Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the category “Szuverenitás”

Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? (1934)

Érdekes momentum, hogy a szuverenitásfogalom sokat emlegetett, és manapság rendkívüli népszerű visszaszorulásának/visszaszorításának kánonja már a két világháború közötti magyar szakirodalomban is számos követőre talált. A szuverenitás korlátjaira gyakorlatilag már a „neobarokk társadalom” körülményei között publikáló egyes szerzők is figyelmeztettek. [1]

Irk Albert több tanulmányában is amellett érvelt, hogy míg a nemzetközi jogközösséget az első világháború előtt az államok laza kapcsolata jellemezte (ennyiben pedig helyesebb a szuverén államok szervezetlen jogközösségéről beszélni), addig a Nemzetek Szövetsége révén egy olyan „államközi organizáció” jelent meg, amely nemzetközi jogi értelemben kívánta cselekvőképességében korlátozni, sőt az „állami élet meghatározott területein” felfüggeszteni az egyes államok mozgásterét. [2]

Vámbéry Rusztem pár esztendővel később akként érvelt, hogy „mint ahogy nincs ember, Robinson Crusoe kivételével, aki minden vonatkozásban független volna, ép[p]úgy nincs állam se, amely bizonyos mértékig ne függne más államoktól, amelyet a nemzetközi jognak kötelmein felül ne kötnének meg akár más államokkal kapcsolatos gazdasági érdekei, akár  a kultúremberiségre egyaránt érvényes erkölcsi parancsoknak kodifikálatlan szabályai.” [3]

Püski Sándor úgy látta, hogy a szuverenitás nem jelent(het) függetlenséget az „államok társadalmának a jogrendszerétől”, a szuverenitás korábbi – szerinte döntően hegeli alapokon nyugvó, tehát az államhatalmi elméletre alapozó – gondolatát pedig korrigálni szükséges. Püski a szuverenitásfogalom megváltoztatását egyenesen a nemzetközi és hazai jogirodalom, valamint a jogfilozófia központi kérdésének nevezte, leszögezve, hogy az államélet számos ponton éppen a nemzetközi jog szabályai által szabályozott. „Az összes határokat a nemzetközi jog állapítja meg, nem a beljog. Tehát, hogy egy állam hol élhet, a létfeltételeinek ez egyik legsúlyosabbika, a nemzetközi jog által van megállapítva. A közös nemzetközi meggyőződés az, ami a határokat megállapítja, és a határok megsértését jogszabályok megsértésének tekinti mindenki” – érvelt a demilitarizált Rajna-övezetre való német bevonulás után egy évvel. [4]

Almásy József azon a véleményen volt, hogy a szuverenitás korlátozásának kérdésében a keresztény jogbölcselet platformjára érdemes helyezkedni; [5] a legtovább azonban talán Török Árpád jutott a fejtegetéseiben  amikor „a „szuverénitási orthodoxia” nemzetközi jogi fejleményekre tekintettel végbemenő lazulását figyelte meg egy 1944-ben publikált tanulmányában, hangsúlyozva, hogy az államok szuverenitási szféráját korlátozni kell a „nemzetközi közösség javára”. [6]

Nos, egy napjainkban kevésbé ismert katolikus szerző, Aradi Zsolt 1934-ben, az Európán végigsöprő totalitárius forradalom ok-okozati összefüggéseit vizsgálva a természetjog pozíciójából szintén oda konkludált, hogy szükségszerű volna a szakítás az állami szuverenitás hagyományosnak mondható koncepciójával, és védelmébe veszi a Nemzetek Szövetségének ekkor már egyre inkább roskadozó építményét.

Az alábbiakban Aradi Zsolt Az európai forradalom című könyvének egyik fejezetét közöljük. A kiadvány – noha érezhetően a totalitárius rezsimekkel szemben foglal állást – az 1945-ben betiltott és megsemmisítésre ítélt, „fasiszta szellemű és szovjetellenes” könyvek listáján is szerepelt. Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? In Aradi Zsolt: Az európai forradalom. Magyar Kultúra Könyvtár, 4-5. szám. Pázmány Péter Irodalmi Társulat Kiadása, Budapest, 1934, 153-165.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Halált hozó szuverenitás

A Nemzetek Szövetsége bukásáról beszélni már annyira divatos, hogy a tévhiteknek, hiedelmeknek, az imperialista propagandának s a defaitista erőlködéseknek olyan szövevénye veszi körül, hogy könnyen megállapíthatjuk: ez a nagy és keresztény eszme, hacsak csodával határos, előre nem látható események meg nem mentik: el is bukott. Ha a Népszövetség elért politikai eredményeit tekintjük, a kép valóban siralmas. De csak az egyik oldalon. A genfi testületnek csak politikai működését szokták meglátni, s miután e téren a helyzet valóban csak rosszabbodott, a világ úgy gondolkozik, hogy az intézményeket eredményeik után kell megítélni, s a Népszövetséget elmarasztalja.

A Nemzetek Szövetségének két veszedelmes ellensége van. Az egyik az igazságtalanság, a másik az államok szuverenitásába vetett fanatikus, gőgös és önző hit. A Népszövetség bukásának okainál mind a két összetevővel [a] kelleténél többet találkozunk.

Hogy megvilágítsuk a Nemzetek Szövetsége és az európai együttműködés körüli bonyolult zavart, tisztázzuk magát a problémát. Verdross professzor, az egyik legkiválóbb nemzetközi jogász, a bécsi egyetem tanára a keresztény nyugat újjászervezéséről tartott előadás-sorozatában onnan indult ki, hogy az emberiség fogalma a keresztény felfogás szerint nem a világpolgárok bizonyos összességét jelenti, mint a sztoikusok tanították, hanem az egy szervesen tagolt közösség, melynek gyökerei az isteni világrendbe bocsátkoznak le, s amely világrendnek első gyakorlati megszervezője Nagy Károly volt. Ez isteni világrend előtt hódolt maga a császár is, amidőn a pápa kezéből elfogadta a koronát, hogy megszervezze Isten országát ezen a földön, melynek ő az első zarándoka, alattvalói élén. Halálával felbomlott ez a birodalom, de eszméjét átvették és tovább vitték a német királyok és császárok, akiknek kulturális és politikai hegemóniája biztosította a keresztény nyugat évezredes egységét. A Respublica Christiana eszméje, kulturális és politikai értelemben, hosszú időre minden nemzetközi ellentétet kiegyenlített, s a felmerült pörökben Európa valamennyi keresztény fejedelme a Szentszéket tekintette döntőbírónak, amely mindig az egész keresztény közösség békéje és jóléte érdekében döntött a vitás kérdések közepette. Ebből a keresztény gyakorlatból nőtt ki a keresztény nemzetközi jog, amelynek első művelői Viktoria dominikánus páter és Suarez voltak. A harmincéves háborúig vezető hitszakadás azonban ezt a nagy egységet politikai tekintetben is megsemmisítette. Az osnabrücki konferencia (1648) már új nemzetközi rendet állapít meg Európában, amelynek egyik legsúlyosabb jogi tévedése volt, hogy a XIII. és XIV. századokban virágzó keresztény döntőbíróság eszméjét elejtette, nyilván abból a célból, hogy a protestantizmusra veszélyes pápaság befolyását megtörje. Ettől kezdve a pápai diplomácia háttérbe került, a nagy politika „első játékosai” mögött, akik azután a „versenyző és rivalizáló” politika nemzetközi gyakorlatát fejlesztették ki. Európa nem volt többé szervesen összefüggő Európa, nyugalma egy-két rivális nagyhatalom egyensúlyától függött. Újabban csak az 1815-ben kötött Szent Szövetség próbálkozott az európai együttműködés elvét újból felszínre hozni, de ez az elv inkább a fegyvereken, mint a lelkiismeret erején nyugodott. Kimondták ugyan, hogy Európa államai egy és ugyanazon keresztény család tagjai Krisztus királysága alatt, de ez az újból elismert elv papíroson maradt: a nagyhatalmi versengés továbbra is szította a lappangó ellentéteket. A XIX. században azonban ismét megjelenik a színen a pápai diplomácia; a középkor óta XIII. Leó volt az első pápa, kinek tekintélye az egyház döntőbírói szerepét újból sikerrel érvényesíthette, egyelőre csak abban a részletkérdésben, amely [a] Németország és Spanyolország közötti feszültségben jutott kifejezésre, bizonyos gyarmati ügyekre vonatkozólag. Az igazságos béke gondolata értelmében lépett fel XV. Benedek is a háború végén. Sajnos, a nagy békepápa szándékai Európa nagy szerencsétlenségére nem találtak megértésre azoknál a kormányoknál, amelyeknek vezetőit csak a bosszúvágy és a zsákmányolás szenvedélye irányította. XV. Benedek pápa híres békeakciója különösen a német kormány, Michelis akkori kancellár ellenkezésén hiúsult meg, aki választ sem adott a Vatikán jegyzékére. XIII. Leó pápa pedig fel is szólította a nemzeteket, hogy egy szervezetben egyesüljenek, a nemzetközi problémák megtárgyalására.

Nos, a Genfbe egybehívott Népszövetség halvány mása ennek a nagy katolikus gondolatnak. Megalakulásánál közrejátszottak keresztény meggondolások is, azonban legnagyobbrészt a wilsoni puritanizmus szülötte. Második szülőoka pedig az volt, hogy biztosítsa a nyugalmat az európai győzők számára. Ez a wilsoni puritanista-pacifizmus pedig nem keresztény. Legtávolabb áll tőlünk, hogy a divatos szólamok oldalán fogcsikorgatva ítéljük el a pacifizmust. A kardcsörtetők – s mindenütt van belőlük elég – csak a militarizmus ellentétét látják benne, s egyáltalában elvetnek mindenfajta békés megoldási lehetőséget. Csak a fegyver s az erő intézheti el a konfliktusokat szerintük. Mi a wilsoni pacifizmussal kapcsolatban egészen másra gondolunk. Yves de la Brière, híres jezsuita nemzetközi jogász a pacifizmus szót a „nemzetközi igazságosság” kifejezéssel kívánja helyettesíteni, mert ez felel meg a keresztény fogalmaknak. A természetes erkölcstörvény és a kinyilatkoztatás a nemzetközi életre és az államok, nemzetek kapcsolatára is érvényes. Nincsen kettős morál! Ami bűn az egyéni életben, bűn a nemzetközi életben is, a természetjog itt is érvényesül. Amint beszélünk szociális igazságosságról, mely a társadalmi békének, a szeretettel együtt, egyedüli alapja, úgy a nemzetközi igazságosság a nemzetek egyetemének nyugalmáról gondoskodik.

A Népszövetség megalkotásának körülményei pedig ellentmondanak ezen alapvető elveknek, s ha szervezési okmányában fel is fedezzük a keresztény csírát – a jó hatásokat, a megvalósítás körüli szellem, s a tények nem érvényesítették teljes mértékben. A puritanista-pacifista gondolat indítója a nyugalom volt, anélkül, hogy meggyőződött volna róla: joga van-e már Európának a nyugalomra. A győzők többi részének pedig fegyver lett a kezében a Népszövetség, hogy a legyőzöttekkel szemben (kik kezdetben nem is voltak tagjai a Népszövetségnek) a békeszerződések keresztülvitelét biztosítsák. Ezen alapvető hibák mellett a genfi testületnek eredendő téveszméi: szervezeti széthullása, túlzott demokráciája, mely arra vezetett, hogy az európai egyensúlyi játékot most már itt intézzék el a zöldasztalnál, s az a tény, hogy sok döntéshez egyhangú határozat kellett, mely keresztül nem vihető, s vég nélküli tárgyalásokra ad alkalmat. A háborút nem zárta ki a nemzetközi konfliktusok elintézésének módszereiből, hanem felszólította a tagállamokat, hogy viszályukat először döntőbíráskodás útján, vagy a hágai állandó nemzetközi bíróságnál intézzék el. Feladatául azt tűzte ki, hogy megvédi a nemzeti és vallási kisebbségek jogait is, csökkenti a tagállamok fegyverkezését, s gondot fordít minden emberi problémára (Nemzetközi Munkaügyi Hivatal; ópiumkérdés, rabszolgaság megszüntetése, leánykereskedelem, népbetegségek stb.). Az államok szuverenitásukról azonban nem mondtak le.

Miután a nemzetközi együttműködésre irányuló minden kísérlet jó és üdvös – ismét hangsúlyozzuk –, hogy a Népszövetséget is jónak és üdvösnek kell tartanunk, politikai félrelépései, nem keresztény gyakorlati alkalmazása ellenére, s annak nem megbuktatására kell törekednünk, hanem keresztény szellemmel való megtöltésére, s a zavaró tények kiküszöbölésére.

Katolikus (tehát emberi) kötelességünk ez, különösen ha látjuk, hogy a Népszövetség alaphibái milyen fegyvert adnak azok kezébe, akik esküdt ellenségei a döntőbíráskodás elvének, s az egyensúlyi politika, a blokkrendszer mellett tesznek, a nemzeti szuverenitás alapján hitvallást. A Népszövetség 1919 óta politikai téren sorozatosan tévedett, a legsúlyosabb csapást maga a francia politika, a népszövetségi elv leghatározottabb védője mérte rá azzal, hogy a Népszövetség keretén belül nem ismert el más akaratot, mint a magáét. Ezáltal szakadást idézett elő a népszövetségi gondolatban.

A legtöbb bajnak okozója a szuverenitás és a nacionalizmus. A nemzetek azáltal, hogy beléptek a Népszövetségbe, bizonyos mértékben lemondottak szuverenitásuk abszolút értelmezéséről, ha abba nem is egyeztek bele. Egy francia felfogás szerint a szuverenitás jogi függetlenséget jelent minden oldalon. A Népszövetség fennállása óta a tagállamok abszolút szuverenitásáról nem beszélhetünk többé. Valamennyi állam alárendelte magát a döntőbíráskodásnak, a nemzetközi bíróságoknak és a népszövetségi tanácsnak. Az államok külön szuverenitásáról csak az beszélhet, aki ezt az előbbi tényt tagadja. A nemzeti szuverenitáson való „kérődzés” nem jelent más, mint a nemzeti jólét istenítését.

PicsArt_06-22-08.23.55

A Népszövetség birtokon belül lévő urai azonban soha nem akartak hallani arról, hogy egyszer véletlenül a birtokon kívülieknek legyen igazuk, s nem egyszer történtek olyan kijelentések, melyekből arra lehetett következtetni, hogy a tanács, vagy a bíróságok egy rájuk nézve kellemetlen döntése esetén azt magukra kötelezőnek el nem fogadják. Legsúlyosabb tény a fegyverkezés ügye volt. A hatalmon belüliek sohasem szereltek le, s mindig csak a szembenálló felek fegyverkezésének csökkentését követelték. Ily módon a Nemzetek Szövetsége nem a nemzeti szuverenitások leépítéséhez vezetett, hanem éppen ellenkezőleg, azok megerősítéséhez. A birtokon belüliek, kik elegendő hatalommal rendelkeztek, a Népszövetséget csak arra használták fel, hogy a békét az egyoldalú hatalmi túlsúly alapján tartsák fenn. Ezzel kihangsúlyozták a maguk nemzeti szuverenitását (melynek védelmére szolgált a Népszövetség), másrészt ellentmondtak annak az elvnek, mely a nemzetközi életben egyedül szabályozhatja a viszonyokat – s ez az elv a jog.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Jogbizonytalanság a szerződések ellenére

Az elmúlt tizenöt év Európában tökéletes jogbizonytalanságot teremtett. Az államok hátat fordítottak annak az ideának, melynek értelmében összeültek, s szerződéseiket azzal a célzattal kötötték meg, hogy a jognál erősebb eszközökkel: a fegyverek s a túlsúly hatalmával biztosítsák magukat.

Bár a népszövetségi egyezmény hozzájárul, hogy keretén belül az egyes államok egymással szerződéseket, szövetségeket kössenek, mégis különös, hogy 1919 óta lázas külön-tárgyalások indulnak meg, hogy ezen felül is „védjék” egymást, Locarno, Lausanne, Thoiry, Kellog-paktum, kisantant megegyezés, Balkán-paktum, öthatalmi egyezmény, négyhatalmi egyezmény, a támadó fogalmának meghatározása, garanciaszerződések, jegyzőkönyvek, katonai és gazdasági konvenciók, deklarációk, barátsági szerződések, egyeztető szerződések – egész sora a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lekötéseknek. A nemzetközi jog soha jobban nem virágzott, mint az elmúlt tizenöt év alatt, s mégis soha nagyobb a jogbizonytalanság nem volt, mint most. A Kellog-paktumban, melyet tizenöt állam írt alá, és melyhez negyvenhárom állam csatlakozott, valamennyi ünnepélyesen kijelenti, hogy „elítéli a háborút, mint a nemzetközi politika eszközét az államok kölcsönös viszonyában; elítéli a háborúhoz való folyamodást a nemzetközi nézeteltérések szabályozásában, s kijelenti, hogy a közöttük fennálló konfliktusokat és nézeteltéréseket sohasem akarja más úton, mint bélés eszközökkel megoldani”. Ez a szerződés 1929-ben életbe lépett. Óriási jelentőségűnek mondotta mindenki, s az is volna. Hiszen többet jelent, mint a népszövetségi alapokmány, mely nem zárja ki a háborút. Az aláíró felek és a csatlakozó hatalmak azonban reservatio mentalissal éltek, mert nem mondottak le arról az abszolút nemzeti szuverenitásról, melynek leírását föntebb adtuk.

Ezek az ellentmondások nem vezethettek máshová, mint a népszövetségi elv felborításához. Németország mondta ki ebben a döntő szót, mely nemcsak úgynevezett asztalra csapás, nemcsak egészséges lázadás a hatalmon belül lévők uralma ellen, hanem a valódi helyzet képe is. A nemzetek nem akarják megkötni magukat, s valamennyinek vágyát jelképezte a német kivonulás. A blokkrendszer hívei azon az állásponton vannak, hogy szuverenitásukról nem mondanak le, hogy a béke legfőbb biztosítéka az erős hadsereg (lásd Mussolinit), s a legelőnyösebb, ha minden állam maga rendezi vitás ügyeit a többiekkel.

„Aki a Népszövetségre panaszkodik, ezzel a panasszal elismeri, hogy a Népszövetségre szükség van.” Ezek a fejtegetések is ilyen értelemben íródnak. A hibákat felismerni, nem jelenti az embert elpusztítani. A kereszténység elismeri a jóvátételt, a bűnbánatot, sőt csakis a kereszténység ismeri. De meg kell ismerni a hibákat, s be is kell vallani azokat. Ezek felsorolása után készséggel el kell ismernünk, hogy a Népszövetség mai alakjában még csak „elemi iskolai” nívón képviseli a gyakorlatban magát az elvet. De veszélyes volna, ha éppen katolikus részről fordítanánk hátat neki. Hiszen máris elmarasztaljuk azokat a katolikusokat, akik inkább álltak a kényelmes nemzetszuverenitás gondolata mellé, semmint követték volna a pápák parancsait az emberiség javáért.

A Népszövetségért való küzdelem nemcsak nemzeti és nemzetközi, de szociális kérdés is. A kapitalizmus nemzetközisége az érdekek harcára vezetett, s így a nemzetközi kapitalizmusból nagyon is nemzeti fegyver lett a gyakorlatban, ha területre, befolyásra, nagyobb vevőkörre volt szüksége. A kapitalizmusnak nem érdeke, hogy legyen egy nemzetközi szerv, mely döntő szóval vethet véget bármilyen versengésnek, hiszen ez bénítólag hatna az ő működésére is. A hadiipar internacionáléja pedig ismét növelte a nemzeti öntudatot. Azonkívül: ezt a legveszedelmesebb iparágat az egyes államok nem nyilvánították monopóliumnak, s nem helyezték a Népszövetség ellenőrzése alá. Így világos, hogy az emberi rossz természetre számító hadianyagipar azon igyekezett, hogy az államok biztonság-igényének elvét még jobban alátámassza. Holott a Népszövetség meglételében nem lenne szükség olyan securitére, mely egymás ellen akarna megvédeni. Az államok nagyrésze költségvetésének 70 százalékát fordította fegyverkezési célokra, s nem kis mértékben ezek a horribilis kiadások is okai annak a nagy nyomorúságnak, melyben a szegény nép tengődik. Az „állam biztonsága” címén, őtőlük veszik el e filléreket, s elfelejtik, hogy az állam biztonsága elsősorban polgárainak megelégedettsége. Az angliai Vickers Armstrong, a Focker gyárral és a Hotchkiss konszernnel együtt, az olasz Societa Vickers Terni, a japán Nitsui konszern, a franciaországi Schneider-Creusot, a csehországi Škoda művek, a legnagyobb exponensei annak a nemzeti hadiiparnak, melynek minden országban van gyára. Az államok megoldatlan problémái, a belső krízisek is visszahatnak a Népszövetség ügyére. A növekvő szegénység, a nyomor bűnbakot keres, s nem mer mindig, de legfőképpen nem tud igazságosan ítélni. Nem fordul a saját nemzetének bűnös vagy rosszhiszemű vezetői ellen, hanem nagyrészt teljes egészében a külföldet teszi felelőssé.

A nemzetközi konferenciák, együttműködési gyűlések nemcsak politikai, de gazdasági, világnézeti, kulturális és egyéb tereken követik egymást. Ilyenek: az Interparlamentáris Unió, Szellemi Együttműködések Kongresszusa, hivatások kongresszusa, olimpiászok stb. Mindez nem zárja ki, hogy a feszültség könnyen kirobbanhat. A Népszövetség nem foglalja magában az egész világot, s azok, akik csatlakoztak – az elmaradókkal együtt – semmi hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy lemondjanak a szuverenitásról. Enélkül pedig a jegyzőkönyvek nem érnek sokat.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A reform

Utóbbi időben sokat beszélnek a Népszövetség reformjáról, és ezzel kapcsolatban egy nemzetközi hadseregről. Azonban ez is csak abban az esetben volna megvalósítható, ha a nemzeti hadseregek nem volnának imperialisták, amint most kevés kivétellel azok. A Népszövetség reformját inkább abban az irányban keresik, hogy az ne legyen kis és nagy hatalmak játszótere a többségi demokrácia címe alatt, hanem az egymással megegyezett nagyhatalmak döntsenek a legtöbb kérdésben. A nemzetközi döntőbíróságok szervezete nem rossz – csak az államoknak kell elfogadniuk és végrehajtaniuk a határozatokat. Amidőn arról szólottunk, hogy a Népszövetség, s általában a nemzetközi együttműködések legádázabb ellensége: az igazságtalanság és a szuverenitásról alkotott „liberális”  felfogás – ez utóbbit marasztaltuk el erősebben. Hiszen vannak a Népszövetségnek olyan „ágazatai”, melyek az évek folyamán óriási és áldásos munkát végeztek. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal szinte majdnem teljes egészében jóvátette azt a sok félrelépést, hibát, amit politikai téren a genfi urak elkövettek. Figyelme kiterjedt a munkanélküliségre, a bérek nagyságára, a munkaidőre, a gyermekek és a nők munkájára, a vasárnapi munkaszünetre, az éjjeli munkára, a bérszerződésekre, stb. Igen sok javaslatát az államok nem fogadták el, vagy ha magukévá tették, nem ratifikálták, s ha ez is megtörtént, nem léptették életbe. Természetesen, mert kellemetlen lett volna, ha egy Hivatal merészel beleszólni az államok felségjogaiba. „A keresztény gondolat azonban – írja P. Delos dominikánus nemzetközi jogász – túllát az államok mai határain, mert tudja, hogy a civilizáció mai állapotában, a vámhatárokkal körülzárt állami autarkia képtelen egészséges szociális miliőt teremteni. Csak a keresztény politika tud olyan organizációkat és nemzetközi rendszert is alkotni, melyben az egyes államok és egyének is megtalálják a maguk jogait és kötelességeit. Ez azonban csak igazságosabb, becsületesebb, szociálisabb berendezkedésben lehetséges, s ezért mindenkinek kötelessége ezért az új rendért dolgozni.” Ennek az új rendnek egy kétségtelenül nagyszerű pionírja a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal. S ez természetesen nem kell a nemzeti szuverenitás apostolainak. Németországnak egyik legelső dolga volt, hogy ebből az organizációból kilépjen. Mindenesetre becsületesebben vallotta be, hogy nem hagyja magát megkötni semmiféle nemzetfölötti elvtől, mint a többi állam, mely mást hazudik.

A Népszövetségnek és az igazságosság elvén felépülő nemzetközi, becsületes együttműködésnek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy az ifjúság nacionalista nevelése megszűnjék. A nemzetek békéje nem utópia. „A nemzetek fiatalságát hozzá kell szoktatni – írja egy francia publicista –, hogy a múlt és jövő minden olyan politikai problémáját, mely a népek békéjét veszélyezteti, olyan emelkedett szempontból vizsgálja, mely túl van a nacionalista érdekek körén. Ez a szempont a humanitás, pontosabban: a keresztény eszmény, és ezek érzékenységére kell nevelnünk az ifjúság lelkiismeretét. Ennek a nevelésnek, mely nem racionális kozmopolitasággal, hanem minden nemzet megbecsülésével akarja biztosítani a békét, a középiskola elvégzésével kell megindulnia.” Ki kell küszöbölni azonban már az olyan játékokat is, melyek a gyermek lelkében a militarizmus tiszteletét fejlesztik. Az ólomkatonákkal való játék a kezdete a Népszövetség bukásának. A tankönyvekből ki kell hagyni a más nemzetre sértő részeket, s a történelem objektív szemléletére kell törekedni. „Az érettségizett fiatalember azután a politikai kérdéseit csak a maga rendezetlen patrióta ösztönén keresztül látja. Ha ebben a korban nem láttatjuk meg vele, hogy a túlzó nacionalizmus ellentétben van a kereszténységgel, egész életében úgy látja a másik nemzetet, mint a maga nemzetének ellenfelét. Ebben a nevelésben, ha alaposak akarnánk lenni, természetesen revízió alá kell vennünk sok begyökeresedett tévedést, például a háború »jogát«, a nemzeti szuverenitást, az állam hatáskörét, stb. Minél hamarább ismeri fel felelősségének súlyát a katolicizmus ebben az irányban, annál gyorsabban kell megkezdenie az ifjúság nevelését, hogy biztosítsa a békét a világ számára.”

A genfi Népszövetség nem intézte el a százával beadott kisebbségi petíciókat, nem tudta megakadályozni a távol-keleti háború kitörését, dél-amerikai tagállamai kilépnek, hogy háborúskodhassanak egymással, mások ismét nem ratifikálják az egyezményeket, nem tartják be a szerződéseket, fegyverkeznek, s ezt a konferencia nem tudja meggátolni – mégis hinnünk kell a népszövetségi gondolatban. Még akkor is hinnünk kell benne, ha az önzés megszüntetné. Le kell tennünk mégis egy szál virágot annak a Wilsonnak a sírjára, aki nem keresztény meggondolásból, igazság nélkül akart békét – de keresztény volt alkotásának elvében – öntudatlanul.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

[1] A szuverenitással kapcsolatos részletes jogirodalmi álláspontokat nem áll módunkban a maga teljességében áttekinteni. Erre nézve lásd Szabadfalvi József: Szuverenitás-koncepciók a 20. század első felének magyar jogirodalmában. In Pro Publico Bono, 2013/1. szám,  57–67.

[2] Irk Albert: Az államok szuverénitása és a Nemzetek Szövetsége. In Jogtudományi Közlöny, 1925/16. szám, 122-123.; Irk Albert: Az új nemzetközi jog problémája és a nemzetközi jog tudományának mai helyzete. In Jogtudományi Közlöny, 1930/4. szám, 35–36.

[3] Vámbéry Rusztem: Eretnek magyarázatok a nacionalizmusról. Viktória Kiadás, Budapest, 1936, 98.

[4] Püski Sándor: Nemzetközi jog. Szigorlati célokra.  „Kartárs” Kiadása, Budapest, 1937, 11., 16.

[5] Almásy József: A történelem új cezurája előtt. In Jelenkor, 1943/18. szám, 5.

[6] Török Árpád: A szuverénitás. In Magyar Szemle, 1944/1-3. szám, 5-11.

„Nem álmod-e az, hogy egyszer láthatatlan légy?” * A természettel kapcsolatos felfogás változásai és a szuverenitás kizöldítésének esélyei

Richard Fleischer 1973-ban rendezett disztópikus Cli-Fi (climate fiction) alkotása, a Zöld szója (Soylent Green) 2022-ben, a valamikori kék bolygó élhetetlenné vált metropoliszában, a történet szerint negyvenmillió lakosú New York-ban játszódik. A globális léptékű ökológiai katasztrófa miatt „talpalatnyi föld” sem maradt a polgárok számára, és Vivaldi igencsak tanácstalan lenne, ha az évszakokról szeretne hegedűverseny sorozatot komponálni, ugyanis egész évben drasztikus hőhullám teszi próbára a lépcsőházakban, templomokban, és egyéb közösségi színtereken összezsúfolódó emberek fizikai és mentális tűrőképességét: a hőmérséklet gyakorlatilag még az éjszaka folyamán sem csökken 30 Celsius-fok alá. A lakosság étkeztetését hatósági jegyrendszer útján oldják meg, a csapból már egyáltalán nem folyik víz, a fák teljesen eltűntek a városból, a főtéren összetorlódott, működésképtelen ócskavassá vált gépjárművek pedig csak még tovább fokozzák a posztapokaliptikus hangulatot. Eközben a szupergazdagok Bourbon whiskyt, marhahúst és gyümölcsöket fogyasztanak, és „bútorként” aposztrofált szolgálólányokkal múlatják az idejüket. A film egyébként illeszkedett a kor meglehetősen pesszimista hangulatot képviselő atmoszférájába: mindössze öt évvel Paul R. Ehrlich Népességbomba című könyvét, [1] egy esztendővel a Római Klub prominensei által jegyzett, A növekedés határai címet viselő jelentést [2] követően, valamint André Gorz tanulmányával (A gépkocsi társadalmi ideológiája) [3] egy időben került a mozik műsorára.

soylent.png

New York City, 2022- Jelenet a Zöld szója című filmből

A film természetszerűleg „költői túlzások” egész sorával élt, arra azonban bizonyára csak kevesen fogadtak volna, hogy 2019 júniusában vezető hír lesz az információs szupersztrádán, hogy India hatodik legnépesebb városában, Csennai-ban ötmillió lakos vízellátása bizonytalanná vált, mivel a lakóházakban már nem folyik víz a csapokból. [4] 2019 perzselő júniusa azzal a sokkoló hírrel zárult, hogy a franciaországi Gallargues-le-Monteux-ban 45,8 Celsius-fokot mértek, [5] de a július sem igazán bizonyult alkalmasnak a kedélyek lehűtésére: a szibériai Jakutföld plusz 30 Celsius-fokos hőmérsékletében bikinis influenszerek lepték el a térséget, Alaszkát pedig soha nem látott tartós hőhullám sújtotta. [6] (E hírek olvasatán óhatatlanul is eszembe jutott Mark Lynas pesszimista jóslata, miszerint amennyiben az ökológiai rendszereink visszafordíthatatlanul egyensúlytalansági állapotba kerülnek, akkor a következő évszázadban a globális hőmérséklet akár 6 Celsius-fokkal is emelkedhet. [7]) Eközben Donald J. Trump, az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke humbugnak, valamint kínai hoax-nak (összeesküvés-elméletnek) nevezte a klímaváltozást, [8] Jair Bolsonaro, az Amazonas-medence esőerdeinek védettségét feloldó Brazília elnöke pedig hazugnak titulálta a brazil űrkutatási intézet kutatóit, amiért bebizonyították, hogy felgyorsult az esőerdők pusztulása. [9] E néhány, mozaik-szerűen bemutatott fejlemény láttán úgy gondoljuk, hogy újra aktuálissá váltak Ady Endre elégikus hangvételű sorai: „Valahol utat vesztettünk.” [10] Az alábbi tanulmány célja, hogy górcső alá vegye az említett útvesztés főbb állomásait, és megoldást kínáljon arra, hogy miként lehet kitévelyedni a jelenleg végeláthatatlannak tűnő zsákutcából.

A természettel kapcsolatos felfogás változásai

Az ókor embere általában véve törekedett arra, hogy szoros egységben éljen a természettel. A görögök például szigorú határvonalat igyekeztek húzni a természet (phüszisz), illetve a törvény vagy szabály (nomosz) között. A Kr. előtti VI. század görög természetfilozófusai a természetet az állandó, egyetemes értékek eredőjeként határozták meg; ennek hátterében feltehetőleg az állt, hogy az emberi szükségletek kielégítése nagymértékben a természettől függött. [11] Hiba lenne azonban azt gondolnunk, hogy az ókori Hellász városállamaiban ismeretlen fogalomnak számított a természet kincseinek pusztítása. A természet kapcsán az ókori filozófusok nem kizárólag annak szépségéről vagy hasznosságáról „tudósítottak”, hanem már az ember természettel szembeni romboló tevékenységéről is. Platón a Kritiasz lapjain például már a Kr. előtti IV. században az athéni erdőirtás kártékony hatásairól volt kénytelen beszámolni: „S ami megmaradt (…), olyan az egykorihoz képest, mint egy megbetegedett test csontváza. (…) Akadnak olyan hegyek, amelyek ma ugyan már csak méheket táplálnak, de nem is olyan régen tetőgerendának alkalmas fákat vágtak róluk a legnagyobb házépítésekhez, s e háztetők ma is épek.” [12]

Érdekességként említjük meg, hogy a két legnagyobb görög filozófus, Platón és Arisztotelész egyaránt magasabb rendű lénynek találták az állatokhoz képest az embert. Platón szerint ugyanis amíg az emberek egyszerre rendelkeznek értelmes lélekkel (to logisztikon), az indulat lelkével (to thümoeidesz), valamint a vágyakozás lelkével (to epithümétikon), addig az állatok nem bírnak a „legnemesebb lélekrészként” azonosítható logisztikonnal, tehát sohasem részesülnek az értelemből/gondolkodásból. [13] Arisztotelész továbbgondolta mestere tipizálását, de azon túl, hogy az állatokat a vegetatív vagy tápláló lélek (to threptikon), valamint a szenzitív vagy érzékelő lélek egyébként hármas funkciójú lélekrészével is felruházta, a nouszból, azaz az értelmes lélek-összetevőből (ezáltal a szenvedő, illetve cselekvő értelemből) ugyancsak kizárta. [14] Arisztotelész természetesnek tartotta, hogy a „növényzet az állatok kedvéért, az állatok pedig az ember kedvéért vannak, éspedig a háziállatok munkára és táplálkozásra egyaránt, a vadak pedig, ha nem is mind, de a legnagyobb részük táplálkozásra, s más hasznos célra szolgálnak, hogy ruha és egyéb szükségleti cikkek készüljenek belőlük. Ha tehát a természet se tökéletlenül, se hebehurgyán semmit nem alkot, ebből szükségképp az következik, hogy mindezen teremtményt az ember használatára hozott létre.” [15] Az ókori görög gondolkodás állatokról való gondolkodását illetően is léteztek azonban a többségi állásponthoz képest kivételek. Porphüriosz szerint például az állatok a logosz – a teremtő és fenntartó szellem – részét képezik. Ilyen minőségükben az újplatonista gondolkodó azt vallotta, hogy az állatok az ember rokonai, ezért az emberek igazságtalanságot követnek el, ha rosszul bánnak velük. [16] Empedoklész, Plutarkhosz és a püthagoreusok ugyancsak az állatok és az emberek „egy tőről fakadása” mellett foglaltak állást. [17]

A perzsa-görög háborúk ismert – ám még Hérodotosz által is némi szkepszissel kezelt – epizódja, amikor Xerxész Kr. e. 480-ban háromszáz ostorcsapást méretett a Helleszpontoszra, majd a tenger „rabságát” szimbolizáló lábbéklyót süllyesztetett a habokba, amiért a vihar megsemmisítette a perzsa hadak átkelésére kiszemelt hidat. A tenger „megkorbácsolásával” megbízottak a „munka” közben állítólag szózatot is intéztek a tengerhez, hangsúlyozva, hogy a „keserű víz” „rossz cselekedete” miatt az Úr büntetést mért rá, Xerxész pedig át fog kelni, akár „kedvére van” ez a tengernek, akár nem. E szürreális jelenetsort követően a perzsa uralkodó kivégeztette a hídépítőket, majd parancsot adott az új híd verésére. [18]

Az ókori rómaiak sem feltétlenül a természeti értékek iránti elköteleződés miatt váltak híressé. Galénosz római anatómus feljegyzése szerint sokkalta jobban szeret malacokat boncolni, mint majmokat, mert az utóbbiak „furcsa arcot” vágnak, amikor beléjük vágják a kést. A krónikák szerint Galénosz honfitársai előszeretettel kínoztak meg vagy mészároltak le állatokat a Colosseumban, ami alól az emberként elhíresült – ám rabszolgának, azaz élő dolognak számító – kétlábú főemlősök sem képeztek kivételt. [19] Ugyanakkor Celsus és Porphüriosz az emberek és az állatok egyenlősége mellett érveltek. [20]

Az európai kultúrára eredetileg nagy hatást gyakorolt az a bibliai hagyomány, amely szerint Isten a paradicsomkertet az embernek adta, majd arra szólította fel Noét és utódait, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet!” [21] A korai konzervatív magyarázat szerint Isten mindent az ember javára teremtett, és istentelen dolog lenne ennek a megváltoztatására törekedni. A kereszténység korai formája szintén nem ösztönzött a természet radikális átalakítására. (Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy Szent Ágoston – miközben a természetet az isteni gondviselés működéséből következő csodaként tartotta számon – tovább ápolta azt az ókori gondolkodásbeli hagyományt, amely szerint az állatok az értelem hiánya folytán alacsonyabb rendűnek bizonyulnak az embernél. [22]) Az 1198-ban pápává választott III. Ince úgy látta, hogy az ember nem bizonyulhat többnek az állatnál, hiszen „Isten a föld sarából formálta az embert, olyan elemből, amelynek méltósága másokénál kisebb. (…) Ily módon, ha az ember a tengeri élőlényeket nézi, magát alsóbbrendűnek látja, ha a levegő teremtményeit nézi, tudni fogja, hogy ő alsóbb rendű, ha a tűz teremtményeit nézi, látni fogja, hogy mindegyiknél lejjebb van, (…) mert az állatokkal azonos szinten találja magát, tudja, hogy hozzájuk hasonló. Az állat és az ember halála ugyanaz, és a feltételek számukra egyenlők. Az ember nem több, mint az állat. (…) Mi az ember: sár és hamu.” [23] Assisi Szent Ferenc (1182-1226), a ferences rend megalapítója a természet szeretetéről vált ismertté, és kísérletet tett arra, hogy „a természettel szembeni animisztikus-holisztikus attitűdöt beemelje a természeti szférába. Ferencnél a szolidaritás az egész teremtett világra vonatkozik (…), Nap-fivérről, Hold-nővérről, Szél-öcsről beszél, mi több, prédikál a kabócáknak és a halaknak, akik jámbor figyelemmel, áhítatosan csüngnek szavain.” [24]

Lynn T. White középkor-történész értelmezésében ugyanakkor a modern ökológiai válság gyökere a Biblia világ-és emberképére – pontosabban annak helytelen, emberközpontú értelmezésére [25] – vezethető vissza, mert a nyugati társadalom a bibliai történetek nyomán határozta meg az ember és természet viszonyának ama paramétereit, amelyből aztán a zsidó-keresztény idő-és történelemszemlélet megágyazott a tudományos kutatás, és a technológiai fejlődés kifejlesztésének. [26] A keresztény középkor természetközpontú felfogását árnyalják továbbá Aquinói Szent Tamás (1225-1274) élővilágról vallott gondolatai is. Tamás szerint az élőlények hierarchikus rendbe szerveződnek: legalul a vegetatív lélekrész (növényi szint) található; ezt követi az érzéki lélekrész (állati formák; ez a belső érzékek szintjén magába foglalja a fantáziát, az érzéki memóriát, a vágyat, és a mozgást). A hierarchia tetején a szellemi, magasabb szintet képviselő ember foglal helyet. [27] A skolasztikus gondolkodó szerint az emberek állatok feletti uralma tulajdonképpen az isteni terv része, és az embernek mint racionális teremtménynek uralkodnia kell az irracionális lények (az állatok) felett. [28] Szent Tamás végül egészen annak kimondásáig jutott el, hogy az „isteni gondviselés az ember használatára szánta [az állatokat]. (…) Ezért az ember használhatja, akár meg is ölheti őket.” [29] A középkorban „virulens” ún. állatperek a természethez fűződő emberi viszony meglehetősen groteszk mivoltát jelképezik: e jogrend keretei között pert indítottak – a teljesség igénye nélkül – vincellérbogarak, ormányos bogarak, lárvák, sáskák, piócák, patkányok, egerek, disznók, kakasok ellen. Az ítéletek általában aszerint változtak, hogy a perbefogott állatokat Isten teremtményeinek tekintették-e, akik a természeti törvényt követték, avagy az emberekre büntetésből mért csapás kivitelezőinek, esetleg az egyházi tekintéllyel szembeszálló ördög eszközeinek. [30]

