Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “június, 2014”

Felségnek való vidék, avagy a szuverenitás színre lép

“Már a görögök is” – a társadalomelméleti gondolkodás egyik bevett formulája arra utal, hogy a legtöbb probléma gyökerei a messzi ókorig nyúlnak vissza. Ha a szuverenitást, mint a modern állam ismertetőjegyét kívánjuk vizsgálni (amint ezt a többségi államelméleti megközelítés teszi), sajnos ez a divatos blikkfang nem idézhető fel a teljes siker reményével kecsegtetően. Bár Pethő Sándor egy teljes monográfiát szentelt a szuverenitás ókori előzményei vizsgálatának (Pethő Sándor: Démosz vagy Deus? A szuverenitás két modellje a nyugati politikai gondolkodásban. Osiris Kiadó, Budapest, 2001), és az ókori Róma kapcsán is hozzáférhető néhány információ, mégis úgy vélem, hogy  vizsgálódásaink origóját ezúttal a késő középkor századainak keretei között kell elhelyeznünk.

A középkor vallás-és polgárháborúkkal tarkított, olykor az anarchiáig eszkalálódó, jogbizonytalanságot tükröző évszázadai közepette nem beszélhetünk a későbbi fogalmaink szerinti állami szuverenitásról: ebben a korban, a keresztény társadalom égisze alatt egyetlen terület sem kapcsolódott össze ilyetén szuverenitással. A pápaság és a császárság hosszúra nyúló harcában a kérdés éppen annak eldöntése körül forgott, hogy ki is tekinthető valójában az autoritás, a tekintély valódi forrásának. Ezeket a tényleges harci cselekményeket egy ideológiai síkon vívott küzdelem is kísérte: némely teológus a pápát, míg mások inkább a császárt jelölték meg a “szuverenitás” letéteményeseként. (Kiss J. László: Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003, 13. p.) I. Gelasius pápa a kérdés kapcsán Anastasius kelet-római császárnak írt soraiban akként fogalmazott, hogy

két hatalom (instancia) kormányozza a világot, felséges császár: a püspökök megszentelt autoritása és a királyi hatalom.” (VanDrunen, David: Natural Law and the Two Kingdoms: A Study in the Development of Reformed Social Thought. Wm. B. Eerdmans Publishing, Michigan, 2010, 33. p.)

Ebben a hosszú, teológiai érvekkel traktált vitából mindenképpen ki kell emelni Aquinói Szent Tamás nevét, aki a Summa Theologica című munkájában már egyértelműen síkra szállt az uralkodói autoritás (autocritas principi) mellett. (Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent István Társulat, Budapest, 1943, 224. p.) A következő nagy állásfoglalás a világi hatalom mellett az általában inkább irodalomórákról ismert Dante Alighieri nevéhez fűződik, aki Az egyeduralomról írt munkájában (1306) a közös dolgok rendezésére egy univerzális monarchia létrehozását javasolta, ugyanis meglátása szerint egyedül egy ilyen hatalom képes rendezni a kisebb politikai egységek állandó háborúskodását. A világcsászár által őrzött világmonarchiára véleménye szerint azért volt szükség, mert az emberi lét minden szférájának (az egyéneknek, a családnak, a községnek, a városnak és a birodalomnak) vezetőre van szüksége. (Dante: Az egyeduralom, in Kardos Tamás (szerk.): Dante Alighieri összes művei. Magyar Helikon, Budapest, 1965, pp. 401-476.)

Éppen ugyanez a kívánalom: a háború és a konfliktusok meghaladása, egy erős, a törvények érvényesülését kikényszerítő nemzeti hatalom felépítésének igénye hívta életre valójában a szuverenitás első eszméit is. Ezek többnyire persze az abszolút monarchák szinte korlátlan hatalmát igyekeztek legitimálni. Bodin fejedelmi szuverenitása és Hobbes Leviatánja valóban “felségnek való vidéket” igyekezett varázsolni a korábbi, feudális kiskirályok és oligarchák uralta területekből. Maga a szuverenitás szó is a francia “felség” (souverain) megszólításból eredt. (Erre nézvést lásd Oresko, Robert – Gibbs, G. C. – Scott, H. M. (eds.): Royal and Republican Sovereignty in Early Modern Europe. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.) Bodin szerint

a szuverenitás egy állandó és abszolút hatalma… azaz a parancsolás legfőbb hatalma. (…) Ez a hatalom abszolút és szuverén, mivel nincs más feltételhez kötve, mint amit Isten és a természet törvénye parancsol.” (Bodin, Jean: Az államról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, pp. 73-74, 78.)

