Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “június, 2016”

Prezidencializálódás a politikában 1. rész

Az alábbiakban vendégszerzőnk, Balogh Norbert másodéves győri joghallgató gondolatait olvashatjátok a politikai alrendszerben tapasztalható prezidencializálódás jelenségéről. A tanulmányt két részletben közöljük le; az alábbiakban az első részt tanulmányozhatjátok át.

Soha nem tudsz megváltoztatni dolgokat azáltal, hogy harcolsz a létező valóság ellen. Hogy megváltoztass valamit, építs egy új modellt, ami elavulttá teszi a már létezőt.” (Buckminster Fuller)

Már a történelem kezdete óta igaz az a megállapítás, hogy az ember, mint közösségi lény életét különféle érdek-, és hatalmi viszonyok határozzák meg. Az idő múlásának jellegéből adódóan ezek a viszonyok egyre inkább differenciálódást mutatnak. Nincs ez másképp napjainkban sem. A XXI. század új kihívások elé állította a világ országainak politikai rendszereit – mint a társadalom funkcionális alrendszereit –, ennek következményeként a hatalmi kérdésekre adott válaszok változóban vannak.

A prezidencializáció, mint gyűjtőfogalom alatt értett hatások olyan mértékű mozgatórugóként jelentkeznek a politikai döntések meghozatalának folyamatában, amit mindenképpen számba kell venni, ha a politikai szféra arculatának olyan átalakulásáról beszélünk, ami elhozhatja a várva várt megoldásokat az említett kihívásokra.

Írásom célja a prezidencializálódás jelenségének bemutatása, azonban ezt megelőzően a főbb kormányformák tipizálásával kell kezdenem az ismertetést, hiszen ez elengedhetetlennek bizonyul az azt követő fejtegetésekhez. Ezt követően járom körül a jelenség tényleges megnyilvánulását, kezdve az általános ismertetőjegyek számbavételével, illetőleg bizonyos klasszifikációként a többségi és a konszenzuális rendszerek vonatkozásában megmutatkozó differencia ismertetésével, majd a bemutatott folyamatok kiváltó okaival zárva az eszmefuttatást. Mindezek után konkretizálom a prezidencializálódást, ami egy adott kontextusban való elhelyezést takar, magyarán az aktuálpolitikai paletta általi megragadást. Ez magában foglal egy nemzetközi kitekintést két ország irányába, emellett pedig a magyarországi helyzet vizsgálatát.

A jelen munka indirekt céljaként szerepel továbbá annak bebizonyítása, hogy a téma a politikai argumentációkban történő szerepeltetésre méltán tart igényt. Ennek igazolásául említeném a prezidencializálódás aktualitását, továbbá a tényt, miszerint a jelenség szerteágazó jellegéből adódóan számos oldalról meg lehet azt közelíteni, így különböző akkurátus elemzésekkel olyan eredmények elérése lehetséges, amelyek adott államok konkrét hatalmi berendezkedésére lehetnek hatással.

A módszertan szempontjából tisztázandó az is, miszerint az írás alapvetően alkotmányjogi és államelméleti vetületek elemzésével operál, emellett azonban a téma jellegéből adódóan szükségesnek tartottam olyan számottevő politológiai részletek bekapcsolását is az összképbe, amelyek ugyancsak nélkülözhetetlennek mutatkoztak.

1. A kormányformák tipizálása

A kormányforma kifejezés azt az alkotmányos elrendezést takarja, ami alapján a parlament, az államfő és a kormány, tehát a legmagasabb szintű állami szervek működnek. [1] Egyszerűbb megfogalmazással élve, Szente Zoltán a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között fennálló viszonyként definiálja a kormányformát. [2] Fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy a képlet nem ennyire egyértelmű. Sári János például tovább bővíti a definíciót, miszerint a hatalommegosztást tekintve kiindulópontnak, az igazságszolgáltatást is beemeli a másik két klasszikus hatalmi ág mellé. [3]

Minden további nélkül azt mondhatjuk tehát, hogy már a definícióban való eltérések is tisztán jelzik azt a tényt, hogy az egyes országok kormányformái egy adott társadalmi konstrukciónak az eredményei, azaz a definíció maga is kontextusfüggő.

Így tehát a konszenzus, azaz egy általánosan elfogadott meghatározás hiányára való tekintettel tartom szükségesnek az általános orientáló pont bevezetését az egyes kormányzati rendszerek elemzése előtt. A kormányforma lényegi eleme ugyanis a végrehajtó hatalom felelősségének milyensége, annak alkotmányos megoldása. [4] Azaz, hogy a parlamenti jog milyen garanciális jellegű eszközöket nevesít a végrehajtó hatalom ellenőrzésére való tekintettel. A felelősséggel összefüggésben pedig már beszélhetünk a bizalmi skála két végpontjáról, a tiszta parlamentarizmusról és a tiszta prezidenciális rendszerről, ahol az előbbi jelenti a felelősség erőteljes megvalósulását, míg az utóbbi nélkülözi a felelősséget. [5]

Más kérdés, hogy szintén nincs teljes megegyezés az egyes kormányformák számát illetően. Azonban megállapítható, hogy legszélesebb körben a parlamentáris, a prezidenciális, illetve a félprezidenciális kormányformák az elfogadottak, ezért az írásomban magam  is ezek elemzésével kezdek, továbbá az aktualitásra való tekintettel egy negyedik formát is érintek.

  • A parlamentáris kormányforma

A parlamentáris kormányzati rendszer az Egyesült Királyságból kiindulva hódította meg Európát. Innen ered tehát a Westminster-modell elnevezés, ami a fent említett bizalmi skála tiszta parlamentarizmus végpontjával azonosítható. Ki kell emelni viszont azt a tényt is, hogy az európai országok többpártrendszerű közegébe átkerülve, végbement egy olyan folyamat, amely a rendszer racionalizálását célozta. [6]  Lényegében át kellett ültetni a meglévő szisztémát az európai társadalmakba, elkerülve a lehetséges kormányválságokat, az egyes országok kormányozhatatlanságát. A problémát vizsgálva egyértelműnek tűnhet a megoldás, miszerint a végrehajtó hatalmat kell megerősíteni, amit a parlament irányába megvalósuló felelősségnek az oldásával lehet elérni. Ha pedig belegondolunk, hogy hány ország vette át a szigetországban kialakult modellt, továbbá vezette azt rá a saját társadalmi-politikai berendezkedésére, máris többféle altípust láthatunk magunk előtt a parlamentarizmus kormányformáján belül. Kellőképpen szemléltetheti ezt a megállapítást, ha az egyes országok konkrét kormányzati rendszerével kapcsolatos sajátosságokat emeljük ki az általános jellemzők közül. [7]