A reneszánsz, valamint a racionalizmus fordulatától alapvető paradigmaváltás következett be a természethez fűződő relációban. A reneszánsz esszéista, Michel de Montaigne (1533-1592) még amellett érvelt, hogy „A természet gyöngéd vezető, de bölcs és igazságos is. Én mindig az ősi ösvényeit kutattam, hogy visszataláljak hozzá a mi mesterséges útjainkról. Mily szörnyű tévedés, hogy a természet egyes funkcióit aljasaknak bélyegezzük, csak azért, mert szükségesek! (…) Isten ajándékának egyetlen porcikája sincs, mely méltatlan volna gondozásunkra: az utolsó hajszálig felelősek vagyunk érte.” [31] Ezt követően azonban hamar más váltóállítókra terelték a gondolkodást. Egyre inkább utat tört magának az a gondolat, hogy a tudományra épülő technika révén az ember a természet tényleges urává válhat. A tudás eszerint az ember számára hatalmat biztosít a természet felett. Ez a felfogás az anyag és energia ember számára hasznos átalakítását sürgette. Francis Bacon Új Atlantisz (Novum Organum, 1620) című utópiája már egy új világ töretlen – időnként persze panglossinak bizonyuló – optimizmusát fejezte ki, melyben a természettudományok alkalmazása egy ésszerű, magas fokú technikai civilizáció kifejlődéséhez, egyben egy boldogabb emberi élethez vezet el. A modern tudomány ettől kezdve racionális, empirikus, rendszeres, és értékmentes vállalkozásnak bizonyult; [32] a fokozódó racionalizálódás folyamába lépve a tudás vagy az azzal kapcsolatos hit fog át mindent, hogy „elvileg nem játszhatnak közre titokzatos, kiszámíthatatlan hatalmak”, hanem „ellenkezőleg, számítással elvileg minden dolgot uralhatunk. Ez viszont a világ varázstalanítását jelenti. Nem kell többé a vadember módjára, akinek a számára léteztek ilyen titokzatos hatalmak, mágikus eszközökhöz nyúlni, hogy uralmunk alá gyűrjük vagy kérleljük a szellemeket. Hiszen ezt megteszik a technikai eszközök, megteszi a számítás.” [33]

A tudomány célja e korszaktól kezdve a természet felett gyakorolt minél tökéletesebb uralom megteremtése – a megismerés során feltárt törvények tudatos alkalmazása útján, ahogy ezt Bacon megfogalmazta. A tudomány céljaként Bacon A szfinx, avagy a tudomány című esszéjében köntörfalazás nélkül a hatalmat jelölte meg: „a megoldás jutalma is kétfajta hatalom: [először] hatalom a természet felett, és [másodszor] hatalom az emberek felett. Az igazi természetfilozófia végső és valódi célja ugyanis a természet, a test, a gyógyítás, a technika és a többi számtalan dolog feletti hatalom.” [34] A baconi megközelítésben az „Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz”, következésképpen az ars inveniendi, a feltalálás mesterségén keresztül az ember a természet átalakítását jelölte meg elérendő célként. [35] Az ember tehát a kellő tudás birtokában akár az őt körülvevő világ „urává” is válhat. A tudás dicsérete című esszében Bacon valóságos ódát zengett a természet felett gyakorolt emberi kontrollról: „Az ember fölénye a tudásban rejlik, ez nem tűr kétséget. A tudás sok olyan dolgot rejteget, amit a királyok összes kincse sem vethet meg, ami felett parancsaiknak nincs hatalmuk; amiről felderítőik és hírhozóik nem szolgálnak híradással, s forráshelyére hajósaik és felfedezőik nem vitorlázhatnak el. Ma csak puszta elképzelésünkben uralkodunk a természeten, és alá vagyunk vetve kényszerének; ha azonban találmányainkban tőle vezettetnénk magunkat, akkor a gyakorlatban is parancsolnánk neki.” [36] Lewis Mumford híres esszéjében [37] az Új Atlantisz kapcsán elsősorban a tudomány és a technológia között megteremtett, a maga korában újdonságként ható viszonyt jelölte meg az utópia fő nóvumaként. [38] Mumford Bacon híressé vált aforizmáját – miszerint: a tudás hatalom – a modern techno-tudomány lényegét kifejező meglátásként azonosította. [39]

Bacon radikálisan újnak számító meglátásait a későbbiekben René Descartes (1596-1650) gondolta tovább. Az önmaguktól mozgó szerkezetek, gépek bűvkörébe kerülő francia filozófus természetképe azon alapult, hogy az elme (res cognita), valamint a természet (res extensa) két teljesen különálló, és egymástól független birodalomként fogható fel. A Descartes által lefektetett karteziánus felosztás végső soron az egyik legjelentősebb kísérletet jelentette arra nézve, hogy a theriofília (az a nézet, hogy az állatok és az emberek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és valamilyen alapvető értelemben egyenlők) és a theriofóbia (az „irracionális, mohó, erőszakos és aljas” lényekként felfogott állatok gyűlölete, valamint a tőlük való félelem) közötti évszázados küzdelemben a mérleget az utóbbi javára billentse. Descartes dualizmusa ugyanis azt tanította, hogy az emberek racionális természete különválik az állatitól; s mivel az állatok nem bírnak elmével vagy lélekkel, tulajdonképpen élettelen anyagnak számítanak – olyan rendezett, „gépezethez hasonlító” anyagnak, amely az univerzum törvényei szerint működik. Fájdalom észlelésére csak a lélek képes, a puszta gépek nem, következésképpen az állatok nem éreznek fájdalmat; látszólagos fájdalomsikolyaik csak a hibás vagy sérült gép által kiadott kellemetlen zörejek. [40] A növények és az állatok gépekkel történő azonosítása a kor élőlényekről vallott standard felfogásává vált. Giovanni Borelli 1680-ban publikálta Az állatok mozgásáról szóló munkáját. Ebben amellett érvel, hogy „nem látunk semmit, ami jobban hasonlítana az állatokra és a növényekre annál, mint egy olyan automata, vagy óra, amely fogaskerekekből áll.” [41]

Descartes 1637-es Értekezésének  hatodik része amellett érvel, hogy a tűz, a víz, a levegő, a csillagok és az égboltozat, valamint a „bennünket környező egyéb dolgok” megismerését célzó gyakorlati filozófia segítségével ezeket az erőket, és működésüket – úgy, mint a mesteremberek a mesterségeket –, „felhasználhatnók mindarra, amire alkalmasak, s ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk.” [42] John Rodman értelmezésében a „karteziánus forradalom” lényege, hogy az embert elválasztotta a „nem emberi világtól”; a karteziánus filozófiai történelmi szerepe pedig abban rejlett, hogy legitimálja a „nem emberi természet elleni erőszakos cselekedeteket”, és utat törjön egy olyan cselekvésnek, amelyet „már nem gátol intellektuális kétely vagy morális bűntudat.” [43]

A korábban hivatkozott Lewis Mumford a modern civilizációt vizsgálva Herman Melville Moby Dick című regényében vélte meglelni az alapmítoszt. Az Ahab kapitány által elejteni kívánt fehér bálna tágabb megközelítésben az ember általános léthelyzetét, míg szűkebb értelemben a nyugati civilizációt testesíti meg, és végső soron az univerzum vak, esetleges erőit szimbolizálja. Ahab kapitány és legénysége ezzel szemben az ember értelem-és kultúrateremtő képességét reprezentálja. A társadalomban élő én a mumfordi megközelítésben a kultúra és az erkölcs megteremtésének köszönhetően „otthonná változtatja a nyers természeti erők uralta, emberidegen világot.” Mumford szerint egy adott kultúra vagy civilizáció egészséges mivolta azon áll vagy bukik, hogy az anyagi javak termelése és a szimbolikus javak (tudomány, erkölcsi eszmék, művészet) termelése harmóniában van-e egymással. A modern nyugati civilizáció számára igencsak felróható, hogy az anyagi és a szimbolikus javak termelése között korábban még fennálló egyensúly tudatos megbontására törekedett: Ahab kapitány eredendően racionális célja a későbbiek folyamán mániákus rögeszmébe fordult át: a bálna elejtése tulajdonképpen a természet feletti korlátlan uralomszerzés vágyának jelképévé vált. Az eszeveszett hajsza végül teljes pusztuláshoz vezetett: a hajó a kapitánnyal egyetemben megsemmisült. „A tanulság: a hübrisz bűnébe esett ember – és persze a civilizáció – nem kerülheti el a végzetét.” [44]

E technicista felfogást termékenyítették meg a későbbiek folyamán azok a látványos sikerek, amelyeket az ipari forradalom technikai találmányai biztosítottak. Mindez elméleti alátámasztást is nyert Herbert Spencernek az „erősebb fennmaradását” exponáló tanaiban, amelyet Charles Darwin természetes kiválasztódásról szóló doktrínája [45] termékenyített meg. Eszerint az embernek sikerei révén kell igazolnia „erkölcsi felsőbbrendűségét”, azoknak a teremtményeknek pedig, amelyeknek nincsen elegendő energiájuk ahhoz, hogy fenntartsák magukat, a „keresztény természeti törvény” (aki nem dolgozik, az ne is egyék) „igazsága” nyomán „pusztulnia kell”. [46] Mindemellett Spencer a társadalmi fejlődés cezúráját a harcos (militarista), illetőleg az ipari-gazdasági (pacifista) típusú társadalmak között húzta meg. Meglátása szerint „a legjelentékenyebb változás a nyugati társadalom egész történetében az, hogy a katonai uralmat fokozatosan ipari uralom váltotta fel. (…) a nagy választó vonal az, amely a katonai és ipari társadalmak közt húzódik, – a háborúból élő, és a munkából élő nemzetek között.” [47]

A XIX. század második felétől kibontakozó ipari és mezőgazdasági fejlődés azonban nyilvánvalóvá tette azokat a kedvezőtlen hatásokat, amelyek a természeti folyamatok hiányos ismeretéből, esetleg a megszerzett ismeretekből való visszaélésből eredtek. Jean-Jacques Rousseau, a civilizációs fejlődés korai kritikusa már 1750-ben – korát jóval megelőzve – amellett érvelt az Értekezés a tudományokról és a művészetekről [48] lapjain, hogy a természettől való eltávolodással – ami a tudománynak, a művészeteknek, általában véve pedig a civilizációs haladásnak róható fel –, az erkölcs és az emberi jellem hanyatlásának, egyfajta „morális bomlasztásnak” lehetünk tanúi. „A tudományok és a művészetek haladása nem járult hozzá valódi boldogulásunkhoz, (…) megrontotta erkölcseinket, s az erkölcsök hanyatlása kárt tett az ízlés tisztaságában.” [49] Az „ősidők” ezzel szemben sokkal idillikusabbnak bizonyultak, és tragédiaként fogható fel, hogy messze kerültünk ettől a harmóniától: „Szép partvidéket látunk, melyet csak a természet keze díszített föl, és szomorúan érezzük, hogy eltávolodunk tőle. Amikor az ártatlan és erényes emberek szívesen vették, hogy az istenek tanúi lehetnek cselekedeteiknek, közös fedél alatt laktak velük. Ámde rövidesen gonosszá váltak, és kezdtek terhükre lenni ezek a kényelmetlen megfigyelők, ezért pompás templomokba száműzték őket. Végül aztán onnan is kikergették isteneiket, hogy ők maguk rendezkedjenek be a helyükön, vagy legalábbis az istenek templomai nem különböztek már a polgárok házaitól. (…) Sokasodnak az élet kényelmét szolgáló javak, tökéletesednek a művészetek, és terjed a fényűzés; ám közben elsorvad az igazi bátorság.” [50] Az emberek a túlzó szükségleteik által motiváltan tehát önzővé és romlottakká válnak, a szabadság állapotát pedig az elnyomás, az ember-ember és ember-természet reláció kizsákmányolás általi meghatározottsága váltja fel.

A marxista kánon ugyancsak elítélő hangon nyilatkozott az ipari forradalom nyomán felbukkanó negatív trendekről. Friedrich Engels a környezeti problémáról 1876-ban az alábbi sorokat írta: „De azért ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel. A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk. Mindegyiknek elsősorban azok ugyan a következményei, amelyekre számítottunk, de másod-és harmadsorban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, amelyek az első hatásokat fölöttébb gyakran újra megszüntetik. (…) Ilyenformán minden lépés eszünkbe juttatja, hogy korántsem úgy uralkodunk a természeten, mint ahogy a hódító egy idegen népen uralkodik, mint olyan valaki, aki a természeten kívül áll – hanem hogy hússal és vérrel és aggyal hozzá tartozunk és benne állunk, és egész fölötte gyakorolt uralmunk abban áll, hogy minden más lénynél jobban felismerjük törvényeit, és képesek vagyunk ezeket helyesen alkalmazni.” [51] Engels intelme arról szól, hogy a profitéhség, a hatalmi versengés, valamint a nemtörődömség súlyos visszaélések forrásaivá válhatnak, és veszélyeztethetik az emberiség jövőjét. Karl Marx A tőke harmadik kötetében a magánkezekben összpontosuló bolygó abszurd mivoltára hívta fel a figyelmet, és a rabszolgaság intézményéhez hasonlatosnak tekintette azt: „Egy magasabb [szintű] gazdasági társadalomalakulat álláspontjáról az, hogy a földgolyó egyes egyének magántulajdonában van, éppoly képtelenségnek fog látszani, mint az, hogy az egyik ember a másik magántulajdonában van. Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egy időben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a bolygónak. Csak birtokosai, haszonélvezői annak, és mint boni patres familias [jó családapák], kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek.” [52]

friedrich1

Caspar David Friedrich: Der Wanderer über dem Nebelmeer, 1818

Az újkori természetfelfogásnak van egy olyan irányzata is, amely a természetben az eredetiség és a romlatlanság színterét látja. A romantika történelmi hátterében a francia forradalom eszkalációja, majd a napóleoni háború okozta állapotok miatti illúzióvesztés áll: a csalódás a „józan ész reményében”, illetve a polgári társadalomban. A romantikus világnézet némiképp ambivalens attitűdöket és eszméket próbált közös nevezőre hozni: evolucionista és konzervatív, misztikus és naturalista, katolikus és nacionalista szemléletmódokat. [53] A XIX. század első felének romantikus természetkultusza reflektálást jelentett a természet leigázásáról vallott felfogásra, és a logika, valamint az értelem kendőzetlen uralmával szemben az irracionális megközelítéshez való visszatérés táptalajául szolgált. A romantika tartalmazza azonban azt a racionális mozzanatot is, hogy a természetnek, mint az emberi lét színterének van egy bizonyos potenciális önértéke, amelyet nem szabad büntetlenül lerombolni. Míg a felvilágosodás észkultusza afelé hajlott, hogy az ember az uralma alá hajthatja a természetet, a romantika művészei nem győzték hangsúlyozni, hogy a természet erői „természetük szerint” megzabolázhatatlanok, és gyakorta választották az ábrázolás tárgyául a tenger magányát (Caspar David Friedrich), az ijesztő viharokat (Turner), a vízeséseket, a monumentális hegyeket vagy éppen a sivatagokat. A felvilágosodás harmónia-fétisével és visszafogottságával szemben valósággal bálványozták a vad, egzotikus, furcsa és szabálytalan tereket. Míg a felvilágosodás a káosz mögötti rendezettséget fürkészte, ám vallástalan vagy éppen vallásellenes volt, a romantikusok a belső, rejtett szellemet keresték, és többségében mélyen vallásosnak bizonyultak. [54] A romantikus érzés kialakulásában tehát fontos szerepet játszott a természeti formák szépségének és fennköltségének felfedezése, illetve ezeknek a festészetbe, a költészetbe és a zenébe történő bevonása, és szinte metafizikai ranggal történő felruházása. Novalis például azt javallotta a boldogtalan, és a világban a helyüket nem találó embereknek, hogy vonuljanak el a „könyvek, a művészetek és a természet világába.” [55]

A romantika természettel kapcsolatos felfogása dacára az ember „hatalma” a környezet felett drasztikus mértékben megnövekedett a korábbi századokhoz képest. A természet sebezhetőségének felfedezése a XX. század második felében valóságos sokkot idézett elő. Tudatosulásához nagyban hozzájárult az ökológia tudományának kialakulása is. Világossá vált, hogy az ember megváltoztatta a természetet, és egy olyan nagyságrendű „második természetet” (művi környezetet) hozott létre, amely alig kisebb a bioszféránál. A nem organikus, a mesterséges világ, a „második természet” kultúrája a természettől való elidegenedéssel, a racionális, „a számító értelem egyeduralmával” fenyegetett. [56]

A XXI. század elején az olvadó gleccserek, a váratlan áradások, a pusztító aszályok, az elsivatagosodó területek, a föld minőségének romlása, a tiszta víz egyes helyeken tapasztalható hiánya, a drasztikus hőhullámok, valamint a biológiai sokféleség csökkenése révén egyre nyilvánvalóbb jelei vannak annak, hogy egy globális ökológiai krízis küszöbén állunk. A bolygó népességének nagyarányú növekedése, a megnövekedett fogyasztói igények, valamint a lehetséges klímakatasztrófa következtében az élet fennmaradása, valamint az emberi faj túlélése vált tétté. Az ökológiai válság tudatosítása persze nem újdonság; egyes tudósok már 1977-ben felhívták az Exxon – a világ egyik legnagyobb olajvállalata – vezetőinek figyelmét arra, hogy az emberiség drasztikus hatással van a globális légkörre, ám a társaság vezetői csökkentették a klímakutatásra előirányzott költségeket, az 1980-as évekre pedig fel is számolták a programot. Ronald Reagan elnöksége alatt megvonták a forrásokat a napenergia-kutatástoktól, és majdnem felszámoltak egy kormányügynökséget, amely arra az eredményre jutott, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetése katasztrofális hatással van a légkörre. A fosszilis tüzelőanyagok használatát azonban nem csökkentették, mivel az a legnagyobb olaj-és gázvállalatok érdekeit sértette volna. E vállalatok igyekeztek kétséget ébreszteni a tudományos eredmények érvényességét illetően. [57] Michael Hardt és Antonio Negri szerint az élet minden szférája a tőkeakkumláció vastörvényének rendelődött alá, a monetáris szempontok pedig mindenre rányomják a bélyegüket: „semmi sem menekülhet a pénz elől.” [58] David C. Korten egyenesen a tőkés társaságok világuralmáról beszél, ahol mindent a nagyvállalati érdekek érvényesülésének vetnek alá. [59] (Zárójelben azért jegyezzük meg, hogy a globális kapitalizmus rendszere mellett a kommunista rezsim is élen járt a természeti értékek pusztításában. Roger Scruton szerint „a cseh erdők savas esővel való megmérgezésétől kezdve a fekete-tengeri tokhal kipusztításáig, a kollektív gazdaságok elhasznált és kimerült talajától a hanyatló ipar köré épült lélektelen betonvárosokig egyértelmű bizonyítékaink vannak arra, hogy a centralizált tervgazdaság már önmagában is környezeti katasztrófa.” [60])

Kizöldíthető-e a szuverenitás?

Az ember által a természetben okozott, (szinte) irreverzibilisnek bizonyuló károk folytán az ember számára etikai parancsként kellene tételeződnie, hogy felelősséget érezzen a természet iránt. A természet megóvását az teszi erkölcsi paranccsá, hogy az emberiség sorsa egyértelműen a természet mindenkori állapotától függ. A környezeti károk ugyanis felhalmozódnak, összeadódnak, óriási kataklizmát alakítva ki ezzel. „Az erőforrásokat felemésztő, destruktív rendszerek gyors elterjedése, a globális megoldás hiánya, és a nemzetek közösségében uralkodó fejetlenség együttesen a szennyező anyagok olyan áradatát indították útjára, amely mindinkább felborítja bolygónknak a civilizáció fennmaradásához nélkülözhetetlen klímaegyensúlyát. Mi, emberek pedig késve ismertük fel, hogy milyen veszélybe is sodortuk magunkat. (…) Az emberi civilizáció összeütközésbe került a természet világával, és jelenleg is súlyos károkat okoz olyan fontos környezeti rendszerekben, amelyektől fajunk további gyarapodása függ. Ember és természet eme összeütközése számos szembetűnő következménnyel jár. A Földön élő fajok 20-50%-ának várható kihalásával még a XXI. század vége előtt; világunk legkiterjedtebb és legjelentősebb erdőterületeinek rohamos csökkenésével az erdőirtás nyomán; az óceánok elsavasodásával, fontos halfajok eltűnésével, és a korallzátonyok küszöbönálló pusztulásával; olyan, lassan lebomló, mérgező vegyi hulladékok felhalmozódásával, amelyek állandó fenyegetést jelentenek az emberre, és az élet más formáira; a termőtalaj-és talajvízkészletek fenntarthatatlan ütemű kimerítésével, és más egyebekkel. Ám a legsúlyosabb és legfenyegetőbb következmény egyértelműen a klímaválság.” [61] A természet biológiai egyensúlyának megbomlása, és az egyéb negatív jelenségek a mai mellett a jövő generációkat is veszélyeztetik – a jelenlegi nemzedékhez képest ráadásul az ő veszélynek való kitettségük még drasztikusabb mértékű. David Brower meglátása, miszerint „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”, [62] sokkal aktuálisabb, mint valaha.

Az ENSZ 2015-ben szervezett világcsúcsán elfogadott agenda 14. pontja kitér az államok klímaváltozásnak való kitettségére is. „Az éghajlat változása korunk egyik legjelentősebb kihívása, és kedvezőtlen hatásai aláaknázzák valamennyi ország képességét a fejlődés fenntarthatóságára. A globális hőmérséklet emelkedése, a tengerek szintjének emelkedése, az óceánok savasodása, és az éghajlati változások más következményei súlyosan hatnak a tengerparti területekre, és a mélyebben fekvő országokra, beleértve sok kevésbé fejlett országot, és kis, fejlődő szigetállamot. A kockázat sok társadalom túlélését, és a bolygó biológiai fenntartó rendszerét fenyegeti.” [63]

A klímaváltozás tehát gyökeresen át fogja alakítani a világpolitikai folyamatokat is. E problémát az elmúlt esztendőkben számos államelmélettel (is) foglalkozó szerző ismerte fel, és próbált a gyakorlati politika szintjén is hasznosítható válaszokkal szolgálni az előttünk álló kihívásokra nézve. Anthony Giddens 2009-ben jelentette meg az éghajlatváltozás és a politika kapcsolatát vizsgáló, A klímaváltozás politikája című, reményei szerint átfogó politikai stratégiát kidolgozó könyvét. Giddens meglátása szerint a „legdrámaibb kezdeményezések valószínűleg az előrelátó egyének tetteiből, és a civil társadalom energiájából fognak felpezsegni”, [64] s ha az Extinction Rebellion (ER) vagy a Greta Thunberg svéd diáklány által útjára indított Fridays for Future (FFF) példáit szemléljük, megállapíthatjuk, hogy a brit szociológus eme tézise beigazolódott. Giddens meggyőződése, hogy a mindennapok világát a „tudjuk, mégsem tesszük” mentalitása hatja át; a hétköznapjaink során ugyanis egyáltalán nem vagy csak nehezen vagyunk hajlandóak változtatni a káros hatásokkal járó mindennapi szokásaikon (teleengedjük vízzel a fürdőkádjainkat, összkerékhajtású gépjárműveket vásárolunk, tényleges használat nélkül is készenlétben tartjuk elektromos készülékeinket, és így tovább). A „Giddens-paradoxon” lényege is éppen ebben rejlik: amíg a klímaváltozás hatásai nem érzékelhetőek számunkra, addig az ismert tudás ellenére is tétlenek maradunk, és csak a kedvezőtlen hatások realizálódásakor kezdünk el aktivizálódni – akkor viszont már késő lesz, ezért lényegében eltékozoljuk a jövőnket. Giddens jelzi, hogy az Északi-sark jégmentessé válása óriási geo-, biztonság-és energiapolitikai változásokat fog eredményezni, és a jégtakaró alatt rejlő energiaforrások kiaknázásáért óriási vetélkedés kezdődhet az érdekelt országok, az Oroszországi Föderáció, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Dánia és Norvégia között. Giddens a meddő, a tagállamok kétséges végrehajtásától és érdekharcaitól függő nemzetközi klímafórumok szervezése helyett az USA és a Kínai Népköztársaság között kötendő kétoldalú energiapolitikai megállapodás tető alá hozatalát sürgette. Giddens szerint a „fenntartható fejlődés” mantraszerű ismételgetése helyett a fejlődő és fejlett világ társadalmai közötti különbségekre lenne érdemes fókuszálni.

A klímaváltozás kezelésének középponti szereplőjévé Giddens meglátása szerint a szolgáltatásokat és garanciákat biztosító államnak (ensuring state) kell válnia. Az államnak a szociológus meglátása szerint élen kell járnia a különböző csoportok mobilizálásában, valamint a kollektív problémák kezelésében, a közcélok megfogalmazásában és végrehajtásában. Ebben a „missziójában” okvetlenül támaszkodnia kell a regionális és helyi önkormányzati kapacitásokra is, vállalva a többszintű kormányzás során gyakorolt katalizátor szerepet (például ökovárosok építésekor). Gyümölcsöző együttműködésre kell törekednie továbbá a civil társadalom képviselőivel, más államokkal, illetve a különböző nemzetközi szervezetekkel is. Giddens az alábbi tematika mentén egy komplex intézkedéscsomagot is az államok figyelmébe ajánl. (1) A hosszú távra tervező, felelős politika révén az állampolgárok segítése az előre gondolkodásban. (2) A klímaváltozással járó kockázatok világos megfogalmazása. (3) A politikai és gazdasági konvergencia (szakpolitikák összehangolása, az üzleti szférával való együttműködés) működési mechanizmusainak elősegítése. (4) A normál piaci működésbe való beavatkozás a „szennyező fizet” elv jegyében. A szén-dioxid felhasználás megadóztatása. A megújuló energiaforrások támogatása, a szén alapú technológiáktól való távolodás elősegítése. (5) A klímapolitika ellen ható gazdasági és üzleti érdekek blokkolása. (6) A klímaváltozás elleni küzdelem ügyének folyamatos napirenden tartása. (7) Környezetkímélő költségvetési-és gazdaságpolitika kidolgozása. A megújuló forrásokkal kapcsolatos innovációk adókedvezményekkel, közvetlen és közvetett támogatásokkal történő bátorítása. (8) A klímaváltozás hatásaihoz történő alkalmazkodás elősegítése. (9) A helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi klímapolitika szempontjainak integrálása. Giddens szerint kiemelten fontos egy politikai táborokon átívelő konszenzus kialakítása, amely alkalmasnak bizonyulhat arra, hogy kidolgozza a példaként állított közösségi értékeket, hangsúlyozza a zöldpolitika kedvező egészségügyi hatásait, menedzsel egy átfogó klímapolitikát, valamint „levezényel” egy szankciókra és ösztönzőkre építő zöld költségvetési reformot. [65]

A Joel Wainwright – Geoff Mann szerzőpáros a Klíma Leviatán – Bolygónk jövőjének politikaelmélete című könyvében a Leviatánban lefektetett hobbesiánus elméletet igyekszik új alapokra helyezni. A szerzők amellett érvelnek, hogy a klímaváltozás – lévén, hogy globális problémáról van szó – hatékony kezelése csak globális szintre emelve képzelhető el. Munkájuk azt vizsgálja, hogy miként lehet a jövőben megalkotni egy olyan globális hatókörű szuverén hatalmat, amely nyilvánvalóan komoly kihívást jelentene a nemzetállami szuverenitás hagyományos felfogására nézve. Nagy igazság, hogy a klímaváltozás hatásai nem tartják tiszteletben a nemzetállami határokat, a bolygón fellelhető élővilág pedig az emberiség közös kincsének minősül, nem pedig egy-egy állam tulajdonának. Az egoista indíttatású állami szuverenitás korlátozására irányuló erőfeszítések napjainkra már meg is jelentek, például a kínai környezetszennyezést több állam és nemzetközi szervezet is érdemben fogná vissza. [66] Az emberiség belátható időn belül kénytelen lesz érdemben, és globális hatókörben foglalkozni a klímaváltozás problémájával, hiszen a szélsőséges időjárási körülmények mindannyiunk életére negatív hatással vannak. Ha az egyes államok a tagadás álláspontjára helyezkednek – amint azt például Donald Trump vagy Jair Bolsonaro példái mutatják –, akkor könnyen elképzelhető, hogy a legrosszabb forgatókönyv valósul meg. Ez a „klíma-Behemót” nemzetállami szinten mozgó, és a neoliberális piacpártiak által támogatott reakciós megoldása lenne, amelyben a nemzetállamok félnek elköteleződni egy „új, globális szuverén” megszületése mellett, és mindent meg is tesznek egy ilyen lehetőség bekövetkezte ellen – miközben kiszolgálják a vállalati érdekeket. Ez az opció egyébként a klímaváltozás előrehaladott voltára tekintettel a „klímamenekültek” számának megugrásával jár, ami a populista politikusok további megerősödéséhez vezet.  A „klíma-Leviatán” forgatókönyve ezzel szemben azt jelentené, hogy a klímaváltozás kezelésében megjelenik egy új, globális hatókörű szuverén szereplő, aki a planetáris szuverenitásból fakadóan a nemzetállami szuverenitások felé kerekedik, és az erő eszközével kényszerít(het)i rá az államokat arra, hogy együttesen kezeljék a klímaváltozás hatásait. Ez a globális entitás egy olyan hatalmi szereplő lenne, aki a Föld érdekeit tartaná szem előtt, és az egész planétára kiterjedő cselekvőképessége folytán akár rendkívüli eszközöket is bevethetne annak érdekében, hogy megvédje a földi életet (meghatározva például, hogy melyik állam mekkora emissziós kerettel rendelkezik). A „klíma-Mao” – mint az ökológiai válság antikapitalista kezelésmódja – szintén az egész világra kiterjedő szuverenitást intézményesítene, és akkor valósulhatna meg, ha az euro-atlanti világ a szén-dioxid kibocsátás drasztikus visszafogására vállalkozna a hegemónia fenntartása érdekében. Ez az egész világra kiterjedő szuverenitás a terror eszközéhez is folyamodhatna annak érdekében, hogy megroppantsa a nyugati tőke hatalmát. Egy szintén szóba jöhető, alapvetően optimista jövőkép (a szuverenitást elvetve) ugyanakkor azzal kalkulál, hogy a polgárok és a civil szervezetek a helyzet tarthatatlanságát felismerve összefognak, hogy egyesült erővel kezeljék a klímaváltozással járó kihívásokat. Egy ilyen lehetőség – ti. a globális szolidaritás és a bolygó iránti fokozottabb szeretet – kibontakozására egyébként Ferenc pápa Laudatio Si kezdetű (2015-ben kelt) enciklikája is utalt. [67]

A földrajzi tényezők mindig hatással voltak az államok és a népek létére. Befolyásolták a háborúkat, hatással voltak a hatalom működésére, a politikai folyamatokra, és az embercsoportok társadalmi fejlődésére is. Tim Marshall amellett érvel, hogy napjainkban is sokat számít „a földterület, ahol élünk, dolgozunk, és felneveljük a gyermekeinket”, és a bolygón élő 7,5 milliárd ember „vezetőinek döntéseit bizonyos mértékig meghatározzák a mindnyájunkat korlátok közé szorító folyók, hegységek, sivatagok, tavak és tengerek – ahogy ez a múltban is történt.” [68] Szeretik-e ezt a helyzetet vagy sem, ténykérdés, hogy az államok bizonyos szempontból mai napig a „földrajz fogságában” élnek, és a globális klímaváltozás tovább fogja fokozni a természeti folyamatoknak való kitettségüket.  Valós veszély például, hogy a globális felmelegedés miatt hatalmas embertömegek hagyhatják el a lakóhelyüket, megindítva ezzel egy modern kori népvándorlási folyamatot. A Maldív-szigetekhez és Bangladeshez hasonló területeket elnyelheti a megemelkedő tenger, és ez a klímamenekülteket fogadó országokat is kihívás elé állíthatja. Folytatódhat a Száhel-övezet alatti területek elsivatagosodása is, egyre gyakoribbá és hevesebbé téve az olyan háborúkat, mint amilyen a szudáni Darfúrban tört ki. Lehetséges veszélyfaktorként jelenhet meg a vízért folytatott háborúk kitörése, és így tovább. [69]

friedrich2

Caspar David Friedrich: Frau von der untergehenden Sonne (1818)

Robyn Eckersley a „zöld államról” szóló könyvében [70] amellett érvel, hogy időszerű a „szuverenitás kizöldítése”, azaz a demokráciáról és a szuverenitásról vallott klasszikus elképzeléseinek újragondolása. Gondolkodásunk váltóit egy határozottan zöld karakterű, demokratikus állam irányába érdemes állítanunk; ez lehet ugyanis a „felelőtlen növekedéstől függő” jóléti állam, és az egyre terebélyesebbé váló neoliberális versenyállam alternatívája. Az államoknak hozzá kell járulniuk egy aktívabb és hatékonyabb, környezettudatos állampolgári mentalitás kialakításához, és mind hazai, mind globális szinten felvilágosultabb, környezetbarát kormányzást kell megvalósítaniuk. Eckersley szerint elodázhatatlan a zöld állam politikai elméletének kidolgozása, ami végső soron akár egy transznacionális, a „zöld demokratikus értékek” iránt elkötelezett állam normatív kereteinek, és az „ökológiailag felelős államiság” kritériumainak kimunkálását is magában foglalhatja. Eckersley szerint mindenekelőtt egy olyan „zöld demokratikus állam” alkotmányos struktúráját kell megfogalmazni, amely elkötelezettebben védi a természetet, mint a jelenlegi, (neo)liberális állam – hiszen a mainstream zöld diskurzussal ellentétben az államok igenis pozitív szerepet játszhatnak a globális és a hazai politika porondjain. Az államok az együttes cselekvésnek köszönhetően képessé válhatnak arra, hogy megfékezzék a kapitalizmus társadalomra és környezetre nézve egyaránt káros következményeit. A globális kapitalizmus rendszere csak az egyik nagy kihívás a XXI. században; megoldandó problémaként jelenik meg ugyanis a szuverén államokból álló nemzetközi rendszer anarchikus mivolta, azaz a nemzeti érdeket mindenek fölé helyező karaktere; továbbá a liberális demokrácia államainak demokratikus deficitjei – ti. hogy az adminisztratív gátak, a „hivatal packázásai” miatt képtelenek összehangoltan reagálni a környezeti kihívásokra. E problémákra az alábbi, egymást erősítő és együttesen alkalmazandó megoldások jelenthetik az elixírt: (1) a környezetvédelmi multilateralizmus (a környezetvédelmi tárgyú egyezmények, nyilatkozatok, nemzetközi környezetvédelmi normák) növelése. (2) A fenntartható fejlődés mellett az ökológiai modernizáció/korszerűsítés szempontjainak érvényre juttatása, versenyképes stratégiák alkalmazása a vállalatok és az államok részéről. (3) A környezettudatosság kialakítása, tudatosítása és érvényre juttatása a civil társadalom infrastruktúrájának segítségével.  Fontos lépésnek bizonyulhat az új, „zöld demokratikus” érvelésmódok hangsúlyozása az állami igazgatás szervezetrendszerén keresztül; a felvilágosító („right to know”) programok és törvények alkotása; a közösségi környezetvédelmi monitoring megszervezése; a környezetvédelmi hatásvizsgálatok szerepének növelése; (zöld) politikai tanácsadó bizottságok felállítása; a deliberatív demokrácia felkarolása; konszenzuskereső konferenciák szervezése. A posztliberális, zöld demokratikus állam felismeri, védelmezi és jutalmazza az ökológiailag felelős társadalmi, gazdasági és politikai interakciókat az egyének, a vállalatok és a különböző közösségek között. A zöld állam alkotmánya kiemelten védi a környezettel kapcsolatos információkhoz való hozzájutást, a vitatkozás és a tanácskozó demokrácia lehetőségét, és különösen azon csoportok számára biztosítja kiemelten a „környezeti igazságosságot”, amelyeket eddig kizártak vagy alulreprezentáltak a döntéshozatali folyamatok során. A zöld állam „projektje” soha nem valósítható meg végérvényesen; ez sokkal inkább egy olyan folyamatnak tekintendő, amely konstans módon megpróbálja érvényre juttatni a képviselet és a részvétel lehetőségének kiterjesztését, valamint a környezetvédelem és a környezeti igazságosság minél nagyobb mértékű előmozdítását.

