nemzet e szabadságlevelétől eltérni ne engedje, hogy a nemesek a király és utódai iránt mindig hívek legyenek, és a királyi korona iránti köteles tisztelet és engedelmesség meg ne tagadtassék.

De az Aranybulla maga sem bízik ennek sikerében, hanem lemondva az összeegyeztetés lehetőségének reményéről, ellenállási záradékban örök időkre (in perpetuum) kimondja a király törvényszegése esetére a nemzet ellenállási jogát.

A jogilag szabályozott erőszak ez a záradék, mint a nemzeti szabadság biztosítéka és csak olyan primitív eszköz, mint amilyen a háború a nemzetközi jogban.

somlo (2)

Somló Bódog

Hasonlóan kétségbeesett kísérlet az Aranybulla 1231-iki kiadásának berekesztése, mely a király személyes felelősségre vonását rendeli el, és megállapítja a felelős király büntetését. Király és nemzet egymás mellé rendeltsége alapeszméje lévén a magyar közjognak, azzal megfért ugyan a kettőnek küzdelme, de ellenkezett volna vele, hogy egyikük ítélő bírája lehessen a másiknak. Ezért nem is saját magát, hanem a mindenek felett álló egyházat teszi bíróvá a nemzet a király felett az Aranybulla megszegésének esetére. S miként vallási volt az elvállalt kötelezettség szankciója: eskü, úgy vallási jellegű volt a büntetés is: átok. „Ha akár min[k]magunk, akár fiaink és utódaink – így szól a bulla – meg akarnók sérteni  ezt a tőlünk engedélyezett szabadságot: az esztergomi érsek bennünket intés előre bocsátása után, megátkozhasson.”

A helyzeten nem változtatott sem a nemzet fegyveres ellenállása, sem az érsek átka.

Nem sok hatása volt az 1231-iki Aranybulla III. pontjának sem, amely az országgyűlésnek döntő befolyást biztosít a rosszul kormányzó nádor elbocsátására. [7] A nádorválasztás jogának ez a korai előfutára, mint a legfőbb kormányhivatalnok politikai felelősségének XIII. századbeli példája is érdekes.

1298-ban újabb kísérletet tesz a törvényhozás az ellentét kiegyenlítésére, amely úgy az eddigi kísérletekhez, mint az azon korbeli európai jogélet nívójához képest a politikai belátásnak igen magas fokát jelenti. Az ez évi XXIII. t.c. a király fontosabb kormányzati cselekedeteinek érvényességét azon feltételhez köti, hogy azokra nézve választott tanácsosainak tanácsa előzetesen meghallgatva legyen. [8] Ennek a rendelkezésnek [a] keresztülvitele mintegy folytonossá tette volna az országgyűlés ellenőrzését, és a kormányzásra való befolyását. A nemzet nemcsak [az] országgyűlés együttlétekor hallathatta volna panaszszavát és tiltakozását a törvénytelenségek ellen, hanem a választott tanácsosok útján állandóan, minden fontosabb kormánycselekedetnél gyakorolhatta volna ezt az erkölcsi pressziót. Nem volt ez a tanács az ellentét megszüntetésére kielégítő biztosíték, de mint a királyi akaratelhatározást befolyásoló motívum, alkalmas eszköz volt ezen ellentét mérséklésére.

Schvarcz Gyula szerint ez a törvény a tanácsosok beleegyezésétől teszi függővé a király fontosabb kormánycselekedeteit, vagyis felfedezi benne a mai miniszteri felelősség egyik lényeges elemét, és csak a másikat, a rossz tanácsosok felelősségre vonását nem találja meg benne. [9] Hasonlóan fogja fel e törvény értelmét Ladányi is. [10]

Ez a felfogás azonban téves. A törvény nem azt mondja: quidquid (Dominus Rex) contra consilium vagy sine consensu predictorum (…) fecerit, non teneat; hanem csak annyit mond: praeter consilium, amiből csak a tanács meghallgatásának kötelessége, nem pedig beleegyezésének szükségessége olvasható ki.

E felfogás lényegesen befolyásolja a törvény eredetének kérdését is. Ladányi [11] véleménye, mely szerint az országgyűlés Angliából vette e törvény alapeszméjét, már csak azért is hihetetlen, mert a XIII. század közműveltségi és közlekedési viszonyai mellett a magyar köznemesség zömére a távoli Albion politikai eseményei aligha lehettek ekkora befolyással .[12] Schvarz véleményére, [13] aki Velencéből származtatja III. András tanácstörvényének eszméjét, nem talál a fentebbi ellenvetés, mert ő nem az országgyűlésnek, hanem a királynak, Velencei Andrásnak kezdeményezésére viszi vissza e törvény eredetét.

Ha azonban e törvényt a fent védett értelemben fogjuk fel, akkor eredetét sem kell külföldön keresnünk. Nem is onnan került az a magyar közjogba; mert gyökerei visszanyúlnak Szent István királyságának eredetéig. A magyar közjog szerint a király tanácsa tényleg befolyt a kormányzatra már jóval András király ezen törvénye előtt is. [14] Használatban is volt kormánycselekedeteknél is az „omnium Baronum nostrorum consilio et consensu, consentimus”-féle kifejezés. [15] Csakhogy régebben a tanács tagjait a király tetszése szerint választotta a nemzet előbbkelői közül, [16] a főrend kiválásával pedig e tanácstagok többé nem valának a nemzet képviselői, mint azelőtt. [17] A tanács tehát régebben a nemzet befolyásának szerve, újabban az oligarchia hatalmi eszközévé alakult.

Az 1298:XXIII. t.c. ezekhez képest:

  1. A tanács szervezetére vonatkozó részében visszaállítja a királyi tanács régi jelentőségét a kormányzást és a végrehajtás ellenőrzését illetőleg;
  2. szabatosan meghatározza a tanács befolyásának körét és módját, ami által
  3. a tanácsnak pusztán tényleges befolyása jogivá emelkedik.

Az 1386-ban Mária királynő fogsága idején tartott budai országgyűlés 1. cikkelye újból foglalkozik a királyi tanács szervezetének kérdéseivel, de az 1298-i törvényhozásnál sokkal tökéletesebb módon igyekszik a szeme előtt lebegett cél megvalósítására. A 3. cikkely ígéretet követel a királytól a jó tanács követésére, de nem mondja ki a király fontosabb kormányaktusainak érvénytelenségét arra az esetre, ha a tanács meghallgatását elmulasztaná. A tanács erkölcsi befolyását tehát fokozottabb mértékben juttatja kifejezésre a budai gyűlés határozata, de e befolyás gyakorlásának jogi módját sokkal tökéletlenebbül határozza meg, mint III. András törvénye. Ellenben haladás a rossz tanácsosok büntetésének: a gyűlésből mindenkorra való csúfos kizáratásuknak megállapítása. [18] Zsigmond király 1397. évi, a temesvári országgyűlésen hozott, ránk csonkán maradt dekrétuma a főkormányhivatalnokok felelősségét rendeli el. „A nádor pedig, az országbíró, a bánok és várispánok, akik a király által rájuk bízott hivatalt nem kellően viselték, s nem különböztetik meg vármegyéjük népét, a nemeseket és más állapotú emebereket, ha ez rájuk bizonyosodik, (…) mozdíttassanak el csúfosan hivataluktól.” [19]

Ulászló az országgyűlés követelésére 1440-ben újból törvényerőre emeli némely régibb királyok dekrétumait, köztük az 1298:XXIII. t.c.-et is. [20] Ez az újból való megerősítés is arra mutat, hogy a törvény éle nem a király ellen irányul. Schvarcz és Ladányi értelmezése szerint, mert I. Ulászló király idejében a nemzet éppen nem a királyi hatalmat akarta gyengíteni, hanem megint csak, miként 1298-ban, a tanács hatalmát a maga számára kívánta értékesíteni az oligarchiával szemben. [21]

Hogy e törvénynek volt-e hatása közjogunk praxisára, efelől történetíróink és egyéb forrásaink – Schvarcz Gyula szerint [22] – nem tájékoztatnak kellően. Ladányi szerint [23] András törvényét Ulászló megerősítése után sem hajtották végre. Annyi bizonyos, hogy már az 1444:II. t.c. nagyon is hangsúlyozza a király személyes hatalmát, és ezzel háttérbe szorítja a tanács befolyását .[24]

Ulászló 1490. évi diplomájának három szakasza foglalkozik a királyi tanáccsal. Itt is megtaláljuk a rendes két részt: először azt, amely a tanács szervezete által annak befolyását a nemzet befolyásává kívánja tenni, és másodszor azokat az intézkedéseket, amelyek e befolyás érvényesülésének jogi biztosítékai. [25]

Mivel akkor az idegen tanácsosok befolyása gátolta a nemzetének érvényesülését, a diploma azok kizárását rendeli, és arra kötelezi a királyt, hogy magyarokkal tanácskozzék. Ami a befolyás gyakorlásának módját illeti, ez kiválóan fontos, mert ebben a diplomában kívánja meg a magyar közjog először a király bizonyos cselekedeteinek érvényességéhez a tanács beleegyezését (absque expresso consensu et libera ac spontanea voluntat Praelatorum Baronum, Regnique Consiliariorum). A tanácsnak ez a hatásköre azonban nem minden fontosabb ügyre, hanem csak a főpapi javadalmak osztogatására terjed ki.

Az 1492-iki törvényhozás ismétli a tanácsra vonatkozólag a diplomában foglaltakat, és lényegesen ki is terjeszti a tanács hatáskörét. Ugyanis kimondja beleegyezésének szükségességét a 100 teleknél nagyobb világi jószágokra is. [26] E törvények hatástalanságának tanúbizonysága az 1495:II. t.c., mely szerint „Ő Felségének mindazon adományai, amelyek az 1492:IX. t.c. ellenére történtek, érvényteleneknek, semmisnek tekintendők.”

Az eddig említett II. Ulászló korabeli törvények a nemzeti elemet csak az idegenekkel szemben igyekeztek biztosítani, s elmulasztották ezt megtenni a főurakkal szemben. Ennek pótlására szolgált az 1498:VII. t.c. [27]

Rendkívül érdekes az 1498:XXVI. t.c., amely az 1492:IX.-et fontosabb részében hatályon kívül helyezi. A nemesség illetlennek és megengedhetetlennek találja, hogy a király csak a főpapok és bárók megegyezésével adományozhasson 100 teleknél nagyobb jószágot, és e tekintetben nem akarja megszorítani a király tekintélyét és hatalmát. [28]

Az akkori politikai viszonyokból, úgyszintén a törvény szövegéből kitűnik, hogy e határozat a köznemesség és a főurak közötti versengésnek [a] szüleménye, és hogy a nemzet azzal nem annyira, vagy legalábbis nem végcélképpen a királyi hatalmat akarta öregbíteni, mint inkább a főurakét megszorítani. De kitűnik e törvénycikkelyből az is, hogy mennyire távol állottak még e korban attól, amit némelyek – a XIX. századbeli ember személyével nézve a dolgot – e kor egyik-másik törvényében láthatni vélnek.