Az ismertetett folyamat ellenére azonban elmondható, hogy a parlamentáris kormányforma fő sajátosságai jól meghatározhatóak. A legalapvetőbb a parlament elsőbbsége a végrehajtó hatalommal szemben. Vagyis, hogy a kormányzat valamilyen módon politikailag felelősséggel tartozik a törvényhozásnak, ami alapján a parlament ellenőrizni tudja a kormány tevékenységét. Ennek minimális kritériuma, hogy a kormány mandátuma a parlament bizalmával legyen összefüggésbe hozható. [8] Azaz, hogy a parlamenttől függjön a kormány megalakulásának lehetősége, emellett pedig szükség esetén a megelőlegezett bizalom visszavonható legyen. A felelősség szükségképpeni volta a legitimáció kérdéskörével kapcsolatban érthető meg igazán. A vizsgált rendszerben ugyanis ez teremti meg magának a kormánynak a legitimitását. [9] Ez tehát azt jelenti, hogy közvetetten valósul meg a végrehajtó hatalom legitimációja, mégpedig a választópolgárok által közvetlenül választott – ily módon legitimált – törvényhozó hatalomtól származtatva. [10] Érdekességképpen jegyzem meg, hogy ez alól a szabály alól kivételt képzett Izrael, ahol 1996 és 2001 között a nép választotta a kormányfőt. [11]

A parlament tehát, mint említettem, megvonhatja a bizalmat a kormánytól, így félbeszakíthatja annak mandátumát. Ez azt jelenti, hogy a kormánynak nincsen határozott idejű mandátuma, hiszen a parlament bizalommegvonási-szankcionáló eszköze értelmében fennáll annak a lehetősége, hogy a kabinet nem tölti ki a hivatali időt. [12] A bizalommegvonás a tényleges politikai gyakorlatban a bizalmatlansági indítvány intézménye által valósul meg, aminek két fajtája terjedt el. Történetileg szemlélve elsőként az egyszerű, destruktív forma került bevezetésre, ami pusztán a bizalommegvonást célozta, azonban új kormányfőjelöltet nem nevezett meg. A Weimari Köztársaság instabil politikai rendszere kiváló példa arra, hogy rávilágítson ezen forma hiányosságára, nevezetesen az utód megtalálásának nehézségére. [13] A negatív tapasztalatokból okulva születhetett meg az indítvány konstruktív változata, amely már csakis az új kormányfőjelölt megnevezésével együtt vált benyújthatóvá.

Az eddigiekből már kiolvasható a parlamentáris kormányforma további jellemzője, miszerint a valóságban a törvényhozó és a végrehajtó hatalom összefonódik, szinte teljes fúziót alkotnak. [14] Ezáltal egy kölcsönösen függő viszony alakul ki a két hatalmi ág között. Itt kapcsolódik be a rendszer működésébe az államfői aktivitás, neki ugyanis joga van feloszlatni a parlamentet, így alkotva ellensúlyt. Érdemes megjegyezni, hogy a feloszlatási jog a demokratikus működés feletti őrködéssel hozható összefüggésbe, ugyanis a köztársasági elnök ezt a jogot általában feszültségfeloldás gyanánt foganatosítja, amely feszültség a törvényhozás és a kormány között feloldhatatlannak bizonyul. [15] Ebből következik, hogy a parlament mandátuma sem tekinthető fixnek.

Az államfő kapcsán említeném meg a parlamentáris rendszerek azon általános jellemzőjét, miszerint a végrehajtó hatalom belső struktúráját tekintve dualisztikus, azaz a kormányfői, illetve az államfői tisztség elkülönül egymástól. [16] Mindkét közjogi méltóság tekintetében további következtetések levonása szükséges. Az államfőnek ebben a konstrukcióban többnyire szimbolikus, reprezentatív szerepkör jut. Emellett a köztársasági elnök nem tartozik semmilyen politikai felelősséggel, ezért elkerülhetetlen volt az ellenjegyzés intézményének megteremtése.

Az ellenjegyzés a köztársasági elnök aktusának érvényességi kelléke. Az ellenjegyzés megtörténtével a Kormány vállalja a politikai felelősséget a köztársasági elnök aktusáért az Országgyűlés előtt.” [17]

Ennek fényében evidens, hogy a végrehajtó hatalom élén, mint kollektív szerv, a kormány áll. A kormányon belül is kiemelkedő jelentősége van a kormányfő, azaz a miniszterelnök személyének. Megjegyezném azonban, hogy országonként nagyvonalú eltérések mutatkoznak abban, hogy milyen feladat-és hatásköröket gyakorolhat a miniszterelnök, meghatározva, hogy milyen mértékben képes tényleges befolyásra a politikai döntések terén. Az erős miniszterelnöki pozícióra példaként említhető Németország és Nagy-Britannia, a gyengére pedig Norvégia és Hollandia.[18]

  • A prezidenciális kormányforma

Az elnöki rendszer kialakulása az Amerikai Egyesült Államokban ment végbe, kiindulópontjának az 1787-es alkotmány hatályba lépése tekinthető. Európában nem vált meghatározóvá, ezzel ellentétben szinte az összes latin-amerikai ország átvette ezt a kormányformát.[19] Ugyanakkor ezek az adaptációk meglehetősen eltértek az eredeti formától, az átvevő országok társadalmi-politikai berendezkedése  miatt.

