Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the category “Gazdaságpolitika”

Szociális állam, jóléti állam. Elméleti és történeti alapvetés

Az alábbiakban egy publikálás előtt álló Alkotmányjog tankönyv egyik fejezetének vázlatát olvashatják. A fejezetet a Szerző Téglási Andrással közösen írta; a fejezetrész leiratát tartalmazó, soron következő szöveg a Pongrácz Alex által képernyőre vetett gondolatokat tartalmazza.

A jóléti állam napjaink egyik „legbejáratottabb” társadalomtudományi és államelméleti fogalma, bár a kifejezés alkalmazói gyakran pontatlanul, és téves jelentéstartalommal használják mind a politikai diskurzusban, mind a hétköznapi közbeszédben. Államelméleti szempontból azonban nélkülözhetetlen a jóléti állam kérdéskörének tisztázása, már csak azért is, mert a neoliberális-monetarista tanok globális léptékű elterjedését megelőzően az ún. szervezett kapitalizmus keynesiánus megoldásokat kamatoztató jóléti állama az egyik legfontosabb társadalomfejlődési vívmánynak bizonyult.

1. A szociális állam fejlődéstörténete

Bár a jóléti állam csak a XX. század derekát követő államfejlődés nóvuma, már a XIX. századot megelőzően is léteztek olyan intézmények Európában, amelyek a szociális gondoskodást szolgálták. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy e gondoskodás kivitelezője sokáig nem az állam volt: az egyházak, a család, illetve a távolabbi rokonság, valamint a helyi közösségek nyújtottak támogatást az arra rászorulóknak, akik betegség vagy más okok miatt nem tudták maguk biztosítani a megélhetésüket. E juttatásokat azonban szinte mindvégig alacsony színvonal jellemezte, és gyakran csak a spontaneitás döntötte el, hogy végül kik részesülhettek támogatásban”: akik például egy nagyobb egyházi intézmény közelében éltek, nagyobb eséllyel számíthattak adományokra. Ez azonban egyfajta stigmatizációt is jelentett: az inkriminált személy ugyanis többé már nem számított a falu vagy a rokonság teljes jogú tagjának. [1]

Az állam tehát hagyományosan csak minimális szerepet játszott a szociális biztonság megteremtésében, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne bírt volna valamiféle „szociálpolitikai” szerepkörrel. Bikkal Dénes kutatásai szerint az „érdekképviseleti állam” első csírái már a Római Birodalomban megjelentek, amikor Kr. e. 495-ben a római plebejusok Szent Hegyre való vonulása és munkabeszüntetése (az első „szervezett sztrájk”) nyomán az állam ígéretet tett arra, hogy választhatnak két néptribünt, akik majd ellátják a plebejusok érdekvédelmét. [2]  Később szegénygondozás formájában próbáltak gondoskodni a szegényekről: Julius Caesar idején mintegy 300.000 személynek juttattak ingyen gabonát, bár a „támogatásra jogosultak” köre később folyamatosan csökkent. [3]

A kiterjedt szegénység a középkornak is állandó jellemzője volt. A középkor alkonya felé jelent meg a hatósági szegénygondozás, mint önálló gondozási rendszer. Az első városi szabályügyi rendeletek Nürnbergben (1522) és Ypern-ben (1524) láttak napvilágot. A protestáns országokban az egyházközségek és a világi hatóságok közösen működtek közre a szegénygondozásban. Bár a szegényügyi bizottságok révén a koldusokat általában rendszeresen igyekeztek segélyezni, [4] a korszakra inkább a represszív, megtorló eszközök alkalmazása volt jellemzőbb, tehát a büntetőjog segítségével igyekeztek „megoldani” a szegénykérdést. Az állami felügyelet melletti kommunális szegénygondozás a munkaképtelenek ellátásán túl a munkaképesek munkára kényszerítését is magában foglalta. A „naplopókat” és koldusokat „szegényrendőrség” vitette be a dologházakba vagy javítóintézetekbe, amelyekben tevékenységük szabályozása mellett a mozgásszabadságukat is korlátozták. Ez volt a „negatív szociálpolitika” korszaka, amelyben a szegények ellenőrzése és a törvényes rend fenntartása dominált. [5]

A tulajdonképpeni jóléti állam távoli gyökereként inkább az ún. szegénytörvényeket érdemes említeni. Ezek a születőben lévő piacgazdaság során nehéz helyzetbe került dolgozók és szegények életét igyekeztek valamennyire védeni. Angliában az első ilyen tárgyú törvényhozási produktum 1601-ben született, majd 1834-ben egy újabb törvényt fogadtak el. A szegénytörvények egyfajta minimumot próbáltak nyújtani a piac hullámzásai és viharai ellen védekezni képtelen rétegek számára. [6]

A szociális állam mai fogalmaink szerinti története a modern kapitalizmus visszásságaira adott válaszként vette kezdetét. Ennek a folyamatnak a megértéséhez azonban néhány mondat erejéig fel kell elevenítenünk a kapitalizmus születésének, és uralkodó termelési móddá válásának korszakát. A szabad munka racionális-kapitalista szervezetére építő kapitalizmus egy olyan gazdálkodási rendszerként fejlődött ki Nyugat-Európában, amelynek középpontjában a folyamatos, racionális, kapitalista üzemben szerzett, mindig megújuló nyereségre, jövedelmezőségre való törekvés állt, és ahol tőkeszámla alapján alakították ki a megfelelő cselekvéseket. [7] Megsokszorozódott a pénz hatalmi tényezőként játszott szerepe, az ipar és a kereskedelem felélénkülése pedig megteremtette azt a nagy reputációra szert tevő középosztályt, amelynek már az volt az érdeke, hogy a hűbéri világ kaotikus folyamatai ne folytatódhassanak. A nagykereskedők és bankárok nagyobb hatalomra kezdtek szert tenni, mint a feudális „hatalmasságok”, szabadon forgó tőkéjükkel pedig politikai befolyásra is sikerült szert tenniük. [8]

A kapitalizmus eme korszakával konform állami berendezkedés a liberális állam eszménye volt, melynek modelljét annak egyik legnagyobb kritikusa, Carl Schmitt akként jellemezte, hogy a közhatalmat igyekeztek a lehető legminimálisabbra korlátozni, a lehető legnagyobb mértékben megakadályozva a gazdasági folyamatokba történő beavatkozásokat, érvényre juttatva egyúttal azt a dogmát, mely szerint a társadalom és a gazdaság a saját immanens elvei szerint alakítja ki a számára fontos döntéseket.  „A szociális és a gazdasági erők szabad játékában a szerződési és gazdasági szabadság uralkodik, ami által biztosítottnak tűnik a legmagasabb mértékű gazdasági prosperitás, mivel a szabad gazdaság és a szabad piac automatikus mechanizmusai gazdasági törvényekhez igazodva (…) önmagukat kormányozzák és szabályozzák” – állapította meg Schmitt. [9]

A laissez faire-felfogás [10] és az „éjjeliőr-állam” eszményének piedesztálra emelése és érvényesítése azonban óriási problémákat generált. A manchesteri iskola és még jó néhány áramlat rendkívül szűken értelmezte a kormányzat feladatait, amely egyre inkább korszerűtlen válasznak bizonyult a XIX. század kihívásaival szemben. [11] A kapitalizmus társadalmi valósága egyre kevésbé volt összhangban a liberális irányzatok piaci harmóniát idealizáló elméleti sémáival. Az az antiszociális hozzáállás, amelyet például a szociáldarwinista Herbert Spencer képviselt („véleményem szerint a közvélemény és a tudomány által egyaránt elismert mondás: »aki nem dolgozik, az ne is egyék« érvénye vitathatatlan”) [12], egyértelműen tarthatatlanná vált. John Maynard Keynes felvetette a kérdést, hogy a kapitalista rendszer megmentése érdekében milyen alapokon lehet és kell újragondolni az állami beavatkozást, [13] Leonard T. Hobhouse pedig azt hirdette, hogy az államnak garantálnia kell a szociális szabadságot, hiszen csak a szociális diszharmónia elkerülése járulhat hozzá a közösség szabadságához. [14]

A jóléti állam tehát a kapitalizmus szabad versenyes korszakának, és a modern ipari civilizáció urbanizációs ártalmainak ellentmondásaira adott gazdasági és társadalompolitikai reakció volt. [15] A szociális állam első gyakorlati említésére a forrongó Franciaországban, 1790-ben került sor, amikor La Rochefoucauld-Liancourt ezt a követelményt fogalmazta meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés koldulási bizottságának jelentésében, majd Robespierre az 1793-as Deklarációban. Hasonló karakterű volt a Barre részéről a Konventnek küldött1794. évi jelentés is, amely kinyilvánította a biztonsághoz, az öregségi és a rokkantsági támogatáshoz való jogot. Angliában 1802-től indult meg a gyári törvényhozás, ekkor születtek meg az ún. factory actek. Benjamin Disraeli, a szociálkonzervatív gondolkodás egyik emblematikus figurája egy későbbi értékelés szerint „úgy fedezte fel a munkást, mint ahogy a szobrász megérzi az angyalt a márványtömb fogásában”. [16]  A brit társadalombiztosítás alapját képező Beveridge-jelentés [17] 1942 végén született meg. Németországban a Wohlfarstaat kifejezést először a katedraszocialisták használták 1870 körül, a sozialer Staat jelzővel pedig a bismarcki reformokat (1883-1889) jelölték.  A reformok az evangélikus egyház szociálkonzervatív attitűdjét hasznosítva, a kapitalista gazdaság keretei között maradva, állami kezdeményezésre, felülről irányítva vezettek a jóléti-társadalombiztosítási programok végrehajtásához. [18] Az USA-ban csak a New Deal törvényhozása jelentette a jóléti állam kezdetét. A szociális állam történeti megjelenésének angol, német és amerikai esete kapcsán tehát a XIX. század második fele utáni törekvésekről van szó, míg Franciaországban egy korábbi követeléssel állunk szemben. [19] Hibát követnénk azonban el, ha e korai előképeket a szociális érzékenység kizárólagos megnyilvánulásaiként fognánk fel. A bismarcki szociálpolitikai törvények sora ismert módon politikai motivációkból fakadt, amennyiben azt a nem titkolt célt (is) szolgálta, hogy kifogja a szelet az erősödőben lévő szociáldemokrata párt vitorlájából. Esping-Andersen értékelése szerint „Bismarck Németországában, Disraeli Nagy-Britanniájában és Giolitti Olaszországában nem egyszerűen az elkerülhetetlen társadalomjobbítás volt terítéken, hanem sokkalta inkább a nemzetépítés nagy kérdéseinek sora”. [20]

2. A jóléti állam fogalma, céljai és preferenciái

A jóléti állam kapcsán nem szolgálhatunk egzakt, pontosan meghatározható fogalommal. Nicholas Barr szerint a jóléti állam „nem teszi lehetővé a pontos fogalmi meghatározást, ezért nem is próbálom meg komolyabban ajánlani.” [21] Kellő eligazítást adhat azonban Asa Briggs meghatározása, mely szerint a jóléti állam olyan állam, amelyben „a szervezett kormányzati hatalom tudatosan kerül alkalmazásra (a politikán és az adminisztráción keresztül), abból a célból, hogy a piaci erők játékát módosítsa legalább három területen”, azaz

  • az egyéneknek és a családoknak minimális jövedelmet garantálnak, amely független munkájuk vagy tulajdonuk piaci értékétől;
  • leszűkítik a gazdasági bizonytalanság mértékét, lehetővé téve az egyének és a családok számára bizonyos társadalmi kockázatok, így a betegség és munkanélküliség kezelését,
  • végül státusztól és osztály-hovatartozástól függetlenül bizonyos preferált szolgáltatások esetén a lehető legmagasabb szintű ellátást biztosítják alanyi jogon, minden állampolgár számára. [22]

Esping-Andersen meghatározása szerint a jóléti állam a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalást jelent. [23] A jóléti állam fogalma tehát elsődlegesen a tőkés piacgazdaság negatív hatásainak korrigálására irányuló állami szociálpolitikai intézmények és kormányzati intézkedések komplexumát jelenti, amelyek különböző indítékok alapján, és eltérő ütemben épültek ki a fejlett tőkés országokban. [24]

f58a0bedb99e3bd5da7c16194976d453A jóléti állam két fő célja a szegénységgel szemben történő fellépés, a jövedelem és a vagyon újraelosztásának, redisztribúciójának megvalósítása (méltányossági összetevő vagy ún. „Robin Hood-funkció”), illetve a biztosítási szolgáltatások és a fogyasztás „kisimítását” szolgáló mechanizmusok kínálása („malacpersely-funkció” vagy hatékonysági komponens.) [25] A jóléti állam az állam következő, átfogó területein fejt ki tevékenységet: pénzbeli juttatások, egészségügyi ellátás, oktatás, lakásügy, illetve egyéb jóléti szolgáltatások. A juttatás lehet pénzbeli (társadalombiztosítási kifizetések, gyermeknevelési támogatás, szociális támogatások), illetve természetbeni is (oktatási és egészségügyi ellátás megszervezése a gyengék, a szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, a védelemre szoruló gyermekek részére). [26] A jóléti állam „célközönségét” főként a gyengék és elesettek (védtelen gyermekek, rossz egészségi állapotú, idős emberek, szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, szegények) jelentik, de a különböző pénzügyi juttatások, az egészségbiztosítási és közoktatási szolgáltatások nyújtása révén azok is, akik nem elesettek vagy szegények. Különösen a svéd jóléti államban azonban az állam annak érdekében is lépéseket tett, hogy a középosztály tagjait is „helyzetbe hozza”: ráeszmélve ugyanis arra, hogy az erős középosztály a működő demokrácia záloga és őrzője, védőhálót nyújtott a svéd középosztály tagjai számára is (így egy középosztálybeli az állása elvesztése esetén, az álláskeresés idején is számíthatott a korábban őt megillető fizetés egy részére). [27]

A jóléti állam feltételezte az állam és a nemzetgazdaság közötti szabályozó erők meglétét, és keynesiánus gazdasági elméletre épült. A svéd modell, illetve a New Deal sikerei mellett fénykorát a legfejlettebb tőkés államokban nagyjából az 1945 és 1975 közötti három évtizedben élte. [28] E korszak főbb jellemzői az állam növekvő gazdasági szerepvállalása, a jövedelemegyenlőtlenségeket mérséklő redisztribúciós politika, és a széles társadalmi rétegeket érintő jóléti rendszerek fejlesztése voltak.

A tőkés gazdaságokban újfajta módon, a „demokratikus jogok kiterjesztése és kiszélesítése részeként komplex jóléti rendszereket alakítottak ki, amelyek a keynesi eszmerendszer vonalához kapcsolódva a gazdasági növekedés ösztönzésének, elősegítésének is a részei voltak.” [29] A jóléti állam ráadásul széles körű társadalmi konszenzuson és bázison nyugodott, azaz az állampolgárok döntő részének támogatását is bírta. A „jóléti konszenzus” részben arra irányult, hogy a fejlett gazdaságokban is szükség van a keynesi értelemben vett makroökonómiai irányításra. Ez az irányítás azonban soha nem akart a piacgazdaság alapjaiig hatolni, csak az önpusztító vonásait igyekezett korrigálni: a ciklikus visszatérő válságra való hajlamukat, és a súlyos társadalmi feszültségeket eredményező válságot. A modell követői a fizetőképes piaci kereslet ösztönzése mellett valamilyen szintű jóléti, szociális újraelosztást, fogyasztóvédelmet, és más közszolgáltatások nyújtását tartották kívánatosnak. [30] A jóléti állam tehát nem a piacgazdaság ellensége, mi több, a piaci kudarcok kezelésén keresztül a piacgazdaság hatékony(abb) működésének az elősegítése a célja. [31]

A jóléti állam gazdaság-és társadalompolitikai megoldása cizellált ellátási-és biztonsági rendszert épített ki, amely nem volt érzéketlen a szociális szempontok iránt, ezért sikeresen egyenlítette ki a polarizációs tendenciákat. [32] Mindezt azáltal érte el, hogy az állam biztosította az önhibájukon kívül balesetet, egészségkárosodást szenvedetteknek, illetve munkanélkülieknek az állami gondoskodást, illetve keynesiánus gazdaságpolitikával próbálta „moderálni a tőkés gazdaság mozgásainak ciklusos kilengéseit, és az állami intervenció eszközeivel biztosítani valamilyen növekedés egyensúlyi feltételeit.” [33] Főbb jellemzői tehát a piacgazdaság okozta kilengések módosítása és szabályozása, a piacon előállított jövedelmek állam által történő redisztribúciója (újraelosztása), illetve az állam által nyújtott bizonyos szolgáltatások kötelező jellege voltak. [34]

3. A jóléti állam típusai

A kormányzati és törvényhozási úton érvényesített szociális jogok az egyes államok politikai berendezkedése, hagyományai, belpolitikai erőviszonyai szerint természetesen eltérő megoldásokat eredményeztek. Az egyes jóléti államok közötti különbségek nem egyenletesen oszlanak el, hanem a működésmód mentén képezhető csoportok, klaszterek szerint szóródnak. [35]

A „liberális” modell főleg kezdetben volt domináns az angolszász országokban. Ez az alsóbb néprétegek számára a tisztes szegénység viszonylagos egyenlőségét igyekezett megteremteni, a többség számára pedig a jövedelmek arányában differenciált jólétet. A szociális segítségnyújtás a bizonyítható szükségletekhez igazodik és kapcsolódik, nem a munkateljesítményhez. Általában jellemző rá a szolgáltatások alacsony színvonala, a kérvényezők megbélyegzése, stigmatizációja. A juttatások elsősorban egy alacsony jövedelmű, általában a munkásosztályhoz tartozó, az államtól függő helyzetben lévő klientúráról gondoskodnak. A jogosultsági szabályok szigorúak, a juttatások pedig szerények. E változatban összességében mély szakadék keletkezik a középosztályok és az alsóbb néprétegek között. Az ilyen állam támogatja a piacot (ebben az értelemben nevezhető liberálisnak). Az ilyen állam hatásosan korlátozza a szociális jogok terjedelmét. E modellre jellemző példa az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália rendszere. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a brit Clement Attlee keresztényszocialista-munkáspárti miniszterelnök meglehetősen markáns jóléti ellátórendszert épített ki, az ingyenes egészségügy és temetkezés preferálásával, családi pótlék és egységes összegű nyugdíj, munkanélküli segély, valamint táppénz folyósításával, és számos stratégiai ágazat államosításával. [36]

A konzervatív-korporatista (etatista) modell kötelező társadalombiztosítási rendszert alkalmaz, erős szociális jogosítványokkal. A juttatások mértéke a befizetésektől, a munkateljesítményektől és a foglalkoztatottság mértékétől függ. A konkrét jogosultsági és juttatási szabályok emellett társadalmi rétegek szerint is tagoltak. Ebből a modellből általában hiányzik a kiegyenlítő újraelosztás mozzanata. Külön biztosítási rendszerek léteznek például a munkások és alkalmazottak, illetve az állami tisztviselők számára. A keresztény-konzervatív családképben problémaként tételeződik a nők munkavállalása, a családi szolgáltatásokra helyezik a hangsúlyt és családi pótlékok ösztönzik az anyaságot. Ebben a modellben meghatározó az állami jelenlét, a magánbiztosítás pedig csak marginális szerepet játszik. Hagyományosan ebbe a csoportba sorolható Ausztria, Franciaország, Németország és Olaszország rendszere. [37] (Pogátsa a Charles de Gaulle idején érvényesülő francia megoldást külön kategóriába sorolva, a konzervatív fejlesztőállam terminusával illette. [38])

A harmadik, a skandináv modellbe tartozó államok csoportját fentebb már érintettük. Érdemes azonban összefoglalóan leszögezni, hogy ebben a modellben az állampolgári juttatások kiegyenlítő rendszere érvényesül, a keresettől és a hozzájárulás mértékétől függetlenül. A szociáldemokrata típusú megoldást a már említett Beveridge-jelentés elkészítője nyomán Beveridge-modellnek is nevezik. A jövedelem-újraelosztás segítségével felfelé egyenlősítenek, differenciáltabb szükségleteket is bevonva a juttatási körbe. A skandináv típusú jóléti politika korlátozza a piac hatását, de széles körű lojalitást képes teremteni a jóléti állam iránt. A szociáldemokraták egy olyan modell kialakítására törekedtek, amely a legmagasabb szinten biztosít egyenlőséget. A fizikai munkások az alkalmazottakkal vagy a köztisztviselőkkel azonos jogokat élvezhettek, és minden rétegre kiterjedő, univerzális biztosítási rendszer jött létre. Mindenki részesült a juttatásokból, ekként viszont mindenki függő helyzetbe is került. [39] Csak az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy a dán jóléti állam példáját említve alkotta meg azt a frappáns minősítést Bod Péter Ákos, hogy a modern északi piacgazdaság képlete a következő: „kapitalizmus délelőtt, szocializmus délután”. [40]

A modellek a tipizálás ellenére sem kizárólagosak, számos kereszthatás érvényesült, és az egyes országok gyakorlatát valójában vegyes megoldások alkalmazása jellemezte.

4. A jóléti állam válsága és a neoliberális versenyállam felemelkedése

A nemzetállamok gazdaságpolitikai mozgástere az eddig látottakhoz képest később radikálisan lecsökkent, [41] nem függetlenül a gazdaságpolitikai arénában az 1970-es évek derekától bekövetkezett változásoktól. Az évtizedeken keresztül sikeresnek mondható jóléti állam „projektjével” szemben az 1970-es évek közepétől kibontakozó, majd meghatározó befolyásra szert tevő neokonzervatív/neoliberális ortodoxia térnyerése kapcsán Friedrich August Hayek és Milton Friedman nézeteinek gyakorlati alkalmazását valósították meg, a „piac megtisztulásának” tételére építve egész hitvallásukat. Eszerint a rugalmas árak jóvoltából a gazdaság képessé válik önmaga stabilizálására, [42] az állam pedig szinte csak ott funkcionálhat, ahol a piaci integráció nem lehetséges. Friedman egyértelműen fogalmazott, amikor rögzítette, hogy „a kormány hatáskörét korlátozni kell. Fő feladata szabadságunk mind a kapuinkon kívüli ellenségeinkkel, mind pedig polgártársainkkal szembeni védelmezése kell legyen: hogy őrizze a törvényességet és a rendet, hogy kikényszerítse a magánszerződések teljesítését és hogy erősítse a versenypiacokat.” [43]

E megállapításokat fokozta aztán a végletekig az ún. Új Jobboldal, amely már egyértelműen piacbarát és az állam gazdasági aktivitását minimálisra szorító politikát sürgetett. Margaret Thatcher (1979) és Ronald Reagan (1980) paradigmaváltása nyomán ezek a kívánalmak az 1980-as évek hajnalától kormányzati támogatásban is részesültek. E folyamatok ideológiai bázisául (Hayek és Friedman mellett) az ún. washingtoni konszenzus [44] programpontjai, a költségvetési stabilizáció, a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció kívánalmai szolgáltak.

Az állami szerepvállalást azonban a neoliberális dogma érvényesülési keretei között sem tételezte mindenki egységesen. A rendkívül népszerű „állam visszaszorulása/visszaszorítása” értelmezési kánon mellett megjelent egy olyan érvelés is, amely az állami feladat-és hatáskörök újraszabásáról beszélt. Itt már korántsem arról van szó, hogy az állam a végletekig ki lenne szolgáltatva a globális kapitalizmus dzsungeltörvényeinek. Wacquant meggyőzően érvel amellett, hogy a piac dominanciáját biztosító intézményi szerkezetet végső soron mégiscsak az állam határozza meg. Meglátása szerint a neoliberalizmus nem gazdasági, hanem politikai projekt, amely az állam lebontása helyett annak újjászervezését jelenti. A neoliberalizmus felfogása elutasítja ugyan a kollektív profillal bíró gazdaságpolitikai megoldásokat (keynesiánus és szocialista praxis), ám az éjjeliőr vagy bakterállam melletti érveket is. A neoliberalizmus eszerint „szeretné megreformálni és átalakítani az államot annak érdekében, hogy az tevékenyen támogassa és mozdítsa elő a piacok folyamatban levő kiépítésének politikai projektjét.” [45]

5. Válságban van-e a jóléti állam?

A 2007 nyarán kitört, Amerikából kiinduló globális gazdasági és pénzügyi válság hatására az állam szerepét illetően egyébként is sokak szemében revideálódtak a korábbi neoliberális tanok. A válság folytán dominóként dőlt össze az évtizedeken keresztül meghatározó neoliberalizmus főiránya. „A liberalizáció, dereguláció, privatizáció szentháromsága nem tartható fenn tovább akkor, amikor az önszabályozó piacok hatékonyságán és a felelősségteljes piaci magatartáson alapuló amerikai pénzügypolitika a legnagyobb pénzügyi intézmények részvényeinek elértéktelenedéséhez, a bankrendszer működőképességének felborulásához, és végső soron az 1934 óta példátlan állami mentőakciókhoz és közvetlen tulajdonosi szerepvállaláshoz vezetett.” [46]

Ebben az új szituációban újra felmerül a kérdés, hogy a rendkívül népszerű érvelés, miszerint a jóléti állam válságba került, fenntarthatatlanná vált, és azt – ahogy Engels fogalmazna – „száműzni kell a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé”, még mindig érvényesnek tekinthető-e. Nicholas Barr szerint a jóléti állam tette a kapitalizmust, a gazdasági növekedés velejáró hasznaival együtt politikailag megvalósíthatóvá. [47] A jóléti állam képes kezelni a piaci kudarcok okozta legfontosabb problémákat, emellett sokak által támogatott méltányossági célokat teljesít, és hozzájárul olyan fontos célokhoz is, mint a társadalmi kohézió megteremtése. Az önszabályozó piacok mítosza révén korábban a szegényeket óriási létbizonytalanságnak sikerült kitenni. Joseph Stiglitz szerint a központi probléma, amit korunkban kezelni kell, az, hogy le tudjuk-e küzdeni a világközösségben tapasztalható egyensúlytalanságokat, mielőtt túl késő lesz. [48] Új típusú problémaként jelenik meg ráadásul az információs robbanás és a technológiai forradalom, amelynek hatására a XXI. században milliárdok kerülhetek ki a munkaerőpiacról, létrehozva egy „hatalmas és hasznavehetetlen új társadalmi osztályt, olyan társadalmi és politikai felfordulást okozva, amelyet egyetlen ma létező ideológia sem lenne képes kezelni. Technológiáról és ideológiákról beszélni meglehetősen elvontnak és távolinak hangozhat, a tömeges munkanélküliség (…) nagyon is valóságos kilátása azonban senkit sem hagy hidegen.” [49] Ideje lenne elgondolkodnunk, hogy a XXI. század államának nem a fejlesztési prioritásokat és a szociális szempontokat egyaránt szem előtt tartó fordulatra lenne-e szüksége?!

[1] Tomka Béla: A jóléti állam Európában és Magyarországon. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2008, 9.

[2] Bikkal Dénes: Bevezetés a szociálpolitikába. Athenaeum, Budapest, 1941, 6.

[3] Bikkal: i. m. (1941), 7.

[4] Pálos Károly: Szegénység. Szegénygondozás. Martineum Könyvnyomda Rt., Szombathely, 1934, 25-26.

[5] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 374.

[6] Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 30.

[7] Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Ford. Tatár György, Gelléri András. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 11-12.

[8] Fisher, H. A. L.: A History of Europe. From the Origins to the End of the 17th Century. Eyre&Spottiswoode, London, 1949, 774.

[9] Schmitt, Carl: The Way to the Total State. In Draghici, Simona (ed.): Schmitt, Carl: Four Articles. 1931-1938. Plutarch Press, Washington D. C., 1999, 7-8.

[10] A laissez-nous faire mondást hagyományosan egy Legendre nevű kereskedőnek tulajdonítják, aki e szavakat XIV. Lajos pénzügyi főfelügyelőjéhez, Jean-Baptiste Colberthez intézte a XVII. század végén. Colbert azon kérdésére ugyanis, hogy miként segíthetne neki, a következő frappáns választ szolgáltatta: „Nous laisser faire”, azaz „hagyjanak békén.” Az első író, aki e kifejezést 1751-ben használta, d’Argenson márki volt, aki az állam kereskedelembe való be nem avatkozásából adódó gazdasági előnyökért harcolt. A márki fogalmazta meg a tézist, mely szerint „a jobb kormányzáshoz kevesebbet kell kormányozni”. Idézi: Keynes, John Maynard: The End of Laissez-faire. Leonard & Virginia Wolff, London, 1926, 18.

[11] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Ford. Loppert Csaba. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 129.

[12] Spencer, Herbert: The Man Versus the State. The Caxton Printers Ltd., Caldweel, Idaho, 1960, 23.

[13] Keynes: i. m. (1926); A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Ford. Erdős Péter. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965.

[14] Hobhouse, Leonard T.: Liberalism and Other Writings. Cambridge University Press, Cambridge, 1994, 44.

[15] Szigeti Péter: Társadalomkutatás – mi végre? Politikatudomány. Alkotmányjog. Világrendszerelmélet. UNIVERSITAS-GYŐR Nonprofit Kft., Győr, 2011, 262.

[16] Peter Dorey: British Conservatism: The Politics and Philosophy of Inequality. London, 2010, I. B. Tauris, 56.

[17] Beveridge, William: Social Insurance and Allied Services. Her Majesty’s Stationery Office, London, 1942

[18] Kovács György: Protestantizmus és kapitalizmus: magyar gazdaság-és eszmetörténeti tanulságok. PhD értekezés. Szeged, 2010, Szegedi Tudományegyetem Közgazdaságtani Doktori Iskola, 138.

[19] Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 241.

[20] Gøsta Esping-Andersen: Ismét a jó Társadalom felé? In Esély, 2006/6. szám, 3.

[21] Barr, Nicholas: A jóléti állam gazdaságtana. Ford. Galbács Péter. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 39.

[22] Briggs, Asa: The Welfare State in Historical Perspective. In Pierson, Christiopher – Castles, Francis G. (eds.): The Welfare State Reader. Polity Press, Cambridge, 2006, 16.

[23] Esping-Andersen, Gosta: Mi a jóléti állam? In Ferge Zsuzsa – Lévai Katalin (Szerk.): A jóléti állam. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 2004, 116.

[24] Bayer: i. m. (2003), 372.

[25] Barr: i. m. (2009), 17.

[26] Barr: i. m. (2009), 41.

[27] Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 24., 29. o.

[28] Szigeti: i. m. (2011), 262.

[29] Muraközy: i. m. (2012), 48.

[30] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 88.

[31] Csaba Iván – Tóth István György: A jóléti állam politikai gazdaságtana. Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1999, 12.

[32] Arestis, Philip: Post-Keynesian economic policies: the chase of Sweden. In Journal of Economic Issues, Vol. 20., No. 3., Sep. 1986, 712.

[33] Szigeti: i. m. (2011), 263. p.

[34] Szajp Szabolcs: Nyugat-Európa: integráció és/vagy globalizáció? A jóléti államtól a jóléti unió felé. In Csáki György – Farkas Péter (Szerk.): A globalizáció és hatásai. Európai válaszok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008, 293-294.