Harari is felteszi a kérdést, hogy az ökológiai összeomlás rémét a nacionalizmus miként lenne képes kezelni. „Van nacionalista válasz az ökológiai veszedelemre? Meg tudja állítani önmagában egy nemzet, bármilyen erős legyen, a globális felmelegedést? Az egyes államok persze számtalanféle zöldpolitikát a magukévá tehetnek, amelyek közül sok nemcsak környezetvédelmi, de gazdasági szempontból is előnyös. A kormányok megadóztathatják a szén-dioxid-kibocsátást, hozzáadhatják az okozott károk elhárításának költségeit az olaj és a gáz árához, szigorúbb környezetvédelmi szabályozást vezethetnek be, csökkenthetik a szennyező iparágak támogatását, és ösztönözhetnek a megújuló energiaforrásokra való átállásra. Esetleg fektethetnek több pénzt forradalmi környezetbarát technológiák kifejlesztésébe, egyfajta ökológiai Manhattan-terv keretében. (…) A klímaváltozás elkerüléséért (…) a kormányok, a vállalatok és az egyének is sokat tehetnek. A hatékonyság érdekében azonban ezt globálisan kell csinálni. Ha a klímáról van szó, az országok nem függetlenek. A bolygó túloldalán élők cselekedeteitől is függnek. (…) A nacionalista elszigetelődés a klímaváltozás kontextusában talán még veszedelmesebb, mint az atomháborúéban.” [71]

Apropó, nacionalista elszigetelődés. A klímaváltozás következményeinek kezelését illetően léteznek olyan vélemények is, miszerint az egyes államok is képesek lehetek az éghajlatváltozás hatékony válságmenedzsmentjére. Chile ennek kapcsán például azzal tudott „rivaldafénybe” kerülni, hogy a CEAF – az ország gyümölcskultúrákat tanulmányozó központja – egy ún. „szuperfa” kifejlesztésén munkálkodik, amely az egyes gyümölcsök és csonthéjasok gyökereit keresztezve képes ellenállni a változó éghajlati körülményeknek. A chilei kormányzat célja, hogy olyan új vetőmagokat fejlesszenek ki, amelyek révén a szélsőséges időjárási viszonyok közepette is lehetséges gyümölcsöt termeszteni – mintegy „járulékos következményként” ezáltal Chile geopolitikai befolyását is növelni lehetne. Az egyébként a globális klímaváltozás körülményeinek kialakításában is „oroszlánrészt” vállaló (hetente két széntüzelésű erőművet építő [72]) Kína azzal rukkolt elő, hogy úttörő szerepet kíván játszani a mintegy hetvenezer taxi elektromos járművé történő átalakításában, és 2020-ig 361 milliárd amerikai dollárt kíván a megújuló energiába fektetni. A Fülöp-szigetek még 2012-ben keltett nagy feltűnést azáltal, hogy olyan festéket alkalmazott egyes épületeken, amely kiszívja a szmogot a levegőből. „A festék olyan hatékony, hogy csupán egy négyzetméter annyira meg tudja tisztítani a levegőt, mint egy kifejlett fa, és egyes manilai falfestmények ezer négyzetméteresek.” Nem kizárt, hogy a jövőben a klímaváltozás hatásait illetően felkészült kormányok szolgáltathatják majd a legjobb ötleteket, így segítve más országokon, elismertetve ugyanakkor a geopolitikai hatalmuk kiterjesztését. [73]

Az állam szerepét illetően sokan adnak hangot a kétségeiknek is. Scruton szerint a történelem arra tanít bennünket, hogy az olyan problémákkal, mint amilyen a klímaváltozás, a kőolajszennyezés, a műanyagszennyezés vagy a biológiai sokféleség elvesztése, az állami bürokraták nem tudják sikerrel felvenni a kesztyűt, hiszen ezek a projektek így könnyen ellenőrizhetetlenné és elszámoltathatatlanná válhatnak, „és az állam által bevezetett szabályozásnak olyan mellékhatásai vannak, amelyek gyakran még tovább rontanak is azon, aminek a gyógyítását célozzák. Mi több, ugyanazok ígérnek nagyszabású projekteket a tiszta energia előállítására és a környezetszennyezés csökkentésére, akik egyúttal hasonlóan nagy ívű elképzeléseket kínálnak a repülőterek bővítésére, az utak építésére és az autóipar támogatására is. A helyzet az, hogy amint a problémák a kormányok kezébe kerülnek, azonnal ki is kerülnek az ellenőrzésünk alól. A mi saját gondolkodásmódunkat a lokális igények formálták, nem pedig a globális bizonytalanságok.” [74]

Ralf Dahrendorf epés megjegyzése rávilágít arra, hogy pusztán a rövidtávú érdekeinkre koncentrálva mennyire képtelenek vagyunk a globális klímaváltozás drámai következményeink „beárazására”: „A klímaváltozás elleni küzdelem politikájának hiányából látjuk, hogy a rövid/középtávú gondolkodás határozza-e meg a cselekvőket. Talán szükség van döntő eseményekre, hogy ezek előmozdítsák a döntő cselekvéseket. Bangladesnek, sőt Hollandiának lehetőség szerint el kell merülnie a tenger hullámaiban, mielőtt Al Gore vagy Nicholas Stern üzenetét meghallanák.” [75] Konrad Lorenz profetikus szavai ma is vészjóslóan kísértenek: „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet elvakult és vandál módon pusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért. Miért is érezne a felnövekvő ember tiszteletet bármi iránt, ha minden, amit maga körül lát, emberi mű, mégpedig nagyon is silány és ocsmány emberi mű. A városlakók elől még a csillagos égbolt látványát is elfedik a toronyházak és a vegyi eredetű légköri szennyezés.” [76]

A fentiekben vázolt tendenciákra tekintettel számos gondolkodó sürgeti, hogy vizsgáljuk felül a jelenlegi, a fogyasztói társadalom paramétereire felépített életvitelünk elveit, és gondoljuk újra az eddigiekben követett értékek hierarchiáját. Aldo Leopold 1949-ben kelt gondolatai ma is fájóan aktuálisnak bizonyulnak: „A mi időnkben nincs még kidolgozva az etikus magatartás a föld, a rajta növekvő állatok és növények iránt. A föld – akárcsak Odüsszeusz fiatal rabszolganői – még mindig tulajdonnak számít. A földhöz való viszonyunk még kimondottan gazdasági: jogaink vannak vele szemben, de kötelességünk semmi.” [77] Gyökeresen változtatni szükséges a természeti környezettel szembeni viselkedésünket szabályozó normákon: szakítani kell a materialista felfogás piedesztálra emelésével, és a fogyasztói kultúra fetisizálásával; fel kell hagyni azzal a szemlélettel, amely folyton-folyvást azt szajkózza, hogy az embernek uralkodnia kell a természeten – hiszen az ember nem lehet a természet ura, legfeljebb csak polgára. Abban az egyes környezetvédelmi irányzatok sem értenek egyet, hogy az ökológiai fordulat miként valósuljon meg: vannak, akik – korlátozott mértékben ugyan –, de elfogadják a természet ember által történő felhasználását, míg mások kizárólag az „érintetlen természet” megőrzését tudják legitim célkitűzésként elfogadni. [78] Azon persze lehet vitatkozni, hogy miként próbáljunk udvarolni Gaia istennő kegyeinek (újbóli) elnyerése érdekében, az viszont vitán felül áll, hogy a heves bókolást immáron nem odázhatjuk el.

* Rilke, Rainer Maria: Duinói elégiák – A kilencedik elégia. Rilke ebben az elégiában azt a kérdést teszi fel a Földnek, hogy nem álmodik-e a láthatatlanságról? A költemény a Föld és az ember viszonyának teljesen új alapokra helyezését sürgeti, amelyben bátran vállaljuk a jelen világunkat uraló válsággal való szembenézést. Az osztrák költő szerint tarthatatlan ugyanis az az állapot, amelyben pusztán használati értékkel bíró tárgyként tekintünk a planétára. A Föld megérdemli, hogy a szeretet érzésével forduljunk felé, ne tárgyként, hanem alanyként szemléljük, és „face to face” beszéljünk hozzá. Rilke, Rainer Maria: Sonderheft des 37. Bandes von Dichtung und Volkstum. Metzler, Stuttgart, 1936, 75.

[1] Ehrlich, Paul E.: The Population Bomb. Ballantine Books, New York, 1968.

[2] Meadows, Donella H. – Meadows, Dennis L. – Randers, Jørgen – Behrens, William W., III.: The Limits to Growth. A Report for the Club of Rome’s Project on the Predicament of Mankind. Potomac Associates – Universe Books, New York, 1972.

[3] Gorz, André: L’idéologie sociale de la bagnole, in La Sauvage, septembre/octobre 1973.

[4] Iván András: Volt, aki a vízért leszúrta a szomszédját. (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[5] Fábián Tamás: Megdőlt az abszolút melegrekord Franciaországban, majdnem 46 fokot mértek. (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[6] Plusz 30 fokban bikiniben pózolnak az emberek a szibériai jégmezőnél. (Letöltés: 2019. 07. 23.); Dévai László: Alaszkában olyan meleg van, hogy felbomlottak a természet törvényei. (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[7] Lynas, Mark: Six Degrees. Our Future on a Hotter Planet. Fourth Estate, London, 2007.

[8] Smejkál Péter: Donald Trump elnök hálát adott saját magáért... (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[9] Domschitz Mátyás: Bolsonaro hazugnak tartja az állami kutatókat… (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[10] Ady Endre: Fáradtan biztatjuk egymást, in Ady Endre: Halottak élén. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, 1923, 57-58.

[11] Szoboszlai-Kiss Katalin: Röviden a szofista nomosz-phüszisz antitézisről. In Szoboszlai-Kiss Katalin: Alvó demokrácia. Kormányzásról, törvényről, erkölcsről Homérosztól Szókratészig. Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2018, 67.

[12] Platón: Kritiasz, 111a. In Platón összes művei. Harmadik kötet. Ford.: Kövendi Dénes. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 419.

[13] Platón: Az állam, 441a. Ford.: Jánosy István. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2001, 144.; Orvos Levente: A lélek halhatatlansága valamint a test eredeti és végső épségének alapvető szempontjai Aquinói Szent Tamásnál. A tamási értelmezés aktualitása a mai teológiában. Doktori disszertáció. Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Kar, Budapest, 2015, 55.

[14] Orvos: i. m. (2015), 64.

[15] Arisztotelész: Politika, 1256b. Ford.: Szabó Miklós. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 84.

[16] Gyöngyösi Zoltán: Az állatok joga és jogalanyisága. Jogi Fórum publikáció. (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[17] Rodman, John: The Dolphin Papers, in The North American Review, Vol. 259., No. 1. (Spring, 1974), 19.

[18] Balla Károly: Tolnai Világtörténelme – Az ókor története I. Az őskortól a rómaiak történetéig. Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap-és Könyvkiadó-Vállalat, Budapest, é. n. (1908?), 312-318.

[19] Pinker, Steven: Az erőszak alkonya. Hogyan szelídült meg az emberiség? Ford.: Gyárfás Vera. Typotex, Budapest, 2018, 517.

[20] Rodman: i. m. (1974), 19.

[21] 1 Mózes 9:1. Szentírás, mely az egész Ó és Új Testamentomot foglalja magában, az Apokryphus könyvekkel egyetemben. Ford.: Kámory Sámuel. A fordító költségén, Pest, 1864, 10.

[22] Fehér Márta: A természet változásai. Az ókortól a természettudományos forradalom kezdetéig, in Világosság, 50. évfolyam, (2009 tavasz), 48.; DeGrazia, David: Animal Rigths. A Very Short Introduction. Oxford University Press, Oxford, 2002, 4.

[23] Hughes, Donald J.: An Environmental History of the World. Humankind’s Changing Role in the Community of Life. Routledge, New York, 2001, 86-87. – Pontatlan bibliográfiai adatokkal – idézi: Simai Mihály: A harmadik évezred nyitánya. A zöld fejlődés esélyei és a globális kockázatok. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2016, 79.

[24] Kovács Gábor: Bűn, Isten, ember, állat, gép, avagy a kígyó esete Frankensteinnel és a cyborggal. Esszé. https://ligetmuhely.com/liget/kovacs-bun-isten-ember-allat-gep/#_ftnref9 (Letöltés: 2019. 07. 23.)

[25] „És tőletek való félelem és rettegés szállja meg a föld minden állatjait, és az ég minden madarait; minden, ami csúszik-mászik a földön, és a tengernek minden halai kezeitekbe adassanak”, és így tovább. 1 Mózes 9:2. Uo.

[26] Whyte, Linn Jr.: The Historical Roots of Our Ecologic Crisis. In Science, Vol. 155., No. 3767 (1967), 1203-1207. Idézi: Zamfir Korinna: Biblia és környezetvédelem. Hermeneutikai és biblikus-teológiai megközelítés. In Pannonhalmi Szemle, 17. évf., 4. szám (2009), 5.

[27] Orvos: i. m. (2015), 90.

[28] Simai: i. m. (2016), 79.

[29] Idézi: Shevelow, Kathryn: For the Love of Animals. The Rise of the Animal Protection Movement. Henry Holt and Company, New York, 2008. (Letöltés: 2019. 07. 23.) Lásd még St. Thomas Aquinas: No Friendship with Irrational Creatures, in Clarke, Paul A. B. – Linzey, Andrew (eds.): Political Theory and Animal Rights. Pluto Press, London, 1990, 102-105.

[30] Bővebben lásd Ferry, Luc: Új rend: Az ökológia. Ford.: V. Tóth László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, 7-20.

[31] Montaigne legszebb lapjai André Gide válogatásában. Ford.: Kürti Pál. Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1944, 75-76.

[32] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 389.

[33] Weber, Max: A tudomány mint hivatás. Ford.. Wessely Anna. In Weber, Max: Tanulmányok. Osiris, Budapest, 1998, 138.

[34] Bacon, Francis: Sphinx, or Science. Explained of the Sciences. In Bacon’s Essays and Wisdom of the Ancients. Little, Brown, and Company, Boston, 1884, 412.

[35] Bendzsel Miklós: Fátyoltánc a szabadalmi titok körül. In Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 1. évf., 1. szám (2006), 9.

[36] A tudás dicsérete című Bacon-esszét (1592) idézi: Horkheimer, Max – Adorno, Theodor: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Ford. Bayer József. Gondolat – Atlantisz, Budapest, 1990, 19-20.

[37] Mumford, Lewis: Bacon: A tudomány mint technológia. Ford. Lukin Gábor. In Mumford, Lewis: A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 219-232.

[38] Nagy Ágoston: Az Új Atlantisz és a politikaelmélet. In Szépirodalmi Figyelő, 2013/1. szám, 47.

[39] Mumford, Lewis: The Myth of the Machine. The Pentagon of Power. Harcourt Brace Jovanovich, Inc.,New York, 1970, 110-129. Elemzésére nézve lásd Kovács Gábor: Enkidu és a szajha – Lewis Mumford ökológiai kultúrkritikája. In Laczkó Sándor (szerk.): Az agresszió. Magyar Filozófiai Társaság – Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány – Státus Kiadó, Szeged, 2016, 253-261.

[40] Hay, Peter: A tudomány és a tudás zöld kritikái. In Scheiring Gábor – Jávor Benedek (szerk.): Oikosz és polisz. Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény. L’ Harmattan – BCE Társadalomelméleti Kollégium – PPKE JÁK Környezetjogi és Gazdasági Szakjogok Tanszék – Védegylet, Budapest, 2009, 49-51.

[41] Idézi: Sashalmi Endre: Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben, 1300-1800. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015, 43.

[42] Descartes, René: Értekezés a módszerről..Ford.: Szemere Samu, Boros Gábor. IKON Kiadó, Budapest, 1992, 68-69.

[43] Rodman: i. m. (1974), 23.

[44] Mumford, Lewis: Melville: ’Moby Dick’. In Mumford, Lewis: Interpretations and Forecasts: 1922-1972. Studies in Literature, History, Biography, Technics, and Contemporary Society. Harcourt Brace Jovanovich, Inc., New York – London,1973, 51-63. Idézi: Kovács Gábor: A szfinx, az Ipad és a bűn. Lányi András új könyvéről. In Liget, 28. évf., 4. szám (2015), 111-120.

[45] Darwin, Charles: A fajok eredete a természeti kiválás útján, vagyis az előnyös válfajok fennmaradása a létérti küzdelemben. I-II. kötet.  Természettudományi Társulat Könyvkiadója, Budapest, 1873

[46] Spencer szavait idézi: Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Ford.: Loppert Csaba. EgyKettő Kiadó, Budapest, 2013, 135.

[47] Durant, Will: A gondolat hősei. Ford.: Benedek Marcell. Harmadik kiadás. Dante Kiadás, Budapest, 1931, 333.

[48] A mű teljes címe: A Dijoni Akadémia 1750. évi pályázatával jutalmazott Értekezés a nevezett Akadémia által kitűzött kérdésről: Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése?

[49] Rousseau, Jean-Jacques: Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése? In Rousseau, Jean-Jacques: Politikafilozófiai írások. Ford.: Kis János. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 38.

[50] Uo., 29-30.

[51] Engels, Friedrich: A munka szerepe a majomemberré válásában. In Marx * Engels válogatott művek két kötetben. II. kötet. Szikra Kiadás, Budapest, 1949, 82-83.

[52] Marx, Karl: A tőke. III. kötet. III. könyv (töredék). A politikai gazdaságtan bírálata / A tőkés termelés összfolyamata. Ford.: Nagy Tamás. Szikra Kiadás, Budapest, 1951, 731.

[53] Rajkó Andrea – S. Nagy Katalin: Művészettörténet. II. kötet. A 19. és a 20. század. Typotex, Budapest, 2010, 11.

[54] Uo., 11-12.

[55] Novalis: Fragmenten. Idézi: Davidov, Jurij: A művészet és az elit. Ford.: Szabó Miklósné. Gondolat, Budapest, 1975, 26.

[56] Meggyesi Tamás: A városépítés útjai és tévútjai. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1985, 8-9.

[57] A katasztrofális folyamat bővebb ismertetésére nézve lásd Rich, Nathaniel: Losing Earth: The Decade We Almost Stopped Climate Change, in New York Times, Aug. 1., 2018.  (Letöltés: 2019. 07. 24.)

[58] Hardt, Michael – Negri, Anontio: Empire. Harvard University Press, Cambridge – Massachusetts, 2001, 32.

[59] Korten, David C.: Tőkés társaságok világuralma. Ford. Kindler József et al. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996.

[60] Scruton, Roger: Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen bolygónkról? Ford.: Szilágyi-Gál Mihály, Zsélyi Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2018, 92-93.

[61] Gore, Al: A jövő. A globális változás hat mozgatórugója. Ford.: Hegedűs Péter, Takács Zoltán. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013, 305-306.

[62] „We do not inherit the planet from or fathers, we merely borrow it from our children.” Brower, David: Let the Mountains Speaks, Let the Rivers Run. A Call to Those Who Would Save the Earth. New Society Publishers, Gabriola Island, B. C., 2000, 1.

[63] Transforming our World. The 2030 Agenda for Sustainable Development. Idézi: Simai: i. m. (2016), 349-350.

[64] Giddens, Anthony: The Politics of Climate Change. Polity Press, Cambridge – Malden, 2009, 4.

[65] Bővebben lásd Giddens: i. m. (2009), illetve Lux Ágnes: Egy könyv rémálmokról, katasztrófákról – és álmokról. Anthony Giddens: The Politics of Climate Change, in Századvég, 12. évfolyam, 50. szám (2009), 143-150.

[66] Wainwright – Mann: i. m. (2018), 40.

[67] Bővebben lásd Wainwright, Joel – Mann, Geoff: Climate Leviathan. A Political Theory of Our Planetary Future.  Verso Books, London, 2018; Ferenc pápa Laudatio si’ kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról. Szent István Társulat, Budapest, 2015.

[68] Marshall, Tim: A földrajz fogságában. Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról. Ford.: Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, Budapest, 2018, 9-10.

[69] Uo., 322.

[70] Eckersley, Robyn: The Green State. Rethinking Democracy and Sovereignty. The MIT Press, Cambridge – Massachusetts, 2004.

[71] Harari, Yuval Noah: 21 lecke a 21. századra. Animus, Budapest, 2018, 109-110.

[72] Scruton: i. m. (2018), 288.

[73] Prakash, Abishur: Új geopolitika. A világ jövője. Technológia. Ford.: Berki Éva. Pallas Athéné Könyvkiadó Kft., Budapest, 2018, 177-180., 183.

[74] Scruton: i. m. (2018), 7-8.

[75] Dahrendorf, Ralf: Válság után: vissza a protestáns etikához? Hat megjegyzés, in Fordulat, Új folyam, 15. szám (2011), 118-119.

[76] Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Ford.: Keve Károly. Ikva Könyvkiadó Kulturális, Szolgáltató Kisszövetkezet, Sopron, 1989, 25.

[77] Leopold, Aldo: A Sand County Almanac And Sketches Here and There. Oxford University Press, Oxford – New York, 1989, 203.

[78] Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. Typotex – PPKE, Budapest, 2018, 129.

A hálózat csapdájában? Globalizáció és totalitás

Michael Hardt amerikai irodalomtörténész és Antonio Negri olasz politikafilozófus ezredfordulón megjelent bestsellere, a Birodalom egy olyan világ képét vetíti előre, amelyben a tőke arctalan birodalma felőrli az elavultnak kikiáltott társadalmi hierarchiákat – különösen azokat, amelyek az ipari osztályokhoz, a nemzethez, illetve a patriarchális családhoz kötődnek. A szerzőpáros úgy látta, hogy a „birodalmi rend” a formátlan sokaságok masszájában oldja fel az említett közösségeket, [1] és az egész földkerekséget egyetlen autoritásnak rendeli alá. A Birodalom felfogásukban egy egyesített világpiacot intézményesít, a hozzá tartozó politikai és jogi szuverenitással (amely legfeljebb a „látszat kedvéért” tartja fenn a nemzetállami szuverenitást), parancshálózattal és fegyelmező apparátussal. A Birodalom végül is egy olyan „térforradalmat” hajt végre, amely elmossa a korábbi térbeli elválasztásokat, és egy olyan „egyenletes teret” hoz létre, amelyen belül minden akadálytalanul áramolhat. A Birodalom nem lokalizálható, ugyanakkor mégis mindenütt jelen van: éppen ezért a virtuális, delokalizált és decentralizált jelzők mentén írható le [2] (szemben az egzakt határain belül a hatalmat centralizáló, és nagyon is valóságos közhatalommal „felvértezett” szuverén nemzetállamokkal). Hardt és Negri szerint tehát „a gazdasági és kulturális csere ellenállhatatlan és visszafordíthatatlan globalizációjának lehetünk tanúi. A globális piac és globális termelés áramkörei mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája – röviden, a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely gyakorlatilag szabályozza ezeket a globális cserekapcsolatokat, ő az a szuverén hatalom, mely kormányozza a világot.” [3]

A Hardt és Negri munkájában foglalt megállapításokat akár el is intézhetnénk egy legyintéssel, a neomarxista disztópiák tárházát gyarapító fantazmagóriának titulálva azokat. A globalizációként ismert jelenség-együttes ugyanakkor kitapintható módon változtatta meg azt a bodini és hobbes-i alapokon nyugvó, és évszázadokon keresztül kikezdhetetlennek tekintett gondolkodásmódot, amely az államot tekintette a szuverenitás hordozójának, az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és messzemenően korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az alábbiakban e folyamat főbb gócpontjait kívánjuk „távirati stílusban” áttekinteni.

Mi a globalizáció?  

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásai nyomán mind a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusban, mind a hétköznapok gondolkodásában fontos problémaként jelent meg a globalizáció jelensége. Így az egyesek által feltartóztathatatlannak, mások által viszont feltartóztatandónak ítélt folyamat elméleti leírásaival napjainkban már könyvtárakat lehet megtölteni. Bár a folyamat különböző aspektusait sokoldalúan tanulmányozták, azonban annak lényegét – a konszenzusképes meghatározások hiányában – mégsem értjük pontosan. A globalizáció terminusával jelölt jelenség, illetve az ennek hátterében álló tendenciák, az információs társadalomhoz hasonlóan, állandó hivatkozási alappá váltak, de a fogalmilag tisztázatlan használat során olyan sokféle szociális jelenségre alkalmazták, hogy leíró teljesítményük követhetetlenné vált, tudományos értékük pedig inflálódott. Berger meglátása szerint a globalizáció mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. [4] Veress József szerint a globalizáció fogalmával mind annak támogatói, mind kritikusai egy olyan jelenség-együttest írnak le, amely nem egyszerűen téves, hanem egyenesen értelmezési zavarok forrása. [5] A globalizációnak számos implikációja létezik. David Held szerint a globalizációt akként gondolhatjuk el, mint a jelenkori társadalmi élet világméretű összekapcsoltságának szélesedő, mélyülő és gyorsuló valóságát, annak kulturális, kriminális, pénzügyi, spirituális, és számos egyéb aspektusával. [6] A sokféle dimenzió mellett a globalizáció ráadásul nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett, dialektikus jelenség meghatározó, ám korántsem egyedi összetevőjéről van szó; a globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt, fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

A globalizáció leírására tehát nem áll rendelkezésre egy univerzális, mindenki által elfogadott „munkafogalom”, ráadásul az egyes szerzőknek még az alapvető jellemzők meghatározásában sem sikerült konszenzusra jutniuk. Éles vitákat folytatnak például a globalizáció okairól, lényegéről, megvalósulási szintjéről és perspektíváiról. A magunk részéről a leghasználhatóbb meghatározásnak Jagdish N. Bhagwatiét tartjuk, aki szerint a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [7] A továbbiakban azonban nem kívánjuk magunkat lecövekelni a globalizáció meghatározhatósága körüli viták mellett, hanem inkább a globalizáció és a szuverenitás összefüggéseire fókuszálva vizsgáljuk annak gazdasági, szociális és biztonságpolitikai vonatkozásait.

A globálisan összekapcsolt világ jellemzői

Parag Khanna néhány esztendővel ezelőtt publikált könyvében amellett érvelt, hogy az összekapcsoltság életünk minden területét áthatja, sőt már fel is váltotta a megosztottságot, és a „világméretű szerveződés új paradigmájává vált”. Érvelése szerint a XXI. század térképén már nem pusztán az államokat szükséges feltüntetni, hanem a megavárosokat, vasútvonalakat, távvezetékeket, internetkábeleket, valamint egyéb, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat is. Századunkra a geopolitikai verseny „szervezőelve” is jelentős átalakuláson esett át: a területért vívott háborúkat felváltották az összekapcsoltságért vívott küzdelmek, melynek eredményeként „egyfajta kötélhúzás lesz a globális ellátási láncok, energiapiacok, ipari termelés és a pénzügy, technológia, tudás és tehetség értékes folyamatai között. (…) A kötélhúzás a rendszerek (kapitalizmus és kommunizmus) közötti háborútól való elmozdulást jelenti a kollektív kereskedelmi lánc rendszerén belül vívott háborúk irányába.” Az „infrastrukturális szövetségekre” a globális civilizáció attribútumaiként tekinthetünk; ezek az entitások a szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag is összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén. Az összekapcsolt világban tehát a geopolitika már kevésbé a területszerző „rizikiójátékok” terepén jelenik meg; sokkal inkább a fizikai és digitális infrastruktúra mátrixában domborodik ki. A komplex globális rendszer konglomerátumában a gazdaságok mindinkább integráltak, a lakosság egyre mobilisebb, a kibertér pedig összemosódik a fizikai valósággal. [8] A globalizáció eredményeként a szállítási költségek csökkennek, az egymástól földrajzilag távol eső területek összekapcsolódnak, és a globális termelés térbeli rendszerei az egész földgolyót átszövik. [9] A szuverén határokat keresztül-kasul átszövő, összekapcsolt infrastruktúrák „speciális tulajdonsággal rendelkeznek, saját életük van, több, mint egy szimpla országúté vagy távvezetéké. Határokat átlépő, megosztott igazgatás alatt működő, közös szolgáltatásokká válnak.” A szállítási útvonalak, áramhálózatok, műveleti bázisok, pénzügyi hálózatok és internetszerverek a XXI. századra olyan megkerülhetetlen útvonalak kifejezőivé váltak, amelyeken keresztül jelentős hatalmat gyakorolnak, és érdemi befolyást fejtenek ki. Khanna egészen annak kimondásáig merészkedik, hogy napjainkra a szuverenitással és a határokkal szemben az ellátási láncok és az összekapcsoltság váltak az emberiség rendező elveivé. „Ahogy a globalizáció a világ minden sarkába eljutott, az ellátási láncok olyan mértékig kiszélesedtek, elmélyültek és megerősödtek, hogy ideje megkérdeznünk magunktól, nem jelentenek-e mélyebb rendező elvet a világban, mint az államok maguk.” [10] Az ellátási láncok révén gyakorlatilag megoldottá válik az egymástól beláthatatlan távolságra lévő szereplők összeköttetése; amint azonban tudjuk, az éremnek mindig két oldala van: az ellátási láncokon keresztül az alapvető termékek és szolgáltatások áramlásán túl az illegális drog-, fegyver-és emberkereskedelem szervezése is hatékonyabbá válhat.

A kiteljesedő globalizáció új helyzetében, az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a területenkívüliség státuszát élvezi akár a szuverén nemzetállam határain belül is. Ebbe a sorba illeszthetők a nemzetközi pénz- és tőkepiacok is, amelyek a tőkemozgások liberalizációja következtében egyre nagyobb hatást gyakorolnak a nemzeti gazdaságpolitikákra, és a globalizáció legfőbb hordozóivá váltak. A pénzügyi rendszer deregulációja felszámolta a tőkemozgások ellenőrzését, a pénzügyi- és tőkepiacok működésébe történő kormányzati beavatkozás lehetőségét. [11] A liberalizáció – amelynek során a nemzeti kormányok visszavonulót fújtak a határokat átlépő mozgások korlátozása tekintetében – példátlan mértékben járult hozzá a globális gazdaság intézményi kereteinek kialakításához, és drasztikusan megnövelte az egyes nemzetgazdaságok függőségét a globális tőkeáramlás folyamataitól. [12]

A globális pénzpiac olyan likviditással, tőkeerővel és hatalommal bír, hogy gazdasági szempontból az államok nem – vagy alig – kérdőjelezhetik meg az autoritását, ha a kormányzati gazdaságpolitikák kockázatainak értékeléséről van szó. Azt lehet mondani, hogy a globális pénzpiac ebben az értelemben szinte „élet és halál felett” rendelkezik. 1980 óta a pénzügyi eszközök összesített értéke 2,5-szer gyorsabban nőtt, mint a gazdag ipari országok együttes (!) GDP-je; a deviza-, kötvény-és részvénykereskedelem esetén ez az érték már ötszörös. A hatalmas mértékű, határokon átívelő felgyorsult tőkeáramlás már az 1980-as évtized végére hússzorosan múlta felül napi szinten a kereskedelmi áramlásokat. [13] Világképünket ugyan a nemzetek hajói uralják, de egyre kevésbé felejthetjük el a pénzügyi globalizáció óceánjának erejét – figyelmeztet Muraközy. [14] Ezt csak tovább tetézi, hogy a számítógépes hálózatok és a telekommunikáció fejlődése, azaz a digitális technológiai forradalom térnyerése nyomán rendkívüli jelentőségre szert tevő pénzügyi világháló online felülete szó szerint nem ismer határokat: államhatároktól és nemzeti hatóságoktól függetlenül képes vezérelni a globális pénzügyi folyamatokat. [15] A nemzetközi tőkepiacok és a pénzvilág dimenziói mára teljesen elszakadtak a reálgazdasági folyamatoktól, a termeléssel és a nemzetközi kereskedelemmel szemben is önállóvá váltak. A pénzvilág dimenziói ezzel mintegy elválnak a reálgazdaságban megszokott méretektől, az ott teremtett értéknagyságtól, és annak növekedési ütemétől. A nemzetközi pénzügyi rendszerben a reálgazdaság helyett valójában a pénzügyi közvetítő mechanizmus vált az „ügy urává”.

Az infokommunikációs innovációk hatására az értékpapír-és devizapiacokon a kereskedés folyamatosnak és egyidejűnek (real time) minősül. A számítógépek segítségével a világ bármely pontján egy időben bonyolíthatják a tranzakciókat, azaz a helyi időtől függetlenül nyílik lehetőség az elektronikus kereskedésre.  Ez a folyamatos kereskedés csakis akkor ütközhet a korlátaiba, ha a technikai feltételek hiányoznak, vagy esetleg technikai jellegű probléma adódik, illetőleg amennyiben a nemzeti szabályozás korlátai erősnek bizonyulnak. Az utóbbi szempont kapcsán azonban kiemelendő, hogy az államok deregulációs-liberalizációs tevékenysége éppen az ellenkező tendencia irányába hatott.

A nemzetközi pénz-és tőkepiacok az utóbbi évtizedektől tehát domináns szerepet töltenek be az egyes államok gazdasági életében. A pénz-és tőkepiacok integrációja ezen túlmenően is számottevő mértékben képes devalválni a nemzetállamok klasszikus szuverenitásában foglalt jogköröket. Saskia Sassen vizsgálata azt mutatta ki, hogy a globális pénzpiacok az elmúlt évtizedekben mindenki másnál több, történelmileg a szuverén nemzetállamhoz kapcsolódó hatalmi jogosítványt szereztek meg. A globális tőkepiac szerinte olyan hatalmi koncentrációnak tekinthető, amely képessé vált arra, hogy befolyásolja a nemzeti kormányok gazdaságpolitikáját, ebből kifolyólag pedig az alapvető politikai irányvonalát is. A globális tőkepiac végső soron egy hatalmas pénztömegként is felfogható, amellyel a befektetők tetszés szerint játszanak. A globális tőkepiacok lehetővé teszik, hogy a kormányok nagyobb adósságállományt halmozzanak fel, ezáltal hosszabb időszakra is eladósodjanak. A deviza-és kötvénypiacok drasztikus mértékben korlátozhatják a kormányok döntési hatalmát a kamatok és devizaárfolyamok meghatározásában, képesek befolyásolni a költségvetési politikát. [16]

A globálissá vált pénzvilág korlátozhatja – és korlátozza is – a kormányok cselekvési szabadságát, befolyásolhatja a gazdaságpolitikai irány meghatározását. A tőkepiacok képviselői végső soron átvehetik a kormányzattal szembeni számonkérési funkciókat is, amelyek a klasszikus polgári demokráciában ismert módon a választópolgárok közösségéhez tapadnak. Megerősíthetik vagy „leszavazhatják” a kormányok gazdaságpolitikáját, kikényszeríthetnek vagy megakadályozhatnak bizonyos kormányzati intézkedéseket. A globalizált piacok nyomása alatt a nemzeti kormányok egyre kevésbé tudnak befolyást gyakorolni a gazdasági körforgásra. A növekvő globalizált piacokon az egyensúly az állami cselekvők autonómiájának és gazdaságpolitikai mozgásterének rovására tolódott el. A globális és regionális pénzügyi körök teljesen új irányt szabhatnak egy elviekben szuverén állam gazdaságpolitikájának; ismert, hogy a megszorításokkal való szakítás ígérete révén kormányfői pozícióba került radikális baloldali Alexis Tsipras az ún. trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) nyomása alatt végül visszavonulót fújt, és feltétel nélkül kapitulált, hogy aztán minden idők egyik legdrasztikusabb megszorítását hajtsa végre Görögországban. A pénzvilág szereplői akár direkt módon is befolyásolhatják, hogy kikből válhatnak vezető közjogi méltóságok, azaz kik ülhetnek be a bársonyszékbe. Bajnai Gordon 2009 tavaszán úgy vált az ún. szakértői kormány vezetőjévé, hogy érdemben semmilyen demokratikus felhatalmazással nem rendelkezett, és az olasz Mario Monti is kísértetiesen hasonló körülmények közepette alakított kormányt 2011 novemberében. (2018-ra azonban már az látszik körvonalazódni, hogy a pénzvilág hatalmasságainak hatalma sem korlátlan; bár a legutóbbi választások eredményét az olasz államfő meglehetősen látványosan kívánta szabotálni, végül is az általa preferált, számottevő IMF-es beágyazottsággal is rendelkező közgazdász, Carlo Cottarelli helyett egy radikális jobb-és baloldali pártból rekrutálódó koalíciós kormány veheti kezébe a kormányrudat.)

Államok a hálózat csapdájában?

Az elmúlt évtizedekben lezajlott radikális technológiai innovációk az információs és kommunikációs rendszerek világát sem hagyták érintetlenül. Már a Gutenberg-galaxis végéről értekező kanadai filozófus, Marshall McLuhan is úgy látta, hogy a XX. század az „elektronikus információközvetítő eszközök” dinamikus fejlődését hozta el, és ezekkel az instrumentumokkal lehetővé válik a társadalom globális léptékű átalakítása, amelynek eredményeként a Föld gyakorlatilag egyetlen globális faluvá válik. [17] Az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése nyomán az információ létrehozása, feldolgozása és továbbítása a termelékenység és a hatalom fundamentumává, egyben fő forrásává is vált. [18] Nicholas Negroponte szavaival élve a világ digitalizálódott, az atomok korát – az ipari társadalmat – felváltotta a bárhol és bármikor előállítható bitek korszaka, aminek következtében az áruk helyett a jelek továbbításának gazdaságossága vált perdöntő fontosságúvá. A digitális létezés és életmód egyre kevésbé kötődik a térhez és az időhöz, [19] és a virtuális valóság teljesen átalakítja a földrajzi határokról kialakított hagyományos gondolkodásmódunkat. William Gibson sci-fi szerző 1984-ben megjelent regénye [20] nyomán használatba került a kibertér fogalma. A hagyományos térfelfogáshoz képest a kibertér radikális nóvumot jelent: tulajdonképpen egy immateriális térről van szó, amelyben a földrajzi területhez kötöttségtől függetlenül zajlanak a változások a különböző államok polgárai között, bizonyos esetekben a Formula 1-es száguldó cirkusz sebességét is megszégyenítő időbeli lefolyással, és a távolságot teljesen megszüntetve. A digitalizációnak nyilvánvaló államelméleti és geopolitikai következményei is vannak, az internet ugyanis számos geopolitikai konfliktus forrásává vált, rengeteg technikai kérdést változtatva politikai és stratégiai döntéssé. Az állami hatalom a „hálózat csapdájába” kerülve a virtuális tér számos szereplőjével szembetalálja magát: bűnözőkkel, hackerekkel, aktivistákkal, nagy magánvállalatokkal, másként gondolkodókkal, az állami szférához nem tartozó szereplőkkel vagy éppen más államokkal. Ezek az erőhatalmi összeütközések már nem a klasszikus geopolitikai térben zajlanak, de a geopolitikai elemzés ma sem mellőzhető, hiszen a geopolitika lépten-nyomon kísérletet tesz a kibertér meghódítására. [21]

A szuverenitás kinyilvánítására egyébként az információs tér képviselői is kísérletet tettek; John Perry Barlow 1996-ban „képernyőre vetette” a virtuális tér függetlenségi nyilatkozatát. „Gondos és jó alapító atyaként” azt is deklarálta, hogy a kibertér saját szuverenitással rendelkezik, megtoldva mindezt azzal a rendelkezéssel is, miszerint az „intellektualitás civilizációja” mentes az állami szervek által megalkotott jogszabályok hatálya alól. Alix Desforges mindehhez azt tette hozzá, hogy a hálózat a nyitottság, az önirányítás, a szabad információáramlás és a szólásszabadság „terepe”, és a hagyományos állami hatalomhoz képest erősen decentralizált, illetőleg központ nélküli. [22] Mintha csak Hardt és Negri bevezetőben említett megállapításait olvasnánk.

A kibertér önjelölt prófétáinak eme megnyilvánulásaival szemben a különböző államok döntéshozói természetesen igényt kívánnak formálni a virtuális tér „regulák közé szorítására”. Az államok argumentációjában a virtuális tér felügyelet és ellenőrzés alá helyezendő, kvázi uralom alá hajtandó „res nulliusként” tűnik fel; ennek legitim indokaként a legtöbbször a nemzetbiztonsággal szembeni fenyegetéseket, valamint a nemzeti érdekeket jelölik meg. Az egyre gyakoribbá váló kibertámadások nyomán mind több és több állam ismeri fel a kapacitások megerősítésének szükségességét, és az állami hatalom „információs szupersztráda” feletti kontrolljára vonatkozó igényét. A kibertérben ugyanis sok klasszikus fenyegetés is sokkalta gyorsabban, erősebben, és korábban nem tapasztalt intenzitással képes terjedni; néhány kihívás viszont kifejezetten a kibertér sajátosságaként jelentkezik. Jim Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzési szolgálat igazgatója szerint a kiberfenyegetés már azon a ponton van, hogy a terrorizmusnál is veszélyesebbé válhat a nemzetbiztonság számára. Egy kiberháborús hadművelet (kísérleti támadás) pedig már egyenesen a harmadik utat képviseli a kényszerítő diplomácia és a fegyveres támadás között. Egy Stuxnet névre keresztelt, az amerikaiak részéről az izraeli titkosszolgálattal koprodukcióban kidolgozott vírus például azért támadta meg a Natanz centrifugáit, hogy ezzel lassítsa Irán nukleáris programját. A kiberhadviselést egyébként a Tallinni Kézikönyv is szabályozza; a nemzetközi dokumentum szerint kibertámadás – mint fegyveres agresszióval felérő cselekvés – esetén megengedett a jogszerű védekezés, és a konvencionális fegyverek használata. [23] A kiberháborút tehát – aktualizálva Clausewitz híres formuláját – felfoghatjuk úgy is, mint a posztmodern politika folytatását digitális eszközökkel.