A kormányzati rendszer fundamentuma az erőteljes hatalommegosztás. Az alkotmányra visszautalva ugyanis megállapítható, hogy a Monstesquieu-féle, de a már Polübiosz által is megfogalmazott, egymást kölcsönösen korlátozó és ellenőrző hatalmi struktúra itt jelent meg elsőként ilyen tiszta formában. A három hatalmi ág tehát nem elszigetelten működik egymástól, a hatalommegosztás dogmája csupán a hatalomkoncentrációt zárja ki bizonyos jogosítványok biztosításával .[20] Innen ered a méltán elhíresült fékek és ellensúlyok, azaz a checks and balances rendszer elnevezése. Az így megvalósuló szisztéma kölcsönös függőségi viszonyt teremt a hatalmi ágak között, ahol azok egyenlő erőviszonyban állnak egymással.

george-washington-inaugurated3.jpg

A végrehajtó hatalom letéteményese ebben a koncepcióban az államfő, aki ennél fogva kormányfő is egyben. Mivel egyazon személy tölti be a két tisztséget, a rendszert a monolitikus jelzővel illethetjük. Az államfőt a választópolgárok közvetlenül választják, [21] akit ebből kifolyólag nem terhel politikai felelősség a törvényhozás irányába. [22] Ez azt jelenti, hogy az államfő mozgásterére nincs hatással a törvényhozó hatalom, olyan értelemben, miszerint nem szükséges, hogy megszerezze annak többségi támogatását a hatalma gyakorlásához. Más kérdés, hogy a jogi felelősség kapcsán természetesen be kell tartania az alkotmányt és a törvényeket. Itt jön a képbe egy olyan eljárás, mint az impeachment az Egyesült Államokban. Főszabály szerint az elnök mandátumának időtartama fix, vagyis politikai okokból nem lehetséges a leváltása. [23] Ez egyrészt növeli a végrehajtás stabilitását, azonban ezzel együtt igen kockázatos megoldás. Pontosan ezért döntöttek úgy az alapító atyák, hogy alkotmányos szinten szabályozzák a kérdést, létrehozva egy garanciális eszközt az elnökkel szemben, ami lehetővé teszi a leváltását az alkotmány megsértése esetén. A valósághoz azonban hozzátartozik, hogy az eljárás igen hosszadalmas és rögös útként írható le. Mi sem támasztja alá jobban ezt az állítást, mint hogy eddig mindössze két elnökkel kapcsolatban [24] kezdeményezte a képviselőház az alkotmányos, peren kívüli vádemelési eljárást, a szenátusi tárgyaláson azonban mindkét eset felmentéssel végződött .[25] Richard Nixon pedig elejét véve az elnöki székből való elmozdításnak, nemes egyszerűséggel lemondott tisztségéről.

  • A félprezidenciális kormányforma

A félprezidenciális kormányzati rendszer megszületése jóval későbbre datálható, mint az előbbieké, ugyanis a XX. század második felében vált csupán a főbb kormányformák egyikévé. Pontosítva az időbeli elhelyezést, Franciaországban az V. Köztársaság Alkotmánya az, ami megteremtette a félelnöki kormányformát, annak 1958-as elfogadásával. [26]

A félprezidenciális modell lényegét az előbbiekben már részletezett, két fő kormányforma előnyös sajátosságainak vegyítése jelenti. Másképpen megfogalmazva, a félelnöki rendszer a prezidenciális és a parlamentáris kormányforma közötti átmenetnek tekinthető. A berendezkedés alapvető jellemzője, hogy a végrehajtó hatalmi ág megoszlik a köztársasági elnök és a kormány között. [27] Ebben a berendezkedésben – a parlamentáris rendszerekkel ellentétben, a prezidenciális rendszerekhez hasonlóan – a köztársasági elnök sokkal erősebb közjogi pozícióval rendelkezik, aminek magyarázó tényezője, hogy közvetlenül a nép választja, éppen ezért az államfő nem felelős a parlamentnek, [28] sőt az ilyen rendszerekre jellemzően fel is oszlathatja a törvényhozást. A kormány viszont a parlament és a köztársasági elnök irányába is felelősséggel tartozik, [29] ami azt jelenti, hogy mindkét oldalról megbuktatható.

A félprezidenciális berendezkedésen belül nagy a differenciáltság az egyes országokat tekintve, ami mindig az elnök hatalmának súlyával kapcsolatos. Ezt pedig két tényező határozza meg. Egyrészt az elnök alapvető, alkotmányos szinten meghatározott jogköre, másrészt a választások során kialakult parlamenti többség. Ezek közül az utóbbi az érdekesebb, ugyanis ha a köztársasági elnök pártállása nem egyezik meg a törvényhozás többségének pártállásával, kénytelen lesz az ellentáborból kinevezni a miniszterelnököt. [30] Az így kialakult kohabitáció, vagyis politikai társbérlet pedig nyilvánvalóan csökkenti a végrehajtó hatalom hatékonyságát. A rendszer ilyenkor jobban közelít a parlamentáris kormányforma felé, ha pedig a tisztségeket betöltő személyek pártállása megegyezik, a prezidenciális kormányformára emlékeztet nagyobb mértékben. [31] Megjegyezném, hogy Franciaországban az első kohabitáció hatására egyes elemzők a teljes kormányozhatatlanság képét vizionálták, igaz, ez végül nem következett be, de a végrehajtás hatékonysága valóban jelentősen csökkent, hiszen a munkamegosztás eleinte igencsak nehézkesnek bizonyult François Mitterrand köztársasági elnök és Jacques Chirac miniszterelnök között. [32]

  •  A jurisztokratikus kormányforma

A jurisztokrácia aktuális kérdéskörré tétele Pokol Bélához köthető, aki az új formát az alkotmánybíróságok megnövekedett hatalmából eredezteti, aminek következménye a hatalmi folyamatok olyan szintű megváltozása, ami szétfeszíti az eddigi kormányformák kereteit. [33]

A közjogi főszereplők küzdelmeiben az Alkotmánybíróság az által tud részt venni – illetve a középpontba kerülni –, hogy a törvényeket a létrehozásuk után közvetlenül megsemmisítheti. [34] Ebből adódik, hogy együttkormányzás alakul ki az alkotmánybíróság és a visszaszorított kormányzat között. [35] A demokrácia így átcsúszik jurisztokráciába, mely átcsúszás arányait az elmúlt évtizedek globális tendenciái és az egyes országok belső hatalmi szerkezete határozza meg. [36] A kormányformával kapcsolatban ki kell emelni, hogy több fokozata is kialakulhat, különböző meghatározó tényezők függvényében. Ilyen tényező az alkotmánybíróságnak az alkotmányhoz való monopolizált hozzáférésének foka, az alkotmányértelmező hatalom szélessége, az alkotmánybírósági törvénymegsemmisítési jogkör aktivitásának terjedelme, és a bírák megbízásának időtartama.[37]