[35] Esping-Andersen: i. m. (2004), 124.; Pogátsa: i. m. (2016), 34-38.

[36] Esping-Andersen: i. m. (2004), 124-125; Bayer: i. m. (2003), 376.; Pogátsa: i. m. (2016), 34. o.

[37] Esping-Andersen: i. m. (2004), 125.; Bayer: i. m. (2003), 376.

[38] Pogátsa: i. m. (2016), 38. o.

[39] Esping-Andersen: i. m. (2004), 125-126.;  Bayer: i. m. (2003), 376-377.

[40] Bod Péter Ákos: Nem szokványos gazdaságpolitikák – évtizedek óta. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, 18.

[41] Bayer József: Globalizáció és politika. In Bayer József – Lévai Imre (Szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2003, 90.

[42] Bishop, John D.: Adam Smith’s Invisible Hand Argument. In Journal of Business Ethics, Vol. 14, No. 3. (mar. 1995), 165-180; Palley, Thomas I.: Milton Friedman: The Great Laissez-faire Partisan. In Economic & Political Weekly, Vol. 41., No. 49. (Dec. 2006), 5041-5043.

[43] Friedman, Milton: Capitalism and Freedom. University of Chicago Press, Chicago, 1962, 2-3.

[44] Williamson, John: What Washington Means by Policy Reform. In Williamson, John Washington (ed.): Latin American Adjustment: How Much Has Happened. Institute for International Economics, Washington, 1990, 7-20. A washingtoni konszenzus az alábbiakat tartalmazza: fiskális fegyelem, szűkebb költségvetés, az adókedvezmények csökkentése, a pénzügyi liberalizáció, az exportösztönző valutaárfolyamok, a külkereskedelem útjában álló akadályok lebontása, a külföldi működőtőke belépésének megkönnyítése, az állami vállalatok privatizációja, a totális gazdasági dereguláció, illetve a magántulajdon biztonsága.

[45]Wacquant, Loïc: Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé. In Fordulat, 18. évf., 2. szám (2012), 20.

[46] Gál Zoltán: Pénzügyi piacok a globális térben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 661-662.

[47] Barr: i. m. (2009), 545.

[48] Stiglitz, Joseph E.: Előszó. In Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 20.

[49] Harari, Yuval Noah: 21 lecke a 21. századra. Ford. Torma Péter. Animus, Budapest, 2018, 29.

A hálózat csapdájában? Globalizáció és totalitás

Michael Hardt amerikai irodalomtörténész és Antonio Negri olasz politikafilozófus ezredfordulón megjelent bestsellere, a Birodalom egy olyan világ képét vetíti előre, amelyben a tőke arctalan birodalma felőrli az elavultnak kikiáltott társadalmi hierarchiákat – különösen azokat, amelyek az ipari osztályokhoz, a nemzethez, illetve a patriarchális családhoz kötődnek. A szerzőpáros úgy látta, hogy a „birodalmi rend” a formátlan sokaságok masszájában oldja fel az említett közösségeket, [1] és az egész földkerekséget egyetlen autoritásnak rendeli alá. A Birodalom felfogásukban egy egyesített világpiacot intézményesít, a hozzá tartozó politikai és jogi szuverenitással (amely legfeljebb a „látszat kedvéért” tartja fenn a nemzetállami szuverenitást), parancshálózattal és fegyelmező apparátussal. A Birodalom végül is egy olyan „térforradalmat” hajt végre, amely elmossa a korábbi térbeli elválasztásokat, és egy olyan „egyenletes teret” hoz létre, amelyen belül minden akadálytalanul áramolhat. A Birodalom nem lokalizálható, ugyanakkor mégis mindenütt jelen van: éppen ezért a virtuális, delokalizált és decentralizált jelzők mentén írható le [2] (szemben az egzakt határain belül a hatalmat centralizáló, és nagyon is valóságos közhatalommal „felvértezett” szuverén nemzetállamokkal). Hardt és Negri szerint tehát „a gazdasági és kulturális csere ellenállhatatlan és visszafordíthatatlan globalizációjának lehetünk tanúi. A globális piac és globális termelés áramkörei mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája – röviden, a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely gyakorlatilag szabályozza ezeket a globális cserekapcsolatokat, ő az a szuverén hatalom, mely kormányozza a világot.” [3]

A Hardt és Negri munkájában foglalt megállapításokat akár el is intézhetnénk egy legyintéssel, a neomarxista disztópiák tárházát gyarapító fantazmagóriának titulálva azokat. A globalizációként ismert jelenség-együttes ugyanakkor kitapintható módon változtatta meg azt a bodini és hobbes-i alapokon nyugvó, és évszázadokon keresztül kikezdhetetlennek tekintett gondolkodásmódot, amely az államot tekintette a szuverenitás hordozójának, az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és messzemenően korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az alábbiakban e folyamat főbb gócpontjait kívánjuk „távirati stílusban” áttekinteni.

Mi a globalizáció?  

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásai nyomán mind a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusban, mind a hétköznapok gondolkodásában fontos problémaként jelent meg a globalizáció jelensége. Így az egyesek által feltartóztathatatlannak, mások által viszont feltartóztatandónak ítélt folyamat elméleti leírásaival napjainkban már könyvtárakat lehet megtölteni. Bár a folyamat különböző aspektusait sokoldalúan tanulmányozták, azonban annak lényegét – a konszenzusképes meghatározások hiányában – mégsem értjük pontosan. A globalizáció terminusával jelölt jelenség, illetve az ennek hátterében álló tendenciák, az információs társadalomhoz hasonlóan, állandó hivatkozási alappá váltak, de a fogalmilag tisztázatlan használat során olyan sokféle szociális jelenségre alkalmazták, hogy leíró teljesítményük követhetetlenné vált, tudományos értékük pedig inflálódott. Berger meglátása szerint a globalizáció mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. [4] Veress József szerint a globalizáció fogalmával mind annak támogatói, mind kritikusai egy olyan jelenség-együttest írnak le, amely nem egyszerűen téves, hanem egyenesen értelmezési zavarok forrása. [5] A globalizációnak számos implikációja létezik. David Held szerint a globalizációt akként gondolhatjuk el, mint a jelenkori társadalmi élet világméretű összekapcsoltságának szélesedő, mélyülő és gyorsuló valóságát, annak kulturális, kriminális, pénzügyi, spirituális, és számos egyéb aspektusával. [6] A sokféle dimenzió mellett a globalizáció ráadásul nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett, dialektikus jelenség meghatározó, ám korántsem egyedi összetevőjéről van szó; a globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt, fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

A globalizáció leírására tehát nem áll rendelkezésre egy univerzális, mindenki által elfogadott „munkafogalom”, ráadásul az egyes szerzőknek még az alapvető jellemzők meghatározásában sem sikerült konszenzusra jutniuk. Éles vitákat folytatnak például a globalizáció okairól, lényegéről, megvalósulási szintjéről és perspektíváiról. A magunk részéről a leghasználhatóbb meghatározásnak Jagdish N. Bhagwatiét tartjuk, aki szerint a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [7] A továbbiakban azonban nem kívánjuk magunkat lecövekelni a globalizáció meghatározhatósága körüli viták mellett, hanem inkább a globalizáció és a szuverenitás összefüggéseire fókuszálva vizsgáljuk annak gazdasági, szociális és biztonságpolitikai vonatkozásait.

A globálisan összekapcsolt világ jellemzői

Parag Khanna néhány esztendővel ezelőtt publikált könyvében amellett érvelt, hogy az összekapcsoltság életünk minden területét áthatja, sőt már fel is váltotta a megosztottságot, és a „világméretű szerveződés új paradigmájává vált”. Érvelése szerint a XXI. század térképén már nem pusztán az államokat szükséges feltüntetni, hanem a megavárosokat, vasútvonalakat, távvezetékeket, internetkábeleket, valamint egyéb, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat is. Századunkra a geopolitikai verseny „szervezőelve” is jelentős átalakuláson esett át: a területért vívott háborúkat felváltották az összekapcsoltságért vívott küzdelmek, melynek eredményeként „egyfajta kötélhúzás lesz a globális ellátási láncok, energiapiacok, ipari termelés és a pénzügy, technológia, tudás és tehetség értékes folyamatai között. (…) A kötélhúzás a rendszerek (kapitalizmus és kommunizmus) közötti háborútól való elmozdulást jelenti a kollektív kereskedelmi lánc rendszerén belül vívott háborúk irányába.” Az „infrastrukturális szövetségekre” a globális civilizáció attribútumaiként tekinthetünk; ezek az entitások a szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag is összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén. Az összekapcsolt világban tehát a geopolitika már kevésbé a területszerző „rizikiójátékok” terepén jelenik meg; sokkal inkább a fizikai és digitális infrastruktúra mátrixában domborodik ki. A komplex globális rendszer konglomerátumában a gazdaságok mindinkább integráltak, a lakosság egyre mobilisebb, a kibertér pedig összemosódik a fizikai valósággal. [8] A globalizáció eredményeként a szállítási költségek csökkennek, az egymástól földrajzilag távol eső területek összekapcsolódnak, és a globális termelés térbeli rendszerei az egész földgolyót átszövik. [9] A szuverén határokat keresztül-kasul átszövő, összekapcsolt infrastruktúrák „speciális tulajdonsággal rendelkeznek, saját életük van, több, mint egy szimpla országúté vagy távvezetéké. Határokat átlépő, megosztott igazgatás alatt működő, közös szolgáltatásokká válnak.” A szállítási útvonalak, áramhálózatok, műveleti bázisok, pénzügyi hálózatok és internetszerverek a XXI. századra olyan megkerülhetetlen útvonalak kifejezőivé váltak, amelyeken keresztül jelentős hatalmat gyakorolnak, és érdemi befolyást fejtenek ki. Khanna egészen annak kimondásáig merészkedik, hogy napjainkra a szuverenitással és a határokkal szemben az ellátási láncok és az összekapcsoltság váltak az emberiség rendező elveivé. „Ahogy a globalizáció a világ minden sarkába eljutott, az ellátási láncok olyan mértékig kiszélesedtek, elmélyültek és megerősödtek, hogy ideje megkérdeznünk magunktól, nem jelentenek-e mélyebb rendező elvet a világban, mint az államok maguk.” [10] Az ellátási láncok révén gyakorlatilag megoldottá válik az egymástól beláthatatlan távolságra lévő szereplők összeköttetése; amint azonban tudjuk, az éremnek mindig két oldala van: az ellátási láncokon keresztül az alapvető termékek és szolgáltatások áramlásán túl az illegális drog-, fegyver-és emberkereskedelem szervezése is hatékonyabbá válhat.

A kiteljesedő globalizáció új helyzetében, az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a területenkívüliség státuszát élvezi akár a szuverén nemzetállam határain belül is. Ebbe a sorba illeszthetők a nemzetközi pénz- és tőkepiacok is, amelyek a tőkemozgások liberalizációja következtében egyre nagyobb hatást gyakorolnak a nemzeti gazdaságpolitikákra, és a globalizáció legfőbb hordozóivá váltak. A pénzügyi rendszer deregulációja felszámolta a tőkemozgások ellenőrzését, a pénzügyi- és tőkepiacok működésébe történő kormányzati beavatkozás lehetőségét. [11] A liberalizáció – amelynek során a nemzeti kormányok visszavonulót fújtak a határokat átlépő mozgások korlátozása tekintetében – példátlan mértékben járult hozzá a globális gazdaság intézményi kereteinek kialakításához, és drasztikusan megnövelte az egyes nemzetgazdaságok függőségét a globális tőkeáramlás folyamataitól. [12]

A globális pénzpiac olyan likviditással, tőkeerővel és hatalommal bír, hogy gazdasági szempontból az államok nem – vagy alig – kérdőjelezhetik meg az autoritását, ha a kormányzati gazdaságpolitikák kockázatainak értékeléséről van szó. Azt lehet mondani, hogy a globális pénzpiac ebben az értelemben szinte „élet és halál felett” rendelkezik. 1980 óta a pénzügyi eszközök összesített értéke 2,5-szer gyorsabban nőtt, mint a gazdag ipari országok együttes (!) GDP-je; a deviza-, kötvény-és részvénykereskedelem esetén ez az érték már ötszörös. A hatalmas mértékű, határokon átívelő felgyorsult tőkeáramlás már az 1980-as évtized végére hússzorosan múlta felül napi szinten a kereskedelmi áramlásokat. [13] Világképünket ugyan a nemzetek hajói uralják, de egyre kevésbé felejthetjük el a pénzügyi globalizáció óceánjának erejét – figyelmeztet Muraközy. [14] Ezt csak tovább tetézi, hogy a számítógépes hálózatok és a telekommunikáció fejlődése, azaz a digitális technológiai forradalom térnyerése nyomán rendkívüli jelentőségre szert tevő pénzügyi világháló online felülete szó szerint nem ismer határokat: államhatároktól és nemzeti hatóságoktól függetlenül képes vezérelni a globális pénzügyi folyamatokat. [15] A nemzetközi tőkepiacok és a pénzvilág dimenziói mára teljesen elszakadtak a reálgazdasági folyamatoktól, a termeléssel és a nemzetközi kereskedelemmel szemben is önállóvá váltak. A pénzvilág dimenziói ezzel mintegy elválnak a reálgazdaságban megszokott méretektől, az ott teremtett értéknagyságtól, és annak növekedési ütemétől. A nemzetközi pénzügyi rendszerben a reálgazdaság helyett valójában a pénzügyi közvetítő mechanizmus vált az „ügy urává”.

Az infokommunikációs innovációk hatására az értékpapír-és devizapiacokon a kereskedés folyamatosnak és egyidejűnek (real time) minősül. A számítógépek segítségével a világ bármely pontján egy időben bonyolíthatják a tranzakciókat, azaz a helyi időtől függetlenül nyílik lehetőség az elektronikus kereskedésre.  Ez a folyamatos kereskedés csakis akkor ütközhet a korlátaiba, ha a technikai feltételek hiányoznak, vagy esetleg technikai jellegű probléma adódik, illetőleg amennyiben a nemzeti szabályozás korlátai erősnek bizonyulnak. Az utóbbi szempont kapcsán azonban kiemelendő, hogy az államok deregulációs-liberalizációs tevékenysége éppen az ellenkező tendencia irányába hatott.

A nemzetközi pénz-és tőkepiacok az utóbbi évtizedektől tehát domináns szerepet töltenek be az egyes államok gazdasági életében. A pénz-és tőkepiacok integrációja ezen túlmenően is számottevő mértékben képes devalválni a nemzetállamok klasszikus szuverenitásában foglalt jogköröket. Saskia Sassen vizsgálata azt mutatta ki, hogy a globális pénzpiacok az elmúlt évtizedekben mindenki másnál több, történelmileg a szuverén nemzetállamhoz kapcsolódó hatalmi jogosítványt szereztek meg. A globális tőkepiac szerinte olyan hatalmi koncentrációnak tekinthető, amely képessé vált arra, hogy befolyásolja a nemzeti kormányok gazdaságpolitikáját, ebből kifolyólag pedig az alapvető politikai irányvonalát is. A globális tőkepiac végső soron egy hatalmas pénztömegként is felfogható, amellyel a befektetők tetszés szerint játszanak. A globális tőkepiacok lehetővé teszik, hogy a kormányok nagyobb adósságállományt halmozzanak fel, ezáltal hosszabb időszakra is eladósodjanak. A deviza-és kötvénypiacok drasztikus mértékben korlátozhatják a kormányok döntési hatalmát a kamatok és devizaárfolyamok meghatározásában, képesek befolyásolni a költségvetési politikát. [16]

A globálissá vált pénzvilág korlátozhatja – és korlátozza is – a kormányok cselekvési szabadságát, befolyásolhatja a gazdaságpolitikai irány meghatározását. A tőkepiacok képviselői végső soron átvehetik a kormányzattal szembeni számonkérési funkciókat is, amelyek a klasszikus polgári demokráciában ismert módon a választópolgárok közösségéhez tapadnak. Megerősíthetik vagy „leszavazhatják” a kormányok gazdaságpolitikáját, kikényszeríthetnek vagy megakadályozhatnak bizonyos kormányzati intézkedéseket. A globalizált piacok nyomása alatt a nemzeti kormányok egyre kevésbé tudnak befolyást gyakorolni a gazdasági körforgásra. A növekvő globalizált piacokon az egyensúly az állami cselekvők autonómiájának és gazdaságpolitikai mozgásterének rovására tolódott el. A globális és regionális pénzügyi körök teljesen új irányt szabhatnak egy elviekben szuverén állam gazdaságpolitikájának; ismert, hogy a megszorításokkal való szakítás ígérete révén kormányfői pozícióba került radikális baloldali Alexis Tsipras az ún. trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) nyomása alatt végül visszavonulót fújt, és feltétel nélkül kapitulált, hogy aztán minden idők egyik legdrasztikusabb megszorítását hajtsa végre Görögországban. A pénzvilág szereplői akár direkt módon is befolyásolhatják, hogy kikből válhatnak vezető közjogi méltóságok, azaz kik ülhetnek be a bársonyszékbe. Bajnai Gordon 2009 tavaszán úgy vált az ún. szakértői kormány vezetőjévé, hogy érdemben semmilyen demokratikus felhatalmazással nem rendelkezett, és az olasz Mario Monti is kísértetiesen hasonló körülmények közepette alakított kormányt 2011 novemberében. (2018-ra azonban már az látszik körvonalazódni, hogy a pénzvilág hatalmasságainak hatalma sem korlátlan; bár a legutóbbi választások eredményét az olasz államfő meglehetősen látványosan kívánta szabotálni, végül is az általa preferált, számottevő IMF-es beágyazottsággal is rendelkező közgazdász, Carlo Cottarelli helyett egy radikális jobb-és baloldali pártból rekrutálódó koalíciós kormány veheti kezébe a kormányrudat.)

Államok a hálózat csapdájában?

Az elmúlt évtizedekben lezajlott radikális technológiai innovációk az információs és kommunikációs rendszerek világát sem hagyták érintetlenül. Már a Gutenberg-galaxis végéről értekező kanadai filozófus, Marshall McLuhan is úgy látta, hogy a XX. század az „elektronikus információközvetítő eszközök” dinamikus fejlődését hozta el, és ezekkel az instrumentumokkal lehetővé válik a társadalom globális léptékű átalakítása, amelynek eredményeként a Föld gyakorlatilag egyetlen globális faluvá válik. [17] Az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése nyomán az információ létrehozása, feldolgozása és továbbítása a termelékenység és a hatalom fundamentumává, egyben fő forrásává is vált. [18] Nicholas Negroponte szavaival élve a világ digitalizálódott, az atomok korát – az ipari társadalmat – felváltotta a bárhol és bármikor előállítható bitek korszaka, aminek következtében az áruk helyett a jelek továbbításának gazdaságossága vált perdöntő fontosságúvá. A digitális létezés és életmód egyre kevésbé kötődik a térhez és az időhöz, [19] és a virtuális valóság teljesen átalakítja a földrajzi határokról kialakított hagyományos gondolkodásmódunkat. William Gibson sci-fi szerző 1984-ben megjelent regénye [20] nyomán használatba került a kibertér fogalma. A hagyományos térfelfogáshoz képest a kibertér radikális nóvumot jelent: tulajdonképpen egy immateriális térről van szó, amelyben a földrajzi területhez kötöttségtől függetlenül zajlanak a változások a különböző államok polgárai között, bizonyos esetekben a Formula 1-es száguldó cirkusz sebességét is megszégyenítő időbeli lefolyással, és a távolságot teljesen megszüntetve. A digitalizációnak nyilvánvaló államelméleti és geopolitikai következményei is vannak, az internet ugyanis számos geopolitikai konfliktus forrásává vált, rengeteg technikai kérdést változtatva politikai és stratégiai döntéssé. Az állami hatalom a „hálózat csapdájába” kerülve a virtuális tér számos szereplőjével szembetalálja magát: bűnözőkkel, hackerekkel, aktivistákkal, nagy magánvállalatokkal, másként gondolkodókkal, az állami szférához nem tartozó szereplőkkel vagy éppen más államokkal. Ezek az erőhatalmi összeütközések már nem a klasszikus geopolitikai térben zajlanak, de a geopolitikai elemzés ma sem mellőzhető, hiszen a geopolitika lépten-nyomon kísérletet tesz a kibertér meghódítására. [21]

A szuverenitás kinyilvánítására egyébként az információs tér képviselői is kísérletet tettek; John Perry Barlow 1996-ban „képernyőre vetette” a virtuális tér függetlenségi nyilatkozatát. „Gondos és jó alapító atyaként” azt is deklarálta, hogy a kibertér saját szuverenitással rendelkezik, megtoldva mindezt azzal a rendelkezéssel is, miszerint az „intellektualitás civilizációja” mentes az állami szervek által megalkotott jogszabályok hatálya alól. Alix Desforges mindehhez azt tette hozzá, hogy a hálózat a nyitottság, az önirányítás, a szabad információáramlás és a szólásszabadság „terepe”, és a hagyományos állami hatalomhoz képest erősen decentralizált, illetőleg központ nélküli. [22] Mintha csak Hardt és Negri bevezetőben említett megállapításait olvasnánk.

A kibertér önjelölt prófétáinak eme megnyilvánulásaival szemben a különböző államok döntéshozói természetesen igényt kívánnak formálni a virtuális tér „regulák közé szorítására”. Az államok argumentációjában a virtuális tér felügyelet és ellenőrzés alá helyezendő, kvázi uralom alá hajtandó „res nulliusként” tűnik fel; ennek legitim indokaként a legtöbbször a nemzetbiztonsággal szembeni fenyegetéseket, valamint a nemzeti érdekeket jelölik meg. Az egyre gyakoribbá váló kibertámadások nyomán mind több és több állam ismeri fel a kapacitások megerősítésének szükségességét, és az állami hatalom „információs szupersztráda” feletti kontrolljára vonatkozó igényét. A kibertérben ugyanis sok klasszikus fenyegetés is sokkalta gyorsabban, erősebben, és korábban nem tapasztalt intenzitással képes terjedni; néhány kihívás viszont kifejezetten a kibertér sajátosságaként jelentkezik. Jim Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzési szolgálat igazgatója szerint a kiberfenyegetés már azon a ponton van, hogy a terrorizmusnál is veszélyesebbé válhat a nemzetbiztonság számára. Egy kiberháborús hadművelet (kísérleti támadás) pedig már egyenesen a harmadik utat képviseli a kényszerítő diplomácia és a fegyveres támadás között. Egy Stuxnet névre keresztelt, az amerikaiak részéről az izraeli titkosszolgálattal koprodukcióban kidolgozott vírus például azért támadta meg a Natanz centrifugáit, hogy ezzel lassítsa Irán nukleáris programját. A kiberhadviselést egyébként a Tallinni Kézikönyv is szabályozza; a nemzetközi dokumentum szerint kibertámadás – mint fegyveres agresszióval felérő cselekvés – esetén megengedett a jogszerű védekezés, és a konvencionális fegyverek használata. [23] A kiberháborút tehát – aktualizálva Clausewitz híres formuláját – felfoghatjuk úgy is, mint a posztmodern politika folytatását digitális eszközökkel.

Állítólag Napóleon mondotta, hogy ha elveszíti a gyeplőt a sajtó felett, akkor három hónapig sem marad hatalmon. [24] Napjainkra széles körben ismertté vált, hogy az állampolgárok és civil szerveződések kezében sokszor „csőre töltött fegyverként” is használhatók a különböző infokommunikációs technológiák és közösségi platformok. 2001. január 20-án Joseph Estrada, a Fülöp-szigetek elnöke a történelem első olyan kormányfőjévé vált, akit egy „smart mob fosztott meg hatalmától. Több mint egymillió, körsms-eken keresztül mozgósított és szervezett manilai lakos gyűlt össze az 1986-os, a Marcos-rezsimet megdöntő People Power demonstrációk helyszínén”, [25] kikényszerítve az elnök távozását. Tíz esztendővel később, 2011 tavaszán pedig az „arab tavaszhoz” vezető hatalmas tüntetéssorozat résztvevőit a Facebook-on és a Twitteren kezdték verbuválni – a kibontakozó eseményfolyam következményeként a több évtizede regnáló rezsimek hosszabb-rövidebb ellenállási időt követően megbuktak, hozzájárulva egyébként az „iszlamista tél” bekövetkeztéhez. Minderre figyelemmel egyáltalán nem véletlen, hogy az ún. illiberális demokráciák vezetői a rendszer zavartalan működtetése érdekében előszeretettel folyamodnak a kibertér megfigyeléséhez, és a social media állami kontroll alá helyezéséhez. A török hatóságok 2016 novemberében letiltották a közösségi oldalakhoz (WhatsApp, Facebook, Twitter, Instagram, Youtube) történő hozzáférést annak érdekében, hogy korlátozzák a politikai vonatkozású eseményekről történő híradást, és megakadályozzák a demonstrációk online szervezését. (Groteszk módon egyébként néhány hónappal korábban, a meghiúsított puccskísérlet kaotikus állapotai közepette éppen Erdoğan államfő volt az, aki a Facetime nevű közösségi alkalmazás segítségével verbuválta a támogatóit annak érdekében, hogy vonuljanak utcára, és álljanak ki a rendszere mellett. [26]) 2018 tavaszán pedig a putyini Oroszország került a hírek fősodrába annak révén, hogy betiltották a Telegram – egy titkosított üzenetek küldését lehetővé tévő alkalmazás – használatát. Az applikáció blokkolására azt követően került sor, hogy a szolgáltató elutasította a 2016-ban elfogadott, az anti-terrorizmussal kapcsolatok adatkezelési szabályozás paramétereinek való megfelelést. [27]

koreA

Forgács Imre szerint az „adatok diktatúrája” egyre fenyegetőbbé válik a közösségi oldalakon. Az „adatosítás” révén a történelemben példa nélküli hatalom koncentrálódhat egy-egy magáncég „adatbáróinak” kezében. „Talán a lájkolás leglelkesebb hívei sem tudnak róla, de a Facebooknak már 2012-ben is körülbelül egymilliárd felhasználója volt, s a közöttük meglévő ismeretségek száma még a 100 milliárdot is meghaladta. (…) A diktatúra veszélye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi kapcsolatokat rögzítő ún. közösségi gráf (social graph) felhasználási lehetőségei csaknem korlátlanok.” Az Amazonhoz, a Google-hoz vagy a Facebook-hoz tartozó, élenjáró cégek teljesítménye jelentős részben a vevők és felhasználók interakcióiból megszerzett digitális lábnyomoknak köszönhető, az ezekből levont következtetéseket pedig rendre beépítik a szolgáltatásaikba. A Facebook auditált pénzügyi beszámolója szerint a cég 2012-ben, a tőzsdére történő belépésekor „mindössze” 6,3 milliárd dollárt ért, ami elsősorban a számítógépes hardvert, az irodai berendezéseket, és más materiális javak könyv szerinti értékét jelentette. A piac viszont a részvények kibocsátásakor 104 milliárd dollárra értékelte a Facebook-ot; ennek hátterében az áll, hogy a befektetők az „immateriális javakért”, azaz a gigantikus információmennyiségben rejlő üzleti lehetőségekért voltak hajlandók sokszorosan többet fizetni. [28] Miközben a XXI. századi technológia „szép új világában” az algoritmusok számára lehetővé teszik, hogy „meghackeljék” az emberiséget, [29] a világhálón jelen lévő nagyvállalatok (az ún. GAFA, azaz a Google, az Amazon, a Facebook és az Apple) olyan mértékű gazdasági befolyást szereztek, amely már a hatalmi játszmákba történő beszállást is lehetővé tette számukra. [30] 2018 tavaszán valóságos bombaként robbant a hír, hogy Donald Trump kampánystábja mintegy 50 millió Facebook-felhasználó adataihoz fért hozzá a Cambridge Analytica (CA) adatbázisának segítségével. Aleskandr Kogan, a cambridge-i egyetem pszichológiai tanszékén oktató professzor ötlete nyomán ún. személyiségtesztek segítségével „csalták ki” a felhasználóktól ismerőseik Facebook-profilját. „A halászat jól sikerült: 270 ezer kitöltőn keresztül 50 millió amerikai adataihoz jutottak hozzá. A Facebook erre is felfigyelt, de nem gyanakodott rá, hogy egy professzor nem tudományos célra használná az adatokat. Amikor 2015-ben megjelentek az első híradások a CA amerikai kampányban való közreműködéséről, valamint Kogan és a cég kapcsolatáról, már elkezdtek aggódni a Facebook-irodában. Először bezárták a kiskaput, majd levelet írtak a tudósnak, hogy semmisítse meg az adatokat. De ez már veszett fejsze nyele volt.” S bár a módszert Barack Obama csapata használta először 2012-ben, az állítólagosan elnöki ambíciókat is dédelgető Mark Zuckerberg reputációja a botrány nyomán megkérdőjeleződött – olyannyira, hogy még az amerikai kongresszus előtt is tanúskodnia kellett. [31]

Az állampolgári és civil szféra mellett a terrorista szervezetek is előszeretettel használják az online platformokat. Ismert, hogy az Iszlám Állam és más dzsihadista szervezetek is a közösségi oldalak aktív használói közé tartoznak. A fundamentalista eszmék iránt elkötelezett felhasználók online „csomagokat” tesznek elérhetővé, terrorista „praktikákat” ajánlva a radikalizálni kívánt fiatalok tömegei számára. Az Iszlám Állam különösen aktív propagandát fejtett ki a világhálón, videókat téve közzé elrabolt turisták lefejezéséről, ezzel is demonstrálva, hogy tisztában van a high-tech világ azonnali és tömeges hozzáférést biztosító „előnyeivel”.

Az államok a XXI. században már nem téveszthetik szem elől, hogy a világháló léte nemcsak áldás, de átok is egyben. A francia védelmi minisztérium korábbi köztisztviselője, Stéphan Dossé alighanem fején találta a szöget, amikor deklarálta, hogy „az államoknak fel kellett húzniuk a zászlót a kibertérben, amit elfoglalnak, és ahol szuverenitásukat gyakorolják, hogy a szűzföldeket gyarmatosítsák, és felkészüljenek egy esetleges támadásra.” [32] Az információs és kommunikációs rendszerek végeláthatatlan terjeszkedésének ugyanis stratégiai tétje van, ezért az államoknak minél gyorsabban és hatékonyabban reagálniuk kell a kibertér jelenlétéből következő kihívásokra. Az információk gyűjtése, elemzése, kézben tartása – adott esetben manipulálása –, és a megfelelő védelmi kapacitás kiépítése és fejlesztése prioritást kell, hogy élvezzen az államok számára.