Hobbes Leviatánja pedig az uralkodói szuverenitást alapozta meg, amelyben minden hatalmat és erőt egyetlen személyre vagy testületre ruháznak át annak fejében, hogy a hatalom birtokosa(i) fenntartsák a közrendet és a közbiztonságot. Az alattvalók azáltal, hogy lemondtak a természeti állapotra jellemző önérdek-érvényesítési lehetőségeikről, függési státuszba kerültek: az uralkodói akaratnak ugyanis minden szerződő fél alá van vetve. (Hobbes, Thomas: Leviatán. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001, pp. 196-197.)

Andre Martins de Barros: Le Monarque

Bodin és Hobbes elméletei az államszuverenitás kategóriájának teljes térhódításához vezettek. (Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Complex Kiadó, Budapest, 2008, 43. p.) Az állami szuverenitás térnyerésének szimbolikus dátuma azonban minden kétséget kizáróan 1648, a “vesztfáliai béke” néven elhíresült békekötés éve volt. A vesztfáliai rendszerrel vette hivatalosan is kezdetét a modern európai nemzetállamok plurális rendszere. Az Osnabrückben és Münsterben aláírt békét Leo Gross egy olyan “magasztos kapuként” írta le, amely a “régi világból az új világba vezet.” [Gross, Leo: The Peace of Westphalia: 1648-1948, in American Journal of International Law, 42, (January 1948), 28. p.] A vesztfáliai békerendszerrel igazából Grotius álmát váltották valóra. (Philphott, Daniel: Sovereign Statehood: The Revolution at Westphalia, in Hashmi, Sohail H. (ed.): State Soverignty: Change and Persistence in International Relations. The Pennsylvania State University Press, PA, 1997, 30. p.) A mintegy három évszázados “inkubációs időszakot” követően életre keltett rendszer az államok egyenlőségét és szuverenitását tételezte, a kormány, a terület és a lakosság egységeként felfogott szuverén államiság középpontba helyezésével. (Philphott, Daniel: Revolutions in Sovereignty. How ideas shaped modern international relations. Princeton University Press, Princeton-Oxford, 2001, pp. 76-77.)

Krasner szerint a szuverenitásnak négy jelentése ismert, és ebből mindössze egy illethető a szűkebb értelemben vett “vesztfáliai” jelzővel: ez a szisztéma minden külső “játékost”, szereplőt kizár a belső politika alakításából, a kormányok döntéshozatalából, azaz az államok a külső hatalmaktól és szereplőktől függetlenül, a saját belátásuk szerint alakíthatják a belpolitikájukat. (Krasner, Stephen D.: Sovereignty. Organized Hypocrisy. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1999, 4. p.) Ehhez társul még az állam nemzetközi közösség általi elismertsége (nemzetközi jogi szuverenitás), az állam ellenőrző és szabályozó képessége (klasszikus vagy belső szuverenitás), illetve a határok védelme, az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke határok közötti áramlásának ellenőrzése. (Krasner, 1999, pp. 3-4.)