2. A prezidencializálódás jelenségének bemutatása

A prezidencializálódás kérdésköre relatíve új jelenségként értelmezhető a politikai életben. Meghatározni pedig úgy lehetne, miszerint egy adott állam hatalmi berendezkedése egyre inkább elnökibbé válik a gyakorlatban, méghozzá annak ellenére, hogy a kormányforma típusának megváltoztatásáról szó lenne. [38] Az elnökibbé válás pedig azt takarja, hogy egyre inkább megjelennek a prezidenciális kormányforma jellemzői az aktuálpolitika színterén. Ezáltal pedig a parlamentáris kormányzás harmadik típusa alakul ki – a kabinet és a miniszterelnöki/kancellárelvű után –, amely a beszédes „elnöki” elnevezéssel illusztrálható. [39] Azt mondhatjuk tehát, hogy ezt a bizonyos harmadik fejlődési fokozatot a prezidencializáció alatt értett változások alakítják ki. A jelenségről Thomas Poguntke és Paul Webb azt állítják, hogy háromarcú; azaz, hogy a megvalósuló változásokat három különböző oldalról vizsgálhatjuk. Egyrészt a végrehajtó hatalom oldaláról, másrészt a párton belül lejátszódó folyamatok oldaláról, harmadrészt a választási rendszer oldaláról. A prezidencializáció tehát egy igen összetett, komplex jelenség, amit ha közelebbről szemlélünk, megállapítható, hogy egy adott ország társadalmi és politikai környezete az, ami végtére is meghatározza azt, hogy a jelenség miként valósul meg, illetve milyen mértékben.

A különböző országokban tapasztalható eltérések ellenére azonban elmondható, hogy a leegyszerűsített, általános képlet ugyanaz. A lényeg ugyanis úgy fogalmazható meg, miszerint a politikai hatalom eltolódik, jellege megváltozik, méghozzá az egyes vezetők [40] javára, illetőleg ebből adódóan a kollektív aktorok hátrányára. [41] Arról van tehát szó, hogy a vezető az eddiginél nagyobb autonómiával fog rendelkezni, azaz lehetséges cselekvéseinek mozgástere kitágul. Mielőtt a további fejtegetésekbe belekezdenék, ezen a ponton emelném ki Körösényi András megállapítását, mely szerint a prezidencializációt nem lehet tisztán alkotmányjogi fogalomként értelmezni, ezért helyesebb, ha egy olyan metaforaként fogjuk fel, ami az egész politikai rendszer működési logikájára kihat. [42]

A jelenség három arculatának elemzése

  • A végrehajtó hatalom szintje

Elsőként a végrehajtó hatalom színterét veszem górcső alá. „A végrehajtó hatalom szintjén a politika prezidencializálódása a miniszterelnöki hatalom megerősödését és a kormány testületi karakterének gyengülését jelenti.” [43] Körösényi András kiegészíti ezt a megfogalmazást azzal, miszerint maga a végrehajtó hatalom is megerősödik a politikai rendszer egészén belül. [44] Ami biztos, hogy a hatalmi erőviszonyoknak az ilyen módon történő átrendeződése több dolgot is magában foglal. Egyrészt a miniszterelnöknek nő az autonómiája, vagyis megnövekszik azoknak a területeknek a száma, amelyekkel kapcsolatban a személyes ellenőrzése érvényesül. [45] Másrészt – szintén a megnövekedett autonómia eredményeképpen – az esetlegesen felmerülő, politikai értelemben vett ellenállásokat is könnyebben tudja letörni. [46] Következésképpen az első esetben nem szükséges effektíve hatalomgyakorlás másokkal szemben, azonban a második eset már megkívánja a hatalomnak a konkrét érvényesítését is. [47] Harmadrészt pedig – a Körösényi-féle megközelítésben – a végrehajtó hatalom erőteljes térnyerése vázolható fel a törvényhozási folyamatokban. Ennek tekintetében utalnék vissza a fentebb vázoltakra,  ti. hogy a parlamentarizmus elmélete szerint a törvényhozásnak felelős a végrehajtás, azonban a valóságban kölcsönös függőség alakul ki a két hatalom között. Véleményem szerint a prezidencializálódás jelenségén keresztül ez még tovább fokozódik egy parlamentáris rendszer vonatkozásában, hiszen végső soron a végrehajtó hatalom válik dominánssá a hatalmi ágak fúziójában. A prezidencializáció kapcsán ugyanis az ún. munkaparlament jelleg helyett még inkább a vitaparlament az a jelző, amivel a törvényhozást illetni lehet, azaz a kormányzat kontrollálja a törvényhozást. Így a parlament eredeti rendeltetését tekintve háttérbe szorul, vagyis a kormány feletti ellenőrző funkciója gyengítésre kerül. Ezzel ellentétben a kormány – mint említettem – a törvények megalkotásának szignifikáns elemeként jellemezhető. Egy szó, mint száz: a parlament lényegében a kormányzat kiszolgálásának színterévé válik.

Summázva az említetteket elmondható, hogy a miniszterelnök hatalmi pozícióját két viszony határozza meg. Elsőként a kormány és a parlament viszonya, másodszor a kormányon belüli viszonyok. Kiemelendő még, hogy a miniszterelnök mozgásterét csökkenti, ha koalíciós vagy kisebbségi kormányt vezet, ezenfelül növeli, ha egyben ő a párt elnöke is. [48]

Röviden kitérnék még egy szintén nem elhanyagolható összefüggésre. Ha ugyanis a végrehajtáson belül a kormányfő javára történik a hatalom átrendeződése, mindemellett a végrehajtó hatalom dominanciája is kimutatható a törvényhozás felett, akkor ez azt jelenti, hogy a miniszterelnök is dominánsabbá válik a parlamentben, azaz hatalma ezen a szinten is növekedést mutat. Más szavakkal: a törvényhozás folyamatában megmutatkozó szerepköre is erősödik.

