Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “november, 2015”

Balgaságok máglyája

Gyökeres átalakulás történik, amely közös fejlődési modellt állít valamennyi társadalom elé – röviden: mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna. (…) Talán maga a Történelem is a végéhez ért.” (Fukuyama, Francis: The End of the History. The Free Press, New York, 1992, 51. p.)

Francis Fukuyama optimista attitűdjét az 1989-1990-es változások, a szocializmus “végzetes önhittsége” [1] dominálta (a kapitalizmushoz képest konkurens és alternatív) társadalomszervezési kísérlet látványos összeomlása nyomán sokan osztották. A hidegháború lezárulásával egy időre teret nyert a demokratikus béke teóriájának gondolata. „A liberális demokratikus köztársaságok, úgy tűnik, nem bocsátkoznak harcba egymással” – írta Michael Doyle. [2] Megfigyelése szerint a demokratikus berendezkedésű országok ritkábban háborúznak egymással, bár a „demokratikus zónán” kívüli összecsapások azért gyakorinak tekinthetők. „Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta »Pax Democratiea« hosszú periódusának kezdetén vagyunk” – vélelmezte Plattner.[3]

Karl Popper nyitott (más fordításban: nyílt) társadalomról 1945-ben kelt elgondolásai [4]  ekkortól kezdve már-már a dogmává merevedés ódiumával fenyegettek. Akárcsak a liberálisok részéről a “nyitott társadalom ellenségeivel” szemben szított gyűlölet, mely az “1984-es” orwelli látomásokat ebben a vonatkozásban szinte varázsütés-szerűen alkalmazta – bár 2 percre egyáltalán nem redukálta, mert az “ellenségekkel” szemben táplált gyűlölet napjainkig fűti a liberalizmus keményvonalas képviselőit. (Ráadásul, hogy a hihetetlen vehemenciával végrehajtott letámadás valóban teljes pályásnak minősülhessen, a nyitott társadalom ellenségeit a jogállamiság és a joguralom értékei ellen törő, zsarnoki hajlamú személyiségekként tüntetik fel.) Carl Schmitt szavaival élve:

Ezek után érthető, hogy mindenféle propagandista és ügyvéd szívesen használja ezt [ti. a jogállam] szót, hisz így a jogállam ellenségeként hozhatja rossz hírbe ellenfeleit. Az ő jogállamukról és az ő jogfogalmukról szól a mondás: a jog azonban előnyös legyen: »olyan, amit én és atyámfiai dicsőítünk.« [5]

Ez a kurzus – miközben tehát azt tanította, hogy a “világpolgárság” állapotával a béke Belle Époque-ja köszöntött az emberiségre, valamiféle kanti értelemben vett Örök Béke  [6] – tehát az érvelése során ugyanolyan barát-ellenség “bináris kóddal” tudott csak dolgozni, mint a társadalom konfliktusos volta mellett argumentálók, csak az ellenséget éppen a “retrográdok” soraiban találta meg, legyenek azok a vágyott béke elérése ellenében ható konzervatívok, nacionalisták, szocialisták. [Erre a momentumra hivatkozva szokták volt a liberális felfogás kérlelhetetlen kritikusai mondani: a liberálisokkal nem az a legnagyobb baj, hogy elfogadóak, hanem az, hogy kirekesztőek.]

Angela Merkel wir schaffen das

Az 1989-es változások révén végre elért – vagyis inkább elérni vélt – pacifikus állapotokat a (neo)liberális szentség korában megkérdőjelezni tehát egy negyed századon keresztül megbocsáthatatlan “blaszfémiának” minősült. Az olyan bestsellerek, mint A civilizációk összecsapása [7] szerzői legalábbis cselekvőképességüket vesztett mániákusokká degradálódtak a mainstream liberális véleményformálók, misszionáriusok és apologéták körében. A 2001-es terrortámadás és az új típusú biztonsági fenyegetések sokkja aztán rést ütött ezen a pajzson, és a politikusok mellett a társadalomtudományi kutatás művelői is “észbe kaptak” – bár olybá tűnt, mintha ez a “felocsúdás” a vén Európának az Örök Béke illúziójába vetett hitét érintetlenül hagyta volna. Carl Schmitt 1932-ben ugyan óva intett attól, hogy a “barát-ellenség” logikája uralta felfogást a politikai terrénumában bárki “sutba vágja”, Európa inkább füldugót helyezett a fülébe, nehogy a világ zaját meghallja. A 2004-es madridi “véres csütörtököt” követően a füldugó zajfelfogó hatása után veszített erejéből, de még mintha mindig “strapaállónak” bizonyult volna. Egészen 2015-ig , amikor is a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért januári támadást követően a migránsok tömeges Európába áramlását kihasználó terroristák ismételten véres merényleteket hajtottak végre Párizsban.