Állítólag Napóleon mondotta, hogy ha elveszíti a gyeplőt a sajtó felett, akkor három hónapig sem marad hatalmon. [24] Napjainkra széles körben ismertté vált, hogy az állampolgárok és civil szerveződések kezében sokszor „csőre töltött fegyverként” is használhatók a különböző infokommunikációs technológiák és közösségi platformok. 2001. január 20-án Joseph Estrada, a Fülöp-szigetek elnöke a történelem első olyan kormányfőjévé vált, akit egy „smart mob fosztott meg hatalmától. Több mint egymillió, körsms-eken keresztül mozgósított és szervezett manilai lakos gyűlt össze az 1986-os, a Marcos-rezsimet megdöntő People Power demonstrációk helyszínén”, [25] kikényszerítve az elnök távozását. Tíz esztendővel később, 2011 tavaszán pedig az „arab tavaszhoz” vezető hatalmas tüntetéssorozat résztvevőit a Facebook-on és a Twitteren kezdték verbuválni – a kibontakozó eseményfolyam következményeként a több évtizede regnáló rezsimek hosszabb-rövidebb ellenállási időt követően megbuktak, hozzájárulva egyébként az „iszlamista tél” bekövetkeztéhez. Minderre figyelemmel egyáltalán nem véletlen, hogy az ún. illiberális demokráciák vezetői a rendszer zavartalan működtetése érdekében előszeretettel folyamodnak a kibertér megfigyeléséhez, és a social media állami kontroll alá helyezéséhez. A török hatóságok 2016 novemberében letiltották a közösségi oldalakhoz (WhatsApp, Facebook, Twitter, Instagram, Youtube) történő hozzáférést annak érdekében, hogy korlátozzák a politikai vonatkozású eseményekről történő híradást, és megakadályozzák a demonstrációk online szervezését. (Groteszk módon egyébként néhány hónappal korábban, a meghiúsított puccskísérlet kaotikus állapotai közepette éppen Erdoğan államfő volt az, aki a Facetime nevű közösségi alkalmazás segítségével verbuválta a támogatóit annak érdekében, hogy vonuljanak utcára, és álljanak ki a rendszere mellett. [26]) 2018 tavaszán pedig a putyini Oroszország került a hírek fősodrába annak révén, hogy betiltották a Telegram – egy titkosított üzenetek küldését lehetővé tévő alkalmazás – használatát. Az applikáció blokkolására azt követően került sor, hogy a szolgáltató elutasította a 2016-ban elfogadott, az anti-terrorizmussal kapcsolatok adatkezelési szabályozás paramétereinek való megfelelést. [27]

koreA

Forgács Imre szerint az „adatok diktatúrája” egyre fenyegetőbbé válik a közösségi oldalakon. Az „adatosítás” révén a történelemben példa nélküli hatalom koncentrálódhat egy-egy magáncég „adatbáróinak” kezében. „Talán a lájkolás leglelkesebb hívei sem tudnak róla, de a Facebooknak már 2012-ben is körülbelül egymilliárd felhasználója volt, s a közöttük meglévő ismeretségek száma még a 100 milliárdot is meghaladta. (…) A diktatúra veszélye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi kapcsolatokat rögzítő ún. közösségi gráf (social graph) felhasználási lehetőségei csaknem korlátlanok.” Az Amazonhoz, a Google-hoz vagy a Facebook-hoz tartozó, élenjáró cégek teljesítménye jelentős részben a vevők és felhasználók interakcióiból megszerzett digitális lábnyomoknak köszönhető, az ezekből levont következtetéseket pedig rendre beépítik a szolgáltatásaikba. A Facebook auditált pénzügyi beszámolója szerint a cég 2012-ben, a tőzsdére történő belépésekor „mindössze” 6,3 milliárd dollárt ért, ami elsősorban a számítógépes hardvert, az irodai berendezéseket, és más materiális javak könyv szerinti értékét jelentette. A piac viszont a részvények kibocsátásakor 104 milliárd dollárra értékelte a Facebook-ot; ennek hátterében az áll, hogy a befektetők az „immateriális javakért”, azaz a gigantikus információmennyiségben rejlő üzleti lehetőségekért voltak hajlandók sokszorosan többet fizetni. [28] Miközben a XXI. századi technológia „szép új világában” az algoritmusok számára lehetővé teszik, hogy „meghackeljék” az emberiséget, [29] a világhálón jelen lévő nagyvállalatok (az ún. GAFA, azaz a Google, az Amazon, a Facebook és az Apple) olyan mértékű gazdasági befolyást szereztek, amely már a hatalmi játszmákba történő beszállást is lehetővé tette számukra. [30] 2018 tavaszán valóságos bombaként robbant a hír, hogy Donald Trump kampánystábja mintegy 50 millió Facebook-felhasználó adataihoz fért hozzá a Cambridge Analytica (CA) adatbázisának segítségével. Aleskandr Kogan, a cambridge-i egyetem pszichológiai tanszékén oktató professzor ötlete nyomán ún. személyiségtesztek segítségével „csalták ki” a felhasználóktól ismerőseik Facebook-profilját. „A halászat jól sikerült: 270 ezer kitöltőn keresztül 50 millió amerikai adataihoz jutottak hozzá. A Facebook erre is felfigyelt, de nem gyanakodott rá, hogy egy professzor nem tudományos célra használná az adatokat. Amikor 2015-ben megjelentek az első híradások a CA amerikai kampányban való közreműködéséről, valamint Kogan és a cég kapcsolatáról, már elkezdtek aggódni a Facebook-irodában. Először bezárták a kiskaput, majd levelet írtak a tudósnak, hogy semmisítse meg az adatokat. De ez már veszett fejsze nyele volt.” S bár a módszert Barack Obama csapata használta először 2012-ben, az állítólagosan elnöki ambíciókat is dédelgető Mark Zuckerberg reputációja a botrány nyomán megkérdőjeleződött – olyannyira, hogy még az amerikai kongresszus előtt is tanúskodnia kellett. [31]

Az állampolgári és civil szféra mellett a terrorista szervezetek is előszeretettel használják az online platformokat. Ismert, hogy az Iszlám Állam és más dzsihadista szervezetek is a közösségi oldalak aktív használói közé tartoznak. A fundamentalista eszmék iránt elkötelezett felhasználók online „csomagokat” tesznek elérhetővé, terrorista „praktikákat” ajánlva a radikalizálni kívánt fiatalok tömegei számára. Az Iszlám Állam különösen aktív propagandát fejtett ki a világhálón, videókat téve közzé elrabolt turisták lefejezéséről, ezzel is demonstrálva, hogy tisztában van a high-tech világ azonnali és tömeges hozzáférést biztosító „előnyeivel”.

Az államok a XXI. században már nem téveszthetik szem elől, hogy a világháló léte nemcsak áldás, de átok is egyben. A francia védelmi minisztérium korábbi köztisztviselője, Stéphan Dossé alighanem fején találta a szöget, amikor deklarálta, hogy „az államoknak fel kellett húzniuk a zászlót a kibertérben, amit elfoglalnak, és ahol szuverenitásukat gyakorolják, hogy a szűzföldeket gyarmatosítsák, és felkészüljenek egy esetleges támadásra.” [32] Az információs és kommunikációs rendszerek végeláthatatlan terjeszkedésének ugyanis stratégiai tétje van, ezért az államoknak minél gyorsabban és hatékonyabban reagálniuk kell a kibertér jelenlétéből következő kihívásokra. Az információk gyűjtése, elemzése, kézben tartása – adott esetben manipulálása –, és a megfelelő védelmi kapacitás kiépítése és fejlesztése prioritást kell, hogy élvezzen az államok számára.

Záró gondolatok

A globalitásban különböző természetű kihívások kapcsolódnak össze; a XXI. század elejének nemzetközi erőterére az ingatagságon, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitásán, és az anómiás jelenségeken túl ezért a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [33] A nemzetközi békét és biztonságot a klasszikus problémák mellett olyan újfajta veszélyek fenyegetik, mint a globális terrorizmus, a politikai extrémizmus, és az erőszak korábban sohasem tapasztalt mértéke. A pénzügyek, a kereskedelem, a foglalkoztatás és a gyártás globális trendjei mellett megjelentek a nemzetközi járványok, valamint a migráció és környezeti problémák kihívásai is. [34] A fenyegetések ráadásul egy rohamosan változó, és totális társadalmi-technikai környezetben mennek végbe, és a kibertérből érkező támadásokkal, a hibrid háborús fenyegetéssel, és a nemzetközi terrorizmus megújulásával szembesítik az államokat. A Carl Schmitt által exponált gondolatokat új köntösbe bújtató Farkas Ádám nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy napjaink államát a „totális biztonsági fenyegetések megerősödött és megújult réme riasztja”, amely a realitásokat tekintve túlmutat a klasszikus háborús konfliktusok természetén, és a lehető legváratlanabb módokon tud támadást intézni „mindaz ellen, aminek a védelme az állam legalapvetőbb hivatása.” [35]

A globalizáció jelensége – az információs társadalom térnyerésével egyetemben – minden országban érezteti a hatását, annak következményei alól egyetlen állam sem tudja magát teljes mértékben kivonni. Láthattuk, hogy az ellátási láncok, a pénzpiacok vagy az infokommunikációs rendszerek valódi globális hatókörrel rendelkeznek, így világunk a globalizációs folyamatok hatására sok szempontból elérte a totalitást, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hiszen például ugyanolyan gyorsasággal lehet segélyeket folyósítani egy fejlődő országnak, mint az Iszlám Állam által végrehajtott lefejezésekről készült videofelvételt a közösségi média felületén közzétenni.

A geopolitika klasszikus (Karl Haushofer által megfogalmazott) rendeltetése – miszerint a geopolitikának az állam tudatává kell válnia, és úgy kell az emberek alapvető kapcsolatait tanulmányoznia, hogy soha ne tévessze szem elől végső célját: az állam térhez kötődő jelenségeinek koordinálását [36] – ezért már csak némi korrekcióval tekinthető irányadónak, mégsem téveszthető szem elől. Az államok a globális erőtérben ugyanis sok esetben egymásra vannak utalva, és csak a kormányközi, adott esetben pedig a nemzetközi együttműködés fokozásával képesek korunk számottevő kihívásait kezelni. Tipikusan ilyen kihívásnak számít a nemzetközi szervezett bűnözéssel és a globális terrorizmussal szembeni küzdelem. Haushofer meglátását ugyanakkor azért is érdemes szem előtt tartani, mert bizonyos területeken az állam rendelkezésére álló infrastruktúra és intézményrendszer megerősítése, valamint a kapacitások növelése tekinthető kifizetődőnek. A 2008-ban kitört, és a globális pénzügyi „világhálón” keresztül gyorsan terjedő pénzügyi és gazdasági válság megmutatta, hogy az államnak igenis komoly hatósági piacfelügyeleti, emellett a szociális kérdések kezelésére is kiható gazdaságszervező feladat-és hatáskörökkel kell rendelkeznie. A 2015 derekára a szinte kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság bebizonyította, hogy a végrehajtó kapacitások leépítése a legtöbb közigazgatási rendszert tehetetlenné tette a bevándorlók áradatával szemben, ezért a határvédelem komolyabb megszervezésére van szükség. A kibertérben potenciálisan kibontakozni képes hadviselés a klasszikus védelmi képességek megerősítésén túl új típusú stratégiák kidolgozását és megvalósítását igényli, hogy a közhatalom az újonnan keletkező biztonsági kihívások prevencióját és elhárítását illetően is eleget tudjon tenni defensor pacis szerepkörének. Kós Károly [37] szavait felidézve, jó volna ugyanis az „új életben tusakodni akarók” közé állni, és a rohanó idő harsogó szavait meghallva, a passzivitáson felülemelkedve építkezni végre.

[1] Kalb, Don: A folyamatoktól az erőszakig. Politikai és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitában. In Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 41.

[2] Kasnyik Márton: Hardt – Negri és a radikális politikai szubjektum a globális periférián. In Fordulat, 2008/1. szám, 121.

[3] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press, Cambridge – London, 2001, XI.

[4] Vö. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture. In O’Meara, Patrick – D. Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, 2000, 419. Ulrich Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció az utóbbi és az elkövetkező évek biztosan legtöbbet használt, de ugyanakkor a legritkábban definiált és valószínűleg a leginkább félreérthető fogalma.” Beck, Ulrich: Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalismus – Antworten auf Globalisierung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997, 42.

[5] Vö. Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, 157.

[6] Vö. Held, David – McGrew, Anthony – Goldblatt, David – Perraton, Jonathan: Global Transformations: Politics, Economics, and Culture. Stanford University Press, Stanford, California, 1999, 2. A globalizáció „ér- és idegrendszerével” összefüggésben Inotai úgy fogalmazott, hogy multidiszciplináris összefonódásról, és a kölcsönhatások sorozatáról van szó, amelyben képviselteti magát a gazdasági, politikai, kulturális, tudományos, sőt, a fogyasztói dimenzió is. Vö. Inotai András: Gondolatok a globalizációról. In Földes György – Inotai András: (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001, 17.

[7] Bhagwati, Jagdish N: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[8] Khanna, Parag: Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-16.

[9] Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016, 16.

[10] Khanna: i. m. 41., 43-44. Az ellátási láncok tudományos szintű elemzéséhez lásd Nagy Judit: Az ellátási lánc típusai és menedzsmentjének eszközei – empirikus elemzés. Doktori értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2010.

[11] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford. Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 74.

[12] Mészáros Rezső és mnkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 203.

[13] Vö. Sassen, Saskia: Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Ford. Rotyis József. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 58.; Palánkai Tibor – Kengyel Ákos – Kutasi Gábor – Benczes István – Nagy Sándor Gyula: A globális és regionális integráció gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 37.

[14] Vö. Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 295.

[15] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 14.

[16] Bővebben lásd Sassen: i. m. 57., 60., 64-68.

[17] McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-31.

[18] Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra. I. kötet. Ford. Rohonyi András. Gondolat – Infonia, Kalocsa, 2005, 57.

[19] Negroponte, Nicholas: Digitális létezés. Ford. Csaba Ferenc. Typotex Kiadó, Budapest, 2002, 18., 129.

[20] „Kibertér. Közmegegyezésre épülő hallucináció, melyet minden országban törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak meg naponta, egészen a számtani alapfogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi világrendszer összes számítógépének tárolóiból származó adatok tárolóiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatgalaxisok és adatcsillagzatok. Mint a távolodó városi fények.” Gibson, William: Teljes neurománc univerzuma. Szukits Kiadó, Budapest, 2005, 51.

[21] Douzet, Frédérick: Geopolitika a kibertér megértéséhez. Ford. Monti Norbert. In Dornfeld László – Keleti Arthur – Barsy Miklós – Kilin Józsefné – Berki Gábor – Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. Tanulmánykötet. Geopolitikai Tanács Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 22-23.

[22] Douzet: i. m. 27.

[23] Douzet: i. m. 34.

[24] Idézi: Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. In Dornfeld et al.: i. m. (2016), 285.

[25] Halácsi Péter – Vályi Gábor – Barry Wellmann (szerk.): Hatalom a mobiltömegek kezében. Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest, 2007, 214.

[26] http://imagazin.hu/facetime-on-jelentkezett-be-erdogan-elnok-a-puccs-alatt/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[27] http://imagazin.hu/oroszorszag-betiltotta-telegramot/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[28] Forgács Imre: Az eltűnő munka nyomában. A Big Data és a pénztőke évszázada. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 70, 72.

[29] Bővebben lásd Harati, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 2017, 282-293.

[30] Douzet: i. m. 31.

[31] Bővebben lásd Laky Zoltán: Beavatkozik-e a Facebook a kampányokba? Amit szabad Jupiternek… In Heti Válasz, XVIII. évfolyam, 14. szám (2018. április 5.), 26-28.

[32] Douzet: i. m. 28.

[33] Vö. Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. In Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), 800-813.

[34] Bővebben lásd Vigoda-Gadot, Eran: Building Strong Nations. Improving Governability and Public Management. Ashgate, London, 2009, XI.

[35] Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. In Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 116.

[36]Haushofer, Karl: Zeitschrift für Geopolitik,1935/12., 443-448.

[37] Vö. Kós Károly (1921): Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! In Kós Károly – Zágoni Árpád – Paál Árpád: Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Budapest, 1988, Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat. (Hasonmás kiadás.)

A magyar szuverenitásfelfogás története

„A szuverenitást nem szobatudósok hívták életre, hanem hatalmas erők, melyeknek küzdelme évszázadok tartalmát képezte.” [1]

Alapvetés

A szuverenitásfogalom vizsgálata, valamint annak mikénti megítélése az államelméleti és államtani diszciplínák évszázadok óta fókuszált, ugyanakkor meglehetősen polemikus területe. A rendre fel-fellángoló disputák tüzét pedig nem csak a társadalomtudományban általában véve is megfigyelhető konszenzus-képtelenség éleszti, hanem a szuverenitás fogalmának sokfélesége, és az a tény is, hogy a szuverenitás egy olyan „tragikus álarc, mely mögött a legkülönbözőbb hatalmi igények rejtőznek.” [2] A szakirodalom kakofóniájából ötletszerűen kiemelve néhány meghatározó hangot, a szuverenitást vizsgálva leszögezték például, hogy a fogalom értelmezésbeli zavaroktól terhes és tisztázatlan; e zavarok pedig mélyen a XIX. századba nyúlnak, sőt a jelenig tartanak. [3]  Egy másik meglátás szerint vitathatatlan tény, hogy a szuverenitás „fogalomnak – attól a pillanattól kezdve, amikor bevezették a politikatudományba, mind a mai napig – sosem volt egyetemesen elfogadott jelentése.[4] A metaforákat egyébként is sűrűn kamatoztató Takács Péter szerint pedig a szuverenitást egyenesen az államtudományok kimérájaként szükséges kezelni; persze nem annak „szörnyűséges volta” okán, hanem azért, mert „amint a mitológiai Khimaira [is] egy többféle lényből összetett, isteni származású szörnyalak, úgy az államok legfontosabb jelzőjének tekintett szuverenitás is jellegzetesen vegyes fogalom, melynek eltérő természetű alkotóelemei vannak.[5] Takács értékelése kapcsán persze elmondható, hogy nincs új a Nap alatt; azt ugyanis 1937-ben már Szabó József is leszögezte, hogy a szuverenitás fogalma arra predesztinált, hogy „mind a politika, mind a jogtudomány, sőt a szociológia is magáénak követelje. Sőt a fogalom még hozzá a történelem hagyatéka; évszázadok zománca borítja be.” [6] Antalffy György is amellett érvelt, hogy a szuverenitás-problematika fürkészésére egyaránt számot tarthat a politikai-és jogi doktrínák története, az államjog, a nemzetközi kapcsolatok tudománya, valamint a politikai tudomány irodalma. A szuverenitás interdiszciplináris jellegű fogalmának kombinatív elemzését véleménye szerint az „állam-és jogelmélet” képes elvégezni, mert ennek művelői a szuverenitás különböző elemeit, jegyeit és vonatkozásait összesűrítve, állandó és lényeges mozzanatait kiemelve, és a különböző tudományágak megállapításait felhasználva végzik kutatásaikat. [7]

A fogalom vitatott mivoltát, és „zavaros természetét” tovább komplikálja az a körülmény, hogy a szuverenitás fogalma felett kiemelten szeretnek diszponálni a gyakorlati politika művelői; a szuverenitás ugyanis e professzió gyakorlói szerint olyasvalami, amiért érdemes küzdeni; nem emelkedik ugyan a „szent dolgok” rangjára, ám mégis drágának számít. Szabó ezzel összefüggésben illusztratív módon idézi Brown deklarációját („Power and authority over others!”), valamint Alf Ross verdiktjét; a szuverenitás eszerint az állam legfőbb dísze, drága ékszer, amelyet olyan féltő gonddal őriz minden állam, mint egy erényes nő az ártatlanságát. [8] A fogalom sűrű hivatkozási alapként és „divatos jelszóként”, catchword-ként [9] történő használatát, már-már elinflálódott jellegét jól mutatja, hogy a szuverenitás esszenciális voltára ugyanolyan vehemenciával képes hivatkozni a jelenleg is hivatalban lévő magyar és görög kormányfő – akik ideológiai preferenciákat tekintve egyébként meglehetősen távol esnek egymástól. [10]

A szuverenitás tehát legalább annyira szenzibilis természetű problémának számít, mint a fenti példában említett fiatal hölgy erényének kompromittálása; célszerű tehát a szuverenitásfelfogás történetét a Szabó József által lefektetett elv jegyében vizsgálnunk; a tudományban ugyanis meglátásunk szerint is a politika mellőzése a legjobb politika. [11] Az alábbiakban ezért a fogalom genezisének vizsgálatát követően az államtörténeti és az államelméleti diszciplínák megközelítésmódjait vegyítve vesszük górcső alá a magyar szuverenitásfelfogás változásait. A mottó gyanánt választott Jellinek-idézetet ennyiben korrigálni vagyunk kénytelenek; véleményünk szerint ugyanis a szuverenitásfogalom születésénél legalább olyan mértékben bábáskodtak a szobatudósok, mint az évszázados küzdelmekben illusztris szerepet játszó hatalmas tömegek.

A szuverenitásfogalom eredete

A szuverenitás a latin superanus (~ fenti, mások felé rendelt) melléknévből eredő szóként eredetileg geográfiai jelentéstartalommal bírt; a XII. századtól kezdődően ugyanis a francia szókészletben a souverain a fizikai magasságkülönbségre utalt, „abban az értelemben, ahogy például A hegycsúcs souverain lehet egy B hegycsúcshoz képest.” A szó politikai konnotációra csak a XIII. század végén kezdett szert tenni, amikor is Philippe de Beaumanoir a Coutumes de Beauvaisis című munkájában azt állította, hogy „minden báró a legelőbbre való [souverain] saját báróságában”. [12]

A szuverenitás meglátásunk szerint a modern állam leírására szolgáló, arra jellemző kritérium; a szuverenitással rendelkező modern állam pedig csak fáradságos harcok eredményeként tudott kiemelkedni a vallás-és polgárháborúkkal sűrűn tarkított kaotikus időszakból, a kiskirályok és oligarchák uralta territóriumok „káoszából”, hogy végül a zavargásokat leküzdve elnyerje kiteljesedett formáját és arculatát. A szuverenitás első, átfogó elméleteit tulajdonképpen a modern értelemben vett állam legitimációs szükségletei, illetve egy erős, a jogot monopolizáló, és a törvények érvényesülését kikényszeríteni képes nemzeti hatalom felépítésének szándéka hívták életre. [13] Az új elméleti alapnak egyértelmű és határozott megoldást kellett kínálnia az államon belüli hatalmi viszonyok problémájára.

A belső felekezeti-és polgárháború elleni küzdelmek eredményeként, a hivatalnoki karra és a katonaságra támaszkodva a fejedelmi állam végül is sikeresen alakított ki egy vallások feletti, racionális cselekvési teret, amely már állami és politikai értelemben volt meghatározott. [14] A szakrális szféra háttérbe szorulását jól illusztrálja Richelieu bíboros 1617-ben kelt instrukciója, miszerint „egy katolikus sem lehet annyira elvakult, hogy »államügyekben egy spanyolt részesítsen előnyben egy protestánssal szemben«, vagyis a polgár nemzeti lojalitásának egyértelműen felül kell írnia minden vallási elkötelezettséget.” [15] Az ius publicum Europaeum döntőnek számító fogalmát, a bel-és külpolitikai értelemben egyaránt szuverén államot a modern állam születésének egyik bábájaként, „összehasonlíthatatlan eredménnyel” a francia Jean Bodin dolgozta ki 1576-ban (mindössze négy évvel a párizsi „Szent Bertalan-éjszakát” követően), a Hat könyv a köztársaságról című művében. A fogalmat aztán az angol Thomas Hobbes tökéletesítette 1651-ben, megértve a „modern Leviatánt – amely négy formában jelenik meg –, az Isten és állat és ember és gép négyes kombinációjaként”. [16] Az állami főhatalom abszolút természetét, azaz mindenkire kötelező voltát a jelzett korszakban a szuverén és az alattvalók „kétoldalú kötelme”, a védelem és az engedelmesség obligációi alapozhatták meg: „az az állam szuverén, az követelhet engedelmességet, amelyik képes megvédeni saját polgárait. Ez adja az állam legitimitását.” [17]

A szuverenitásból különböző jogkörök vezethetők le; ezek a szuverenitás „valódi jegyei”, a főhatalom attribútumai. E felségjogok lajstromba gyűjtését első ízben a már említett Bodin végezte el; meglátása szerint ezek: a törvényhozás joga, a háborúindítás, illetve a békekötés joga, a legfőbb hivatalnokok kinevezésének joga, a legfőbb bíráskodás, a kegyelmezés joga, illetve az állam „izomzatát” alkotó pénzügyi jogosítványok, mint a pénz kibocsátása, és érctartalmának meghatározása. [18] S bár e felségjogokat illetően az évszázadok során ugyancsak lényeges változások állottak be, a szuverenitás hosszú időn keresztül alkalmasnak bizonyult az állami hatalom számos jellemvonásának megragadására és leírására – s a XVI-XVII. század folyamán megfogalmazott jelentéstartalom revideálása és aktualizálása mellett e „feladatkörének” még mindig eleget tud tenni.

A magyar szuverenitásfelfogás változásai

A „magyar nemzet” mint olyan már az államalapítás aktusa előtt egytörvényű közösségként aposztrofálta magát – lényegében a magát „szokások és erkölcsök” azonosságával kifejező „tradícióközösség” volt –, amelyet más nemzetekkel (így a kabarokkal és a székelyekkel) együtt a kettős fejedelemség politikai kerete tartott egybe. E népek „nemzetiségi” (etnikai) csoporttudata („gentilizmusa”) Szűcs Jenő megállapítása szerint bizonyos értelemben már a politikai tudatforma szintjére emelkedett; az etnikai közösségérzés ugyanakkor elvált a politikai lojalitástól, amelynek kiemelt jelentőségű összetevője, a „hűség” az uralkodó, a nemzetségfő vagy a törzsfő személyéhez kötődött. A politikai keret és az etnikai közösség ennek ellenére nagyjából mégis egybeesett, és a társadalom még nem szakadt szét mereven osztályokra és rendekre. E népek etnikai közösségérzése tehát végső soron politikai funkciót töltött be, „politikai emóciókat” testesített meg – anélkül, hogy e kollektíva egyébként a szuverén politikai közösség státuszára tett volna szert. [19]

Dümmerth szerint a királyság ősi formájaként ragadható meg a szakrális hatalom, amelynek eszmeköre még az emberiség archaikus, mágikus képzetvilágához kötődik, melyben az uralkodót félistenként, egyfajta közvetítőként tisztelik az evilági és a túlvilági lét között. Álmos és Árpád személyének varázsereje, és hatalmuk gyakorlati jelentősége abban rejlett, hogy az alattvalók hitében tükröződő tekintélyt a lazán összefüggő törzsszövetség összekovácsolására használták fel. [20] A tekintélyes törzsfői vagy vezéri tisztség szerepe azonban a letelepedést követően fokozatosan marginálisabbá vált, bár maga a tisztség nem szűnt meg; „az elsőség formálisan megmaradt, és e fejedelemi tisztségnek adott több tartalmat Géza, (…) majd merőben új tartalmat és nevet Szent István. Hatalma a már másfélszáz éve közös akarattal létezett választott fejedelmi méltóságon alapult, királysága annak természetes folytatása volt.” [21]

 Köztudomású tény, hogy Szent István a kereszténység mellett kötelezte el hazánkat, és magát „Krisztus helytartójaként” királlyá kenetve és megkoronáztatva, a „keresztény államformát”, a királyságot tette az új állam közjogi államformájává. [22] A kora keresztény állammisztika – a korszak államfelfogásával egyébként konform módon – teológiai és etikai fejtegetésekbe burkolt társadalom-és államfelfogást képviselt. A Szűcs Jenő által gregoriánusként aposztrofált állameszme egyetlen organikus emberi közösség létezését – ha úgy tetszik, szuverenitását – ismerte el: az univerzális egyházét. A világi kormányzat felett e felfogásban az egyház fennhatósággal bír; az állam korábbi pozícióit pedig fokozatosan az egyház foglalta el csaknem minden téren, kezébe véve a fontosabb igazgatási ágakat. Az eme fejlemények ellen tiltakozókat gyakran illeték azzal a stigmával, hogy egy élő test, Krisztus testének szétszakítását akarják elérni. Az uralkodó mindazonáltal Isten közvetlen szolgájaként és hivatalnokaként jelenik meg; a minister Dei eszerint Isten helytartójaként funkcionál. [23]

A Szent Korona-eszme történetét behatóan vizsgáló Eckhart Ferenc leszögezte, hogy bár Szent István koronája már ekkor komoly szimbolikával bírt – a keresztény magyar állam és az „egyetemes egyház” kapcsolatát jelképezte –, mégsem vált az állami szuverenitás egyértelmű kifejezőjévé és hordozójává. A korona a magyar királyi hatalom jelképként funkcionált – épp úgy, mint a kard vagy a jogar–, és ezt a reprezentációt a XI. században papírra vetett Gesta Hungarorum is elfogadta. Eszerint Szent István koronája a királyi méltóság jelképe, és a király jogainak összességét hordozó szimbólum, a koronázás pedig az uralom átruházásának eszköze; „a krónika szerint a koronával ruháztatik át a királyság (regnum); a megkoronázott a király (rex) szemben a királyi család meg nem koronázott hercegeivel (dux); a korona jelképezi a királyi hatalmat, a királyi tisztet, ami akkoriban az államhatalommal egyértelmű.” [24]

A „politikai közösség” középkori modellje egyébként egy furcsa szintézist juttatott kifejezésre: a XIII. századra az universitas communitas regni a hűbéri lokalizmusból, a keresztény univerzalizmusból, és a személyes hűség sokszálú hálójából összeálló, ekkor még embrionális rendi formákból és közösségtudatból rekrutálódott. A középkori „nemzeti tudat” elsősorban a lovagság és a nemesség köreit érintette meg igazán, akik elszakadtak a nép „naiv és ősi etnikai tradícióitól”, szakítva ezzel az ősi eredethagyomány és folklór tetemes részével, és a „gentilizmus” maradványaival is. Szűcs szerint e jellegzetesen „nemesi nacionalista” felfogásban a vitézség, a harcosság és a bátorság „gőgje” párosult a király iránti hűség „élharcosságával”, az athleta coronae társadalmi öntudatával, és egy önerőből létező politikai közösség együvé tartozásának érzelmi színezetű – politikai meghatározottságú – közösségtudatával. [25] Az alattvalók részéről a király iránt megnyilvánuló hűség (fidelitas) forrása a korona és a föld, amelyet a nemes a legfőbb földesúrtól kap. [26]

A Szent István-i állam és a gregoriánus állameszme a XII. századtól kezdve bomlásnak indult, és II. Endre uralkodása idejére a politikai-intézményi, valamint gazdasági alapja is megrendült. A tatárjárás és a katonai összeomlás nyomán a „második államalapító”, IV. Béla belátta, hogy a társadalmi változások már nem teszik lehetővé a királyi hatalom – és az ország – régi alapok mellett történő megerősítését. Az új, a társadalmi és politikai realitásokhoz jobban igazodó minta követése mellett egy sajátos „államideológiát” is konstituált: a teológiai megalapozottságú argumentációkat jogi érvelésekkel váltotta fel, és „államelméletét” új társadalmi alapokra helyezte. Az „univerzális kereszténység földi helytartójának” pozíciójával szemben Béla a királyi feladatok lajstromozása során egy sajátos politikai entitás, a magyar királyság érdekeinek képviseletére helyezte a hangsúlyt. A pápa iránti engedelmesség deklarálásán túl ezért a katolikus egyházzal szemben a kölcsönösséget, a „funkcionális elkülönülést”, és annak következményeit is kihangsúlyozta. E felfogásban a pápa és a katolikus egyház iránt megnyilvánuló engedelmesség már nem feltétel nélküli; a király ugyanis a saját területén és feladatkörén belül eljárva önálló cselekvési joggal, szuverenitással rendelkezik. A király iránt megnyilvánuló hűség ezzel párhuzamosan kezdett elválni a királyi tisztség gyakorlójától, és sokkal inkább a „közhaszonhoz”, az „államhaszonhoz” (utilitas rei publicae) kezdett kötődni, lassan ismertté téve a „Szent Korona iránti hűség” terminusát. [27] Eckhart is utalt rá, hogy a XIII. századtól kezdve „debütáltak” a korona vagyonjogi gyökereiből táplálkozó önálló koronafogalom kontúrjai. A hűséggel való nexushoz képest azonban a korona dologi jogi vonatkozásai jóval erőtlenebbek maradtak. [28]

Az Anjou-korban a magyar államszervezetben nem állott be lényegesebb változás. Az államot befelé továbbra is a király személye és hatalma kötötte össze és képviselte, külső vonatkozásokban azonban a korona a XIV. század utolsó évtizedeitől kezdődően egyre inkább az állam szimbólumaként tűnt fel. A külföldi államokkal kötött szerződésekben ugyanis felmerült annak a szükségessége, hogy deklarálják: a szóban forgó kontraktust a külföldi állam a magyar államot képviselő mindenkori királlyal (és nem a király személyével!) köti. A mindenkori király (az országos hatalom) reprezentánsa pedig a korona; ekként a Szent Korona – mint az állam jelképe – a bilaterális szerződésekben szerepel első ízben. A korona a királlyal egyetemben a nemzetközi szerződések alanyává avanzsálódik: ilyetén minőségében jogokat szerezhet, és kötelezettségeket vállalhat. (E szerződéskötési aktus első fennmaradt példája a Velencei Köztársasággal 1381-ben köttetett szerződés volt, amelyben a köztársaság jogilag és tényleg[esen] lemondott Dalmáciáról, Nagy Lajos követei pedig a lemondást a „királyságban és a koronában” az uralkodó „utódai nevében is” elfogadták. [29])

A rendi államelmélet gyökerei már akkor jelentkeztek, amikor a főpapokból, bárókból és a nemesség képviselőből összeálló országos gyűlések (generalis congregatio regni, parlamentum publicum) alkalmával az egybegyűltek kifejezték ama igényüket, hogy a „közügyeket magánügyekké degradáló folyamatokkal szemben” egy új szerkezetű, a király és a politikailag rendekbe szerveződött társadalom szövetségén alapuló közhatalom (res publica) konstituálását tartják kívánatosnak. Ennek hátterében a korporációs tan ama teoretikus megállapítása állt, miszerint a társadalom a tudatos, funkcionálisan elkülönülő csoportok – rendek – tevékenységcseréjén alapuló társulás, s mint ilyen, „szuverén”, azaz bármiféle felsőbb hatóság engedélye nélkül létezhet. A rendi államelmélet tehát az autonóm társadalom fogalmi bázisán építkezett, és az ún. universitas regni-t az államnak az uralkodóval szemben álló rendi-korporatív pólusaként tételezte. A már említett nemesi nacionalizmus pedig lassacskán a „hatalommegosztási doktrína” magyar változatának kifejezőjévé vált. [30] Ehhez persze egy alkotmányjogi fikció szolgáltatott kellő „teoretikus” alapot: Kézai Simon szerint ugyanis a „hun-magyar natio” eredetileg csupa szabad emberből tevődött össze, és e „politikai közösséget” választott tisztségviselők kormányozták. Egyesek megtagadták a hadba hívó parancsot, vagy elmulasztottak eleget tenni annak; az ő büntetésük a szolgaság lett, a jobbágyok pedig az ő utódaikként kezelendőek. A „hadakozó és vitézlő” communitas „jogutódaiként” a nemesek jelentek meg, akik a hatalmat átruházták Attilára, de továbbra is a hatalom forrásai és letéteményesei maradtak, mert ez a hatalom időnként visszaszállt rájuk. Szűcs szerint e fikció áthagyományozódásával történhetett meg, hogy a natio „ősisége”, régi dicsősége, és Pannóniára való „történeti joga” szerves gondolati egységet alkotott a nemesség társadalmi különállásának „történeti jogával”, és „alkotmányjogi igényeivel”. [31] Ez az elmélet persze direkt módon kirekesztette a magyar nemzet túlnyomó többségét a közösségi tudatból; de a rendi (nemesi) nacionalizmus nem is vállalkozott többre, mint a natio olyan keretként történő felfogására, amelyben a nemesség országos testületként, a corpus politicum „tagjaként” szerveződhetett. [32]

A nemesi nacionalizmus princípiumait Werbőczy István 1514-ben publikált Hármaskönyve fejlesztette tovább, mely Nagy Ernő meglátása szerint a magyar államjogra vonatkozó legrégibb műként kezelendő, „mely több fontos közjogi elvet megvilágít.” [33] A Tripartitum szerzője a magyar rendi (nemesi) alkotmány lényegét foglalta össze, és őrizte meg az utókor számára. A Werbőczy-féle rendi alkotmány elmélete – az una eademquae libertas elve alapján – azt tanította, hogy minden nemes a megkoronázott királlyal együtt organikus egységet alkot, és ezt az egységet a Szent Korona fejezi ki. A király hatalma a Korona közvetítésével a nemességtől származott, amit viszont a király adományozott; a Szent Korona tagjává válás eme aktus révén következhetett be. Werbőczy Szent Korona tanában a Korona önálló közjogi fogalomként tételeződött, és a nemzeti szuverenitás teljességének kifejezőjévé vált. [34] Rácz Lajos értékelése szerint Werbőczy érdeme nem valamiféle nóvum kimunkálásában rejlett, sokkal inkább abban, hogy a régi teóriák segítségével egy újfajta szintézist hozott létre, elsőként fogalmazva meg a Szent Korona-tant. [35] A későbbiek folyamán Werbőczy bizonyos körökben a feudális rend szimbólumává vált – ezt reprezentálja Ady Endre „Ülj törvényt, Werbőczi” című verse, és a legújabb irodalomból Radnóti Sándor verdiktje, miszerint a „werbőcziánus” rendi, nemesi demokrácia az archaikus, rendies, úri Magyarország szimbóluma volt, amelyben nem biztosították a törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben, s amelyben a Szent Korona a feudális egyenlőtlenség szimbóluma volt. [36]

A magyar koronaeszme a jelzett változásokat követően emelkedhetett igazán releváns rangra; ekkor kezdett el jogforrásként funkcionálni a hatalmaskodó királyok ellenében, a hatalom nélküli királyok (például átmeneti jelleggel Luxemburgi Zsigmond) helyett, valamint a sűrűn ismétlődő interregnumok idején. Hóman és Szekfű megállapítása szerint a Szent Korona pragmatikus ellensúllyá válhatott a „nem nemzeti” királyok törekvéseivel szemben; s egy idő után az idoneitás (alkalmasság) elvének diadalát képviselhette a legitimitás (örökletesség) felett. [37] A Szent Koronát Timon szerint a „magyar nép” körében is általános tisztelet övezte: ti. „az államot, mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, mint szerves egységet a Szent Koronában látja megtestesítve. A Szent Korona egyfelől a magyar állam szuverenitásának, nemzetközi önállóságának szimbóluma; másfelől személyesítve a nemzetben gyökerező, a királyt és a nemzetet együtt megillető főhatalom birtokosa. A Szent Korona misztériummal bír, a főhatalom bennrejlőnek tekintetik.” [38] S még ha e vélemény kicsit talán túlzó is, az semmiképpen sem véletlen, hogy általános közfelháborodást keltett, amikor az Ányos Pál verse nyomán „kalapos királyként” elhíresült II. József 1784-ben a pozsonyi várból Bécsbe vitette a koronát, és „a többi klenódiumokkal együtt” üvegalmáriumba helyeztette azt. [39]

A későbbi századok fejleményeit vázlatosan ismertetve leszögezhető, hogy a reformországgyűlések és a kiegyezés [40] nemzedéke a kontinuitás álláspontjára helyezkedett, amikor átvette az előző kor hagyományait a koronaeszme tekintetében. A reformkorszak országgyűlésein zajló hevesebb közjogi küzdelmek eredményeként ugyanakkor a Szent Korona eszméje több politikai tartalommal telítődött, és teret nyert a koronának a „magyar kultúrkörön kívül általánosan használt” gondolattartalma. A nemzeti politika és az önállóság szempontjából fontos fejleményeként értékelhető, hogy a koronának az ország területi egységét kifejező értelme, a „Szent Korona birodalmának” egysége, a területi integritás gondolata felértékelődött és megerősödött, „a nemzet politikai gondolatvilágában” uralkodó tényezővé vált. [41]

Az első polgári demokratikus kísérlet kudarcát, valamint a proletárdiktatúrát intézményesíteni igyekvő Tanácsköztársaság összeomlását követően az alkotmányosság helyreállításáról rendelkező 1920. évi I. törvénycikk a nemzetgyűlést nevezte meg a „nemzeti szuverenitás kizárólagos törvényes képviseleteként”. A „nemesi communitas szimbólumaként felfogott Szent Korona” tulajdonképpen a „király nélküli királyság” legitimációját szolgálta, [42] és a történelmi Magyarország integritásának kifejezésére is alkalmas szimbólumnak találtatott.

A német, majd a szovjet megszállások következtében megszakadt jogfolytonosság alaptörvényi szintre emelt tézisét a tanulmány terjedelmi korlátaira figyelemmel nem áll módunkban elemezni. Érdekességként megemlítjük viszont, hogy a szuverenitásfogalom sokat emlegetett visszaszorulásának-visszaszorításának kánonja a magyar szakirodalomban is számos követőre talált. A szuverenitás határaira gyakorlatilag már a két világháború között publikáló egyes szerzők is figyelmeztettek. Vámbéry Rusztem például akként érvelt, hogy „mint ahogy nincs ember, Robinson Crusoe kivételével, aki minden vonatkozásban független volna, ép[p]úgy nincs állam se, amely bizonyos mértékig ne függne más államoktól, amelyet a nemzetközi jognak kötelmein felül ne kötnének meg akár más államokkal kapcsolatos gazdasági érdekei, akár  a kultúremberiségre egyaránt érvényes erkölcsi parancsoknak kodifikálatlan szabályai.” [43] A „szuverénitási orthodoxia” nemzetközi jogi fejleményekre tekintettel végbemenő lazulását Török Árpád is megfigyelte egy 1944-ben publikált tanulmányában. [44] A szuverenitásfogalom eliminálódását hangsúlyozó hangok azonban a globalizációs és regionalizációs tendenciák hatására erősödtek fel igazán, arra az álláspontra helyezkedve, hogy a szuverenitás fogalma mellőzhető az államelméleti vizsgálódás során, mert „mind az eredeti, mind a később felvett jelentései teljesen elvesztek. (…) Ez azt is jelenti: a »szuverenitás« nem lényeges jegye az államnak. Ennek következményeként az állam valamely elmélete kifejthető szuverenitás-fogalom nélkül is.” [45] E sarkos, túlzó és elnagyolt véleménnyel szemben mi úgy véljük, hogy szuverenitás – bár a belőle deriválható feladat-és hatáskörök alapvető változásokon estek keresztül az évszázadok folyamán – továbbra is az állam lényeges jegye, következésképpen az államelméleti és államtani vizsgálódások kitüntetett vizsgálódási terepe is egyben.  Úgy véljük, hogy Irk Albert meglátása, miszerint „nem következett be az önálló állami akaratelhatározások nemzetközi felfüggesztése”, és „nem létesült olyan szerv, mely a maga akaratát emelné állami akaratkijelentéssé”, [46] még a globalizált kapitalizmus és az európai integráció korszakában sem vesztette aktualitását. Meglátásunk szerint az elmúlt évtizedek változásaira figyelemmel az állapítható meg, hogy a nemzetállamok továbbra is jelen vannak a globális színpadon, de a bodini eredetű szerepkört fel kell adniuk: a szuverenitás egyedüli reprezentánsaiból ugyanis a „megosztott” vagy „szétszórt” szuverenitás nem elhanyagolható, sőt megkerülhetetlen, stratégiai szereplőivé alakultak át.