Hogy a főpapoknak és báróknak sikerült e törvény végrehajtását megakadályozni, mutatja az 1504:X. t.c., amelyben az 1498:XXVI.-nak rendelkezését ismételni szükségesnek látták. [29]

Az 1500:X.a királyi Kúria szervezetén változtat. Igaz, inkább a legfőbb törvényszékről van szó, semmint a tanácsról, mint olyanról, [30] de minthogy az 1498:VII. t.c. folytán a Kúria bírái, akkor Európa-szerte szokás szerint állandóan helyet nyertek a tanácsban, [31] fontos az 1500:X. t.c. a tanács szempontjából is. E módosítás folytán a tanácsbeli köznemesek száma marad 8, míg a főurak száma ismét jelentékenyen megnövekszik.

Miután a köznemesség illetlennek tartotta a király hatalmát olyanformán megszorítani, hogy cselekedeteinek csak a tanács beleegyezésével legyen jogi erejük, és keresztül is vitte az ezt elrendelő törvénycikkely törlését, hézag támadt a jogban a tanács hatáskörét illetőleg. Az 1507-iki törvényhozás ezt III. András dekrétumának szellemében tölti be, elrendelvén, hogy a király minden országos ügyben (tehát nemcsak a fontosabb ügyekben) hallgassa meg tanácsát [cum consilio praefatorum (…) faciat], és hogy annak, amit tudtuk nélkül teszen, nincsen jogi ereje. (Etsi quae praeter eorum scitum faceret, nullius sint vigoris atque firmitatis.) A végbeli tisztségek betöltését a törvény különösen kiemeli. [32]

E törvény praeter scitum kifejezése kevesebbet mondónak látszik, mint az 1298-i praeter consilium; azonban egybevetve az előző mondat cum consilio-jával, kitűnik, hogy e részben III. András törvényével azonosan rendelkezik. E törvény tehát csakis annyiban különbözik III. Andrásétól, amennyiben a tanács hatáskörét minden országos ügyre kiterjeszti, és amennyiben a VII. cikkelyben kimondja a gonosz tanácsosok felelősségét, és meghatározza annak módját. Eszerint, ha valamelyik tanácsos a királyi tanácsban az ország szabadsága, közjava és törvényei ellen cselekedni merészkednék, a többiek tartoznak őt a legközelebbi országgyűlésnek feljelenteni, hogy az személyében és vagyonában érdem szerint megbüntethesse. [33]

Újból kimondja tehát a magyar közjog a felelősség nagy elvét, de megvalósításának módja annyira tökéletlen, hogy eredménye nem is lehetett. Az ellenőrző fórum tulajdonképpen az országgyűlés, és mégis nem a dolog természete szerint nála, hanem magánál a tanácsnál van a vádemelés joga. Következménye ez a tanács kollegiális szervezetének, melynek folytán az országgyűlésnek nem lehetett betekintése a tanács működésébe, és így nem is őrizhette ellen a tagokat. Csak akkor, ha maga a kollégium megsokallja egyik-másik tagjának üzelmeit, kerülhetett volna az illető az országgyűlés ítélőszéke elé. A tanács szolidaritásának esetén az országgyűlés tehetetlen. Az országgyűlés tehát e törvény szerint csak törvényszék a tanács panaszainak elintézésére szóló illetékességgel. Márpedig e sajátlagos értelemben vett miniszteri felelősség lényege nem az országgyűlés ítélő, hanem annak vád alá helyező funkciójában van.

E törvény tehát nem is valóságos ellenőrzésre, hanem legfeljebb csak a garázda országnagyok megfékezésére vezethetett volna, de mivel az 1500:X. t.c. éppen a főuraknak biztosított ismét túlsúlyt a királyi tanácsban, könnyen érthető, hogy a tanácsosok felelősségének nem lett foganatja, míg ellenben végrehajtatott a törvénynek az a része, mely szerint a király csak a tanács meghallgatása után cselekedhetik, s így a célba vett eredménnyel éppen ellenkezőre vezetett. [34]

Az 1514:II. t.c. kimondja, hogy a király csak tanácsának beleegyezésével zálogosíthatja el jövedelmeit. [35]

1518-ban Budán a főurak a nemesség hozzájárulása nélkül, Tolnán a köznemesség a főurak hozzájárulása nélkül hoztak határozatokat a tanácsra vonatkozólag. [36] Mindkét gyűlés határozatai mélyen alatta maradnak az e tárgyú későbbi alkotásoknak. A tanácsosok felelősségéről egyáltalában nincsen szó, a tanács kompetenciája pedig olyan határozatlanul van megállapítva, hogy gyakorlati hatásuk már csak ezért is ki lett volna zárva. Így például azt mondja a tolnai XLI. cikkely: „A tanácsosoknak minden hivatal osztogatásában ő felségével egyenlő hatalmuk legyen, s általában mind ő felségének, mind az országnak minden fontos ügye az ő kezükben legyen (generaliter summa omnium rerum Suae Mittis et regni apud eos maneat.)

Az 1525. évi rákosi és hatvani országgyűléseken a köznemesség erélyesen követelte a hűtlen királyi tanácsosok elmozdítását, és a pénzkezelők megbüntetését, [37] törekvései azonban az akkori zavaros viszonyok közepette sem a törvénytárban, sem az alkotmány gyakorlatában nem hagytak jelentékeny nyomot. [38]

1526-ban, mivel a tanács a gyakorlatban nem a nemzet befolyásának, hanem az oligarchák önkényének volt az eszköze, az az évi törvényhozás egészen a király tetszésére bízza a tanács megalakítását, csakis az az egyet kötve ki, hogy nyolc nemes is legyen közöttük, és ezt az amúgy is királytól függő tanácsot még meg is fosztja minden befolyástól azáltal, hogy felszólítja a királyt, „méltóztassék a maga királyi hatalmával élni, és mindent, ami az ország kormányzatára tartozik, tetszése szerint tenni.” [39]

És ezzel végképpen megszűnt a királyi tanács intézménye, mely pedig a régi magyar állam két szuverén főorgánuma közötti meghasonlás orvoslása körül nagy jövőre volt hivatva, s melyből a mohácsi veszedelem utániaknál szerencsésebb körülmények között könnyen egy sajátságos magyar parlamenti kormányzat fejlődhetett volna.

A Habsburg-királyok alatt a magyar állam alapeszméjéből folyó ellentétet a király és nemzet között tetézte még a királyságnak a magyar állami függetlenség eltörlésére irányuló törekvése. A régi, tisztán magyar közjogi küzdelem lebonyolítását megnehezítette, hogy az [a] nemzetközi tényezők mérkőzésévé fajult. Az országgyűlés most már nemcsak a végrehajtásra való befolyásért küzdött, hanem küzdelme egyszersmind a magyarságnak nemzetségéért és a magyar államnak létéért folytatott küzdelme volt.

Az ellenfél nem volt többé pusztán a magyar állam másik szuverén főorgánuma, hanem egyszersmind egy idegen birodalom is, amely a magyar királlyal fizikailag azonos abszolút uralkodójában találta meg a maga akaratát.

Ez a változás [az] oka annak, hogy jóllehet most százszoros intenzitással újult meg a régi törekvés: kiterjeszteni az országgyűlés befolyását és ellenőrző hatalmát a kormányzás egészére és a végrehajtásra, a látszat mégis azt mutatja, mintha az megcsappant volna, mert az új jelszók hangosabb hirdetése jobban hallatszik ki az állami élet általános disszonanciájából.

Az összhang biztosítására célzó sikertelen küzdelem eszközei e korban: a teljes jelentőségében kifejlődött koronázási hitlevél és eskü, az országgyűlés gravaminális [sérelmi] politikája, és a megyék vis inertiae-je.

A koronázásban rejlő biztosítékok: ígéret és eskü, nem jogi, hanem pusztán erkölcsi voltuknál fogva hatástalanok maradtak, és a gyakorlatban inkább csak a nemzet jószágainak ünnepélyes elismerésére vezettek, semmint a két fél közötti összhang megvalósítására.

Az országgyűlés gravaminális politikája, amennyiben hatott is, főleg csak a sérelmek utólagos eltávolítására volt alkalmas, és csak igen csekély részben azok megelőzésére: salutare relevandorum Regni Gravaminim remedium – mint az 1715:XIV. t.c. mondja. De éppen a folyvást megújuló sérelmek ezen utólagos eltávolítására irányuló meddő munka [a] teljes tehetetlenséggel párosulva azok megelőzésére, egyre mélyebbé tette a szakadást király és nemzet között, s mint elkeseredett ellenségeket állította őket szembe.

A rendek tehetetlenségükön kétségbeesve számtalanszor fenyegetőznek, hogy – ha a király nem tartja meg a törvényt – soha többé nem szavaznak meg adót, nem gyűlnek egybe országos gyűlésre, átpártolnak a törökhöz, stb. Klasszikus példája e viszonynak az 1527-i rendek fogadkozása. [A hosszabb latin nyelvű szöveget nem közöljük. E határozatok is mutatják, hogy a gravaminális politika mennyire kiélesítette az ellentéteket.

A harmadik eszköz a megyék vis inertiae-je. A koronázási hitlevél meg eskü, valamint a gravaminális politika sem voltak ugyan kielégítő intézmények a magyar állami élet harmóniájának megteremtésére, de legalább helyes nyomon jártak, mert az állami akarat keletkezésére igyekeztek befolyást gyakorolni. A megyék ellenálló joga ezzel szemben pusztán külső eszköz. Lemondást foglal magában arról, hogy az alkotmányosságot az állami elhatározáson belül lehessen szervezni. Kiváló nagy jelentősége alkotmányunk gyakorlatában, és sűrű alkalmazása akkori állami életünk fonákságának tanúsága. De még mint az alkotmánysértések külsőleges megakadályozásának eszköze sem volt a vis inartiae feltétlenül megbízható. A kormány szembeállított vele egy másik hatalmasabb külső eszközt: a karhatalmat. Előfordult továbbá, hogy az önkényeskedő kormány ellen folytatott elkeseredett küzdelem hevében a megyék gyakran oly rendeleteket is félretettek, amelyek nem sértették a törvényt. S ha ezek nem éppen a kormány jogkörének kiterjesztését célozták, a kormány nem erőszakolta ki végrehajtásukat.

„És így a valóban törvényellenes rendeletek legtöbbnyire keresztül erőszakoltattak, míg oly rendeletek, melyek a törvény határai között a közjóra céloztak, számtalanszor teljesítetlenül maradtak.” [40]

A mohácsi veszedelem utáni magyar közjogban tehát még annyira sem volt gondoskodva [a] király és nemzet összeegyeztetéséről, mint a mohácsi vész előttiben a királyi tanács által, s így csak természetes, ha a tényleges államéletbe szabadságharc alakjában visszakerült, amit az 1687-iki törvényhozás ellenállási záradék néven kitörölt a Corpus Jurisból.

Ha a királyi tanács intézménye, mint a nemzeti befolyás érvényesülésének szerve párosulva a tanácsosok felelősségének elvével végképpen el is tűnt a magyar közjogból az 1526:I. t.c.-kel, ezen intézmények emlékezete nem veszett ki a köztudatból, és több, a magyar állami élet régi bajának gyógyítására törekvő kísérlet veszi azokat kiinduló pontjául.

A mohácsi vész utáni országgyűlések állandó kívánsága, hogy a király – pro antiqua regni consuetudine – csak magyar tanácsosok meghallgatásával kössön békét a törökkel, [41] sőt 1535-ben a rendek e kívánsága törvényerőre is emelkedett. [42] Későbbi törvények más ügyekre vonatkozólag is elrendelik magyar tanácsosok alkalmazását, [43] de éppen olyan eredménytelenül, mint a fentebbi.