Vigyázó szemünket Batsányi intelmeit aktualizálva érdemes ismét Párizsra vetnünk, ahol a béke, a szabadság és a biztonság illúziója, a “történelem végéről” vallott naiv pacifista elgondolás, illetve a multikulturalitás mint a “létező világok legjobbika” elképzelés kártyavárként omlott össze, méghozzá elég látványosan. Borsos árat fizettünk azért, mert azt hittük, hogy ha valamiféle “boldog békeidők” stencillel ellátott elefántcsonttoronyba vonulunk, akkor védve vagyunk a világ igazságtalanságaival szemben, és az elföldeltnek hitt történelem majd nem szakítja ránk az ajtót, és nem lép jól a tyúkszemünkre – egészen addig ismételve támadásait, amíg felocsúdunk végre a tetszhalott állapotból. Ideje volna észhez térni, amíg még nem késő, ugyanis 

 tévedés volna azt hinni, hogy valamely egyedülálló nép az egész világhoz intézett barátsági nyilatkozatával, vagy azáltal, hogy önként lefegyverzi magát, kiküszöböli a barát és ellenség megkülönböztetést. A világ ily módon nem depolitizálható, és nem helyezhető a tiszta erkölcsiség, a tiszta jogiasság vagy a tiszta gazdaságiasság állapotába. (…) Balgaság volna azt hinni, hogy egy védtelen népnek már csak barátai vannak, és az is félresikerült számítás, hogy az ellenséget talán meg lehetne hatni az ellenállás hiányával. (…) még sokkal kevésbé tudná egy nép a politikai döntésekről való lemondással az emberiség tiszta erkölcsi vagy tiszta gazdasági állapotát előidézni. A politikai azzal még nem tűnik el a világból, hogy egy népnek nincs ereje vagy akarata a politikai szférájában való kitartásra. Ekkor csupán egy gyenge nép tűnik el.” [8]

Ugye senki sem szeretné, hogy az Iszlám Állam vagy bármely más terrorszervezet inkvizítorai a balgaság máglyáján elégetve számolják fel az európai civilizációt és kultúrát?! Még talán Bundeskanzler Werner Faymann, Elsa Koester, Szigetvári Viktor és Papp Réka Kinga sem.

[1] Hayek, Friedrich August: The Fatal Conceit: The Errors of Socialism. William Warren Bartley – Routledge, London, 1988

[2] Doyle, Michael W.: Michael Doyle on the Democratic Peace – Again, in Brown, Michael E. – Lynn-Jones, Sean M. – Miller, Steven E. (eds.): Debating the Democratic Peace. The MIT Press, London, 1996, pp. 364-373. at. 364. p.

[3] Plattner, Marc F.: The Democratic Moment, in Diamond, Larry – Plattner, Mark F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. John Hopkins University Press, Baltimore, 1993, 32. p.

A “posztjaltai környezet” kezdeti eufóriájával kapcsolatos kritikára nézve lásd Farkas Ádám: Tenni vagy tettetni? Gondolatok az európai biztonság-és védelempolitika védelemgazdasági vonatkozásáról, in Hadtudomány, XXIV. évfolyam, 1. elektronikus szám (2014), pp. 16-29., különösen pp. 17-21.

[4] Popper, Karl: The Open Society and its Enemies. The Spell of Plato. George Routledge & Sons, Ltd., London, 1945. Popper ebben a munkájában két társadalmi ideált állított egymással szembe: a “törzsi szemléletet” közvetítő, “organikus államfelfogást” piedesztálra emelő zárt, valamint az individualizmus, az egyéni döntés, a versenyszellem és a civilizáció “hívószavaival” körülírható nyitott társadalmakat.

[5] Schmitt, Carl (1932): Legalitás és legitimitás. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2006, 20. p.

[6] Kant, Immanuel: Zum ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. Frankfurt-Leipzig, 1796

[7] Huntington, Samuel P.: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. Simon & Schuster, New York, 1996

[8] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, pp. 35-36

Az állam szuverenitása című tanulmánykötet bemutatója

Tisztelettel meghívjuk
az MTA Könyvtár és Információs Központ Agora-programja keretében tartandó
könyvbemutatóra.