  •  A pártok szintje

A pártok vonatkozásában a prezidencializálódás folyamatainak eredményeként a pártvezér javára zajlik le a hatalmi eltolódás. [49] Magának a pártnak a testülete relatíve háttérbe kerül, míg a pártelnök ezáltal úgymond függetlenedik annak szervezetétől. [50] Az erőviszonyok megváltozásának természetesen akkor van igazán súlya, ha a választások alkalmával a párt elnyeri a kormányzati pozíciót, azaz kormányalakításra kerülhet sor. Ekkor ugyanis, a megbízatását elnyert miniszterelnök – aki a pártelnöki tisztséget is bírja – szilárd párttámogatásra számíthat. A személyén keresztül pedig maga a kormányzat is, aminek alapján kijelenthetjük, hogy egy kiemelkedően fontos erőforrásról beszélünk ebben a szituációban. [51] Poguntke és Webb kiemelik, hogy ilyen megváltozott körülmények között már nem beszélhetünk arról, hogy a párt kollektív testülete határozná meg a hatalom megszerzéséhez vezető utat, azaz a választásokat. Ehelyett ez a folyamat jelöltközpontúvá válik, amit a vezető személye határoz meg. Folytatva a gondolatmenetet, a szerzőpáros ennek nyilvánvaló következményeként vázolja, hogy a párt tekintélyes autonómiát biztosít a pártelnöknek abban, hogy a meghirdetett politikai programot meghatározhassa. A program ezáltal mondhatni a pártvezér programjává avanzsálódik. Hozzáteszik azt is, hogy ilyen kontextusban a pártelnök, mintegy megkerülve a pártot, közvetlenül szól a választópolgárokhoz, ami szintén egyik kulcseleme ennek a stratégiának. Más megfogalmazással élve úgy is mondhatjuk, hogy egy személyben képes reprezentálni a pártot a választópolgárok irányába.

Érdekes kérdés ezek után, hogy hogyan és milyen eszközök által következhetett be a politikai életben egy ilyen volumenű változás, méghozzá relatíve rövid időn belül. A választ a társadalmi szinten is meghatározóvá váló tömegmédiában találjuk meg. Pontosítva ezen, azt mondhatjuk, hogy a kommunikációs ipar nagyszabású volta képessé vált arra, hogy direkt módon szolgálja azt a célt, amely a vezető személyiségének meghatározóvá tételére irányul. [52] Ennek mintegy velejárója, szükségképpeni motívuma, hogy előidézte a pártszervezetből való kiemelkedését is. Ez pedig azt jelenti, hogy a választópolgárok mobilizálásának feladatát kvázi átveszi a média, azaz a pártszervezet csorbát szenved eme funkció vonatkozásában. [53] Mindezek tükrében természetesnek hathat, hogy egy vezető csak addig lehet pozícióban, amíg teljesíteni tudja a tőle elvártakat, azaz a pártot sikerre tudja vinni egy választás alkalmával. [54]

Azonban csupán a média nem lenne elégséges ezen folyamat beteljesítéséhez. Véleményem szerint ugyanis a vezető személyisége, karizmája az a kiindulópont, az a talpkő, ami lehetővé teszi, hogy a médiát, mint eszközt segítségül hívva elérhető legyen a kívánt eredmény. Ugyanis a politika színterén történő imázs építéséhez elengedhetetlenek bizonyos adottságok, képességek. Ez már a platóni filozófiában is megjelenő kérdéskör, majd később Machiavelli is megállapította, amikor a virtùt a hatalommal rendelkezők legfőbb erényének titulálta. Fontos itt azonban megemlíteni azt a Weber-féle megállapítást, hogy a személyes vonzerő szubjektív érzelmeken és érzéseken alapszik, azaz racionális érvekkel nem értelmezhető hatás alakul ki. [55] Tovább szőve a gondolatot, azt láthatjuk, hogy a prezidencializáció egyik aspektusa, ami alapján a karizmába vetett hit irracionalitása felerősödik, végül is a szavazás racionalitását csökkenti. A választópolgárok szimpátiáját tehát olyan személyes kvalitások képesek kiváltani, amikkel a vezér rendelkezik. Ez a gyűjtőfogalom bizonyos jellemvonásokat takar, amelyek közül példaként említhető maga a megjelenés, a szociális háttér, az intelligencia, a találékonyság, a magabiztosság, a tapintatosság. [56]

A pártok szintjén további tényezőt jelent a kartellpártosodás, ami csakugyan hozzájárult a párt vezetőjének előtérbe kerüléséhez. Ez a definíció a pártok szerepének, illetve funkcióinak a megváltozását jelöli. Míg a korábbi párttípusok az államot úgymond kívülről, a civil társadalmat képviselve próbálták befolyásolni, a kartellpárt már az állam részévé vált. [57] Ezzel a változással pedig a pártok elvesztették az addigi arculatukat megalapozó olyan jellegzetességeket, mint a saját társadalmi bázis és a saját pénzforrás, hiszen az új típust az állam szabályozza, az állam finanszírozza. [58] Az elnevezés találó, hiszen a pártok, azaz versenytársak olyan összejátszását jelenti, ami közös érdekeken alapul. Ez a közös érdek pedig természetesen a hatalom megtartása.

A választó törődjön inkább az eredményekkel és ne a szakpolitikával, amely a profik birodalma. A pártok profik társulásából állnak és nem az állampolgárok vagy az értük létező szövetségek alkotják.” [59]

Ha pedig egy ilyen jellemzőkkel felépített környezetben helyezzük el a pártokat, láthatjuk, hogy a pártvezér számára még inkább nyitva áll a lehetőség, hogy egymaga szólítsa meg az embereket, mintegy ismét arcot biztosítva a pártnak, amire természetesen a nép is fogékonyan fog reagálni.

  •  A választási rendszer szintje

Végül, a prezidencializáció harmadik arca a választási folyamatokban található meg. A kulcstényezők megegyeznek az előző pontban említettekkel, következésképpen mindössze egy másik tekintetben történő elemzésről van szó. Ugyanis a főszerep ismét a pártvezér személyiségének és a média hatásának egymásra gyakorolt hatásában keresendő. Ennek a kapcsolatnak az összefüggésében beszélhetünk a már említett jelöltcentrikusságról a választási kampányokban, aminek okozataként a média mégannyira a vezetőre, mint individuumra fókuszál, ami aztán az egyenlet végére érve a választói magatartásban is megmutatkozik oly módon, hogy a választó a jelölt személyiségére hagyatkozva fogja leadni szavazatát. [60] Leegyszerűsíthetőnek hathat ez a modell, de a jelentősége így is figyelemre méltó. Egészen egyszerűen azért, mert a választópolgárok életében ez a hatás jelenik meg a legmarkánsabban. Ennek horderejét pedig mi más tudná jobban igazolni, mint a népszuverenitás politikai eszméje, amit – hazánkat példaként említve – a jogalkotó alaptörvényi szintű szabályozása is méltán kiemel. [61]

A politika tehát mediatizálttá vált, a modern tömegmédia olyan eszközzé nőtte ki magát a XX. századtól kezdődően, ami kétségtelenül a politikai kommunikáció alapjává vált, külön kiemelve a kampányidőszakot, ahol súlyozottan érvényesek a vonatkozó megállapítások. Kérdés, hogy a választók oldaláról szemlélve a dolgokat, ez a változás mennyiben értékelhető pozitívnak, vagy éppen negatívnak. Az utóbbi szemlélet lényegét jól kifejezi egy Jean Baudrillardtól származó idézet, miszerint:

Olyan világban élünk, melyben mind több az információ és mind kevesebb a jelentés.”