Kiss J. szerint a vesztfáliai modell három jelentős mozzanattal bír: a hatalom legfontosabb forrása az ellenőrzött terület (az államnak pontosan körülírt határai vannak, amelyen belül korlátlan erőszak-monopóliummal, jogalkotó hatalommal és adószuverenitással rendelkezik); az államok a nemzetközi rendszer alapvető, ha nem egyetlen szereplői; a szuverén államok egymás között egyenjogúak, hatalmuktól és nagyságuktól függetlenül. (Kiss J., 2003,  pp. 13-14.)  Ezzel tehát sikerült az állam hatalmát és tevékenységi szféráját egy meghatározott területhez kötni, illetve ott koncentrálni és monopolizálni, téve mindezt a szolidaritást és lojalitást jól mozgósító nemzeti szuverenitás nevében. [Segesváry Viktor: A globalizációs álmok után egy széttöredező világ. Mikes International, Hága, 2006, 24. p.; Smith, Anthony D.: A nacionalizmus és a történészek, in Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (Szöveggyűjtemény). Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 10. p.) A nemzet kibontakozó eszméjének megkonstruálásával létrejött ugyanis az az imaginárius közösség (Anderson, 2004, 107. p.), amelynek tagjai akár különböző áldozatok meghozatalára is hajlandóak lesznek. A nemzet ekként “egyetlen roppant szolidaritássá” válhat, melynek

“lényeges elemét jelentik az áldozatok, amelyeket őseink hoztak és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni” – vélekedett Ernest Renan. (Mi a nemzet? In Bretter Zoltán – Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, pp. 185-186.)

 A nemzeti öntudat felébresztésével kétségtelenül könnyebben lehetett legitimálni a “nemzet tagjaira” háramló olyan kötelezettségeket, mint például a katonai szolgálat teljesítése, vagy a hatékony újraelosztás adóterheinek viselése. (Habermas, Jürgen: A posztnemzeti állapot és a demokrácia jövője. L’Harmattan-Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2006, 61. p.)

A következő posztban azt a kérdést kívánom körbejárni, hogy milyen folyamatok mentek végbe, amelynek köszönhetően egyes vélemények szerint

az államok kezében az 1648-as vesztfáliai békétől kezdődően felhalmozott szilárd hatalmi koncentrációnak vége, legalábbis egy időre.” (Matthews, Jessica: Power Shift, in Foreign Affairs, Vol. 76., No. 1. (1997), 50. p.)

Enchanté

Átgondoltam, hogy a gondolkodásmódok különbözősége az emberek különbözőségére épül, s épp ezért lehetetlen a mindenre kiterjedő egyhangú meggyőződés. Ha az ember csak azt tudja, melyik oldalon áll, így már eleget tett; immár megbékül önmagával és méltányos másokkal szemben.

(Johann Wolfgang von Goethe) [Idézi: Szigeti Péter: Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1995, 5. p. ]

A társadalomtudományok művelői – a látszólag könnyű manőverezési lehetőségek ellenére – nincsenek könnyű helyzetben a XXI. század hajnalán. A Könyves Kálmánnak tulajdonított, híressé vált “formula” nyomán, miszerint boszorkányok pedig nincsenek, leszögezhetjük, hogy legalább a felvilágosodás korától már polihisztorok sem léteznek. Ennek ellenére kitágult világunkról már korántsem lehet egyetlen, “unipoláris” nézőpont alapján gondolkodni, hiszen a “hiperglobalizáció” korában zajló folyamatokat több szempontból, ha úgy tetszik, interdiszciplináris módon kell szemlélnünk. A jogászok nem követhetik azt a kelseni módszert, hogy minden “metajurisztikus”, jogon kívüli tényezőt figyelmen kívül hagynak, de immáron a Napnál világosabb, hogy a közgazdászok sem zárkózhatnak be az ökonómia “elefántcsonttornyába”. Ahogy Muraközy László mondaná:

“az elemzés során mindig az egészet is figyelnünk kell, nem csak az egyes részeket és mozzanatokat.” (Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 16. p.)