Záró gondolatok

A globalitásban különböző természetű kihívások kapcsolódnak össze; a XXI. század elejének nemzetközi erőterére az ingatagságon, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitásán, és az anómiás jelenségeken túl ezért a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [33] A nemzetközi békét és biztonságot a klasszikus problémák mellett olyan újfajta veszélyek fenyegetik, mint a globális terrorizmus, a politikai extrémizmus, és az erőszak korábban sohasem tapasztalt mértéke. A pénzügyek, a kereskedelem, a foglalkoztatás és a gyártás globális trendjei mellett megjelentek a nemzetközi járványok, valamint a migráció és környezeti problémák kihívásai is. [34] A fenyegetések ráadásul egy rohamosan változó, és totális társadalmi-technikai környezetben mennek végbe, és a kibertérből érkező támadásokkal, a hibrid háborús fenyegetéssel, és a nemzetközi terrorizmus megújulásával szembesítik az államokat. A Carl Schmitt által exponált gondolatokat új köntösbe bújtató Farkas Ádám nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy napjaink államát a „totális biztonsági fenyegetések megerősödött és megújult réme riasztja”, amely a realitásokat tekintve túlmutat a klasszikus háborús konfliktusok természetén, és a lehető legváratlanabb módokon tud támadást intézni „mindaz ellen, aminek a védelme az állam legalapvetőbb hivatása.” [35]

A globalizáció jelensége – az információs társadalom térnyerésével egyetemben – minden országban érezteti a hatását, annak következményei alól egyetlen állam sem tudja magát teljes mértékben kivonni. Láthattuk, hogy az ellátási láncok, a pénzpiacok vagy az infokommunikációs rendszerek valódi globális hatókörrel rendelkeznek, így világunk a globalizációs folyamatok hatására sok szempontból elérte a totalitást, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hiszen például ugyanolyan gyorsasággal lehet segélyeket folyósítani egy fejlődő országnak, mint az Iszlám Állam által végrehajtott lefejezésekről készült videofelvételt a közösségi média felületén közzétenni.

A geopolitika klasszikus (Karl Haushofer által megfogalmazott) rendeltetése – miszerint a geopolitikának az állam tudatává kell válnia, és úgy kell az emberek alapvető kapcsolatait tanulmányoznia, hogy soha ne tévessze szem elől végső célját: az állam térhez kötődő jelenségeinek koordinálását [36] – ezért már csak némi korrekcióval tekinthető irányadónak, mégsem téveszthető szem elől. Az államok a globális erőtérben ugyanis sok esetben egymásra vannak utalva, és csak a kormányközi, adott esetben pedig a nemzetközi együttműködés fokozásával képesek korunk számottevő kihívásait kezelni. Tipikusan ilyen kihívásnak számít a nemzetközi szervezett bűnözéssel és a globális terrorizmussal szembeni küzdelem. Haushofer meglátását ugyanakkor azért is érdemes szem előtt tartani, mert bizonyos területeken az állam rendelkezésére álló infrastruktúra és intézményrendszer megerősítése, valamint a kapacitások növelése tekinthető kifizetődőnek. A 2008-ban kitört, és a globális pénzügyi „világhálón” keresztül gyorsan terjedő pénzügyi és gazdasági válság megmutatta, hogy az államnak igenis komoly hatósági piacfelügyeleti, emellett a szociális kérdések kezelésére is kiható gazdaságszervező feladat-és hatáskörökkel kell rendelkeznie. A 2015 derekára a szinte kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság bebizonyította, hogy a végrehajtó kapacitások leépítése a legtöbb közigazgatási rendszert tehetetlenné tette a bevándorlók áradatával szemben, ezért a határvédelem komolyabb megszervezésére van szükség. A kibertérben potenciálisan kibontakozni képes hadviselés a klasszikus védelmi képességek megerősítésén túl új típusú stratégiák kidolgozását és megvalósítását igényli, hogy a közhatalom az újonnan keletkező biztonsági kihívások prevencióját és elhárítását illetően is eleget tudjon tenni defensor pacis szerepkörének. Kós Károly [37] szavait felidézve, jó volna ugyanis az „új életben tusakodni akarók” közé állni, és a rohanó idő harsogó szavait meghallva, a passzivitáson felülemelkedve építkezni végre.

[1] Kalb, Don: A folyamatoktól az erőszakig. Politikai és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitában. In Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 41.

[2] Kasnyik Márton: Hardt – Negri és a radikális politikai szubjektum a globális periférián. In Fordulat, 2008/1. szám, 121.

[3] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press, Cambridge – London, 2001, XI.

[4] Vö. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture. In O’Meara, Patrick – D. Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, 2000, 419. Ulrich Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció az utóbbi és az elkövetkező évek biztosan legtöbbet használt, de ugyanakkor a legritkábban definiált és valószínűleg a leginkább félreérthető fogalma.” Beck, Ulrich: Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalismus – Antworten auf Globalisierung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997, 42.

[5] Vö. Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, 157.

[6] Vö. Held, David – McGrew, Anthony – Goldblatt, David – Perraton, Jonathan: Global Transformations: Politics, Economics, and Culture. Stanford University Press, Stanford, California, 1999, 2. A globalizáció „ér- és idegrendszerével” összefüggésben Inotai úgy fogalmazott, hogy multidiszciplináris összefonódásról, és a kölcsönhatások sorozatáról van szó, amelyben képviselteti magát a gazdasági, politikai, kulturális, tudományos, sőt, a fogyasztói dimenzió is. Vö. Inotai András: Gondolatok a globalizációról. In Földes György – Inotai András: (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001, 17.

[7] Bhagwati, Jagdish N: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[8] Khanna, Parag: Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-16.

[9] Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016, 16.

[10] Khanna: i. m. 41., 43-44. Az ellátási láncok tudományos szintű elemzéséhez lásd Nagy Judit: Az ellátási lánc típusai és menedzsmentjének eszközei – empirikus elemzés. Doktori értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2010.

[11] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford. Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 74.

[12] Mészáros Rezső és mnkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 203.

[13] Vö. Sassen, Saskia: Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Ford. Rotyis József. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 58.; Palánkai Tibor – Kengyel Ákos – Kutasi Gábor – Benczes István – Nagy Sándor Gyula: A globális és regionális integráció gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 37.

[14] Vö. Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 295.

[15] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 14.

[16] Bővebben lásd Sassen: i. m. 57., 60., 64-68.

[17] McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-31.

[18] Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra. I. kötet. Ford. Rohonyi András. Gondolat – Infonia, Kalocsa, 2005, 57.

[19] Negroponte, Nicholas: Digitális létezés. Ford. Csaba Ferenc. Typotex Kiadó, Budapest, 2002, 18., 129.

[20] „Kibertér. Közmegegyezésre épülő hallucináció, melyet minden országban törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak meg naponta, egészen a számtani alapfogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi világrendszer összes számítógépének tárolóiból származó adatok tárolóiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatgalaxisok és adatcsillagzatok. Mint a távolodó városi fények.” Gibson, William: Teljes neurománc univerzuma. Szukits Kiadó, Budapest, 2005, 51.

[21] Douzet, Frédérick: Geopolitika a kibertér megértéséhez. Ford. Monti Norbert. In Dornfeld László – Keleti Arthur – Barsy Miklós – Kilin Józsefné – Berki Gábor – Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. Tanulmánykötet. Geopolitikai Tanács Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 22-23.

[22] Douzet: i. m. 27.

[23] Douzet: i. m. 34.

[24] Idézi: Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. In Dornfeld et al.: i. m. (2016), 285.

[25] Halácsi Péter – Vályi Gábor – Barry Wellmann (szerk.): Hatalom a mobiltömegek kezében. Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest, 2007, 214.

[26] http://imagazin.hu/facetime-on-jelentkezett-be-erdogan-elnok-a-puccs-alatt/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[27] http://imagazin.hu/oroszorszag-betiltotta-telegramot/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[28] Forgács Imre: Az eltűnő munka nyomában. A Big Data és a pénztőke évszázada. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 70, 72.

[29] Bővebben lásd Harati, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 2017, 282-293.

[30] Douzet: i. m. 31.

[31] Bővebben lásd Laky Zoltán: Beavatkozik-e a Facebook a kampányokba? Amit szabad Jupiternek… In Heti Válasz, XVIII. évfolyam, 14. szám (2018. április 5.), 26-28.

[32] Douzet: i. m. 28.

[33] Vö. Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. In Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), 800-813.

[34] Bővebben lásd Vigoda-Gadot, Eran: Building Strong Nations. Improving Governability and Public Management. Ashgate, London, 2009, XI.

[35] Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. In Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 116.

[36]Haushofer, Karl: Zeitschrift für Geopolitik,1935/12., 443-448.

[37] Vö. Kós Károly (1921): Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! In Kós Károly – Zágoni Árpád – Paál Árpád: Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Budapest, 1988, Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat. (Hasonmás kiadás.)

Katedraliberálisok tündöklése

A „Soros-terv megfékezésével” kapcsolatos nemzeti konzultációs kérdőívek kitöltése körül kerekedett számháború, a Jobbik néppártosodásának újabb fokozatai, valamint a magyar balliberális ellenzék soha véget nem érős szappanoperájának fordulatokban gazdag epizódjai – íme néhány topik, amely az elmúlt hetekben mobilizálta a különböző  szekértáborok pajzsra emelt megmondóembereinek közéleti aktivitását. A honi közélet és véleményformálás potentátjai e nyilvánvalóan grandiózus nemzetgazdasági relevanciával bíró témák mellett legfeljebb egy mínuszos hír erejéig igyekeztek teret engedni egy egyébként nem elhanyagolható történésnek; ti. a neoliberalizmus oltárán életét és vérét eddig is feláldozni képes Zsigmond Király Főiskola körül legyeskedő üzleti körök gondoltak egy merészet, és az anabaptistákat élből leiskolázva újrakeresztelték az általuk eddigiekben is hőn szeretett felsőoktatási intézményt. Az egyetemmé avanzsált ZSKF a keresztségben a Milton Friedman nevet kapta.  Íme, a neoliberális szellemi-kulturális-akadémiai hálózat térfoglalásának egy újabb  „mérföldköve”, amely legfeljebb néhány (neo)keynesiánus közgazdász adrenalinszintjét volt képes megmozgatni – pedig higgyék el, hogy többről van szó, mint azt elsőre gondolnánk.

A XXI. századra totálisan kiüresedett, ezért magát teljesen újrapozicionálni kénytelen liberalizmus napjainkra képessé vált arra, hogy a végletekig tematizálja a hazai felsőoktatás kínálati oldalát. A CEU tantermeiből importált, és masszív expanzió útján terjesztett gender studies például azzal büszkélkedhet, hogy az ELTE padsorainak meghódítását követően immáron egyre több hazai jogtudományi kar tematikájába is észrevétlenül türemkedik be. Ennek tudható be, s nyilván a progresszió és haladás öncélú terjesztőinek legnagyobb dicsőségére válik, hogy adott esetben a szociológia kurzus tematikai összetevőinek kötelező tartalmi kellékévé válik a „társadalmi nemekről” és a nemi szocializációról szóló kánon hallgatókkal történő ismertetése (s vélelmezhetően annak a későbbi, komoly érdemjegyekért zajló számonkérése is). De amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy „sikkessé” válik a feminista társadalom-és jogelmélet egyelőre fakultatív szempontú, de nyilván nem középiskolás fokú oktatása is. S attól ugyan még fényévekre vagyunk, hogy obligáttá váljon a gendersemleges személyes névmások katedrán történő, előírás-szerű használata, de a „katedraliberálisok” átfogó tevékenysége, s a „tudomány mint hivatás” egyre nyilvánvalóbb sutba vágása révén azért alakulófélben van a sokat emlegetett „szép új világ”.

friedmanNos nézzük is, hogy mit érdemes tudnunk Milton Friedmanről, aki ettől kezdve a Kelta utcai campus  névadója lesz. Milton Friedman, a chicagói iskola vezetője, egyben a monetarizmus megalapítója mániákusan hirdette, hogy az államnak vajmi kevés keresnivalója van a gazdaság terrénumában: „a kormány hatáskörét korlátozni kell. Fő feladata szabadságunk mind a kapuinkon kívüli ellenségeinkkel, mind pedig polgártársainkkal szembeni védelmezése kell legyen: hogy őrizze a törvényességet és a rendet, hogy kikényszerítse a magánszerződések teljesítését, és hogy erősítse a versenypiacokat.” [1] Felfogásában kitüntetett szerepet tulajdonított az egyéni szabadságnak; a magántulajdon természetes joga véleménye szerint lehetővé teszi, hogy általa az emberek a választási jogok széles skáláját gyakorolhassák. Gazdaságfilozófiájának fundamentumai az önszabályozó piac, a magántulajdonra építő szabad vállalkozás, illetve a szabad kereskedelem erejébe vetett hit voltak.

Egy szabad disputára, és az állampolgárok önkéntes kooperációjára épülő társadalomban szerinte csak a piac biztosíthatja a társadalmi konszenzust: a szabadság és a hatékony gazdálkodás követelménye közötti összhangot egyedül a korlátozatlan versenyen alapuló kapitalizmus tudja megteremteni, illetve garantálni. [2] A politikai szabadság és a versengő kapitalizmus nála kéz a kézben jártak: „az a fajta gazdasági szerveződés, amely közvetlenül biztosítja a gazdasági szabadságot, nevezetesen a versengő kapitalizmus, egyúttal a politikai szabadságot is támogatja, mert elválasztja egymástól a gazdasági és politikai hatalmat, és ily módon lehetővé teszi az egyiknek, hogy ellensúlyozza a másikat.” [3] Mily meglepő fordulat, hogy Friedman számára mindezek ellenére nem volt visszatetsző, hogy a gazdaságot liberalizáló, ám a politikai szabadságjogokat számos-számtalan szempontból korlátozó és megkurtító Augusto Pinochet Chiléje vált a neoliberális társadalom-és gazdaságszervezési kísérlet laboratóriumává…

A „piac megtisztulásának” Fiedman által is vallott tézise szerint a rugalmas árak jóvoltából a gazdaság képessé válik önmaga stabilizálására, az állami beavatkozásnak ezért csak ott engedhető némi tér, ahol a piaci integráció nem valósulhat meg, vagy a működése – mily bravúros retorikai fordulat! – aránytalanul nagy költségtöbblettel járna.  A klasszikus éjjelőr állam eszményétől Friedman elmélete csak annyiban jelentett eltérést, hogy az állam számára – ultima ratio, végső eszköz jelleggel, és meglehetősen korlátozott hatókörrel – megengedte, hogy bizonyos közjavakra vonatkozó, a nyomor csökkentése érdekében tett minimális redisztribúciós tevékenységet végezzen. [4] Ez persze patetikusan  csengő szobatudósi kinyilatkoztatásként is felfogható, a szavak e prófétikusnak szánt ereje azonban nem volt képes arra, hogy áthatoljon a praxis rostáján: a gyakorlatban a friedmani neoliberális felfogás érvényre juttatása rendre csak vért, verítéket, és könnyeket szült a „keményen dolgozó kisemberek” számára – akadémikusabban fogalmazva, a restriktív költségvetési intézkedések csak kevesek számára hordozták a felemelkedés reményét, a többség számára pedig csak marginalizálódást, pauperizációt, lecsúszást, és újabb tömeges hitelfelvételeket eredményeztek.

Az államfóbiás-neoliberális gazdaságpolitikai felfogás a 2008-ban kitört globális pénzügyi és gazdasági válság menetében ismert módon a korlátaiba ütközött. Bod Péter Ákos meggyőző adatokat felhasználva mutatta ki, hogy azok az országok, amelyek „liberalizáltabbak” voltak, azaz nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi nyitottságuk mértéke nagyobb volt, jobban ki voltak téve a nemzetközi gazdasági és pénzügyi folyamatoknak, így pedig a válság tovagyűrűző hatásának, mint azok, amelyek „zárkózottabb” politikát folytattak. [5] Végül is adatokkal alátámasztva bizonyítható az az állítás, hogy válság idején egyedül a megfelelő manőverezési képességekkel rendelkező állam képes arra, hogy a stabilitás hordozója maradjon, szemben a piacok instabil megoldásaival. Az állam számára ezért fenn kell tartani azt a képességet, hogy a piac számára korlátokat állítson fel, éppen a társadalom védelme érdekében. A válságból a siker reményével kecsegtetően kievickélni, és a gazdaságot újból fejlődő pályára állítani csakis egy olyan hitvallás képviseletével lehet, amely a pénzügyi piacok érdekeivel szemben a nép demokratikus akaratára helyezi a hangsúlyt.

Nagy kár, hogy ezt a katedraliberálisok képtelenek belátni, és 2017-ben egy Milton Friedman nevével ellátott egyetemet igyekeznek felfuttatni. Lelkük rajta, én azonban egy adekvátabb megoldást javasolnék: a ZSKF-et helyesebb volna stílszerűen az SZDSZ utolsó elnökéről, Retkes Attiláról elnevezni…

[1] Friedman, Milton: Capitalism and Freedom. University of Chicago Press, Chicago, 1962, pp. 2-3.

[2] Egedy Gergely: A neokonzervatív állam, Thatchertől Cameronig, in Politikatudományi Szemle, XIX. évfolyam, 3. szám (2010), 31. p.

[3] Friedman: op. cit. (1962), 9. p.

[4] Barr, Nicholas: A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 95. p.

[5] Bod Péter Ákos: Nem szokványos gazdaságpolitikák – évtizedek óta. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, pp. 33-35.

„Kinek az álma múlik a közérdeken?” – III. rész

Kinek az álma múljon a közérdeken?

A 2008 őszén az amerikai jelzálogpiacról indult, majd az egész világot behálózó globális pénzügyi és gazdasági válságot sokan tekintik fordulópontnak az államról és a civilizációkról való gondolkodás történetében, s egyre több szimptómája mutatkozik annak, hogy valóban fordulóponthoz – ha úgy tetszik, trendfordulóhoz – érkeztünk. Az alsó rétegek lecsúszása, és a középosztály lecsúszástól való félelme egyre-másra szüli meg a rend iránti vágyat, és a társadalmat válságba sodró erők kormányzati úton történő megregulázásának igényét. A szociális bizonytalanság növekedése, az állampolgárok folyamatos megszorításoknak való kitétele, a közösségiség és a szolidaritás gondolatának marginalizálódása, az ökológiai környezet rombolása, a transznacionális bűnözés térnyerése és a 2015 nyarára-őszére szinte a kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság összességében olyan tehetetlenségi nyomatékként hathatnak-hatottak, amelyek sokak szemében hosszabb időre diszkreditálhatják-diszkreditálták a liberális demokrácia értékeit. Ezek a folyamatok pedig ezzel párhuzamosan hatalmas felhajtóerőt jelenthetnek a radikális programokkal előrukkoló politikai tömörülések számára.

A 2014. évi európai parlamenti választások alkalmával a szavazatok jelentékeny hányadát euroszkeptikus és radikális erők szerezték meg – korántsem csak a gazdaságilag elmaradottabb térségekben. A radikális jobboldalhoz sorolható francia Nemzeti Front és az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP), illetve a radikális baloldali görög Syriza egyenesen a dobogó első fokára léphetett fel, de más rendszerkritikus formációk is relatíve magas támogatottságot könyvelhettek el maguknak. A Syriza 2015 január végén a megszorításokkal való szakítás ígérete révén nyerte meg a görög választásokat. A migrációs krízis hatására az osztrák tartományi választásokon a radikális jobboldali titulussal illetett Szabadságpárt (FPÖ) gyakorlatilag a konzervatív néppárttal és a szociáldemokrata párttal holtversenyben végzett a tabella élén, ezzel pedig lényegében megkerülhetetlen formációvá vált. A 2016 áprilisában rendezett ausztriai államfőválasztás alkalmával tapasztalt tektonikus mozgások maguk alá gyűrték a lényegében a második világháború óta változatlan pártstruktúrát. Ennek köszönhetően az évtizedek óta hegemón pozícióban lévő néppárti, illetve szociáldemokrata pártok be sem jutottak a választás második fordulójába, ahol az eredetileg pole-pozícióból indult szabadságpárti és a zöldpárti jelölt a bohózatba illő fordulatokat követően végül 2016 decemberében fog egymással versenyezni a végső „futamgyőzelemért”. Az Egyesült Királyság Európai Uniós tagságáról 2016 júniusában népszavazáson véleményt nyilvánító britek – szoros eredmény mellett ugyan, de mégiscsak ellentmondást nem tűrően – a „Brexit” opciója mellett tették le a voksot. S hogy ne csak az „óvilági” liberális demokrácia egyre nyilvánvalóbb válságjeleiről tudósítsunk, érdemes legalább egy mondat erejéig az Újvilág vizeire eveznünk: az Amerikai Egyesült Államokban 2016 novemberében tartott elnökválasztás alkalmával ugyanis az establishment részeként kezelt, és mindenki által esélyesebbnek tartott Hillary Clintonnal szemben a republikánusok jelöltje, a sok tekintetben formabontónak számító Donald Trump tudott diadalmaskodni – ez a fejlemény pedig sok tekintetben földrengés-szerű változásokat indukálhat. Ezen válságtünetek példálózó jellegű lajstromozását követően talán nem meglepő, hogy a Foreign Affairs publicistája egyenesen de-globalizációról beszél [1] – főként, de nem kizárólagosan a borderless world-vélelem megdöntése vonatkozásában, az egyre több kormányzat által favorizált határzár tekintetében. A brit kormányfő, Theresa May a politikai professzió szintjén valószínűleg szintén a fentiekben tárgyalt jelenségeket vette figyelembe, amikor a minap kijelentette, hogy a globalizáció új korszakának hajnalán vagyunk, és a globalizációt akként kell megreformálni, hogy az lehetőség szerint mindenkinek a hasznára legyen. [2]

E rövid tanulmány terjedelmi korlátaira tekintettel a magunk részéről természetesen nem vállalkozhatunk a gordiuszi csomó átvágására – inkább csak arra, hogy „impresszió-szerűen” villantsunk fel az aktuális válság megoldására szolgáltatott néhány, általunk helyesnek vélt javaslatot.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a legmesszemenőbbekig egyetértünk a Henry J. Aaron amerikai közgazdász által megfogalmazott tézissel: az egyéni haszonra építő ösztönzők gyakorta a szándékolt céllal ellentétes hatást váltanak ki, és ha nem a becsületet tesszük meg az egyéni cselekedetek mozgatórugójává, hanem a nyers önérdeket, akkor az emberek értelemszerűen önző magatartást fognak tanúsítani. Problémáink tetemes része abból fakad, hogy a közpolitikai döntéseket még mindig olyan közgazdasági modellekre alapozzák, amelyek a homo oeconomicus, az önérdek-követő individuum pszichológiájára építenek. [3] A hegemón pozícióba kerülő, és sokakra oktrojált neoliberális gazdaságpolitika csúcsra járatását a közép-kelet-európai térségben még az is tetézte, hogy a rendszerváltozást követően egydimenziós sémák nyomán alakították ki az új gazdasági-társadalmi rendet.

A kelet-európaiak egy absztrakt tankönyvi muszter alapján egy sehol nem létező kapitalizmus építésébe vágtak bele nagy elánnal”,

kialakítva a külföldi működőtőke-föggő versenyállamok válfaját, [4] elesve a hazai viszonyokra modellezett, és a társadalom strukturális adottságaira koncentráló autonóm gazdaságpolitika kikísérletezésének esélyétől. Ez a neoliberális misszió hamar a határaiba ütközött: a világ neoliberális laboratóriummá alakítása csak kevesek számára jelentett felemelkedést – a többség számára pedig csak marginalizálódást, pauperizációt, lecsúszást, újabb és újabb tömeges hitelfelvételeket eredményezett.

Mi hát a teendő? – tehetjük fel a kérdést. Először is szakítanunk kell a mindenható piac dogmáját sulykoló ortodoxiával: a piaci fundamentalizmussal. A szabadpiacot lehet ugyan a demokrácia fontos attribútumaként kezelni, de az világossá vált, hogy a hierarchikus állam funkcióinak átvételére ez az entitás eredendően nem képes, ráadásul a piaci logika mentén szerveződő önérdek-követés miatt a közérdek kifejezésére sem alkalmas. Fukuyama legújabb könyvének tézise szerint a szabadság minőségfoka csak az erős társadalom és az erős állam együttes megléte esetén tekinthető jobbnak, kielégítőbbnek; a demokratikus berendezkedésnek és a parlamentáris kormányzásnak az kedvez igazán, ha egy viszonylagos hatalmi egyensúly áll fenn az erős állam és a jól szervezett, az érdekeit hatékonyan védelmezni képes társadalom között. [5] Nem véletlen, hogy a poszt-washingtoni konszenzus égisze alatt a korábbi neoliberális brain-stormingolások helyét a jó kormányzás (illetve egyre növekvő mértékben a jó kormányzat), a piacot reguláló intézményi környezet, és az ehhez szükséges állami funkciók megteremtése/megerősítése, az alapvető jogok biztosítása, illetve a minőségi közszolgáltatások fontosságát hangsúlyozó narratíva vette át. [6] Ez a felfogás már explicite hasznosítja az állam fejlődésben betöltött központi szerepének felismerését; az állami szerepvállalás célja itt már az életkörülmények tartós (fenntartható) javítása, illetve a méltányos és demokratikus fejlesztés elősegítése lesz. Ebben a konstrukcióban szükségszerűen megnő a politikák, az intézmények és a társadalom közötti kapcsolatok jelentősége és intenzitása, illetve centrális jelentőségű válik a korábban „mostohának” tekintett politikák és intézmények léte, illetve minősége. [7] Dani Rodrikhoz csatlakozva azt mondhatjuk, hogy csak a testre szabott (tehát az adott nemzetállam és nemzetgazdaság paramétereit figyelembe vevő), konkrét problémákra koncentráló és hatékony növekedési stratégia vezethet eredményre. Az egyes országoknak megfelelő mértékű mozgástérre van szükségük ahhoz, hogy kísérletezhessenek a különböző nem konvencionális, alternatív – nem szokványos, ha úgy tetszik, unortodox – megoldásokkal. A WTO szabályai, az IMF gyakorlata és a nyugati tanácsadók ajánlatai együttesen azonban eddig csak kerékbe kötötték a különböző országok döntéshozóit arra vonatkozóan, hogy „hazai gyártású”, fokozatos megközelítésen alapuló gazdaságpolitikát dolgozzanak ki. [8] Az államok erre vonatkozó autonómiáját a jövőben fokozottabban kellene érvényre juttatni, hiszen minden gazdaságpolitikai döntés a helyi viszonyok közé ágyazott, azt alapvetően determinálják és befolyásolják a lokális adottságok és problémák. Korántsem biztos, hogy a neoliberális versenyállam elmúlt évek során egyébként is diszkreditálódott társadalom-és gazdaságszervezési elveit kellene követendő példaként állítani bármely kormányzat elé. A gazdasági felzárkózás és a kapitalizmus változatait tekintve egyébként sem az évtizedeken át szinte kizárólagos jelleggel propagált neoliberális piacgazdasági variáns az egyetlen – ennek alkalmazásával ráadásul még egyetlen, a perifériához, illetve fél-perifériához tartozó ország sem tudott a világgazdaság centrumához felzárkózni, nota bene még csak megközelíteni sem volt képes annak fejlettségi szintjét.

Az első megoldási javaslatunk – amely még az absztrakció magas fokán helyezkedik el – tehát az, hogy helyre kell állítani a társadalom, az állam és a piac megbomlott egyensúlyát, és ezzel a közérdeknek a jóléti állam érája idején érvényesülő „reputációját”. Az elmúlt évtizedek argumentációjának – és gyakorlatának – középpontjában a piacnak a társadalom és az állam fölé történő helyezése állt – helytelenül. A XXI. század második évtizedére lényegesen megváltozott körülmények között arra lenne szükség, hogy a demokratikus pluralizmus égisze alatt, és a szabályozott piac keretein belül egyesítsék a társadalom, a piac és az állam erőit, méghozzá akként, hogy az első szektorban a társadalmat, a másodikban az államot, és a harmadikban a piaci intézményeket helyezzék el. Ez egyben érdek-és igényérvényesítési sorrendet is jelentene, hiszen a piac sokszor bizonyul(t) érzéketlennek arra, hogy felismerje a társadalomban rejlő emberi szükségleteket, és ennek megfelelően alakítsa magatartását. A piac képtelen volt a szegénység és az egyenlőtlenség felszámolására – mellékesen ez nem is feltétlenül állt az érdekében. A piac ugyanis nem differenciál a gazdasági termelésből származó jogos haszon és a meg nem érdemelt nyereség között, és gyakran ösztönöz az alapvető emberi érdekekkel – a közérdekkel – ellentétes magatartásra. Ráadásul a piaci hatalom néhány óriásvállalat kezében koncentrálódik, ezért olyan kényszerítő erejű hatalomra tettek szert, amelyre a társadalom feltehetően nem kívánta őket felhatalmazni.

Röpke sokban legitimálható nézőpontjából a piacgazdaság a társadalom életének csak egy szűk szegmense, amelyet egy jóval kiterjedtebb szociális-társadalmi szféra vesz körül. Ebben a vertikumban

az emberek egyáltalán nem versenyeznek egymással, nem termelők, fogyasztók, gazdasági társaságok, részvényesek, megtakarítók, hanem egyszerű emberek, (…) családtagok, szomszédok, vallási felekezetek tagjai, munkahelyi kollégák, közélet iránt érdeklődő állampolgárok, húsvér emberek, a maguk gondolataival és örök emberi érzéseivel; igazságosságra, békére, a jól végzett munka örömére, a természet szépségeire és nyugalmára vágynak.[9]

Röpke felfogásában – a liberális alapél ellenére – csak az az egyén tekinthető szabadnak, aki egy természet adta családi-, vállalkozói-, vagy helyi közösség tagja, aki számíthat az interperszonális kapcsolataiban szerepet játszó család, barátok és kollégák sokat mondó szolidaritására. Ehhez hozzátehetjük, hogy egy ekként felfogott társadalom mentes mind a paternalista állami gyámkodástól, mind a humánumot a gazdasági erők szabad játékának kiszolgáltató, a piacot mindenhatónak gondoló felfogástól.

Amennyiben továbbgondoljuk Röpke gondolatait, már csak egy lépésre járunk attól, hogy valóságosan is elrugaszkodjunk a neoliberális ortodoxia gondolatvilágától. Kétségtelen, hogy a Röpke által igényelt, a helyi közösségek önszerveződésén nyugvó társadalom ideája hangzatos, azonban ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenség fokozódását fékezzük, illetve a negatív trendet megfordítsuk, a szociális kohéziót újrateremtsük, továbbá szakítsunk a minden nyereséget privatizáló, ugyanakkor minden veszteséget társadalmiasító gyakorlattal, nem kapcsolhatjuk ki a gazdaságpolitika irányainak meghatározásából az államot. Az állam a XXI. század kihívásaihoz és elvárásaihoz igazítottan ugyanis meglátásunk szerint adekvát válaszokat képes szolgáltatni a napjainkra jellemző válság-szimptómák kezeléséhez.

A második javaslatunk/meglátásunk ezért úgy szól, hogy az állam nem hagyhatja magára a szükséget szenvedő polgárait. Láthattuk, hogy egy páratlan fejlődési korszakban, a jóléti állam érájában miként kapcsolódott össze, és egészítette ki egymást a gazdasági fejlődés a rászoruló vagy nélkülöző állampolgárok anyagi úton történő kompenzálásával, és miként lehetett összehangolni a magánérdekeket a közérdekkel. A jóléti állam amellett, hogy képes volt a piaci kudarcok kezelésére, sokak által támogatott méltányossági célok érdekében tevékenykedett, és az olyan átfogóbb jellegű célok teljesüléséhez is hozzájárult, mint a társadalmi kohézió megteremtése. Javaslatunk szerint az ígéretes jövő záloga egy olyan újrakonstruált jóléti állam lehet, amely a horatiusi aurera mediocaritas eszményét képviselve arany középutat képezhetne az állam dirigista beavatkozása és a féktelen szabad(os)ság között.

