Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “február, 2016”

Gondolatok a kommunizmus áldozatainak emléknapján

Irodalmunk és a polgári átalakulást is ösztönző államtudományunk egyik európai színvonalú, emblematikus figurája, báró Eötvös József a magyar reformkorszak szempontjából periférikus, ám az európai hatókört tekintve mégis mind nyugtalanítóbbá váló radikális hangvétel terjedése okán a következőket vetette papírra A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című munkájában.

Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen elveket valaha más valósítsa, mint az absolutismus. S azért a communismus győzelme mindenkor egyszersmind a despotismusé leend.” (I. m., Ráth Mór kiadása, Pest, 1870, 447. p.)

Eötvös szerencséjére az ő életében nem következett be egy ilyen fordulat, de nem nehéz kitalálnunk, hogy mi lett volna a sorsa, ha ezt a despotizmusba hajló átalakulást megélte volna. Az 1945 utáni társadalomfejlődésünkből mi, és a szerencsétlenebb sorsú európai barátaink sajnálatos módon leszűrhettük annak a konzekvenciáit, hogy mivel is jár a társadalom ilyen típusú “átszervezése”. A polgári átalakulás és értékrend kerékbe törésével, a korábban fennen ostorozott szociális krízis “menedzselésének” elmaradásával, sőt további mélyítésével, a szuverén nemzetállamok hűbérbirtokként történő kezelésével, a társadalom különböző rétegeinek a Patyomkin-falvak kellékeként történő felhasználásával, rosszabb esetben az élet önkényes elvételének lehetőségéig ívelő totális jogfosztottság állapotának állandósításával. Ennek csak egyik állomása volt 1947. február 25-e, amikor Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát az “ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet egységek letartóztatták, majd a Szovjetunióba deportálták. Az következett be tehát, amitől Kautz Gyula jó kilenc évtizeddel korábban tartott: az állam alapjainak megmérgeztetése, majd romba döntése. (Politika vagy országászattan. Heckenast Gusztáv, 1862, 141. p.)

victims

Ezért nekünk, az ebben a vonatkozásban a legkevésbé sem “hálás” utókornak obligációnk, kötelezettségünk az emlékezés és az emlékeztetés. Memento mori…

Az államtan fejlődése Jellinek előtt; Georg Jellinek és az „Általános államtan”

Az államtan fejlődése Jellinek munkássága előtt

Georg Jellineket általában véve az általános államtan (allgemeine Staatslehre) „alapító atyjaként”, és első komolyabb teoretikusaként tartjuk számon. Ez a titulus és értékelés azonban – amint azt Szilágyi Péter is kiemeli [1] – némileg pontatlan, és talán félre is vezet, amennyiben figyelmen kívül hagyja az államtan komoly elméleti előzményeinek tekinthető sarokpontokat.

Az államtan tudománya Takács Péter megállapítása szerint fiatal diszciplínának tekinthető, amennyiben közvetlen formájában mintegy egy-másfél százados múltra vezethető vissza, és a távolabbi előzmények is mindössze „néhány évszázaddal” korábbra repítenek minket vissza. [2] Az államtan ilyen szempontú megközelítése azonban nem teszi érdektelenné azt a megállapításunkat, miszerint ha az államtant a tágabb értelemben vett államtudományok koordináta-rendszerén belül próbáljuk meg elhelyezni – amint azt többek mellett az első magyar rendszerezett Általános vagy elméleti államtan szerzője, Kogler János [3] vagy A politikai tudomány kézikönyvét összeállító Kautz Gyula [4] tették –, akkor igenis markáns tudománytörténeti pozíciót –, és ebből fakadóan komoly tudományos reputációt – fedezhetünk fel az említett államtani diszciplína kapcsán.

Állításunkat az alábbi példákkal kívánjuk bizonyítani. A fentebb említett Kautz már Szókratészt is „a tulajdonképpeni államtan egyik előhírnökének”titulálta, [5] a nagy magyar jogbölcselő, Somló Bódog Platónról írt tanulmánya, illetve Arisztotelésszel kapcsolatos két megjegyzése pedig szintén arra int minket, hogy az államtan előképeit az ókori görögöknél érdemes keresnünk. Az utóbbival összefüggésben érdemes tudnunk, hogy Somló élete alkonyán egy állambölcseletet tárgyaló elmélettörténeti munka megírásába kezdett, azonban ez a grandiózus vállalkozás végül rendszerezett formában nem, mindössze egy „kézirat-torzó”, illetve az ez alapján publikált néhány tanulmány alakjában maradt fenn. Az egyik ilyen, nyomtatásban is megjelent tanulmánynak már a címe is „beszédes”: a Magyar Jogi Szemle könyvtára sorozat égisze alatt megjelent írás ugyanis a Platón államtana címet viselte. [6] Arisztotelész kapcsán pedig Somló laudáló szavait érdemes kiemelni, miszerint a görög bölcselő „minden szavát az államtan épületének falai visszhangozzák”, továbbá ő „írta az első rendszeres politikát és ő írta a mind máig legjobbat”. [7] Ehelyütt természetesen nem vállalkozhatunk az államtan ókori hellén előképeinek részletes ismertetésére, megemlítjük viszont, hogy a témában igazán autentikusnak számító Jellinek is Arisztotelészt tekintette az első rendszeres, tudományos szempontból is releváns államtan szerzőjének. [8] A XVII. századot megelőzően az állam kérdéseinek tudományos igényű vizsgálatát aztán végig az arisztotelészi hagyományokon nyugvó ún. „régi (politika)tudomány” szabta keretek jellemezték. [9]Arisztotelész a Nikomakhoszi etika első könyvében az államtudományról azt állította, hogy az a „legfőbb és leginkább vezető tudomány. Ez szabja meg ugyanis, hogy milyen tudományokra van szükség a városállamokban, s hogy melyeket és milyen fokig kell mindenkinek tanulnia; látjuk, hogy még a legnagyobb becsben tartott képességek, például a hadtudomány, a gazdaságtudomány, s a szónoklás művészete is alája tartoznak. Minthogy pedig a többi tudományt mind felhasználja, sőt ezenfelül még törvénykezik is arról, hogy mit kell tennünk, s mitől kell tartózkodnunk, természetes, hogy az államtudomány végcélja magában foglalja a többi tudomány céljait is, úgyhogy ez a cél az ember számára való jó. Mert bár a végcél az egyén és a városállam számára ugyanaz, mégiscsak nagyobb és tökéletesebb feladat az állam javának elérése és megőrzése…” [10]

Gustav Adolph Spangenberg _Schule des Aristoteles

Gustav Adolph Spangenberg: Schule des Aristoteles (freskó, 1883-1888)

Arisztotelész rendszerében tehát az etika, a gazdaságtan és a politiké, a politikai közösség kormányzásának tudománya is az államtudomány alá sorolódik be. Az államtudomány fő feladata nála az egyének és az egész politikai közösség számára való jó élet feltételeinek kimunkálása. Arisztotelész végső soron tehát a rendszeres, tudományos államtan első művelője volt.