“AZ ÁLLAM SZUVERENITÁSA.
Eszmény és/vagy valóság” című kötetet bemutatja:

Trócsányi László

alkotmányjogász, egyetemi tanár (SZTE), igazságügyi miniszter

Valki László

nemzetközi jogász, egyetemi tanár, professzor emeritus (ELTE)

Takács Albert

alkotmányjogász, főiskolai tanár (NKE), egykori igazságügyi miniszter

hobbesking

A könyvbemutató időpontja: 2015. november 17., kedd, 16.00 óra.

Helye: MTA Könyvtár és Információs Központ Konferenciaterem

1051 Budapest, Arany János u. 1. II. emelet

A könyvből részletek az alábbi linken tölthetőek le.

A rejtélyről az állam lelkében

Rejtély van, melyet kutatás | El nem ér, az állam lelkében…

– fogalmazott – Ulysses szájába adva a szavakat – az ismert költő, William Shakespeare 1602-ben a Troilus és Cressida lapjának hasábjain.[1] Ez az idézet hűen illusztrálja az államelmélet művelőivel szemben tornyosuló tudományos kihívásokat és elméleti nehézségeket: az államelmélet ismert és elismert gondolkodói ugyan több ezer éve tesznek kísérletet arra, hogy megfejtsék az állam „lelkével” kapcsolatos rejtélyt (az organikus államfelfogás hívei ráadásul ezt a kissé spirituális sajátosságot egyéb, az államra vonatkoztatott biológiai jellemzőkkel igyekeztek kombinálni), az mégsem állítható teljes bizonyossággal, hogy ezt a misztériumot a maga teljességében sikerült volna megoldani. A Kr. előtti V. és IV. században alkotó Démokritosz görög filozófus és matematikus sok évszázadra jelölte ki a politikai gondolkodás parcelláit, amikor akként fogalmazott, hogy a

jól kormányzott állam a legnagyobb mentsvár, s ebben minden benne van: ha ez egészséges, akkor minden egészséges – ha viszont ez tönkremegy, akkor minden tönkremegy.[2]

13078593243_d59baa1423_z

Platóntól kezdve ugyanis egy sereg gondolkodó kezdte vizsgálni az „eszményi állam” kialakításának lehetőségeit. Az első rést ebből a szempontból a realizmus emblematikus figurájaként tisztelt Niccolò Machiavelli firenzei politikus ütötte az államelméleti hagyomány eme pajzsán, amikor A fejedelem (Il principe, 1513) című munkájában az eszményien elgondolt állammal szemben inkább

azt írta le, amit az emberek tesznek, nem pedig azt, amit tenniük kellene.[3]

Később, a polgári forradalmak diadalma nyomán aztán az „eszményi” állam legfőbb attribútumává egyre inkább a kormányzati hatalom alkotmányos korlátok közé szorítása vált. Ekkor jó időre gyökeret vert az a Humboldt által (is) teoretizált gondolat, miszerint az államnak szükségtelen az állampolgárok szabadságát korlátoznia, és az állam hatókörét legfeljebb a polgárok egymástól és a külső ellenségtől való megóvásához szükséges mértékűre szabad kiterjesztenie.[4]

A jogfejlődés – és az államról vallott gondolkodás – későbbi fázisában a korlátlan állami szuverenitással szembeni garanciaként jelentek meg az olyan kritériumok, mint az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás eljárási korlátainak felállítása, illetve később – Georg Jellinek (Alkotmánybíróság Ausztria számára, 1885) és Hans Kelsen gondolatai nyomán első ízben 1920-ban, Ausztriában – az alkotmánybíráskodás intézményesítése, vagy a nemzetközi jogi és a belső jogi normák közötti összhang biztosításának az alkotmányokban történő vállalása.

Az államelméleti gondolkodás számára feldolgozandó talányként jelent meg továbbá a globalizáció jelensége. Az e tárgykört illetően az utóbbi időkben végzett vizsgálódások sokak megállapításai szerint azt mutatják, hogy az állam korábban érvényesülő primátusa a globalizáció hatására végérvényesen megszűnt, és a világrendben bekövetkező alapvető változások nyomán az állam már nem rendelkezik abszolút hatalommal a területe, illetve lakossága felett. Ez számos szerző interpretációja szerint elmozdulást jelent egy olyan „határok nélküli világ”, és egy olyan gazdasági erőtér irányába, ahol az államhatalom tetemes részének helyét a „piac közeli hatalmi struktúrák” foglalják el. A piac magához ragadta a gazdaság feletti irányítási és ellenőrzési jogosultságokat, ezért az állam domináns gazdasági szerepe a szerzők egy része szerint a végéhez közeledik.[5]