Érdekes Eszterházy Miklós nádor terve 1637-ből, [44] mely azt javasolja, hogy tétessék valakinek kötelességévé a törvények végrehajtásának [az] ellenőrzése, és hogy újítassék fel az alkotmány megsértői ellen Ulászló király törvénye, vagy hozassék ahhoz hasonló törvény. [45]

Nagyon vérmes vélemény azonban Salamon Ferencé, mely szerint „ha Eszterházy javaslata elfogadtatik, nemcsak a törvények nem maradnak papíron, hanem az intézményből közvetlenül a miniszteri felelősség nőtte volna ki magát.” [46]

Sokkal közelebb jut a miniszteri kormányzat eszméjéhez az 1790-1791. évi országgyűlés némely kerületi üléseiben felvetett államtanács, melynek fő feladata lett volna a törvények végrehajtásáról gondoskodni, és az alkotmányellenes királyi rendeletek keresztülvitelét megakadályozni. Ezen tanács teljes és független joggal igazgatta volna az ország minden ügyét – a pénzügyeket is –, és három évenként számadással tartozott volna az országgyűlésnek, amelynek utasításaihoz minden évben kötve lett volna. Ha pedig ezen utasításoktól bármiben eltérne, az országgyűlés úgy tagjaiban megbüntethette, mint egészében feloszlathatta, és újonnan alakíthatta volna. [47]

Valóságos parlamenti kormány létesítésére azonban csak az 1843-1844. országgyűlés hoz határozatot. A KK. és RR. a jelen országgyűlés folyamata alatt – mondja a határozat – azon meggyőződésre jutottak, hogy részletes intézkedések az ország anyagi és szellemi kifejlődésére nem vezérelnek, sőt inkább minden fennálló viszonyoknak csak összezavarását következtetik, mindaddig, míg az ország közéletének gyökere orvosolva nincs. A KK. és RR. mind sérelmeiknek fő okát, mind haladási célzataiknak fő akadályát abban találják, hogy az alkotmányos törvényhozás mellett a nem alkotmányos kormányzati rendszer folytonos ellentétben áll. A KK. és RR.-nek, habár a magyar kormány személyzetében bizodalmuk lehetne is, bizodalmuk teljesen elveszett oly kormány iránt, mely az alkotmányos téren kívül, és felelősség nélkül működik. A KK. és RR. különösen egy alkotmányosan felelős kormányban látják mind törvényeik szentségének egyedüli biztosítékát, mind az ország lehető kifejlődésének egyedüli feltételét.

Végre 1848-ban a parlamenti kormányzat behozatala által a nemzet győzelmével ért véget a közte és a király között századok óta fennállott meghasonlás.

A parlamenti kormányzat tehát minálunk sem a történelmi fejlődés eredménye. A Franciaország által népszerűsített angol parlamentarizmus jelszava lett a politikai irodalomnak s törekvéseknek, és ezen a réven jutott el mihozzánk is. Legelőször – már 1791-ben – mély gondolkodónk, Hajnóczy József hirdeti nálunk ezt a rendszert; [48] mégpedig éppen abban az összefüggésben intézményeink egyéb mélyreható változásaival kívánta ő annak behozatalát, amelyben az 1848-ban tényleg be is következett. „A nemzet – úgymond – hasztalan küzd szabadságáért, függetlenségéért, az osztrák miniszterek beavatkozása ellen hiába alkotja meg újra meg újra törvényeit mindaddig, míg a közterhek egyenlővé nem tétetnek, míg a birtok és hivatal képesség általánossá nem lesz, míg a jogegyenlőség elve nem proklamáltatik.” [49]

A történelem igazolta Hajnóczy jóslatát, és híres közjogi és jogtörténelmi észrevételeiben Deák Ferenc is konstatálta, hogy a parlamentáris kormány eszméje logikai következménye volt a népképviseletnek. [50]

Elfeledett nagy államtudósunk, Hajnóczy után csaknem fél századdal vették fel újból és egyre sűrűbben a parlamenti kormányzat jelszavát, míg azután törvénnyé lett.

A magyar országgyűléseknek tehát régi törekvésük, hogy a királyok olyan tanácsosok szavára hallgassanak, akikben a nemzet megbízik, és régi követelés az is, hogy ezek a tanácsosok felelősek legyenek az országgyűlésnek. Országgyűléseink számtalanszor követelik, hogy a király magyar tanácsadókkal intézze az ország ügyeit, vagy hogy bocsássa el gonosz tanácsosait. A király személyének szent és sérthetetlen volta mellett mindig élénk maradt az a tudat, hogy hatalma a nemzet hatalma, amelyet a nemzet érdekében kell gyakorolnia. Minden időben tiszta közjogi felfogás és erős alkotmányos érzés uralkodott nálunk, és alkotmányunk értelmében állandó az a törekvés, amely Angliában a parlamentarizmust szülte: hogy a király a törvényeknek megfelelő kormányzásra szoríttassék.

Szóval elmondhatjuk, hogy a parlamentarizmus expozíciója és bonyodalma lényeges vonásaikban megvoltak a magyar közjogban, de egy külső hatalom meddőségre kárhoztatta a magyarság e küzdelmeit. A magyar királyok azáltal, hogy az örökös tartományoknak abszolút uralkodói voltak, függetlenségre tettek szert az országgyűlésekkel szemben. Akárhányszor győzték is le őket a magyar felkelők, mint Antaeus az anyaföldtől, ők is mindig új erőt nyertek örökös tartományaikból.

Ha Magyarország külső ellenségtől nem zaklatva több gondot fordíthat vala belső konszolidációjára, ha a magyar királyok rendelkezésére nem állott volna minden pillanatban egy idegen állam pénze és hadserege, ha egész egzisztenciájuk a magyar nemzetre lett volna alapítva, mint ahogy az angol királyság bázisa egyedül az angol nemzet volt, nem tudtak volna ellenállni a nemzet törekvéseinek, és a magyar közjog hiányait is bizonyosan újabb magyar közjogi fejlemények pótolták volna. Így azonban mindig csak a „dicsőséges” forradalom fejlődési fázisáig tudtunk eljutni, és a legszebben végződött felkeléseket is megint a forradalmakat megelőző bajok és zavarok követték, amelyek megszüntetésére ismét csak győzedelmes felkelés következett. Így lett a magyar nemzetnek kétségbeejtő körforgásban számos „dicsőséges forradalma”, de nem lett parlamentarizmusa vagy ahhoz hasonló kormányzata.

A magyar parlamentarizmus ezen előzményei érthetővé teszik, hogy ez a kormányrendszer olyannyira szervesen illeszkedett be a magyar alkotmányba. Egészen hozzáalakult a magyar viszonyokhoz, és nagy könnyen egészült ki [az] ezeknek megfelelő magyar sajátszerűségekkel. A magyar közjog kutatójának a jelen értekezés szűk keretét messze túlhaladó, felette érdekes és mélyreható feladata: kimutatni a három évtizedes parlamentarizmusunk praxisában kifejlődött magyar sajátlagosságokat, és megvilágítani összefüggésüket a magyar jog szellemével, múltjával és jövendőjével.

Ez a kormányszervezet kétségtelenül nagy jövendőnek néz elébe; az európai közjogi életben oly irányadó befolyásra látszik szert tenni, mint aminőt magánjogi téren a római jog gyakorolt. [51] Ennek a világtörténelmi jelentőségének következményeként azonban máris mutatkoznak azokhoz hasonló tévedések, amelyeket a római magánjog nagy elterjedése és tökéletessége szült. Miként a római magánjogot sokan a magánjoggal tévesztették össze, [52] úgy a politikai elmélet máris nagy függésbe jutott a parlamentarizmustól. Pedig ez is csak múló jelenség lehet az emberiség életében, s csak egy bizonyos fejlődési foknak megfelelő kormányzat. A történelem folyása ezt is alá fogja mosni, és darabról darabra belé fogja olvasztani egy, a megváltozott életnek jobban megfelelő új szervezetbe. Ennek a triviális igazságnak elmondását csak a politikai tudománynak a hiányos indukció iránt való nagy hajlandósága igazolja, amely már igen gyakran vezetett torz eredményre. Újabban főleg a parlamentarizmussal kapcsolatban téveszti össze a politika a relatív értéket az abszolúttal. Minden politikai könyvben van egy szakasz, amely ezt a fejlődés-történelmi szempontot kellőleg méltatja, de a legtöbb politikai könyv többi szakaszai mintha csak arra valók volnának, hogy megcáfolják ezt az egyet. 

[1] Bagehot, Walter: Englische Verfassungszustände. Berlin, 1886, 337. lap

[2] Bagehot: i. m., 319. lap

[3] Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve. 144. lap

[4] Politikai jegyzetek, 154-155. lap. Kolozsvárt, 1891. V. ö. Concha: Politika I. 526., 527. lap.

[5] Ez a fejlődési folyamat feltárja az államhatalmak tanának legmélyét, rávezet arra a reális alapra, amelyen az államhatalmak technikai, önálló szervek szerint való elválása nyugszik. Ezt különösen Concha Győző emeli ki. (Politikai jegyzetek I. 154-155. lap. V. ö. Concha: Politika I. 284. lap.) Szerinte az akaratmozzanatok elkülönülése megvan minden államban, de főleg ott mutatkozik e mozzanatok önállósulása, ahol a társadalom egy bizonyos fokig beleolvad az államba, mert itt a különböző állami hatalmak különböző társadalmi elemekből alakíttatván, az állami akarat mozzanatai nemcsak eszmeileg válnak szét, hanem tényleg is reális hatalmat képeznek egymás irányában. A társadalom ugyanis bejut a törvényhozásba, be a végrehajtásba, míg az államfői hatalom megmarad tisztán államinak.

Az államhatalmak elválásának összefüggésbe hozatala a bennük rejlő társadalmi erőkkel legmélyebb megfejtése e fontos kérdésnek, és voltaképpen általánosítása Montesquieu tanának, aki in concreto ugyancsak társadalmi (az angol király, főrendek, alsóház) érvényesüléséről szól. Téves azonban az elkülönülésnek és e társadalmi erők szerepének olyan formán való elképzelése, hogy a társadalom bejut a törvényhozásba és a végrehajtásba, míg az államfői hatalom megmarad tisztán állami szervnek. Az államfői szervben is van társadalmi elem (dinasztikus politika, családi háborúk.) Sőt történelmileg legelsőbben éppen az államfőben vonult be a társadalmi érdek az államba, és éppen ezen társadalmi érdek ellensúlyozására vonul be (más) társadalmi érdek a törvényhozásba és végrehajtásba. Történelmileg az állam lelki funkcióinak külön szervekben nyilvánuló főhatalmak szerinti megoszlása úgy a gyakorlatban mint az elméletben éppen azért következett be, mert a fejedelem nem volt „tisztán állami”, csupán csak a közérdeket szem előtt tartó szerv. (V. öl Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve. 59-60. lap.) A törvényhozás és végrehajtás elkülönülése a fejedelemtől nem a társadalom bevonulása a tiszta államba, hanem a fejedelem társadalmi érdekének megszorítása más társadalmi érdekek által. Az állam lelki funkcióinak önálló szervekben való különválása, a bennük rejlő társadalmi érdekek versengésének eredménye, és az államhatalmaknak Montesquieu-féle „egyensúlya” tulajdonképpen a küzdelemben állott társadalmi érdekeknek [a] kompromisszuma.