Takács a már említett Államtani jegyzetében amellett érvel, hogy az államtan „ősforrásait” Niccollò Machiavelli, Jean Bodin és Johannes Althusius munkáiban érdemes keresnünk. [11] Kétségtelen, hogy Machiavelli 1513-ban alapvető fordulatot hajtott végre, amikor A fejedelem című munkájában a realizmus égisze alatt a politika és az erkölcs közötti reláció újszerű megközelítésével szolgált. Példának okáért arról értekezett, hogy biztonságosabb, ha tartanak a fejedelemtől, „mint ha szeretik, ha a kettő közül már egyiknek hiányoznia kell. (…) Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek; (…) a félelmet (…) a büntetéstől való rettegés ébren tartja.” Kiemeli továbbá, hogy a XVI. század hajnalán az őszinteség helyett a szószegés orientálja az uralkodókat, egyben konstatálja, hogy „a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, akik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek.” [12] A Lorenzo de Medicinek ajánlott instrukciókat részleteiben most nem vizsgáljuk, célunk csupán a mű tanácsadó jellegéből fakadó realista stílus felvillantása volt.

A sorban másodikként citált szerző, Bodin a Hat könyv a köztársaságról címmel megjelent munkájában (1576) dolgozta ki a szuverenitás elméletét. Híres megjegyzése szerint a szuverenitás nem más, mint „egy állam állandó és abszolút hatalma”, az állam pedig „több családnak és az ő közös ügyeiknek a jogszerű kormányzata szuverén hatalommal.”  Elsőként sorolta fel továbbá a szuverenitásból fakadó felségjogokat  [13]– az ezzel kapcsolatos tudnivalókat a félév későbbi menetében fogjuk ismertetni.

Végül Althusius, a „társadalmi szerződés tulajdonképpeni megalapozója” azzal járult hozzá a modern államtan megalapozásához, hogy kidolgozta a népszuverenitás doktrínáját, valamint deklarálta a hatalommal szembeni ellenszegülés jogát – bár amint Teg(h)ze Gyula megjegyzi, a Politica methodice digesta (1603) még inkább jogi fejtegetésekkel próbálja pótolni az államtan terén ekkor még kétségtelenül meglévő hiátust. [14]

A modern államtudományok első – az arisztotelészi tradíciókon túlmutató – formái valóban csak a XVII-XVIII. század folyamán jöttek létre. Kialakulásukat nagyban segítették az újkor természetjogi gondolkodói (Hugo Grotius, Thomas Hobbes, John Locke és Samuel von Pufendorf). A harminc éves háború lezárulta (1648) után a gyakorlati filozófia hagyományos ágai (etika, politika, ökonomika) mellett önálló diszciplínaként feltűnő természetjog nem ritkán az államtudományok elemeinek „olvasztótégelyévé” is vált. [15]

Az államtudományok rendszerének további színesedését eredményezte az általános közjog (ius publicum universale), az általános államjog (allgemeines Staatsrecht), a kameralisztika, a politikai gazdaságtan, valamint a statisztika megjelenése. Az általános közjog művelői a Voltaire szerint „se nem szent, se nem római, se nem birodalom” formulával jellemezhető [16] Német-Római Szent Birodalom ún. birodalmi alkotmányát analizálva írták le az érintett államok közjogát; a XVII-XVIII. században „debütáló” kameralisztika a rendészeti-közigazgatási ismereteket ötvözte gazdaságtani és pénzügytani elemekkel; a statisztika a gazdasági erőforrások és a népesség „adózó potenciáljának” lajstromozására törekedett; a politikai gazdaságtan (államgazdaságtan/nemzetgazdaságtan) „szellemi és szociális ügyfolyama” az államszervezet, a „nemzeti háztartás”, a politikai és anyagi érdekek felőli eszméket és nézeteket fürkészte; végül az általános államjog az állam jogi, történeti és bölcseleti szempontú vizsgálatát fókuszálta. [17]

A jelzett tudománytörténeti változások készítették elő tulajdonképpen azt a pozitivista fordulatot, melyből később Jellinek korszakalkotó munkássága is kisarjadt. A német területen zajló változások megágyaztak az új, a pozitivista társadalomtudomány paramétereinek megfelelni képes önálló államtudomány feltűnésének. Az államtudományokat már tágabb és szűkebb értelemben is megkülönböztették, egyértelműen az előbbi kategóriába sorolva az elméleti igénnyel dolgozó tudományágakat (az utóbbi pedig az államra vonatkozó gyakorlati ismereteket közvetítette).  „Abból a felismerésből, hogy az állam tudományának nemcsak az állam jogi természetét kell vizsgálnia, hanem más, nem jogi természetű ismérveit is, logikusan következik egy új, ebben a megváltozott értelemben vett »általános államtan« [Allgemeine Staatslehre] igénye” – fogalmaz Péteri Zoltán. [18] A XIX. század első harmadától ténylegesen is önálló államtudományi diszciplínává „terebélyesedő” államtan első emblematikus művelői a német Carl Friedrich von Gerber (1823-1891) és Paul Laband (1838-1918) lettek. Az általuk alkalmazott metodika az államot formális jogi-dogmatikai fogalomként kezelte. Az általuk alkalmazott módszert végül Jellineknek – meglátásunk szerint – sikerült további fontos szempontokkal kiegészítenie.

Georg Jellinek és az Általános Államtan

Georg Jellinek (1851-1911) a XIX-XX. század fordulóján egyre relevánsabbá váló államtudomány klasszikussá nemesedett képviselője, aki mind az államelmélet-államtan, mind a jogbölcselet terrénumában elévülhetetlen érdemeket szerzett munkásságával. Nem túlzás tehát Takács Péter róla szolgáltatott jellemzése, miszerint „amint az orosz írók (…) »Gogol köpönyegéből bújtak ki«, úgy a XX. századi államtan legjelentősebb képviselői is Jellinek köpönyege alól léptek elénk.” [19] Finkey szerint Jellinek elmélete „teljesen modern szellemben, de a modern túlzások objektív bírálatával magyarázza az állam, a társadalom és a jog fogalmát, azok fejlődését, alapelveit.” [20]