Vagyis, mivel a politikai üzenetek leegyszerűsödtek és lerövidültek, emellett pedig könnyebben hozzáférhetővé váltak az emberek számára, kvázi már csak populista üzenetek kommunikációjáról beszélhetünk, aminek következménye a választópolgárok felületes szemléletmódja és politikai apátiája. [62] A pozitív olvasat ezzel szemben azt hangoztatja, hogy a média térnyerésével egyre több ember kap valamilyen képet a közügyekről – még ha csak sommás formában is –, de ez is elegendő ahhoz, hogy előmozdítsa az állampolgárok politikai életben való részvételét. [63]

Bármelyik oldalra is tegyük le a voksunkat, a mediatizálódás kiemelkedő szerepe mindkét szemléletben vitathatatlan marad. Utalnék itt a különböző médiatanácsadók, kommunikációs szakemberek, azaz spin doctorok munkájára, akik túlnőve a választási kampányokat, a politika világának mindennapi meghatározó elemeivé váltak. A politikai reklámokat részletesen szabályozó médiatörvények is hasonló érvként hozhatóak fel. Ami azonban az előbbieken is túlmutat, az a miniszterelnök kiválasztásának mikéntje. Ugyanis az egyes pártvezérek a választási kampányok során a miniszterelnöki szék várományosaivá válnak. Elég csak a köznyelvben használatos miniszterelnök-jelölt szóra gondolnunk, holott a jog nem ismeri ezt a kifejezést. Levonva ennek a tanulságát, voltaképpen azt mondhatjuk, hogy a parlamentáris kormányforma mellett is, mintegy közvetlen kormányfői választásról beszélhetünk, mivel a választópolgárok előre tudják, hogy esetlegesen kit juttatnak a tisztségbe szavazatukkal. Ebben pedig ismételten felfedezhetjük a prezidenciális kormányforma jellegzetességéhez hasonulást, hiszen az Egyesült Államok kvázi-közvetlen elnökválasztása az intézményrendszer egyik legkiemelkedőbb aspektusa. [64]

Ez pedig átvezet a mediatizálódott választási kampányok két fő jellegzetességére, a perszonalizációra és az amerikanizálódásra. A perszonalizáció alapja az előző pontban érintett imázsalkotás, amely egyfajta személyközpontú megközelítést jelent. A nagy nyilvánosság előtt szereplés ugyanis lehetővé teszi, hogy a politikus a személyiségére alapozva toborozzon követőket, növelje elfogadottságát, egyszóval szavazatokat gyűjtsön. [65] Az amerikanizálódás ebben a környezetben a politikai verseny jellegének, a politizálási stílusnak a megváltozását jelenti. [66] Logikus innentől kezdve, hogy a két jelenség kéz a kézben jár. Alátámasztásul az amerikai stílusú televíziós vitákat említeném, amik a perszonalizálódás pozitív hatásait kiváltani képes tipikus eszközök, emellett a színpadias jelleg, a spektakularizációs hatás sem elhanyagolható velük kapcsolatban. Utóbbi azért lényeges, mert az embereket természetüknél fogva egyszerűbb megszólítani ilyen formában. A végeredmény, hogy a választók a politikai programot egy archoz tudják párosítani. Ehhez még hozzátartozik, hogy minél inkább meghatározó a politikus személyisége, karizmája, minél inkább javára tudja fordítani a média nyújtotta lehetőségeket – vagyis minél meggyőzőbben tud szerepelni, annál inkább sikeresnek mondható. Nem véletlen, hogy pont ezzel összefüggésben egyre inkább teret nyert a politikai marketing, vagyis a politika, mint terep és a marketing, mint technika összefonódott egymással. [67]

Mindent összevetve, a politika világa egy „különleges áruvá” [68] alakult át, amit a médián keresztül feltűnően sikeres módon el lehet adni. A parlamenti élő közvetítésektől kezdve, a különböző rádiós műsorokig, ennek az árunak az értékesítése szinte minden felületen zajlik. Az tehát, hogy a média egyre több helyen kerül említésre negyedik hatalmi ágként, nem pusztán légből kapott metafora. Hogy mekkora is a jelentősége a politikában, arra Merkovity Norbert a kétélű fegyver hasonlatával világít rá:

(…) mert a média elbuktathat vagy a vállára emelhet egy pártot. Egyik esetben akár eltűnhet a süllyesztőben, másikban pedig biztosíthatja a stabil növekedést.” [69]

A prezidencializálódás dinamikája a többségi és a konszenzuális rendszerekben

Ahogy már volt szó róla, a prezidencializálódás kontextusfüggő, országonként eltérnek a jelenség következtében testet öltő hatások. Ezért is szükséges egy, az általánosításokon bizonyos szinten túlmutató, ezzel az országpéldák konkrétumaira rávezető vizsgálódás. Az elemzés alapjául a politikai rendszereknek a többségi és a konszenzuális alapon történő megkülönböztetése szolgál.

Mielőtt a prezidencializálódás dinamikáját ismertetném, a csoportosításról kell szólnom, ami Arend Lijphart holland politológus nevéhez köthető. Elöljáróban megjegyezném, hogy az alább érintett jellemzők minden esetben, csakis a többségi és a konszenzuális rendszereknek egyfajta kisarkított, tiszta modelljében értelmezhetőek. A kettő közötti alapvető különbséget leegyszerűsítve, de mégis szemléltetően, a demokrácia Abraham Lincoln-féle megközelítéséből vezeti le a szerző, aki szerint annak lényege, hogy a kormányzás a nép által és emellett a népért történjen. Ez az elméletben természetesen kielégítőnek tűnhet, azonban a gyakorlatban már felvet alapvető kérdéseket. Kezdve azzal, hogy hogyan is lehet megvalósítani ezt az elképzelést olyan körülmények között, ahol a választói elvárások meglehetősen tarkák. Itt jön képbe a két rendszer közötti különbség, méghozzá a kérdésre adott különböző válaszok végett. Míg a többségi rendszer válasza az, hogy a demokratikus döntéshozatal leginkább az emberek többségének akaratával valósulhat meg, addig a konszenzuális rendszer az emberek minél nagyobb rétegének bevonásával képzeli ezt el. [70] E két koncepció aztán a választási rendszerek két fő típusában realizálódik, a majoritárius és a proporcionális változatokban. Az előbbi előnye, hogy biztosítja a stabilitást a kormányzat számára, azonban sok szavazat elvész, ami azzal jár, hogy a megválasztás relatíve kevés szavazattal történik. [71] Az utóbbi előnye, hogy pontosabban képezi le a választók preferenciáját, hátránya, hogy a törvényhozás politikailag fragmentálttá válhat, aminek hatására a döntéshozatal hatékonyságában csökkenést tapasztalhatunk. [72]