[1] Jellinek, Georg (1900): Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 435. p.

[2] Kelsen, Hans: Souveränität, in Die Neue Rundschau, Jahrgang 40., Heft 1. S. Fischer Verlag, Berlin, 1929, pp. 433-436. at 433. p.

[3] Jellinek: i. m. (1914), 473. p.

[4] Oppenheim, Lassa: International Law. A Treatise. Vol. I. Peace. Longmans, Green, and Co., New York – Bombay, 1905, 103. p.

[5] Takács Péter: Előszó, in Takács Péter (szerk.): Az állam szuverenitása. Eszmény és/vagy valóság. Interdiszciplináris megközelítések. Gondolat Kiadó – MTA TK JTI – SZE DFK, Budapest – Győr, 2015, 9. p.

[6] Szabó József: A szuverénitás. Nemzetközi jogi tanulmány. A M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Barátainak Egyesülete, Szeged, 1936, 3. p.

[7] Antalffy György: A szuverenitás lényegének állam-és jogelméleti koncepciójáról, in Ünnepi Acta. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából. Hungaria, Szeged, 1967, 3. p.

[8] Szabó: i. m. (1936), 9. p.

[9] Henkin, Louis: International Law. Politics and Values. Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht, 1995, pp. 9-10.

[10] Mindennek publicisztikus feldolgozására nézve lásd G. Fehér Gábor: Görög rulett. Athén Moszkvához közelít, in Heti Válasz, XV. évfolyam, 6. szám (2015), pp. 26-29. A lapszám borítójára egyébként a következő figyelemfelkeltő szöveget applikálták: „Európa fenegyerekei. Orbán után a görögök és a spanyolok is szuverenitásharcot hirdettek.”

[11] Szabó: i. m. (1936), 10. p.

[12] Baudet, Thierry (2012): A határok jelentősége. A nemzetállam mint a képviseleti kormányzás és a jogállamiság alapfeltétele. Századvég Kiadó, Budapest, 2015, 88. p.

[13] Jakab András: A szuverenitás fogalmának megszelídítése – érvelési variációk az európai integráció állandó problémájára, in Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia. Konferenciatanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Szent István Társulat, Budapest, 2008, pp. 245-266. at 245. p.

[14] Koselleck, Reinhart (1959): Kritika és válság. Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. (Ford.: Boros Gábor). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2016, pp. 25-26.

[15] Baudet: i. m. (2015), pp. 72-73.

[16] Schmitt, Carl (1945/47): Ex Captitative Salus, in Schmitt, Carl: Ex Captitative Salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből. (Ford.: Techet Péter). Attraktor Kft., Budapest, 2010, 43. p.

[17] Paczolay Péter: Bevezetés, in Schmitt, Carl (1922): Politikai teológia. (Ford.: Paczolay Péter). Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapest, 1992, XI. p.

[18] Bodin, Jean (1576): Six Books of the Commonwealth. Impensis G. Bishop Publisher, London, 1606, 1., 84-88., 101-106., 153-182. p.

[19] Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. 2. kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, pp. 84-85.

[20] Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Negyedik, bővített és javított kiadás. Franklin Nyomda, Budapest, 1987, 123. p.

[21] Zlinszky János: A magyar jogalkotás kezdetei. Szent István, államlapító és törvényhozó, in Szent István király Intelmei és Törvényei. Szent István Társulat, Budapest, 2003, pp. 5-6.

[22] Eckhart Ferenc (1941): A Szentkorona-eszme története. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2003, 8. p.

[23] Tegzhe Gyula: Szerves társadalomtani elméletek és az állam személyiségének theóriája. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1900, 65. p.; Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon. I. kötet. A kezdetektől a polgári átalakulásig. Második, átdolgozott kiadás. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 63. p.

[24] Eckhart: i. m. (2003), pp. 10-11.

[25] Szűcs: i. m. (1984), pp. 91-92.

[26] Eckhart: i. m. (2003), 24. p.

[27] Schlett: i. m. (2004), pp. 75-78.

[28] Eckhart: i. m. (2003), 31. p.

[29] Eckhart: i. m. (2003), 37., 39. p.

[30] Schlett: i. m. (2004), pp. 86-90.

[31] Szűcs: i. m. (1984), pp. 93-95.

[32] Schlett i. m. (2004), 93. p.

[33] Nagy Ernő: Magyarország közjoga. Államjog. Athenaeum, Budapest, 1914, 39. p.

[34] Kukorelli István: Magyarországot saját alkotmánya nélkül kormányozni nem lehet, in Máthé Gábor (szerk.): A magyar jog fejlődésének fél évezrede. Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2014, pp. 403-413. at pp. 406-407.

[35] Rácz Lajos: A magyar államelmélet reprezentánsai, in Rácz Lajos: Rex et regnum. Tanulmányok a magyar politikai gondolkodás és kormányzás történetéből. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 46. p.

[36] Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. A magyar korona helye. Noran Libro Kiadó Kft., Budapest, 2011, 13. p.

[37] Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. II. kötet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936, 438. p.

[38] Timon Ákos: A Szent Korona és a koronázás közjogi jelentősége. Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, Budapest, 1907, 5. p.

[39] Radnóti: i. m. (2011), 34., 41. p.

[40] Radnóti szerint a király és a nemzet között megosztott közhatalom gondolatát a kiegyezés konszolidációjában lehetett feleleveníteni, különös tekintettel arra, hogy a történelmi Magyarország integritása megőrződjék. Radnóti: i. m. (2011), 42. p. Minderre nézve bővebben lásd Kelemen Roland: A közigazgatási bíráskodás és a garanciális panasz szabályozása, avagy ki volt az alkotmány őre a dualizmusban? in Acta Humana, 2016/2. szám, pp. 95-116.

[41] Eckhart: i. m. (2003), 178. p.

[42] Hóman – Szekfű: i. m. (1936), 590. p.

[43] Vámbéry Rusztem: Eretnek magyarázatok a nacionalizmusról. Viktória Kiadás, Budapest, 1936,  98. p.

[44] Török Árpád: A szuverénitás, in Magyar Szemle, 46. évf., 1-3. szám (1944), pp. 5-11.

[45] Takács Péter: Államtan. Az állam általános sajátosságai. Nemzeti Közszolgálati Egyetem Budapest, 2013, 158. p.

[46] Irk Albert: A nemzetközi jog tudománya. A Danubia Kiadása, Pécs, 1927, 48. p.

„Gyönyörű képességünk, a térrend” – avagy a Föld nomosza és annak aktualitása a XXI. században

„- Mit tanácsol uraságod? – kérdezte. – Milyen bolygót látogassak meg?

– A Földet – felelte a földrajztudós. – Jó híre van…” [1]

Jelen tanulmány célja, hogy Carl Schmitt nemzetközi jogi tárgyú írásait kamatoztatva járjon körül egy, a szuverenitással és területiséggel összefüggő, az államelmélet és az államtan szempontjából is hasznosítható kérdést. A kérdés úgy hangzik, hogy az évszázadok folyamán miként változott az egykor a szuverenitás kis barlangjait „konstituáló” vesztfáliai szisztéma – a „nemzetközi kapcsolatok etatista rendszere” [2] – egy olyan konstellációvá, amely az interdependencia és a „viszonylagos deterritorializáció” fogalmaival írható le, s amelyben a terület fontossága – a mainstream felfogás szerint legalábbis – csökkenni látszik az emberi viszonyok alakításában. [3] E folyamat egyes állomásait a tér(rend)felfogások terén bekövetkezett változások (a „térforradalmak”) illusztrálásával kívánjuk bemutatni, Schmitt mellett természetesen más szerzők gondolataira is támaszkodva.

Az állam mint a racionális cselekvési tér kialakítója és szavatolója

Amint az közismert, a modern állam csak fáradságos harcok eredményeként tudott kiemelkedni a vallás-és polgárháborúkkal sűrűn tarkított anarchikus időszakból, a kiskirályok és oligarchák uralta territóriumok „káoszából”, hogy végül a zavargásokat leküzdve elnyerje kiteljesedett formáját és arculatát. Az általános államtan (allgemeine Staatslehre) rendszerező teoretikusa, Georg Jellinek nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy

a szuverenitást nem szobatudósok hívták életre, hanem hatalmas erők, melyeknek küzdelme évszázadok tartalmát képezte.” [4]

Spruyt is oda konkludált, hogy az a szelekciós folyamat, amelynek következményeként a területi állam kiszorította a politikaalakítás frontvonalából a riválisait (a birodalmi, konföderációs és városállami entitásokat), hosszú évszázadok harcainak folyománya. [5] A XI. századtól a XV. századig ívelő társadalmi átalakulási folyamat végső soron azt eredményezte, hogy

a kis kiterjedésű, de központosított városállamok, illetve a nagy kiterjedésű, heterogén területű és többközpontú birodalmak, valamint a laza szerkezetű konföderációk helyett a közepes kiterjedésű, központosított döntéshozói testülettel bíró területi államot ruházta fel a társadalmi döntések meghozatalának jogával”. [6]

A belső felekezeti-és polgárháború elleni küzdelmek eredményeként, a hivatalnoki karra és a katonaságra támaszkodva a fejedelmi állam sikeresen alakított ki egy vallások feletti, racionális cselekvési teret, amely már állami és politikai értelemben volt meghatározott. [7]

Az „európai államjog első világos jogi fogalmait” – primer módon az állammal összekapcsolt szuverenitás fogalmát – tehát a polgárháború meghaladásának igénye, a köznyugalom, a közbiztonság és a közrend iránti törekvés szülte. Az ius publicum Europaeum döntőnek számító fogalmát, a bel-és külpolitikai értelemben egyaránt szuverén államot a modern állam születésének egyik bábájaként, „összehasonlíthatatlan eredménnyel” a francia Jean Bodin dolgozta ki 1576-ban (mindössze négy évvel a párizsi „Szent Bertalan-éjszaka” kaotikumát követően), a Hat könyv a köztársaságról című művében. A fogalmat aztán az angol Thomas Hobbes tökéletesítette 1651-ben, megértve a

modern Leviatánt – amely négy formában jelenik meg –, az Isten és állat és ember és gép négyes kombinációjaként”. [8]

Az állami főhatalom abszolút természetét, azaz mindenkire kötelező voltát a jelzett korszakban a szuverén és az alattvalók „kétoldalú kötelme”, a védelem és az engedelmesség obligációi alapozhatták meg:

az az állam szuverén, az követelhet engedelmességet, amelyik képes megvédeni saját polgárait. Ez adja az állam legitimitását.” [9]

Az állam mint a nemzetközi kapcsolatok kiemelt aktora

Eme általános társadalmi és politikai szituáció közepette, a XVI. században jegecesedett ki a már említett ius publicum Europaeum, azaz a kontinentális „európai nemzetközi jog” korpusza – e „joganyag” pedig a nemzetközi jog kronológiailag spanyol (XV. század vége – 1648), francia (1648-1815) és brit (1815-1914), összességében klasszikusnak tekintett korszakaiban bizonyulhatott különösen virulensnek. [10] Az ius publicum Europaeum sajátossága, hogy annak fókuszpontja – az államokból rekrutálódó új territoriális rendre vagy térrendre figyelemmel – a szuverén európai államok körére esett. A „nemzetközi” kapcsolatok tehát a szuverénként megjelenő európai államok köré összpontosulva szerveződtek, és „államközi” karakterrel bírtak. Az új típusú nemzetközi jogi felfogás kidolgozóit – mindenekelőtt Balthasar Ayalát és Albrico Gentilit – gondolataik kifejtésekor egyébként kimutatható módon inspirálta Bodin korábban említett, korszakos jelentőségű munkája. A szuverén állam – mint a nemzetközi kapcsolatok kitüntetett szereplője – a nemzetközi jog alakítójává vált, egyértelműen megtörve ezzel a respublica Christiana tengelye mentén elgondolt középkori spirituális térfelfogást, s felváltva azt a térrend egy radikálisan újszerű megközelítésével. [11]

S míg korábban irracionális, mitikus magyarázatokkal szolgáltak a különböző hatalmi egységeket egymástól a térben elválasztani hivatott határok fennállására nézve (ezek közé tartoztak az óceánokra való utalás mellett az olyan magyarázatok, mint a görög-római mitológiában Herkules oszlopai, vagy a skandináv mitológiában Midgard Kígyója), addig a nagy földrajzi felfedezéseket követően, és a földrajzi térképek fejlődésével megpróbálták egy racionálisabb megközelítés alapjait megvetni. [12] A térképek egyébként is kitüntetett szerepet játszottak az államfejlődés történetében, hiszen azok végső soron a nemzetállamot létrehozó történelmi folyamat vizualizációs kifejeződési formái voltak, és a szuverenitást öntötték „képi formába” a határok újfajta, vonalak segítségével történő ábrázolásával. A határokat rögzítő térképek – mint a „térreprezentáció” alapformái – fokozatosan szorították ki az atlaszokon korábban feltűnő szeleket, óceáni áramlatokat, az utazásokat megörökítő hajókat, sőt tengeri szörnyeket, sárkányokat, különböző állatfajokat, bibliai allegóriákat, és egyéb szimbólumokat. [13] Az új típusú térreprezentáció tehát szoros szimbiózisban áll(t) a nemzetállami elv genezisével és funkcionálásával, és a politikai térképek a „történelem elsődleges propagandaeszközeként[14] kezdtek funkcionálni. A modern kartográfia ekként olyan hatalmi eljárássá változott, amely egyetlen ernyő alatt fogta össze a különböző társadalmi tereket; az itt említett probléma korántsem irreleváns következményeként a geográfia elviekben semleges tudománya átpolitizálódott, és a politikum szférájával érintkezve a politikai instrumentalizáció „áldozatává” vált. [15]

A vesztfáliai rendszer nóvumának számított, hogy annak égisze alatt már nem a birodalom, a dinasztia vagy a vallási hovatartozás bizonyult perdöntőnek, hanem az állam vált az „európai rend alapkövévé”, a terület, népesség, valamint a kormányzat „triászának” egységén nyugvó szuverén államiság [16] mellett létrehozva egyúttal a modern európai államrendszert is.  Amennyiben egy állam elfogadta azokat az alapvető feltételeket, amelyeket e szisztéma rögzített,

akkor a többiek elismerték őt olyan nemzetközi »polgárnak«, aki képes fenntartani a saját kultúráját, politikáját, vallását és belpolitikai rendjét, a külső intervenciótól pedig megvédelmezi őt a nemzetközi rendszer.” [17]

S bár a „vesztfáliai szuverenitás” sokkal inkább tekinthető egy ideáltipikus konstrukciónak, semmint a realitás próbáját kiálló modellnek – Krasner azt egyenesen „szervezett képmutatásnak” (organised hipocracy) titulálta, mivel az erős államok csak akkor tartották magukat az elvi maximákhoz, ha az éppen érdekükben állt; de facto pedig soha nem voltak olyan mértékben szuverének az államok, amennyire ezt egyesek feltételezték [18]–, mégis érzékletesen jellemezhető néhány princípium mentén. Kiss J. tipizálását hasznosítva ezek az elveket az alábbiakban foglalhatjuk össze. (1) A hatalom legfőbb forrása az ellenőrzés alatt tartott terület, azaz az államok világos területi határokkal „körülbástyázottak”, és e terület vonatkozásában erőszak-monopóliummal, jogrendszer-konstituáló hatalommal és adószuverenitással rendelkeznek (a territorialitás elve). (2) Az államok a nemzetközi rendszer alapvető (sőt egyetlen) szereplői és alakítói; a külső szuverenitás értelmében egyetlen, maguknál „magasabban álló” hatalomnak sincsenek alávetve, és az önsegély elve mentén az érdekeik legjobb védelmezésére, illetőleg hatalmi képességük maximális kiaknázására törekednek (a szuverenitás elve). (3) A szuverén államok egymás között a hatalmuktól, területi kiterjedtségüktől vagy más paraméterüktől függetlenül egyenjogúnak számítanak. [19] A szerződések és az államközi jelleggel bíró nemzetközi jog mentén szabályozott állami kapcsolatok az önkéntesség elvén nyugszanak, a szerződések pedig szabadon felmondhatók. Az államközi kooperáció alapja szintén az államok önérdeke, és minden államot megilleti az ius ad bellum (a hadviselés joga) mint az állami érdekek érvényesítésének végső eszköze, és az állami szuverenitás legitim kifejeződése (a legalitás elve). [20]

Ebben az interpretációban a háború valóban nem más, mint a politikai érintkezés folytatása más eszközök közbeiktatásával, [21] az államhoz – mint lényegi politikai egységhez – tartozó ius belli pedig az

a valóságos lehetőség, hogy az ellenséget adott esetben saját döntés alapján határozzák meg, és győzzék le.” [22]

Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az a momentum sem, hogy a kora újkorban végül is siker övezte a háborúk szabályozással való korlátozását (Hegung des Krieges, bracketing of war), és a vesztfáliai Európa Schmitt meglátása szerint civilizálta, megszelídítette, és védelmi intézményekkel vette körül a háború konvencionális ellenségességét. Ekként az ius publicum Europaeum

háborúja államok közötti háború volt, amelyet egy reguláris állami hadsereg vívott egy másik reguláris állami hadsereggel.” [23]

Az európai nemzetközi jog – mint az újkor tipikus produktuma – tehát végső soron sikeresnek bizonyult abban, hogy a szuverén európai államok konfliktusaira alkalmazza a rendszeres szabályokkal körülírt hadviselés doktrínáját – azzal, hogy az újonnan kialakult európai államrendszer által kimunkált struktúra logikája alapján a háborúban érintett felek egymást egyenrangúként elismerő harcostársaknak számítottak. [24]

A térfelfogás metamorfózisa

A térfelfogások már jelzett racionális alapokra helyezésével függ össze, hogy 1492 után egyfajta „globális lineáris gondolkodás” jegyében mindinkább igyekeztek egy olyan perspektívára helyezkedni, amely az egész bolygót magában foglaló értelmezési keretet kínált. A „tértudatosság” új alapokra helyezését az tette különösen sürgetővé, hogy a nyugati racionalizáció eredményeként előálló nagy földrajzi felfedezések [25] nyomán az európai hatalmak között elementáris erejű küzdelem indult meg az újonnan felfedezett területek felosztásáért. Schmitt A Föld nomoszában hosszan tárgyalta e globalitásban gondolkodó felfogás kezdeteit.  E körben említette meg az „első globális vonalakat” jelentő ún. rayákat (az Új Világot spanyol és portugál befolyási övezetekre osztó vonalakat), [26] valamint a „barátság-vonalakat”, amelyek egy bonyolult geometriai vonal segítségével az európai kontinens tengeri határait jelölték ki (horizontálisan a Ráktérítő, vertikálisan pedig a Kanári-, vagy az Azori-szigetek mentén) – egyben jelezve az „európai közjog” „területi hatályának” végességét is. [27] Az ismert glóbusz ilyetén felosztását követően gyakorlatilag mindössze két olyan zóna maradt „parlagon heverve”, amely mentesnek bizonyult az „óvilág” európai hatalmai által gondosan kidolgozott jogi alapelvek hatályától: az Újvilág területfoglalásoktól – következésképpen a korábbi feudális európai rend „ölelésétől” – még mentes, „szabadon elragadható” terrénuma, valamint a világóceánok „törvényen kívüli birodalma”. [28]

A felfedezett területek egymás között történő felosztása, illetve ennek elismerése a különböző – az egymás közötti relációkat tekintve riválisnak számító – európai államhatalmak részéről univerzális szintű következményekhez vezetett. A még el nem foglalt („okkupálható”) területekért, a terra incognitaért megkezdődő, hosszadalmas és komplikált „versenyfutás” mellett e konzekvenciák közé sorolhatjuk azt is, hogy – amint azt fentebb már jeleztük – európai viszonylatban sikerült ésszerűsíteni, humanizálni és –  törvényes keretek közé szorítva –  a reguláris hadseregek szembenállására korlátozni a háború jelenségét. [29]

Ennél is fontosabb, hogy az 1648 és 1914 – tehát a vesztfáliai rendszer gerincét jelentő münsteri és osnabrücki szerződések aláírása, és az első világháború kitörése – közötti időszakot az európai államok bázisán szerveződő államrendszer, és annak térfelfogása dominálta. A technikai infrastruktúra fejlődése következtében előálló térforradalom drasztikusan új alapokra helyezte a hosszú évszázadokon keresztül releváns középkori térfelfogást, [30] végleg szakítva a teológiai dimenziók mentén definiált Respublica Christiana sajátos struktúrájával. A technikai progresszió mellett ráadásul az új szisztéma „legitimációs szükségleteinek” szolgálatába sikerült állítani a karteziánus természetfilozófiából kisarjadó térszemléletet is. Annak érdekében ugyanis, hogy az államterületet kompakt egységként, és a társadalmi létezés tulajdonképpeni kereteként lehessen feltüntetni, kamatoztatni lehetett azt a Descartes által exponált tanítást, amely a testi létezők (rex estensa) egyedüli tulajdonságaként a térbeli kiterjedést nevezte meg. A filozófia alapelveiben (1644) Descartes amellett érvelt, hogy a teret egységes – és folyamatos – vonatkozási rendszerként kell felfogni, és e térben a tárgyakra diszkrét, egymástól elkülönült entitásokként kell tekinteni. A mozgást és távolságot szintén a kiterjedés és az egymásmellettiség objektív ismérvei kondicionálják, így a háromdimenziós térben nem képzelhető el, hogy ha a távolabb eső tárgyakhoz kívánunk eljutni, ne kelljen áthatolni más közelebbi tárgyakon és helyeken. E természetfilozófiai elképzelés hamar követőkre talált a politikai gondolkodásban is, az államokra alkalmazva a mechanika eme szabályait, és megalapozva a „karteziánus társadalmi tér államközpontú gondolatát”. [31] (Schmitt egyébként a Der Staat als Mechanisus bei Hobbes und Descartes című, 1937-ben megjelent munkájában azt állította, hogy a döntő cselekedetet Descartes hajtotta végre, amikor mechanizálta az embert; Hobbes érdeme ehhez képest abban rejlik, hogy – mintegy másodlagos mozzanatként – elvégezte az állam mechanizálását is. [32])

Schmitt a térfelfogás-beli változásokat implikáló kutatás során előszeretettel használta a „nagytérség” (Grossraum) terminusát, hangsúlyozva, hogy az „ellenségképző asszociációk” mindig egy meghatározott fizikai térben keletkeznek, tehát a politikum elválaszthatatlan a térbeli dimenzióktól. [33] Minden rend és rendezés személyi és területi értelemben is valamiféle meghatározottságot hordoz, azaz a területiség aspektusát nem rekeszthetjük ki a gondolkodásunkból. A térrendezés nélkülözhetetlen elemei sokáig főleg az állam fogalmán belül jelentkeztek, amely területileg körülhatárolt, kompakt és zárt egységként jelent meg. (Tegyük hozzá, hogy az Európa-centrikus nemzetközi jog korszaka is ezt az államfogalmat ismerte el „legitimként”.) Az állam XVIII-XIX. századi fogalmát azonban már a völkisch értelmében felfogott „nép” fogalma is megrendítette, és atavisztikussá tette. Schmitt ehhez azonban már 1939-ben hozzátette, hogy a nemzetközi jog elméletét nem pusztán a „nép” fogalma, de a térrend és a térrendezés aspektusából is revideálni szükséges. E revízió folyamán szerinte a konkrét nagytérség, valamint az ehhez rendelt nagytér-elv fogalmaira érdemes a vizsgálatok hatókörét kiterjeszteni. (A nagytérség gondolatát első ízben az 1823-ban kelt Monroe-doktrína tartalmazta, kimondva a „térségidegen hatalmak” beavatkozásának tilalmát, majd kialakítva a hatalmi érdekeivel konform nagytérrendet. [34])

A nagytérrend-felfogás gyarmatosításban, gazdasági terjeszkedésben és katonai inváziókban játszott szerepét nem feledve Schmitt a nagytérrend „genezisében” gazdasági jelleget vélt felfedezni, amennyiben az a tengerek szabadságán alapuló világméretű angolszász szabadkereskedelem alternatívájaként tűnt fel. A kereskedelem, a tulajdon, a gondolat, és a mozgás szabadságát hirdető univerzális eszmék valójában csak az angolszász „világuralmat” leplező paraván szerepével bírtak; az eme szabadságjogokra hivatkozó politikai kánonnal szemben a „népét és területét egybeforrasztó” vilmosi Németország szállt harcba, megteremtve egy konkrét rendet. Schmitt 1939-ben – összhangban a nemzetiszocialista korszellem uralkodó felfogásával – úgy látta, hogy a versailles-i rendszer Németország megosztásának árán igyekezett „megtámogatni” az államok univerzális nemzetközi rendszerét, de az új Reich (a hitleri Németország) homokot szórt a versailles-i szisztéma fogaskerekei közé, amikor az univerzalista politikai erőket provokálva kialakította a saját konkrét nagytérrendjét. A nagytér centrumában eszerint a birodalom áll, amely a német államszervezet motorjaként üzemel, és a nyugati demokráciák által kifundált „igazságos háborúval” szembeni védelem legfőbb biztosítéka. A birodalom Schmitt argumentációja szerint

megvédi nagyterét, amelyet expanziós képességei alapján, térségbeli rendeltetésének betöltése és gazdasági érdekei érvényesítése érdekében szervez meg a vele földrajzi összefüggésben álló területeken, ahol nem csupán politikai, de kulturális vezető szerepe is érvényesül, s ahol nem tűri külső hatalmak beavatkozását a saját Monroe-elvének megfelelően. A közép-és kelet-európai nagytérségben (…) élő népeket és népcsoportokat Németország érti meg, és nem az individualista, materialista nyugati hatalmak.” [35]

A Wehrmacht katonai sikerei ideig-óráig talán képesek voltak életben tartani a nagytérről szőtt eme ábrándokat, a német vereséget követően azonban Schmitt is kénytelen volt „aktualizálni” a nagytérrel kapcsolatos meglátásait.

A Föld nomoszának egyik központi gondolata a formálódó „hidegháború” kontextusába helyeződve éppen ezért azt vizsgálta, hogy milyen hosszú távú következményekkel járt az, hogy az Európa-centrikus rendszer építményén a XIX. század alkonyára elodázhatatlanul a repedés egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni. Az ius publicum Europaeum komplexuma már az 1890-től datálódó átmeneti időszakban komoly kihívásoknak volt kitéve, a rendszer „agonizálása” pedig egészen a „végzetes tőrdöfést” jelentő első világháború befejezéséig tartott. Az első világégést követően ugyanis az ius publicum Europaeum egy gyökeresen más szisztéma – az „univerzális világjog” koncepciója mentén elgondolt világrend – számára volt kénytelen átadni a „stafétabotot”. A jelzett hanyatlási folyamat egyértelműen összefüggött az Amerikai Egyesült Államok hatalmának és befolyásának növekedésével; bár a Párizs-környéki békerendszer kimunkálásától a második világháborúba történő belépéséig Amerika még hezitált, hogy az izolacionizmus vagy a globális hatókörű „univerzális-humanitárius intervenció” álláspontjára helyezkedjen-e. (Az 1950-es munka eme gondolatai némiképp kontrasztban állnak Schmitt 1939-es előadásának megállapításával. Akkor ugyanis Schmitt még azt a gondolatát osztotta meg a hallgatóságával, hogy az USA Theodore Roosevelt politikájától kezdődően „univerzális imperialistává” vált, majd Woodrow Wilson révén az értékeit egyetemes „portékákként” tételező nagyhatalommá avanzsált. [36] A magunk részéről úgy véljük, hogy az igazság valahol félúton leledzik; kétségtelen ugyanis, hogy a magát permanensen a „kivételesség” toposzával jellemző, és a liberalizmus eszményeit piedesztálra emelő USA az első Roosevelt elnökségével imperialista fordulatot vett, azonban Wilson az első világháború után sikeresen ismerte fel, hogy Amerika a gyakorlatban még nem teljes fordulatszámon képes a globális kötelezettségvállalások kivitelezésére. Az USA imperialista karaktere inkább a második világégés után erősödhetett meg, amikor a „Nagy Háborút” követő izolacionista beállítódással ellentétben Truman elnök büszkén deklarálta, hogy országának „egyetemes érdekeltségei és globális katonai elkötelezettségei vannak az egész világon”. [37])

Az ius publicum Europaeum rendjét másrészről az kezdhette ki, hogy nemzetközi rend ágensei folyamatosan arra irányuló kísérleteket tettek, hogy a gazdaság és a technika révén megfosszák a politikumot annak egzisztenciális jellegétől. [38] Az állami szuverenitásokat az új, angolszász orientációjú kurzus protagonistái az állam feletti egységek oltárán kívánták feláldozni, s ebbéli törekvésükben felhasználták a globális kiterjedésűvé terebélyesedő gazdasági hálózatokat ugyanúgy, mint az újonnan felfutó technológiákat. A térbeliség változása a felfogásuk szerint azt kényszeríti ki, hogy a politikai cselekvések közegeivé a nemzetállami tér helyett az államhatárokon átívelő – esetlegesen interkontinentális – birodalmi terek váljanak. Az ipari ágazatok kontinentális vagy globális szintű együttműködése, az energiaipari és közüzemi hálózatok fokozatos egybekapcsolódása összességében a gazdasági organizáció soha nem látott szervezési modelljeit hívták életre, és lassan, de biztosan olyan erőközpontok keletkeztek, amelyek az állami funkciók átvételére is képesnek mutatkoztak. [39] Schmitt A Föld nomosza lapjain elégikus hangvétellel jelzi, hogy

a tisztán államok közötti jognak tűnő nemzetközi jog államának politikai határai felett, alatt, [és] között elterjed a mindent áthatoló szabad, azaz nem állami gazdaság: a globális gazdaság.[40]

A jogi gondolkodás korábban nem tapasztalt zavarok forrásává vált, és a „globalisták” primus inter pares módon kezdtek a globális hatókörű szabadpiacra, a szabadkereskedelemre, valamint az áru, a tőke és a munka szabad áramlására tekinteni. Ez a fajta univerzalista-kommercialista mentalitás már az 1860-ban megkötött Cobden-egyezmény szellemiségében is megjelent, ám később már azzal a követeléssel állt elő, hogy a nemzetállami határokat leküzdve egy univerzális nemzetközi rend pillérévé válhasson, és beépülhessen minden állam alkotmányos rendjébe, hivatalosan is elválasztva egymástól a közszférát és a magánszférát, egyértelműen az utóbbi hatálya alá sorolva a tulajdon, a kereskedelem és a gazdaság államhatalomtól mentes, privát szféráját. [41] A térrendek átalakulásában-átformálásában tehát döntő jelentőségűvé vált a gazdasági szegmens; ez már a gyarmatosítás nyomában feltűnő, és a hódító hatalmakkal kokettáló kereskedelmi társaságok idején is realitásnak számított, de a globálissá váló világpiac korában abszolút érvényességgel rendelkezik az a megállapítás, hogy a gazdasági alrendszer logikája mindent áthat, a globális kapitalizmus szervezet-és intézményrendszere pedig polipként terjeszti ki csápjait az egész glóbuszra. Schmitt valóságos orákulumnak bizonyult, amikor évtizedekkel ezelőtt papírra vetette azt a tézisét, hogy a globális piac megteremtésében érdekelt angolszász hatalmak (az ekkor még virulens Brit Birodalom, valamint az akkortájt felemelkedő USA) liberális-univerzalista politikája azt a célt szolgálja, hogy meghaladja a hagyományos állami szuverenitás felfogását, és egy olyan globális térrendet galvanizáljon életre, amely a világpiac és az államközi jog intézményei révén tud érvényt szerezni az érdekeiknek. [42] A nagytérségek hatalmi centrumai a gazdasági és a katonai erőfölény birtokában, annak eszközei révén még a határaikon kívül eső területek integrálására is képessé válnak – e sorok olvasatán nem nehéz a centrum-periféria-félperiféria konstellációját a világrendszer-felfogás részeként kidolgozó Immanuel Wallerstein elméletére asszociálni.

E tendenciák akciórádiusza végül az ius publicum Europeaum megrendüléséhez vezetett, ez pedig maga után vonta annak a térrendnek az eliminálódását, amely a hagyományosnak számító, specifikusan Európa-központú nemzetközi jog sajátossága volt, és amely sikeresen járult hozzá a háború humanizálásához és korlátozásához. [43] A térrend-felfogás alakulásában az is nóvumnak számított, hogy a technika változásaira, és az új típusú államközi viszonyrendszerre tekintettel a szabad tengerek problémáját követően valamilyen módon rendezni kellett a légtér jogállásának kérdését; a légi háború ugyanis összehasonlíthatatlanul új dimenziókat nyitott a klasszikus szárazföldi és tengeri háborúkhoz képest. Míg a tradicionális szárazföldi háborúk esetén egzaktan körülhatárolható hadszíntérről beszélhetünk – és a megszállók például kénytelenek voltak felvállalni a közrend és a közbiztonság szavatolását, s joguk volt a megszállott területen állami adókat, illetékeket és vámokat szedni [44] –, addig a különböző objektumokat bombázó pilóta nem szándékozik fenntartani a terület feletti uralmat, így céljává pusztán a rombolás válik. [45] („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” –  juthat eszünkbe Radnóti Miklós sora a Nem tudhatom című versből.) A politikum térbeli dimenziója ekként kilépett a zárt államterületek homogén világából, és magába foglalta a tengereket, az óceánokat, a légtereket, sőt akár a sarkvidékeket is. [46]

A hidegháború „forrósodása” közepette, 1955-ben Carl Schmitt még egyszer elemzés tárgyává tette a jaltai világrendet. A Föld új nomosza című tanulmányában három lehetséges koreográfiát vázolt fel a térrendek jövőbeli alakulását illetően. Az első eshetőség az, hogy a globális szembenállás során az USA legyőzi riválisát, ezzel megszüntetve a Kelet és Nyugat dualizmusát. Ez az utolsó lépcsőfokot jelentené világunk végső és teljes egysége felé: Amerika a világ egyedüli szuverénjévé válna, az uralma alá hajtva az egész Földet –  beleértve a szárazföldet, a tengert és a légteret is –, a saját elgondolásai alapján felosztva, majd igazgatva azt. A második vázolt lehetőség értelmében kísérletet tesznek a korábbi nomosz egyensúly-struktúrájához való visszatérésre, de ebben Anglia helyét az az USA venné át, amely e misszió végrehajtására egyedül rendelkezik a megfelelő kapacitással. Amerika ebben a konstrukcióban irányítani és garantálni tudná a világ többi részének egyensúlyát, őrködbe egyúttal Európa békéje felett is. A harmadik – Schmitt által favorizált – lehetőség is az egyensúly koncepcióján alapul, de nem egy hegemón hatalom tartja fenn és kontrollálja azt; ebben a forgatókönyvben a béke felügyelői és szavatolói a nagy területi-hatalmi tömbök, az egymással szemben független jogállásra szert tevő nagyterek lesznek, amelyek egy nagytérrendet képezve új egyensúlyi állapotot realizálnak, ekként alapítva mg a „Föld új nemzetközi rendjét”. [47]

A XX. századra a térviszonyok változása Schmitt szerint a világgazdaság és az egyre inkább univerzálissá váló nemzetközi politika kifejlődésére, és azok szükségleteire tekintettel egyre inkább a nagyobb területi egységek irányába mozdult el (mondhatni, teljessé vált a tér totalizációja); a nagytérségek kialakulásának pedig éppoly állandó kísérője a térforradalmak jelensége, mint Danténak Vergilius a túlvilágon.

A Föld nomosza aktualitása a XXI. században

A XXI. század forgatagába lépve már-már közhelyszerűnek számít a világ összekapcsoltságáról beszélni; a globalizációnak nevezett jelenség ugyanis olyannyira áthatja a glóbusz egészét, hogy a makroszintű folyamatok mellett a hétköznapok szférájába is nagymértékben beszüremkedik. [48] Napjaink „mikroszinten” érvényesülő példái közül a méltán népszerű Formula-1-es világbajnokság is ezt az alapvető interkonnektivitást támasztja alá, hiszen a Föld a különböző nagydíjak közvetítésekor kivetített térkép révén, és a változatos futamhelyszíneknek köszönhetően rendre egyetlen, számos „hálózati pont” mentén összekötött ábrázolás formájában tűnik fel. [49]

4kWy0Oi

Az információs társadalom jelenéből kiragadott példa természetesen csak szemléltető jelleggel bír. A tanulmány zárásaként a makroszintű folyamatok értékelésére teszünk kísérletet, amellett érvelve, hogy Schmitt gondolatai a XXI. századra jottányit sem veszítettek jelentőségükből.