Jellinek elméletét – Szilágyi megállapítása szerint – a korábbi német államtudomány eredményeihez viszonyítva egyfelől a kontinuitás (a problémafelvetésben és a megközelítésmódban kifejezésre jutó jogászi szemlélet), másfelől viszont a korábbi elméletek meghaladásának igénye (tehát a diszkontinuitás) jellemezte. Ennek keretein belül korrigálni igyekezett a korábban domináló jogpozitivista felfogás egyoldalúságait, kiegészítve azt egy szociológiai szempontú szemléletmóddal. Szilágyi mindehhez hozzáteszi: „Jellinek elmélete nemcsak a megelőző német államtudomány összefoglalását és a kontinuitás alapján való továbbfejlesztését jelenti, hanem belső ellentmondásai következtében a további fejlődést ösztönző elméleti viták kiindulópontjává is vált.” [21]

Sólyom Péter összegzése szerint viszont Jellinek elméleti munkássága „csak a pozitív jog értelmezésére koncentráló közjogi felfogás klasszikus kritikájának számít. Olyan kritikának, amely nem a válaszaival és a magyarázataival, hanem a máig nyitott kérdéseivel képes részévé válni az aktuális államelméleti vitáknak.” [22]

Akárhogy is értékeljük Jellinek elméletét, egy biztos: mind az államtan, mind az államelmélet kurzusok keretein belül kihagyhatatlan az általa exponált gondolatok ismertetése.

Az állam kettős jellege

A jellineki államelmélet origója, kiindulási pontja az állam kettős (társadalmi és jogi) jellegéről vallott tana, melyből levezethető az általános államtan Jellinek-féle tipizálása is: ti. az allgemeine Staatslehre az állam társadalomtanára és az állam jogtanára tagozódik.

Az általános államtan a jellineki interpretációban „az egész államtan alapjait igyekszik megvetni, amennyiben tudományos elemzés alá vonja az államot mint jelenséget általában, valamint az általa meghatározott alapvető viszonylatokat.” Az államtannak az államot minden lényeges oldaláról vizsgálnia kell, ezért aztán „két fő területe van annak a két szempontnak megfelelően, amelyből az állam vizsgálható. Az állam ugyanis egyrészt társadalmi képződmény, másrészt jogintézmény.” Ebből eredően logikus tehát az allgemeine Staatslehre felosztása az állam általános társadalomtana (allgemeine Soziallehre des Staates), illetve az általános államjogtan (allgemeine Staatsrechtslehre) szerint. [23] Az általános társadalmi államtan tárgyalja az állam lényegét, jogalapját, célját, keletkezését és megszűnését, az állam „történelmi főtípusait”, illetve az állam és a jog viszonyát; míg az általános államjogtan vizsgálódási terepéhez tartoznak az állam alkotóelemei, az államhatalom tulajdonságai, az állam alkotmánya, az állami szervek felépítése és azok működése, az államformák, illetve az államkapcsolatok kérdése. Az állam eme kettős jellegét a német szakirodalomban az állam „kétoldalú tanaként” (Zwei-Seiten-Lehre) szokás aposztrofálni. [24]

Jellinek ezzel kapcsolatban azt a valós helyzetértékelést vette alapul, hogy az ember mindennapos tevékenységének alig van olyan szférája, amelyben valamilyen módon ne kerülne interakcióba, kapcsolatba az állammal (egy konkrét jogviszonyban természetesen annak valamely konkrét szervével). Persze jogos az a Szilágyi által felrótt kritika, miszerint „a sokféle jelenséggel való kapcsolatból még nem következik a sokrétűség. Ugyanúgy az sem nyer bizonyítást, hogy az államnak éppen két – és nem egy vagy öt oldala – van, s Jellinek tételét lényegében elmélettörténeti utalásokkal, az egyoldalúságok elutasításával próbálja alátámasztani.” [25] Az államtani előadások alkalmával mi is amellett kívánunk majd érvelni, hogy az államnak több oldala van ugyan, ám ezeket nem lehet taxatíve felsorolni vagy nevesíteni – így lényegében az állam társadalmi, jogi és politikai meghatározottságát is szem előtt fogjuk tartani, ami már kapásból három aspektust jelent.

Jellinek fentebb ismertetett tipizálása persze korszakos jelentőségűnek bizonyult; túllépett ugyanis azon a Laband által teoretizált gondolaton, miszerint az állam jogtudományi szempontú felfogásából ki kell zárni minden olyan momentumot, amely túlmutat a hatályos államjogi normák interpretálásán. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ezen a szemléletmódon végleg sikerült „túlverekednie” magát az államtani gondolkodásnak; ezt jelzi, hogy az Allgemeine Staatslehre későbbi válsága idején a diszciplína klasszikusa, Hans Kelsen is a „pozitív jog elmélete” mellett tette le a voksot, és a metajurisztikus szempontok figyelmen kívül hagyására szólított fel. [26])

Az állam meghatározása

Jellinek figyelmeztetése, miszerint a jogászi módszer egymagában nem lehet alkalmas az állam sajátosságainak megértésére – amint azt a már említett Laband állította – tehát több mint figyelemre méltó. Az állam ugyanis nemcsak jogi absztrakció, hanem objektív szükségszerűség is a társadalom szövedékében; végső soron emberi intézmény, ekként pedig reális adottság. Az állam mint emberi intézmény tulajdonképpen egy „társadalmi tömegjelenség”, ezért az állam mindenekelőtt a társadalommal kapcsolatos relációjában vizsgálható. [27] Jellinek ennek kapcsán arról értekezett, hogy az állami folyamatok – más társadalmi jelenségekhez hasonlóan – emberi cselekvésekből, az „emberek sokaságának akarati viszonyaiból” tevődnek össze; vagyis végső soron „az állam végső objektív összetevői az uralmon lévők és az uralom alatt állók akarati viszonyai.” Ez az egység pedig nem csak területi, időbeli, kauzális (okszerű, ok-okozatilag kapcsolódó) vagy formális jellegű, hanem egyben teleológiai egység (célegység, Zweckeinheit) is[28] Az emberek sokaságát egyesíti a tudatunkban, mert őket az állandó és belsőleg koherens célok révén kapcsolja össze. „Minél intenzívebbek ezek a célok, annál erősebben nyilvánul meg az állam egysége. (…) Az ilyen szervezett, emberekből álló célegységeket nevezi Jellinek szövetségegységeknek. Az állam közelebbről meghatározva tehát szövetségegység” [29], és hatásköre csak a kölcsönös emberi életviszonyokra (solidarischen menschlichen Lebensäußerungen) terjed ki. [30] Az állam tehát a lényegét tekintve – és társadalmi szempontból teoretizálva a fogalmat – az emberek közös célok és a közös akarat által összekapcsolt szövetségi egysége (Verbandseinheit). [31] Eme gondolatmenet nyomán állíthatta egyébként azt Finkey Ferenc Jellinek jogfelfogásáról, hogy „a jogintézmények előállását néplélektani folyamatnak tekinti s a jogi jelenségeket és intézményeket lélektani alapon magyarázza.” [32]

Ezek a szövetségegységben „összeforrott” akarati viszonyok a lényegüket tekintve uralmi viszonyoknak tekinthetők, hiszen csak az állam rendelkezik azzal a hatalommal, hogy – Weber terminológiáját idézve: a legitim fizikai erőszak monopóliumának birtokában – saját akaratát mások akaratával szemben feltétlenül érvényre juttassa.