A rendszerben gondolkodó – tudományos műszóval élve: holisztikus – szemlélet kiemelkedő nagyjai (mint például Polányi Károly), képesek voltak rá, hogy a vitás kérdéseket a társadalmi rendszer egészébe helyezve értelmezzék, egyaránt vizsgálva a gazdasági és politikai alrendszereket. Ellenkező esetben, ha meg sem próbáljuk eme utat követni, könnyen úgy járhatunk, mint az Isaiah Berlin filozófus által emlegetett sündisznó, aki csak egyetlen fontos dolgot tud, egyetlen ideája és elgondolása van, amelynek szemüvegén keresztül a világot szemléli. Egyetlen, egyedül árválkodó igaz válasza van, amely a történelem minden vihara között megállja a helyét, cáfolja meg bár-akármennyire az élet, a “való világ” ezen szemléletet. (Berlin, Isaiah: The Hedgehog and the Fox: An Essay on Tolstoy’s View of History. Simon & Schuster, New York, 1953)

fox-hedgehog

A másik fontos meglátásunk, hogy a többek között Max Weber által csúcsra járatott értéksemlegesség, a “tudomány mint hivatás” paradigmája (Weber, Max: Wissenschaft als Beruf. Verlag von Duncker & Humblot, München und Leipzig, 1919) ugyan ma is uralkodó kell, hogy legyen a tudomány művelői számára, de az “információs termelési mód” világa olyannyira komplikálttá és ellentmondásossá vált, hogy nem mehetünk el szó nélkül, kritikátlan szemlélettel eme változások mellett. Az építő jellegű kritikai attitűd elsajátításához egy lehetséges irányt kínál az ún. frankfurti iskola által követett módszer. A Max Horkheimer által követett kritikai elmélet lényege, hogy a társadalomtudós (ellentétben a természettudósokkal) nem függetlenítheti magát a megfigyelt jelenségektől. A hagyományos társadalomtudományi megközelítés, amint utaltunk rá, a világban megfigyelhető tények tömegét függetlenül, és értékektől mentesen tárja fel (ekként tett mások mellett Comte és Weber is). A kritikai elmélet ezzel szemben azt vallotta, hogy a tényeket mindig az adott társadalmi és történelmi viszonyok, illetve kontextusok függvényeként kell bemutatni, feltárván ezzel a „megismerés és az érdek összefonódásait”. A kritikai elmélet nóvuma, hogy képes „normatívvá” válni és a fennálló viszonyok meghaladásának lehetőségeit kutatni. (Szabó Gábor: Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi kockázatai. Publikon Kiadó, Pécs, 2010, 73. p.) Úgy véljük tehát, hogy témánk taglalása során a weberi pozíciót tiszteletben tartva, másfelől viszont a társadalmi dimenzióról, és a neoliberális paradigma által a társadalom szövedékére gyakorolt hatásokról meg nem feledkezve kell eljárnunk. Munkánk összegzéseként ekként a kritikai attitűd alkalmazását tartjukkamatozó(bb)nak, ugyanis ez a módszer képes arra, hogy alternatívát kínáljon a jelenleg fennálló viszonyokkal szemben. A tudományosságra való törekvés ugyanis nézetünk szerint nem azt jelenti, hogy csak és kizárólag a szigorú értéksemlegesség malmában őrölve munkálkodhatunk. Teljesen semleges elméletek amúgy sem léteznek. Ahogy Robert Cox fogalmazott:

“Az elmélet mindig valakié, azt valamilyen célból fogalmazta meg.” (Cox, Robert W. – Sinclair, Timothy J.: Approaches to World Order. Cambridge University Press, Cambridge, 1996, 87. p.)

A blog egy reménybeli pályafutása elején álló, fiatal kutató-palánta kutatásainak eredményeit kívánja a szélesebb körű publikum elé tárni. Választott témái a hagyományos, vesztfáliai típusú nemzetállami szuverenitás elhalványulása, a globalizáció, a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti állama, a fejlesztő állam, és egyáltalában az állami szerepvállalás/beavatkozás kérdésköre. Nincsen könnyű dolga, hiszen amint fentebb is jeleztük, az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásait követően a tudományos diskurzusban, a politikai-közéleti disputákban, valamint a hétköznapok gondolkodásában is mindennapos, tematizáló jelenségként találkozhatunk a globalizáció fogalmával, és a kapcsolódó jelenségek is a viták állandó kereszttüzében állnak.