Az örökké háborgó szociális érdekeknek ez a megalkuvása végbe mehet az államszemély egyes nagyobb lelki funkcióin belül is, mint például a belső elhatározás (törvényhozás) keretén belül (alsóház, főrendek), de létrejöhet az államszemély egyes nagyobb lelki működéseinek (elhatározás, cselekvés) szembeállítása által is, és ilyenkor létesít külön államhatalmakat. Hogy történelmileg egy bizonyos államban, s egy bizonyos időben milyen államhatalmakat találunk, az attól függ, hogy a társadalmi érdekek ellensúlyozásának folyamata milyen módon megy végbe, és melyik fázisát érte el.

A miniszteri kormányszervezet kifejlődése is – miként láttuk – bizonyos társadalmi érdekek ilyetén megalkuvásának egy nagyszabású produktuma.

[6] Concha: Egyéni szabadság és parlamentarizmus Angliában, 17-21. lap

[7] 1231:III. Si palatinus interim male administraverit negocia regis et regni, supplibacunt nobis, ut utiliorem loco cius constituamus, quem volemus et nos eurum precibus annuemus. (Knauz: II. Endre szabadságlevele, 39. lap.)

[8] 1298: XXIII. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.) Kovachich: Suppl. ad. Vest. Com. I., 89-138. lap.)

[9] Schvarcz Gyula: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténetben. 18-19. lap.

[10] Ladányi Gedeon: A magyar királyság alkotmánytörténete. 129. és 280. lap

[11] Ladányi: idézett hely.

[12] Hasonlóképpen már csak ezen okból is még helytelenebb az Aranybulla eredetét az angol Magna Chartával összefüggésbe hozni.

[13] Schvarcz: i. m., 27-28. lap.

[14] Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. 117. lap.

[15] Használja például V. István, ifjabb király a poroszlói egységben. Lásd: Hajnik: Magyarország és a hűbéri Európa. 63. lap.

[16] Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. 116. lap

[17] Hajnik: uo. 229. lap.

[18] 1386:I. Ha ezután nagyobb zavarok vagy újítások történnének az országban, a királyi Felség az ország előkelő köznemesei közül is alkalmazzon néhányat főpapjaihoz, báróihoz tanácskozás végett. III.: Hogy a király tanácsosai közé felvett főpapok, bárók esküdjenek meg, hogy tanácskozásaikban nem pusztán a király és önmaguk hasznát, hanem az országét és a Szent Koronáét is szemügyre veszik, a kir. felség pedig lelkiismeretesen ígérje meg, hogy az ily jó tanácsokat fogja követni, végre ha valaki rossz tanácsot adna, csúfosan zárassék ki a királyi tanácsból, és oda többé ne vétessék. Szlemenincs: Törv. tört., M. t. társ. évk. VII. 233-234. lap.

[19] Knauz Nándor: Magyar tört. tár, III., 191 s következő lap.

[20] Kovachich: Supplem. I. 75., 208. lap.

[21] V. ö. Ladányi: i. m. 277-280. lap.

[22] A király tanácsosainak felelőssége Aragóniában és Magyarországon III. András óta. 49. lap.

[23] I. m. 280. lap.

[24] 1444:II. t.c. Mivel a királyt illeti az országos főhivatalok osztogatása, mindenki tegye le hivatalát, hogy a király adhassa ezen hivatalokat azoknak, akiknek akarja. V. ö. Ladányi: 282. lap.

[25] Ulászló 1490-iki diplomája. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[26] 1492:IX. A jószágok nem idegeneknek, hanem érdemes magyaroknak adassanak, kinek-kinek érdeme szerint. A királyi felségnek szabadságában áll adományozni 100 telekig; ezen felül pedig csak a főpapok és bárók megegyezésével adományozhat, amint az eskü okmányában is mondatik.

[27] 1498:VII. Hogy a királyi felség oly ügyekben, amelyek általában az egész országot érdekelni, illetni látszanak, az érintett 16 nemes közül nyolcat mindig a tanácsba vegyen. I. Azon nemesek pedig szigorú esküt tartoznak tenni, hogy azon tanácsban mindeneket híven, s a titkot jól megőrizve, és az országnak közjavára és hasznára fognak tenni és intézni.

[28] 1498:XXVI. Ez előtt a nagy decretumban az határoztatott, hogy a királyi felség saját tetszése szerint, szabadon adományozhat 100 telekig akinek akar, e számon túl pedig csak a főpapok és  bárók megegyezésével. Ezt a nemesség illetlennek és megengedhetetlennek találja, és e tekintetben nem akarja megszorítani a király tekintélyét és hatalmát.

[29] 1504:X. (…) határoztatik, hogy Ő Felsége minden rászállt vagy szállandó birtokról szabadon rendelkezhessék a maga tetszése szerint, csak azt az egyet kötve ki, hogy idegeneknek sem egyházi javadalmakat, sem világi birtokot nem adhat.

[30] Schvarcz: A király tanácsosainak felelőssége. 56. lap.

[31] Schvarcz: uo. 54. lap.

[32] 1507:V. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[33] 1507:VII. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[34] Ladányi: i. m. I. kötet. 426. lap.

[35] 1514:II. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[36] A budai XII., XIII., XV-XX. és a tolnai XL. és XLI. cikkelyek.

[37] Kovachich: Vest. Com. 558. – Pray Epist. Proc. 193. lap.

[38] Ladányi: i. m. 468-469. lap.

[39] 1526:I.

[40] Tisza Kálmán: Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer. 36-37. lap.

[41] Lásd Magyar Országgyűlési Emlékek. I. kötet. 243., 523., 534., 548-549., 561., II. kötet 75., 88., 126., 132-133, III. kötet 43-44. lap.

[42] 1535:I. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[43] 1608:II., 1613:XXV., 1630:XXIX., 1635:XXVIII., 1655:L., 1659:VIII., 1681:IV., 1715:XLI., 1741:XI.

[44] A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.

[45] A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük. Lásd Salamon Ferenc: Rendi országgyűléseinek jellemzéséhez. 30. lap.

[46] Salamon Ferenc: i. m., 23. lap.

[47] Lásd az 1790-1791. évi országgyűlés dunántúli, Tiszán inneni és-túli területeinek hitlevél javaslatait a Nemzeti Múzeum ily című kéziratának 87. s következő lapjain. (A latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

Az ide vonatkozó részek szövege Csillag Gyula: A régi magyar alkotmány és az 1848 és 1867. évek közjogi alkotásai, 82-83. lap nyomán a következő: „Miután a magyar királyi helytartótanács rendeltetésétől eltérve az 1723:CII. és 1741:XVII. t.c. rendelete ellenére nem csak nem gondoskodott a törvények végrehajtásáról, hanem igen sok rendeletet bocsátott ki hatásköre korlátain túl, és a törvénnyel ellenkezésben, miután továbbá igen sok egyén foglal helyet az 1741:XI. t.c. rendelete ellenére e tanácsban, kik idegenek, nem nemesek és nem birtokosok, s ezen ország törvényeit vagy éppen nem, vagy csak igen kevéssé ismerik, mindezeknél fogva Szent István I. k. 7. fej. II. k. 37. fej., az 1518:XXIX. és az 1608:X. t.c. értelmében felállíttatik egy magyar államtanács (Senatus Regni Nationalis), mely a nádor elnöklete alatt két püspökből az előbbi állapotukba visszahelyezett országos zászlósokból, a kincstárnokból és fiscusokból, végre minden kerület által választott 6-6 tanácsosból fog állani. Ez a törvények végrehajtását eszközlendi, semminemű királyi rendeletet, mely az országos rendek kiváltságai, jogai és a törvények ellen van irányozva, el nem fog fogadni, annál kevésbé kiadni, az ország mindennemű ügyei, a katonai, polgári, politikai, egyházi, kereskedelmi, irodalmi, gazdászati, harmincad-, só-és bányaügyeket teljes és független joggal fogja igazgatni, ´és az ország pénzügyeit is igazgatja, minden harmadik évben a tartandó országgyűlés előtt minden tettéről, kezeléséről számot ad, és ha legkevésbé is eltérne az országgyűlés által részére adott utasítástól, érdeme szerint büntettetni, elmozdíttatni, újonnan alakíttatni fog.

E felelősséget még határozottabban körvonalazza az a munkálat, mely a tanács organizációját meghatározza.  (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[48] Concha Győző: A kilencvenes évek reformeszméiről, 158. lap.

[49] Vesd össze Concha: i. m., 167-168. lap.

[50] Deák Ferenc: Észrevételek, in Budapesti Szemle, új folyam, I. kötet, 78. lap.

[51] Concha Győző: Újkori alkotmányok. II. kötet. IX. oldal.

[52] Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts, I. 1. §.

Magyary Zoltán: Miért van szükség a közigazgatás reformjára? (1941)

Egy állam a társadalmi rendeltetését mindig az adott kor adott szükségleteinek megfelelően látja el a funkcióin keresztül, így minden vizsgálat lefolytatásakor arra kell rákérdezni, hogy milyen elvárásokat is támasztanak a közigazgatási szolgáltatásokkal érintett állampolgárok a közigazgatás szervezetrendszerével szemben. A XXI. századból szemlélve immáron több évtizedes deficitje a közigazgatásnak, hogy annak gépezete nem tud teljes mértékben megfelelni a társadalom részéről támasztott formális és tartalmi elvárásoknak, hiszen képtelen a maga teljességében akceptálni, befogadni, és közigazgatási programmá „konvertálni” minden állampolgári véleményt. Abszolút megelégedettségre a közigazgatás természetesen soha nem tarthat igényt, de törekednie kell rá, hogy relatíve stabil helyzetet teremtsen, és a szolgáltatásait hatékony, továbbá nívós, a szolgáltatással érintett kör minél nagyobb megelégedését kivívni képes módon nyújtsa. A közigazgatási működés legfőbb orientációs pontja ugyanis a közfeladatok intézésének, illetve a közszolgáltatások nyújtásának törvényes keretek között történő, ugyanakkor hatékony és eredményes realizálása.

Az állam polgárai többnyire véleményt formálnak a közigazgatás átalakításának kérdésében, és azon kritériumokat támasztják a közigazgatással szemben, amelyek a jobb szolgáltatásokat, a magasabb minőséget és a hatékonyságot célozzák. A közigazgatás csak egy ilyen konstrukció kiépítése mellett találhatja meg sikerrel az állampolgárokhoz/lakossághoz vezető Ariadné-fonalat, aminek minden korban a legfontosabb szempontként kell érvényesülnie. Magyary Zoltán, az emberközpontú közigazgatás prófétája a maga korában, a két világháború között számos-számtalan reformjavaslatot tett annak érdekében, hogy a közigazgatás az állam polgárainak nagyobb megelégedettségét vívhassa ki. Az alábbiakban egy kevéssé ismert, ám gondolatainak esszenciáját mégis híven tükröző – és bizonyos pontokon még ma is aktuális! – írását tesszük közzé. [Miért van szükség a közigazgatás reformjára? in Magyar Futár, I. évfolyam, 7. szám (1941. július 10.), 10. p.]

Könnyű megadni a választ a fenti kérdésre: azért, mert a közigazgatás a mostaninál sokkal különb, jobb, eredményesebb és aránylag olcsóbb lehet!