Jellinek kora államát akként határozta meg, mint egy népnek „tervszerű, központosító, külső eszközökkel dolgozó tevékenység [által] az egyéni, nemzetiségi és emberiségi kölcsönös (szolidáris) érdekeket a haladó egyetemes fejlődés irányában kielégítő, uralkodó [és] jogi személyiséggel bíró köteléke.” [33] Ez a meghatározás az állami működés paramétereire helyezi a hangsúlyt.

Az állam társadalmi fogalmán túl Jellinek az állam jogi fogalmát is kidolgozta, amely szerint az állam „egy letelepedett nép eredeti, uralkodó hatalommal (Herrschermacht) felruházott [területi] testülete.” [34] Szilágyi szerint a két fogalom (ti. az állam társadalmi és jogi fogalma) a lényegét tekintve azonos egymással. „A különbség pusztán abban rejlik, hogy a jogi fogalom jogalanyként ragadja meg az államot, amelynek jogi személyisége a fizikai személyek által hordozott, azoktól azonban mégis függetlenedő és önálló egységgé sűrűsödött akaratot jelenti.” [35]

Az állam Jellinek szerinti fogalma tehát kitűnő példája a szociológiai és a jogászi megközelítésmód együttes alkalmazásának, igazodva a szerző által kidolgozott módszertani megoldásokhoz. Fontos szempont, hogy a jellineki tantételek nyomán az államiság fogalmi ismérvei közé soroljuk a területet, a népességet és a kormányzatot: az államiság nélkülözhetetlen attribútuma, hogy a hatalmát meghatározott területen és meghatározott személyek felett gyakorolja; az állam fogalmi komponensei ekként az elhatárolt terület, a lakosság („az egységgé összefogott emberi sokaság”) és a legfőbb hatalom léte. [36] (Az államhatalom egyébként oszthatatlan, csak az ún. szövetségi – az ő terminusával élve: „szövetséges” – államokban van megosztva az „összállam” és a „részállamok” között.)  Ez a három-elemű tan (Drei-Elemente-Lehre) híres jellineki képlete. Az 1933-ban kelt, az államok jogairól és kötelességeiről szóló ún. montevideói egyezmény is ezt a tipizálást vette alapul, kiegészítve az államiság ismérveit a „más államokkal való kapcsolatfelvétel, illetve kapcsolattartás képességével”. [37]

Államformák

Az államformák meghatározása során Jellinek – mondhatni – követte a klasszikus tipizálást: monarchia és köztársaság között differenciált. A monarchia az „egy fizikai akarat által vezetett állam”, fajai pedig a „választási” és az „örökletes” királyság, a korlátok nélküli és a korlátozott fejedelemség. A köztársaság a monarchia tudatos tagadásaként jött létre, fajai pedig a „közvetlen orgánumok” száma és fajai szerint váltakoznak. Így az ókori meghatározásokat is felelevenítve léteznek (illetve léteztek) testületi uralkodással összekötött (oligarchikus), osztályuralommal járó (arisztokratikus) és demokratikus köztársaságok. [38]

Az államok keletkezése

Az államok keletkezésére vonatkozóan Jellinek szerint meg kell különböztetni az állami intézmények történeti eredetét általában, és az új államok előállását a „fennálló állami kultúra körében”. Az államok „őseredete” csak bizonyos hipotézisekkel magyarázható. A közösség fejlett formája, amelyet mai fogalmaink szerint államnak nevezünk, az emberek letelepedéséhez van kötve. A letelepedésük pedig összefügg a földműveléssel, amelynek az „első előállási joga” azonban tisztázatlan. Az emberek közötti kötelékek konszolidálódását a szabályszerűségekhez (Normmäßigkeit) kapcsolódó érzelmek erősítik meg. Az eredeti államkeletkezési folyamat ezért egyben a jog keletkezési folyamata is.

A jogkeletkezésnek szintén két magyarázata különíthető el. Az egyik tisztán metafizikai spekulációnak tekinthető, és természetjogi magyarázattal szolgál a jog keletkezésére nézve. Ez az emberi akarattól független jog létezését hirdeti. A másik, lélektaninak tekinthető felfogás ellenben a „jog természetét”, a jogot mint szubjektív, az emberben benne rejlő jelenséget (innermenschliche Erscheinung) ragadja meg. Jellinek a jog első szempont szerinti felfogását egyértelműen elvetette, mivel „nem a mi feladatunk az emberi intézmények transzcendentális értékét megállapítani”. A jog az emberi képzetek egy része, szegmense, csak a „mi fejeinkben” létezik, ezért a jog közelebbről történő meghatározása csak annak a deklarálása, hogy „öntudatunk tartalmának mely részét kell jognak nevezni.” A jog végső soron az emberi cselekvésekre vonatkozó szabályok összességéből áll. A jog lényegi ismérve, differentia specificája a többi társadalmi normához képest, hogy (1) azok az embereknek egymás iránti külső magatartására vonatkozó szabályok; (2) egy elismert külső tekintély által kibocsátottak; végül (3) a kötelező erejük külső hatalom (közhatalom) által van biztosítva. Minden jog(szabály) szükséges ismérve az érvényesség (Gültigkeit), pozitivitása pedig az érvényességről vallott meggyőződésből fakad; ezen a szubjektív elemen nyugszik az egész jogrend. A kényszer nem egyedüli – sőt nem is lényeges – ismérve a jognak. Jellinek tehát komoly kritikáját adja annak a pozitivista felfogásnak, amely a kényszert a jog egyetlen biztosítékaként fogja fel. „Ez utóbbi felfogás nem veszi [ugyanis] észre, hogy az államon kívül más társadalmi hatalmak is vannak, melyek a jogszabályok teljesítésére biztosítékokat nyújtanak. Az általános társadalmi erkölcsök, az egyes társadalmi osztályok illemszabályai, az egyházi kötelék, a sajtó, az irodalom oly[an] »nem szervezett nyomást« gyakorolnak az egyénre és összességére, mely sokkal erősebb, mint az állam által tudatosan gyakorolt kényszer. » A jogfogalomnak tehát nem a kényszer, hanem a biztosítottság (…) képezi a lényegi ismérvét.«” [39] A jog tehát az erkölcs minimuma (ethisches Minimum), ama „erkölcsi tevékenységek és érzelmek minimuma, melyeket a társadalom tagjaitól megkívánunk.” [40]