A XXI. század államának egy, a fejlesztési prioritásokat és a szociális szempontokat egyaránt szem előtt tartó fordulatra lenne szüksége. Alapvetően tehát a keynesiánus gazdaságszabályozási eszközök (újbóli) alkalmazása válik szükségessé, hogy ennek révén kezelni lehessen a gazdaság ciklikus mozgásával járó egyensúlytalanságok következményeit, és az állami intervenció eszközrendszere révén biztosítani lehessen a gazdasági növekedéshez szükséges egyensúlyi kritériumokat.  A keynesiánus jóléti államra jellemző megoldások közül a fizetőképes keresletet élénkítő, a konjunktúra felé történő elmozdulás reményét hordozó, a fogyasztást és a beruházást ösztönző gazdaság-és adópolitikára, a munkanélküliséget „pórázon tartani” képes aktív foglalkoztatáspolitikára, a kis-és középvállalkozásokat, a hazai tőkével működő csoportokat támogató beruházáspolitikára, továbbá a vagyonok és a jövedelmek igazságtalan elosztását nivellálni képes redisztribúciós tevékenységre és szociálpolitikára érdemes építeni a fejlesztő jóléti állam fundamentumait. A szociális természetű beruházások mellett a fejlesztő karaktert erősítené többek között az infrastrukturális (szállítási, útépítési, az adott állam erőforrásaitól függően kikötői, repülőgép-ipari) gazdasági beruházások nagyobb volumenű növelése, a technológiai színvonal emelése, továbbá a közegészségügyi, a köz-és felsőoktatási, valamint a tudományos kutatói kapacitások minőségi szempontú fejlesztését célzó befektetések fokozása. A XXI. század digitalizált információs társadalmában megkerülhetetlen szempont a kutatás-fejlesztésre szánt anyagi hozzájárulások mértékének markáns növelése, az ezen a területen foglalkoztatottak számának bővítése, illetve a különböző kutatóműhelyek felállítása, és azok munkájának financiális eszközökkel történő támogatása, ösztönzése. Különös relevanciával bír az is, hogy létezzenek olyan – legalábbis részben – nemzeti tulajdonban lévő gyárak és vállalatok, amelyek kiemelt szerepet játszhatnak az olyan szakemberek és vállalatvezetők megfelelő szocializációjában, akik majd a magánszektorban tevékenykedve sem válnak érzéketlenné a nemzetgazdasági szempontokkal és a közérdek érvényre juttatásával szemben.

A kiemelt védelmet érdemlő munkavállalók érdekeinek védelme érdekében – és a szociális szempontokat fokozandó – szigorú munkajogi szabályozást szükséges kialakítani. A munkások ugyanis az általuk végzett munka ellentételezéseként joggal tarthatnak igényt az egzisztenciájukat biztosító minimális bérre, a családjuk tisztes megélhetését biztosító jövedelemforrásra, a szakmai továbbfejlődés és a minőségnövekedés lehetőségét biztosító képzésekre, az emberhez méltó körülményeket biztosító öregségi nyugdíjra, és bizonyos körülmények között a munkanélküliséggel szemben védelmet jelentő biztosítékra is. A jóléti szükségletekre építő állam számára prioritásként jelenik meg, hogy a multi-és transznacionális vállalatok munkáltatói pozícióban lévő vezetői ne kerülhessék meg a minden munkavállalót megillető, garanciális jellegű jogosultságokat, és a munkáltatókat terhelő kötelezettségeket. Elodázhatatlan tehát a munkavállalók jogait és védelmét, illetve a bérek minimális szintjét rögzítő munkajogi kodifikáció, amely a kiszolgáltatott pozícióban lévő munkavállalók jogainak széles körű és garanciális biztosítására koncentrálna.

Mivel a revitalizált jóléti állam szükségszerűen a szociális kiadások jelenlegi arányának megnövekedésével járna, logikusan vetődik fel a kérdés, hogy a szociális karakterű állam bástyáinak kiépítésével járó költségvetési kiesést mivel lehetne pótolni. Ilyen kompenzációs célokat szolgáló adónak minősülhet a tőke nemzetközi pénzpiaci mozgatásából származó haszonnal kapcsolatos, nemzetközi pénzügyi műveletekre kivetett pénzügyi tranzakciós adó (Tobin-adó), de megemlíthető a multi-és transznacionális vállalatokkal szemben kirótt társasági nyereségadók mértékének megnövelése, a környezetvédelmi típusú adók kivetése, esetleg a progresszív jövedelemadó bevezetése is.

A globális gazdasági és pénzügyi válság a neoliberális kormányzási modell válságának nyitányát is jelentette. Dardot és Laval szerint az első „tűzoltás” (új könyvelési normák bevezetése, az adóparadicsomok minimális szintű ellenőrzésének megteremtése, a hitelminősítő intézetek reformja) után nagy valószínűséggel az állam és a piac közötti munkamegosztás eddigi rendszerének átfogó korrekciója kerül repertoárra. Nem zárható ki, hogy a neoliberalizmus eddigi felfogásának meghaladását követően egy olyan új szakaszba lépünk, amely az eredeti forrásokhoz, tehát a szabályozott kapitalizmushoz való visszatérés lehetőségét is magában rejti. [10] Meglátásunk szerint a tudományos hivatás gyakorlói is egy olyan új, izgalmas és komoly feladatokkal teli korszak kapujához érkeztek, amikor egyértelmű és adekvát válaszokat kell szolgáltatniuk a Quo Vadis? kérdésére. A mi válaszunk a szervezett kapitalizmus jóléti államához történő visszatérés volt, ám a XXI. század kihívásaihoz igazítottan, a fejlesztésre koncentráló karakterjegyekkel kombináltan.

A tanulmány során bemutattuk, hogy a közérdek fogalma milyen változásokon esett át, és milyen tartalmakkal telítődött az évszázadokon folyamán. A közérdek az általunk vizsgált első fázisban főként az uralkodó álmát juttatta kifejezésre, hogy aztán átadja a helyét a szabad versenyes kapitalizmus diktálta piaci szükségleteknek, az önérdekek sokszor hektikus birodalmának. A piaci kudarcok nyilvánvalóvá válása, a kapitalizmus ciklikus mivoltának felismerése és a tőke-munka ellentét eszkalálódása szükségeltetett ahhoz, hogy az állam éjjeliőr pozíciót feladva, a XIX. század utolsó negyedétől kezdődően fokozatosan a piac szabályozásának nagy fájába vágja fejszéjét. A szociális demokrácia ideájának befogadása, és a jóléti állam intézményeinek kiépítése a második világégést követően mintegy három évtizednyi „boldog békeidőt” teremtett a nyugat-európai polgárok számára, lehetővé téve, hogy a széles értelemben vett közérdek-fogalom hatálya a középosztályt követően immáron az alsóbb osztályokra is kiterjedjen. A monetarista-neoliberális tanok dominánssá válása a XX. század utolsó negyedétől azonban azt eredményezte, hogy korábbi nemzetgazdasági pozíciójukhoz képest „perifériára” kerültek az államok, és kénytelenek voltak a jóléti állam leépítésének „projektjébe” fogni – ezzel paralel pedig ismét az önérdek-követést posztuláló szabadpiaci mantrák kerültek a dobogó legmagasabb fokára. A neoliberális irányzatok ugyanis a piaci folyamatok primátusát, az állam gazdasági és társadalmi beavatkozásának drasztikus mértékű redukcióját, valamint a nemzetközi gazdasági integráció szükségességét hirdették.

A már többször említett globális gazdasági és pénzügyi válság hatására azonban sokan gondolták újra a szabadpiaci mechanizmusokról korábban vallott tanaikat, és mintha a közérdek-fogalom korábbi „tekintélyének” helyreállítása is napirendre került volna. Egyre többen értenek egyet azzal a megállapítással, hogy a neoliberalizmus által piedesztálra emelt elveket felül kell vizsgálni, egyben újra kell értékelni az állam gazdaságból való teljes exodusát hangsúlyozó korábbi álláspontot is. Az „elszabadult hajóágyúként” viselkedő liberális tőkét humanizálni szükséges, ami viszont a liberálisok által exponált korlátlan szabad(os)ság keretei között egyszerűen megvalósíthatatlan.

Igaz ugyan, hogy a szabadpiaci felfogással gyökeresen szakítani szükséges, de a vázolt felismerések sem vezethetnek a XXI. századi kihívások negligálásához, az állami döntéshozók elefántcsonttoronyba történő vonulásához, és a társadalom elemi érdekeinek ignorálásához. Az általunk helyesnek gondolt terápia feladata ezért éppen az lenne, hogy az államok a társadalom feltehető aktuális szükségleteit szem előtt tartva, a társadalom és az állam polgárainak szolgálatába állva, illetve a közjó előmozdításán munkálkodva konstruálják meg a XXI. századi alapvető „keresleti cikkének” is titulálható fejlesztő jóléti államot. Ezzel a közérdek tág értelemben vett, a jóléti állam kapcsán már ismertetett felfogását is sikerülne „revitalizálni”, s ennek révén elérni, hogy a neoliberális évtizedek rémálmát követően, az „Elm utcát” elhagyva a társadalom minél több tagjának álmát juttassa kifejezésre a közérdek.

[1] Barbieri, Pierpaolo: The Losers of Deglobalization. Why States Should Fear the Closing of an Open World, in Foreign Affairs, November 13, 2016. https://www.foreignaffairs.com/articles/2016-11-13/losers-deglobalization (Letöltés: 2016. 11. 16.)

[2] Elgot, Jessica: Theresa May sets out stall for UK’s place in Trump’s world, in The Guardian. https://www.theguardian.com/politics/2016/nov/14/uk-must-become-global-leader-in-free-trade-theresa-may-brexit-vote-donald-trump-election (Letöltés: 2016. 11. 16.)

[3] Aaron, Henry J.: More Virtous Than We Think. Homo Economicus is a fundamentally selfish man. But what if he’s been vastly overhyped? http://democracyjournal.org/magazine/42/more-virtuous-than-we-think/ (Letöltés: 2016. 11. 16.)

[4] [53] Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 15., 71-82. p.

[5] Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. (Ford.: Pető Márk). Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 33., 34., 258., 552. p.

[6] Scheiring Gábor: Fenntartható humán fejlődés neoliberalizmus helyett: gondolatok a jóléti állam politikai ökológiájáról, in Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Gazdálkodj okosan! A privatizáció és a közszolgáltatások politikája. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2008, 48. p.

[7] Ricz Judit: A fejlődés új paradigmája: elmélet és gyakorlat. Doktori értekezés. Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Doktori Iskola, Debrecen, 2008, pp. 210-212.

[8] Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. (Ford.: Felcsuti Péter.) Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014, pp. 225-229.

[9] Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. A Humane Order of Society. William Hodge, London, 1948, 32. p.

[10] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. (Ford.: Loppert Csaba.) Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 459. p.

„Kinek az álma múlik a közérdeken?” – II. rész

Amikor „mindenki” álma múlott a közérdeken: az állami beavatkozás intenzívvé válása és a szervezett kapitalizmus korszaka

A laissez-faire dominálta rendszer eresztékei a XIX. század menetében tehát végleges és helyrehozhatatlan romlásnak indultak. A gazdasági liberalizmus korszaka talán még megengedhette magának, hogy

a végső döntéseket a véletlenre, a gazdasági és társadalmi élet önmaguktól egyensúlyba kerülő erőinek csodáira bízza”, [1]

de hamar egyértelművé vált, hogy ez a végzetesnek bizonyuló fatalizmus nem szült mást, csak „vért, verítéket és könnyeket”. A negatív jelenségek tárházának gyarapodását szemlélve egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a hatalmi egyensúly rendszerére, a nemzetközi aranystandardra, az önszabályozó piac dogmájára és a liberális állam krédójára építő [2] XIX. századi civilizáció a válság jeleit kezdte mutatni. Ennek nyomán egyre többen vonták le azt a konzekvenciát, hogy a konjunkturális ciklusokat és tömeges munkanélküliséget produkáló „hagyjunk-mindent-a-sorsára” alapelv a hatékonyság tekintetében nem veheti fel a versenyt a közösség alapvető érdekeire építő koordinációs szükséglettel. Mannheim Károly a krízis tüneteit vizsgálva egyenesen oda konkludált, hogy a szabadság csak akkor vívható ki igazán, ha annak előfeltételeit a „közösség demokratikus úton egyeztetett kívánalmai értelmében szervezzük meg”. A „szabadság érdekében történő szervezést” (Planning for Freedom) egy frappáns metaforán keresztül érzékeltetve kiemelte, hogy

egy zenekar karmestere a különböző hangszereket koordinálja, és rajta áll, hogy ez a koordinálás az egyhangúságot vagy a sokféleséget juttatja-e diadalra. (…) A társadalom területén (…) az igazi koordinálás egész egyszerűen csak kiterjedtebb gazdaságot és a rendelkezésre álló társadalmi technikák célszerűbb alkalmazását jelenti.” [3]

Mit is jelentett az új szerepfelfogással felruházott, az „Újvilág szimfóniát” dirigáló karmester tevékenysége a gyakorlatban? Mindenekelőtt annak felismerését, hogy a kapitalizmus szervezeti változásaira, az egyre éleződő osztálykonfliktusokra, és az új nemzetközi erőviszonyokra tekintettel a kormányzati beavatkozás gyakorlati szükségletté vált. A társadalmi fejlődés olyan irányba kezdett konvergálni, ahol

az állam beavatkozása egyre nagyobb körre terjed. (…) Növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve: ez a fejlődés iránya – mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak a megállapítására vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja” – állapította meg Somló Bódog. [4]

„Talán most a közgazdászok legfontosabb feladata, hogy újfent különbséget tegyenek a kormányzat agendája és non-agendája között, a politika feladata pedig olyan kormányzati forma megalkotása a demokrácián belül, ami képes megvalósítani az agendát”

– írta Keynes a „modern kapitalizmus kollektív cselekvés általi lehetséges tökéletesítéséről” értekezve. [5] A Leviatán újbóli megerősítésének gondolata ebben a korszakban egyre inkább találkozott az emberek védelem, közösségi célú intézmények, oktatás és társadalombiztosítás iránti növekvő igényeivel.

A XIX. század végétől expanziónak indult az állami szerepvállalás mértéke. Ennek hátterében először csak az az elgondolás állt, hogy meg kell akadályozni a krónikus időszakot élő egyéni vállalkozások összehangolatlan működésének negatív következményeit: a kisebb vállalkozások csődbe menetelét, és a vállalkozók „hoppon maradásának” katasztrófáját.

A liberalizmus akkor szűnt meg, amikor a vállalkozások támogatásra szorultak, és a bankcsődök komoly zavarokat okoztak – röviden akkor, amikor az »államnak« be kellett avatkoznia annak érdekében, hogy enyhítse a szervezet akadozó működéséből származó feszültségeket.” [6]

amadeus.pngA XIX. század alkonyára aztán már bizonyos gazdasági anomáliák megoldása is az államra hárult, így az állam gazdaságot befolyásoló szerepe is permanens növekedésnek indult. Az állam regulációs, szabályozó hatókörét jelentős mértékben megnövelő kodifikációs munkálatok eredményeként kialakult a versenyjogi szabályozás meglehetősen szabadelvű normaanyagán jócskán túlmutató tröszt-és kartellellenes szabályozás, elsődleges prioritásként kezelve a „piac zavartalan működéséhez fűződő közérdek” érvényre juttatását. A jogfejlődés menetében a versenyjog mellett létrejött a fogyasztóvédelmi jog, a munkavégzés feltételeit keretek közé szorító munkajog, jócskán terebélyesedett a közigazgatási joganyag, az állam pedig a gazdasági tevékenységeket is  az egyre szélesebb körű szabályozás hatálya alá vonta. Az állami feladatok skálája kibővült a szolgáltató, illetve gondoskodó funkciókkal: az állam a közüzemek útján – avagy a magánvállalkozások állami patronálásával – infrastrukturális közszolgáltatásokat is szervezett, majd lassan jóléti intézmények működtetésébe is fogott. Magyary Zoltán a „posztindusztriális államról” írva már a tevékenységek széles választékát említhette: ti. ez az állam magára vállalta

utak, hidak, vasutak építését, a közlekedés fejlesztését; iskolák állítását, múzeumok, színházak, kutatóintézetek létesítését és más kulturális feladatokat; (…) kórházak, elmegyógyintézetek stb. létesítését, (…) a pénzérték és hitelintézetek szabályozását, az ipar fejlesztését; egyre több szociális feladat megoldását, a társadalombiztosításnak széleskörű kiterjesztését.” [7]

A „közérdek-koncepció” érvényre juttatása azonban ekkor még nem foglalt magában szociális „összetevőket” – általános egyetértés a leginkább csak abban mutatkozott, hogy

a kereskedelmi szabályozás manipulálása, a termelés jogtalan korlátozása vagy az árak mesterséges emelése sérti a közérdeket.” [8]

Kiterjedt jóléti juttatási rendszerről a fejlődés eme fázisában még nem beszélhetünk: a szociális segélyező állam alacsony szintű, pusztán a létfenntartáshoz szükséges juttatásokat biztosított az érintettek számára. Jellemző tevékenysége a jövedelemigazoláshoz kötött segélyezés volt, az „érdemes” és „érdemtelen” szegények közötti differenciálással, a helyi hatóságok diszkrecionális jogkörévé téve azt a lehetőséget, hogy a juttatásokat, illetve a jogosultsági kritériumokat a helyi munkaerőpiac feltételeihez igazítsák. [9] Már az első világégés során intézményesített hadigazdálkodást követően, a háború befejezésével párhuzamosan folytatódott azonban az állami intervenció a gazdálkodás szférájában, mégpedig a lakásellátás és a munkalehetőség-teremtés formájában. A Weimari Köztársaság alkotmánya pedig már egyenesen a gazdasági élet vezérlő elvéve tette a szociális igazságosság követelményét, rögzítve, hogy az egyének gazdasági szabadságát – a korlátozás nélküli magánérdekeket – határok közé szorítják a mindenkivel számára biztosítandó, „emberhez méltó élet” feltételei. Ezek a kissé homályosan megfogalmazott paraméterek a szociális szempontok mentén korlátozhatónak ítélték a kereskedelmi és az iparűzési szabadságot, a szerződési szabadságot, de még a tulajdon szabadságát is. Nem véletlen, hogy a weimari alkotmány egyik elhíresült cikkelye éppen arról rendelkezik, hogy a tulajdon kötelez, használatának pedig a közjót kell szolgálnia. [10] Summa summarum, a gazdasági liberalizmus „Csend szimfóniája”, amely az államot az „éjjeliőr” szerepkörére kárhoztatta, fokozatosan elveszítette a vonzerejét, átadva a pálcát egy fokozatosan tevékenyebbé váló karmesternek, aki mindinkább egy „beavatkozóbb” karakterű állam, és a közérdek markánsabb képviselete érdekében vezényelt.

A közérdek-fogalom komponenseinek a szociális vonatkozásokkal történő kiegészítését a szervezett kapitalizmus korszaka vállalta magára. Ez a Nyugat-Európában három évtizeden át (1945-1975) virulens rendszer sikeresen kamatoztatta John Maynard Keynes tanait, akinek nem titkolt célja volt, hogy megjavítsa a társadalom gépezetét, [11] ennek részeként pedig az állam feladatának tekintette, hogy lehetőség szerint tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az állam polgárainak, de különösen a munkanélkülieknek az élete minél könnyebb lehessen. Keynes amellett érvelt, hogy a gazdaság működésének jobb megértése biztosítja a felelős kormányok számára, hogy döntéseik révén kisimítsák az üzleti ciklus mélypontjának legdrasztikusabb következményeit. [12] Munkáiban ezért a teljes foglalkoztatottság elérésének lehetőségeire koncentrált.

A teljes foglalkoztatást biztosítani tudó központi irányítás természetesen a hagyományos állami funkciók jelentős kiterjesztésével jár. Sőt, éppen a modern klasszikus elmélet hívta fel a figyelmet számos olyan helyzetre, amelyben szükség van a gazdasági erők szabad játékának korlátozására vagy irányítására” – ismerte el. [13]

Keynes hitt abban, hogy a teljes foglalkoztatottságra (is) építő jóléti állam kellő garanciát jelent a gondolat-és cselekvési szabadság fenntartására, ami a valódi demokráciák elengedhetetlen feltétele.

Az individualizmus – ha meg lehet tisztítani a hibáitól és a vele elkövetett visszaélésektől – a személyes szabadság legjobb biztosítéka abban az értelemben, hogy minden más rendszernél nagyobb teret nyújt az egyéni választásnak” – írta. [14]

Ezzel elméleti síkon megteremtődött az első és második generációs alapjogok (azaz a polgári és politikai, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok) szintetizálásának, és az immáron széles spektrumon mozgó közérdek érvényre juttatásának lehetősége. Ahogy életrajzírója, Skidelsky fogalmazott: Keynes eszméivel megadta a reményt az embereknek, hogy „a teljes foglalkoztatás koncentrációs táborok nélkül is elérhető.[15]

Keynes elmélete már az 1929-1933. évi Nagy Válság hatására emelkedő pályára került, de az igazi sikereit csak a második világháború után könyvelhette el a „vasfüggöny” nyugati felén. Ekkora válhatott ugyanis valósággá Mannheim prognózisa, miszerint a „tervszerű társadalom” egy „mindenki érdekében megvalósuló tervezés” révén, azaz anélkül is elérhető, hogy a „diktatúra Belzebúbjának” árnyképe vetülne rá. Az a fejlemény, hogy a tervszerű társadalom irányába történő elmozdulás az ideális ívről letérve is megtörténhet – márpedig erre ékes bizonyítékul szolgált a nemzetiszocialista, a fasiszta és egyéb autoriter rezsimek gazdasági dirigizmusa, valamint a bolsevik tervgazdasági rendszer is – arra sarkallta a döntéshozókat, hogy tanulmányozni kezdjék a „szolgáltató szociális-demokratikus állam” kiépítésének lehetőségeit. Sikerüket mi sem jelzi jobban, mint hogy az állam növekvő gazdasági szerepvállalása, a jövedelemegyenlőtlenségeket mérséklő redisztribúciós politika, és a széles társadalmi rétegeket érintő jóléti rendszerek fejlesztése az 1945-1975 közötti három évtized legfőbb jellemzőivé váltak.

A kapitalizmus eme válfajának kiterjedtségét mutatja, hogy a jóléti állam által érintett „címzetti kör” a gyengék és elesettek (védtelen gyermekek, rossz egészségi állapotú, idős emberek, szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, szegények) mellett a különböző pénzügyi juttatások, az egészségbiztosítási és közoktatási szolgáltatások nyújtása révén azokat is magában foglalta, akik nem tekinthetők elesetteknek vagy szegényeknek. Különösen igaz ez a jóléti állam északi-skandináv modelljére, ahol a munkanélküliek védelme mellett a középosztály pozícióinak erősítésébe is komoly energiákat fektettek – azaz a „szociális védőháló” nyújtása mellett a skandináv „konstruktőrök” olyan megoldásokat is intézményesítettek, amelyek bevonták a középosztályt a jóléti állam támogatottainak körébe. Pogátsa szerint ez végső soron azt eredményezte, hogy a középosztály tagjai nem érezték úgy, hogy mindig csak adnak, miközben a másik társadalmi osztályok mindig csak kapnak. A középosztály képviselői tehát azzal az élménnyel lehetettek gazdagabbak, hogy az ő biztonsági-és szabadságigényeik is támogató kezekre leltek,

nemcsak a szegények kaptak új és egészséges lakásokat, de ingyenessé vált az oktatás, az egészségügy. A cél az volt, hogy ha egy középosztálybeli úgy gondolja, hogy hosszabb-rövidebb időre a munkaerőpiacon kívül akar maradni, akkor azt megtehesse. Ennek oka lehet tanulás, továbbtanulás, gyermekvállalás, gyermeknevelés, egészségügyi kezelés, vagy bármi egyéb, melyet személyes céljai és produktivitása megvalósításához szükségesnek érez.” [16]

A jóléti állam más változataiban – s erre főként a liberális brit jóléti rendszer a példa – a középosztály erősítése helyett inkább arra koncentráltak, hogy megszüntessék – de legalábbis mérsékeljék – a szegénységet. A német szociális piacgazdaság az eredményeit tekintve pedig azzal büszkélkedhetett, hogy egy sikeres társadalmi mobilitást indíthatott útjára. Az egyes társadalmi csoportok ennek köszönhetően pozitív változásokat tapasztalhattak a saját életfeltételeiket és kilátásaikat illetően. Ez az elmozdulás éppen azokban a csoportokban éreztette a legnagyobb mértékben a hatását, amelyek helyzete korábban a legkilátástalanabbnak és legrosszabbnak bizonyult: a társadalmi egyenlőtlenség alsóbb régióiban. Az anyagi életszínvonal növekedése a közép-és felsőosztálybeli alkalmazottak esetén is érezhető volt ugyan, a legnagyobb relevanciával mégis a munkások esetében bírt: a jóléti állam biztosította kitörési lehetőségek révén ugyanis a munkásháztartások első ízben juthattak hozzá a jövedelmi viszonyaik javulását jelző olyan javakhoz, mint a nagyobb lakás vagy a személygépkocsi. Joseph Mooser az NSZK társadalmi viszonyait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a jóléti állam – a szociális piacgazdaság – kiépülésével egy átfogó, és társadalomtörténeti szempontból forradalmi javulás következett be,

mivel ezzel az életformák nagy egyenlőtlenségei tűntek el. (…) Az 1880-as évektől 1970-ig az ipari munkás átlagos reálbére megháromszorozódott, ezen belül a legnagyobb ugrás az 1950-et követő időre esett.[17]

A közérdekről vallott felfogás változását, mondhatni „csúcsra járatását” jól jelzi, hogy újfajta módon, a

demokratikus jogok kiterjesztése és kiszélesítése részeként komplex jóléti rendszereket alakítottak ki, amelyek a keynesi eszmerendszer vonalához kapcsolódva a gazdasági növekedés ösztönzésének, elősegítésének is a részei voltak.” [18]

Ráadásul a szisztéma széles körű társadalmi konszenzuson és bázison nyugodott, azaz az állampolgárok döntő részének támogatását is bírta. Ennek hátterében főleg az a momentum állt, hogy a tőke-munka korábban tapasztalható kibékíthetetlen ellentéte és az osztályharc helyett a szociális partneri viszony kialakítására törekedtek. Gunnar Myrdal svéd közgazdász szerint

a fair play öröklött liberális eszméjét egyre általánosabban és határozottabban fordították le arra a követelésre, hogy a béreket, árakat, jövedelmeket és nyereségeket különféle alkuk révén kellene megszabni. (…) Az állam felelőssége lett e feltételek megteremtése a jogalkotással, közigazgatással és döntőbíráskodással, (…) hogy igazságos és méltányos megállapodásokat lehessen elérni.” [19]

Az állam azáltal próbálta közös nevezőre hozni a közérdek és a szükségképpen partikuláris magánérdekeket, hogy mediációs, közvetítői szerepet vállalt a kollektív társadalmi alkuk megkötése érdekében, a növekedés fenntartását is célozva ezzel. A rendszer lényegében a tőke (a vállalatok, vállalati szövetségek), a munkavállalók (az őket képviselő szakszervezetek), és a kormányzat részvételének filozófiájára épült. A társadalom különböző rétegei között kialakított demokratikus egyeztetési rendszerek a társadalmi békét is szolgálták, de emellett elősegítették a gazdasági növekedést, az infláció elkerülését, és a munkanélküliség alacsony szinten tartását is. [20]

A jóléti állam mérlegét megvonva kiemelhetjük, hogy annak nóvuma és érdeme a keynesiánus alapokon nyugvó keresletösztönző beavatkozás mellett az egészségügyi, oktatási és kulturális szerepvállalás, azaz a társadalompolitikai felelősség bizonyos szintű felvállalása, emellett pedig a teljesítménye alapján komoly demokratikus legitimációhoz is sikerült jutnia. A Welfare State a munkavállalók, a vállalkozók és az állam közötti tárgyalásos megállapodások révén, illetve a szociális védőhálót jelentő intézmények és szociális juttatások rendszerének kiépítésével sikeresen szelídítette meg az osztálykonfliktusokat, [21] egyfajta konszenzust teremtve a közérdek és a magánérdekek furcsa dinamikájának világában. Az állam a tőke zavartalan növekedését akadályozó struktúrává lépett elő, komolyan korlátozva a profitok maximalizálásával kapcsolatos, korábban szabályozatlan törekvéseket, és a politikai közvetítőrendszer segítségével ösztönözte a munkáltatók és a munkavállalók közötti kompromisszumok kialakítását; a munkavállalói jogokat pedig a korábbihoz képest rigorózus munkajogi szabályozás kiépítésével védelmezte. A nemzeti törvényhozások olyan, makrogazdasági szintű szabályozási technikákat dolgozhattak ki, amelyek összecsengtek a munkavállalói érdekképviseleti szervezetek követeléseivel (a nyolc órás munkanap bevezetése, az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének normatív szinten történő megjelenítése, a felsőoktatási képzések ingyenessé tétele vagy támogatása, a kulturális jogok katalógusának szélesítése). A jóléti állam Belle Époque-ja (az 1945 és 1975 közötti három évtized) a külső impulzusoktól szinte teljes mértékben mentes nemzetgazdasági bázisról, autonóm költségvetési politika kialakítása révén szabályozhatta a jog eszközével a piaci viszonyokat; a magánérdekek harmonizálásának kiemelt képviselője tehát a közérdeket kifejezése juttató polgári nemzetállam volt, amely komoly gátat képezett a globális piac hatalmával szemben.

Amikor (újra) a tőkés társaságok álma múlik a közérdeken: a globális kapitalizmus korszaka

A közgondolkodást három évtizeden át formáló és meghatározó jóléti konszenzussal szemben az 1970-es évek derekától viharos gyorsasággal söpört végig a nyugati társadalmakon a jóléti állam végkimerülését hangoztató új ortodoxia, amelynek felfogásában – ahogyan azt Ronald Reagan volt szíves megfogalmazni – az állam a problémák megoldójából a problémák elsődleges forrásává vált. Innentől kezdve divatossá vált a „keynesi gazdaság haláláról” értekezni. Az 1970-es dekád közepétől kezdve a korábban példa nélküli gazdasági fejlődés megrendülését egyértelműen az állam kudarcának tekintették, és (újból) a piac „elixírjét” kezdték el gyógyszerként ajánlani. Az inga ismét a piac irányába lendült, és megerősödtek az állami beavatkozás mérséklését hirdető nézetek. Az állami költekezést pazarlásnak tekintették, és a piac, a „láthatatlan kéz” visszaszorítását kifogásolták. Az infláció leküzdésének szükségessége miatt megindult a központi bankok kormányzattól történő elszakítása, és az önálló gazdaságpolitika szerepét növelő folyamat. [22]

A jóléti állammal való szakítás hívei, a gazdasági liberalizmus és a monetarizmus nézetének képviselői alapjaiban kérdőjelezték meg a keynesiánus makrogazdasági szabályozást, az állami tulajdon létjogosultságát, a progresszív adórendszert, a szociális biztonság védelmét, a magánszektor szigorú szabályozási keretek közé szorítását, különösen a munkajog és a munkavállalói képviselet területén. Az elérendő célok között szerepelt továbbá a szakszervezeti befolyás csökkentése, valamint a munkára és a vagyonosodásra való ösztönzés helyreállítása. [23] Az 1980-as évtized ideológiai változásait követően, a „Thatcher-Reagan forradalom” győzelmével a szabad versenyes piacok felsőbbségét hirdető közgazdaságtan valódi reneszánszát kezdte élni. Az évtizedekre berendezkedő neoliberális gondolkodás újfajta dress code-ot vezetett be, amikor feltűnően kurtára fazonírozta az állam új ruháját; gyakorlatilag csak a jogi, monetáris és viselkedési szabályok testőrének szerepét bízta az államra. Az államnak a neoliberális ars poetica szerint mindössze őrködnie szükséges a versenyszabályok betartásán, hogy piaci helyzeteket teremtsen, és a piac logikájához alkalmazkodó apparátust képezzen. Az 1970-es és az 1980-as évtized fordulóján az eszközök egész arzenálját vonultatták fel annak érdekében, hogy belátható időn belül sikerüljön lebontani a szociális államot, privatizálni az állami vállalatokat, és végrehajtani a további elvárásokat.