2720

Magyary Zoltán útlevélfényképe

Valószínű, hogy ez a válasz a magyar tisztviselő karnak – amely kitűnő hazafiakból és odaadó szakemberekből áll, és amelynek megérdemelten jó hírneve van – az első hallásra rosszul fog esni. De az is valószínű, hogy nincs komoly tisztviselő, aki azt állíthatná, hogy a magyar közigazgatásban minden a legjobban van. Sőt! Mindenki lát a maga ügykörében nehézségeket, tud is javaslatokat azok enyhítésére. Továbbá illetékes helyről: a különböző kormányok részéről is állandóan ismétlődik az a megállapítás, hogy a közigazgatás reformjára szükség van, és ígérik is, hogy azt meg fogják csinálni. Azonban igen kevés történt eddig ezen a téren. Ha mégis, úgy azok csak részletek, lehetőleg alsó szerveknél, a segédhivataloknál, a községi jegyzői ügykörben végrehajtva, vagy legfeljebb egyik-másik tárca ügykörében, de minden összefüggő terv nélkül, és nem mélyrehatóan.

Ennek az elindulni-nemtudásnak, ennek az egy helyben topogásnak az a lélektani oka, hogy miniszterek és hivatalnokok egyaránt azt hiszik, hogy ha holnap komoly reformot valósítanának meg, abból azt lehetne következtetni, hogy ők tegnapig nem voltak kiváló miniszterek vagy príma tisztviselők, mert akkor a közigazgatásban nem volna mit javítani.

Ez a felfogás azonban nagyon téves, mert azon a logikai hibán alapszik, hogy elhanyagol egy lényeges megkülönböztetést, amelyet a szervezéstudomány már régen felismert. Ezek a következők: aki másokkal együtt dolgozik – márpedig a tisztviselő, aki egy szervezetnek része, mind ilyen –, annak a munkaeredménye nemcsak a maga képességeitől és buzgalmától függ, hanem a szervezet többi tagjáétól is, függ a munkatársaitól, a főnökeitől, és az alárendeltjeitől.

Erre mindennaposak a példák. Ha a fogalmazói kar minden tagja gyorsan és pontosan dolgozik is, de nincs elég gépírónő, aki a tisztázatokat készítse, és a segédhivatalokban több hetes torlódás keletkezik, az egész hivatalnak az lesz a híre, hogy „onnan nem lehet az intézkedéseket kivárni”. Vagy: ha egy főnöknek több az alárendeltje, mint amennyinek a vezetését győzni lehetséges, akkor feltorlódik a revízió, az alárendeltek nem tudnak tőle döntést kapni, és a dolgok nem mennek jól, pedig lehet, hogy a főnök is, az alárendeltjei is kitűnő emberek, és csak szervezési hiba szállítja le valamennyiük teljesítményét. Ugyanakkor egy másik hivatal, amelynél ilyen aránytalanságok nincsenek, gyorsan és eredményesen tud dolgozni, s ennek megfelelően a hírneve is jobb lesz, úgy a hivatalnokok, mint a közönség körében.

Ugyanígy lehetnek az alkalmazott munkamódszerének is káros kihatásai a hivatalnok és a hivatal munkateljesítményeire. Azok a vitéz huszárok, akik 1914 őszén Galíciában a „vörös ördög” hírnevet kivívták, a halált megvető bátorság felülmúlhatatlan példáját adták, de az elért katonai eredmény mégsem volt arányban az áldozatukkal, nem az ő hibájukból, hanem a vezetés hibái, az elavult harcászati nézetek miatt, amelyek nem vették figyelembe, hogy lovasrohamot drótakadályok és géppuskafészkek ellen nem lehet intézni.

Röviden kifejezve, az itt a lényeg, hogy a teljesítmények megítélésénél különbséget kell tennünk az egyént terhelő, és a szervezetet terhelő tényezők között! Ha a magyar közigazgatás megítélésénél ez a megkülönböztetés érvényesül, akkor a továbbfejlődés fő akadálya elhárul.

Azt már senki sem tagadja, hogy a közigazgatásunknak sok a szervezeti hibája. A helyzet az, hogy jobb szervezettel és jobb munkamódszerekkel a mai magyar köztisztviselői kar sokkal jobb teljesítményeket érhetne el. És akkor az eddigi fáradsággal elérhetné egyúttal azt is, hogy munkája eredményével maga is meg lenne elégedve, és az emberektől jogos kritika helyett elismerést kapna. A közigazgatás reformja tehát a nemzetnek és a közszolgálatnak egyaránt érdeke!

Főleg két nagy jelentőségű szervezeti hibára szeretnék most a magyar közigazgatásban rámutatni.

magyarygrafikonAz egyik az, hogy közigazgatásunk méretei az utolsó 80 év alatt, azaz az abszolutizmus óta, olyan arányban megnövekedtek, hogy a vezetés minőségileg is sokkal nehezebbé vált, mint volt a mai kormányzati rendszer bevezetése idején, –  1848-ban, amikor is a nádor egyéni hatalmát a kormány testületi szervére ruházta át, amelyben a miniszterelnök csak primus inter pares… A közigazgatási apparátus megnövekedését a mellékelt ábra szemlélteti. Leolvashatjuk róla, hogy a magyar állam alkalmazottainak száma 1870-ben 23.000 volt. Azóta ez a szám évről évre nőtt, és 1918-ban 230.000-re emelkedett. Trianonnal elvesztettük az ország kétharmadát, több ízben B-listákat is csináltunk, de a létszám mégsem apadt le 120.000 alá. A közalkalmazottak száma a Csonkaországban nem volt kisebb, mint amennyit Nagy-Magyarország is csak csak 1900 körül ért el. Ez a szám a területvisszaszerzések után arányosan emelkedett. A fejlődés tehát azt jelenti, hogy ma egy miniszter alá több alkalmazott tartozik, mint amennyi alkalmazottja 70 év előtt az egész államnak volt…

A magyar közigazgatást azonban az állami alkalmazottakon felül az önkormányzatok: a főváros, a vármegyék, a városok és községek, az OTI, az OMBI és más községi üzemek nagyszámú alkalmazottai is alkotják. Ezért sokkal nehezebb a mai kormánynak, a mai miniszterelnöknek ma a közigazgatási apparátuson úrrá lenni, és azt kézben tartani mint például az gróf Andrássy Gyula idején volt. Meg kell jegyeznem, hogy ez a fejlődés nemcsak Magyarországon ilyen arányú, hanem párhuzamos minden államban, és közös oka az ipari forradalom, és a kapitalizmus kifejlődése.

De a változás nemcsak a méretekben jelentkezik, hanem a ma megoldásra váró feladatok sokféleségében és nehézségében is! Ez hozta magával annak a szükségét, hogy a közhivatalt nobile officium-ként ellátó laikus közfunkcionáriusok helyett a mai közigazgatás szakképzett, jórészt egyetemet végzett és hivatásos tisztviselőket alkalmazzon. Közigazgatásunknak tehát az egész teste, apparátusa megváltozott azóta, hogy a mai kormányrendszerre áttértünk. Olyan kormányunk van, amelyet arra a feladatra szabtak, hogy laikusokból álló, kis apparátust is hatalmi feladatok megoldásában vezetni tudjon. Ezért gondolték, hogy állhat a kormány is laikusokból, akiket pártszempontok, nem pedig aszerint választanak ki, hogy értenek-e tényleg a közigazgatásnak a vezetéséhez, amelynek ők a fejei?

Most pedig ugyanettől a kormánytól azt kívánjuk, hogy laikus létére vezetni tudjon egy szakképzett emberekből álló, akkora apparátust, amelynek a vezetése már maga is külön tudomány, és csodálkozunk azon, hogy ez nem egészen jól sikerült. Látjuk, hogy egyik kormány őrlődik fel a másik után, egyik sem ura az apparátusnak, nem tud abból olyan működést kifejteni, amely elegendő volna a feladatok megoldására.

Hogy lehetséges ez? Hiszen a minisztereink is jó szándékú magyar emberek, éppúgy mint a tisztviselők, és az együttműködésük mégsem jár a kívánt eredménnyel. A magyarázat az, hogy szervezeti hibák szállítják le a közigazgatás, mind pedig az azt vezető kormány teljesítményeit. Egyszerűen: XIX. századi szervezettel XX. századi feladatokat éppúgy nem lehet megoldani, amint a ’48-as honvédek fegyverzetével nem lehetne a mai háborúban helytállni! A nemzet számára a politikai apparátus elavultsága nem jelent kisebb veszedelmet, mint amilyet a katonai készületlenség jelentene.

Másik fontos oka a reform szükségességének közigazgatásunk elavult beállítottsága. A XIX. század eszménye a jogállam volt. Az önkényuralommal szemben a jog uralmáért olyan totális sikerrel küzdött, hogy a világháború előtti időben a közigazgatástól már nem is kívántak mást, mint hogy jogszerű legyen. Ha a közigazgatás a jogot nem sértette, meg voltak elégedve vele. Mi, akik abban az időben végeztünk jogot (és a magyar közigazgatás mai vezető köztisztviselői mind ebbe a korosztályba tartoznak), tanúságot tehetünk arról, hogy a közigazgatás eredményességéről,  a teljesítményekért való felelősségéről, a szervezés tudományáról, és az eredmények elérésének feltételiről az egyetemen semmit sem hallottunk. Ellenben annál többet hallottunk arról, hogy a közigazgatás jog, tehát aki jogász, az a közigazgatáshoz eo ipso ért.

Ez azonban tragikus egyoldalúság. A jog és az eredmény nem szükségképp járnak együtt, és a közigazgatás jogszerűsége az eredményességet nem tudja pótolni. Azért, mert a magyar ember az önkényuralmat nem állja, nem kell lemondania arról, hogy [a] közigazgatástól a feladatok megoldását várja. A jogállam például arra a kérdésre, hogy vannak-e az országban analfabéták, azt feleli, hogy van törvényünk a kötelező népoktatásról. A himlőtől és a tífusztól azonban azonban csak a védőoltás ment meg, nem pedig annak kötelező elrendelése. A vasúti igazgatástól azt kívánjuk, hogy a vonatok pontosan közlekedjenek, és szerencsétlenségek ne legyenek, nem érjük be tehát azzal, hogy van üzletszabályzat és menetrend. Nem lehet az árvíz ellen sem törvényjavaslattal védekezni, és a kenyérhiányt sem lehet rendőri intézkedésekkel megszüntetni. Itt előrelátásra, szervezésre, munkára, anyagra, és célszerű intézkedések sorozatára van szükség.

Ezek a példák, azt hiszem, világosan mutatják, hogy mi a különbség a közigazgatás jogállami beállítottsága, és az eredményességre való beállítottság között. Közigazgatásunk reformjára tehát abból a célból is szükség van, hogy a ma is domináló jogállami beállítottságot felváltsa a feladatok megoldásáért, az eredményekért való felelősség beállítottsága. Ez a jogállam eszményével szemben nem visszaesést, hanem éppen továbbfejlődést jelent.

A vezetésem alatt álló Magyar Közigazgatástudományi Intézettel behatóan vizsgáltam azt a kérdést: mennyit ér a közigazgatás az emberek számára? Munkánk eredménye meg is jelent „A közigazgatás és az emberek” címen. A tatai járás példáján részletesen kimutattuk, milyen nagy mértékben tér el egymástól az, amit a jogszabályok előírnak, és az, ami abból megvalósult. Sajnos, sok minden nem érhető el a jog eszközével.