Állam és jog; az állam joghoz kötöttsége

A joggal kapcsolatos jellineki megközelítés átvezet minket az állam és jog relációjának kérdéséhez. Fontos kiemelni, hogy Jellinek az állam joghoz kötöttségének elvét vallotta. Georg Jellinek államtanának egyik fontos sarokköve volt az állami önkötelezés tana (Selbstverpflichtungslehre). Eszerint az állam Janus-arcú entitás: egyfelől ugyan a hatalom birtokosa, másfelől viszont a nép közös érdekeit is igazgatnia kell. Az önkötelezés elve a lényegét tekintve azt jelenti, hogy a hatalmat gyakorló állam saját elhatározásából fakadóan elkötelezi magát a közösség érdekeinek képviselete mellett is, azaz az állami közhatalom aláveti magát a saját maga alkotott törvényeknek. [41] A jogrend az állammal szemben is érvényes, az államot is kötelezi, és korlátok közé szorítja.

„Az államnak [a] szerveihez intézett, a jogtételek alkalmazását előíró parancsa nem tetszőleges döntés, hanem egy kötelesség teljesítésének folyománya. Az állam ugyanis a jogalkotás aktusával alattvalóival szemben a jog alkalmazására és érvényesítésére kötelezi magát. Itt egyoldalú nyilatkozattal, egy sajátos ígérettel állunk szemben, és régóta elfogadott alapelv, hogy az ígéretből kötelezettségek származhatnak. Aki ezt elutasítja, az az állam és az egyének között nem jogviszonyokat, hanem csak hatalmi viszonyokat ismerhet el.” [42]A pacta sunt servanda elve révén tehát – a magánjogi jogágakhoz hasonlóan – az ígéretekből a közjog területén is kötelezettségek származnak. E kötelezettség pedig arra irányul, hogy az állam a szerveinek parancsot fog adni az általa alkotott jog alkalmazására, érvényesítésére.

Jellinek felfogása ezért markánsan épít az államnak a közjogi jogviszonyokon keresztül történő kontrolljára, ellenőrzésére. Az államhatalmat igyekezett a joghoz horgonyozni, ami számos modern alkotmányban is kifejezésre jut. Az egyén és az állam közötti, hosszú távú és stabil kapcsolat „kulcsa” az állampolgároknak a jogrend által elismert pozíciója (státusza). Az egyének, állampolgárok számára biztosított jogokat a jogrend védelmezi – az alkotmányokban rögzített alapvető jogok deklarálásával és érvényesíthetőségük biztosításával. Az alap(vető) jogok Jellinek interpretációja szerint mindenkit megilletnek, azokat az államnak el kell ismernie. Jellinek a jogbölcseleti stúdium keretein belül részletesebben is ismertetésre kerülő ún. alanyi közjogok elméletével nagymértékben hozzájárult a jogállamiság kritériumainak kidolgozásához, amint az Alkotmánybíróság felállítására tett javaslata (Ein Verfassungsgerichtshof für Österreich. Hölder, Wien, 1895) is a jogállami fejlődés egyik fontos lépcsőfokénak tekinthető.

Elméletének ismertetését a Finkey Ferenctől kölcsönzött szavakkal zárjuk: Jellinek „az állam beható, rendszeres bölcsészeti elemzésével (…) klasszikus mintáját adja a modern tételes jogbölcsészetnek. Rendszere, tételei, meghatározásai ellen alig tudunk nagyobb kifogásokat tenni. Csupán meghatározásainak nehézkességét s a történeti fejlődés részletes bemutatásának mellőzését.” [43]

[1] Szilágyi Péter: Előszó, in Jellinek, Georg: Általános államtan. (Ford.: Szilágyi Péter) Osiris-Századvég Kiadó, ELTE TEMPUS projekt, Budapest, 1994, 8. p.

[2] Vesd össze: Takács Péter: Államtan. Az állam általános sajátosságai. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2011, 13. p.

[3] Kogler tipizálásban az államtudományok elméleti és gyakorlati csoportra tagozódnak. Az elméleti államtudomány gerincét az állam lényegét, természetét, szervezetét és hivatását fürkésző, általános ismérveket megfogalmazó általános (vagy elméleti) államtan képezi. Lásd Kogler Nep. János: Általános vagy elméleti államtan. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1868, pp. 14-15.

Kogler munkája ugyan állambölcseletként aposztrofálja Platón és Arisztotelész állammal kapcsolatos gondolatait, mégis sokat mondó, hogy mindezt egy általános államtant megalapozni kívánó, monografikus szintű könyvben teszi.

[4] Kautz Gyula: A politikai tudomány kézikönyve. Második, teljesen átdolgozott kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1876, pp. 23-24.

[5] Kautz: i. m. (1876), 41. p.

[6] Somló Bódog: Platon államtana. (Magyar Jogi Szemle könyvtára sorozat, 2.) Globus, Budapest, 1920 (13 p.)

[7] Idézi: Varga Csaba: Somló Bódog jegyzetei Arisztotelész állambölcseletéről, in Magyar Filozófiai Szemle, XXV. évfolyam, 6. szám (1981), pp. 816-835. at 821. p.

[8] Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 56. p. (Első kiadása: 1900)

[9] Szilágyi: i. m. (1994), 9. p.

[10] Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. (Ford.: Szabó Miklós) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 1094b, pp. 6-7.

[11] Takács: i. m. (2011), pp. 13-14.

[12] Machiavelli, Niccolò: A fejedelem. Helikon Kiadó, Budapest, 2015, 88-89., 91. p.

[13] Bodin, Jean: Az államról. Válogatás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 73-74., 115-125. (Ford.: Máté Györgyi – Csűrös Klára)

[14] Teg(h)ze Gyula: Szerves társadalomtani elméletek és az állam személyiségének theóriája. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1900, 139. p. Elméletének átfogó értékeléséhez Teg(h)ze említett munkáján túl lásd még Gierke, Otto Friedrich von: Johannes Althusius und die Entwicklung der naturrechtlichen Staatstheorien, Zweite durch Zusätze vermehrte Ausgabe.  Verlag von M. & H. Marcus, Breslau, 1902 (Az első kiadás dátuma: 1880).

[15] Takács Péter (szerk.): Államelmélet. Előadások az államelmélet és az állambölcselet köréből. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997, 1. p.; Szilágyi: i. m. (1994), 9. p.