Ebből kiindulva további lényeges jellemzők kerülhetnek levonásra, amik a prezidencializáció ezen két típust érintő dinamikájának megértéséhez elengedhetetlenek. A többségi rendszerekben a végrehajtó hatalom egy adott párt kezében koncentrálódik, aminek okán ez a törvényhozással való viszonyában a végrehajtás dominanciáját idézi elő. [73] A konszenzuális rendszerekben ennek az ellentéte zajlik le a végrehajtáson belül, hiszen a hatalom megoszlik több párt és esetleges koalíciók által, így a törvényhozás és a végrehajtás alapvetően kiegyensúlyozott kapcsolatban áll egymással. [74] Ezen ismérvek szinte szükségszerű következménye, hogy az előbbi rendszerben bipoláris verseny zajlik a hatalomért két párt között, míg az utóbbiban mindig több párt küzdelméről beszélhetünk. Kiemelném még, hogy a többségi rendszerekben – a parlamenti szuverenitásból adódóan – a törvényhozásé az utolsó szó egy alkotmányossági kérdésben, a konszenzuális rendszerekben ugyanakkor bírósági felülvizsgálat – legyen az rendes bíróság(ok) vagy külön alkotmánybíróság által –, mondhatja ki a végső ítéletet kétes esetben. [75] A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a kormány mozgásterét tovább növeli a többségi rendszerekben az a tény, hogy a központi bankok alárendeltek a végrehajtás akaratának, értelemszerűen a konszenzuális rendszerekben ez nincs így, itt helyette független központi bankokat találhatunk. [76]

Mindezek elvezetnek a két rendszer különbségének másik oldalról való megközelítéséhez. A konszenzuális rendszerek ugyanis definiálhatóak azon attribútumuk által, hogy az államszervezetben olyan intézményesült vétószereplők vannak jelen, amelyek a kormányt hivatottak korlátozni. [77] Ilyen vétószereplőként jelenik meg az említett bírósági felülvizsgálat, a koalíciós partnerek, a független központi bank és így tovább. Logikus, hogy mivel a tisztán többségi rendszer nem tartalmaz ilyen korlátokat, a kormány autonómiája nagyságrendileg jelentősebb. [78]

A prezidencializálódás dinamikája tehát abban differenciál a két rendszer kapcsán, hogy azokban eltérőek az előre lefektetett alapok, azaz a jelenség számára is úgymond determinálva vannak bizonyos játékszabályok, amiknek a megkerülése nem lehetséges magának az alkotmányos rendszernek a megreformálása nélkül. Ennek mentén megállapítható, hogyha a prezidencializáció logikájából kiindulva a miniszterelnök növelni akarja saját hatalmát, az a két rendszer sajátosságait alapul véve csupán eltérő utakat bejárva kerülhet megvalósításra. Máris visszautalnék tehát az említett vétószereplőkre, mivel ők lesznek a kulcsszereplői a dinamikában megmutatkozó eltéréseknek. A többségi rendszerekben a megválasztott miniszterelnök közvetlenebbül, direktebb módon tudja érvényesíteni akaratát, hiszen a rendszer alapvetően nagyobb autonómiát biztosít, emellett vétószereplők sem zavarják a kormányt az általa kijelölt célok elérésében. Pontosan ezért, az erőforrásait arra kell felhasználnia, hogy a saját autonóm pozícióját fenn tudja tartani a párton belül, ami megfordítva azt jelenti, hogy a pozíciója a többségi párt akaratától függ. [79] A konszenzuális rendszerekben, ahol a miniszterelnök kisebb autonómiával rendelkezik, a kormány úgy tudja növelni a mozgásterét, hogy csökkenti a vétószereplők azon képességét, ami biztosítja számukra, hogy beleavatkozzanak a kormány munkájába. [80] Ez persze a kormány oldaláról saját autonómiájának növelésével egyezik meg. A miniszterelnök ebből adódóan egyfajta közvetítővé válik a kormányzata és a vétószereplők között, vagyis a politikai színtéren még inkább szembetűnőbbé válik a jelenléte. Ennek kimenetele természetesen egyaránt lehet pozitív és negatív is. Nem hiába írja Poguntke és Webb, hogy ha a vezető ilyen pozícióban sikerrel veszi az akadályokat, akkor a többségi rendszert meghaladó autonómiával is rendelkezhet. Persze az érem másik oldala is adott, ami nem csupán egy gyenge kormányzathoz vezethet, hanem egyenesen a politikus bukásához is.

Ha pedig ilyen volumenű eltérések tapasztalhatóak pusztán a kettő – még mindig általánosításoknak kitett – rendszert vizsgálva, akkor igazolást nyert, hogy mennyire is meghatározza a prezidencializálódás dinamikáját a kontextus, azaz a jelenséget országról országra, az adott társadalmi és politikai környezetben érdemes igazán elemezni. Azonban előtte még szintén elengedhetetlen, hogy a prezidencializációt kiváltó okokról is megemlékezzünk.

[1] Kukorelli István: Magyarország állam- és kormányformája, in Smuk Péter (szerk.): Alkotmányjog II. Államszervezet. Győr, Universitas-Győr Nonprofit Kft., 2014, 15. o.

[2] Szente Zoltán: Bevezetés a parlamenti jogba. Budapest, Atlantisz Kiadó, 2010, 334. o.

[3] Sári János: Kormányzás – Kormányzati rendszerek – Kormányformák, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan I. Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 307. o.

[4] Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus. Budapest, Cserépfalvi, 1994, 12-15. o.

[5] Kukorelli István: Magyarország állam- és kormányformája, in Smuk (2014), 16. o.

[6] Sári János: Kormányzás – Kormányzati rendszerek – Kormányformák, in Kukorelli (2007), 309. o.

[7] A dolgozatban szereplő országpéldák elemzése részben ezt a célt szolgálja.