Halford J. Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola alapító atyja a Királyi Földrajzi Társaság (Royal Geographical Society) 1904. január 25-én megtartott ülésén meggyőzően érvelt amellett, hogy a földrajz a történelem megértésének kulcsa. [50] Az a mondás, miszerint „A földrajz a végzetünk”, évszázadokon keresztül helytálló megállapításnak számított. A Schmitt által is vizsgált jaltai világrend összeomlását követően, az 1989-1991 közötti esztendők panglossi optimizmus uralta légkörében, a „liberális világforradalom” feltételezett győzelmét ünnepelve azonban megszaporodott azon szerzők száma, akik felváltva állították ki az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait. E szerzők közül kétségtelenül „a történelem végét” vizionáló [51] Francis Fukuyama tett szert a legnagyobb ismertségre. Fukuyamának azonban szép számmal akadtak „túllicitálói”: Ohmae a térképeket „kartográfiai illúziónak”, a nemzetállamokat pedig a „nosztalgikus képzelgések tárgyainak”, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőink titulálta [52], Strange az államokat „odvasnak”, „kivájtnak”, és „hibásnak” nevezte, [53] O’Brien pedig a Globális pénzügyi integráció: a földrajz halála címmel [54] jelentette meg könyvét. A „mérsékeltebb” optimizmus képviselői csak egy történelmi jelentőségű „unipoláris pillanat” elérkezését [55] látták abban, hogy az USA szuperhatalomból „hiperhatalommá” vált, [56] és a demokráciaexport egyébként kétes kilátásokkal „kecsegtető” manőverébe fogott. (A „Birodalom” 2001. szeptember 11-ét követő „visszavágása” kapcsán egyébként nem elítélhető módon sokan újból felfedezték a Carl Schmitt által évtizedekkel korábban megfogalmazott gondolatok aktualitását. [57])

Az érvelések középpontjába rendre a „hagyományos, területi alapú nemzetállami percepció” [58] válságba jutása került. A posztmodern szerzők szinte egyöntetű véleménye szerint a sebesség véglegesen győzedelmeskedett a tér felett; a deterritorializáció teljesen eloldja a térbeli kötöttségtől a társadalmat; a földgömb „összezsugorodik”, a „globális falu” égisze alatt pedig a világ egyetlen kaotikus „kairói bazárrá” válik, amelyben számos kulturális stílus versenyez egymással, létrehozva az emberi együttélés különböző modelljeit. [59] A gazdasági (geoökonómiai) tárgyú elemzések arra helyezik a hangsúlyt, hogy a gazdasági növekedés kényszere és a tőkevonzás logikája „gyűrte maga alá” a területet, és a társadalmi alrendszerek között egyfajta szerepcsere következett be: az állam politikai hatalma eszerint visszaszorult, a globális tőke szerepe viszont felértékelődött. A transznacionális társaságok költségvetése szinte megegyezik a közepes kiterjedésű európai államok fiskális bevételeinek mértékével, ráadásul ezk a társaságok a „strukturális hatalom” kiemelt jelentőségű eszközei fölött diszponálnak. Ezzel párhuzamosan zajlik a tradicionálisan a politikai szférájába tartozó jelenségek privatizálása. A jog terrénumában zajló változások is olyan extraterritoriális zónákat hoztak létre, amelyekben az „arra érdemesek” a területenkívüliség nyújtotta minden előnyt zavartalanul élvezhetik. [60]

Mielőtt azonban a globalizáció jelensége miatt a piaci kapcsolatok dominálta nagytérrendek ellentmondást nem tűrő győzelmét vizionálnánk, érdemes hangsúlyoznunk, hogy a Kaplan által hangsúlyozott „földrajzi bosszú” nem váratott magára sokáig. [61] Jászi Oszkár több mint egy évszázaddal korábban kelt megállapítása végső soron időtállónak bizonyult: „s bármennyire haladjon is a világtermelés concentratiója, a területi tagozódás és állami önkormányzat (…) mindig szükséges és elkerülhetelen marad.[62] Végül is egyetlen transznacionális vállalat sem létezhet az államok jogrendszerei nélkül – még az ordoliberális iskola tagjai is elismerik, hogy az állam feladata annak a jogi keretnek a kialakítása, amely biztosítja az alapvető állampolgári jogként tételezett versenyt, működteti az adórendszert, és (a kormánytól elválasztott központi bank révén) őrzi a monetáris stabilitást. [63]

A geopolitika jelentősége napjainkra újból felértékelődött, és a földrajzot visszahelyezték korábbi jogaiba. Tim Marshall meggyőzően érvelt amellett, hogy a politikai vezetőket még mindig számottevő mértékben motiválják földrajzi szempontok, tehát az államférfiak még mindig a földrajz foglyai. [64] Kaplan a földrajzi tényezők hatalmát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a földrajz egyáltalában véve nem halálozott el, a földrajzi tényezők továbbra is releváns hatást gyakorolnak a társadalom szövedékére és a  történelem menetére, a technicizálódás pedig tovább növeli a földrajzi szempontok reputációját. Az elmúlt esztendők vezetői topikjai közé így olyan geo-és biztonságpolitikai problémák  furakodtak be”, mint az ukrajnai konfliktus, az Iszlám Állam felemelkedése,  a tömeges migráció vagy az ezzel (is) összefüggő terrorista támadások felélénkülése. A geopolitika tehát továbbra is óriási jelentőséggel bír, és ennek igazságát szerencsére egyre több politikai vezető és kutató ismeri fel. [65] A történelem nem ért véget, a földrajzot nem kell elföldelnünk, a határok jelentősége a XXI. századra nézve – a schengeni rendszertől függetlenül – várhatóan fokozódni, az oikofóbia [66] – a nemzeti hűség szüntelen és szertelen gúny tárgyává tétele – pedig csökkenni fog. Schmitt gondolatai egy unipoláris, de jobbára még mindig az amerikai hegemónia idejéből örökölt mechanizmusok és berögződések uralta, a globalizáció személytelen fantomerői által (is) formált, az egységesülés és a fragmentálódás jeleit egyaránt mutató világban talán fontosabbnak bizonyulnak, mint valaha. (S ha a visegrádi országok közötti együttműködés fokozására, integrációjának mélyítésére pártolandó lehetőségként tekintünk – amint ezt e sorok szerzője tiszta szívből reméli –, akkor Schmitt tézisei valóban rendkívül időszerűnek számítanak.) Babits Mihályunk szavaival élve Carl Schmitt a maga korában az emberi világ elevenére tudott tapintani;

„ehhez bátorság kellett minden korban, s bátorságért és kíméletlenségért ma sem megyünk a szomszédba. Korunk önző kor, de önzése a szenzációk önzése, és sohse volt annyi Herosztratesz, mint ma.” [67]

[1] Saint-Exupéry, Antoine de: A kis herceg. (Ford.: Rónay György).

[2] Galló Béla: Az újkapitalizmus régi világa. Biztonság, geopolitika, nemzeti mozgástér a globalizáció korában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010, 14. o.

[3] O’Brian, Robert – Williams, Mark: Global Political Economy. Evolution and Dynamics. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2004, 316. o.

[4] Jellinek, Georg (1900): Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 435. o.

[5] Spruyt, Hendrik: The Sovereign State and Its Competitors: An Analysis of Systems Change. Princeton University Press, Princeton, 1994

[6] Jakab Dénes Barna: Területiség és deterritorializáció. A terület mint a társadalomelméletek vezérfonala, in Replika, 66. szám (2009. május), 173. o.

[7] Koselleck, Reinhart (1959): Kritika és válság. Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. (Ford.: Boros Gábor). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 25-26. o.

[8] Schmitt, Carl (1945/47): Ex Captitative Salus, in Schmitt, Carl: Ex Captitative Salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből. (Ford.: Techet Péter). Attraktor Kft., Budapest, 2010, 43. o.

[9] Paczolay Péter: Bevezetés, in Schmitt, Carl (1922): Politikai teológia. (Ford.: Paczolay Péter). Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapst, 1992, XI. o.

Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a szakirodalomban olyan álláspont is ismert, amely szerint az abszolutista eszmerendszer korántsem valamiféle radikálisan új nézet debütálását jelenti. Sashalmi Endre szerint „az abszolutista szerzők, akik egy olyan korszakban éltek, amikor a szükséghelyzetek szaporodtak, és a radikális ellenállási teóriák állandó fenyegetés jelentettek, mindössze általános érvényű jogelvvé tették azokat az előjogokat, amelyekkel korábban sokak szerint csak kivételes estben bírt az uralkodó.” Sashalmi Endre: Abszolutizmus és isteni jogalap, in Kiss Gergely – Radó Bálint – Sashalmi Endre: Abszolutizmus és isteni jogalap. Szöveggyűjtemény. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség – Juhász Nyomda Kft., Budapest, 2006, 22. o.

[10] A korszakolást Bruhács János tipizálása alapján végeztük el. Bővebben lásd Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2009, 47-57. o.

[11] Schmitt, Carl (1950): The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum. Telos Press Publishing, New York, 2006, 126-127., 140. p.

A „Respublica Christiana” epitheton ornansa alatt strukturálódó európai közösség mibenlétére nézve lásd Jackson, Robert H.: Sovereignty. Evolution of an Idea. Polity Press, Cambridge-Malden, 2007, 33-38. o.

[12] Schmitt: i. m. (2006), 52., 87-88. o.

[13] Zombory Máté: A nemzeti hovatartozás mint térbeli probléma. Emlékezetpolitika Magyarországon 1989 után. Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar, Budapest, 2010, 22. o.; Khanna: i. m. (2017), 17-18. o.

[14] Khanna: i. m. (2017), 18. o.

[15] Erre nézve lásd Schmitt, Carl (1950): i. m., 2006, 88. Az eredendően tiszta földrajzi fogalmak értelmezése mindennek köszönhetően időnként éles politikai küzdelmekhez vezetett, igazolva ezzel Hobbesnak a földrajztudományra is adaptálható pesszimista maximáját, miszerint az aritmetikai és geometriai bizonyosságok azonnal problematikussá válnak, amint a politikai szférájával kerülnek érintkezésbe. Schmitt példaként említi a kezdő hosszúsági kör (prime meridian) körül a greenwichi és a párizsi királyi obszervatóriumok között kialakult rivalizálást.

Schmitt egyébként maga is idézi Pascal bon mot-ját, mely szerint adott esetben „egy délkör dönt[het] az igazságról.” [Schmitt: i. m. (2006), 95. p.] („Három fokkal magasabb földrajzi helyzet felborítja az egész jogrendet, egy délkör dönt az igazságról; néhány évnyi használat után megváltoznak az alapvető törvények; a jognak is megvannak a maga korszakai; a Saturnus belépése az Oroszlán jegyébe ilyen vagy olyan bűn kezdetét jelzi. Fura jogrend az, amelynek egy folyócska a határa. Igazság a Pireneusokon innen, tévedés odaát. Pascal, Blaise: Gondolatok. (Ford.: Pődör László.) Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, ? o.

[16] Szakmai berkekben köztudomású tény, hogy Jellinek szerint az állam fogalmi komponensei közé tartoznak: (1) az elhatárolt terület, (2) a lakosság (az „egységgé összefogott emberi sokaság”), és (3) a legfőbb hatalom léte. Jellinek: i. m. (1914), 394-427. o. A szakirodalomban azonban létezik olyan – egyébként atipikusnak számító – vélemény is, miszerint a főhatalom nem az állam alkotórésze: feltétele ugyan az állami létnek, és „alkotórésze a fogalommeghatározásnak, de nem ama jelenség tárgyának, mit államnak nevezünk.” Lásd Polner Ödön: Az államélet néhány főbb kérdése. Székfoglaló értekezés. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1935, 6. o.

[17] Kissinger, Henry (2014): Világrend. (Ford.: Kállai Tibor, Pataky Éva). Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 34-35. o.

[18] Krasner a szuverenitás négy jelentését különíti el, ebből pedig csak egy illethető a szűkebb értelemben vett „vesztfáliai” jelzővel: ez a szisztéma minden „külső játékost”, szereplőt kizár a bel(ső) politika alakításából, a kormányok döntéshozatalából, tehát azt jelenti, hogy az államok a külső hatalmaktól függetlenül, a saját belátásuk szerint alakíthatják a belpolitikájukat. Ehhez társul még az állam nemzetközi közösség általi elismertsége (nemzetközi jogi szuverenitás), az állam ellenőrző és szabályozó képessége (klasszikus vagy belső szuverenitás), valamint a határok védelme, az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke határok közötti áramlásának ellenőrzése. Krasner, Stephen D.: Sovereignty: Organised Hipocracy. Princeton University Press, Princeton, 1999, 3-4, 43-73. o.

[19] Emmerich de Vattel metaforája szerint „a törpe is pontosan annyira ember, mint az óriás, egy kis köztársaság nem kevésbé szuverén, mint a leghatalmasabb királyság.” Vattel, Emmerich de (1758): The Law of Nations, or the Principles of Natural Law, applied to the Conduct and to the Affairs of Nations and of Sovereigns. Printed for G. G. and J. Robinson, Paternoster Row., London, 1797, LXIII. o.

[20] Kiss J. László: Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003, 14., 225.o.

Hasonló karakterjegyek mentén írta le a modern államot Skinner és Held megállapításai nyomán a Held-McGrew szerzőpáros is: „a politikai uralom korábbi formáitól a modern államot a szuverenitás, a területiség és a legitimitás kitüntetett szimmetriája, kölcsönös megfelelés különbözteti meg.” Lásd: Held, David – McGrew, Anthony: Globalization/Anti-Globalization. Beyond the Great Divine. Polity Press, Cambridge-Malden, 2007, 14. o.

[21] Clausewitz, Carl von (1831): Vom Kriege. Hinterlassenes Werk. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1853, 24. o.

[22] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma, in Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika-és államelméleti tanulmányok. (Ford.: Cs. Kiss Lajos). Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 30. o.

[23] Schmitt, Carl (1963): A partizán elmélete. Közbevetett megjegyzés a politikai fogalmához (Ford.: Cs. Kiss Lajos.), in Schmitt: i. m. (2002), 109. o. A háborúk szabályozással történő korlátozására – és ennek a gondolatnak a klasszikus szerzők (például Pufendorf, Bynkershoek vagy Vattel) munkáiban történő megjelenésére – nézve lásd Schmitt: i. m. (2006), 164-168. o.

[24] Dinnyei Béla: Közelítések a politikum fogalmához, in Phronesis, 1. évfolyam, 1. szám (2007), 23. o.

[25] Schmitt: i. m. (2006), 132. o.

[26] A rayákat – utalva az 1494. évi tordesillasi szerződésre – úgy is felfoghatjuk, mint két azonos, földrajzi térben létező keresztény államalakulat uralkodói között pápai közvetítés útján létrejött megegyezést. Lásd Schmitt: i. m. (2006), 91-92. o.

[27] Schmitt: i. m. (2006), 87-99. o.

[28] Schmitt: i. m. (2006), 94. o.

[29] Schmitt: i. m. (2006), 100., 133. o.

[30] Schmitt, Carl (1940): Die Raumrevolution. Durch den totalen Krieg zu einem totalen Frieden, in Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916-1969. (Hrsg.: Maschke, Günter). Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 388. o.

[31] Jakab: i. m. (2009), 164-165., 169. o.

[32] Lásd: Schmitt, Carl (1937): Der Staat als Mechanismus bei Hobbes und Descartes, in Schmitt: i.m. (1995), 139-139-147. o., illetve Boros Gábor: Hobbes, Spinoza és a politikai teológia, in Kellék, 2001/17. szám, 81-124. o.

[33] Dinnyei: i. m. (2007), 24. o. Az ellenségkonstruáló, „asszimmetrikus” ellenfogalmak (hellén-barbár, keresztény-pogány, „felsőbbrendű-alsóbbrendű” ember) problémájára nézve lásd Koselleck, Reinhart (1975): Az asszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. (Ford.: Szabó Márton.) Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997

[34] Schmittnek A térségben idegen hatalmak beavatkozásának tilalmával végrehajtott népjogi nagytérrendezés című (1939-ben elhangzott) előadásában foglaltakat idézi Pritz Pál: Carl Schmitt és a német nemzetiszocializmus, in Pritz Pál: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 2005, 214., 218. o.; Schmitt, Carl (1939, 19412): Völkerrechtliche Großraumorndung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte, in Schmitt: i. m. (1995), 269-371, a Monroe-doktrínára vonatkozóan 277-285. o.

[35] Kardos Gábor: Carl Schmitt nemzetközi jogi felfogásának jellemzői, in Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 375. o.

[36]  Kardos: i. m. (2004), 375. o.

[37] Békés Rezső: Truman árnyéka. Kontinuitás és változások a második világháború utáni amerikai geostratégiában. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982, 10. o. Az amerikai „kivételesség” és a globális amerikai szerepvállalás összefüggéseire nézve bővebben lásd: Pongrácz Alex: A csendőr Washingtonból. https://merjgondolkodni.wordpress.com/2016/10/14/a-csendor-washingtonbol/ (Letöltés: 2017. 11. 21.)

[38] Dinnyei: i. m. (2007), 25. o.

[39] Lásd Schmitt, Carl (1940): Raum und Großraum im Völkerrecht, in Schmitt: i. m. (1995), 234-268.; Dinnyei: i. m. (2007) 25. o.

[40] Schmitt: i. m. (2006), 235. o.

[41] Uo.

[42] Lásd Schmitt, Carl: Völkerrechtliche Großraumordnung

[43] Schmitt: i. m. (2006), 227-228. o.

[44] Bodó János: A nemzetközi jogok a háborúban. I. kötet. A szárazföldi háború. Schneller és Göschl testvérek Könyvnyomdája, Nagybecskerek, 1914, 56-57. o.

[45] Schmitt: i. m. (2006), 320-321. o.

[46] A politikai fogalma olasz kiadásához írt Schmitt-előszót idézi: Dinnyei: i. m. (2007), 25. o.

[47] Schmitt: i. m. (2006), 351-355. o.

[48] Berger jogosan jegyezte meg, hogy a globalizáció terminusa mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture, in O’Meara, Patrick – Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, USA, 2000, 419. o.

[49] A globalizációs tendenciák és a Forma-1 „összekapcsolása” egyébként nem példa nélküli a szakirodalomban. A konnektográfia fogalmát megalkotó Parag Khanna szerint a globális hálózatok részét képező, ám a politikai földrajz logikája szerint különböző nemzetállamokhoz kötődő globális városok is megalkották a maguk bajnokságát, és „számos aspektusból olyannyira denacionalizáltak, mint a Forma1-es csapatok, a világ minden tájáról magukhoz vonzzák a tehetségeket és összegyűjtik a tőkét, hogy saját magukra költsék, mialatt mindannyian ugyanazon a pályán versenyeznek.” Khanna, Parag (2016): Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. (Ford.: Palik Júlia.) HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 73. o. A Scuderia Ferrari istállóját, és annak tipikusan olasz kötődését szemlélve egyébként nagyon is úgy tűnik, hogy a Forma1-es csapatok némelyike esetén is indokolt„nacionalizált” közegről beszélnünk.

[50] Mackinder, Halford J. (1904): A földrajz mint a történelem kulcsa (Ford.: Pásztor Andrea), in Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002, 16-27. o.

[51] Fukuyama, Francis: The End of the History and the Last Man. The Free Press, New York, 1992

[52] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 7., 12. o.

[53] Strange, Susan: The Defective State, in Daedalus, Vol. 124., No. 2. (1995), 55-74. o.

[54] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992

[55] Krauthammer, Charles: The Unipolar Moment, in Foreign Affairs, Vol 70., No. 1. (Winter 1990/1991), 23-33. o.

[56] Lásd Védrine, Hubert: Face à l’hyperpuissance. Textes et discours (1995-2003). Éditions Fayard, Paris, 2003

[57] Lásd Idysseos, Louiza – Petito, Fabio (eds.): The International Political Thought of Carl Schmitt. Terror, Liberal War and the Crisis of Global Order. Routledge, London-New York, 2007

[58] Galló: i. m. (2010), 14. o.

[59] Jakab: i. m. (2009), 169-170. o.; McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-33. o.; Toffler, Alvin: Future Shock. Bantam Books – Random House, New York, 1970, 303. o.

[60] A glóbuszunkon lejátszódott társadalmi, gazdasági, politikai és jogi változásokat röviden összefoglalja: Jakab: i. m. (2009), 169-174. o. Ennek mélyebb elemzésére nézve lásd Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Kézirat. Budapest-Győr, 2016

[61] Kaplan, Robert D.: The Revenge of Geography. What the Map Tells Us About Coming Conflicts and the Battle against Fate. Random House Trade Paperbacks, New York, 2013

[62] Jászi Oszkár: A történelmi materialismus állambölcselete. Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, Budapest, 1903, 147. o.

[63] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013,. 201-206. o.

[64] Marshall, Tim: The Prisoners of Geography. Ten Maps That Tell You Everything You Need to Know About Global Politics. Elliott and Thompson Ltd., London, 2015

[65] A Magyarországon is egyre fokozódó geo(-és biztonság)politikai érdeklődésre – mellőzve annak akár csak felsorolásszerű említését – lásd például Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan, Buapest, 2016; Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. Avagy gondolatok a kortárs biztonsági kihívásokról Carl Schmitt elméleti rendszerének alapul vételével, in Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 115-142. o.

[66] Ennek mibenlétére lásd: Scruton, Roger: Oikofóbia, in Scrutin, Roger: A nemzetek szükségességéről. Két tanulmány. Helikon Kiadó, Budapest, 2005, 201-208. o., illetve Baudet, Thierry: Oikofobie. Prometheus, Uitgeverij, 2013.

[67] Babits Mihály: Az írástudók árulása, in Nyugat, 21. kötet, 18. kiadás (1928), 356. o.

 

A politika folytatása más eszközökkel? Avagy gondolatok az állam és az erőszak kérdésköréről II. rész

Az államok és a szuverenitás az univerzalizálódó/globalizálódó világ viharában

I. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa

A releváns szakirodalomban 1945 után tehát teret nyert az a maxima, miszerint az erőszakot a lehető legteljesebb mértékig korlátozni szükséges, ennek primer eszköze pedig az állami szuverenitás korlátozása, valamint a nemzetközi közösség kialakulása. Mindennek komoly jogelméleti argumentációs hátteret is szolgáltattak; Hans Kelsen példának okáért azzal érvelt, hogy a béke megteremtése, illetve fenntartása során a jog és az erőszak csak akkor szerepelhet közös nevezőben, ha a kényszer alkalmazására a központi hatalom, a nemzetközi jog vonatkozásában pedig az ENSZ erőszak-monopóliuma keretében, de legalábbis az általa kontrollált módon kerül sor. [1] Ez az elhatározás persze komoly kontrasztban állt a történelmi tapasztalatokkal: a modern államiság kialakulása óta ugyanis még nem fordult elő példa arra, hogy az országok azonosultak volna azzal az ideával, hogy egy nemzetközi testület jóváhagyhatja vagy elítélheti a katonai beavatkozásokat, sőt adott esetben a saját hatáskörében eljárva maga is katonai intervencióra szólíthat fel másokat. Márpedig az Egyesült Nemzetek Szervezete (a továbbiakban: ENSZ) Biztonsági Tanácsán keresztül az „alapító atyák” ama álmát kívánták valóra váltani, hogy az ENSZ

sokkal több legyen, mint az  »államközi« kapcsolatok ügyeinek intézője.” [2]

A kollektív biztonság [3] ideájával konform szervezet létrehozása komoly erőfeszítéseket igényelt. S hogy ettől kezdve – elméleti síkon legalábbis – ne csak a „háború ünnepélyes kiközösítésére” lehessen sort keríteni, és a világot igazgató értekezlet ne csak az erősebb „csínytevését” hagyja jóvá egy konferencián, [4] a Biztonsági Tanácsot komoly hatáskörökkel is felruházták.

A kollektív biztonság rendszere hátterében az a megfontolás áll, hogy az államok nemzetközi szerződés révén vállalnak bizonyos, rájuk háruló kötelezettségeket. Ilyen obligációnak tekinthető, hogy egymás között és harmadik állammal szemben kizárják a támadó háborút (az agressziót); támadás esetén segítséget nyújtanak egymásnak; vitáikat békés úton rendezik; és az e célok elérése érdekében létrehozott nemzetközi szervezetet kettős garanciával működtetik. Az utóbbi kritérium azt jelenti, hogy gondoskodni kell arról, miszerint a szervezeti mechanizmust csak a békeszegő állammal szemben lehessen felhasználni, és arról is, hogy a foganatosítani kívánt intézkedések hatékonyak legyenek. [5]

Az állam önvédelmi jogával kapcsolatos szabályok mára kellő pontossággal meghatározottá váltak: ez alapján rögzítést nyert, hogy az állam ki ellen, mikor, meddig, milyen módon és milyen korlátok között alkalmazhat fegyveres erőszakot. Az ENSZ Alapokmánya mellett releváns forrásként jelenik meg a nemzetközi szokásjog, valamint a Nemzetközi Bíróság jogértelmezése és joggyakorlata is. [6] A Biztonsági Tanács kapcsán a gyakorlatban ez a következő rendelkezések érvényre juttatását jelenti.

A kollektív biztonsági rendszer keretében, azaz a BT határozatai alapján alkalmazott fegyveres erőszak – az időtényezőt kivéve – minden tekintetben megelőzi az önvédelemhez való jogot. A Biztonsági Tanácshoz telepített hatáskörök és a tanács szóban forgó határozatai tehát prioritást élveznek az önvédelmi joghoz képest. Ez Kajtár meglátása szerint világosan következik a BT-nek való jelentéstételi kötelezettségből, illetőleg abból a momentumból, hogy az önvédelem csakis a BT szükséges intézkedéseinek megtételéig tart. Az ENSZ Alapokmánya az általános erőszaktilalom garantálása, és a viták békés rendezése érdekében is centrális szerepet biztosít a kollektív biztonság szisztémájának, illetőleg az erőszak-monopóliummal felruházott Biztonság Tanácsnak. [7] Az Alapokmány 24. cikk (1) bekezdése világosan rögzíti, hogy az ENSZ „gyors és hathatós cselekvésének” biztosítása érdekében a szervezet tagjai – tehát a részes államok – a nemzetközi béke és biztonság szavatolásáért a fő felelősséget a Biztonsági Tanácsra ruházzák, és azt is elismerik, hogy a BT e felelősségéből fakadó kötelezettségeinek teljesítésekor az ő nevükben jár el. Az Alapokmány 25. cikke emellett azt is rögzíti, hogy az ENSZ tagjai a BT határozatait elfogadják, egyúttal végrehajtják. Az Alapokmány a potenciális agresszió következtében keletkező rendkívüli helyzetre igyekszik redukálni a sértett állam számára azt az eshetőséget, hogy – kivételesen és átmeneti jelleggel – az erőszak-monopólium birtokában lévő BT nélkül is jogszerű módon alkalmazzon erőszakot. Az 51. cikk értelmében azonban az önvédelmi jog gyakorlása folyamán foganatosított „rendszabályokról” köteles tájékoztatni a Biztonsági Tanácsot, és ez nem érinti a tanács ama hatáskörét és kötelességét, hogy a nemzetközi béke és biztonság helyreállítása érdekében az általa szükségesnek tartott intézkedéseket bármikor megtegye. Ez Kajtár szerint összhangban áll azzal a törekvéssel, hogy a BT rendelkezzen az erőszak-monopóliummal. [8] Az agresszió bekövetkeztét – és annak megállapítását – követően a Tanács a fokozatosság elvét is szem előtt tartva az alábbi intézkedéseket foganatosíthatja: ideiglenes rendszabályok alkalmazását rendelheti el; fegyveres erő felhasználásával nem járó, kényszerítő rendszabályokat foganatosíthat (itt elsősorban szankciós jellegű intézkedésekre kell gondolni, mint például a gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok felfüggesztése, blokád elrendelése, a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztése). Ha mindezen intézkedések nem bizonyulnának elegendőnek, végezetül

légi, tengeri vagy szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához vagy helyreállításához szükségesnek ítél.”

Az Alapokmány VII. fejezetében található eme rendelkezésre hivatkozva rendelt el például a Tanács katonai erő igénybevételével történő rendszabályokat (az Öböl-háborúban) Irak ellen, 1991-ben. [9]

Az 1945 után kialakított nemzetközi rendszer egyik fontos alappillére és korolláriuma tehát, hogy a kollektív biztonsági rendszer és a nemzetközi közösség nem létezhet az ENSZ (jobban mondva a Biztonsági Tanács) erőszak-monopóliuma nélkül, amely alól az önvédelem joga jelenti az egyetlen – meglehetőségen szűkre szabott – kivételt.

Baudet meglátása szerint az ENSZ BT legalább két olyan jogkörrel rendelkezik, amely miatt illik rá a szupranacionális jelző – emellett pedig egy harmadik releváns hatáskörrel is felruházott. Egyrészről háborút kezdeményezhet, ha megítélése szerint veszélybe került a nemzetközi béke és biztonság; másrészről elítélheti az egyes államok erőszak-alkalmazását, végső esetben pedig szankciókat is alkalmazhat a vétkes(nek tekintett) államokkal szemben, illetve katonai erő útján avatkozhat be ellenük. Ehhez jön még az a jogköre, hogy a BT akkor is a szankciók alkalmazása mellett dönthet, ha úgy találja, hogy egy adott ország súlyosan áthághatja a nemzetközi jogból fakadó kötelezettségeit. A szerző ezzel összefüggésben „szemlézi” a Nicaragua és az Amerikai Egyesült Államok közötti jogvitában a Nemzetközi Bíróság részéről hozott verdiktet, miszerint az USA kártérítés fizetésére köteles, amiért Nicaraguában aktív segítséget nyújtott a kommunistabarát rendszert támadó lázadóknak. Az USA a testület joghatóságát vitatva hátrált ki a teljesítés alól, a BT viszont arra vonatkozó határozati javaslatot terjesztett elő, hogy szólítsák fel a „szabályszerű” teljesítésre az Egyesült Államokat. Mivel a BT állandó tagjaként az USA vétójoggal rendelkezik, a határozati javaslat „természetszerűleg” nem tudott realizálódni. A példában említett „manőver” sikertelensége ellenére Baudet rámutat arra, hogy az ENSZ BT ugyancsak komoly hatalmi jogosítványok birtokában járhat el: nemcsak a Nemzetközi Bíróság ítéleteinek próbálhat gyakorlati érvényt szerezni, de kísérletet tehet más, az ENSZ által favorizált szervezetek döntéseinek a gyakorlatba való átültetésére is. A testület „bábáskodási” kompetenciája tehát

azokra az ítéletekre is kiterjed, melyeket a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az Egészségügyi Világszervezet, az Emberi Jogi Tanács és más, az ENSZ által elfogadott és elismert döntőbírósági mechanizmusok hoznak meg.” [10]

II. A NATO

Az ENSZ Alapokmánya biztosítja olyan regionális megállapodások vagy szervezetek fennállásának lehetőségét, amelyek

a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának regionális jellegű tevékenységre alkalmas kérdéseivel foglalkoznak, feltéve, hogy az ilyen megállapodások és szervezetek, valamint tevékenységük az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban állanak.” [11]

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (North Atlantic Treaty Organization) – mint kollektív védelmi szövetséget – az 1949. április 4-én, Washington D. C.-ben aláírt szerződés hívta életre.  A regionális megállapodás célját már a szervezet létrehozásának „zöld utat” biztosító ún. Vandenberg-határozat (1948. június 11.) is abban jelölte meg, hogy annak révén biztosítani lehessen a folyamatos és hatékony önsegélyen és a kölcsönös segítségen alapuló kooperációt. [12] A kollektív védelem tartalmát Sulyok Gábor prima facie egyértelműnek mondja: eszerint az a filozófia jut kifejeződésre, hogy a megtámadott, önvédelmi helyzetben lévő államot más államok katonai vagy más módon segítsék az agresszor elleni harcban. A szerződés centrumában az 5. cikk, az ún. kollektív védelmi klauzula áll. Az egyéni vagy kollektív önvédelem joga ebben a kontextusban kötelezettsége alakul át. A szerződés részes államai ugyanis – az Észak-atlanti Szerződés kötelező hatályának elismerésével – a többi részes fél viszonylatában lemondanak azon jogukról, miszerint szabad mérlegelésük alapján nyújtanak támogatást egy fegyveres támadás áldozatául esett államnak, és egy fikció révén úgy tekintik, hogy ha bármelyik tagot fegyveres támadás éri, akkor az a valamennyi tag ellen intézett fegyveres támadásnak minősül. A NATO tagállamai tehát kötelesek egymásnak segítséget nyújtani, ha bármelyiküket olyan támadás éri, ami megfelel a washingtoni szerződésben foglalt feltételeknek; a mérlegelési joguk kizárólag a segítségnyújtás keretében foganatosítandó intézkedések megválasztására nézve biztosított. A segítségnyújtás módozatai széles spektrumon mozoghatnak: a fegyveres támogatást éppen úgy magában rejthetik, mint a közvetett támogatást, például a légtér rendelkezésre bocsátását. Az intézkedések és eszközök megválasztása persze annak is függvénye, hogy az önvédelmi helyzetbe került állam mire tart igényt. [13]

Az 5. cikk alkalmazhatóságáról – a kevés empirikus tapasztalat fényében – a NATO legfőbb politikai döntéshozó szerve, az Észak-atlanti Tanács jogosult dönteni; a klauzulát tehát „életbe kell léptetni” (invoke). Ezen a plénumon a többi tagállam is állást foglal arra nézvést, hogy valóban fennáll-e a megfelelő fegyveres támadás ténye, a kollektív védelmi kötelezettség gyakorlati érvényre juttatását pedig bárki „megakaszthatja”. Fontos körülmény tehát, hogy az egyes tagállamok csak együttesen kötelezhetők a kollektív védelem gyakorlására, egyenként nem. A kollektív védelmi kötelezettség tekintetében így a „mindent vagy semmit” elve tűnik fel, differenciálásra pedig csak a foganatosított intézkedések terén van mód. A konszenzusos döntéshozatalt feltételező mechanizmus

elmossa a határt a tagállamoktól elkülönült szervezet és a tagállamok összességének akarata között”,

ekként a szervezet a tagokra nézve csak azok beleegyezésével hozhat kötelező erejű döntést, a döntés joga így az államok, és nem a szervezet kezében koncentrálódik. Az államok szuverenitását még az sem csorbítja érdemben, hogy a kollektív védelmi helyzet és a segítségnyújtási kötelezettség terén automatikusan a washingtoni szerződést kell(ene) alkalmazni. [14]

Baudet is úgy látja, hogy a NATO sokkal inkább nemzetközi, semmint szupranacionális karakterrel rendelkezik. Úgy látja, hogy a szervezet a lényegét tekintve egy közönséges védelmi tömörülés, amelyhez fogható már számtalan alkalommal létrejött a történelem során (ilyen volt például a krími háború kapcsán kötött francia-brit szövetség vagy az 1910-es évek német-osztrák szövetsége). A NATO továbbá nem formált jogot arra, hogy alapokmányát, bármely elemét módosítsa, végrehajtassa vagy értelmezze valamilyen többségi szavazás vagy bírósági döntés útján. Amennyiben pedig egy tagállam mégsem kívánná elfogadni a szervezet alapelveit, nyitott a lehetőség a tagság megszüntetésére is (részben így tett például Franciaország 1966-ban). Ahogy láttuk, a szervezet döntéseit csakis teljes konszenzus mentén lehet meghozni, és a NATO-tagság nincsen kihatással arra, hogy valamely tag államiságának milyen jogköröket tulajdonít a szervezet, az államot pedig csak a kimondottan vállalt kötelezettségei kötik. A NATO csak és kizárólag akkor válhatna a szupranacionális feladat-és hatáskörök haszonélvezőjévé, ha rendelkezne egy olyan testülettel, amely többségi szavazattal vagy „végrehajtó erejű” határozattal dönthetne arról, hogy az egyik tagot érintő beavatkozás valóban támadásnak minősíthető-e, valamint ha meghatározhatná a többi tagtól elvárt segítségnyújtás módját. Ez azt is jelentené, hogy a NATO potenciális eszközökkel rendelkezhetne határozatai végrehajtatására, például bírság kiszabása vagy a hezitáló állam haderői feletti közvetlen parancsnokság átvétele útján.

Ez olyan mérvű bizalmat feltételez, amelyet a NATO-tagok nem készek egymásnak megadni”,

így a NATO kapcsán egyértelműen leszögezhető, hogy az állami szuverenitást elimináló jogkörökkel nem rendelkezik. [15]

III. A nem állami szereplők számának megszaporodása a globális erőtérben

A mögöttünk hagyott évtizedekben a nemzetközi érdekérvényesítés arénájában domináns szerepre tettek szert az ún. nem állami szereplők. A XIX-XX. század folyamán a nemzetközi szervezetek térnyerése okozott ugyan némi hangsúlyeltolódást a nemzetközi kapcsolatok alakításában, az azonban határozottan a XXI. század fejleményének tekinthető, hogy a nem állami szereplők immáron transznacionális szerepvállalásra tesznek kísérletet (s emellett még az állam alatti, szubnemzeti szereplők nemzetközi relevanciájának fokozódásával is számolni kell). [16] David Held klasszikussá vált munkájában öt olyan problémát nevesített, amellyel a modern államnak működése során szembe kell néznie. Ezek az alábbiak: a kormányoknak egyre kevesebb lehetőségük van a hatékony szabályozás érvényesítésére; csökkent a kormányok állampolgárokra gyakorolt befolyása; a tradicionális állami feladatokat mindinkább a nemzetközi kooperáció révén kell teljesíteni; megnövekedett az államok közötti integráció intenzitása foka; végül a nemzetközi szervezetek és intézmények száma permanens jelleggel növekedik. [17] A hagyományosan a szuverenitás birtokosának tekintett nemzetállam mára számos „kihívóval” vagy „riválissal” kénytelen szembesülni a globális arénában. Philip Cerny szerint a globális világban ma már a legkülönbözőbb intézmények, hatóságok, aktorok és ágensek lépnek fel, és versenyeznek egymással – részben vagy teljesen egymást fedő profillal, tevékenységgel és autoritással. [18] A nemzetközi rendszerben megnövekedett a nem állami szereplők jelentősége – bár túlzás lenne azt állítani, hogy kiszorították az államot a nemzetközi porondról. A hatalom a lényegét tekintve sokközpontúvá vált, amelyek közül a nemzetállam csak az egyik – bár jelentőségét tekintve még mindig az egyik legfontosabb – központot jelenti. Az állam a globális politika fontos szereplője marad (az államot ez esetben megszorítóan értelmezve, hiszen a megállapítás leginkább a centrum országokra igaz), de már nem minősül a világban zajló folyamatok kizárólagos meghatározójának. A sokak által még mindig anarchikusként elkönyvelt nemzetközi rendszerben ugyan az államok maradnak a fő – és egyedül legitim – döntéshozók, de a gazdaság és a piaci rendszer nemzetköziesedésével a belpolitika primátusa vitatottá vált, és a nemzetközi rendszer terrénumában is nagymértékben az interdependencia, a kölcsönös függőség érvényesül. [19] Sőt Abram és Antonia szerint a nemzetközi rendszer már az interdependencián is túllépett, és az

államok egymás közötti kapcsolatait alakító, illetve a belső gazdaságba és politikába mélyen behatoló nemzetközi egyezmények, szervezetek és intézmények sűrű rendszerévé vált.” [20]

Ignacio Ramonet a hatalom metamorfózisáról értekezve szintén a nemzetközi kapcsolatokban és a társadalomban végbemenő hatalomváltásról beszélt. A hatalom parancsoló, hierarchikus, vertikális formája felől szerinte a tárgyalásos, kusza, horizontális változat felé mozdulunk el, ám ebben a szisztémában a gazdasági törvények szupremáciája érvényesül, és számottevő hatalom összpontosul a nemzetközi szabályozó hatalmak (international regulatory authorities) kezében. [21] Az integratív állami funkciók részleges privatizációjával az állami-és magánérdekek bonyolult, a magán-és közérdek közötti régi határvonalat felszámoló hálózata jön létre. Az állam ebben a konstrukcióban az oligopóliumi részérdekek kiszolgálójává válik/válhat, átruházva azokra a lakosság egészségügyi, kulturális, turisztikai, sőt, szabadidős tevékenysége irányításának nem elhanyagolható részét. A kizárólagos állami hatalom meghaladásával fontos szerephez jut a félig állami, félig magán jelleget öltő „hibrid” ügynökségek és szervezetek bonyolult, ugyanakkor fragmentált hatalma. [22]

Összefoglaló jelleggel tehát kiemelhető, hogy a vesztfáliai paradigma meghaladását követően már nem pusztán a nemzetállam tekinthető az autoritás egyetlen forrásának. Noha az államok megőrizték alapvető fontosságukat, a nem állami szereplők szélesedő spektruma rendelkezik egyre növekvő mértékű képességgel arra nézve, hogy strukturálja a globális politikát, illetve gazdaságot. Manuel Castells, a „posztnacionális hálózati állam” terminusának megalkotója szerint korunkra a nemzetállamok riválisaivá nőtték ki magukat többek között a tőke-, a termelési, a kommunikációs és bűnözői hálózatok, a nemzetközi intézmények, a szupranacionális katonai gépezetek, a nem kormányzati szervezetek, a nemzetek feletti vallások, a közvélemény mozgásai, és a különböző társadalmi mozgalmak is. [23] Ez a felsorolás párhuzamba állítható Malcolm Bull „lajstromával”, aki arra a kérdésre, hogy mely entitások tekinthetők a nemzetállamok konkurenseinek, a következő listával szolgált: civilizációk, kormányközi kapcsolatok, NGO-k, egyházak, nemzetközi szervezetek, akadémiai hálózatok, drogkartellek, al-Kaidák. [24] Egy másik felsorolás az alábbi, fontos szerepet játszó, és jelentős hatalmat gyakorló aktorokat említi a nemzetállamok „kihívóiként”: transznacionális vállalatbirodalmak, az ENSZ, a támogatási feltételeket előíró „nemzetközi ügynökségek” (Világbank, IMF), nemzetközi NGO-k, az „erős egyének”, illetve – nyilvánvalóan marginális szerepkörrel és nem valóságos hatalmi pozícióval – az őslakos népek. [25]

Természetesen a felsorolások, tipizálások egyike sem tekinthető taxatívnak, azaz kimerítőnek: pusztán példálózó jelleggel bírnak. Akárhány szereplőt is tüntessünk fel ezen a képzeletbeli tablón, a nemzetállamok jellemzője, hogy a globális kapitalizmus keretei közepette gyakran találkoznak szembe más, akár az állami reputáció megtépázására is képes szereplőkkel a globális erőtérben.  Jessica Matthews egy tanulmányában a hatalom megváltozásának (power shift) világméretű folyamatáról írt, amelynek során az állam szuverenitása olyan „állam alatti”, „állam melletti” és „állam feletti” szereplőkre tevődik át, mint a transz-és multinacionális vállalatok, a nem kormányzati szervezetek, illetve a különböző civil társadalmi kezdeményezések. Ez a nemzetközi szereplők számának növekedéséhez, valamint az egymással versengő, sokféle lojalitási várakozások kialakulásához vezetett. A hatalom és a szuverenitás diffúziója, „szétszóródása” azt a folyamatot erősíti, amely a hagyományos hatalom csökkenését, és a klasszikus hatalompolitika megszűnését eredményezi. [26] Az államközpontú politikát felváltja a hálózati társadalom új ágenseinek szövevényes konglomerátuma. A globális erőtérben a gazdasági és a politikai szerveződés nagyhatalmú, nem területi formái jönnek létre, értve ez alatt a multi-és transznacionális vállalatokat, a nemzetközi szabályozó ügynökségeket vagy akár a transznacionális mozgalmakat is. A nemzetállam szerepe egyáltalán nem vész el, csak átalakul: az autoritás szétszóródik a köz-és magánjellegű ágensek között, valamint a lokális, nemzeti, regionális és globális szinteken. Maga a szuverenitás, és az alapvetően a nemzetállamokhoz köthető terület is a nemzetközi rendszer alapvető elemei maradnak, de átalakulnak, „decentralizálódnak”, és részben az államon, valamint a nemzeti területen kívül elhelyezkedő környezetben érvényesülnek. A szuverenitás a rendszer alapvető sajátossága marad, de most már szélesebb intézményi körben pozícionálódik: a „legfelsőbb hatalom” pozíciójából kiesett nemzetállam kénytelen munkamegosztást kialakítani az új, nemzetek feletti szervezetekkel, szabályozó hatalmakkal. Ma is jelentős fokú szuverenitás van tehát a világban, csak a koncentrálódási helyei bővültek ki. [27]

Nézzük most már meg, hogy milyen szereplők tűntek fel a témánk szempontjából fontos erőszak-alkalmazási területeken, majd ezt követően vizsgáljuk meg, hogy a hidegháború befejeződése óta milyen metamorfózisokon esett át a katonai hatalom megítélése!