[16] „ (…) ni saint, ni roman, ni empire”, in Oevres complétes de Voltaire. Essai sur les moeurs et l’esprit des nations. Tome II. Chez Antoine-Augustin Renouard, Paris, 1819, 252. p. (Az első kiadás dátuma: 1756)

[17] Bővebben lásd: Takács: i. m. (2011), pp. 21-28.; Szilágyi: i. m. (1994), 9. p.; Kautz Gyula: A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon. Heckenast Gusztáv, Pest, 1868, pp. 1-3.

[18] Péteri Zoltán: Az Allgemeine Staatslehre, in H. Szilágyi István (szerk.): Államelmélet II. Szent István Társulat, Budapest, 2008, pp. 15-16.

[19] Takács: i. m. (2011), 63. p.

[20] Finkey Ferenc: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. A jogbölcsészet, mint alapvető és összefoglaló (általános) jogtudomány kézikönyve, egyetemes fejlődéstörténeti alapon. I. kötet. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1908, 311. p.

[21] Szilágyi: i. m. (1994), pp. 11-12.

[22] Sólyom Péter: Az állam általános elmélete és a jog viszonylagos ereje – Észrevételek Georg Jellinek államelméletéhez, in Pro Futuro, 2. évfolyam, 2. szám (2012), pp. 53-72. at 71. p.

[23] Jellinek: i. m. (1994), pp. 28-29.; i. m (1914), pp. 10-11.

[24] Lásd például Kernsten, Jens: Georg Jellinek und die klassische Staatslehre. Mohr Siebeck, Tübingen, 2000

[25] Szilágyi: i. m. (1994), pp. 12-13.

[26] Lásd Kelsen, Hans: Tiszta jogtan. (Ford.: Bibó István) ELTE Bibó István Szakkollégium, Budapest, 1988, 1., 9-10. p. Az Allgemeine Staatslehre válságára nézve lásd Péteri: i. m. (2008), pp. 23-24.

[27] Finkey: i. m. (1908), 312. p.

[28] Jellinek: i. m. (1914), 234. p.

[29] Szilágyi: i. m. (1994), 15. p.

[30] Jellinek: i. m. (1914), 253. p.

[31] Jellinek: i. m. (1914), pp. 180-181.

[32] Finkey: i. m. (1908), 46. p.

[33] Jellinek: i. m. (1914), 264. p.

[34] Jellinek: i. m. (1914), 183. p.

[35] Szilágyi: i. m. (1994), 15. p.

[36] Jellinek: i. m. (1914), pp. 394-427.

[37] Convention on the Rights and Duties of States, Montevideo, 26 December 1933. Article 1.

[38] Finkey: i. m. (1908) 315. p.

[39] Finkey: i. m. (1908) pp. 313-314.

[40] Jellinek, Georg: Die sozialethische Bedeutung von Recht, Unrecht und Strafe. 2., durchgesehene Auflag. O. Häring, Berlin, 1908, 45. p.

[41] Jellinek: i. m. (1914), 369. p.

[42] Szilágyi: i. m. (1994), 18. p.

[43] Finkey: i. m. (1908), pp. 315-316.

Supreme Corporation

Az amerikai szövetségi Legfelső Bíróság súlyos csapást mért kedden Barack Obama amerikai elnök politikájára, felfüggesztve a klímaváltozás lassítását célzó elnöki program fő elemét, amely jelentősen visszafogná az amerikai erőművek szén-dioxid-kibocsátását. Az Egyesült Államokban az alkotmánybíróság szerepét betöltő taláros testület konzervatív, illetve liberális tagjai 5-4 arányban adtak igazat annak a 27 szövetségi államnak, továbbá különböző vállalatoknak és gazdasági csoportoknak, amelyek keresetet nyújtottak be az elnök terve ellen.

Eddig a portfolio.hu részéről közölt hír. Hozzá kell tenni, hogy legalább publikáltak róla, ellentétben a hazai orgánumok nagy részével, amelynek ingerküszöbét ez a rendkívül negatív döntés vagy meg sem ütötte, vagy nagyjából a mínuszos hír határait súroló módon tudósítottak arról, hogy az amerikai Supreme Court – nem először egyébként a hosszú fennállása során – megint csak a vállalati lobbi részéről exponált érdekeket részesítette előnyben a közérdekkel – sőt jelen esetben, a klímaváltozás intenzitására tekintettel az emberiség és a nemzetközi közösség mint egész kollektív érdekeivel szemben.

Ez a maximális mértékben igazságtalan, méltánytalan és egy szűk – ám annál nagyobb hatalmú, és széles diszponálási lehetőségek birtokában lévő – réteg elvárásait kiszolgáló verdikt megint megmutatta, hogy igazuk van azoknak, akik szerint a „fegyelmező neoliberalizmus”(disciplinary neoliberalism), mint a kapitalista fejlődés sajátos angolszász modellje egyre nagyobb hatalmat biztosít a befektetők számára a civil társadalom más tagjaihoz képest, ezzel is elősegítve a prioritások, a politikák és az eredmények szociáldarwinista típusú átszervezését. [1] A részvénytársaságok „hosszú keze” elérte a politikusok vállát is: az USA Kongresszusa ma már szinte képtelen anélkül elfogadni a törvényeket, hogy ne kérne engedélyt a vállalati lobbitól (corporate lobbies) vagy más speciális érdekcsoportoktól, amelyek a kampányokat finanszírozzák. Al Gore álláspontja szerint az igazságszolgáltatás verdiktjei is csak e hatalom dominanciáját intézményesítik. A folyamat eredményeként a hatalom elmozdult a demokráciától a piacokhoz, valamint a vállalatokhoz. [2]

Persze nem mindig volt ez így. Igaz ugyan, hogy már a nagy amerikai iparmágnások, így Andrew Carnegie és John D. Rockefeller is hamar magukévá tették a szélesebb rétegek szükségletei iránt érzéketlen, csak a profit növelésére koncentráló mentalitást, és a természetes kiválasztódás darwini tanainak félreinterpretálásával igyekeztek a felhalmozott kapitalista vagyonok gyarapodása mellett érvelni. Ráadásul ezek az üzleti érdekek a vállalati lobbi jelenségének közvetítésével a politika terrénumában is hamar megjelentek. Theodore Roosevelt már 1910-ben akként foglalt állást, hogy „pontosan ugyanúgy, ahogyan a polgárháború előtt a gyapot és a rabszolgaság speciális érdekei politikai egységünket fenyegették, most a speciális üzleti érdekek túlságosan gyakran ellenőrzik és rontják meg a kormány embereit és módszereit a saját profitjukért.” [3] Az amerikai alapítású társaságok azonban ekkoriban még szoros állampolgári és kormányzati ellenőrzés alatt álltak, amelynek lényeges jogosítványa volt, hogy a tagállami törvényhozók bármely társaság alapító okiratát visszavonhatták, ha az megítélésük szerint nem a közjót szolgálta. Az 1800-ig terjedő időszakban a szoros és rigorózus kontrollnak köszönhetően mindössze 200 társaság bejegyzését engedélyezték. [4] Az amerikai polgárháborút (1861-1865) követően azonban „kopernikuszi fordulatot” vett a szabályozási szisztéma: az ipari érdekcsoportok kihasználták a zavargások okozta kaotikus állapotokat, illetve a politikai korrupciót: lényegében megvásárolták a törvényhozó testületek jóindulatát, amelyek aztán óriási összegeket és földterületeket biztosítottak a nyugati vasúti hálózat kiterjesztéséhez. A „beruházás” következtében a nagyipar és a kormányzat szimbiózisa tovább növekedett. Rutherford B. Hayes republikánus amerikai elnök (1877-1881) szerint Lincoln eszméi hamvukba hullottak: a „nép által, a néppel, a népért elve többé már nem igaz. Ez már a tőkés társaságok kormánya.”[5]