[8] Szente (2010), 335. o.

[9] Stumpf István: A Kormány, in Smuk (2014), 75. o

[10] Badie Bertrand – Berg-Schlosser, Dirk – Morlino, Leonardo (eds.): International Encyclopedia of Political Science. Thousand Oaks, SAGE Publications, 2011, 1766. o.

[11] Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest, Osiris Kiadó, 2004, 51. o.

[12] Badie et al. (2011), 1767. o.

[13] Mezei Péter: A bizalmi kérdés a magyar és a német alkotmányjogban, in De iurisprudentia et iure publico. Jog- és politikatudományi folyóirat, 2. évfolyam, 1. szám (2008), 9. o.

[14] Lásd bővebben: Bagehot, Walter: The English Constitution. London, Chapman & Hall, 1867.

[15] Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi László, Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba. Budapest, HVG-ORAC, 2014, 232. o.

[16] Szente (2010), 336. o.

[17] 48/1991. (IX. 26.) AB határozat

[18] Enyedi – Körösényi (2004), 51. o.

[19] Badie et al. (2011), 590. o.

[20] Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi – Schanda (2014),81. o.

[21] Illetve az Egyesült Államokban elektorok útján, azaz kvázi-közvetlen módon.

[22] Szente (2010), 339. o.

[23] Shugart, Matthew Soberg – Carey, John M.: Presidents and assemblies: Constitutional design and electoral dynamics. Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 29. o.

[24] Andrew Johnson (1868) és Bill Clinton (1998).

[25] Lyons, Richard – Chapman, William: Judiciary Committee Approves Article to Impeach President Nixon, 27 to 11, in The Washington Post, 1974. július 28.

[26] Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi – Schanda (2014), 83. o.

[27] Kukorelli István: Magyarország állam- és kormányformája, in Smuk (2014), 16. o.

[28] Sári János: Kormányzás – Kormányzati rendszerek – Kormányformák, in Kukorelli (2007), 313. o.

[29] Enyedi – Körösényi (2004), 52. o.

[30] Enyedi – Körösényi (2004), 53. o.

[31] Duverger, Maurice: A new political system model – semi-presidential governmen, in European Journal of Political Research, Vol. 8., Issue 2. (1980), 165-187. o.

[32] Lásd bővebben: Knapp, Andrew – Wright, Vincent: The Government and Politics in France. New York, Routledge, 2006.

[33] Pokol Béla: A jurisztokratikus kormányforma és szerkezeti kérdései, in Pázmány Law Working Papers, 2016/8. 2. o.

[34] Pokol (2016), 5. o.

[35] Pokol (2016), 6. o.

[36] Lásd bővebben: Pokol Béla: A jurisztokrácia és a demokrácia határvonalán, in Jogelméleti Szemle, 2015/4. szám, 4-18. o.

[37] Pokol (2016), 8-11. o.

[38] Poguntke, Thomas – Webb, Paul (eds.): The presidentialization of politics: a comparative study of modern democracies. Oxford, Oxford University Press, 2005, 1. o.

[39] Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából, in Századvég, Új folyam, 6. évfolyam, 20. szám (2001), 3-38. o.

[40] A pártok szintjén a pártelnökökről, a végrehajtás szintjén a kormányfőről van szó.

[41] Poguntke – Webb (2005), 7. o.

[42] Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 345. o.

[43] Stumpf István: A Kormány, in Smuk (2014), 68. o.

[44] Körösényi András: Mozgékony patthelyze, in Politikatudományi Szemle, 15. évfolyam, 1. szám (2006), 44. o.

[45] Cakar, Dario Nikic: Competing models of decision making in parliamentary systems: The core executive vs. the concept of presidentialization. Paper prepared for presentation at the IPSA RC 32 Conference, 2011, 10. o.

[46] Cakar (2011), 10. o.

[47] Poguntke – Webb (2005), 7. o.

[48] Stumpf István: A kormány alkotmányos jogállása, in Új Magyar Közigazgatás, 8. évfolyam, 2. szám (2015), 8-14. o.

[49] Poguntke – Webb (2005), 9. o.

[50] Körösényi – Tóth – Török (2003), 347. o.

[51] Körösényi (2006), 48. o.

[52] Mughan, Anthony: Media and the Presidentialization of Parliamentary Elections. Houndmills, Palgrave Macmillan, 2000, 52. o.

[53] Körösényi (2001), 3-38. o.

[54] Poguntke – Webb (2005), 10. o.

[55] Körösényi András: Vezér és demokrácia. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2005, 207. o.

[56] Blondel, Jean: Political Leadership. London, SAGE Publications, 1987, 130. o.

[57] Enyedi – Körösényi (2004), 117. o.

[58] Enyedi – Körösényi (2004), 117-118. o.

[59] Katz, Richard S. – Mair, Peter: A pártszervezet változó modelljei és a pártdemokrácia, in Politikatudományi Szemle, 10. évfolyam, 3. szám (2001), 151. o.

[60] Poguntke – Webb (2005), 10. o.

[61] Magyarország Alaptörvénye B) cikk (3)

[62] Bajomi-Lázár Péter: A politika mediatizálódása és a média politizálódása, in Médiakutató, 6. évfolyam, 1. szám (2005), 39-51. o.

[63] Bajomi-Lázár (2005), 39-51. o.

[64] Körösényi (2005), 215. o.

[65] Körösényi (2005), 210. o.

[66] Körösényi (2011), 3-38. o.

[67] Merkovity Norbert: Politikai kommunikáció és politikai marketing, in Politikatudományi Szemle, 17. évfolyam, 4. szám (2008), 77-102. o.

[68] Merkovity (2008), 88. o.

[69] Merkovity (2008), 91. o.

[70] Lijphart, Arend: Patterns of Democracy: Government Forms and Performance in Thirty-Six Countries. New Haven, Yale University Press, 1999, 2. o.

[71] Tóth Károly: Választójog. in Trócsányi – Schanda (2014), 185-187. o.

[72] Tóth Károly: Választójog, in Trócsányi – Schanda (2014), 188. o.

[73] Lijphart (1999), 3. o.

[74] Lijphart (1999), 3. o.

[75] Lijphart (1999), 4. o.

[76] Lijphart (1999), 4. o.

[77] Poguntke – Webb (2005), 11. o.

[78] Poguntke – Webb (2005),11. o.

[79] Poguntke – Webb (2005), 12. o.

[80] Poguntke – Webb (2005), 12. o.

Post Navigation