A „katonai kérdések biztonságiasítása” terén lokális, állami, regionális és nemzetközi vagy globális szinteket különböztethetünk meg. A lokális szinten főleg az erőszakos nem állami szereplők relevanciája említhető meg, a regionális szinten a különböző szövetségi és egyéb, „kollektív társulás” jellegű biztonsági szervezeteké (a már említett NATO mellett ilyen például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), míg a nemzetközi szinten a korábban szintén elemzett ENSZ Biztonsági Tanácsé. Emellett az ún. „funkcionális aktorok” a biztonságiasító szereplők informálásán és befolyásolásán keresztül juthatnak fontos szerephez (ebben a körben említi a Balogh-Marton-Rada szerzőtriász a jelentős és befolyásos védelmi ipari cégeket). [28]

Kajtár Gábor kiemeli, hogy az ún. aszimmetrikus hadviselés során egyre inkább nem állami szereplők tűntek fel az államok ellenfeleiként, akik más államok területéről szervezik és intézik támadásaikat. Megváltozott a nem állami szereplők klasszikus célkitűzése is: ma már nem csak kisebb, lokalizált merényletekkel kívánják realizálni céljaikat, hanem egy-egy ország, kultúra vagy világnézet elpusztítását is a célkitűzéseik között szerepeltetik. Az általuk okozott kár mértéke és minősége is jelentősen megváltozott. A nemzetközi jog szinte minden területére (ius ad bellum, nemzetközi humanitárius jog, emberi jogok, nemzetközi normaalkotás, és így tovább) igaznak tűnik az a megállapítás, hogy a nem állami szereplők szerepe drasztikusan megnövekedett. A nem állami szereplők által jelentett fenyegetést a technológia fejlődése és a globalizáció is egyre inkább csak felerősítették; ahogy mások mellett Nye is kiemelte, a technológiai fejlődés okán megnőtt az egyre nagyobb számú fegyveres nem állami szereplő pusztítási képessége. [29] A nem állami szereplők sorában tűnnek fel a különböző terrorista csoportok, nemzeti felszabadító mozgalmak, fegyvercsempészek, kábítószercsempészek, emberkereskedők és egyéb bűnbandák (ezek egyének és csoportok egyaránt lehetnek). Kajtár tágabb értelemben minden olyan szereplőt „nem államinak” tekint, amely nem tartozik az állam de iure szervei közé (ebben a megközelítésben akár az állam de facto szerve is a „nem állami” címkével látható el). Szűkebb értelemben nem állami szereplőnek minősül minden olyan egyén vagy csoport, akinek vagy amelynek a magatartása nem tudható be egyetlen államnak sem; az ENSZ BT meghatározását alapul véve nem állami szereplő (non-state actor) minden olyan egyén vagy entitás, aki vagy amely nem az állam által biztosított keretek között jár el. [30]

Napjaink véres valóságához tartozik, hogy a nem állami szereplők által a fegyveres erő alkalmazása, az azzal való fenyegetés vagy mások jogainak erővel történő korlátozása az államok jogával szembeni konfrontatív fellépést valósít meg. Az erőszak-alkalmazás jogáért való küzdelem – csatlakozva Szörényi András véleményéhez – szükségképpen csak konfrontatív és zéró összegű lehet. [31] A nem állami szereplők a jelenleg fennálló államközpontú nemzetközi rendszer ellenében hatnak, és az ő kontójukra igyekeznek megvalósítani a céljaikat. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a terrorista és szervezett bűnözői csoportok céljai a felsőbbnek gondolt ideológia szolgálatába állva éppen ugyanazt az állami működést kopírozzák, amely ellen fel kívánnak lépni, s ebből a szempontból „lakossággal”, virtuális vagy fizikai „területtel”, „kormányzattal” és „gazdasági erővel” rendelkeznek. Az alulról felfelé (bottom-up) irányuló „erőszak-privatizáció” leginkább a harmadik világ országaira jellemző, és ez esetben a „privatizált” erőszakot nagyfokú strukturáltság és tartós szervezettség jellemzi, amelynek folytán ezek a szereplők képesek az állami erőszak-monopóliumot megkérdőjelezni, kiüresíteni, és adott esetben annak helyére lépni. [32] Az ilyen szereplők tevékenysége az állami tevékenység megkérdőjelezésére, az állami hatalom gyengítésére vagy az állami kontroll teljes megszüntetésére irányulhat, ám ezzel a nemzetközi biztonságra nézve is komoly fenyegetést jelentenek. A transznacionális vagy virtuális jelleg miatt azonban az ellenük történő fellépés sok esetben „háramlik” vissza a jelenlétüket felszámolni nem tudó államokra. [33]

Összefoglalás helyett: harcban álljanak-e csapataink?

Éppen a sokszor globális léptékű fenyegetettség magas intenzitási fokára figyelemmel sajnálatos, hogy a „post-military societies[34] égisze alatt, a bipoláris világrend meghaladását követően ismételten széles körben kezdett „hódítani” a gazdasági pacifizmus korszakából ismert hadsereg-ellenes argumentáció. Francis Fukuyama ekkor vetette papírra a történelem végéről vallott elhíresült gondolatait, melyben a „liberális világforradalom” (Worldwide Liberal Revolution) egész Földet behálózó győzelméről értekezett. Ennek keretében például az alábbiakat deklarálta:

Most, hogy az emberiség az ezredév vége felé halad, a parancsuralom és a szocialista tervgazdaság kettős csődje folytán egyetlen olyan ideológia maradt a porondon, amely egyetemes érvényre tarthat számot: a liberális demokrácia, az egyéni szabadság és a népfelség tana. Kétszáz évvel azután, hogy diadalra vitte a francia és az amerikai forradalmat, a szabadság és az egyenlőség elvéről bebizonyosodott, hogy nemcsak állja az időt, hanem talán az eddiginél is erőteljesebben formálja majd a jövőt. (…) Az emberiség történelme folyamán megjelenő összes kormányzati formából (…) a XX. század végére egyetlenegy maradt ép és életképes: a liberális demokrácia. (…) Gyökeres átalakulás történik, amely közös fejlődési modellt állít valamennyi társadalom elé – röviden: mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna. (…) Talán maga a Történelem is a végéhez ért.” [35]

Fukuyama optimista attitűdjét ekkoriban sokan osztották. A hidegháború lezárulásával egy időre teret nyert a demokratikus béke teóriájának gondolata. „A liberális demokratikus köztársaságok, úgy tűnik, nem bocsátkoznak harcba egymással” – írta Michael Doyle. [36] Megfigyelése szerint a demokratikus berendezkedésű országok ritkábban háborúznak egymással, bár a „demokratikus zónán” kívüli összecsapások gyakorinak tekinthetők.

Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta »Pax Democratiea« hosszú periódusának kezdetén vagyunk” – vélelmezte Plattner.[37]

Az ekkoriban eluralkodó optimizmus atmoszférájában divatossá vált az olyan gondolatok hangoztatása, miszerint a nemzeti biztonságot fenyegető közvetlen veszélyek a végükhöz értek, a „globalizáltabb” világ majd nyugalmasabb viszonyokat teremt, a társadalom többségi felfogását pedig individualista, egalitariánus és vita-orientált irányba kell alakítani. A költségekkel kapcsolatos nyomás számos hagyományosan katonai tevékenység (például a logisztikai támogatás) polgári státuszba helyezéséhez vezetett. Charles Moskos és Frank Wood szerint a társadalmi nyomás a nyugati hadseregeket afelé terelte, hogy az intézményi (institutional) szerkezetet (a haderőt mint tradicionális, nemzeti intézményt) egy nagyobb mértékű civilesedés nyomán szervezeti (occupational) szerkezettel (a haderő mint foglalkoztatottak) váltották fel. A Shaw által szolgáltatott összehasonlítás kimutatta, hogy míg a hidegháború időszakában az ipari országok többségében a tömeghadseregek és a sorkötelezettség iránti igény folytán a társadalom militarizálódása jellemezte, addig a „post-military” társadalomban a gazdasági növekedéssel, és a „növekvő elvárások forradalmával” kombinálódott geopolitikai változások „egyre nagyobb mértékben ássák alá” a militarizációt. A katonai szolgálat és a gyakorlat ezért a meglátása szerint inkább a kivételek, mintsem a megszokott dolgok közé tartozik. [38]

2975

A „Nie wieder Krieg!” és a „nem akarok több katonát látni!” attitűdje persze lehet hangzatos és kecsegtető, ugyanakkor illuzórikus és a valóságtól elrugaszkodott is. A XXI. század poszt-bipoláris nemzetközi erőterében, amelyre az ingatagság, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitása, az anómiás jelenségek, és a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző,[39] az ilyen és ehhez hasonló pacifista megnyilvánulások inkább az utóbbi két jelzővel illethetőek. Szerencsénkre

a katonai erő alkalmazásának képességével, és esetenként jogával bíró nem állami szereplők számának és erejének növekedésével még nem következett be az erőviszonyoknak az a típusú megváltozása, amilyenre a gazdasági szférában sor került az elmúlt évtizedekben.”

Ugyanakkor intő jelként kell kezelni, hogy

az erőszak alkalmazásának képességével bíró egyes nem állami szereplők elérték azt a szintet, ahol az államok helyett vagy akár ellenében hatékonyan fel tudnak lépni.” [40]

A 2001. szeptember 11-i események sokkja – amikor is, ahogyan azt Paul Kennedy jó érzékkel illusztrálta, a világ egyetlen szuperhatalmát, amelynek katonai ereje az őt követő kilenc katonai hatalom együttes erejét is meghaladja, megtámadta egy néhány fős, gyakorlatilag fegyvertelen csoport [41] – végül egy neokonzervatív karakterű, intervencionista külpolitika kialakításához vezetett az USA részéről. A Bush-doktrína azonban látványosan megbukott, és az afganisztáni, valamint iraki demokrácia-export kudarca hosszú távú következményeket indukált. Az arab tavaszt követő „iszlamista tél” beköszönte, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet példátlan mértékű megerősödése, és az Európában mindinkább megszaporodó terrortámadások is bizonyítják, hogy a korábban olyan előszeretettel hangoztatott nyitott társadalom koncepciója megbukott, de legalábbis komoly vérveszteségeket volt kénytelen elkönyvelni. Az elmúlt esztendők arra is precedenst szolgáltattak, hogy a Zrínyi Miklós által évszázadokkal korábban megfogalmazott maliciózus megjegyzés, miszerint

La forza caga alla ragione addosso [az erő szarik az okoskodásra]: erő ellen erő kell!”, [42]

talán nem sokat veszített aktualitásából.

[1] Kelsen, Hans: Peace Through Law. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1944, pp. 3-9. Idézi Kajtár: op. cit. (2015), 23. p.

[2] Baudet, Thierry (2012): A határok jelentősége. A nemzetállam mint a képviseleti kormányzás és a jogállamiság alapfeltétele. (Ford.: Lengyel Balikó Péter). Századvég Kiadó, Budapest, 2015, pp. 231-232.

[3] A kollektív biztonság Prandler Árpád meghatározásában „olyan, az államok meghatározott körére kiterjedő egyetemes vagy regionális jellegű rendszer, amelynek célja, hogy az érintett államok közös föllépéssel és rendszabályokkal biztosítsák politikai függetlenségüket és területi épségüket.” Blahó András – Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények. 2., átdolgozott kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2005, 185. p.

[4] Utalás Arany János versére, az 1877 után írt Civilizációra (korabeli írásmódban: Civilisatióra). E rövidke, szatirikus élű epigramma a következőképpen hangzik: „Ezelőtt a háborúban/Nem követtek semmi elvet,/Az erősebb a gyengétől/A mit elvehetett, elvett./ Most nem úgy van. A világot/Értekezlet igazgatja:/S az erősebb ha mi csint tesz,/Összeűl és – helybehagyja.” Lásd Riedl Frigyes (szerk.): Arany János munkái. 2. kötet. Kisebb költemények. Franklin-Társulat, Budapest, 1902, 253. p.

[5] Prandler: op. cit. (2005), 185. p.

[6] Kajtár Gábor: A nem állami szereplők elleni önvédelem a nemzetközi jogban. ELTE Eötvös Kiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2015, 12. p.

[7] Kajtár: op. cit. (2015), pp. 54-55.

[8] Kajtár: op. cit. (2015), 56. p. Kajtár ezen a ponton idézi Kelsen megállapítását is, miszerint a fentebb említett jelentéstételi kötelezettség az államok egyik „fontos alapkötelezettsége”.

[9] Prandler: op. cit. (2005), 187. p.

[10] Baudet: op. cit. (2015), 238. p.

[11] Az ENSZ Alapokmánya, 52 cikk (1) bekezdés

[12] Idézi: Sulyok Gábor: Az egyéni vagy kollektív önvédelem joga az Észak-Atlanti Szerződés tükrében, in Állam-és Jogtudomány, 63. évfolyam, 1-2. szám (2002), pp. 99-136. at 102. p.

[13] Sulyok: op. cit. (2002), 115., 120., 122., 124. p.

[14] Sulyok: op. cit. (2002), 125-127., 129-132. p.

[15] Baudet: op. cit. (2015), pp. 150-152.

[16] Szörényi András: A nem állami szereplők befolyásának növekedése a nemzetközi kapcsolatok különböző területein. Doktori (PhD) értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2014, 9. p.

[17] Held, David: Political Theory Today. Stanford University Press, Stanford, California, 1991, pp. 196-235.

[18] Idézi: Ágh Attila: A globalizáció politikai aspektusai, in Glatz Ferenc (szerk.): Globalizáció és nemzeti érdek. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1997, pp. 87-99. at pp. 96-97.

[19] Underhill, Geoffrey R. G.: Conceptualizing the Changing Global Order, in Stubbs, Richard – Underhill, Geoffrey R. G. (eds.): Political Economy and the Changing Global Order. Macmillan, London, 1994, pp. 17-44. at pp. 19-20.

[20] Chayes, Abram – Chayes, Antonia Handler: The New Sovereignty: Compliance with International Regulatory Agreements. Harvard University Press, Cambridge MA – London, 1995, 26. p.

[21] Ramonet, Ignacio: The Geopolitics of Chaos. Algora Publishing, New York, 1998, 5. p.

[22] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. (Ford.: Loppert Csba). Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 65. p.

[23] Castells, Manuel (1997): Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet. Az identitás hatalma. (Ford.: Berényi Gábor – Rohonyi András.) Gondolat – Infonia, Budapest, 2006, 417. p.

[24] Bull, Malcolm: Kell egy kis államszünet? in Fordulat, 6. szám (2009 ősz), pp. 162-180. at 176. p.

[25] Jacobsen, Trudy – Sampford, Charles, Thakur, Ramesh (eds.): Re-envisioning Sovereignty: The End of Westphalia? Asghgate Publishing Company, Burlington, 2008, 5. p.

[26] Matthews, Jessica: Power Shift, in Foreign Affairs, Vol. 76, No. 1. (Jan/Feb 1997), pp. 50-66. at pp. 65-66.

[27] Sassen, Saskia (1996): Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. (Ford.: Rotyis József). Helikon Kiadó, Budapest, 2000, pp. 46-47.

[28] Marton Péter – Balogh István – Rada Péter: Biztonsági tanulmányok. Új fogalmi keretek és tanulságok a visegrádi országok számára. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 25. p.

[29] Nye, Joseph S. Jr.: The Future of Power. Public Affairs, New York, 2011, pp. 136-138.

[30] Kajtár: op. cit. (2015), pp. 29-33.

[31] Szörényi: op. cit. (2014), 112. p.

[32] Balogh: Állam és erőszak, 129. p. Ez a „privatizált” erőszak leginkább a harmadik világ országaira jellemző, ahol nem tekinthető szokatlan jelenségnek a törékeny államok feltűnése, sőt az állam bukása vagy széthullása sem.

A felülről lefelé (top-down) irányuló privatizáció ezzel szemben döntően a fejlett államokra jellemző, és fő mozgatórugója a neoliberális gazdasági kánon által meghirdetett „államkarcsúsítás” programja; ennek égisze alatt az állami erőszak bizonyos eszközeit kiszervezik, ellehetetlenítve ezzel a demokratikus kontroll lehetőségét. Az erőszak ilyetén privatizációját jelen tanulmány keretei között nem áll módunkban részletesen elemezni.

[33] Szörényi: op. cit. (2014), pp. 113-114.

[34] Shaw, Martin: Post-Military Societies. Militarism, Demilitarization, and the War at the End of the Twentieth Century. Temple University Press, Philadelphia, 1991

[35] Fukuyama, Francis: The End of the History and the Last Man. The Free Press, New York, 1992, 42, 45, 51. p.

Érdekességként említhető, hogy a liberális kórus soraiból a német Karl Jaspers már 1951-ben a történelem végét énekelte meg, igaz, „csak” német viszonylatban. Ekkor írta ugyanis, hogy „A német nemzet történelme véget ért. Nagy nemzetként csak egyet tehetünk magunknak, és a világnak: rá kell ébresztenünk mindenkit arra, hogy napjainkban a nemzetállamnak még az eszméje is katasztrofális következményekkel járhat Európa és az összes többi kontinens számára. (…) Napjainkra a nemzetállam képzete egy roppant léptékű pusztító erőként jelenik meg a világban. Kezdjünk el azon dolgozni, hogy gyökereit feltárjuk, és a tagadást átültessük a gyakorlatba!” Idézi: Baudet: op. cit. (2015), 307. p.

[36] Doyle, Michael W.: Michael Doyle on the Democratic Peace – Again, in Brown, Michael E. – Lynn-Jones, Sean M. – Miller, Steven E. (eds.): Debating the Democratic Peace. The MIT Press, London, 1996, pp. 364-373. at. 364. p.

[37] Plattner, Marc F.: The Democratic Moment, in Diamond, Larry – Plattner, Mark F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. John Hopkins University Press, Baltimore, 1993, pp. 26-38. at 32. p.

A “posztjaltai környezet” kezdeti eufóriájával kapcsolatos kritikára nézve lásd Farkas Ádám: Tenni vagy tettetni? Gondolatok az európai biztonság-és védelempolitika védelemgazdasági vonatkozásáról, in Hadtudomány, XXIV. évfolyam, 1. elektronikus szám (2014), pp. 16-29., különösen pp. 17-21.

[38] A bekezdésben foglaltak forrása: Tibori Tímea – Molnár Ferenc – Gyimesi Gyula: Az önkéntes haderő társadalmi háttere – társadalomtudományi helyzetkép és prognózis, in Hadtudományi Tájékoztató, Budapest, 2005, pp. 57-72. at pp. 60-61.

[39] Vesd össze Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban, in Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), pp. 800-813.

[40] Szörényi: op. cit. (2014), 117. p.

[41] Kennedy, Paul: The Eagle Has Landed. https://ratical.org/ratville/JFK/JohnJudge/linkscopy/EagleLand.html (Letöltés: 2016. február 23.)

[42] Idézi: Gombár Csaba: A háborúról és a politikáról, in Gombár Csaba: Írások az államról (1997-2007). Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2009, 352. p.

Ment-e a szuverenitáselméletek által a világ elébb? Avagy a szuverenitás fogalma Horváth Barna »Angol jogelméletében«

A szuverenitást nem szobatudósok hívták életre, hanem hatalmas erők, melyeknek küzdelme évszázadok tartalmát képezte.” (Georg Jellinek) [1]

Amennyiben a XXI. század második évtizedében a Vörösmarty Mihály által feltett kérdés nyomán – „ment-e a könyvek által a világ elébb?” – megvizsgáljuk, hogy „ment-e a szuverenitáselméletek által a világ elébb?”, az elvégzett elemzés alapján meglehetősen ambivalens, Janus-arcú következtetésekre juthatunk. Ennek hátterében pedig az áll, hogy a szuverenitás tárgykörével foglalkozó szerzők a különböző évszázadok folyamán más és más, egymásnak sokszor gyökeresen ellentmondó állításokat fogalmaztak meg az állam szuverenitásával összefüggésben – nem függetlenül persze a világrendben zajlott/zajló aktuális változásoktól.

A szuverenitás elméletének első rendszerező teoretikusa, Jean Bodin a szuverenitás jegyeit, azaz a főhatalom attribútumait vizsgálva a XVI. század utolsó negyedében minden különösebb nehézség nélkül képes volt egy taxatív felsorolással szolgálni. [2]  Hugo Grotius A háború és béke jogáról írott munkájában még magabiztosan állíthatta a szuverenitásról értekezve, hogy a legfőbb hatalom lényegét tekintve azt jelenti, hogy annak cselekedetei

nincsenek más jogának úgy alárendelve, hogy más emberi akarat döntése azokat hatálytalaníthassa.” [3]

Ugyanezzel a határozottsággal állíthatta azt is, hogy a legfőbb hatalom általános alanya az állam, a „tökéletes közösség”. A (klasszikus) állami szuverenitás elmélete és gyakorlata azonban a mind intenzívebbé váló globalizáció és regionalizáció hatására, illetve a nemzetközi és szupranacionális szervezetek megjelenése következében szignifikáns változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Ma már egyáltalán nem állítható minden kétséget kizáróan, hogy a legfőbb hatalom egyedüli letéteményese az állam volna, ahogyan a megváltozott szuverenitás-jegyek katalógusa is legfeljebb exemplifikatív, és állandóan változó jelleggel határozható meg. Brubaker értékelése szerint

a világméretű pénzügyi integráció, a regionalizáció, a kereskedelem és a migráció sűrű globális hálózatai, a globális kommunikációs infrastruktúra, az univerzalizálódó tömegkultúra, a transznacionális vállalatok, egy sereg transznacionális szervezet határokon átívelő fennhatósága, a terrorizmus, a szervezett bűnözés, a nukleáris fegyverkezés és az ökológiai problémák” alapvetően szabták át a korábban mégiscsak domináns nemzetállam-központú gondolkodást. [4]

Amint a téma egy meglehetősen korai kutatója, Török Árpád fogalmazott: a „szuverenitás-orthodoxia” [5] fokozatos és folyamatos lazulása valósult meg a mögöttünk hagyott évtizedek során. A folyamat lényegét tekintve arról van szó, hogy a világ – benne a nemzetállamokkal – egyre inkább a kölcsönhatások, illetve az interdependencia alanyává és tárgyává vált, az izoláció, a „szuverenitás kis barlangjainak” létezése pedig végképp megszűnt a nemzetközi kapcsolatok vezérlő elve lenni.

A nemzetállamok, mint évszázadokon keresztül domináns pozícióban lévő entitások primus inter pares jellegű pozíciójával szemben a XX. század második felétől tehát több irányból is sikeresnek mondható „offenzívát” indítottak. Ennek nyomán a legutóbbi időkig szinte feltérképezhetetlen számú szerző beszélt a hagyományos (nemzet)állami szuverenitás erodálódásáról, elhalványulásáról, vagy egyenesen annak eltűnéséről – bár 2008 előtt is jellemző volt, hogy a  különböző államelméleti vagy politikai gazdaságtani tárgyú írások a rendelkezésükre álló premisszákból egymással szöges ellentétben álló konklúziókat vontak le.

A szuverenitás problematikáját – annak angolszász aspektusaira koncentrálva – jeles jogbölcselőnk, Horváth Barna precízen kimunkálva, tudományos igénnyel vizsgálta az 1943-ban megjelent Angol jogelmélet című munkájában. A tanulmány célja, hogy Horváth Barna eme grandiózus vállalkozását is bemutatva értékelje az állam szuverenitása „frontján” hosszú évszázadok óta zajló változásokat. A tanulmány ennek révén azt a problémát kívánja körbejárni, hogy a szuverenitás lényeges jegye-e még – részben a XX., de inkább a XXI. században – az államnak. [6] Reményeink szerint választ szolgáltatunk tehát arra a dilemmára, hogy a szuverenitás kapcsán eldobandó „színházi kellékről”, tragikus álarcról [7] van-e szó, avagy a fiscusban féltő gonddal őrizendő drága ékszerről, [8] esetleg az igazság – ha nem is odaát –, de a két szélső pozíció közötti félúton van-e.

A szuverenitás-probléma megjelenése az Angol jogelmélet előtti munkákban

A szuverenitással kapcsolatos kérdések vizsgálata természetesen nem előzmények nélküli Horváth Barna munkásságában. Ha Horváth Barna pályaívét a szuverenitáselméletre koncentráltan néhány, kellően lakonikus, mégis lényegre törő mondatban kellene összefoglalnunk, akkor – Cs. Kiss Lajos nyomán – azt mondhatnánk, hogy a jogbölcselő több alkalommal is monumentális kísérletet tett arra, hogy a különböző hatalomelméleteket cáfolva bizonyítsa:

a szuverenitás, mint legfőbb hatalom társadalmi-történelmi létezésére vonatkozó állítás kategóriahibán alapul, szinkretikus, tényellenes, abszurd. A szuverén (állam) jogtól független létezőként sem tapasztalatilag, sem logikailag nem azonosítható, ezért nem lehet a jogelmélet alapfogalma, nem alkalmas a jogelmélet megalapozására, nem szolgálhat a kifejtés kiindulópontjául, az igazolás kontextusában pedig ideológiának és mítosznak bizonyul, amely kivezet a jogtudományból.” [9]

Horváth tehát a jogállam-koncepció hosszú tornasorába beállva igyekezett semlegesíteni a szuverenitás klasszikussá nemesedett princípiumát. Ez az elköteleződés persze egyáltalán nem számított meglepőnek: Pufendorf és Kant tanai óta ugyanis a „jogtörvény elmélete” általánossá vált, és széles körben elfogadottá tette azt a megállapítást, miszerint az államra csak a jog érvényre juttatását célzó „kényszerintézetként” kell tekinteni. A jogállamban tehát az állami hatókör korlátozására kell helyezni a hangsúlyt: a „népboldogítás” paternalista színezetű feladatával szemben a fő tennivalóként a jogszabályok végrehajtása tételeződik. [10] A jogállami paradigma képviselőinek ars poeticája szerint a legfőbb hatalom egyáltalán nem lokalizálható valamely szervben vagy személyben; a jog az állami hatalom minden képviselőjére vonatkozik – tulajdonképpen a joghoz horgonyozza az állam reprezentánsait –; és még a legfőbb jogalkotó sem tehet meg akármit a jog tartalmává, hiszen azt is korlátozza a jog. Ez élesen szemben áll a szuverenitás-tan képviselőinek tradicionális szemléletével, amely szerint az állami-politikai hatalom hierarchikus szerveződésű, és a jogrendszer is követi ezt a hierarchikus felépítettséget; a legfőbb hatalmon a rendszer logikája szerint nem lehet túllépni; e hatalom pedig a jog forrásaként is tételeződik, azaz jogilag nem korlátozható és jogi úton felelősségre nem vonható. [11] (Ahogy a Horváth által éppen az Angol jogelmélet lapjain komoly kritikával illetett Austin fogalmazott: a „jogilag korlátozott szuverén” fogalmi ellentmondást jelentene.)

Horváth első ízben a Jogszociológia című munka keretében, 1934-ben vállalkozott arra, hogy – ekkor még az absztrakció magasabb fokán mozogva – össztűz alá helyezze a jog hatalomelméleti megalapozású felfogásait. Az ideológiaként aposztrofált szuverenitásról ebben a monográfiájában azt állította, hogy az – az állam önkorlátozásának doktrínájával, a nyilvános aktusok jogszerűségének vélelmével, a köz-és magánjog markáns elválasztásával, valamint a közjog többletérték-elméletével egyetemben – az államhatalom túlfeszítéséhez, és a jogérzék gyengüléséhez vezetett. Másfelől Horváth azt is kifejezésre juttatta, hogy a szóban forgó tanok és elméletek közvetítenek is, mégpedig azáltal, hogy a „szuverén állítólagos mindenhatóságát ténylegesen csak igen szerény mértékben” juttatják érvényre, egyébként pedig nemes egyszerűséggel alkalmazkodnak a fejlődés többi tényezőjéhez. [12] Néhány bekezdéssel később pedig egy olyan kritikai gondolatsort fogalmaz meg, amely később az Angol jogelméletben komolyabb relevanciára is szert tesz majd: ti. a „pozitivizmus elfajult változataként” értékelt imperatív jogelméletet igyekszik delegitimálni annak bizonyítása révén, hogy az említett elmélet

a fejlődést vagy megparancsolttá értelmezi át, és akkor, mint a pozitivizmus általában, megőrzőleg hat, vagy pedig kizárólag a megparancsoltat és elrendeltet tekinti jognak, figyelmen kívül hagyva tényleges érvényesülését. Ez utóbbi esetben létrehozza és fenntartja a Pound által észrevételezett szakadékot a törvény és a ténylegesen érvényesülő jog között. Noha az imperatív elmélet akadályozza a jogfejlődést azzal, hogy a jogesetekben, a szokásokban, a gyakorlatban és a használatban keletkező jogot – amennyiben az ellentmond a parancsjognak – elfojtja, azonban egyúttal közvetíti is, amennyiben az említett szakadékot megkísérli áthidalni a megparancsoltság fikciójával, és a parancsoknak a fejlődés tendenciáihoz való alkalmazkodásával.[13]

Talán ez a hosszabban citált megállapítás is elegendő annak bizonyítékául, hogy Horváth már ebben a korszakos jelentőségű monográfiájában is a „szuverenitásdogma” érvényesülésével szemben foglalt állást – s mindezt egy eminensen jogszociológiai pozícióból, az imperatív elmélet(ek) bírálatán keresztül vitte véghez. Az imperatív jogelmélet egyik központi tétele ugyanis, hogy „a jog a szuverén parancsa”, és „a szuverén hatalmának nem lehetnek jogi korlátai.” [14] A jog hatalmi megalapozottságú elméleteivel szemben Horváth az érvényesség és az érvényesülés problémáját említve idézte egyetértőleg Roscoe Pound-ot, aki a „law in books and law in action” széles körben ismertté vált formulája révén mások mellett meggyőzően fejtette ki, hogy adott esetben mekkora szakadék tátonghat a törvénykönyvekbe foglalt jog és a ténylegesen érvényesülő-működő, élő jog között. [15]

Horváth gondolatmenete ezt követően még egyszer lecövekel a szuverén állam vizsgálatánál, ti. amikor annak „kontúrjait és történeti jellegét” [16] vázolja fel, hangsúlyozva, hogy annak ismertetőjegyei – úgymint a területi felség, a hadviselés és az adóztatás felségjoga – „teljességgel történeti jellegűek”. A jogintézményként megjelenő szuverén állam „megfelelt a modern racionalizmusból, felvilágosodásból, polgári forradalomból, modern kapitalizmusból és gyarmatosításból keletkező szükségleteknek”, de az eljárási apparátus „végső lehetőségei” már túlmutatnak a szuverén nemzetállam entitásán. Horváth szerint ugyanis az ipari forradalom, a munkásosztály megszerveződése, a világgazdaság kifejlődése, valamint a hadi és közlekedési technika rohamos léptékű fejlődése mind-mind olyan tényezők, amelyek kérdőjelessé teszik a szuverén állam hatalmát, olyannyira, hogy a szuverén nemzetállamok már a további fejlődés gátjaivá is válnak azáltal, hogy fragmentálttá teszik a „nemzetközi jogközösséget.” Horváth igazán nem fukarkodott a negatív jelzők használatával, amikor a szuverén államok létét „egyfajta tragikus anakronizmusnak” titulálta [17] – persze ezt a sommás véleményt mindössze azután hét esztendővel vetette papírra, hogy Hermann Heller rögzítette, miszerint a

jelen legutóbbi megrázkódtatásai kérdésessé tették az államelméletben három évszázada uralkodó szuverenitásdogmát”. [18]

De az sem kétséges, hogy a Horváth által exponált deklarációk tanulmányozása közben talán az 1990-es dekád olyan emblematikus társadalomtudósa is egyetértőleg bólintana, mint a hiperglobalista Kenichi Ohmae, aki nem kevesebbet állított, mint hogy a nemzetállamok a nosztalgikus képzelgések tárgyaivá, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőivé váltak. [19] Horváth tehát felvette a kesztyűt a „szuverén állam ideológiájával”, az etatizmussal, és annak „ideológusaival” szemben; 1934-ben ugyanis úgy látta, hogy az akkori szükségleteknek már nem az egyes szuverén állam felelt meg, hanem „csak a nemzeti vagy nemzetközi tervtársadalom”. A társadalmi fejlődés eme fázisában

semmi más nem számít mérvadónak, csak a társadalmi szükségletkielégítés legjobb tervének kivitelezése.” [20]

Horváth elhamarkodott értékítélete szerint a nagy „terv-és rendszerhatalmak” (a Szovjetunió, a fasiszta Olaszország és a nemzetiszocialista Németország) a „polyarchia” gondolatát, „és benne a terv, a rend, a jog primátusának eszményét juttatják kifejezésre”, diktátoraik pedig – szemben az abszolutista uralkodókkal – „a terv, az eszme (…) számunkra becses” manifesztumaiként tűnnek fel. [21] Utólag visszanézve azonban megállapíthatjuk, hogy ezek a rendszerek éppen a Horváth által igenelt joguralommal ellentétes hatalmi struktúrát és államberendezkedést építettek ki, és a hatalom dahli értelemben vett poliarchikus felépítése [22] ellenében hatottak. Horváthnak a tervtársadalom iránti „szimpátiáját” jelen tanulmány keretei között nem áll módunkban részletesen elemezni; elegendő ezért itt Paczolay Péter megállapítására utalnunk, aki szerint Horváth

a szabadság stratégiájának a tervezés módszerével való összekötésében azt a liberális szocialista gondolkodót követi, aki messze a legnagyobb hatást gyakorolta Horváth Barnára, és ez Harold Laski. Horváth Barna demokráciaellenessége és a tervtársadalmak iránti szimpátiája üt át (…) a fejtegetéseken, de látja e társadalmak gyengeségét is.[23]

Horváth a Jogszociológián túl – még az Angol jogelmélet 1943-as megjelenését megelőzően – a szuverenitás kérdéskörére kitért a Joguralom és parancsuralom című, 1936-ban megjelent tanulmányában, valamint A jogelmélet vázlata című, 1937-ben napvilágot látott monográfiájában is. A Katolikus Szemlében megjelent tanulmányában azt állította, hogy a „korlátlan világi hatalom fegyverhordozói”, azaz Jean Bodin és Thomas Hobbes által kimunkált szuverenitáselméletek a jogelméleti pozitivizmus korai előképének számítanak, és az állam hatalmi, imperatív szemléletét alapozták meg.

A XVI. század államelméleteinek egyik legkitűnőbb történetkritikusa szerint az imperatív jogszemlélet, a korlátlan szuverénitás elmélete, amely a középkorban és a XVI. században is mindaddig elgondolhatatlan, amíg a jogszemlélet egyáltalában vallási eszmevilágba illeszkedik bele, történetileg csakis olyan gondolkodóknál léphetett és lépett is fel először, aki hitét elvesztette

– állította. Ezzel az imperatív felfogással szemben foglalnak állást a jogállam hívei, akik a joguralmat biztosító konkrét, intézményes állami berendezkedések összességét pártolják. A jogállam történeti típusa által kimunkált szerkezet szerint a

főhangsúly a végrehajtásnak egyrészt bírói ellenőrzés, másrészt a kormányzat parlamenti felelőssége által biztosított törvényszerűségén nyugszik, de a szabadságjogok független bírói jogvédelme és a népképviseleti törvényhozás sem elhanyagolható elemei.[24]

A tanulmány szerzője a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a jogállam a joguralom maradandó, szükségképpeni intézményes formája-e vagy pedig csak „mulandó sablon”, amely „talán egy ideig feltétele volt, de idővel egyenesen akadályává válik a jog uralmának?” (A totális tervállam kapcsán végül is Horváth oda konkludált, hogy az a joguralom gondolatának túlterhelése, és anélkül veti el a jogállam intézményes biztosítékait, hogy a helyükbe jobbat állítana. Ez a meglátása véleményünk szerint sokkal időtállóbbnak és realisztikusnak bizonyult, mint a Jogszociológia talán túlzottan is „hurráoptimista” álláspontja.)

Amint már említettük, – az általunk vizsgált forrásművek közül legalábbis – A jogelmélet vázlata című monográfia volt a következő, amelyben Horváth az állam és a jog relációját, valamint a szuverenitás tárgykörét érintette. Ebben a munkájában a jogot magas piedesztálra emelte az állammal szemben, amikor kiemelte, hogy a jog társadalmi valósága abban áll, hogy

az egymást érintő emberi magatartások körében gazdasági, hatalmi, erkölcsi és békerend van, és ez a társadalmi rend a legfejlettebb eljárási szerkezetben érvényesül.”

A legszilárdabb és legfejlettebb eljárási szerkezet tehát permanensen a jogra jellemző, melynek szervezete átalakítja-humanizálja a hatalmat és a harcot. A jognak köszönhetően a szervezett hatalom többé már nem – vagy nem csak – az egyoldalú beavatkozás pozitív hatalmának bizonyul, hanem az egyoldalú beavatkozással szembeni ellenállás negatív hatalmává transzformálódik; a jog végül is negatív hatalommá, viszonylagos szabadsággá is szervezi a társadalmi hatalmat. Horváth a következő hasonlattal fokozza ennek a folyamatnak a jelentőségét:

a jog a hatalom fejlődésének olyan szaka, mint a betegségének a gyógyulás, s a műveletlenségének a művelődés. S habár a hatalmi törekvések mindenkor a jog élősdijei maradnak, jelentőségük nem több, mint az élősdieké. Ahol joguralom van, ott a hatalom a legfejlettebb eljárásszerkezeten keresztül az elvont szabályok, általános elvek, az elemi erkölcs és igazságosság, a közszabadság uralmává finomodott és lényegült át.

A jog tehát minderre tekintettel az eljárás felsőfokává, valamely adott társadalom kvintesszenciájává, a legintézményesebb eljárássá magasztosul.  [25]

Túl azon, hogy az említett művében Horváth elismeri, hogy a történelem során az eljárási szerkezet fejlődése a vizsgált periódusokat tekintve mégiscsak a szuverén államban tetőzött, megismétli a Jogszociológiából már ismert verdiktjét: az „európai nacionalizmusnak és kapitalizmusnak” ezt a legfejlettebb eljárási szerkezetét kikezdte az ipari forradalom, a világgazdaság és a haditechnika fejlődése. Következésképpen meglátása szerint nem szabad a jogot – a mindenkori legfejlettebb eljárási szerkezetet – az állammal azonosítani, hiszen az utóbbit csupán a jogtörténet bizonyos periódusaiban lehet(ett) a legfejlettebb jogintézményként lokalizálni. [26] Horváth A jogelmélet vázlatában a szuverenitás konkrét definíciójával is szolgált, kiemelve, hogy az – mint az államnak „csak egyéb területi jogközösségekkel szemben kizárólagos kiváltsága” – nem abszolút, hanem viszonylagos fogalom. Az állam – mint területi jogközösség – szuverenitása pro forma nem zárja ki más jogközösségek – példának okáért az egyház, a munkaszervezetek, nemzetek, kisebbségek, és így tovább – szuverenitását. Nota bene nem zárja ki más államok, sőt a nemzetközi jogközösség szuverenitását sem. [27] Horváth ezzel a kijelentésével a nemzetközi jogközösség, és az egyéb – „nemzeti hatókörrel” rendelkező – jogközösségek irányába is cáfolni igyekezett a szuverenitás abszolút mivoltát.