A ma is érvényesülő tendencia már ekkoriban is érzékelhető volt: a bíróságok olyan precedenseket teremtettek, amelyek a társaságok és tulajdonuk védelmét az alkotmányos jog centrumába emelték: megszüntették a társasági bevételek állam által történő ellenőrzését, illetve korlátozták a társaságok felelősségét az általuk okozott károk vonatkozásában, végül alkotmányellenesnek nyilvánították a minimálbért, illetve a maximális munkaórákat előíró törvényeket. [6] A folyamat utolsó fázisa talán az a döntés volt, amikor is a Santa Clara contra Southern Pacific Railroad ügyben kimondták, hogy az USA Alkotmánya értelmében a tőkés magántársaságokat is megilletik az állampolgárok számára biztosított jogok – de számos, állampolgárokat terhelő kötelezettség alól mentesek maradtak. [7] A nagyiparosok így végül konszolidálhatták hatalmukat, bár a munkásmozgalom és a Demokrata Párt ekkor még létező szövetsége – első ízben a Clayton Act révén – végül trösztellenes törvényeket eredményezett, amelyek a sztrájkoló munkások ellen irányuló bírói végzések tilalmát is deklarálták. [8]

A haute finance, a pénzarisztokrácia jellemzője az európai kontinensen sem maradt ismeretlen fogalom. A pénzarisztokrácia rugalmas és állandó intézményként működött, amely független volt minden kormányzattól, mégis kapcsolatban állt mindegyikkel; független volt a központi jegybankoktól, ám mégis szorosan összekapcsolódott velük. Emellett a pénzvilág és a diplomácia szférája között is szoros kapcsolat létesült. A Rotschild-család lojalitása nem egy nemzetnek, hanem egy cégnek szólt, és ennek a hitele vált az egyetlen „nemzetek feletti kapoccsá” a politikai kormányzat és az ipari erők között. Ez a függetlenség abból fakadt, hogy e szuverén ágensek mind a nemzeti politikusok, mind a nemzetközi befektetők bizalmát élvezték, így a bankárdinasztia egyfajta „metafizikai területenkívüliséget” élvezett. [9]

We-The-Corporations

Visszaevezve az amerikai vizekre, ezek után talán már nem meglepő, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság a jóléti állam kiépítésének kezdeteit jelentő New Deal gyakorlati kivitelezése során is megpróbálta elgáncsolni a Roosevelt-kormányzatot. A jóléti intézkedéseknek hadat üzenni igyekvő bírákat ekkor (is) az a felfogás hajtotta, amely

a törvényhozás szűk lehetőségeit vallotta a társadalom irányításában, helyette a piac mindenhatóságát hirdette, és  a bírák törvényszövegekhez és [a] jogfogalmak rendszeréhez kötött alárendeltségét deklarálta.” [10]

Innen persze hosszú és göröngyös út vezet odáig, hogy ez a grémium ki merészelje mondani az össztársadalmi felfogás ellenében egy partikuláris – és semmiben sem veszélyeztetett, mégis rendre pozitív diszkriminációban részesített – kisebbség, a homoszexuálisok vonatkozásában a házasságukat lehetővé tevő – morális, természetjogi és számos szempontból vitatható – verdiktjét, vagy éppen addig, hogy a klímaváltozás legalizálásával a holtpontról való elmozdulás legkisebb reményét (illúzióját?) is megtorpedózza. Lehet, hogy egyesek számára túlzó („túltolt”), és drasztikus véleménynek számít – továbbá szentségtörésnek is, mert rendet kíván tenni a liberálisok által uralt véleményfolyamban – , de Varga Zs. Andrásnak sajnos valóban igaza van. A joguralom égisze alatt ez a valamikor patetikusan csengő fogalom mára dogmává silányult, eszményből bálvánnyá vált. Egy olyan aranyborjúvá, amely előtt  liturgikus táncot lejtve kell áldozni a politikai, gazdasági és kulturális liberalizmus vallássá merevített tantételei oltárán. Ennek részévé vált a bírói jogértelmezés korlátlan szabadsága, „amely végül átcsap a szabad jogalakításba”; ezek a döntések „elbitorolják a hatalmat a választott hatalmi ágtól; többségellenesek; az általuk helyesnek tartott eredményekhez igazítják az érveiket; ideológiai aktivitás vezérli őket; szabadon állapítják meg az igazságszolgáltatás mozgásterét; aláássák a szabadságot, a demokráciát, végső soron a jogállamiságot is; bírói diktatúrát valósítanak meg; a számonkérhetőség hiánya mögé bújnak; lerombolják a szuverenitást; mély cinizmus által áthatott saját ortodoxiát hoznak létre; (…) manipulált értékekre hivatkoznak; (…) elfelejtkeznek arról, hogy eredetileg konkrét ügyeket kellett volna megoldaniuk filozofálgatás nélkül, és folytathatnók a sort.” [11] Nos, a sort mi azzal folytatjuk, hogy ideje lenne az emberiség és a nemzetek fenntartható fejlődésre alapozott jövője biztosítása érdekében visszavenni a hatalmat a liberális véleménydiktatúra talárba bújtatott főpapjaitól. Inkább ők főjenek a levükben, mint mi a 45 °C-ban.

[1] Gill, Stephen: Theorizing the Interregnum: The Double Movement and Global Politics in the 1990s, in Hettne, Björn (ed.): International Political Economy. Understanding Global Disorder. East African Educational Publishers Ltd., Nairobi, 1997, pp. 65-99. at pp. 70-71.

[2] Gore, Al (2013): A jövő. A globális változás hat mozgatórugója. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013, 128. p.

[3] Roosevelt, Theodore: The New Nationalism. The Outlook Company, New York, 1910, 12. p.