Ilyen körülmények között hamar sikerült sutba vágni a jóléti állam kapcsán kialakított közérdek-fogalmat, és újból az önzés világát reprezentáló magánérdekeket állították az érdeklődés középpontjába. A kormányzati gondolkodás centrumába a vállalkozói kultúra hangsúlyozása, a piaci gondolkodásmód és a verseny előmozdítása, a szegénységből adódó problémák csaknem teljes negligálása, a gazdagokat előnyben részesítő adópolitika, a hivalkodó fogyasztás propagálása, és az individualizmusnak a társadalmi léttel szembeni hangsúlyozása került. Nemcsak az állam visszaszorítása mellett érveltek, de a paternalizmussal való szakításon túl az önellátó, egoista érdekeket szem előtt tartó, a másik iránti szolidaritást gondolkodásában szűkre szabó egyén ideálját is nyíltan preferálták. Margaret Thatcher egy 1987-ben adott interjúban erről így fogalmazott:

Azt hiszem, olyan időszakon megyünk keresztül, amikor túl sok gyermeknek és felnőttnek sugallták az olyan válaszokat, mint: »problémám van, az állam feladata, hogy megbirkózzon vele!«, vagy »megyek segélyért, hogy megoldódjon a problémám!«. »Hajléktalan vagyok, az állam kötelessége, hogy lakhatást biztosítson!«, és így a társadalomra hárítják a problémáikat. De mi is a társadalom? Olyan dolog, hogy társadalom, nem létezik! Csak egyes férfiak és nők vannak, és családok. Az állam nem képes önmagában cselekedni. Erre csupán emberek képesek, ők pedig először önmagukról gondoskodnak. Alapvető kötelezettségünk, hogy önmagunkról gondoskodjunk, és aztán segítsünk a szomszédunknak. Az élet kölcsönösségen alapul, de az emberek túlságosan a jogosultságaikat tartják szem előtt a kötelességeik nélkül, pedig nincs jogosultság anélkül, hogy valaki először ne teljesítené a kötelezettségét.” [24]

A brit Thatcher-és és az amerikai Reagan-kabinetek csökkentették a szociális kiadásokat, a közoktatási és környezetvédelemi kiadásokat, illetve politikailag igyekeztek nyomást gyakorolni a magánszemélyekre, valamint a kisebb és nagyobb vállalatokra annak érdekében, hogy profitorientált szociális szolgáltatásokat nyújtsanak. Az USA-ban számottevően csökkent a családi pótlékra fordított összeg, az iskolai étkeztetés állami támogatása, valamint a szegényeket támogató lakbér-kiegészítés és az élelmiszerjegy-juttatás. Emellett felszámolták azt a 3,8 milliárdos keretet, amellyel a szövetségi költségvetés támogatta a tagállamok közmunkaprogramjait. [25]

A kormányzat számos, korábban köztulajdonban álló vállalatot privatizált.

Egyetlen iparág sem maradhat állami ellenőrzés alatt, hacsak nincs erre valami konkrét és nyomós indok”

– summázta a kabinet véleményét Nigel Lawson brit pénzügyminiszter. [26] Különösen ellentmondásos volt a közüzemi vállalatok (British Gas, British Telecom) magánkézbe juttatása, tekintve, hogy mindkettő nyereségesnek bizonyult, és komoly bevételt eredményezett a kincstárnak. 1979 és 1992 között 39 vállalatot értékesítettek, mintegy 40 milliárd fontnyi privatizációs bevételre téve szert. Ezzel párhuzamosan az önkormányzatok a bérlakások jelentős hányadát (egy-és negyedmilliót) kedvezményes áron adták el a bérlőknek. A befolyt összegeket a kormány a kiadásai kiegyenlítésére, valamint a jövedelemadó csökkentésére használta fel, fokozva ezzel a társadalmi egyenlőtlenségeket. [27] A privatizáció példáját Németország, Olaszország, majd az 1980-as évek derekától Franciaország is követte. Hamarosan felzárkózott a Franco tábornok utáni Spanyolország, majd az 1989-1990. évi rendszerváltozásokat követően a volt szovjet blokk országai is. [28] A gazdaság magánosításával a piac erői visszavették a mindenkor a magántulajdon túlsúlyára épült, de alapvetően vegyes gazdaságot, és ezzel a partikuláris magánérdekek uralma is újra intézményesülni látszott a közérdekkel szemben.

Ráadásul a neoliberális gondolatok térnyerésével jelentős mértékben összefügg a globalizáció kiteljesedése, és a nemzetgazdasági szuverenitás meghaladásának sokak által szorgalmazott gondolata is. Az 1980-as évtized – bár a kormányzati kiadások fajlagosan nőttek – az erőteljes dereguláció, a technológiai haladás, és a globális gazdasági integráció korszakát jelentette. A piacok a lebegő árfolyamrendszer 1973. évi bevezetése óta egyre jelentősebb befolyást gyakoroltak a gazdaságpolitikára, a nemzetgazdaságok egyre fokozódó nyitottsága pedig aláásta a „termelés, jövedelem, kereslet” önmaga körül forgó, zárt körének alapjait. [29] Ahogy a világkereskedelem és a pénzügyi kapcsolatok folyamatosan bővültek, úgy csökkent a nemzeti gazdaságpolitikák számára az autonóm mozgástér lehetősége, illetve növekedett a külső kényszerek szerepe. A termelés sokkal rugalmasabbá, a kereskedelem sokkal nyitottabbá, a tőke sokkal mozgékonyabbá, a pénzügyi piacok pedig sokkalta integráltabbá váltak. [30] A nagyvállalatok hatalmának növekedésével, illetve az adóbevételek csökkenésével párhuzamosan apadt a kormányzatok képessége arra nézve, hogy szabályozzák, ellenőrizzék a piacot. A merev, normatív szabályozás helyett előtérbe kerültek a „rugalmas” megoldások, ezzel gyengült az állam tőke feletti kontrollja. [31] Stanley Hoffmann pesszimista megfogalmazásában egy olyan időszakban élünk, amelyben

a gazdasági globalizáció sok államot megfoszt a független pénz-és adópolitika folytatásának lehetőségétől, vagy könyörtelen döntések meghozatalára kényszeríti az államokat, amikor választaniuk kell, hogy a gazdasági versenyképesség és a szociális biztonsági háló közül melyiket akarják fenntartani.” [32]

A globalizáció mellett a transznacionalizálódás és az integrálódás is alapjaiban kezdte ki a gazdasági folyamatok (kizárólag) nemzetgazdasági keretek között folyó állami szabályozásának hatékonyságát. A technológiai-infokommunikációs forradalom a pénzügyi áramlások és tranzakciók hihetetlen mértékű megnövekedését eredményezte: a tőke minden korábbinál nagyobb sebességű cirkulálása, és megtérülési idejének drasztikus csökkenése figyelhető meg. [33]

Philip Cerny a neoliberalizmus ideológiai befolyása alatt álló gazdasági rendet „új beágyazott pénzügyi ortodoxiának” keresztelte el. [34] A versenyző állam (competition state) ebben a szisztémában elveszíti a korábbi funkciók gyakorlásának képességét, amelyben elemi jelentőséggel bírt a teljes foglalkoztatottság keynesi ideáljának biztosítása, a leszakadó társadalmi csoportok segítése, és a jólét fenntartása. A védelmező, szolgáltató (közjavakat és szolgáltatásokat biztosító) állam mintaképének helyét átvette a privatizációt, elüzletiesedést, piacosítást és deregulációt közvetítő állam igénye. A neoliberális forradalom lényegében arra kárhoztatta az államot, hogy a gazdasági recesszió kedvezőtlen feltételei mellett is növelje a gazdaság versenyképességét: az állam szerepe tehát gyakorlatilag arra korlátozódott, hogy biztosítsa a gazdaság alkalmazkodóképességét a szabályozatlan világgazdaság dinamikájához. Az államok ekként számos feladat, országos léptékű gazdasági vagy társadalmi fejlesztés ellátását bízzák a már globalizált, vagy a globális előírásoknak engedelmeskedő magánvállalkozásokra, illetőleg a piacra, kitűzött céllá pedig az üzleti tevékenységek megkönnyítése, és a befektetések ösztönzése – egy szóval a magánérdekek előtt kapituláció – válik.

Az államok „fogyókúrára fogása” azonban nem jelenti azt, hogy a transznacionális kapitalizmussal konform neoliberális berendezkedést ne jellemezné egy erős szabályozási tevékenység. A „transznacionális kényszerek rendszerében” sem szűnt meg a nemzetállam, sőt szuverenitása jogi értelemben teljes maradt, ám neoliberális versenyállammá alakítása azzal járt, hogy cselekvőképessége – amely korábban bizonyos értelemben a közérdek kifejezésre juttatását is lehetővé tette – korlátozottá vált, és a globális szabályozó hatalmak (IMF, Világbank, WTO, OECD) által kialakított elvek, normák, döntési mechanizmusok jogrendbe történő beépítésére és/vagy elfogadására kényszerült.

A neoliberalizmus korszakának meghatározó jellemzője a transznacionális társaságok (transnational corporations, TNCs), vállalatbirodalmak felemelkedése is. Sokan vélik úgy, hogy nem állunk messze az 1976-ban rendezett Hálózat című film egyik szereplője által felvázolt jövőképtől, amelyben megszűnik az ideológiák és a nemzetek világa, és egy vállalkozások testülete által uralt univerzumnak adja át a helyét, amelynek állandó meghatározói a könyörtelen igazgatósági rendeletek, és a világ egyetlen vállalkozássá degradálódik. A globalizáció számos kritikusa alapvetően ilyen szerep-és feladatkörrel felruházott entitásokként kezeli a mára vitathatatlanul komoly, gyakorlati befolyással is rendelkező hatalmi tényezővé erősödő transznacionális társaságokat. Simai nézete szerint mindez azt jelenti, hogy egy, az állami érdekektől – és a közérdektől – függetlenedő, a nemzetközi vállalatok döntési centrumaiból kiinduló folyamat során a globális vállalatok érdekeinek rendelik alá az egyes nemzetgazdaságokban zajló tranzakciókat, így integrálva a nemzeti termelés és szolgáltatás meghatározott területeit a globális vállalati szisztémákba. [35] A TNC-k egyre fontosabb szerepet játszanak a globális gazdaság kormányzásában: gazdasági érdekérvényesítő képességük gyakorlatilag olyan mértékben megnövekedett, hogy törekvéseik révén alapvetően képesek irányt szabni a világgazdasági folyamatoknak. [36] A gazdasági folyamatok hordozóivá a nagy nemzetközi ipari-szolgáltató és pénzügyi konglomerátumok, szupermonopóliumok és transznacionális vállalatok váltak. Egy jellemző adatsor: a listavezető 200 globális társaság 1982-ben 3046 milliárd dollár értékű forgalmat realizált, amely a világ akkori (12.600 milliárd dollár értékű) össztermelésének 24%-át tette ki. 1992-re – tehát mindössze egy évtized leforgása alatt – az eladások mértéke már elérte az 5862 milliárd dollárt, ami a világ össztermelésének már 26,8%-át képezte. [37] Korten szerint a világ pénzállományát, technológiáját, továbbá piacait világméretű tőkés társaságok ellenőrzik és irányítják, és ennek égisze alatt a TNC-k kizárólag a nyereséget szem előtt tartva, szabadon, a helyi és nemzeti követelmények figyelembe vétele nélkül, azokat ignorálva cselekedhetnek. [38]

A TNC-k azáltal, hogy gyáraikat kedvük szerint telepíthetik olyan országokba, ahol alacsonyabbak a munkabérek, és ahol kevésbé korlátozzák a tevékenységüket, mára szert tettek arra a képességre, hogy kijátsszák egymás ellen a nemzetállamokat. A globális érdek egyértelmű: a TNC-k ott termelnek, ahol az a legkisebb költség mellett lehetséges, és ott adnak el, ahol az a legkifizetődőbb. Oda terelik a profitot, ahol az adókulcsok a legkisebb terhet jelentik. A TNC-k lényegében kiválasztják az adott vállalat működéséhez legkedvezőbb stratégiai földrajzi helyet. Az a lehetőség, hogy a termelést át lehet helyezni az egyik országból a másikba, eltolja az erőegyensúlyt a hazai társadalom érdekei felől a globális tőkés érdekek felé. [39] Világos a képlet: a territoriális keretek között létező nemzetállam kiszolgáltatott pozícióba került a területéről bármikor kivonulni képes tőkével, és a transznacionális társaságokkal szemben.

Ha a világszerte dollárszázmilliárdokkal zsonglőrködő spekulánsok úgy döntenek, hogy a kormányzati politikák a spekulatív érdekekkel szemben a környezetvédők, vagy a dolgozó szegények érdekeit képviselik, máshová viszik a pénzüket, gazdasági válságfolyamatot beindítva”fogalmaz Korten.[40]

Ezek a globális vállalatbirodalmak összességében tehát arra ösztönzik a kormányokat, hogy a gazdasági növekedéshez szükséges tőke megszerzése fejében olyan politikát alakítsanak ki és realizáljanak, amely a kedvező üzleti környezet megteremtését célozza, beleértve az alacsonyabb adórátákat is. Ehhez hozzá kell tennünk még a neoliberális irányzatok kormányra kerülésének finoman szólva is kétes – markánsabb fogalmazás szerint káros, sőt katasztrofális – örökségét: a mesterségesen meggyengített állam a nagyvállalati szektor és érdekek befolyása alá került, azaz a „nagyvállalati ragadozók” foglyul ejtették az államot (ez a captured state jelensége), és a gazdasági elit pártfinanszírozásai révén „rabláncon” tarthatják a politikai elit tagjait. Ezzel kapcsolatban állapíthatta meg a már citált Pogátsa, hogy

az oligarchák által uralt nagyvállalati szektor a szabályozás, illetve a közbeszerzések eltérítése révén elvonja a társadalmi erőforrásokat a közjótól.” [41]

A transznacionális vállalatok a XXI. század globalizált körülményei között potenciálisan alkalmassá váltak rá, hogy a nemzetállamokkal szemben kikényszerítsék a számukra kedvező jogszabályi környezet kialakítását, és az egyik országból a másikba történő termelés-és szolgáltatás-áthelyezés adu ászát kijátszva sokszor a profitigényeiket szem előtt tartó viselkedésre presszionálhatják a kormányzatokat. Az államoknak törekedniük kell a transznacionális társaságokkal a jó kapcsolat kialakítására, illetve fenntartására – főként arra tekintettel, hogy e vállalatok komoly munkahelyteremtő potenciállal rendelkeznek –, azonban az éremnek mindig két oldala van: a tőkés társaságokat is a kooperációra, és egy partneribb jellegű kapcsolat kialakítására kellene szorítani. Egyetértünk Bhagwatival, aki szerint a vállalatok társadalmi felelősségének két talpkövön kell nyugodnia: egyrészt egyértelműen deklarálni kell, hogy mit szabad tennie a vállalatoknak (altruizmus), másrészt pedig világosan rögzíteni kell az arra vonatkozó szabályokat, hogy mit nem szabad tenniük. [42] Csak ezzel – és a megfelelő szankciós mechanizmusok biztosításával – lehetne ugyanis elérni, hogy a közérdek ismét az őt megillető helyre kerüljön a vállalati érdekekkel szemben.

Láthattuk, hogy a magánérdekek kritika nélküli piedesztálra emelése, és a közösségi szempontok asztalról történő lesöprése az elmúlt évtizedek során alapvetően strukturálta át a korábban irányadó gazdaság-és társadalomfelfogást. Stephen Gill nem véletlenül jutott arra a megállapításra, hogy a „fegyelmező neoliberalizmus” (disciplinary neoliberalism), mint a kapitalista fejlődés sajátos angolszász modellje egyre nagyobb hatalmat biztosított a befektetők számára a civil társadalom más tagjaihoz képest, ezzel is elősegítve a prioritások, a politikák és az eredmények szociáldarwinista típusú átszervezését. [43] A vázolt folyamat eredményeként a hatalom elmozdult a demokráciától a piacokhoz, valamint a vállalatokhoz. A legutóbbi globális gazdasági és pénzügyi válság hatására azonban az állam szerepét illetően sokak szemében revideálódtak a korábbi neoliberális tanok. A kortárs államelméleti munkákban ezért már bőségesen találkozhatunk olyan megoldási javaslatokkal, amelyek szembemennek az évtizedeken keresztül megfellebbezhetetlen alapigazságként kezelt neoliberális dogmákkal, és az állam új típusú szerepvállalását vetítik előre, lehetővé téve a közérdekről zajló diskurzus határainak kitágítását. 2008 óta már végképp nem arról van szó, hogy a „pőrére vetkőztetett” állam teljes mértékben ki lenne szolgáltatva a globális kapitalizmus dzsungeltörvényeinek, sokkal inkább arról, hogy a krízis nyomán a kormányok (újra) aktivizálni igyekezték a pénzügyi és gazdasági szféra aktivitására ható tevékenységüket. A politikai vezetők ugyanis számos országban – köztük a nyugat-európai államokban is – arra irányuló határozott lépéseket tettek, hogy visszavegyék korábbi pozícióikat a nem egyszer transznacionális háttérrel rendelkező gazdasági erőközpontoktól. Ennek a fejleménynek pedig a közérdekre ható aspektusai is vannak.

A következőkben a neoliberalizmus zsoltárában foglaltak megkérdőjeleződésének következményeit tekintjük át.

[1] Mannheim Károly: Korunk diagnózisa (Diagnosis of Our Time), in Felkai Gábor (szerk.): Mannheim Károly. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999, 161. p.

[2] Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 25. p.

[3] Polányi: i. m., 159. p.

[4] Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus. Második kiadás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1907, 192. p

[5] Keynes: i. m. (1926), pp. 40-41.

[6] Mannheim Károly: Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés (Freedom, Power and Democratic Planning), in Felkai: i. m. (1999), 232. p.

[7] Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. század államában. A magyar közigazatás szervezete, működése és jogi rendje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942, 72. p

[8] Mannheim: Szabadság…, 235. p.

[9] Myles, John: Hanyatlás vagy holtpont? in Bujalos István – Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék, Budapest, 2002, 374. p.

[10] Mössle [Mößle], Wilhelm: A liberális államtól a szociális jogállamig, in Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 170. p.

[11] Keynes, John Maynard: The return to gold and foreign lending, in The Collected Writings of John Maynard Keynes. Vol. 19.: Activities, 1922-1929,272. p.

[12] Wapshott, Nicholas (2011): Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy recesszióig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2014, 58. p.

[13] Keynes, John Maynard: The General Theory of Employment, Interest and Money. English Edition. MacMillan, London, 1936, 379. p

[14] Keynes: i. m. (1936), 380. p.

[15] Wapshott: i. m.. (2014), 151. p.

[16] Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 30. p.

[17] Idézi: Beck, Ulrich (1983): Túl renden és osztályon? in Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997, 421. p. Mooser érzékletes példákkal szolgált a munkásság előtt korábban ismeretlen életlehetőségek feltárulását illetően. Míg az 1950-es években a munkáscsaládok mindössze 6 százaléka rendelkezett saját lakással vagy házzal, addig 1968-ban már 32 százalékuk, 1977-ben pedig 39 százalékuk mondhatta magát tulajdonosnak. „E változás szimbóluma (…) a lakószoba lett, a magánszféra és a nem-munka jellegű tevékenység tudatosan hangsúlyozott élettere. Ide jellemzően tiszta ruhában léptek be, nem úgy, mint a régi konyhalakásba, ahol munkaruhában üldögéltek, és amelyet, ellentétben a korábbi  »tisztaszoba« hideg »pompájával«, hétköznap is használtak. E változás alapvetően befolyásolta az egész életformát.” [Uo.]

[18] Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 48. p.

[19] Myrdal, Gunnar: Beyond the Welfare State. Economic Planning and Its International Implications. Yale University Press, New Haven, 1960, 44. p.

[20] Farnsworth, Kevin: Social versus Corporate Welfare: Competing Needs and Interests within the Welfare State. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2012, 67. p.

[21] Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, 95. p.

[22] Muraközy: i. m.  (2012), pp. 132-133.

[23] Dardot – Laval: i. m. (2013), 271. p.

[24] Seawright, David: The British Conservative Party and One Nation Politics. The Continuum International Publishing Group Ltd., London, 2010, 36. p.

[25] Andor László: Amerika évszázada. Aula Kiadó, Budapest, 2002, 255. p.

[26] Egedy Gergely: A neokonzervatív állam, Thatchertől Cameronig, in Politikatudományi Szemle, XIX. évfolyam, 3. szám (2010), 33. p.

[27] Feigenbaum, Harvey B. – Henig, Jeffrey R. – Hammnett, Chris: Shrinking the State. The Political Underpinnings of Privatization. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 1999, 61. p.

[28] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, pp. 48-49.

[29] Dardot – Laval: i. m. (2013), 277. p.

[30] Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014, 140. p.

[31] Mészáros Rezső és munkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 148. p.

[32] Hoffmann, Stanley: Clash of Globalizations: A New Paradigm, in Foreign Affairs, Vol. 81, No. 4. (July/August 2002), 110. p.

[33]A nemzetközi kereskedelem ma már nem bor és textil szállításáról szól, (…) hanem bitek távközlési műholdakról való sugárzásáról” – állapítja meg Danny Quah. Idézi: Barr, Nicholas: (1987): A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 50. p.

[34] Cerny, Philip G.: Paradoxes of the Competition State: The Dynamics of Political Globalisation, in Government and Opposition, Vol. 32, No. 2. (Spring 1997), 259. p.

[35] Simai Mihály: Kihívások, alternatívák és útvesztők a globalizálódó világban, in Bayer József – Lévai Imre (szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2003, 62. p.

[36] Mészáros et al.: i. m. (2010), 135. p.

[37] Khor, Martin: Globalization and the South. Some Critical Issues. UNCTAD Discussion Papers, No. 147. UNCTAD, Genova, 2000, 4. p.

[38] Korten, David C.: (1995): Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996, 159. p.

[39] Gore, Al: A jövő. A globális változás hat mozgatórugója. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013, 136. p.; Csikós-Nagy Béla: Közgazdaságtan a globalizáció világában. II. kötet. Gazdasági globalizáció. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2002, 268. p.

[40] Korten: i. m. (1996), 249. p.

[41] Pogátsa: i. m. (2016), 106. p.

[42] Bhagwati, Jagdish: Vállalatok: ragadozók vagy jótevők? in Szilágyi Katalin – Balázs  Zoltán (szerk.): Globalizáció és kapitalizmus. Századvég Kiadó, Budapest, 2008, 274. p.

[43] Gill, Stephen: Theorizing the Interregnum: The Double Movement and Global Politics in the 1990s, in Hettne, Björn (ed.): International Political Economy. Understanding Global Disorder. East African Educational Publishers Ltd., Nairobi, 1997, pp. 70-71.

“Kinek az álma múlik a közérdeken?” – I. rész

Az alábbiakban egy olyan tanulmány (“Kinek az álma múlik a közérdeken?” – Avagy az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának trendfordulói az abszolutizmustól a neoliberális versenyállamig és tovább… ) első részét bocsátom vitára, amely a közérdek témakörét kutatja egy Igazságügyi Minisztérium által kiírt, az oktatók és a hallgatók közös munkáját támogató pályázat keretében. A győri Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar Jogelméleti Tanszékének munkatársai az Alkotmányjogi-és Politikatudományi, valamint a Közigazgatási és Pénzügyi Jogi Tanszék oktatóival közösen vesznek részt a kutatásban. Az azonos címet viselő kutatásomhoz hallgatói részről Varga Adrián csatlakozott, A szociális piacgazdaság és a közérdek összefüggéseit vizsgálva a német és a magyar példa bemutatásán keresztül.

(…) az államot, hogy szilárd alapokon álljon, úgy kell rendezni, miként [hogy] fön[n]tartása nemcsak minden egyesnek érdekében álljon, hanem egyszersmind mindenki be is lássa az állam és az egyesek érdekeinek azonosságát. Oly tétel ez, melynek igazságát minden idők bizonyítják; mert csak azon mértékben találjuk föl az alkotmányok egyedül biztos alapját: a törvény iránti tiszteletet, amint az érintett azonosságot tisztán belátta a többség.[1]

Amint azt a mottó gyanánt választott fenti idézet is mutatja, Eötvös József a méltán híressé vált munkájában amellett érvelt, hogy a törvénytiszteletnek, ezen keresztül pedig az államrend stabilitásának alapja a magánérdekek és a közérdek lehető legszorosabb korrelációja. Az eötvösi érvelést egy kissé megfordítva, egy rousseau-i fordulattal élve azt is mondhatnánk, hogy a legtermészetesebb törvény, hogy a

legbölcsebbek kormányozzák a tömeget, mihelyst meggyőződünk róla, hogy ez a kormányzat nem [a] saját érdekét, hanem a közérdeket szolgálja.” [2]

A fentiek talán kellőképpen alátámasztják azt a tényt, hogy mindannyiunk tudatában él egy optimális kép a helyes kormányzás mikéntjét, valamint a köz-és a magánérdekek egyensúlyi állapotát, „Marshall-keresztjét” illetően. A közérdekről való laikus gondolkodást persze nem zavarja az a momentum, hogy – amint az a társadalomtudományi kutatás berkeiben gyakorta elő szokott fordulni – az érdek és a közérdek kapcsán nem sikerült egy „kölcsönösen kialkudott” fogalmat vagy kritériumrendszert kimunkálni. Ha a Honeybeast nevű ismert zenekar népszerű slágere, a Maradok nyomán feltesszük tehát a kérdést, hogy az egyes gazdaságpolitikai korszakokban kinek az álma múlhatott a közérdeken, nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az idők folyamán végül is nem derült ki minden kétséget kizáróan, hogy

pontosan mit jelent az, hogy »közérdek«, létezik-e egyáltalában, s ha létezik, hogyan jön létre, hogyan érvényesül, hogyan viszonyul az egyéni csoportérdekekhez, és így tovább.” [3]

A magunk részéről a legmesszemenőbbekig igazat adunk Balázs Zoltánnak, aki a közérdek politikaelméleti vonatkozásait fürkészve arra a megállapításra jutott, hogy a fogalom

tartalmi meghatározása (miben áll a közérdek) valóban – az irodalom tanúsága szerint is – hiábavaló igyekezet, de a fogalom nagyon fontos szerepet tölt be a politika és a jog közötti váltás értelmezésében.[4]

Tanulmányunknak persze egyáltalán nem célja, hogy a közérdek „rendkívül elúzív, már-már üres, jelentés nélküli” fogalmának [5] egzakt meghatározása körül bábáskodjon (az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a magyar jogirodalomban olyan vélemény is létezik, hogy a közérdeket a jogtudomány művelői helyett valójában a mindenkori kormánynak kell tudnia megfogalmaznia). [6] Ehelyett inkább arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, az egyes gazdaságpolitikai korszakokban mi volt az uralkodó álláspont az állam és a piac szerepét illetően; mit tartottak relevánsnak a közérdek kapcsán érvényesülő szempontok kialakítása során; végül a gazdaságpolitikai döntéshozók a manőverezési lehetőségeiket is figyelembe véve a közérdeket, avagy a magánérdeket részesítették-e (inkább) előnyben. A téma lehatárolása szempontjából meg kell említeni, hogy vizsgálatunk több idősíkon „játszódik”: az abszolút monarchiáktól kezdődően egészen a globalizáció hatására kialakult neoliberális versenyállamig ível; sőt a 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság nyomán „újra felfedezett állam” potenciális feladat-és hatásköreit is elemezni kívánja.

Az egyes érák és trendfordulók konkrétabb analízisének elvégzését megelőzően szólnunk kell még röviden a metodikai felfogásunkról is. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy – az állam gazdasági szerepvállalását különböző skatulyákba és fakkokba besoroló felfogással szemben – az állami mozgáspálya átfogó íve egyfajta ingamozgásként értelmezhető. [7] Amint azt Kálmán János tanulmánya is kiemeli, ebben az értelemben az állam és a gazdaság relációja egy feltételezett mozgással ragadható meg, ahol

az inga két kilengési végpontján a (szinte teljesen) szabad gazdaság, illetve a (szinte teljesen) korlátozott gazdaság állapotai állnak. (…) A kapitalizmus eddigi történeti korszakai során egy inga mozgását követte le, s a szabadság nehezen meghatározható jelzője az irányadó az inga egyes végpontjainak értelmezésénél.” [8]

Meglátásunk szerint a legutóbbi dezetatizációs – azaz az „államtalanítást” zászlóshajójára tűző – állomás ugyan az inga időleges visszalengését eredményezte, az elkövetkezendő években azonban olyan hatások fognak jelentkezni, amelyek az állami mozgáspálya ívét ismételten új(abb) mederbe terelik. Az állam szerepe tehát ma is változatlanul kulcsfontosságú „a nemzetgazdasági tér és a munkaerő globális világgazdaságban történő pozicionálásában”, [9] és jelentősége az elkövetkezendő esztendőkben valószínűleg tovább fog növekedni.