Megállapításaink egyik legfontosabbja az volt, hogy a közigazgatás a mezőgazdasági lakosságtól áll a legtávolabb, és annak az életviszonyaiban tudja a legkevesebb eredményt elérni. Pedig földművelésügyi közigazgatásunk nem kevésbé felel meg a jogállam követelményeinek, mint a többi.

Közigazgatási diagnózisom alapján kísérletet tettem a tatai járás mezőgazdaság[a] terén a közigazgatási therápiára nézve is. Szakemberek bevonásával elkészült a járás talajának agrokémiai vizsgálata, és azután három községben 20-24, arra vállalkozó kisgazdával többtermelési kísérleteket végeztünk. Dr. Csiky János agrokémikus vezetésével a fajtakiválasztási és műtrágyázási kísérletek már az első ében azzal a fényes eredménnyel jártak, hogy a termésátlagok 50-80%-kal emelkedtek, és a ráfordított költségen felül jelentékeny tiszta hasznot mutatnak fel.

Ha a magyar mezőgazdaság a folyó évben másutt is ezzel az intenzitással gazdálkodott volna, most nem volt kenyérínség. Ha pedig mindig így gazdálkodnánk, akkor a magyar mezőgazdaság termésátlagai ma nem állnának ott, ahol a német mezőgazdaság termésátlagai már 1870-ben álltak. Ez egyúttal világosan mutatja azt is, hogy milyen károkat okoznak a nemzetnek a XX. század igényeinek megfelelő közigazgatási reform elmaradása, amelyet a termelők és a dolgozók közös nemzeti érdekeinek előmozdítására kellene minél gyorsabban és szakszerűbben megalkotni és végrehajtani.

Magyary Zoltán ny. r. egyetemi tanár

Concha Győző: A kötelesség állama felé (1927)

Az alábbiakban az államtudományi panteon egyik központi alakja, Concha Győző tollából származó számos recenzió egyikét, az ifj. Mikszáth Kálmán könyvéről (A kötelesség állama felé. Politikai tanulmány. Franklin-Társulat kiadása, Budapest, 1926. 150. p.) írtat  [A kötelesség állam felé, in Budapesti Szemle, 55. évfolyam, 205. kötet, 595. szám (1927). pp. 329-342.] közöljük. A teljes terjedelemben közzétett írást a szükséges mértékben a mai írásmódunkra aktualizáltuk, érintetlenül hagyva természetesen Concha gondolatainak magvát és mondanivalóját.

Mi ez? Kérdi alkalmasint sok olvasó. Van-e ma már másféle állam is, mint amely a legfőbb kötelességek teljesítésére alapítja uralmát?

Mikszáth könyve védő és támadó irat egyben. Védi az igazi parlamenti kormányzatú államot az álparlamenti kormányzattal szemben, melyben a kötelesség helyett a nyers többségi erőszak tombol, és amelyet logikai képtelensége, erkölcsi hitványsága miatt ostrom alá vesz.

Mindenképp gondolatkeltő könyv jelenünk nagy problémája fölött. Van-e a nemzeteknek választási szabadsága a diktatúrák és a parlamenti kormányzás között?  A parlamentek csődje napjaink szállóigéje. Rivera, Mussolini diktatúrája pedig dicsfényben ragyog.

A parlamenti kormányzat gyengeségét rég érzi a világ. Eszembe jutnak Kossuth Lajosnak szavai, melyeket 1888. július 4-én saját szájából hallani szerencsés voltam. A bolognai egyetem nyolcszáz éves jubileumán mint a kolozsvári egyetem egyik képviselője vettem részt. A nagy ünnepség után elzarándokoltam négy egyetemi hallgatóm társaságában nagy száműzöttünkhöz, aki az ezer méter magasságban fekvő, ideális szép Sacro San Michelében nyaralt.

Feledhetetlen két órát töltöttem vele. Eszmecserénkből nem maradhatott ki a parlamentek működése sem.

A parlamentarizmus – ezek voltak szavai – Angliát kivéve megbukott, mert csak erőszakos, erkölcstelen eszközökkel bírják mozgásban tartani.”

Az akkor előtérben álló francia parlamenti kormányzatra célzott-e? Mely a köztársasági formával könnyen össze nem fér, nem tudom. Viszonzásomra, hogy a parlamentarizmust néhány szavazatnyi többség művészetének tekintik:

És ez a néhány megvásárolt szavazat lenne a nemzet” – tette hozzá Kossuth.

Kossuth kritikai hangulata dacára megpróbáltam Tisza Kálmán véghezvitt nagyszerű államférfiúi művét, mint a parlamenti kormányzat sikerét védelmezni. Tisza saját, oppozíció ideje-beli lehetetlen elveinek hazafias megtagadásával oly szükséges dolgokat vitt keresztül saját híveinek is észre térítésével, amit más mint parlamenti miniszterelnök, vagyis a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak ura, generálisa, ahogy a közbeszéd hívta, hiába próbált volna.

Napjainknak ehhez az izgató problémájához finom, kiművelt, mégis igen izmos kezekkel nyúl hozzá Mikszáth. A választási mechanizmusok, kerületi beosztások, szavazási módok, egyhangúsági, többségi, kisebbségi aritmetika külsőségeit sem vetve meg, az állam leglelkéig [lelkének mélyéig] akar hatolni.  Nyilván érezve, ha nem is mondja, hogy az állam a nemzeté, ennek lelke, ennek önmagát irányzó legmagasabb munkálkodása, ennélfogva áhítat-szerűen közeledik lélekelemzéséhez. Érzi, hogy [az] államban, nemzetben nemcsak lélek, psziché, de metafizika, misztika is van. Mondja is,

az államoknak nemzeti alapra helyezkedése a mi korunk egyik legnagyobb ténye, amely legközelebb hozott az állam erkölcsi lényének megértéséhez. Nem álképlet, de valóság, mert benne kifejezésre jut az a misztikus többlet, melyet joggal az állam lelkének nevezhetünk.”

Mindenkit elfog bizonyos misztikus érzés, aki a tudás vágyán kívül, minden más érdek nélkül fog hozzá az állami lét kutatásához. Shakespeare erre koronatanú, midőn [a] Troilus és Cressidában (III. felvonás, 3. szín) mondja:

Van az állam lelkében megközelíthetetlen titok, melynek hatása istenibb, hogysem szó vagy toll kifejezhetné.”

Ennek a misztikus többletnek áhítatszerű fényfoltjai világolnak [világítanak] itt-ott a tárgyilagos tények sűrű erdejében, melyen Mikszáth keresztülvezet hideg értelmi útbaigazításaival, hogy a kötelesség államának, az etikai államnak nyílt tisztására vezessen, hogy a parlamentáris kormányzást az álparlamentáris kormányzástól megkülönböztetni bírjuk.

Az etikai állam önkormányzatát, mint a demokratikus népkormányzat ellenlábasát tárgyalja. Az előbbinek gyakorlati formája az angol parlamentarizmus, az utóbbié a francia kormányzó demokrácia.

A parlamentarizmus lényegét abban látja, hogy az állam uralkodó tényezőinek jogi és erkölcsi egyensúlyát megteremtette, nem az adott erőviszonyok jogi petrifikálásával [megdermesztésével], hanem azoknak közös etikai nevezőre hozásával.

A parlamentáris kormányzat ott kezdődik, ahol az állami életet szabályozó erők a jog teréről az etika terére, az értelmi erők sorából az érzelmi erők sorába lépnek át. (9. lap.) Így magyarázza Burke híres helyét a francia forradalomról írt munkájának, ahol Burke azt mondja, hogy az angolok alkotmányukat a legdrágább családi kötelékekkel fűzték egybe, alaptörvényeiket bevették a családi szeretet kebelébe.

009_mikszath_kalman_clip_image014

Idősebb Mikszáth Kálmán a fiaival (1910)

Amit Mikszáth a jog[nak] és morálnak közös nevezőre hozásával szemléltetően mond, ennek világos, fogalmi magyarázatát abban a közismert tényben csakugyan megtalálhatjuk, hogy az állam legfőbb tényezői: [az] államfő, törvényhozók, és a szabad állam végső, mély forrásai, ti. az ősgyűlés vagy a választók gyűléseinek tagjai tartalmilag, érdemileg a pozitív jog által meg nem kötve, s csak a morál, az etika belső korlátai által tartva vagy nem tartva gyakorolják az államnak legfőbb hatalmát, a törvényhozóit, és a végrehajtónak ellenőrzését. Mert alkotmányos szabad államban sincs igazságtalan törvény ellen apelláta. Ennek hatalma is abszolút. A végrehajtást ellenőrző hatalma épp ilyen abszolút. Felmentheti vagy felelősségre vonhatja a végrehajtó kormányt „sicut principi (parliamento) placuit” [körülbelül: a parlamentnek tetsző módon]. Ezzel ellentétben a jog uralma ott kezdődik, ahol az állam nem mint legfőbb hatalom, hanem mint saját legfőbb akaratának, törvényének végrehajtója kerül egybe akár saját szerveinek, akár tagjainak konkrét életével.

Az államéletnek legfőbb, belső, erkölcsi korlátjai is azonban közmegegyezés által, konvencionális, a jogiakhoz hasonló etikai szabályokká válnak, melyeket az angolok politikai érzéke ezektől meg bír különböztetni. A kétféle szabály különbsége az állam legmagasabb funkcióiban szoros tételekbe foglalás nélkül is gondosan megóvatik.

Mikszáth ennek megértése végett visszamegy az állami lét forrásaihoz. Két póluson helyezkednek el az összes állami képződmények. Az egyiknek az egyén a maga külön törekvéseivel, a másiknak az állam a maga misztikus, összekapcsoló erejével a mozgatója.

Az első nem lát egyebet az államban, mint az erőösszetétel egy hatalmas eszközét. Ez összetétel szabályait az egyéni magánjog szellemében megalkothatónak gondolták. Az utóbbi az államban az egyének fölött álló világrendet, melynek törvényeit a múló egyéni léttől független összlétnek [kb. közösségi létnek] belső, saját célja szabályozza. Nem az egyéni erők egyszerű összetétele ez, hanem ezek átalakulása, megörökítése. Nem pusztán új életforma, hanem az egyéni lélek mellett egy új, az egyesékétől elkülönülő lélek is, a nemzeti, öntudatos közszellem, melynek minden polgár részese, melyben az érdekek kiegyenlítésével lehetséges az állam erkölcsi egysége, a nemzeti államért való önfeláldozás, s az egyénnek szabad fejlődési lehetősége mellett, saját egyéni létének tartamán túl, a nemzetek századokra nyúló élettartamában, az őket lelkesítő célok megvalósulásában az eredményes közreműködés.

Ez az etikai államfelfogás az elmúlással helyezi szembe az eszmék örökkévalóságát, az egyén véges hiábavalóságával a nemzet végtelen életét. Amit az állam az egyénben megsemmisít – itt van Rousseau nagy tévedése –, az nem a lényeg, az a múló; amit felemel, megtart, az örök, mert ideál. (14. lap.)