A globalizáció terminusával jelölt jelenség, illetve az ennek hátterében álló tendenciák – az információs társadalomhoz hasonlóan – állandó hivatkozási alappá váltak. Ezen „populáris” fogalmak használata azonban az elmúlt években némiképp túlburjánzott és artikulálatlanná is vált. (Malcolm Waters már 1995-ben tízezres nagyságrendűre taksálta a vonatkozó publikációk számát és a globális folyamatok elmélyülésével ez a szám csak hatványozódik. Jellemző momentum, hogy míg a Kongresszusi Könyvtár katalógusa 1994-ben 34 „találatot” jelzett a globalizáció kifejezésére, 2000 februárjára ez a mutató már 284-re emelkedett. (Waters, Malcolm: Globalization. Routledge, New York, 2001, 2. p.)  Veress József szerint a globalizáció fogalmával mind annak apologétái, mind kritikusai egy olyan jelenség-együttest írnak le, amely nem egyszerűen téves, hanem egyenesen értelmezési zavarok forrása. [Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, 157. p.] Maga a globalizáció sem rendelkezik egy univerzális, mindenki által „legitimált” munkafogalommal. (Török Gábor: Globalizáció – kereskedelmi jog, in Prudentia Iuris Gentium Potestate. Ünnepi tanulmányok Lamm Vanda tiszteletére. MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 2010, 485. p.) Emellett az egyes szerzőknek még a minimális standardokat jelentő kérdésekben sem sikerült „kölcsönösen kialkudott” konszenzusra jutniuk. Ennek egyik jellemző példája, hogy a legtöbb szerző szerint a neoliberális paradigma térnyerését követően az állam (gazdaság)politikai szerepvállalása drasztikus mértékben visszaszorult – ennek kapcsán néhányan újra citálni kezdték Leninnek a marxi, illetve engelsi államelhalási téziseiből kibontott gondolatait [V. I. Lenin művei. 25. kötet (1917. június – szeptember). Szikra Kiadó, Budapest, 1952, pp. 422-423.] -, mások szerint azonban az állam „nem vész el, csak átalakul”: így a neoliberalizmus velejárója nem az állam lebontása, pusztán annak újraszervezése, és a megváltozott körülményeknek megfelelő “újrafazonírozása”. (Wacquant, Loïc: Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé, in Fordulat, 18. szám, 2012/2. szám, 19. p.)

Az általunk jelzett egész vizsgálódási területre és feltételezett munkafogalomra mélyen igaz Jászi Oszkárnak a nemzet kapcsán megfogalmazott meglátása: a szuverenitás, a nemzetállam, de a globalizáció fogalmai is “állandó, szinte kaleidoszkopikus változásnak” vannak kitéve. (Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1912, 1. p.) Ugyan első látásra nagyon is úgy tűnt, hogy a “mission impossible” kategóriája alá tartozik ebben a kaotikus zűrzavarban történő rendtétel. és egy XXI. századi igényekkel is kompatibilis, de a társadalmi érdekeket is messzemenően szem előtt tartó álláspont kidolgozása, de ha kísérletet sem tennénk rá, bizonnyal Pató Pál úr sorsára jutnánk. Ezért döntöttem egy önálló blog indítása mellett, ahol a tudományosabb igényű gondolatközlést kívánom ötvözni a könnyedebb, publicisztikai karakterű írással. Utóbbit azért is teszem, mert messzemenőkig egyetértek Warwick Fox módszerével, aki szerint a tudomány “interpretatív programja” magában foglalja   a tudomány azon társadalmi felelősségét, hogy a komplex tudományos témákkal kapcsolatban akként biztosítsa a szélesebb tömegek oktatását, hogy az átlagemberek is megértsék az előttünk álló – korántsem elhanyagolható – kérdéseket. [Fox, Warwick: Education, the Interpretive Agenda of Science, and the Obligation of Scientists to Promote this Agenda, in Environmental  Values, 4 (1995), 114. p.]

Munkám során bizonyára Edmund Burke 1795-ben kelt intelmét fogom szem előtt tartani:

A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” (Congressional Record: Proceedings and Debates of the 107th Congress, First Session. Volume 147, Part 12, September 6, 2001 to September 25, 2001. United States Government Printing Office, Washington, 2001, 17115. p.)

Post Navigation