Amikor a közérdek múlott az uralkodó álmán: az abszolutista állam korszaka

Niccolò Machiavelli ama felismerése, miszerint az államok fejlődése és virágzása nem a közösség, hanem a nagy vezetők műve és érdeme, illetőleg a politikai fejlődést nem az isteni gondviselés és az erkölcsi törvényszerűségek, hanem kizárólag az államérdek irányíthatja és irányítja, így a politika terrénumában ennek az érdeknek minden más szempontot alá is kell rendelni, [10] valóságos skandalumként hatott a XVI. század második évtizedében. Az a gondolat ugyanis, hogy az állam egyetlen ember személyiségén alapszik, az állam érdeke pedig azonos lehet egyetlen ember érdekével, rést ütött az államelmélet ama pajzsán, amely Platóntól kezdődően az „eszményi állam” kialakításának lehetőségeit kereste. Az államérdek Guicciardini tanaiból derivált jelentéstartalma (ragion di stato) az erkölcsöt szintén nélkülöző – vagy nélkülözni kénytelen – hatékony hatalmi technikák alkalmazására hívta fel a figyelmet a hatalom megszerzése és megtartása során. [11] Az államérdek fogalmának centrumba kerülése tehát azt is jelentette, hogy a korábban magas piedesztálra emelt erkölcsöt és a vallási kérdéseket lassan elkezdték kirekeszteni a politikáról való gondolkodásból. Neocleous így ír erről:

Az a század ugyanis, amelyben az uralom személytelen formája előtérbe került, egyben az a század is volt, amely tanúja volt annak, hogy egy olyan fogalom emelkedett központi jelentőségre, amely minden másnál fontosabb igazolása lett az államhatalomnak

– ez pedig az államérdek. Ez a sajátos államrezon azt takarta, hogy az államnak saját, öntörvényű érdekei vannak, amelynek létét az állam java kívánja meg. [12] Paczolay is rámutat, hogy a XVI. század politikai gondolkodásában markánssá vált az az irányzat, amely a politikát a moráltól függetleníthető és független, autonóm célokkal rendelkező jelenségként tételezte, és a politikát elsősorban a hatalom megszerzésének és megőrzésének technikájaként fogta fel. A fogalom fejlődése folyamán a hatalom alanya mindinkább személytelenedett, bár az abszolutista uralkodók regnálása idején nagyon is személyessé vált. [13] Az államérdek köntösébe ettől kezdve a legkülönbözőbb társadalmi csoportok érdekeit bújtathatták bele – az általunk vizsgált első fázisban, azaz az abszolutista állam korszakában éppen az uralkodó érdekét tekintették az államérdekkel konformnak, hiszen úgy vélték, hogy az államérdek szolgálata aktívabb szerepet kíván meg az uralkodók részéről.

A „ragion di stato” képviseletét tehát az uralkodók maguknak vindikálták, így az államérdek reprezentálása terén „kizárólagos monopóliumra” tettek szert. A XVI. századtól kezdve tehát az államérdek fogalma abszolutista színezetet nyert, ahol a bel-és külpolitikai kihívások kezelése szükségessé tette, hogy az uralkodó a moralitás szempontjain felülkerekedve, autonóm szereplőként cselekedjék. Egy századdal később az abszolút uralkodók már az állam elemi érdekének egyedüli felismerőiként tetszeleghettek, akik egyedül képesek felmérni, hogy mi hasznos és mi káros az állam számára. Holdsworth említi, hogy amint az állam egyre nyilvánvalóbb területi és gazdasági egységgé kezdett válni, úgy az isteni abszolútumot a területi államok nevében fellépő uralkodók igyekeztek a maguk számára kisajátítani. [14]  Ehhez persze arra is szükség volt, hogy elméleti igényként fogalmazódjon meg az erős nemzeti hatalom szükségessége, valamint a törvényes rend zálogaként funkcionáló erős hatalom megkonstruálása. Jean Bodin és Thomas Hobbes ennek alátámasztására remek elméleti legitimációt szolgáltattak: eszerint az alattvalóknak azért kellett követniük az uralkodói pozícióban lévő személy által alkotott jogot, mert ő a szuverén.

Az uralkodói szuverenitást mindent vagy semmit alapon fogták fel, azaz vagy korlátlanként, vagy nem létezőként. A tan szerint egy adott területi egységen belül csak egy végső és korlátlan döntési központ létezhet, ezt pedig nem lehet megkérdőjelezni sem belülről (belső aspektus), sem kívülről (külső aspektus).” [15]

A szuverenitás elmélete ekként az abszolút hatalomra törekvő fejedelmeket és királyokat patronáló ideológiai „támasszá” vált: Bodin fejedelmi szuverenitása és Hobbes Leviatánja valódi „felségnek való vidéket” igyekezett varázsolni a korábbi territóriumokból.

A szuverenitásból fakadó felségjogok között már e korai munkákban is találhatunk gazdasági vonatkozásúakat: Bodin az állam „izomzatát” alkotó pénzügyi jogosítványok körében említi a pénz kibocsátását, érctartalmának meghatározását, és az adóztatást. Hobbes a pénzverés joga mellett azt is rögzíti, hogy

a felségjogokhoz tartozik a teljes illetékesség azoknak a szabályoknak a kibocsátásában, amelyekből mindenki kiolvashatja, [hogy] milyen javakat élvezhet, és mit tehet anélkül, hogy bármely alattvaló társa részéről háborításnak legyen kitéve. És ez az, amit tulajdonnak nevezünk.” [16]

(Tegyük gyorsan hozzá, hogy a tulajdonjog szabályainak rögzítésére vonatkozó kívánalom, illetve a tulajdon védelme már a polgári társadalom kialakulásának irányába mutat.)

absz.pngA központosított monarchiák Nyugaton élen jártak abban, hogy a középkor társadalmi formáival (rendi tagozódás, hűbéri kapcsolatok, piramisszerűen felépülő, fragmentált szuverenitás) szakítva centralizálják a hatalmat, kodifikálják a törvényeket, és a nemzeti adóztatás mellett intézményesítsék az egységes piac kezdeteihez szükséges feltételeket is. Perry emeli ki, hogy az abszolutizmus gazdasági funkciói nem merültek ki az adórendszer és a hivatali szervezetrendszer működtetésével. A korszak uralkodó tana ugyanis a merkantilizmus volt, mely a kereskedelem partikuláris gátjainak megszüntetését követelte a nemzeti területen belül, és arra törekedett, hogy egységes hazai piacot teremtsen az árutermelés számára. Mivel az állam erejét ezen a téren is növelni kívánták, méghozzá a többi államhoz viszonyítva, ezért bátorították a javak exportját, de tiltották például a nemesfém vagy a pénz kivitelét. Heckser plasztikus megfogalmazása szerint az állam egyszerre volt a merkantilista gazdaságpolitika alanya és tárgya. [17] A gazdasági alrendszer tehát a klasszikus nemzetállami szuverenitás debütálásának időszakában – az abszolutista érában – de facto értelemben véve alárendelődött az állami érdekeknek. [18] A merkantilizmus – a kapitalista vállalkozás szempontjainak adaptálása a politika terrénumára – nem titkolt célja az államvezetés hatalmának külső irányban történő megerősítése volt. Belpolitikai viszonylatban pedig a merkantilizmussal a modern államhatalom kialakítását próbálták meg elérni, közvetlenül a fejedelmi bevételek növelésével, közvetve pedig a népesség adóerejének fokozásával. Ez a fajta gazdaságpolitika a XIV. Lajos korabeli Franciaországban – Jean-Baptiste Colbert főfelügyelősége idején – érte virágkorát. [19] Főfelügyelősége alatt megvalósult az állami pénzügyek reformja, az adórendszer átalakítása, az adóbázis kiszélesítése, illetve a belső iparfejlesztés támogatása – a magas védővámok bevezetése, az import megnehezítése, a protekcionista gazdaságpolitika alkalmazása, valamint az állami kölcsönök útján. Az állam kiterjedt gazdaságpolitikája révén támogatta a manufaktúrákat, az új iparágak meghonosítását, a külkereskedelmi társaságok létesítését, illetve az utak és kikötők építését. A merkantilizmus nemzeti változata az effektíve meglévő nemzeti iparágak rendszeres támogatását irányozta elő. A merkantilista gazdaságpolitikusok a hazai tőkés ipar támogatását, a külföldi ipar versenyétől való védelmét elsőrendű nemzeti érdeknek állították be. [20]

Az igazság kedvéért az abszolutizmust taglalva röviden említést kell tennünk a Bibó István nyomán zsákutcásként értékelhető magyar fejlődésről is. Az abszolutizmus politikai programja (főként Kollonich Lajos bíboros Einrichtungswerkje révén) nálunk azt tételezte, hogy az állam a közjó őrzője, és ilyetén minőségében felette áll az egyénhez kapcsolódó jogoknak (amin ekkoriban főként a nemesi kiváltságokat értették). Az állam ebben a felfogásban köteles felügyelete alá vonni a társadalmi élet minden szféráját (értve ez alatt a gazdasági tevékenységeket, az ipar és a kereskedelem reformját, a hitelügyek rendezését, a foglalkoztatás, az árak és bérek szabályozását, a pénz, a súly és a mértékegységek egységesítését, a szegényügyet és az ésszerűtlen fényűzés megakadályozását is). A „közjó” hatálya ugyanakkor – retorikai fordulatok szintjén legalábbis – az egész társadalomra kiterjed, és nem áll meg a nemesi natiók szintjén; ennek is köszönhető talán, hogy számos olyan tevékenységi kört is „közügynek” tekintettek, amely a rendi szemlélet szerint korábban az államtól független privát ügyek kategóriájába tartozott.

Az Einrichtungswerk állama kompetensnek tekinti magát mindenben, ami az alattvalókat érinti; jogot formál arra, hogy a viszonyokat (a hatályos törvények, szokások, érzelmek, hagyományok ellenére, akár az alattvalókkal szemben) megváltoztassa, újraszervezze, ha a »közjó« úgy kívánja.” [21]

Talán nem véletlen, hogy az erőteljes germanizációt is szolgálni igyekvő tervezet végül a „minden elmélet halála a gyakorlat” igazságának áldozatául esett.

Később, a felvilágosult abszolutizmus keretei között viszont – ha rövidebb időre is – gyökeret tudott ereszteni az a felfogás, amely az uralkodó (mint egyén) társadalomformáló szerepét hirdette. Ez a világkép az etikai idealizmussal való azonosulás révén olyan politikai viszonyokat kívánt teremteni,

ahol az uralkodó végrehajtja a társadalom számára szükséges reformokat, legyőzi a műveletlenséget, s ezzel biztosítja népe jólétét és boldogságát, de egyúttal aláveti magát a törvényeknek; miniszterei sem élhetnek vissza a hatalommal, aminek következtében az állampolgárok szabadok lesznek.” [22]

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati filozófiájának középpontjában a kormányzás dolgaiban rutint szerzett, hivatása iránt elkötelezett („az állam szolgája” típusú) uralkodó állt, aki a nép megbízottjaként uralkodik, és a közjó előmozdításán (alattvalói anyagi jólétének és földi boldogságának biztosításán, sőt a „tökéletes társadalom” elérésén) fáradozik. Raeff szavaival élve: a XVIII. századra a közjót immár nem megőrizni akarták, hanem tudatos politikával, rendeletek garmadája útján – a törvényhozás és az államigazgatás szervezetrendszerén keresztül – próbálták létrehozni. [23]

Figyelmünket azonban az abszolutizmus korszakáról szóló beszámoló végéhez érve a laissez-faire erőinek felülkerekedését hozó szabad versenyes kapitalizmus rendszerére kell fordítanunk.

Amikor a tőkések álma múlott a közérdeken: a laissez-faire korszaka

A francia fiziokraták az imént taglalt merkantilista szisztémát az ún. természetes rend, a „l’ordre naturel” pozíciójából kritizálták, ésszerűtlennek és természetellenesnek titulálva azt. A merkantilizmussal szemben a gazdasági élet szabadságának követelése a „laisser faire, laisser aller” népszerű hívószavának csatasorba állításával történt meg. [24] A fiziokraták a „piaci despotizmus” igazi híveinek bizonyultak, akik szerint a főhatalom pusztán azért létezik, hogy a pozitív törvények formájában kinyilatkoztassa a tulajdon, és az ettől elválaszthatatlan szabadság jogának megőrzését. A „laisser-faire” valójában tehát a tulajdonjogot és a kereskedelem szabadságát jelentő természeti törvény abszolút tiszteletét jelentette. [25] A magántulajdon szentsége, a gazdasági erők szabad érvényesülése, továbbá a vagyonosodásnak egyedül a munkán, illetve a vállalkozói készségen alapuló eredete itt már teljes prioritást élvezett. A fiziokraták központi tétele, hogy a gazdasági életben szabadon működő „természeti erők” spontán módon megvalósítják a gazdasági folyamatok összhangját. A piac önmagában, az állam beavatkozása nélkül is képes a társadalom problémáinak megoldására; a gazdasági szabadság korlátozása, és a gazdasági életbe történő külső beavatkozás csak anomáliákhoz vezet. [26]

Az állam gazdasági jelenlétével kapcsolatos létjogosultságot a gazdasági individualizmus talaján álló Adam Smith próbálta meg első ízben markánsan, de tudományos alapokra helyezve, cáfolni. Smith a megerősödött polgárság érdekeit védve támadta az állam gazdasági-kereskedelmi protekcionizmusát.

Bízik a tőkés gazdaság életerejében, meg van győződve arról, hogy a társadalom gazdagsága akkor gyarapodik a legnagyobb mértékben, a termelőerők akkor fejlődnek a legjobban, ha a gazdasági életet magára hagyják, ha a gazdasági élet belső erői spontán módon érvényesülhetnek, ha a gazdasági mechanizmus szabadon működhet.” [27]

A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata című munkájában (1776) egy olyan társadalmi, gazdasági és politikai rendszer képét vázolta fel, amelyben az erőszakmentes, önkéntességen alapuló csereviszonyok dominálnak, a kormányzati felügyelet korlátozott, és az emberek a spontán módon szerveződő, csak a természetjog rendszere által meghatározott viszonyokban állnak egymással. Egy ilyen társadalom szerződéses viszonyra épül, legfontosabb alapelvei pedig a tulajdon szentsége, az egyén szabadságának princípiuma, és az önkéntes csere konstrukciója, amelyet semmilyen személy és erőszak sem korlátozhat. Az egyén céljainak eléréséhez vezető egyetlen legitim út a gazdasági teljesítménye – azaz a javak termelése, illetve cseréje – lehet. [28] Smith a piacot olyan összekötő kapocsnak tekintette, amely egyesíti az embereket a gazdasági tevékenységükben, az önérdeket pedig a (köz)gazdaság egész rendszerének mozgató erejeként tételezte. [29]  (Ezzel pedig akaratlanul is elvetette azokat a magokat, amelyekből később a homo oeconomicus individualista, csak a saját hasznára összpontosító, ekként minden közösségi szempontot negligáló modellje „sarjadt ki”. Smith védelmében azonban azt is meg kell említeni, hogy más, főként morálfilozófiai tárgyú munkáiban az igazságosság, illetve a szeretet fontosságát hangsúlyozta a társadalom és a gazdaság helyes működésében.)

polgari.pngA Smith által exponált tanok hátterében a társadalomról és a gazdaságról vallott korábbi felfogás ellenében végrehajtott „kopernikuszi fordulat” állt. A változásokat tulajdonképpen az generálta, hogy a XVII. századtól kezdődően fokozatosan felülkerekedett a „gazdasági ember” (homo oeconomicus) eszmény(kép)e, nyomában a polgári társadalom önérdek-követő, a magántulajdonára és a magánönzésre koncentráló individuumával, és az önszabályozó piac ideáljára építő társadalmi-gazdasági formával. Ágh Attila meglátása szerint a liberalizmus eme elmélete az individualizmus végigvitt – és némiképpen „túltolt” – elvét jelenti, amelyben az állam azáltal instrumentalizálódik, hogy a magántársadalom védelmére szolgáló eszközzé degradálódik. A polgári forradalmak nyomán alkotott első törvények deklarálták ugyan a magánember jogait, ezek azonban eleinte kizárólag a „gazdasági ember” jogai voltak (s a közkeletű hiedelemmel ellentétben nem a szabadság, illetve az egyenlőség politikai szintre való kiterjesztését jelentették.) [30] A XIX. század derekáig gyakorlatilag ez a mentalitás uralta a politikai gondolkodást: eszerint a korlátok nélküli szabadverseny, az individuális jogok sérthetetlensége, a törvény előtti egyenlőség biztosítása, és a magántársadalom automatizmusában való hit – ahol is a „láthatatlan kéz” az egymással ütköző magánérdekekből végül is megteremti a közjót – a fejlődés záloga.

A láthatatlan kéz gyakorlatilag egyedül képes arra, hogy harmonizálja a szabadpiac individuális szereplőinek egymással ellentétes érdekeit; az érdekkiegyenlítésről, a piac egészséges működéséről – következésképpen a közösség lehető legnagyobb jólétéről – pedig végső soron a kereslet és kínálat törvényének automatikus működése gondoskodik. Smith erre tekintettel csak meglehetősen szűk terepet engedett az állam ténykedésének: az állam feladat-és hatáskörét az ország védelmének garantálásában, az igazságosság gyakorlásának biztosításában, valamint a közművekről és a közintézményekről való gondoskodásban szabta meg. [31]

Ágh azonban jogosan mutat rá, hogy minden demokratikus struktúra feltételezi a közérdek és a közjó reális létezését is. Ha a társadalomban csak az önérdek és az egyéni javak „nominalizmusa” uralkodna, akkor valójában a demokráciának sem lenne értelme.

A demokrácia létezése és a demokratikus struktúrák fejlődése való[já]ban a közérdek – közakarat – közjó létezésén áll vagy bukik.[32]

A tőkés társadalom és a szabadversenyes kapitalizmus ember-, gazdaság-és eszményképe csak a „gazdasági ember” célracionális cselekvéseit tartotta szem előtt, a korábbi szabályrendszer helyébe léptetve a piac mindent átható uralmát; azon piacét, amelyet – a társadalmi normáktól elkülönülten – immáron a saját „törvényszerűségei” vezéreltek. [33] Ferdinand Tönnies szerint a Gemeinschaftból a Gesellschaftba való átmenet lényege éppen abban állt, hogy a hűséget és a bizalmat az elvi bizalmatlanság, és az atomjaira hullott csoportok versengő racionális egységei váltották fel, akik az érdekellentéteiket szerződések útján nivellálják. [34]

Az egoizmus minden téren történő eluralkodása már ekkor magában rejtette a később felszínre is törő anomáliákat.

A történelem is azt mutatja, hogy sem az önérdek, sem az élvezetek hajhászata alapján nem fejlődik a társadalomgazdasági jólét, és hogy éppen ezzel ellenkező [ellentétes] okok teszik azt virágzóvá. (…) a hanza-városok virágzása csak addig tartott, míg az egyes városok a köznek alárendelték egyéni törekvéseiket, és azon perctől fogva, hogy minden város csak a saját előnyét kereste, a hanza nagy hatalma alászállt. Hasonlóképpen volt a gazdagok élvezethajhászata az, mely Velence hanyatlásának, a római birodalom bukásának, az arab birodalom tönkre jutásának okai közt szerepel. Mindenütt, ahol az élvezethajhászat nagyobb a munkánál, ahol a fogyasztás nem párosul önuralommal, az önérdek a közérdekkel, ott a gazdaság tartós virágzása lehetetlen.” [35]

Így is történt. Az árucsere korábbi (Adam Smith, illetve David Ricardo által tételezett) modelljeiről a verseny, a kompetitív logika modelljére való áttérés összességében azt eredményezte, hogy gyökeret vert az a meglehetősen drasztikus felfogás, amely szerint „az emberiség fejlődése megköveteli egyes alkotó elemeinek feláldozását” (szociáldarwinizmus). A konkurencia a társadalmi fejlődés igazi motorjává vált, a leggyengébb vállalkozások, egyének és nemzetek pedig úgy jelentek meg ebben a világképben, mint az élet természetes fejlődésével szemben emelt, legyőzendő akadályok. A „szociális konkurencializmus” az egyéni és a kollektív létezés, az országon belüli és a nemzetek közötti élet általános szabályává emelte a versenyt. [36] A természetes kiválasztódás darwini tanainak félreinterpretálásával az amerikai mágnások a felhalmozott kapitalista vagyonok gyarapodása mellett érveltek. Ráadásul ezek az üzleti érdekek a vállalati lobbi jelenségének közvetítésével a politika terrénumában is hamar megjelentek. Theodore Roosevelt már 1910-ben úgy fogalmazott, hogy

pontosan ugyanúgy, ahogyan a polgárháború előtt a gyapot és a rabszolgaság speciális érdekei politikai egységünket fenyegették, most a speciális üzleti érdekek túlságosan gyakran ellenőrzik és rontják meg a kormány embereit és módszereit a saját profitjukért.” [37]

Mivel az állam csak a közszabadság érvényesülése felett őrködött, és csak a folyamatosan több terjeszkedési szabadságot követelők igényeire reagált, a szolidaritásra és társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. A gazdasági fejlődés útvesztőiben eltévedve az államok szinte alig-alig tettek valamit polgáraik szociális helyzetéért. A gazdasági cselekvés szabadságfokának mind nagyobb növelésével eleget tettek ugyan a liberalizmus által támasztott elvárásoknak (az önérdek korlátlan érvényesítésének), ez azonban óhatatlanul a közérdek és az egyenlőségi viszonyok csorbulásához vezetett. A háborítatlan piacgazdaság a szabad versenyes kapitalizmus keretei között a tőke újabb és újabb haszonnal járó működésére tekintettel keveseket tett gazdaggá, sokakat viszont annál szegényebbé. Nem véletlen, hogy Dickens regényeinek központi motívuma az égető szegénység volt, ahogy az sem, hogy Madách hőse a londoni színben a szabad verseny erőiben való csalódásának adott hangot. [38] A „történelmi kapitalizmus” egyre kevésbé állt összhangban a liberális iskolák piaci harmóniát idealizáló elméleti sémáival. A nagy kartellek megjelenése fokozatosan számolta fel a kis gazdálkodó egységek kapitalizmusát. Az oligopóliumok és monopóliumok megállapodásai, árdiktáló és ármanipuláló gyakorlatai romba döntötték a mindenki számára hasznos, tisztességes verseny képzetét. A közvélemény egyre nagyobb része mindinkább nagystílű csalókat, semmint a haladás bajnokait látta az üzletemberekben. A tömeges korrupció, a politikai elittel egyre inkább szimbiózisba kerülő oligarchák rendszere a politikai demokrácia értékeinek megkérdőjelezésével fenyegetett. A menedzserek, a pénzemberek és a hozzájuk kötődő politikusok nagyon is látható keze megrendítette a láthatatlan kézbe vetett optimista hitet. [39] A liberalizmus ezért legkésőbb az 1880-as évektől kezdve Európa-szerte válságba került: valamennyi iparosodott országban, ahol a szociális reformok teret nyertek, a klasszikus liberális dogmák (a kereskedelem szabadsága, a magántulajdon szentsége, a piaci egyensúly erényei) kérdőjeleződtek meg.

A következőkben az állam gazdasági szerepvállalásának megerősödését vizsgáljuk a XIX. század utolsó negyedétől kezdődően.

[1] Báró Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. Harmadik kiadás. Második kötet. Kiadja Ráth Mór, Budapest, 1885, 252. p.

[2] Rousseau, Jean-Jacques: Társadalmi szerződés. II. kiadás. (Ford.:Radványi Zsigmond.) Phönix-Oravetz Kiadás, Budapest, 1947, 80. p.

[3] Hankiss Elemér: Állam és közérdek, in Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László (szerk.): És mi lesz, ha nem lesz? Tanulmányok az államról a 20. század végén. Korridor Politikai Kutatások Központja – Helikon Kiadó Kft., Budapest, 1997, 62. p.

[4] Balázs Zoltán: A közérdek mint a politika és a jog közötti váltófogalom az alkotmánybíráskodás példáján, in Századvég, 20. évfolyam, 75. szám (2015), 54. p.

[5] Sajó András: A közérdek-fogalom (értelemadási kísérlet), in Lamm Vanda (szerk.): Van és legyen a jogban. Tanulmányok Peschka Vilmos 70. születésnapjára. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Jogtudományi Intézet, Budapest, 1999, 239. p.

[6] Ezt Koi Gyula expressis verbis le is írja. Ld. Koi Gyula: A közérdek, mint érték a közigazgatásban, in Smuk Péter (szerk.): Az állam és jog alapvető értékei I. Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola – Rikker Nyomda Kft., Győr, 2010, 188. p.

[7] Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, pp. 87-89.

[8] Kálmán János: Az állam gazdasági szerepének változása, evolúciós megközelítésben, in Diskurzus, 3. évfolyam 1. különszám (2013), 24. p.

[9] Beeson, Mark: The Rise and Fall (?) of the Developmental State: The Vicissitudes and Implication of East Asian Interventionism, in Low, Linda (ed.): Developmental States: Relevancy, Redundancy or Reconfiguration? Nova Publishers, New York, 2004, 39. p.

[10] V. ö. Juhász Vilmos bevezetése, in Machiavelli és Nagy Frigyes A Fejedelemről. Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1942, 5. p.

[11] Sashalmi Endre: Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben, 1300-1800. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015, pp. 98-99. Az államérdek meinecke-i interpretációjára nézve ld. Horkay-Hörcher Ferenc: Államrezon és konzervativizmus, in Kommentár, 2007/6. szám, pp. 50-71.

[12] Neocleous, Mark: Imaging the State. Open University Press, Maidenhead – Philadelphia, 2003, pp. 40-41. Idézi: Sashalmi: i. m. (2015), pp. 96-97.

[13] Paczolay Péter: Államelmélet I. Machiavelli és az államfogalom születése. Korona Kiadó, Budapest, 1998, 13. p.

[14] Idézi: Kecskés László: Az állam gazdasági tevékenysége és az immunitás. Az immunitás-problémák átfogóbb szemléletéért, in Gazdaság-és Jogtudomány, XV. kötet 1-2. szám (1981), 180. p.

[15] Jakab András: A szuverenitás fogalmának megszelidítése – érvelési variációk az európai integráció állandó problémájára, in Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia. Konferenciatanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Szent István Társulat, Budapest, 2008, 246. p.

[16] Bodin, Jean (1576): Az államról. Gondolat Kiadó, Budapest, pp. 115-122..; Hobbes, Thomas (1651): Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. (Ford.: Vámosi Pál). Magyar Helikon, Budapest, 1970, 154, 156. p.

[17] Perry, Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989, pp. 37-38.

[18] Galgano, Francesco: Globalizáció a jog tükrében. A gazdaság jogi elemzése. HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006, 46. p.

[19] Bővebben ld. Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979, pp. 276-277.

[20] Mátyás Antal: A polgári közgazdaságtan története. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1963, 19. p.

[21] Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon. I. kötet. A kezdetektől a polgári átalakulásig. Második, átdolgozott kiadás. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 263. p.

[22] ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 69. p.

[23] Raeff, Marc: The Well-Ordered Police State. Social and Institutional Change Through Law in the Germanies and Russia, 1600-1800. Yale University Press, New Haven – London, 1983, 5. p. Idézi: Sashalmi: i. m., 2015, 263. p.

[24] A „laissez-nous faire” mondást hagyományosan egy Legendre nevű kereskedőnek tulajdonítják, aki e szavakat Colberthez intézte a XVII. század végén. Colbert azon kérdésére ugyanis, hogy miként segíthetne neki, a majd háromszáz évvel később egy finn autóversenyző, Kimi Räikkönen által szolgáltatott frappáns választ előlegezte meg: „Nous laisser faire”, azaz „hagyjanak békén.” Az első író, aki e kifejezést használta, d’Argenson márki volt (1751), aki az állam kereskedelembe való be nem avatkozásából adódó gazdasági előnyökért harcolt. Ő fogalmazta meg azon tézist is, miszerint „a jobb kormányzáshoz kevesebbet kell kormányozni.” Idézi: Keynes, John Maynard: The End of Laissez-faire. Leonard & Virginia Wolff, London, 1926, 18. p.

[25] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, pp. 45-47.

[26] Mátyás: i. m., (1963), pp. 43-44.

[27] Mátyás: i. m., (1963), pp. 72-73.

[28] Zeller Gyula: Létezik-e Smith probléma, avagy mennyire egységesek Adam Smith nézetei? Pécsi Tudományegyetem, Közgazdaságtudományi Kar Közgazdasági és Regionális Tudományok Intézete, Pécs, 2009, pp. 6-7.

[29] Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története. Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1945, 15. p.

[30] Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986, pp. 14-15.

[31] Smith, Adam (1776): An Inquiry Into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. The Third Volume. Charles Knight & Co., London, 1843, pp. 490-491.  

[32] Ágh: i. m., 1986, 121. p.

[33] Zachar Péter Krisztián: Gazdasági válságok, társadalmi feszültségek, modern válaszkísérletek Európában a két világháború között. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2014. 14. p.

[34] Szolnoki István: A kapitalizmus embertípusa és a jövő. A „Századunk” kiadása, Budapest, 1933, 10. p.

[35]Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan (Nemzetgazdaságtan). I. kötet. A társadalmi gazdaságtan elemei. Az Athenaeum Irodalmi Nyomdai Rt. kiadása, Budapest, 1910, 43 p.

[36] Dardot – Laval: i. m., 2013, 141. p.

[37] Roosevelt, Theodore: The New Nationalism. The Outlook Company, New York, 1910, 12. p.

[38] Ádám Az ember tragédiájában a következőképpen ad hangot a szabad versenyes kapitalizmussal kapcsolatos illúzióvesztésének. „Ismét csalódtam, azt hivém, elég/ Ledönteni a múltnak rémeit/ S szabad versenyt szerezni az erőknek./ Kilöktem a gépből egy főcsavart,/ Mely összetartá a kegyeletet,/ S pótolni elmulasztám más erősbbel./  Mi verseny ez, hol egyik kardosan/ Áll a mezetlen ellennek szemében,/ Mi függetlenség, száz hol éhezik,/ Ha az egyes jármába nem hajol./ Kutyáknak harca ez egy koncz felett.” Lásd Alexander Bernát (szerk.): Madách Imre munkái. Franklin Társulat, Budapest, 1904, 144. p.

[39] Dardot – Laval: i. m., 2013, 127. p.

Valahol utat nyerhetnénk

„Valahol utat vesztettünk”  [1] – öntötte elégikus hangvételű versbe panaszát Ady Endre az első világégés hajnalán, 1913-ban. „Valahol utat vesztettünk” – replikázott Szekfű Gyula bő három és fél évtizeddel később, kiemelve, hogy a demokratikus intézmények működése „lelketlen rutinná, mechanikává lett”, figyelmen kívül hagyta az egyén és a társadalom jogos igényeinek kielégítését. [2] Valahol letértünk a történelem főutcájáról, és végeláthatatlan alagútba tévelyedtünk – summázhatnánk a helyzetet a XXI. század második évtizedében is, utalva a hosszú évtizedek óta változatlan, már-már jogfolytonos „tehetetlenségi nyomatékra”.

Az információs szupersztrádán araszolva 2016 klímaváltozástól izzó és szokásos neoliberális szólamoktól hangos szeptemberében mégis úgy tűnik, hogy kezdjük belátni, csak nem jelenik meg az a sokszor emlegetett fény az alagút végén.