Az etikai államfelfogás egyik legértékesebb eredménye az egyén és az állam közötti ellentét megszüntetése. A nemzet átfogó törekvéseivel, egybekapcsoló céljaival, a mulandósággal dacoló személyiségével az a híd, melyen keresztül az egyes, a természeti lény kezdetleges szűk kereteiből felemelkedik az állampolgárság magasabb erkölcsi szféráiba. Ez az út nem járt áldozatok nélkül. Cserébe adta egyénisége egy részét, hogy megvásárolja rajta eszméjének, egyéni erkölcsi mivoltának tökéletesebb színvonalát. Itt találkozott egyéni érdeke [a] nemzeti érdekével. Nem úgy, amint Platón elképzelte, hogy az állam java az egyesek külön javának szorzata, hanem úgy, hogy az egyesek java, ha sokszor ellenkezik is az állam javával, [egy] egészséges államban mindig meg fogja találni a kiegyenlítést. Mert ha az állam az egyesre nézve a legfőbb jót jelenti is, az államnak érdeke viszont mindig, hogy az egyesek egyéni külön java benne elismerésre találjon. (27. lap.)

Ebből, a magasabb nemzeti egyetemes célnak az egyéniség önállóságával válhatatlan kapcsolatán nyugvó etikai államfelfogásból támad az igazán jó alkotmány. Az, mely az intézmények lelkét összeköti a nemzetnek történelme folyamán kialakult lelkével, tagjai egyéniségét megbecsülő emberies érzésével, amely nincs egy kimért jogi formalizmus szűk keretei közé szorítva, amelyben [úgy] az egészre, mint a részekre nézve egyaránt van a jogilag tiltott és engedélyezett határokon túl is élet, melyet a jog szigorú szabályai helyett az állami élet legmagasabb ténykedéseiben az erkölcs hajlékonyabb szabályai kötnek, aminők az angol parlamenti kormányzat konvencionális szabályai.

Disraeli mondását, miszerint Anglia Viktória királynő uralkodása alatt köztársasággá alakult át, amit azonban udvariasságból elmulasztottak a királynőnek bejelenteni, csakis a jogiak mellett fennálló konvencionális szabályok mellett lehet megérteni. (31. lap.)

A jó alkotmány, ebben a jognak és a konvencionális erkölcsnek, ethosznak egybefonódása ugyanis azon alapszik, hogy az egyeseket az államban egybefűző, egybeolvasztó objektív gondolat – az anarchikus államot kivéve, ha egyáltalán lehet erről, a napról napra másnak uralmát felvet állapotról, mint államról beszélni –  mindig valahogy túlhaladja az egyén gondolatát, célját. Ily[en] gondolat az egyénnel szemben önálló cél, kiváltképpen ilyen a nemzeti gondolat, az igaznak, szépnek, jónak sajátos tartalmával, más szóval a nemzet öncélúsága, mely  reális, objektív tények alapján építi meg a magában szegény, korlátolt egyénnek egy magasabb, teljesebb, kiegészült, általános, egyetemes, ezáltal erkölcsibb lét magasabb csúcsára jutásának útját.

Így kell – gondolom – értenünk Mikszáth tételét, miszerint az államoknak nemzeti alapra helyezkedése legközelebb hoz az államnak erkölcsi lényegéhez, ahhoz, ahogy ő mondja (36. lap) a „misztikus többlethez”,  mely benne az önző egyént hazaszeretővé alakítja át, rendszerint a vérben, a nyelvben, de legfőképp az érzésvilágban, észjárásban sajátságos, mondhatni korlátoltan és tárgyilag adott, nem öntudatosan kieszelt összhelyzet alapján. Mert hiszen van öntudat alatti nemzeti élet is. Vajon ki számítja a magyar szellemet a gárdistáktól vagy Széchenyitől? Legfeljebb a XVIII. századi aufkläristák elmaradt követője.

Csakhogy a nemzetinek ez a korlátoltsága, melyet ércbe öntött érme mutat, ha megfordítják, [a] hátlapján bilincseiből kiszabadultan néz felénk.

A nemzeti elv a maga érzés-és észjárás korlátolta sajátos világában az egyetemes emberinek, más szóval az igaznak, szépnek, jónak oly részleges egyetemességét szüli, aminőt a spanyol, az olasz, a német, az angol, a francia jog, erkölcs, hit, zene, művészet, tudomány [a] sajátosságuk mellett is mutatnak, és amelyeknek egymásra hatása teszi teljessé az igaznak, szépnek, jónak teljes emberi világát.

Mikszáth munkájának metafizikus, misztikus oldalával tisztában van, és bevallja, hogy bár kénytelen-kelletlen foglalkoznia kellett vele, mert ennek az oldalnak foszlányai nélkül nem lehet érteni az eszményeket, melyek ma a művelt népek állami, országló irányait megszabják, és mert a népek szuverén önkormányzatának ezek az alapépítményei.

Metafizikai kitérése után tér vissza előszava kiindulópontjához, hogy az etikai állam önkormányzatát tárgyalhassa, mint szemben álló pólusát a demokratikus népkormányzatnak.

Az előbbinek gyakorlati formája az angol parlamentarizmus, az utóbbié a francia kormányzó demokrácia. Mikszáth fentebbi tételeinek igazolására az angol alkotmány nyugvó és mozgó helyzetében hívja bizonyságul, s hogy világosan látható legyen, ellenkép [ellentét] gyanánt állítja mellé [vele szemben] a francia és az amerikai népkormányt.

Kitűnően jellemzi az angol alkotmánymagyarázók iskoláit. Bagehot-ét és Hearn-ét, akik azt írják le belőle, ami tényleg előttük áll az alkotmányból, tekintet nélkül annak belső vázára. A történészeké, Hallam, May, Freeman-é, csak az alkotmány csírái iránt fogékony. A jogászok, Blackstone, Stephan, vagy a még régebbiek, Bracton és Coke a tények világából a jogköltészet világába vezetik az olvasót. Így Blackstone, midőn azt tanítja, hogy az angol nép bölcsen egy kézbe teszi a kormányzat végrehajtó részét az egyértelműség, az erő és a gyorsaság érdekében. A kontinentális iskola Gneist-tel az élén viszont nem helyez súlyt az előtte álló, működésben lévő alkotmányra, mint ezt Bagehot Hearn teszik; annak csak belső, szilárd jogi csontváza érdekli.

Van-e ekként az angol parlamenti kormánynak, vagy magyar terminológiával beszélve, az angol parlamenti alkotmánynak elfogadott, közkeletű elmélete? – kérdi Mikszáth. Bizony nincs.

Vezérgondolata az ő felfogása szerint az állam testének, vagyis az egyeseknek, a társadalomnak, a sokféle intézménynek erkölcsi egyesülése az állam lelkével, vagyis a közös történelemnek, kultúrának, a közös lélek kifejlesztette nemzettel, és ennek az egységnek tükröződése a köz-és magánélet minden jelenségében.

Ez a tökéletes lelki egység akkora, mint aminőt az autokrácia mutathat fel. Csakhogy magasabb rendű, nem kívülről jövő önkényen, hanem a polgár önszerezte erkölcsi belátásán nyugszik.

Parlamentáris a kormányzat akkor, ha az állami lét legmagasabb csúcsain, [a] király, parlament tekintetében már csak az erkölcsi szabályok, az állametika ruganyosabb szabályai jönnek elsősorban érvénybe, anélkül azonban, hogy a jog normáit megszüntetnék, eltörölnék. Ahol ellenben az állami lét alsóbb, konkrét régiói vannak, ahol az egyes polgár áll szemben az állam végrehajtó hatalmával, az egyes közhatóságok, egyes társadalmi alakulatok egymással, ott az állami hatalom is jogilag kötötté válik.

Míg a nem parlamentáris kormányzatú alkotmányjog represszív természetű, addig a parlamentáris kormányzat etikája preventíve hat. Az egyszerű jogi alkotmányrendszer kénytelen tétlenül nézni a maga medicinás üvegeivel: a vétóval, a váddal, a költségvetés megtagadásával a fenyegető bajokat. Ezek csak akkor alkalmazhatók, ha a baj már megvan. A parlamenti kormány etikai szabályai ellenben orvossággal szolgálnak a még csak bekövetkezhető baj ellen. (51-60. lap.)

Részletesen rajzolja Mikszáth, miként ment át a király jogi hatalma a miniszterelnök tényleges erkölcsi hatalmába, anélkül, hogy ez a király erkölcsi hatalmát megsemmisítette, vagy jogi hatalmát jogilag is megsemmisítette volna.

Az angol parlamentnek alaptörvények által jogilag meg nem kötött abszolút hatalma csak úgy érthető, ha erkölcsi, konvencionális szabályok által annál inkább megkötöttnek ismerjük fel, ha a miniszterelnöknek és a választó közönségnek vele szemben jogi és erkölcsi hatalmát a mérlegbe vesszük. Csak így érthetjük meg az angol parlamenti kormány nagyobb cselekvő erejét szemben az észak-amerikai demokratikus kormányzattal, ahol a parlament is a ép megalkotta alaptörvények által jogi gúzsba van kötve, de a végrehajtó hatalom is a parlamenttel szemben. (70-80. lap.)

Ezt az etikai kormányzatot, az állami főtényezők súlyának nem szoros jogi szabályok, hanem e tényezők belső erői, igaz értékük szerint való emelkedését és csökkenését nagyban elősegíti a társadalom különböző rétegeinek a jog által arányosított helyfoglalása a nemzet országló életműködésében, az alkotmányban, az államnak, társadalomnak egybefonódása úgy a parlamentben, mint a közigazgatásban. (89-97. lap.)

A parlamentáris kormányzat gyakorlatilag, tényleg egybeolvasztván a jogilag szigorúan elválasztott törvényhozó és végrehajtó hatalmat, létrehozta a miniszterelnök bizonytalan tartamú uralkodását, úgy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalom tekintetében, de a király és a parlament befolyása alatt.

A „de” kötőszócska nélkül lehetetlen az angol parlamenti kormányzatot előadni, megérteni. Az angol alkotmányos életnek ez a minden fontos mozzanatkor nélkülözhetetlen beszédrésze a legvilágosabb kiütközése az abban egymást ellensúlyozni törekvő jogi és erkölcsi áramlatoknak.

Az államtudománynak a jog és erkölcs két, elvileg, in abstracto élesen elhatárolt síkján korcsolyázó mai német művelői azok magasabb egységéig nem emelkedve, ezeket a „de” kötőszócskákat az angolok igazi bölcselkedésre valló képtelenségének fogják betudni. Montalambert halhatatlan kis művében (L’avenir politique de’l Angleterre, 1856, 54. lap) maga is úgy találta, hogy

Anglia mindig fenntartotta magának a legszembeszökőbb következetlenség használatának korlátlan szokását.”

A lét és kell külön síkjait kutatókkal szemben mégis hozzátette:

azzal a joggal együtt, hogy dicsőségét, boldogságát, biztonságát nem áldozza fel semmiféle, többé vagy kevésbé kifogástalan logikának.”

Az angol „de” látszólag logikaellenes természete a valóságban a nemzeti és az egyéni élet egymást ostromló áramlatainak egységét, szintézisét akarja, természetesen nem mindig helyesen, találóan, az angol világban kifejezni.

A miniszterelnök hatáskörében előttünk álló, az alkotmánynak jogi normáit látszólag megcsúfoló eme összeolvadás teheti azonban könnyűvé, lehetségessé az eredményes kormányzást, s ami nem kevéssé fontos, az állam törvényhozói, külügyi ténykedéseiért az egyéni, személyes felelősséget. Mert a parlamenti kormányzatban a miniszterelnök felel erkölcsileg a törvényekért is, melyeket alkottatott vagy alkotni elmulasztott, a külügyi akcióért, de még inkább és jogilag is azok végrehajtásáért. A parlamenti tag erkölcsi felelőssége az övé mellett eltörpül, mert megoszlik százak között. (97-105. lap.)