[4] Grossmann, Richard L. – Adams, Frank T.: Taking Care of Business: Citizenship and the Carter of Incorporation. Charter Ink., Cambridge – Massachusetts, 1993, pp. 8-9.

[5] Wasserman, Harvey: America Born and Reborn. Collier Books, New York, 1983m 84., 291. p.

[6] Korten, David C. (1995): Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996, 68. p.

[7] Grossman – Adams: op. cit. (1993), pp. 18-20.

[8] Korten: op. cit. (1996), 71. p.

[9] Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, pp. 33-34.

[10] Pokol Béla: Vázlat az amerikai jogelméleti irányzatok elemzéséhez, in Jogelméleti Szemle, 2000/2. szám. Roosevelt és a Legfelsőbb Bíróság csörtéjéhez lásd Mogyorósi András: Roosevelt és a Legfelsőbb Bíróság küzdelme a New Deal fölött, in Jogelméleti Szemle, 2012/3. szám – http://jesz.ajk.elte.hu/mogyorosi51.pdf

[11] Varga Zs. András: Eszményből bálvány?  A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015, 18. p.

(Arab) tavaszi szél árvizet áraszt

Mese nincs, válság van. Ekként lehetne összefoglalni a bennem most dúló impressziókat; és most még véletlenül sem az egykor szebb napokat látott MDF végső megbokrosodásának szimptómáit – és ezáltal végső marginalizálódását – mindenki számára nyilvánvalóvá tevő, 6-7 esztendővel ezelőtt a közterületen feltűnő plakátok szlogenjére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy miközben a nemsokára debütáló Parlamenti Szemle első számába szánt, a Carl Schmitt és Hans Kelsen parlamentarizmussal kapcsolatos vitáit taglaló tanulmányomat fogalmaztam, az alábbiakat vetettem papírra (azaz tápláltam be a szövegszerkesztőbe):

A XXI. század elejéről visszatekintve megállapítható, hogy amint Dantét végigkísérte Vergilius a Túlvilágon, úgy az emberiség történetét is folyamatosan végigkísérik – és napjainkban is jellemzik – a különböző válságszimptómák. Dienes László 1926-ban Kolozsvárott kelt szavait ezért – tértől és időtől függetlenül – ma is orientálónak és aktuálisnak tartjuk: „Korunk gondolkodása, akárhová nyúl, mindenütt problémát talál. (…) Nyúljunk bármihez, a legkisebbhez vagy a legnagyobbhoz, problémává válik kezünkben minden. Olyanok vagyunk, mint a görög monda Midás királya, akinek pénzsóvár kívánságát túlságosan meghallgatta az ég, s minden arannyá vált kezében, amihez ért. Úgy vagyunk mi is. Mintha értelmünket megátkozta volna egy Isten, hogy minden, amihez hozzányúlunk, apró darabokra hulljon szét, amelyeket egészbe összeforrasztani azután többé soha ne tudjunk.[1]

[1] Dienes László: „Beköszöntő”, in Korunk, 1. évfolyam, 1. szám (1926), 1. p.

Ez két nappal azután történt, hogy a kezeimbe került Bordás Mária legújabb monográfiája [Iszlám kalifátus a 21. században (?) Az állami hatékonyság kérdései a Közel-Keleten és Afrikában. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2015], – amely ezzel hivatalosan fel is került a közeljövőben elolvasandó könyvek lajstromára -, és fél órával azelőtt, hogy elolvastam a Sayfo Omar által a Demokratába publikált, és a Mandiner jóvoltából az információs szupersztráda szélesebb olvasóközönsége számára is hozzáférhetővé tett gondolatait az arab tavaszt követő iszlamista tél [Rostoványi Zsolt: Az „arab tavasz” hatása a Közel-Kelet geopolitikai térképének újrarendeződésére, in Külügyi Szemle, 11. évfolyam, 1. szám, (2012), pp. 44-71.] egyes aspektusairól.

S hogy ne érjen az a vád, miszerint csak a saját írásaimmal teszek eleget a bloggal szemben jogosan támasztott „up-to-date” igényeknek, az alábbiakban a reblogolás adta lehetőségeket is kamatoztatva bocsátom vitára a részben szír származású Közel-Kelet szakértő magvas gondolatait.

Öt évvel a télbe forduló arab tavasz után a közel-keleti és észak-afrikai társadalmakban általánossá vált az apátia és a demokrácia ideájából való kiábrándultság. Az állapotokat mutatja az is, hogy az arab tavasz egyetlen sikeres országából, Tunéziából csatlakoztak a legtöbben az Iszlám Államhoz. A mesterséges arab nemzetállamok bukása (Egyiptom kivétel) immár tény. Líbiában és Jemenben mára kilátástalannak látszik az országok törzsi és felekezeti határokon átívelő újraegyesítése. A Szíria és Irak határait 1916-ban megrajzoló Sykes-Picot egyezmény ugyancsak megbukott. A helyzetet tovább nehezíti a térség két középhatalma, Irán és Szaúd-Arábia, amelyek a felekezeti ellentéteket kihasználva, azokra ráerősítve támogatják a Jemenben, Szíriában és Irakban harcolókat. Közben az Iszlám Állam ősi közösségeket űzött el lakóhelyeikről.

Arab-spring-caricature

Öt évvel az arab tavasz után Oroszország minden korábbinál nagyobb befolyást szerez a Közel-Keleten, melyről szép lassan kiszorulnak a hagyományos játékosok, Európa és az Egyesült Államok. Öt évvel az arab tavasz után Törökország neo-oszmán politikája is elbukott. Recep Tayyip Erdogan elnök, aki az etnikai hovatartozást háttérbe szorítva, vallási alapon próbálta integrálni hazája kurdjait, most politikájának újragondolására kényszerül, és nem kizárt, hogy részlegesen visszatér a nacionalista, kemalista hagyományokhoz, ezzel biztosítva politikai túlélését.

Öt évvel az arab tavasz után az Európai Unió repedezik. Az Európára zúduló migránsáradat bebizonyította, hogy a közösség nem képes egységesen fellépni baj esetén. A nemzetek közti szolidaritás hanyatlik, a nacionalizmusok újraéledése pedig hosszú távon formálja át az öreg kontinens arculatát. A migránskrízis azt is bebizonyította, hogy Európa nem számíthat oly mértékben az Egyesült Államokra, mint régen, mely fél évszázadon át biztonságának záloga volt. Hogy megérte-e? Hogy hasznos volt-e az arab tavasz a térség és a világ számára? Aligha. Azonban elkerülhetetlen volt. És most mindannyiunknak szembe kell nézni a következményekkel.”

Tovább gondolva a bejegyzés elején megkezdett MDF-es hasonlatot: talán ne tetszettek volna (a Közel-Keleten) forradalmat csinálni…

Post Navigation