Kisgömböcként halad előre az emberiség, amikor a fejlődés egyetlen és üdvözítő útját a növekedésben látja. Ezt a források végességét ismerve bizton állíthatjuk. (…) A nemnövekedés az egyetlen reális lehetőség

– mintha derült égből villámcsapásként érne minket az unortodox politikai gazdaságtan egyik koronázatlan királyának a „nemnövekedési” konferenciát követően elhangzott dörgedelmes intelme. [3] Alexis Tsipras görög miniszterelnök – aki a legutóbbi megszorítás-ellenes manőverével annyira magára haragította a globális pénzvilág potentátjait, hogy büntetésképpen a valaha volt legbrutálisabb megszorítást kellett lenyomnia a hellének torkán – a merkeli restriktív-neoliberális gazdaságpolitikával szemben próbál ismét a kürtjébe fújva egy alternatív megszorítás-ellenes „népfrontot” gründolni. [4] Végül a már említett „nemnövekedési mozgalom” egyik fő propagálója, Pogátsa Zoltán a Költségvetési Tanács elnökével polemizálva próbálta alternatív váltóállítóra terelni a Heti Válasz olvasóiak gondolkodását. [5]

Ez a véletlenszerűen kiválasztott három hír hűen tükrözi, hogy még az új évezred hajnalára is kis bicebócák módjára botorkálunk a félelem országútján. Félő ugyanis, hogy a profitért zajló kiélezett globális szabadversenyben és a tőkés társaságok világuralma előtt hajbókolva feláldozzuk azt, ami valóban pótolhatatlan: bolygónkat, ezzel egész civilizációnkat. Így válhat valóra Lányi András apokaliptikus „bonmotja”, mely szerint

a kihalt fajok múzeumáról Ann és Paul Ehrlich könyvében olvastam. A termeken végighaladva sorra láthatók azok a lények, amelyek már örökre eltűntek bolygónkról, az élőhelyüket kisajátító emberi beavatkozás következtében. Az utolsó teremben egy tükör áll.”  [6]

redford_

Robert Redford legendás amerikai színész és Mundiya Kepanga, a Pápua új-guineai Huli törzsfőnök kézfogója a párizsi klímakonferencia előtt, 2015. december

Ha valaki azt hinné, hogy az alábbiakban valamiféle „baloldali issue” [7] által inspirált forradalmi pamflet lapjaira kívánkozó kirohanást intézek az egész glóbuszt behálózó kapitalista „kizsákmányolók” ellen, az téved. Ehelyett éppen azt állítom, hogy a környezetvédelem csak akként válhatott a „baloldali issue” állandó hivatkozási alapjává, hogy az 1968-as lázadások destruktív szólamain szocializálódott, ma is aktívan politizáló szélsőbaloldali értelmiség – legalábbis időlegesen – sikeresen sajátította ki magának a témát.  A környezetvédelem ügye tehát némiképp a magukat Marx, Mao és Herbert Marcuse szimpatizánsainak tartó radikális baloldali körök áldozatául esett, amint a magukat a szociális-beavatkozó állammal szemben pozicionáló neoliberális korifeusok is sikeresen hitették el a közvéleménnyel, hogy a jóléti állam „utat jelent a szolgasághoz”, és akik szerint az állam nem a problémák forrása, hanem éppenséggel annak megoldója, az csak megátalkodott kommunista lehet. (A forradalmak természetében rejlik persze, hogy az felfalja saját gyermekeit – így jártak a diáklázadások kordonokat döntögető egykori huligánjai és a neoliberális laboratóriumok vállalkozó kedvű kísérletezői is, de erről majd később.)

Mivel a fentiekben vázlatszerűen érintett problémáink forrása meglátásom szerint abban rejlik, hogy a gazdasági alrendszerről értekező mainstream közgazdasági kurzus foglyul ejtette a gondolkodásunkat – és ez a környezeti problémákról való gondolkodásra legalább annyira áll, mint a jóléti államra –, érdemes néhány szót ejtenünk a gazdaságról való gondolkodást kelepcébe ejtő Góliátokról.  John D. Mueller 2010-ben megjelent – magyar nyelven 2015-ben hozzáférhetővé vált, és idén bemutatott  [8] – könyvének már a címe is árulkodó: A közgazdaságtan megváltása. A hiányzó elem újrafelfedezése. (Redeeming Economics. Rediscovering the Missing Element.) Ha a közgazdaságtan megváltásra szorul, akkor valakik kárhozatra kényszerítették, leterelték az ideális ívről, zsákutcába navigálták azt.

Mueller munkájában azt a közkeletű hiedelmet igyekszik megcáfolni, miszerint Adam Smith a közgazdaságtan alapító atyja. Smith ezzel szemben nem csinált mást, mint „durván leegyszerűsítette és újraformálta a gazdaságelmélet egész szerkezetét”, megcsonkítva és alkalmatlanná téve a közgazdaságtan tudományát az emberi viselkedés leírására. [9] A gazdasági cselekvésről már a zóon politikont, a közösségi embert piedesztálra emelő Arisztotelész, majd a keresztény bölcselet jegyében alkotó hippói Szent Ágoston is átfogó képet nyújtott, majd Aquinói Szent Tamás rendszerezte azt, felvázolva egyúttal a „skolasztikus gazdaságtan” alapelemeit. Tamás elgondolásából itt most elegendő azt a momentumot kiemelni, hogy meglátása szerint az emberi egyén jó életéhez „két dologra van szükség. Az első és legfontosabb, hogy erényesen éljen (hiszen az erény révén élhet jól az ember); a második (…) tényező, hogy megfelelő mértékben álljanak rendelkezésre az erényes élethez szükséges fizikai javak.” A közösségi szférában emellett kiemelten fontosnak tartotta a közösség egységét, és hangsúlyozta a szegények iránti felelősség követelményét. [10]

Tamás a keresztény középkor gondolkodásával konform módon, az erkölcsiséget centrumba emelve gondolkodott a gazdaság kérdéséről. Adam Smith ezzel szemben a piacot olyan összekötő kapocsnak tekintette, amely egyesíti az embereket a gazdasági tevékenységükben, az önérdeket pedig a (köz)gazdaság egész rendszerének mozgató erejeként tételezte. [11]  Ezzel elvetette azokat a magokat, amelyekből később a homo oeconomicus individualista, csak a saját hasznára összpontosító, ekként minden közösségi szempont iránt érzéketlen modellje „sarjadt ki”. Smith ugyan más, főként morálfilozófiai tárgyú munkáiban az igazságosság, illetve a szeretet fontosságát hangsúlyozta a társadalom és a gazdaság helyes működésében, Mandeville azonban mindennemű erkölcsi vonatkozást kiiktatott, azt állítva, hogy az ipar és a becsület nem fér össze egymással, [12] és a gazdálkodás egyetlen mércéje a hasznosság, az ezt szolgáló helyes attitűd pedig az önzés. [13]

Ettől kezdve az uralkodó gazdasági felfogásnak megfelelően a gazdasági rendszert csak és kizárólag a piac, illetve az általa megszabott árak irányították, az állam részéről pedig csak azon intézkedéseket voltak hajlandóak tolerálni, amelyek a piac „önszabályozását” biztosító feltételeket teremtették meg. A liberális dogmáknak megfelelően az állam csak a közszabadság érvényesülése felett őrködött, és a társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. A gazdasági fejlődés útvesztőiben eltévedve az államok szinte alig-alig fókuszáltak polgáraik szociális helyzetére, ami végül az egyenlőségi viszonyok csorbulásához vezetett. A „történelmi kapitalizmus” egyre kevésbé állt összhangban a liberális iskolák piaci harmóniát idealizáló elméleti sémáival. A közvélemény egyre nagyobb része mindinkább nagystílű csalókat, semmint a haladás bajnokait látta az üzletemberekben. A tömeges korrupció, a politikai elittel egyre inkább szimbiózisba kerülő oligarchák rendszere a politikai demokrácia értékeinek megkérdőjelezésével fenyegetett. A menedzserek, a pénzemberek és a hozzájuk kötődő politikusok nagyon is látható keze megrendítette az invisible hand-be vetett optimista hitet. [14] A liberalizmus ezért legkésőbb az 1880-as évektől kezdve Európa-szerte válságba került: valamennyi iparosodott országban, ahol a szociális reformok teret nyertek, a klasszikus liberális dogmák (a kereskedelem szabadsága, a magántulajdon szentsége, a piaci egyensúly erényei) megkérdőjeleződtek. A kapitalizmus szervezeti változásaira, az egyre éleződő osztálykonfliktusokra, és az új nemzetközi erőviszonyokra tekintettel a kormányzati beavatkozás gyakorlati szükségletté vált. Az első szociális jellegű beavatkozásokat pedig – a közhiedelemmel ellentétben – zömmel mind ekkor, mind pár évtizeddel később a szociális kérdések iránt elkötelezett konzervatív kormányzatok vállalták magukra.

Német területen a jóléti állam bölcsőjét ennek megfelelően a bismarcki szociális reformok (1883-1889) jelentették: ezek az evangélikus egyház szociálkonzervatív attitűdjét hasznosítva, a kapitalista gazdaság keretei között maradva, állami kezdeményezésre, felülről irányítva vezettek a jóléti – társadalombiztosítási programok végrehajtásához. A jóléti-szociális állam sem csak a különböző szociáldemokrata formációk és kabinetek által monopolizált vívmánynak bizonyult – bár ezt a téves állítást tukmálják ránk egyfolytában –, hiszen azt a jobbközép, keresztény-konzervatív pártok dominálta kormányzatok is felkarolták. A CDU/CSU pártszövetség például az egyház szociális tanítását, a keynesianizmust, valamint a német ordoliberális teóriákát egyesítve emelte a kormányprogram középpontjába a szociális piacgazdaság konstrukcióját. A CDU szlogenje nem véletlenül lett az, hogy: „Minden német családnak családi házat, ez a legjobb ellenszere a kommunizmusnak.[15] Ugyanígy: a mélyen keresztény-konzervatív Charles de Gaulle – miközben kormányzása központi elemévé tette, hogy Franciaországnak „az ipar korában iparosodottnak, a verseny korszakában versenyképesnek kell lennie, a tudomány és a technika korszakában pedig a kutatásra kell összpontosítania”, tehát elindította országát a gazdasági fejlődés útján –, nem rekesztette ki gondolkodásából az „emberi tényezőre” történő koncentrálást sem. Őszintén meggyőződött ugyanis arról, hogy a laissez-faire, laissez passer rendszerének káros kinövéseit csökkenteni, annak „erkölcsi rokkantságát” pedig korrigálni szükséges. Ezért fordított aztán olyan gondos figyelmet a közberuházásokkal kapcsolatos állami források növelése mellett a minimálbér, a családi pótlékok és a nyugdíj emelésére is. Társadalmi víziója mottójául pedig a következő gondolatot választotta: „baloldali programot kell megvalósítanunk jobboldali eszközökkel.[16] (Ezért is ironikus, amikor az elveiket, ígéreteiket és fogadkozásaikat gyékényen áruló, az államfóbiás neoliberálisokkal kokettáló harmadik utas „szociáldemokraták – így Clinton, Blair, Schröder vagy Gyurcsány – arról beszélnek, hogy a kereszténydemokrata-konzervatív formációk érzéketlenek a szociális problémák iránt.)

Az 1970-es évek derekától felgyorsuló globalizációra sokan a klasszikus képviseleti demokrácia értékeinek „felszámolóbiztosaként” tekintenek, kiemelve, hogy a „turbókapitalizmus” térhódítása szétrombolja létének alapjait: a működőképes államot, és a demokrácia nyújtotta stabilitást. [17] A neoliberálisok által előszeretettel sürgetett gazdasági globalizáció lerombolta a jóléti államot, a „fegyelmező neoliberalizmus” pedig egyre nagyobb hatalmat biztosított a befektetők számára. A részvénytársaságok „hosszú keze” mára elérte a politikusok vállát is: az USA Kongresszusa ma már szinte képtelen anélkül elfogadni a törvényeket, hogy ne kérne engedélyt a vállalati lobbitól (corporate lobbies) vagy más speciális érdekcsoportoktól, amelyek a kampányokat finanszírozzák. Ezek a vállalatok csak a profit végletekig kiélezett növelésére fókuszálnak; egy Gordon Gekko kaliberű „tőzsdecápa” vajon miért is lenne figyelemmel a környezetvédelmi, munkajogi vagy éppen szociálpolitikai szempontokra?! Az államok és a politikai rendszerek hatástalanná váltak a pénz hatalmával szemben: a politika (és a demokrácia) kapitulálni kényszerült a gazdasággal szemben, Hayek és Friedman híveinek legnagyobb örömére.

A 2008-ban kitört globális pénzügyi és gazdasági válság után azonban olybá tűnik, hogy sikerül valahol utat nyernünk, és meghaladnunk a neoliberális paradigmát. Az olyan munkák megjelenése, mint amilyen Muelleré is, segítenek rehabilitálni az erkölcsi dimenzió mellett a józan észt is. Az olyan egyetemi kurzusok indítása, mint például a pénzügyi kormányzástané, eszünkbe juttatják, hogy az állam végső soron nemcsak a közrend és a közbiztonság fenntartója, de a pénzügyi piacok felügyeletéért, az off-shore lovagok megregulázásáért és a végső soron a szociális biztonság nyújtásáért felelős, közhatalom birtokában eljáró intézmény is. A környezet védelméért végre aktívan is tenni akaró jogi instrumentumok, mint amilyen a 2015 decemberében tető alá hozott klímavédelmi egyezmény, talán azt jelzik, hogy a környezetvédelmi „issue”-t nemcsak a globális tőke reprezentánsai és ideológusai által telepített kelepcéből sikerül kiszabadítani, de a „zöld” jelzőt bitorló olyan ultraliberális formációk fogságából is, mint amilyen Cohn-Bendit vagy a gyakorta inkább csak zöldségeket összehordó német Zöld Párt vagy Balpárt.  [18] Ideje volna végre a sok útvesztő után valahol utat nyernünk, hogy útunk végállomásán ne egy tükörrel szembesüljünk…

[1] Ady Endre: Fáradtan biztatjuk egymást (1913 november) Lásd Ady Endre: Halottak élén. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, 1923, pp. 57-58.

[2] Szekfű Gyula: Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest, 1947, 36. p.

[3] Ábrahám Ambrus: Nem hippik, csak realisták egy illúziót kergető világban

[4] Dél-európai összefogás a költségvetési szigor ellen

[5] Nagy László Nándor: „A Föld erőforrásai végesek, a gazdasági növekedés tehát nem tarthat örökké” – A nagy Pogátsa Zoltán – Kovács Árpád vita

[6] Idézi: Keserű Barna Arnold: Szellemi tulajdonjogok a fenntartható fejlődés szolgálatában. Doktori értekezés tézisei.

[7] A környezetvédelem baloldali issue, a gazdag országok ügye, akadályozza a gazdasági fejlődést

[8] Lánczi András: Az ökononizmus a közgazdaságtan machiavellizmusa

[9] Mueller, John D.: A közgazdaságtan megváltása. A hiányzó elem újrafelfedezése. Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2015, 11., 24. p.

[10] Mueller: op. cit. (2015), pp. 45-46.

[11] Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története. Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1945, 15. p.

[12] Mandeville, Bernard de (1714): A méhek meséje, avagy magánvétke – közhaszon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996, 19. p.

[13] Ld. még Petőné Csuka Ildikó – Majoros András – Somogyi Ferenc: A „homo oeconomicus” fogságában, in Polgári Szemle, IV. évfolyam, 2. szám (2008 június)

[14] Dardot, Pierre– Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 127. p.

[15] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, pp. 380-381.

[16] Bővebben lásd M. Szebeni Géza: Charles de Gaulle. Egy konzervatív forradalmár. Magyar Szemle Alapítvány, Budapest, 2012, pp. 236-242.

[17] Martin, Hans Peter – Schumann, Harald (1996): A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998, 19. p.

[18] Egy német zöldpárti képviselő nem érti, miért lőtték le a rendőrök a baltás terroristát ; A Német zöldek nem akarnak nemzeti zászlót látni ; Orális szexre kényszerítették, mégis ő kér bocsánatot a migránsoktól a német rasszizmusért.

A neoliberális államfelfogás alternatívái I.

Az állami szerepvállalásról vallott felfogás megváltozása

A 2007 őszén kitört, az USA-ból kiinduló és globálissá váló gazdasági és pénzügyi válság hatására az állam szerepét illetően revideálódtak, felülvizsgálódtak a korábban domináns pozícióban lévő neoliberális tanok. A válság folytán dominóként dőlt össze az évtizedeken keresztül „szentségként” kezelt neoliberalizmus főiránya, és a neokonzervatív eszmerendszer legitimitása is megkérdőjeleződött. Gál Zoltán ekként érvelt:

A liberalizáció, dereguláció, privatizáció szentháromsága nem tartható fenn tovább akkor, amikor az önszabályozó piacok hatékonyságán és a felelősségteljes piaci magatartáson alapuló amerikai pénzügypolitika a legnagyobb pénzügyi intézmények részvényeinek elértéktelenedéséhez, a bankrendszer működőképességének felborulásához, és végső soron az 1934 óta példátlan állami mentőakciókhoz és közvetlen tulajdonosi szerepvállaláshoz vezetett.[1]

A bankok állami forrás – tehát közpénzek – útján történő megmentése és konszolidációja a chicagói iskola tanainak teljes összeomlását jelentették, emellett pedig a szabályozó intézmények jogi és szervezeti potenciál-erősítésének szükségessége is elemi igényként merült fel.

A kortárs államelméleti munkákban ez akként „csapódik le”, hogy számos megoldási javaslat az állam új típusú szerepvállalását vetíti előre. Gellén Márton szerint azért fogalmazódott meg az állam szerepének újraértékelése olyan élesen, mert a gazdasági válság lényegesen kisebb károkat okozott azokban az országokban, ahol a gazdaság feletti állami irányítás (ösztönzés és kontroll) lényegesen nagyobb, mint az euroatlanti modellben. [2] A válságot követően számos szerző makrogazdasági mutatókkal is alátámasztható adatokkal bizonyította azt az állítást, miszerint válság idején egyedül a megfelelő manőverezési képességekkel rendelkező állam képes arra, hogy a stabilitás hordozója maradjon, szemben a piacok instabil metódusaival. Az állam számára ezért fenn kell tartani azt a képességet, hogy a piac számára korlátokat állítson fel, éppen a társadalom védelme érdekében.

A jelzett változás irányát jól mutatja, hogy az államszocialista kísérletek bukását követően még a „történelem végét” vizionáló Francis Fukuyama az ezredfordulót követően már Államépítés címmel jelentette meg könyvét. A válság „kifutását” követően megjelent tanulmányaiban, illetve A politikai rend eredetéről írott munkájában pedig már egyértelműen az erős állam és a hatékony közigazgatás mellett foglalt állást. E gondolatok centrumában az áll, hogy a szabadpiacot lehet ugyan a demokrácia fontos attribútumaként kezelni, de a hierarchikus állam funkcióinak átvételére a piac eredendően nem képes. Fukuyama legújabb könyvének tézise szerint a szabadság minőségfoka csak az erős társadalom és az erős állam együttes megléte esetén tekinthető jobbnak, kielégítőbbnek; a demokratikus berendezkedésnek és a parlamentáris kormányzásnak az kedvez igazán, ha egy viszonylagos hatalmi egyensúly áll fenn az erős állam és a jól szervezett, az érdekeit hatékonyan védelmezni képes társadalom között.[3] A közigazgatási szektort tekintve pedig azt hangsúlyozta, hogy komoly reformokra és közigazgatás-fejlesztésre van szükség, valamint arra, hogy a végrehajtó hatalom sok évre előre képes legyen kalkulálni, és a terveit realizálni is tudja. Ennek révén az állam válság-prevenciós és „kríziskezelői” karaktere megerősíthető és hatékonyabbá tehető, a szociális védőháló pedig fokozottabb mértékben biztosítható. A válság bebizonyította, hogy a szabályozatlan – vagy rosszul szabályozott – piacok rendkívüli költségeket és társadalmi szinten mérhető veszteségeket okoznak. [4]

Összefoglalva az eddig mondottakat: a kortárs államelméleti munkákban már bőségesen találkozhatunk olyan megoldási javaslatokkal, amelyek szembemennek az évtizedeken keresztül axiómaként kezelt neoliberális dogmákkal, és az állam új típusú szerepvállalását vetítik előre. Az államelméleti gondolkodás ennek köszönhetően meglátásunk szerint komoly változások előtt áll. Az alábbiakban az új trendek bemutatásával összefüggően a fejlesztő állam paradigmáját, valamint a „New Public Management” közmenedzsment-irányzattal szemben formálódó ún. neoweberiánus államfelfogást vizsgáljuk meg.

A fejlesztő állam paradigmája

A fejlesztő állam fogalma első ízben a II. világháborút követően jelent meg Indiában (Nehru kezdeményezésére), Brazíliában (Getulio Vargas jóvoltából), illetve Törökországban, ahol 1962-ben meg is alapították az Állami Tervezési Szervezetet. A nemzetgazdasági tervezés kivitelezésére tett első kísérletek azonban hamvukba holtak. [5]

A fejlesztő állam paradigmája azonban az igazi sikertörténetét a délkelet-ázsiai térségben megvalósított gyakorlat révén könyvelhette el. A fejlesztő állam délkelet-ázsiai praxisa ugyan tiszteletben tartja a társadalmi és gazdasági rend tágabb környezetben érvényesülő paramétereit (ekként a globális kapitalizmust), de a gazdasági rendszer alapvető megreformálására törekszik (ebben a térségben függetlenítve magát a társadalmi elvárásoktól vagy kívánságoktól), méghozzá erős állami gyámkodás segítségével. [6] Japán a második világháborút követő fejlesztések soránChalmers Johnson terminológiájával élve alapvetően egy tervracionalitást realizáló állam (Plan Rational State) arculatát mutatta, amennyiben tudatosan igyekezett közvetlen állami beavatkozások útján hatni a gazdasági fejlődés menetére. A legfontosabb gazdasági, illetve társadalmi célokat ezért állami úton határozta meg, irányítva a fejlődés folyamatát. Japán esetében az ipari kapacitások helyreállítását történetesen a társadalom is támogatta, a magasan képzett bürokrácia pedig képes volt a gazdasági fejlődés tervezett folyamatának megalkotására és kivitelezésére. [7] Ezt a japán mintát kezdte el a későbbiekben másolni Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr, illetve Hong-Kong (az ún. „kistigrisek”) állami vezetése is. A fejlesztő állam sikere egyrészt azzal magyarázható, hogy a kedvező geopolitikai környezetben – a hidegháború idején – ezek a rezsimek az USA (illetve Hong-Kong esetén Nagy-Britannia) teljes körű támogatását élvezték. Másrészt a hatékony, technokrata szellemiségű apparátusuk, a jól képzett köztisztviselői gárda követni tudta a fejlődési fázisokban előtérbe kerülő szükségleteket. Harmadrészt az említett programok nem találták szemben magukat a társadalom ellenállásával – nem kis részben egyébként éppen azért, mert berendezkedésük autoriter elveken nyugodott, illetve az életszínvonal javulását eredményezte, csökkentve a jövedelmi egyenlőtlenségeket és szociális szolgáltatásokat biztosítva. [8] Végül a vállalkozók, a tőkésosztály is elfogadták az állami tervezés primátusát, és hajlandónak mutatkoztak az abban rögzített ágazati reformok megvalósításában történő közreműködésre. [9]

A fejlesztő állam hatékony működésének sine qua nonja volt tehát az állam, a bürokrácia és a gazdasági szereplők közötti szoros kapcsolat, illetve konszenzus elérése a modernizációs célkitűzések megvalósítása érdekében. Ez a konstrukció ráadásul nemcsak tekintélyelvű alapon jöhet létre (mint történt ez Délkelet-Ázsiában), hanem demokratikus keretek között is virulenssé válhat (ezt mutatja a skandináv térség, illetve Írország példája).[10] A figyelem fókuszában itt az a kérdés állt, hogy miként lehet növelni az állam képességeit, illetve miként lehet jobban patronálni a fejlődést, szem előtt tartva az emberi biztonság dimenzióját is.

Robert Hunter Wade behatóan vizsgálta [11] a fejlesztő államok által realizált megoldást, a piac kormányzását, amelyet azonban nem szabad összetévesztenünk a szocialista rezsimek tervutasításos rendszerével. A fejlesztő államok által megvalósított konstrukció ugyan a központi tervezésen nyugszik, mindazonáltal a kapitalizmus keretein belül maradó állami beavatkozást jelent a gazdaság működésébe, mely erre tekintettel különösen alkalmas a piaci kudarcok korrigálására. Wade szerint egyébként ezt a modellt követte szerinte Dél-Korea, Szingapúr, Japán, és a maoista kulturális forradalom káros jelenségeit lassan levetkőző Kína, illetve követi a mai napig Tajvan.

A fejlesztő állam sikerének tehát több záloga volt. Egyfelől az állam által preferált ipari politikák és programok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a gazdaságot a magas hozzáadott értékű tevékenységek határozzák meg. Másfelől ehhez nem volt szükség komplikált közgazdasági számításokra, és nagyobb számú bürokratára sem.

6028350408_5bc3364872

A szingapúri Merlion-szobor

A fejlesztő állam legeklatánsabb példája Tajvan, amely elkötelezte ugyan magát a WTO által vallott elvek mellett, de az állam továbbra is kiterjedt fejlesztési programokat hajt végre, beavatkozik a gazdasági tevékenységek összetételébe, és nem enged totális szabad befolyást a piaci erőknek. Linda Weiss és Elizabeth Thurbon szerint [12] az is lényeges, hogy a fejlesztő államok által gyakorolt ilyetén kormányzás nem pusztán közpolitikai tevékenység, hanem egy „olyan normatív légkör, amely fenntartja a piac kormányzásának szándékát, s melyben a politikai szereplők legitimnek tartják azt.” Tehát a politikai erőtér szereplői között egyfajta konszenzus jött létre a beavatkozás szükségességét illetően. Hűen illusztrálja ezt a harmonikus elköteleződést a tajvani Fejlesztési Hivatal bejárata fölött olvasható Goethe-idézet, amely szerint „a legfontosabb dolog az életben, hogy legyen célunk, valamint eltökéltségünk, hogy elérjük azt.”

Wade a fentiekre tekintettel az alábbiakban összegezte a fejlesztő állam jellegzetességeit (Tajvan példáján keresztül):

  • a Gazdasági és Fejlesztési Tanács központi szervként látja el a stratégiai irányítást (élén a miniszterelnök-helyettes áll);
  • az iparpolitika főbb feladatait egy operatív ügynökség, a gazdasági minisztériumon belül található Iparfejlesztési Hivatal látja el;
  • az egyes ágazatok saját iparszövetségekkel rendelkeznek, melyekben kötelező a tagság; titkáraikat részben a központi kormányzat nevezi ki; ők felelnek a cégek és a kormány közötti kommunikációért;
  • végül állami K+F laborok működnek, melyek közül a legjelentősebb az Ipari Technológiai Kutató Intézet (ITRI), ahol közel 10.000 tudós dolgozik.

A nemzeti felzárkózás politikai folyamatának lényege Wade szerint a fejlesztő állam egyes szervezeti egységei közötti intenzív párbeszéd. A szellemi munka derékhadát az ITRI és a különböző iparszövetségek közösen látják el, elősegítve ezzel a vállalatok közötti kapcsolati háló kiépülését és a tagok közötti biztonságos együttműködést.

A tajvani politika kiemelt figyelmet szentel a helyi tulajdonú vállalatok felkarolására és a külföldi cégek befolyás-növekedésének korlátozására. Emellett a tajvani vezetés elő kívánja segíteni a tajvani cégek külföldi működőtőke-beruházásait, amely révén Tajvan „aktív, reciprok szereplője” lehet a világgazdaságnak.

A kormányzatnak ebben a konstrukcióban ipari komplexumok, városi közjavak, illetve növekedési centrumok létrehozására kell koncentrálnia, illetve elő kell segítenie, hogy az ipari és szolgáltató ágazatok szereplői a „globális értékláncba magasabb hozzáadott érték előállításával csatlakozzanak.” Ezen a ponton a fejlesztő állam iparpolitikájának gyenge kritikáját adnánk, mivel véleményünk szerint az államnak hatékonyabban kellene fókuszálnia a fenntartható fejlődésre és az épített, valamint főként a természeti környezet védelmére.

Végül a fejlesztő állam funkciói közül az alábbiakat kell kiemelni:

  • a termelés ösztönzése a versenyképes és olyan hazai szektorok, vállalatok esetében, amelyek ideiglenes támogatásával fenntartja és kifejleszti a világpiaci versenyképességet;
  • környezetvédelem, az élelmiszerbiztonság fenntartása és fejlesztése szigorú szabályok mellett;
  • a licence-politika összehangolása;
  • a gazdaság stratégiai jelentőségű ágazatainak (energetika, közlekedés, szállítás, posta) menedzselése;
  • a versenyszféra bizonyos támogatása a monopolizálódással szemben;
  • a piaci kudarcok kivédése, a tovagyűrűző, nemkívánatos hatások elhárítása/mérséklése;
  • a munkáltatók, a munkavállalók és a kormányzat közötti háromoldalú (tripartit) egyeztetés létrehozása a gazdasági stratégiai célok végett. [13]

A fejlesztő államok politikája azt demonstrálja, hogy egy aktív, beavatkozó politikát folytató, de a szocialista tervgazdasággal szemben szkeptikus kormányzat is hozzájárulhat a külföldi befektetések, valamint a nemzeti érdek harmóniájához. Ehhez – amint a Goethe-idézet is mutatja – a célkitűzések iránt lojális, motivált hivatalnoki karra, illetve a fejlesztő állam számára szükséges szervezeti infrastruktúra létrehozására van szükség. A sikerhez szükséges a célokhoz igazított normatív környezet, illetve az állami beavatkozás társadalom általi legitimációja is.

[1] Gál Zoltán: Pénzügyi piacok a globális térben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 661-662. o.

[2] Gellén Márton: A közigazgatási reformok az államszerep változásainak tükrében. Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola, Győr, 2012, 9. o.

[3] Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 33., 34., 258., 552. o.

[4] Birdsall, Nancy – Fukuyama, Francis: The Post-Washington Consensus: Development After the Crisis, in Foreign Affairs, 90. évfolyam, 2. szám (2011 március-április), 45-53. o., különösen 50-52. o.

[5] Csáki György: A fejlesztő állam – új felfogásban. A fejlesztő állam az elmúlt másfél évtized nemzetközi irodalmában, in Csáki György (szerk.): A látható kéz. Fejlesztő állam a globalizációban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009, 22-23. o.

[6] Castells, Manuel: Az évezred vége. Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. Gondolat – Infonia, Kalocsa, 2007, 323. o.

[7] Csáki: i. m., 23-24. o.

[8] Castells: i. m.,331-333. o.

[9] Csáki: i. m.,  30. o.

[10] Csáki: i. m., 10. o.

[11] Wade, Robert Hunter: Az állam visszatér. Leckék a kelet-ázsiai fejlődés fejezeteiből, in Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 382-398. o.; Wade, Robert Hunter: Governing the Market. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1990

[12] Weiss, Linda – Thurbon, Elizabeth: Where there’s a will there’s a way: Governing the Market in Times of Uncertainty, in Issues and Studies, 40. évfolyam, 1. szám (2004. március), 61-72. o.

[13] Vince Ibolya: Az állami funkciók és a fejlesztő állam paradigmája. http://dfk-online.sze.hu/images/J%C3%81P/2009/CD%20mell%C3%A9klet/vincze.pdf (Letöltés: 2016. 01. 23.)

Gondolatok az állami mozgáspályáról

Az alábbiakban az akkoriban a Közigazgatási Tudományok Tanszék demonstrátoraként tevékenykedő Pongrácz Alex legelső, “szárnyait próbálgató” publikációja olvasható, amely a Győri Közjogi Hírlevélben (az Alkotmányjogi és a Közigazgatási Jogi Tudományos Diákkörök egykori hírlevelében) jelent meg, 2010. novemberében. (Győri Közjogi Hírlevél, 2010/2. szám, 6. p.)