Megváltozik a parlament helye és hatalma is az alkotmány épületében a miniszterelnöknek ide emelkedett hatalma által. A törvényhozás irányát, lényeges tartalmát ő határozza meg. Nem egyes parlamenti tagok, hanem a kormány és ellenzék, a kormányzó párt és a kormány ellenzékének vitájává lesz a törvényalkotás. Éppen így csökken a végrehajtó hatalmat ellenőrző kormánybuktató hatalma, melyeket meg kell osztania a sajtó, a közvélemény erejével, mert érzi, hogy a parlament kapuján kívül álló (az „out of doors”) választók is a nemzet képviselői.

Mikszáth panaszkodik, hogy a parlament kapuin kívül álló („out of doors”) nép fogalmát, ennek, mint ő mondja, képviseletét meghatározni nagy nehézséggel jár. Az általa követett úrnál mindenesetre helyesebb lett volna, ha egyszerűen az állam patrimoniális és képviseleti jellegéből indul ki.

Nagy Frigyes és II. József állama már nem patrimoniális. Mindegyikük hirdeti, hogy az állam nem az övé, sőt ő annak, a céljának, vagyis alkotó elemei emberséges voltának az első szolgája. Az abszolút monarchiának ebben a szállóigéjében is megvan az „állami” képviselet csírája, protoplazmája. Csakúgy, amint a keresztény egyház hierarchikus alkotmányában már a képviseleti gondolatnak meghatározott formája lép be először a világtörténelembe – az ember természetfeletti életére vonatkozólag. Mert hisz ez a hierarchikus szervezet az egyház híveinek üdvéért van, és történelmileg bizonyos, hogy a keresztény egyház alkotmányformája, szellem döntő hatású volt a világi alkotmányokra.

Mikszáth a képviseleti rendszer kialakulásának pragmatikus vizsgálata helyett az isteni jogú királyság és a nép isteni joga közötti történelmi küzdelemből akarja megérteni, [hogy] miért nem bírja meg a rousseau-i népjog az angol parlamenti kormányzatot és annak alapját, a képviseleti eszmén nyugvó államberendezést.

Ez a nézőpont szellemes, de csak szellemes, s nem vezet el a képviseleti gondolat velejéig. Látható történelmi tények sorozata, melyekből az angol alkotmány előállt, fejti meg a rejtélyt: miért nem bírt, Angliát kivéve, a XIX. század előtt az állam képviseleti jellege intézményesen létrejönni.

Az angol állam nem alulról felfelé lett szabaddá, alkotmányossá, képviseleti mivoltúvá. Az egyesek felett álló hatalmas királyságtól nyerte berendezését, melynek végül is be kellett venni az országló hatalom szuverén sáncaiba az alattvalókat, a Magna Charta óta az összes önjogú szabadokat, akik osztály-és rendi ellentéteiket félretéve küzdtek az angol alattvaló (subject) közszabadságáért.

Ellenben igen helyesen mutatja ki Dicey jogmatematikai formulázásának csak látszólagos igazságát, mely szerint quod parlamento placuit legis habet vigorem. Ennek a tévedésnek a mi vezérfiaink is áldozatai voltak, midőn 1915-ben ennek a jogi tételnek [a] nevében, magyar jog szerint is, megengedhetőnek nyilvánították, hogy az országgyűlés kapuin kívül álló választók szavazatjoga, midőn öt után az esedékessé vált, ignoráltassék, s az öt év előtt választott képviselők tiszte a törvényes tartamon túl sine die [határidő nélkül] meghosszabbítassék.

A választók jogának ez a consummálása [felemésztése] a parlament részéről Angliában, Anna királyné alatt tényleg megtörtént, s nagyban elősegített az angol parlament abszolút hatalmának uralkodó elméletét. Mi csak erre a precedensre hivatkozhatunk, magyarra nem. Pedig egyenesen intőleg beszélt hozzánk az 1715:8. tc., s a később ezt magyarázó 1741:22. tc.,  és igen különös színben tüntette fel a szuverén hatalomnak kifelé feltétlenül kizárólagos jellegével szakítani látszó gondolkodásunkat.

Nemcsak politikusainak, nagy bíráink is védték az angol maxima érvényét Magyarországon, s nem hallgattak az ellenvéleményre, mely nem vonta kétségbe a mandátummeghosszabbítás erkölcsi igazoltságát, csak annak elismerését kívánta, hogy vele kényszerűségből a választók joga megsértetett.

A parlament, vagyis a választott és örökletes nemzetképviselet mellett ott állanak a választópolgárok, sőt az egész polgárság, mely a trónt is, parlamentet is mozgatja. Az angolok bölcsek voltak, nemzeti létük erőtényezőit: a királyt, a miniszterelnököt, a parlamentet, az ennek kapuin kívül álló polgárokat, az „out of doors”-okat jogi súlyukban le nem mérni. Mert tudták, hogy a nemzeti és társadalmi életnek bármily lényeges konzerválója a jog, mégsem éltetője, mozgatója.

Szellemes módon jellemzi Mikszáth a parlamenten kívül álló nép harcát a parlament ellen, a küzdelmét, hogy benn meghallgatásra találjon. Csak ha a próbákat , a nehéz próbákat, melyeken keresztül kell mennie, kiállotta, s akaratát a parlament beratifikálta, válik az a köztudatban sértetlen szentséggé.

A parlament a nemzet nagy erőforrásainak: a királynak, a miniszterelnöknek, lordoknak, alsóháznak, a parlament kapuin kívül állóknak kombinációja. Így kell, azt hiszem, Mikszáth tételét (123. lap), az utolsó fél század alatt, a miniszterelnök hatáskörével kiegészíteni.

A miniszterelnöknek [az] abszolút királyéhoz hasonló hatalma a parlament hatalmának részbeni elfakulása vele és a választókkal szemben, másrészt oligarchikus jellege csak azt bizonyítják, hogy az egyes tényezők hatalmukat a nemzet széles rétegei erkölcsi kívánalmai megvalósítójának tüntethették fel, és azt ennek alapján saját erkölcsi felelősségük mellett gyakorolhatták, magukat ekként a nemzetnek nemcsak jogi, nemcsak tényleges, hanem főként erkölcsi igény alapján képviselőinek, az egységes nemzeti érdek szolgálóinak tekintették. Az állam első szolgája, az abszolút király helyére a képviseleti államban – de különösen annak parlamenti kormányzata egyik fajában – az államnak ilyen sok önálló, szabad szolgálója lép, akik vállalják önállóságuk jogi és erkölcsi következéseit az állam végső alanya, a nemzet iránt.

Jól mondja Mikszáth (135. lap), [hogy] a parlamenti kormányzás éppúgy vonakodott az államférfiúi lelkiismeret igazgyöngyét a rousseau-i demokratikus alkotmányköltészet mámoríró vörös borában felolvasztani, mint az államhatalom erkölcsi alapjait a kormányzati diktatúráknak zsákmányul odadobni. A kötelesség államának gyökerei mélyen a jogi fundamentumok alá nyúlnak, oda, ahol az élet dinamikája el van rejtve. Ezt a dinamikát, ha sejtjük, ha érezzük is, létezését csak azzal tudjuk szinte kézzel foghatóvá tenni, mert bizonyos, hogy van ennek az életnek külső mechanikája is.

Az állami élet dinamikájának végső gyökerei a vallás, ennek hitbéli erkölcsi ágazatai. A kormányzás és erkölcs összefüggése kétségtelen, ez pedig a hitnek valamely fajtája nélkül nem létezik.

Hiba volna azonban Mikszáth szerint a parlamenti kormányzatban abszolút tökéletességű kormányzatot látni. Csak a megkezdett utat jelenti, mely a kötelesség állama felé vezet. Az abszolút diktatúra – legtisztább formájában – [a] magasabb cél felé törekvő egyéni lelkiismeret szuverenitása. A kormányzó demokrácia a millió cél között szétfolyó közvélemény szuverenitása. A kettő között áll a parlamenti kormányrendszer gondolata.

bethlen-istvan-parlament

Bethlen István felszólalása a Parlamentben

Ebben, az etikai államfelfogás egyre keskenyedő alapjainak csúcsára helyezett miniszterelnök lelkiismerete a nemzet lelkiismeretével olvad össze. Vele szemben áll egy másik erkölcsi gúla, a közvélemény erkölcsi gúlájának csúcsán, a parlament. Erkölcsi gúla, mert a parlament nem fejezi ki – Mikszáth úgy mondja, nem képviseli –, hanem megszabja a közvéleményt, éppen mert annak csúcsa. A „megszabja” rideg, éles jelentésű szó helyére talán illőbb a rokon értelmű „szabatosítja” szó. A parlament rendeltetése a közvéleménnyel szemben a nemzeti bölcsesség, a lelkiismereti felelősség képviselete.

Ahol a parlamentek a közvéleményt képviselik, ott vagy a parlament nem lehet tényezője a kormányzatnak, vagy a kormányzás nem lehet jó. Mert a közvélemény sohasem lehet bölcs, a jó kormányzás meg sohasem lehet egyéb, mint bölcs. A közvélemény arra jó, hogy megtermékenyítse a kormányokat, de hogy maga kormányozzon, arra nem való. (145. lap)

Kitűnően jellemzi Mikszáth a parlamentáris, más szóval etikai kormányzat lényegét, mely a kötelesség állama felé vezet, midőn azt a vulgáris parlamentarizmustól megkülönböztetve mondja, hogy a francia demokrácia az Angliából importált parlamentáris kormányzást Rousseau-val keverte, s ma már a legélesebb látású írók sem tudnak helyes különbséget tenni, s a demokrácia krízise helyett a parlamentarizmus kríziséről beszélnek. (116. lap)

A demokrácia mint kormányforma egyenesen csődbe jutott. A demokrácián nem a zsarnokok gázoltak keresztül, hanem maguk a népek. Így váltak a különféle diktatúrák a népek szemében lelki szükséggé, akár mint fasizmus, akár mint szindikalizmus, sőt még mint leninizmus is, mert az anarchia közepette mégis kormányzati lehetőségeket teremtettek.

Csak az emberies érzéstől áthatott nemzeti gondolat, s a kötelességtudás megfinomította szabadságvágy adhatja vissza Európát önmagának.

Mikszáth imént idézett sorai (4. és 5. lap), melyekkel fejtegetéseit bevezette, tulajdonképpen ezeknek végkövetkeztetése. Erre a következtetésre az erkölcsi megkötöttségnek és a jogi facultas agendi-nek [az] egybeolvadásával működő parlamenti kormányzás gondos elemzésével vezeti rá az olvasót.

Munkája szellemességet egyesít tárgyi alapossággal, írásművészetet tudományos igazsággal, melyet a fogalom szürke ruhája helyett, a gyorsabb percipiálás [felfoghatóság] érdekében a hasonlat színes, szemléltető képeivel is felöltöztet.

Nagy problémák megoldása vaskos köteteknek ad életet. Ritka az olyan irodalmi termék, melynek ez vékony kötetben, füzetben sikerül. Mikszáth Kötelesség Állama juttatta eszünkbe Montalembert L’avenir politique de VAngleterre–jét, Seeley Expansion of England-jét, Schäffle Quintessence des Socialismus–át.

Kis nyolcadrét, százötven lapos füzete irodalomra, tudományra egyforma nyereség.

Concha Győző

Post Navigation