Az eszmények helyett a realitásokban – avagy a kettőben egyszerre – gondolkodó szerzők ezzel szemben az állam – illetve a társadalom – újbóli megerősítésének gondolatát is felvetették. A XX. század derekától napjainkig több olyan – esetenként modellértékű – elméleti és gyakorlati megoldás látott napvilágot, amelyek mentén – legalábbis megfogalmazóik vagy érvényesítőik meglátása alapján – egy hatékony, a közjó érdekében történő kormányzás igényével adekvát, ugyanakkor kellő demokratikus garanciákkal körülbástyázott, és a globális trendekhez is igazodó állam kreálható a XXI. században. A legutóbbi (2008-ban kitört) globális pénzügyi és gazdasági válság sokkja sokak számára azt is megmutatta, hogy immáron elodázhatatlanul szükségessé vált az állami feladat-és hatáskörök újraszabása A jelzett változás irányát jól mutatja, hogy az államszocialista kísérletek bukását követően még a „történelem végét” vizionáló Francis Fukuyama az ezredfordulót követően már Államépítés címmel jelentette meg könyvét. A XXI. század forgatagában ezért sokan elemzik egy „átstrukturált” jóléti állam „továbbmentésének” lehetőségeit, a fejlesztő állam praxisát vagy a „társadalmi koordinációs mechanizmusok változására” tekintettel az állami szerepvállalás lehetőségeit.

Az államtudományokkal – főként az államelmélettel és államtannal foglalkozó kutatók – célja a fentiekben leírtakra tekintettel ezért csak kettős funkciójú lehet. Egyrészt be kell mutatniuk a modern állam elméletének előzményeit és történeti alapvonalait (azaz elmélettörténeti áttekintést nyújtani, feldolgozva az államelméleti gondolkodás évezredes hagyományokkal rendelkező „históriáját”), az „uralkodó eszmék” államról vallott elgondolásait, és az állammal kapcsolatos fogalmi meghatározások főbb irányait. Másrészt azonban nem mehetnek el szó nélkül az elmúlt évtizedekben a világrendszerben végbement, alapvető jelentőségű változások mellett sem; ezért szükséges beépíteni kutatásaikba a „globális szabad verseny” doktrínájára épülő világkapitalizmus államokra gyakorolt hatását, illetve a jóléti és a fejlesztő állammal kapcsolatos alapvető ismeretanyagokat. A múlt hagyományainak tisztelete mellett ezért arra is ügyelni szükséges, hogy a publikum felé aktuális problémákat és témákat közvetítsenek, ezzel is elősegítve a XXI. század komplex világában történő jobb tájékozódást. A nagyító mellett tehát az iránytűre is szükségünk lesz – reméljük, hogy a XXI. század analízisei és „nyomozásai” – ha meg nem is oldják –, talán közelebb juthatnak az állammal kapcsolatos rejtély felderítéséhez.

[1] Szabó Lőrinc fordítása. („There is a mystery – with whom relation | Durst never meddle – in the soul of state…”) Források: Dyce, Alexander (ed.): The Works of William Shakespeare. Troilus and Cressida. Coriolanus. Titus Andronicus. Swan Sonnenschein & Co., London, 1895, 73. o.

[2] Démokritosz: Az emberi közösségről, in Bodor András – Kövendi Dénes – Sebestyén Károly – Steiger Kornél (ford.): Görög gondolkodók. 2. kötet: Empedoklésztől Démokritoszig. Kossuth Kiadó, Budapest, 1992, 78. o.

[3] Bacon, Francis: De Dignitate et Augmentis Scientarium. Libri IX. Iocosam Norton & Richardum Whitakerum, London, 1638, 220. o.

[4] Humboldt, Wilhelm von (1792): Eszmék az állam hatásköre határainak megállapítására, in Paczolay Péter – Szabó Máté (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Szöveggyűjtemény. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999, 181. o.

[5] Higgott, Richard A. – Underhill, Geoffrey R. D. – Bieler, Andreas (eds.): Non-State Actors and Authority in the Global System. Routledge – Warwick Studies in Globalisation, London-New York, 2003; Strange, Susan: The Retreat of the State: The Diffusion Power in the World Economy. Cambridge University Press, Cambridge, 1996 etc.

Post Navigation