Somló Bódog állapította meg a XX. század hajnalán, hogy a

legaktuálisabb politikai és közgazdasági kérdések jó része kérdések jó része az állami beavatkozás problémája köré kristályosodott. E kérdésnek (…) újabb meg újabb előtérbe lépése igen természetes is; (…) mindig az az előbbrevaló, a prejudikáló kérdés, hogy avatkozzunk-e be szabállyal, vagy sem.

Az állami szerepvállalásról való diskurzus első stációját a liberális mentalitás diadalmeneteként értékelhetjük: a Ferdinand Lassale által fémjelzett (valójában teoretizált – P. A., 2015. október 19.) éjjeliőr vagy bakterállam funkciója lényegében a közrend és a közbiztonság fenntartására korlátozódott, és nem érintette a gazdasági szférát, ahol a “mindent szabad, ami nem tilos” elve (a laissez-faire) érvényesült.

A szociális kérdéseket is rendezni kívánó pápai enciklikák (1891, 1931) már a magánérdek közérdek alá rendelését is deklarálták: a gazdagok eszerint vagyonuknak csak kezelőik, és azok élvezete nem illeti meg őket kizárólagosan; a magántulajdon bipoláris, azaz egyéni és közösségi jellegű; az állam arra is kötelezheti a magántulajdonosokat, hogy javaik egy részét a köz javára juttassák. Az 1929-33 közötti globális gazdasági krízis alapjaiban rengette meg az uralkodó (angolszász gyökerű) liberális gazdaságpolitika hegemóniáját, ami a magángazdasági rendszer modelljének lecserélésével járt. A nyugat-európai demokratikus államok áttértek a  vegyes típusú gazdasági rendszerre, ahol már irányították is az egyes gazdasági ágazatokat. A militarizálódó Európa a gazdaságot a hadi szükségleteknek rendelte alá. A korszakban igazolást nyertek Hans Kelsen (Roscoe Pound által némiképp félreinterpretált – P. A., 2015. október 19.) szavai:

ahogyan minden, amihez Midász király keze hozzáért, arannyá változott, úgy mindaz, amihez az állam keze ér, joggá változik.

A különböző autoriter rezsimek és totalitárius diktatúrák az erős állami beavatkozás talaján álltak, s az emberi élet egyetlen területét sem hagyta érintetlenül az állami akarat, s annak megnyilvánulása, a jog.

A második világháborút követően erősen aktivizálódott az állam gépezete a világ nyugati felében: ugyan a privátszféra egészét megkímélte, azonban a gazdaságba való állami beavatkozás a világválság utáni meghatározó jelentősége megmaradt, s a redisztribúció nemcsak a szűkös megélhetést hivatott biztosítani, hanem a tisztes jómódot is: kialakult a jóléti állam. Ez a folyamat szervesen kapcsolódott a keynesianizmus terjedéséhez, amely a gazdasági problémákra állami túlköltekezéssel (fiskális alkoholizmus) reagált, és a kereslet állami élénkítésével próbált a bajokra gyógyírt találni. A beavatkozó állam ideája az 1950-es évektől az első olajválság okozta sokkig élte fénykorát. A jóléti állam, a Welfare State illúziójának mesterséges fenntartásáért drága árat kellett fizetni (mára revideáltam eme téziseimet – P. A., 2015. október 19.) – a neokonzervatív válasz (Thatcher, Reagan) a “piac mindenhatóságát” kikezdhetetlen dogmává merevítette. (Mises, Hayek és Friedman tanaira alapozva ars poeticáját – P. A., 2015. október 19.) Az iskola képviselői minimálisra igyekeztek szorítani az állami szerepvállalás mértékét, kulcsmotívummá vált a dereguláció, a privatizáció és az egyes közszolgáltatási szektorokban a teljes liberalizáció.

A dezetatizáló, szolgáltató állam fő szlogenjei a fogyasztóorientáltság, a hivatalok vállalkozói típusú értékrendje és a piaci változásokra történő reflektálások lettek. Soros György szerint a piac önkorrekciós mechanizmusaiban való feltétlen hit vezetett a legutóbbi globális válsághoz: az állami “gyámkodás” nélkül óriásivá vált “pénzpiaci lufi” végül kipukkadt. A közösségcentrikus “rajnai modell” győzelmet aratott a neoamerikai modell felett (Michel Albert). A gazdasági válság nem várt paradigmaváltásra sarkallt számos vezető politikust. Nicolas Sarkozy francia államfő szerint a szabad piac fetisizálása gyengíti a demokráciát, ezért újra kell tervezni a kapitalizmust, visszaállítva annak morális dimenzióját. Orbán Viktor az “ex oriente lux” jegyében egyenesen a nyugati civilizáció vezető szerepének elvesztését, és a keleti szél (Kína, India, Oroszország) felerősödését prognosztizálta. Ahogy Sarkozy fogalmazott:

vége az impotens állam illúziójának.

Meggyőződésem szerint az állam nem szorítkozhat minimális szerepvállalásra, de a totális beavatkozás álláspontjára sem helyezkedhet. Az államnak a gazdaságra való hatása során a horatiusi aurera mediocritast, az arany középutat kell követnie. Egyet kell értenem Stiglitz megállapításával, miszerint a piac egyoldalú túlhangsúlyozása csupán ideológia, és meg kell találni a piac és az állam szerepének kívánatos arányát.

Arkhónok lázadása, avagy van-e létjogosultsága egy rendszerkritikus fordulatnak?

“There are two ways to enslave a country. One is by the sword. The other is by debt.”

“Egy nemzetet kétféleképpen lehet leigázni: karddal vagy adóssággal.”

(John Adams, az USA második elnöke)

(Forrás: Brown, Ellen Hodgson: The Web of Debt: The Shocking Truth About Our Money System And How We Can Break Free. Third Millennium Press, Baton Rouge, Louisiana, 2008, 47. p.)

2015 elején számos elemző értékelte úgy, hogy valóságos tektonikus mozgások kezdődtek meg a neoliberalizmus gyökeret vert felfogása ellenében. A radikális baloldaliként aposztrofált görög Syriza a megszorításokkal történő szakítás ígéretével a legtöbb voksot szerezte meg az előre hozott választáson, és a radikális jobboldali titulussal illetett Független Görögökkel (ANEL) koalícióra lépve Alexis Tsipras vált az első olyan kormányfővé, aki rendszerkritikus pozícióból kiindulva próbálhatott meg némi alternatív mozgáskultúrát csempészni a neoliberális táncrend parkettjére.

Világos szimptómája volt ez annak, hogy az alsó rétegek lecsúszása és a középosztály lecsúszástól való félelme az artneri téziseknek megfelelően valóban megszülheti a rend iránti vágyat, és a társadalmat válságba sodró erők [jelen esetben a PASZOK és a (neo)konzervatív Új Demokrácia] kormányzati úton történő megregulázásának igényét. A szerző által idézett felmérés, amely szerint 2006-2007 és 2010-2011 között a munkaerő-piaci helyzet romlása miatt a „társadalmi nyugtalansági index” a fejlett országok csoportjában is nőtt, leginkább (12 százalékos mértékben) éppen az Európai Unióban, több mint jelzés értékű. [1]

A Tsipras vezette új görög kabinet nagy reményekkel indult neki a kormányzásnak: első intézkedései között szerepelt a minimálbér tíz százalékkal történő emelése, a pireuszi kikötők privatizációjának leállítása, és a közszférában tervezett elbocsátások visszavonása. [2] Néhány hét leforgása alatt, az eurózóna pénzügyminisztereivel folyatott konzultációt követően azonban már számos elemző helyezkedett arra az álláspontra, hogy a görög pénzügyminiszter, Yanis Varoufakis egy Janus-arcú, a kabinet szempontjából gyakorlatilag kapitulációval felérő megállapodásra kényszerült: az új kormány a „mentőcsomag” pár hónappal történő meghosszabbítása fejében kénytelen volt ugyanis vállalni, hogy a „görög pénzügyek rendbetételéhez” szükséges reformintézkedéseket léptet hatályba. Ez a „trojka” (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) addigi tevékenységét, és az eurózóna erős tagállamainak költségvetési fegyelem iránti elkötelezettségét ismerve már ekkor arra a maliciózus megállapításra sarkallt sokakat,  hogy a görög kormány mozgástere továbbra is korlátozott marad, és a kabinetre egy olyan intézkedéscsomagot oktrojálnak, ami gyakorlatilag a veszteségek társadalmiasításának [3] folytatását jelenti.

Mielőtt azonban görög kabinet féléves tevékenységét értékelve levonnánk a konzekvenciákat arra nézve, hogy 2015 nyarán érdemes-e még egyáltalán egy rendszerkritikus fordulat lehetőségeiről beszélni, nézzük meg, hogy a “pártok és pártrendszerek” palettáján hol tudjuk elhelyezni a Syrizát és a hozzá hasonlatos formációkat, mivel szemben is próbáltak lázadni az “arkhónok”, és valóban kapitulációval ér-e fel kormányzati tevékenységük.

A Syriza politikai karakterének meghatározása

Ami a Radikális Baloldali Koalíció (Syriza) szélsőbaloldali stigmával való megbélyegzését illeti, a vádak teljesen alaptalanok. A Syriza a kezdetektől fogva – talán már akkor is, amikor az athéni romkocsmák sötétjében fogalmazták meg gondolataikat – arra vállalkozott, amire pár nemzedékkel korábban Keynes is: a “modern kapitalizmus kollektív cselekvés általi lehetséges tökéletesítésére”, méghozzá a kormányzati agenda térnyerése révén. [4] A Syriza valójában arra kért mandátumot, hogy egy új szabályozási szisztéma kidolgozása és érvényesítése révén megmentse a kapitalizmust, biztosítva a jóléti transzferek, a szociális háló lehető legszélesebb rétegekre történő kiterjesztését, a szociális kohézió megteremtését, és a civil társadalom primátusát a tőkével szemben. [5] A Syriza 2014 szeptemberében bemutatott manifesztumában, az ún. thesszaloniki programban is a Görögországot sújtó államadósság nagy részének leírása, a jóléti állam revitalizálása, a meritokratikus szempontok alapján szelektáló állam, illetve a jogállamiság helyreállítása  áll a centrumban, [6] és nem valamiféle – Jászi Oszkár szavaival élve –  “kilátástalan kommunizmus” meghirdetése, amint azt a Syriza riválisai jobb-és (ál)baloldalról is előszeretettel hangsúlyozzák.

Nem véletlenül állította tehát Pogátsa Zoltán közgazdász, a görög helyzet kitűnő szakértője, hogy a Syriza eredendően a jóléti állam északi (skandináv) modelljét követő, keynesiánus keresletélénkítő gazdaságpolitikát érvényesíteni kívánó alternatív megoldást kívánt a hellének asztalára helyezni. [7] A Syriza ideálja tehát a szervezett kapitalizmus jóléti államának skandináv (svéd, ún. népileg szervezett) modellje volt, amelyben a dinamizált kapitalizmus együtt létezett a nagy és erős társadalmi szervezetekkel, kontrollálva a magántőke nyers érdektörekvéseit. [8]

Már csak ezért sem illethető a Syriza eredeti koncepciója céltalan populizmussal és a szélsőséges eszmékkel való kokettálás stigmájával. Egy konszolidált, keynesiánus elemekkel ötvözött, keresletnövelő és beruházásserkentő politikát képviselhettek volna, amennyiben a körülmények szerencsétlen konstellációja nem akadályozta  volna meg őket ebben. Ha a Syriza politikai karakterét szeretnénk megrajzolni, alapvetően azt mondhatjuk, hogy az Európai Unió jelenlegi neoliberális gazdasági rendszerével szemben valóban “euroszkeptikus” attitűddel viseltetnek, ám ez az attitűd Sørensen tipizálását alapul véve még mindig a legmérsékeltebb  szkepticizmus álláspontjára helyezkedik, mondhatni, konstruktív kritikával illeti a hayeki és friedmani tanokat is megszégyenítően eminens neoliberális gazdaságpolitikát.  Szociális karakterű euroszkepticizmusa pusztán annyit állít, hogy a jelenlegi EU nem képviseli kellő kurázsival az alapvető szociális szempontokat – ez pedig rendkívül messze áll az euroszkepticizmus további válfajaitól: az utilitarista (költség-haszon megközelítésen alapuló), a szuverenitás alapú (a nemzetállami szuverenitást féltő), a demokrácia alapú (a bürokratikus intézményrendszer, illetve a döntéshozatal deficitjét hangsúlyozó) variánsoktól. [9]

A neves populizmus-kutató, Paul Taggart felosztása nyomán pedig arra a megállapításra juthatunk, hogy a Syriza euroszkepticizmusa soft(puha) jegyeket visel magán: elviekben nem ellenzik az európai integrációt (sőt, látni fogjuk, hogy nagyon is igénylik azt), de szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy annak a jelenlegi EU lenne a legjobb formája. Az EU (pontosabban annak centrum országai) ebben az argumentációban kizárja ugyanis a fejlődés lehetőségéből a szegényebb régiókat, a félperiférikus, illetve periférikus tagállamokat, illetve figyelmen kívül hagyja a (nemzetközi) munkásosztály érdekeit. [10]

Egyetértünk Taggart álláspontjával, aki szerint a rendszerkiritkus protestpártok megerősödését az okozta, hogy a közvélemény integrációval szembeni egyre negatívabb véleményét a mainstream pártok reprezentánsai nem akceptálják, mi több, ignorálják azt (Pogátsa szavaival élve: a tudatos hamis valóság állapotában élnek). Ezzel pedig egyértelműen teret engednek az új protestpártok számára.  [11] A liberális pártok argumentációját átemelő, magukat harmadik utasnak nevező “szociáldemokrata” pártok vezetői egyébként is egyívásúvá váltak a neoliberális-neokonzervatív gazdaságfelfogást centrumba állító jobboldali politikusokkal (Thatcher, Reagan etc.) a “minimális versenyállam” ars poeticáját illetően. Ez mindenütt a jóléti állam aranykorában (1945-1975) létező, a szociáldemokrata és kereszténydemokrata formációk által is legitimált közösségi szolidaritás elvének felmondását jelentette, a politikát pedig kiszolgáltatta a különböző kampányok “guruló dollárjait” szolgáltató oligarchák alamizsnájának. Görögországban mindezt még azzal is sikerült tetézni, hogy a két váltópártot (PASZOK, Új Demokrácia) gyakorlatilag két klán klientúrája uralta: ti. a Karamanlisz-és a Papandreu-dinasztia aktuális keresztapái váltogatták egymást évtizedeken keresztül a bársonyszékben. [12]

Az establishment pártjainak diszkreditálódásán túl Görögországot egy tudatosan generált adósságválság is sújtotta.

2011 végére Görögország kormányának önállósága gyakorlatilag megszűnt: az ország vezetése az Európai Tanács utasításainak végrehajtójává degradálódott. A kiigazítási terv, illetve tervek, amelyek Brüsszelben készültek, a legapróbb részletekig előírták a teendők irányát, tartalmát, formáját, mértékét és idejét, a következő hitelrészlet lehívását pedig a negyedéves teljesítés függvényé tették. (…) Az IMF szerepkörét lényegében átvette az eurózóna: Görögországot 2011. október végén az elsősorban német érdekeket képviselő Európai Központi Bank pénzügyi felügyelete alá helyezték. (…) Az államivá transzformált magánadósságokkal súlyosbított válság közepette a »nemzetek Európája« szlogenjét felülírta a »költségvetési fegyelem« jelszavával hitelesített brüsszeli-frankfurti diktátum.” [13]

A permanens megszorításokra kárhoztatott fiskális politika azonban nem a kívánt hatást érte el: a görög adósságállomány 2014 végére a GDP 177%-os szintjére emelkedett (317,94 milliárd euró) [14], miközben a munkanélküliségi ráta folyamatosan emelkedett, drasztikusan nőtt a szegénységi küszöb alatt élők, illetve az azzal fenyegetettek száma, és csökkent a GDP. Ilyen helyzetben került sor a nevezetes kormányváltásra Görögországban 2015 januárjában.

Ön jön, Mr. Tsipras!

Amint említettük, Tsipras a kormányzása kezdetén komoly ambíciókkal vágott neki a “jóléti fordulat” levezénylésének. Három nappal a kormányalakítást követően a kabinet megszakította a tárgyalásokat az ország hitelezőivel (az EKB, az Európai Bizottság és az IMF alkotta “trojkával”), és bejelentette, hogy a “mentőprogram” meghosszabbítására sem tart igényt. Varoufakis a Syriza programjára utalva kifejtette, hogy nem ismerik el a hitelezők által megállapított konstrukciót és feltételeket, és visszafizethetetlennek tartja Görögország adósságát. [15] A kabinet prominensei – később rendre visszatérő motívumként – az európai szolidaritásra, illetve a közös európai értékekre (az Európai Unió működéséről szóló kontraktusban is szereplő szabadság, biztonság, jogállamiság és jólét ) helyezték a hangsúlyt, bízva a racionalitás és a formális logika elveinek hatásában. Azonban már ekkor látszott, hogy a neoliberalizmus elvei iránt elkötelezett európai establishment érzéketlen mindennemű méltányossági princípium iránt, így a görögök később azzal rukkoltak elő, hogy Németország fizesse meg Görögország részére a második világháborús német megszállás következtében előállott károkat, ami természetesen hangos elutasításra került a német fél részéről, [16] és tovább fagyasztotta Athén és Berlin meglehetősen hűvössé váló viszonyát.

A Római vakáció című film (1953) inspirálta plakát . A Varoufakis védjegyévé vált híres motorra Merkel is felkapaszkodott.

Február derekán – amint az a bevezető sorokból is kitűnik – végül a görög kabinet megbarátkozott egy “nemzeti reformterv” kimunkálásának gondolatával, ezzel pedig kezdetét vette a hónapokon keresztül húzódó macska-egér harc. A kabinet és tárgyalódelegációja egyre kétségbeesettebb kísérleteket tett a saját választási ígéretei, illetve szociális elkötelezettsége, valamint a minimális rugalmasságot sem mutató, rigorózus hitelezők közötti lavírozásra. A Syriza, illetve Tsipras hétről hétre több engedményt kényszerült tenni a Trojkának, fokozatosan revideálva korábbi programját. A tárgyalások hangulatát talán a Varoufakis lemondását követően közzétett beszámolója illusztrálja a legjobban:

Nagyon jól tudom, milyen érzés bevonulni azokba a lelketlen, neonlámpás szobákba, tele olyan csinovnyikokkal és bürokratákkal, akiket egyáltalán nem érdekel a döntéshozás emberi ára. [17]

Sok hűhó semmiért? 

A kabinet kezdte megérteni a globális kapitalizmus működési mechanizmusának logikáját: az ún. washingtoni konszenzus, a “piaci fegyelem” követelménye drámai mértékben csökkentette a nemzeti gazdaságpolitika hatókörét és jellegét. Az alapvető minimalista modelltől való eltérésre  tett minden kísérlet ugyanis könnyen maga után vonhatja a globális piacok által az államra kirótt, büntetően nagy költségeket. [18]  Ehhez járul még a Görögország eurózónás tagságával járó kellemetlen következmény: a monetáris szuverenitás gyakorlatilag teljes eliminálódása (a nemzeti valuta megléte esetén a kormányzat leértékelhette volna a drachmát, növelve ezzel az ország versenyképességét, ami gazdasági növekedést is eredményezne, és természetesen ebben az esetben a jóléti kiadások és az egyéb szükséges intézkedések mellett az adósság törlesztésére is sor kerülhetett volna).

A Tsipras-kabinet gyakorlatilag ezen a ponton vált zsarolhatóvá: az európai integráció iránti mély elkötelezettsége miatt ugyanis a kormányfő egyáltalán nem gondolkodott a “Grexit” (Görögország eurózónából történő távozása) eshetőségén, így értelemszerűen a nemzeti fizetőeszköz visszaállításának lehetőségén sem. A saját ideológiai preferenciái, a Syriza balszárnyának minden költségvetési kiigazítást ellenző álláspontja, illetve a hitelezők kemény megszorításokat követelő elvárásainak trilemmájában vergődő kormányfőt lassan, de biztosan felőrölték az események. Tsipras a legszorosabb munkatársai elmondása szerint döntő helyzetekben mutatkozott labilisnak: a hitelezőkkel folytatott tárgyalások folyamán gyakran hagyta ott például a tárgyalóasztalt, hogy egyeztessen pártja képviselőivel, amelynek eredményeként egymásnak néha gyökeresen ellentmondó argumentumokat igyekezett közvetíteni tárgyalópartnerei felé. [19]

Tsipras megítélésünk szerint olyan kaliberű ember, mint Dosztojevszkij Idiótája: a magasabb politikai elvekben, és az integrációt alkotó partnerállamok vezetőinek jóhiszeműségében egy gyermek naivitásával hívő idealista. Ezért nem tudta elképzelni azt, hogy a végig a németek álláspontja által dominált hosszas egyezkedéseken végül kínpadra küldhetik a hellének országát, és ezért állhatott fel június végén az asztaltól, hogy népszavazást hirdetve [20] – és a Trojka újabb megszorításokat követelő “ajánlatának” elutasítása mellett kampányolva – kerülhessen a kezébe egy komoly politikai adu ász a további tárgyalások folyamán. Az eredmény azonban a megszorító csomag görög választópolgárok 61%-a általi elutasítása ellenére katasztrofálisnak bizonyult, és nemhogy megerősítette, hanem éppen gyengítette Tsipras tárgyalási pozícióit.

Németország – az a Németország, amelynek adósságállománya a második világháború utáni években 32 milliárd márkára rúgott, és ha az 1953. évi londoni adósságegyezményben nem engedik el az adósságállomány több mint felét, aligha tudja bevezetni a prosperáló szociális piacgazdaságot – [21] példát kívánt statuálni a hitelezői elvárásokkal szembeszegülő görög kormánnyal. A harmadik “segélycsomag” nyújtása fejében minden korábbinál megalázóbb, ultimátumszerű feltételeket szabtak a görög féllel szemben. A drasztikus ÁFA-emelésen, a nyugdíjak csökkentésén, a nyugdíjkorhatár növelésén, a közszférában dolgozók bérének csökkentésén túlmenően a legabszurdabb követelés egy privatizációs alap létrehozása volt, amelybe három év alatt 50 milliárd eurónyi bevételt kell felhalmozni a görög nemzeti vagyon értékesítéséből. Ebből 25 milliárd eurót adósságtörlesztésre, 12,5 milliárd eurót pedig az államadósság csökkentésére kell majd fordítani. A görög kormánynak vállalnia kellett továbbá, hogy a “releváns politikai területeken” minden törvénytervezetről előzetesen konzultálni fog a Trojkával, és konszenzusra is jut velük, még a társadalmi konzultáció, illetve a törvényjavaslat benyújtása előtt kellő időben. Ez gyakorlatilag olyan függő helyzetbe hozza Görögországot a hitelezőivel szemben, ami a szuverenitás teljes elvesztésével és kvázi a gyarmati státuszba süllyedéssel jár. [22] (Meinecke meghatározása szerint a szabad és önálló állami lét azt jelenti, hogy egy ország azokat a törvényeket követi, amelyeket az államrezon diktál számára. A Syriza-kabinet azonban a remélt szociális kohézió biztosítása államrezon szintjére emeléséről kénytelen volt lemondani, és azt a hitelezők kívánalmai szerinti tartalommal megtölteni.) [23]

A kapitulációra kényszerítés teljessége érdekében a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble  az “átmeneti Grexit” lehetőségét is felvetette, majd a tárgyalásokon Angela Merkel, Francois Hollande és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke is kész helyzet elé állította a görög miniszterelnököt: a megszorító csomag elutasításának alternatívája a “Grexit” kikényszerítése, és a görög bankrendszer teljes összeomlása lett volna. [24] A görög parlament kénytelen volt megszavazni az újabb megszorításokat, legitimálva ezzel az autonóm mozgástér  lehetőségétől való megfosztottságát.

Quo vadis Európa? 

A görög adósságválság “kezelése” immáron nyilvánvalóvá tette, hogy a centrum pozíció fenntartása érdekében Németország teljesen érzéketlenné vált a félperiféria és a periféria problémái iránt, sőt a Trojka feltételességhez kapcsolt hitelnyújtása támogatásával tovább fokozza az európai társadalmakban egyébként is szélesen tátongó Észak-Dél törésvonalat. A száz sebből vérző washingtoni konszenzus kívánalmainak (privatizáció, dereguláció, megszorításon alapuló fiskális politika, a nyugdíjak és a közszférában tevékenykedők számának csökkentése, a nyugdíjkorhatár kitolása) könyörtelen kikényszerítésével pedig aktívan hozzájárult a görög válság – vélelmezhetően küszöbön álló – további eszkalálódásához.

Értelmezésünk szerint a nagytőke érdekeivel való összefonódás mellett mindezt azért tette, hogy negatív színben tüntesse fel a megszorításellenes retorikával kormányra kerülő, eleinte a neoliberális gazdaságpolitika keynesiánus alternatíváját kínáló görög kabinet válságkezelő tevékenységét. Ha ugyanis sikerül bebizonyítania, hogy a megszorítás-ellenes pártok kormányra kerülve nem könyvelhetnek el a gazdasági növekedés irányába ható sikereket, azzal illuzórikussá teszi a kormányzásra készülő spanyol Podemos, az olasz Ötcsillagos Mozgalom, és az ír Sinn Féin programjában foglaltak megvalósíthatóságát is.

Úgy tűnik tehát, hogy a 2015 elején még nagy reményekkel kecsegetető rendszerkritikus alternatívát a neoliberális gazdaságpolitika további fenntartásában érdekelt körök eredményesen térítették le a további fejlődési lehetőség útjáról – azaz ismét a Margaret Thatcher védjegyévé vált szlogent “aktualizálták”: there is no alternative,azaz nincsen alternatíva: továbbra is “szükségszerű” a szakítás a jóléti állam ideáljával, és a szabad versenyes piacok (f)elsőbbségének fenntartása mellett továbbra is elodázhatatlan a munka és a tőke között eloszló jövedelmeknek az utóbbiak felé történő csoportosítása.

Ezzel a szcenárióval szemben mi csak Petőfi sorait tudjuk felhozni: az idő igaz, s eldönti, ami nem az… [25]


[1] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, 81., 83. p. Ennek hátterében az (is) áll, hogy 2010-ben az akkor 27 tagú Európai Unióban a szegénységi mutatókat illetően 80,7 millió ember (a lakosság 16,4 százaléka) élt a szegénységi küszöb alatt, a gyermekek vonatkozásában ez a mutató pedig még drasztikusabb volt (19%-os szint). A következő években ez az arány tovább romlott, így 2012-ben a 28 tagú EU-ban 85 millió fő szenvedett szükséget. Emellett a hosszú távú (tizenkét hónapnál hosszabb) munkanélküliség aránya is nagymértékben nőtt: a 2011-es évben számuk Európai Uniós szinten elérte az összes munkanélküli 43,1 százalékát. Az adatok forrása: Artner: op. cit. (2014), 134. p.

[2] Ezek a Sziriza első intézkedései. Origo, 2015. január 28.  (Letöltés: 2015. február 22.)

[3] Went, Robert: Globalization: Neoliberal Challenge, Radical Responses. Pluto Press, London 2000, 15. p. A hivatalosan senki által sem hirdetett, sőt éppenséggel tagadott, ám a gyakorlatban rendre érvényesített neokonzervatív-neoliberális intervencionizmus lényege, hogy a megszorító programok (“költségvetés-stabilizáló intézkedések”) elfogadásával minden veszteséget igyekszik társadalmiasítani, miközben a konjunktúra idején felhalmozott nyereségek “természetszerűleg” privatizáltnak számítanak, azaz abból a szélesebb rétegek nem részesülhetnek.

[4] Keynes, John Maynard: The End of Laissze-faire. Leonard & Virginia Woff, London, 1926, pp. 40-41.

[5] Winlow, Simon – Hall, Steve – Briggs, Daniel – Treadwell, James:Riots and Political Protest. Notes from the Post-Political Present.Routledge, Abingdon, Oxon, 2015, 199. p.

[6] What the Syriza Government Will Do (Letöltés: 2015. júlus 22.)

[7] Pogátsa Zoltán: A Sziriza megbuktatása az uniós pénzügyminiszterek célja? (Letöltés: 2015. július 22.); Gyüre József: Az EU megpuccsolta Cipraszt? (Zsoldos kontra Pogátsa), in Heti Válasz, XV. évfolyam, 25. szám (2015. július 16.), pp. 28-31. at 28. p.

[8] Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kft., Budapest, 1991, 189. p.

[9] Sørensen, Catharina: A Conceptual Analysis and a Longitudinal. Cross-Country Examination of Public Scepticism Towards the European Union. Department of Political Sciences, University of Copenhagen, Copenhagen, 2007; Love me, love me not,,, A typology of public eurosceptiscism. EPERN Working Paper, No. 19. Sussex European Institute, University of Sussex, Falmer, Brighton,  2008.

[10] Taggart, Paul: The populist politics of euroscepticism. Paper prepared for presentation at the 5th Biennial Conference of the European Community Studies Association, Seattle, 29 May – 1. June.  Unpublished. University of Sussex, Brighton, 1997, 3. p.

[11] Taggart: op. cit. (1997), 2. p.; Pogátsa Zoltán: Az európai integráció politikai gazdaságtana, in Eszmélet, 25. évfolyam, 98. szám (2013), pp. 191-196. at 191. p.

[12] Erre nézvést lásd Nikosz, Fokasz: Dinasztiák, in Élet és Irodalom, 2004. március 5.

[13] Artner: op. cit. (2014), pp. 214-216.

[14] Preliminary Report of the Truth Comittee on Public Debt. Hellenic Parliament, Athens, 2015,  20. p.

[15] Megszakította a tárgyalásokat az új görög kormány a hitelezőkkel (Letöltés: 2015. július 23.)

[16] Germany rejects Greece’s demands for $200 billion… (Letöltés: 2015. július 23.)

[17] Golden Dawn will be strenghtened by more austerity, Yanis Varoufakis warns (Letöltés: 2015. július 23.)

[18] Bisley, Nick: Rethinking Globalization. Palgrave Macmillan, New York, 2007, 59. p.

[19] Special Report: The man who cost Greece billions (Letöltés: 2015. július 23.)

[20] Greek PM Alexis Tsipras calls referendum on bailout terms(Letöltés: 2015. július 23.)

[21] Becker, Andreas: German economic miracle: thanks to debt relief?(Letöltés: 2015. július 23.)

[22] Spártai körülményeket ígér a görögöknek az új csomag (Letöltés: 2015. július 23.)

[23] Meinecke, Friedrich (1924): Az államrezon fogalma, in Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003, pp. 71-90. at 72. p.

[24] Jöhet az átmeneti Grexit (Letöltés: 2015. július 23.); Víz alá nyomták a görög kormányfőt (Letöltés: 2015. július 23.)

[25] Petőfi Sándor: Voltak fejedelmek… (1846)

Post Navigation