A szuverenitás elméletei az Angol jogelméletben

A pápaság és a császárság küzdelmének angol manifesztuma

 A szuverenitáselméletek történeti fejlődésének ívét – az angolszász térségre koncentrálva – Horváth az Angol jogelméletben járatta csúcsra. Az angol jogelméletre fókuszálása hátterében az „angol szellem világnézeti hagyományai” iránti rajongás állott: Horváth szavaival élve ugyanis

az angol nevelés eszménye, az angol gazdálkodás, ipar, kereskedelem, az angol társadalmi berendezkedés, az angol alkotmány, az angol világpolitika, maga az egész brit birodalom és maga az angol jog mi egyéb, mint a végletekig kifinomodott egyensúlyérzéknek egy-egy csodálatos teljesítménye.” [28]

Amint az köztudott, a szuverenitás-elméletek egyik ideológiai síkon játszódó – bár időnként a fegyveres konfliktus bekövetkezéséig eszkalálódó – előzménye a regnum és a sacerdotium hosszúra nyúló, az autoritás birtoklásáért vívott küzdelme volt; a kérdés ekkor annak eldöntése körül forgott, hogy ki tekinthető a tekintély valódi forrásának. Miután 829-ben Wormsben a püspökök kijelentették, hogy az egyház az állam felett fennhatósággal bír, az állam korábbi pozícióit fokozatosan az egyház foglalta el csaknem minden téren, kezébe véve a fontosabb igazgatási ágakat. Az eme fejlemények ellen tiltakozókat gyakran illeték azzal a stigmával, hogy egy élő test, Krisztus testének szétszakítását akarják elérni. [29] Az államelmélet fejlődésére is kihatással lévő „tusa” folyamán némely teológus a pápát, míg mások inkább a császárt jelölték meg a „szuverenitás” letéteményeseként. A tekintély monopolizálása tárgyában folytatott konfrontáció angol „leszüremkedése” William Ockham nevéhez fűződik, aki a pápai hatalom korlátozását hirdetve ama álláspont mellett cövekelt le, hogy a császárnak és a pápának kölcsönösen befolyást szükséges biztosítani egymás ügyeibe. Sőt úgy gondolta, hogy a papság és a laikusok peres ügyei, de még a pápa bűncselekményei is a világi bíróság által tárgyalandók. Az egyházi vagyon az állam számára adózik, és ha a pápa vagy a klérus ellenáll az államhatalom parancsainak, akkor akár tényleges erőszakot is kell velük szemben alkalmazni, mert az állam igényt tarthat az engedelmességükre. A pápa részére ugyanakkor szintén biztosította a kontroll lehetőségét a világi ügyek felett: a trónutódlás megszűnése esetén a pápa vikáriusként léphet fel, ő koronáz, a trónról leteheti az igazságtalan császárt, sőt az alattvalókat is felmentheti a császárral szemben fennálló engedelmeskedési kötelezettség alól. Egy komoly megszorítást azonban mégiscsak tett Ockham, ti. a pápa jogosítványa nem terjed ki a fizikai erőszak alkalmazásának lehetőségére. [30]

 Thomas Hobbes uralkodói szuverenitása

A vallás-és polgárháborúkkal sűrűn tarkított anarchikus időszak, a kiskirályok és oligarchák uralta territóriumok meghaladásának igénye, a születőben lévő kapitalizmus jogbiztonság iránti szükséglete, továbbá az egyeduralkodók abszolutista törekvéseivel kapcsolatos konfliktusok, tehát egy erős, a jogot monopolizáló, és a törvények érvényesülését kikényszerítő nemzeti hatalom felépítésének szándéka végül életre hívta a szuverenitás első, átfogó elméleteit. [31] Az új elméleti alapnak egyértelmű és határozott megoldást kellett kínálnia az államon belüli hatalmi viszonyok problémájára. A lassan kibontakozó racionalizáció nyomán azonban fokozatosan háttérbe szorult a legitimáció szakrális komponense, így a szekularizáció folytán már nem lehetett az uralkodói hatalom legitimáló tényezője a vallás és az isteni megalapozottság. Émile Durkheim a jelenség kapcsán arról értekezett, hogy a „vallási szankciók ereje és méltósága nélkül” az emberiség számára nem maradt

más felsőbbség, mint a racionális belátás, melynek nincs szüksége misztikumra, emberfeletti hatóerők megszemélyesítésére, a végtelen és kiszámíthatatlan előtt térdre kényszerülő félelemre, mert látja, és egyre jobban látja, a társas életben éppúgy, mint a fizikai világban, az összefüggéseket.” [32]

A francia Jean Bodin és az angol Thomas Hobbes ezt az elméleti igényt igyekeztek kielégíteni, az erős nemzeti hatalom szükségessége mellett szállva síkra, és sürgetve a törvényes rend zálogaként funkcionáló erős hatalom megkonstruálását. Az új doktrína lényege, hogy az alattvalóknak azért kellett követniük az uralkodói pozícióban lévő személy által alkotott jogot, mert ő a szuverén.

Az uralkodói szuverenitást mindent vagy semmit alapon fogták fel, azaz vagy korlátlanként, vagy nem létezőként. A tan szerint egy adott területi egységen belül csak egy végső és korlátlan döntési központ létezhet, ezt pedig nem lehet megkérdőjelezni sem belülről (belső aspektus), sem kívülről (külső aspektus).” [33]

E koncepciók persze az abszolút állam uralkodójának hatalmát igyekeztek igazolni: a szuverenitás elmélete az abszolút hatalomra törekvő fejedelmeket és királyokat patronáló ideológiai „támasszá” vált. Bodin fejedelmi szuverenitása és Hobbes Leviatánja valódi „felségnek való vidéket” igyekezett varázsolni a korábbi territóriumokból.

Az abszolút hatalom lényegi mivoltát szimbolizálja I. Jakab angol királynak a Parlamenthez címzett beszéde (1609. március 1.), amelyben – többek között – az alábbi kinyilatkoztatást tette:

a monarchia a legfontosabb entitás a Földön: a királyok nemcsak Isten földi helytartói, akik Isten trónján ülnek, hanem az Isten által maguk is isteneknek neveztettek.” [34]

Jakab imperatív élű interpretációjában a skót és az angol király hódítás, nem pedig választás alapján uralkodik, ebből kifolyólag pedig „korlátlan ura országának és népének”. Hatalma „minden jognál korábbi”, ezért a monarcha minden jog forrásának is tekinthető; a szuverén és a jog relációjában így az előbbit illeti a feltétlen elsőbbség. [35] Ennek ellentételezéseként azonban Sir Edward Coke már ekkor arra hívta fel Jakab figyelmét, hogy a

Magna Charta olyan legény, aki nem tűr szuverenitást, és kitanítja a királyt a jog szupremáciája felől.[36]

Horváth kellő részletességgel és tudományos alapossággal tárgyalta Hobbes elméletét, [37] amelyet a terjedelmi kötöttségekre figyelemmel csak vázlatosan – és a szuverenitásra koncentrálva – áll módunkban összefoglalni. Hobbes a Leviatán, avagy az egyházi és a világi állam anyaga, formája és hatalma (Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill) című munkájában (1651) alapozta meg az uralkodói szuverenitás koncepcióját. Ebben a konstrukcióban, amely a klasszikus szerződéselméletek közé sorolható, minden hatalmat és erőt egyetlen személyre vagy testületre ruháznak át azért, hogy a szuverén az egyesek akaratát „szótöbbséggel egyetlen akarattá alakítsa”. Az egymással alávetési jellegű szerződést (pactum subiectionis) kötő [38]emberi sokaság tehát a hatalom letéteményesére ruházza azt a jogot, hogy kormányozzon.

[Ezt] az egyetlen személlyé egyesült sokaságot államnak, latinul civitasnak nevezzük. És így születik meg az a nagy Leviatán, vagy hogy tiszteletteljesebben fejezzem ki magamat, az a halandó Isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük.” [39]

A hobbesi szisztémában az emberek azért mondtak le a szuverén javára a természeti állapotban még létező jogaikról, mert eme körülmények közepette mindenki háborút folytatott mindenki ellen (bellum omnium contra omnes, warre of every man against every man), és az ember embernek farkasa volt (homo homini lupus est). Az emberi élet ebben a helyzetben magányosnak, szegényesnek, állatiasnak és rövidnek bizonyult. [40] A sokaság ezért az értelmét használva, és a félelemtől hajtva elfogadta, hogy a békés együttélés szabályainak betartásához kényszerítő instrumentumra: az állami hatalomra van szükség. A szuverén hatalom feladata, hogy fenntartsa a közrendet és a közbiztonságot, a védelmet és békét, illetve lehetőség szerint jólétet és szabadságot nyújtson; akaratának ugyanakkor minden egyes szerződő fél alá van vetve – a szuverén viszont senkinek sem tartozik engedelmességgel, mert nem részese a szerződésnek. A szuverén a jogállapotban élő közösséggel szemben is mintegy a „természeti állapotban” marad, vagy legalábbis annak a határán van: a törvény felett, és a törvényen kívül áll.

A szuverén legfeljebb kedvezményezett harmadik személy, akinek javára mindenki lemondott a saját jogáról.” [41]

A szuverénnel szembeni engedelmesség kötelezettsége mindaddig háramlik az alattvalókra, ameddig fennáll a szuverén azon hatalma, amellyel védeni képes az engedelmeskedőket. [42] A Leviatánnak tehát „kordában kell tartania” a polgárokat, és a szankció kilátásba helyezésével a megállapodások teljesítésére, illetve a természeti törvények betartására kell szorítania őket. Az állami közhatalom hordozójának ereje ebben a konstellációban valóban akkora, mint a bibliai Jób könyvében szereplő tengeri szörnyé:

akkora hatalommal rendelkezik, hogy a megfélemlítés eszközével élve mindenki akaratát a belső békére, és a külső ellenséggel szembeni összetartásra irányíthatja.” [43]

Milyen konkrét jogosítványokkal rendelkezik egy ilyen „instituált” hatalom? Az uralkodó felségjogai közé tartozik annak megítélése, hogy mely nézetek szolgálják a békét, illetve melyek károsak arra; megilleti a törvényhozás joga, az igazságszolgáltatás joga, a háborúindítás és a békekötés lehetősége, a hivatalnokok kinevezésének és irányításának joga, a jutalmazás és a büntetés joga, a pénzverés, a kiskorú vagyona és személye feletti rendelkezés, végül pedig a vásárhelyek kijelölésének joga. [44] A „társadalmi szerződés” azonban nem bontható fel: az említett jogköröktől

„a szuverént még az őt intronizáló szerződéstől való általános elállás sem foszthatja meg, mert a jogok és kötelezettségek komplexumát a szerződő felek többé nem mondhatják fel.” [45]

Hobbes elméletének – még ha csökevényes formában is – sikerült a középkor univerzális teológiai rendjét egy szintén a teljesség igényére törekvő metafizikai renddel felváltania; az állam ekként kiszámíthatóan működő mechanizmussá vált. A koncepció valódi értelme és nóvuma abban áll, hogy a szerződéselméletek első igazi klasszikusának sikerült egy olyan modellt konstruálnia, amelyben az elkülönült közhatalom a polgárok (ebben a terminológiában még alattvalók) megegyezésének eredménye; ezért csak akkor tekinthető jogszerűnek, következésképp elismerésre méltónak és legitimnek az állami rend, ha az annak alávetettek önként beleegyeznek annak fennállásába. [46] A szuverenitás elvi alapot teremtett a belpolitikai rend létrehozására és megőrzésére – akként, hogy az uralkodó az „isteni eredetű” törvények magyarázója helyett a társadalom fenntartása érdekében a törvények megalkotója lett. Ennek köszönhetően nem volt ugyan a törvényekhez láncolva, de azért teljesen önkényesen sem uralkodhatott.

 A joguralmi paradigma győzelme

Az abszolutizmus állama átmenetileg (a polgári forradalmakig ívelően) maga alá tudta rendelni ugyan a társadalmat, azonban a szuverenitás kiemelésével, valamint a racionális(abb) államberendezkedésre való törekvéssel bizonyos szempontból már a modern polgári állam kialakulása felé is mutatott. A dinasztikus államot hamarosan felváltotta a polgári állam entitása. Az új rendszer legitimálását szolgáló bodini és hobbesi szuverenitáselméletek így az államszuverenitás kategóriájának kialakulásához vezettek. [47] A XVII. század végétől kezdve az abszolút szuverenitás koncepciói háttérbe kezdtek szorulni; az angol John Locke és a francia Montesquieu tevékenysége nyomán egyre inkább a hatalom korlátozása, illetve a hatalmi ágak elválasztásának elmélete kapott nagyobb nyilvánosságot és elismertséget – ekként nagyobb reputációra is tehetett szert, az abszolút szuverenitás korábbi elméleteinek kontójára növelve befolyását.

Locke valóságos forradalmat indított el azon meglátásaival, hogy az emberek „jogfeladásának” célja az élet, a szabadság és a tulajdon jobb megóvása, hogy a közjó a törvényhozást is korlátozza, illetve hogy a törvényhozó hatalmat csak érvényes, kihirdetett, hatályban lévő törvények alakjában, és „közismeretes tekintéllyel” felruházott bíróságokon keresztül lehet gyakorolni. Felfogásában minden kormányzat megbízásnak (trust) minősült. A „megbízási szerződés” megkötésénél a hatósági személyek pusztán egyszerű polgárokként voltak jelen, a kormányzati hatalom ezért feltételes engedély vagy megbízás, amely elvész, ha a szerződésben foglalt feltételeket megsértik. [48] Horváth nem véletlenül értékelte tehát Locke elméletét a polgári jogközösségbe való átmenet kidolgozásaként. [49]

Angliában a XVI-XVII. század folyamán több érdekcsoport is vetekedett a hőn áhított hatalomért, elvitatva egymás autoritását. Ezen intézményi harcok előbb a polgári forradalomban (1642-1652), majd az ún. dicsőséges forradalomban (1688) kulminálódtak. A forradalom nyomán egyértelműen korlátozták a király és helytartója hatalmát, illetve növelték a Parlament hatáskörét, többek között a gazdasági intézményekről való döntés jogát telepítve hozzá. A dicsőséges forradalom megteremtette a politika színteréhez való széles(ebb) körű társadalmi hozzáférés lehetőségét, és letette a pluralista társadalom alapköveit is. Az 1688-as esztendőt követően a döntéshozatal joga a Parlamentre szállt, így a liberális Locke megállapításai győzedelmeskedtek a hobbesi tanok felett. Az abszolút szuverenitás elméleteivel szembeni első nagyobb kihívás tehát mindenképpen a hatalomgyakorlás jogi keretek közé szorításának kimunkálása volt. A modern alkotmányosságnak az abszolút hatalom fennállását igazolni kívánó konstrukciókkal szembeni vitathatatlan előnye, hogy felállította a kormányzati hatalom korlátait, és alapvető szemléletváltást kényszerített ki: „a hatalom alkotja a jogot” logikájával szemben itt már „a hatalom alapja a jog” (lex facit regem) elve érvényesült. [50] A hatalmak elválasztása elve mentén sikerült a korábbi hatalomkoncentrációt kikezdeni, és a hatalomgyakorlást a belső, szervi tagozódás kikényszerítésével az „igazságosságra” kényszeríteni, azaz elérni, hogy a hatalom gyakorlója a hatalomgyakorlás helyessége feletti ítélkezésnek ténylegesen is alávesse magát. [51] A történelmi fejlemények hatására lényegi változás következett be a szuverenitás feltétlenségével kapcsolatos felfogásban: az alkotmányos államok standardjává vált az abszolút szuverenitás koncepciójával való szakítás, az emberi jogok elismerése, garantálása és érvényre juttatása.

A rule of law, azaz a jog uralmát tételező szemlélet ekként fokozatosan felül tudott kerekedni a korábban érvényesülő felfogáshoz (a rule by law koncepciójához) képest. Az uralkodói hatalom széles bázis által igényelt korlátozása nyomán lassan evidenciaként kezdett hatni, hogy a szuverenitásnak vannak bizonyos korlátai. A jogállamiság ideálja ekként kollízióba került a szuverenitás hagyományos felfogás szerinti fogalmával, és hamar gyökeret vert az a Humboldt által (is) teoretizált gondolat, miszerint az államnak szükségtelen az állampolgárok szabadságát korlátoznia, és az állam hatókörét legfeljebb a polgárok egymástól és a külső ellenségtől való megóvásához szükséges mértékűre szabad kiterjesztenie. [52]  Az imperatív elmélet és az etatista tradíció ennek eredményeként egyre inkább csak periférikus jelleggel tudott érvényesülni, bár néhány képviselője – így például a Horváth által meglehetős részletességgel elemzett John Austin – időleges jelleggel az államelméleti fejlődés fősodrába is tudott kerülni.

Bár Horváth szellemi teljesítményének zenitjén kétségtelenül Austin imperatív elméletének kritikája áll, és ennek elemzése imponálóan és csábítólag hat egy államelméleti kutatást végző számára, ezt az elemzési keretet a következőkben mégis elhagyjuk. Aki Austin recepciója iránt érdeklődik, bátran forgathatja Szabó Miklós, Takács Péter, Cs. Kiss Lajos és mások írásait. A következőkben inkább a szuverenitás fogalmában Horváth Barna tevékenysége után bekövetkezett változásokat igyekszünk áttekinteni, választ adva egyúttal a tanulmány címében feltett kérdésre is: ment-e a szuverenitáselméletek által a világ elébb?

A szuverenitás fogalmában bekövetkezett változások értékelése

Az elmúlt évtizedekben valóságos társadalomtudományi közhelynek számított annak rögzítése, hogy

az államok kezében az 1648-as vesztfáliai békétől kezdődően felhalmozott szilárd hatalmi koncentrációnak vége, legalábbis egy időre.[53]

A mainstream tudományos berkekben egy időre számos szerző számára vált standarddá a nemzetállam teljes „elföldeléséről” való értekezés. Sokan kezdték citálni – még ha teljesen más kontextusban is – Leninnek a marxi és engelsi államelhalási sémából kibontott meglátásainak konzekvenciáit, vagy feleleveníteni Godwinnek a „kormányzat eutanáziájáról” írott gondolatait. [54] Vitathatatlan tény, hogy a globalizáció eliminálta a szuverenitás klasszikus, bodini vagy hobbesi értelemben vett tartalmát. David Held klasszikussá vált munkájában öt olyan problémát nevesített, amellyel a modern államnak működése során szembe kell néznie. Ezek az alábbiak: a kormányoknak egyre kevesebb lehetőségük van a hatékony szabályozás érvényesítésére; csökkent a kormányok állampolgárokra gyakorolt befolyása; a tradicionális állami feladatokat mindinkább a nemzetközi kooperáció révén kell teljesíteni; megnövekedett az államok közötti integráció intenzitása foka; végül a nemzetközi szervezetek és intézmények száma permanens jelleggel növekedik. [55]

A nemzetállamok gazdaságpolitikai mozgástere napjainkra a korábbi állapotokhoz képest radikális mértékben lecsökkent, nem függetlenül a gazdaságpolitikai arénában az 1970-es évek derekától bekövetkezett változásoktól. A globalizációval összefüggő folyamatok feletti nemzetállami, nemzetgazdasági diszponálás lehetősége egyértelműen korlátozódott, hatékonysága pedig csökkent. Ennek hátterében a gazdasági folyamatok internacionalizálódása, a korábbi gazdaságirányítási rendszerek tudatos meggyengítése (a keynesiánus alapokon szerveződő keresletösztönzés és az állam által nyújtott gazdasági támogatások visszaszorítása, a maastrichti kritériumok teljesítésének kötelezettsége), az egyes gazdaságpolitikai funkciók nemzetközi szervezetekhez (WTO, EU) történő delegálása, illetve a nemzetközi pénzügyi intézmények adóssággal kapcsolatos feltételei állnak. [56] A nemzetállamok szintje felett szerveződő, globális hatókörű szabályozó intézmények (IMF, Világbank) persze pro forma tagországokból rekrutálódnak (illetve a WTO-t konstituáló Marrakesh-i egyezményt szuverén államok ratifikálták), de ezen a szerveződési szinten tevékenységük már függetlenedett a nemzetállami érdekektől (hacsak az USA döntéshozatali szempontból szemlélve többségi befolyását, és az amerikai tőke érdekeinek képviselete során játszott szerepét nem tekintjük kivételnek). Valójában ezek a „szabályozó hatalmak” a deregulált jóléti állam helyén keletkezett „szabályozási vákuum” betöltését igyekeznek megvalósítani a re-regulációs tevékenység során, de akként, hogy az új normákat a globális tőke reprezentánsainak „globális szabad versenyt” preferáló, a nemzetközi szabadversenyt mindenek elé helyező felfogásának megfelelően töltsék meg tartalommal, primátust szerezve a globális tőke érdekeinek a társadalom, illetve a centrumországok érdekeinek a félperiféria, illetve periféria államai felett. A nemzetállamok ebben a szisztémában arra vannak kárhoztatva, hogy az ezen, immáron nemzetállamok feletti szintről megfogalmazott szabályok végrehajtása felett őrködjenek.

Összefoglaló jelleggel kiemelhető, hogy a vesztfáliai paradigma meghaladását követően már nem pusztán a nemzetállam tekinthető az autoritás egyetlen forrásának. Noha az államok megőrizték alapvető fontosságukat, a nem állami szereplők szélesedő spektruma rendelkezik egyre növekvő mértékű képességgel arra nézve, hogy strukturálja a globális politikát, illetve gazdaságot. Ráadásul a nemzetállamokra hárul az a kellemetlen feladat is, hogy legitimálják az egyes nemzetek feletti „kormányzó mechanizmusok” hatalmát. A globális kapitalizmus keretei közepette az elviekben szuverén nemzetállamok gyakran találkoznak szembe más, akár az állami reputáció megtépázására is képes szereplőkkel a globális erőtérben.  Matthews már említett tanulmányában a hatalom megváltozásának (power shift) világméretű folyamatáról írt, amelynek során az állam szuverenitása olyan „állam alatti”, „állam melletti” és „állam feletti” szereplőkre tevődik át, mint a transz-és multinacionális vállalatok, a nem kormányzati szervezetek, illetve a diffúz civil társadalmi kezdeményezések. Ez a nemzetközi szereplők számának növekedéséhez, valamint az egymással versengő, sokféle lojalitási várakozások kialakulásához vezetett. A hatalom és a szuverenitás diffúziója, „szétszóródása” azt a folyamatot erősíti, amely a hagyományos hatalom csökkenését, és a klasszikus hatalompolitika megszűnését eredményezi. [57] Az államközpontú politikát felváltja a hálózati társadalom új ágenseinek szövevényes konglomerátuma. A globális erőtérben a gazdasági és a politikai szerveződés nagyhatalmú, nem területi formái jönnek létre, értve ez alatt a multi-és transznacionális vállalatokat, a nemzetközi szabályozó ügynökségeket, vagy akár a transznacionális mozgalmakat is. A nemzetállam szerepe egyáltalán nem vész el, csak átalakul: az autoritás szétszóródik a köz-és magánjellegű ágensek között, valamint a lokális, nemzeti, regionális és globális szinteken. Maga a szuverenitás, és az alapvetően a nemzetállamokhoz köthető terület is a nemzetközi rendszer alapvető elemei maradnak, de átalakulnak, „decentralizálódnak”, és részben az államon, valamint a nemzeti területen kívül elhelyezkedő környezetben érvényesülnek. A szuverenitás a rendszer alapvető sajátossága marad, de most már szélesebb intézményi körben pozícionálódik: a „legfelsőbb hatalom” pozíciójából kiesett nemzetállam kénytelen munkamegosztást kialakítani az új, nemzetek feletti szervezetekkel, szabályozó hatalmakkal. Ma is jelentős fokú szuverenitás van tehát a világban, csak a koncentrálódási helyei bővültek ki. [58]

A nemzetállamok a globális kapitalizmus korában – bár várhatóan sokáig fennmaradnak és kulcspozícióval fognak rendelkezni – a tágabb hatalmi hálózatok csomópontjaivá válnak. Castells arra a megállapításra jutott, hogy

a nemzetállamok megőrizhetik döntéshozó képességüket, de minthogy hatalmak és ellenhatalmak hálózatának részeivé váltak, a több forrásból eredő tekintély és befolyás megnyilvánításának tágabb rendszerétől függnek. (…) A hatalom nélküli nemzetállam keretein túlmutató új hatalmi viszonyokat úgy kell értelmeznünk, mint a globális instrumentális hálózatok sajátos identitás alapján történő ellenőrzésére való, vagy a globális hálózatok felől szemlélve, mint bármely identitás elfojtására való képességet a nemzetek feletti instrumentális célok teljesítésében.[59]

A 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válságot követően az erős államot ismételten az argumentáció középpontjába emelő vélemények mellett is el kell fogadnunk a tényt, hogy a nemzetállamok hagyományos, bodini vagy hobbesi értelemben vett szuverenitása a XX. és a XXI. századra egyre képlékenyebbé válik. Az állami közhatalom azonban nem tűnt el, csak egy globális konglomerátum egyik fontos összetevőjévé vált: a tényleges politikai irányítás egyetlen működőképes formája ennyiben a nemzetállamokból, nemzetközi intézményekből, nemzetállamok társulásaiból, regionális és helyi kormányzatokból, valamint nem kormányzati szervezetekből összeálló architektúra. [60] A nemzetállamok tehát továbbra is jelen vannak a globális színpadon, de a szinte korlátlan jogosítványokkal felruházott Leviatán szerepét fel kell adniuk: a szuverenitás egyedüli reprezentánsaiból a „megosztott” vagy „szétszórt” szuverenitás nem elhanyagolható, sőt megkerülhetetlen, stratégiai szereplőivé alakultak át.

A szuverenitáselméletek mérlegét megvonva, és a korábbiakban kissé provokatív éllel feltett kérdésre válaszolva immáron leszögezhetjük, hogy a világ egyértelműen elébbre ment a szuverenitás különböző elméletei által. A nemzetállami szuverenitás első átfogó elméletei a korábbi kaotikus – esetenként anarchikus – állapotok alól húzták ki a talajt, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy a nem területi alapon szerveződő entitások, a „területhez nem köthető” városállamok, a különböző városi és kereskedelmi ligák, feudális notabilitások, és az egyéb nem állami szereplők kiestek a politika-alakítás frontvonalából. Innentől kezdve egy centralizált, integrált területet átfogó hatókörű entitás számára parcellázták ki a hatalomgyakorlás terepét, ahol is a kormányzat monopóliummal rendelkezik a társadalmi ellenőrzés eszközei felett (az erőszak monopolizálása, a hadsereg és a diplomácia feletti diszponálás, a szerződéskötések ellenőrzése).

Amint láttuk, a szuverenitás elméletei nem csak arra voltak alkalmasak, hogy az abszolutista uralkodók számára legitimálják a hatalmat. A demokratikus és a joguralmi komponensek megjelenése, majd egyre fontosabbá válása azt eredményezte, hogy a Leviatán megszelídült, és a parlamenti szuverenitás, valamint a népszuverenitás princípiumai számára adta át a parkettet. Amint láttuk, még Horváth Barna is a társadalmi fejlődés szükségszerű fejleményének látta, hogy a „legfejlettebb eljárási szerkezet” legalább időlegesen a szuverén nemzetállam irányába kulminált. A globalizációs és regionalizációs fejlemények viszont alapjaiban kezdték ki a szuverén nemzetállamról vallott tradicionális meglátásokat, és egy olyan korban vagyunk kénytelenek élni, amikor

a demokratikus vitától függetlenedett és az általános választójognak alá nem vetett politikai hatalmak vezetik a Földet, és szuverénként döntenek lakóik sorsáról, s anélkül, hogy bárminő ellenhatalom korrigálná, módosítják vagy hozzák meg döntéseiket.[61]

Nem akarjuk természetesen eltúlozni a XXI. századra nézve a szuverenitás jelentőségét, de ezzel a szituációval szemben úgy gondoljuk, hogy mégiscsak a legitim módon megválasztott, és a választói felhatalmazást bizonyos fokon reprezentáló kormányzat lehet az, amely „elszabadult világunkban” képes lehet helyreállítani az állampolgárok részéről megrengett bizalmat, és a polgárok elvárásaira reflektálva renoválni a jólét, a szabadság és a biztonság korunkra ugyancsak állagát vesztett építményét.

[1] Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 435. p.

[2] Bodin, Jean (1576): Six Books of the Commonwealth. Impensis G. Bishop Publisher, London, 1606, pp. 153-182.

[3] Grotius, Hugo (1625): On the Rights of War and Peace. John W. Parker, London-Cambridge, 1853, 37. p.

[4] Brubaker, Rogers (1996): Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe. Seventh printing. Cambridge University Press, Cambridge, 2004, 2. p.

[5] Török Árpád: A szuverénitás, in Magyar Szemle, 46. kötet, 1-3. szám (1944), 8. p.

[6] Takács Péter a maga részéről amellett érvel az Államtan című kötetben, hogy a szuverenitás fogalmának mind az eredeti, mind a később felvett jelentései teljes mértékben elvesztek, és eleve tévedés volt a szuverenitás és az állam összekapcsolása. Lásd Takács Péter: Államtan. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2011, 308. p.

[7] Kelsen, Hans (1931): A szuverenitás fogalmának változása, in Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003, 603. p.

[8] Szabó József: Hatalom, szabadság, szuverénitás, in Társadalomtudomány, XVI. évfolyam (1937), 249. p. Idézi Szabadfalvi József: Szuverenitás-koncepciók a 20. század első felének magyar jogirodalmában, in Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, 2013/1. szám, 58. p.

[9] Cs. Kiss Lajos: Horváth Barna és John Austin – az imperatív jogelmélet kritikája, in Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016. évi 7. szám, 25. p.

[10] Gneist, Rudolf: A jogi állam. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1875, pp. 18-19.

[11] Takács Péter: Előszó, in Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 14. p.

[12] Horváth Barna (1934): Jogszociológia. A jog társadalom-és történelemelméletének problémái. (Ford.: Zsidai Ágnes.) Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 311. p.

[13] Horváth: op. cit. (1995), 312. p.

[14] Austin, John: The Province of Jurisprudence Determined. Second Edition. John Murray, London, 1861, 218, 226. p.

[15] Ehhez lásd Pound, Rocoe: Law in Books and Law in Action, in American Law Review, Vol. 44., No. 1. (1910), pp. 12-36.

[16] Zsidai Ágnes: Jogi szuverenitáselmélet Horváth Barna és Bibó István jogbölcseletében, in Jogtudományi Közlöny, LXVIII. évfolyam, 12. szám (2013), 605. p.

[17] Horváth: op. cit. (1995), pp. 327-328.

[18] Heller, Hermann: Die Souveränität. Ein Beitrag zur Therorie des Staats-und Völkerrechts. Walter de Gruyter & Company, Berlin – Leipzig, 1927, 13. p.

[19] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 12., 42. p.

[20] Horváth: op. cit. (1995), 329. p.

[21] Horváth: op. cit. (1995), pp. 265-266.

[22] Dahl, Robert A.: Polyarchy. Participation and Opposition. Yale University Press, New Haven – London, 1971

[23] Paczolay Péter: A jogállam káprázatától az angol jogelmélet valóságáig Horváth Barna írásaiban, in Jog-Állam-Politika, III. évfolyam, 4. szám (2011), 6. p.

[24] Horváth Barna: Joguralom és parancsuralom, in Katolikus Szemle, 50. évfolyam, 10. szám (1936), 609., 612. p.

[25] Horváth Barna (1937): A jogelmélet vázlata. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2004, 22., 24., 40-42. p.

[26] Horváth: op. cit. (2004), 72. p.

[27] Horváth: op. cit. (2004), 173. p.

[28] Horváth Barna: A common law ideológiája és a jogismeret ideológiája, in Társadalomtudomány, X. évfolyam, 3. szám (1930), 87. p.

[29] Tegzhe Gyula: Szerves társadalomtani elméletek és az állam személyiségének theóriája. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1900, 65. p.

[30] Horváth Barna (1943): Angol jogelmélet. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2011, pp. 23-24.

[31] Jakab András: A szuverenitás fogalmának megszelidítése – érvelési variációk az európai integráció állandó problémájára, in Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia. Konferenciatanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Szent István Társulat, Budapest, 2008, 245. p.

[32] Durkheim, Émile: L’éducation morale. (Cours de sociologie dispensé à la Sorbonne en 1902-1903). Idézi: Hort Dezső: Durkheim Emil, in Korunk, XV. évfolyam, 3. szám (1940. március), 199. p.

[33] Jakab: op. cit. (2008), 246. p.

[34] McIlwain, Charles Howard (ed.): The Political Works of James I. Reprinted from the Edition of 1616. Harvard University Press, Cambridge, 1918, 307. p.

[35] Horváth: op. cit. (2001), 112. p.

[36] „Magna Charta is such a fellow that he will have no Sovereign.” Idézi: Holdsworth, William Searle: A History of English Law. Vol. V. Methuen & Co., Ltd., London, 1924, 451. p.

[37] Horváth: op. cit. (2001), pp. 125-158.

[38] Takács Péter (szerk.): Államelmélet I. A modern állam elméletének előzményei és történeti alapvonalai. Szent István Társulat, Budapest, 2009, 166., 174. p.

[39] Hobbes, Thomas: Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill. Printed for Andrew Crooke, at the Green Dragon in St. Pauls Church-yard, London, 1651, pp. 131-132.

[40] Hobbes: op. cit. (1651), pp. 96., 98-99.

[41] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 111. p.

[42] Horváth: op. cit. (2001), 142. p.

[43] Hobbes: op. cit. (1651), 131., 132. p.

[44] Hobbes: op. cit. (1651), pp. 133-141.

[45] Horváth: op. cit. (2001), 148. p.

[46] Takács: op. cit. (2009), 164. p.

[47] Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Complex Kiadó, Budapest, 2008, 43. p.

[48] Locke, John (1689): Two Treatises of Government: In the Former, The False Principles and Foundation of Sir Robert Filmer, And His Followers, Are Detected and Overthrown. The Latter Is An Essay Concerning The True Original, Extent, and End of Civil Government. Printed for Awnsham Churchill, at the Black Swan in Ave-Mary-Lane, by Amen-Corner, London, 1690, 261., 270-277., 342. p.

[49] Horváth: op. cit. (2001), pp. 171-187.

[50] Kriele, Martin: Einführung in die Staatslehre. Die geschichtlichen Legitimitätsgrundlagen des demokratischen Verfassungsstaates. Kohlhammer, Stuttgart, 2003, 81. p.

[51] Bibó István (1947): Az államhatalmak elválasztása egykor és most, in Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet.1945-1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 377. p.

[52] Humboldt, Wilhelm von (1792): Eszmék az állam hatásköre határainak megállapítására, in Paczolay Péter – Szabó Máté (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Szöveggyűjtemény. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999, 181. p.

[53] Matthews, Jessica: Power Shift, in Foreign Affairs, Vol. 76, No. 1. (Jan/Feb 1997), 50. p.

[54] Lenin, Vlagyimir Iljics (1917): Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban, in V. I. Lenin művei. 25. kötet (1917. június-szeptember). Szikra Kiadó, Budapest, 1952, pp. 422-423., 497-498.; Godwin, William: An Enquiry Concerning Political Justice and its influence on General Virtue and Happiness. Printed for G. G. J. and J. Robinson, London, 1793. Az elmélet összefoglalása: Horváth: op. cit. (2001), pp. 267-271.

[55] Held, David: Political Theory Today. Stanford University Press, Stanford, California, 1991, pp. 196-235.

[56] Farkas Péter: Röviden a globalizáció fogalmáról, in Csáki György– Farkas Péter: A globalizáció és hatásai. Európai válaszok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008, 16. p.

[57] Matthews: op. cit. (1997), pp. 65-66.

[58] Sassen, Saskia (1996): Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, pp. 46-47.

[59] Castells, Manuel (1997): Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet. Az identitás hatalma. Gondolat – Infonia, Budapest, 2006, pp. 417-418.

[60] Castells: op. cit. (2006), 424. p. nyomán

[61] Idézi: Szigeti Péter: Társadalomkutatás – mi végre? Politikatudomány. Alkotmányjog. Világrendszerelmélet. UNIVERSITAS-GYŐR Nonprofit Kft., Győr, 2011, 255. p.

Az alkotmány(jog) helye a nap alatt

Platón úgy gondolta, hogy az állam csak akkor lehet boldog, ha egy “isteni mintaképre tekintő” festőművész rajzolja meg a körvonalait. Meggyőződése szerint a filozófus képessé válhat arra, hogy “isteni módra” alkossa meg az államot; az alkotmányt ábrázoló festőművész ekként egy rajztáblán rajzolja meg az alkotmány vázát. [1] Nos, Platón óta sok víz folyt le a Dunán – továbbá más folyókon is-, és az alkotmányok a rajztábla helyett esetenként már iPadeken készülnek el, az alkotmány megítélése körüli viták azonban napjainkban is intenzíven zajlanak.

Ezt mutatja az is, hogy a Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola égisze alatt szervezett, A jogtudomány sajátossága megnevezés alatt lebonyolított doktorandusz konferencia plenáris ülésén a résztvevők markáns véleményüknek adtak hangot az alkotmányjog előtti kihívásokat vizsgálva. A vitát moderáló Smuk Péter a disputa kezdetén több aktuális kérdést is feltett. Az alkotmányjog előtti egyik kihívás eszerint az, hogy miként is viszonyuljon a szakma a “fülkeforradalmat” követő alkotmányozáshoz, az ennek produktumaként megszületett új magyar Alaptörvényhez. Itt nem is elsősorban az érzelmi viszonyulás kérdéséről van szó, sokkal inkább arról, hogy az Alaptörvény vajon hosszabb időre határozza-e meg alapvető viszonyainkat, azaz érdemes-e “kalkulálni vele”, és a didaktikai szempontokat szem előtt tartva egy kommentár-szerű tankönyvi szöveget tárni a hallgatók elé. A 2014. évi választások nyomán a kérdés legalább egy kormányzati ciklusra eldőlt, a győri Alkotmányjogi és Politikatudományi Tanszék munkatársai tollából pedig meg is született a 3 kötetre rúgó alkotmányjogi tankönyv-sorozat.

Az alkotmányjogászi kollektíva szempontjából  legalább ennyire releváns kérdés az is, hogy miként viszonyuljanak a hatályos politikai rendszerhez, mit mondjanak a “kétharmados szuverénnel” szemben támasztott határokról és korlátokról, az Alkotmánybíróság hatásköréről, a politikai kultúra állapotáról, a fékek és ellensúlyok rendszeréről, illetve a külső entitások (EU, USA) magyar alkotmányozással kapcsolatban megfogalmazott álláspontjáról. A probléma kapcsán leszögezhetjük, hogy nincs új a Nap alatt, hiszen a tudományos közösség és a politikum közötti reláció mikéntje mára már évszázados polémiák tárgyát képezi. (Ez nagyjából akként foglalható össze, hogy a tudomány mint hivatás képviselőinek a weberi értelemben vett értéksemlegességre kell-e törekedniük, és szerepük – Schmoller szavaival élve – arra korlátozódik-e, hogy a görög kórus mintájára, a színpad szélén állva kísérik megjegyzéseikkel a szereplőket, “a kor legmagasabb eszményei szerint értékelve tetteiket”, [2] avagy valamely értékkötelezett állásfoglalás mellett teszik-e le a garast.)  Az erre szolgáltatott válasznál ismét bebizonyosodott, hogy lehetetlen a teljes mértékben értéksemleges pozíció felvétele: az Országgyűlés személyi döntéseinek hatását, a normatív szabályozási környezetet, valamint az AB ítélkezési színvonalát elemezve világos törésvonal alakult ki az Alaptörvény “barátai” és ellenzői között.

Végül nem kerülhető meg annak a problémának a vizsgálata sem, hogy milyen szinten is áll jelenleg az alkotmányjogász szakma. A politikai viták és döntések hatása érezhetően rányomja a bélyegét a szakmai disputára is, ezért a szakma felelőssége fokozott abban a tekintetben, hogy a szakmai kollektíván belül egyáltalán létezzen valamilyen szintű kooperáció és diskurzus. Az persze megint csak kérdéses, hogy az (alkotmány)jogászoknak érdemes-e valamilyen közszereplést vállalniuk, tovább erősítve a “csokornyakkendős úriemberek a képernyőn” képzetét. (Erre megint csak az államelmélet-államtan történetéből hozható fel egy illusztris példa: ti. az 1848/49-ben összeülő frankfurti alkotmányozó nemzetgyűlést sokan csak a “professzorok parlamentjeként” emlegették, amiért annak 812 képviselőjéből 49 egyben aktív egyetemi tanárként is funkcionált.) [3] A közéleti szerepvállalások kapcsán kialakult helyzet azonban talán mégsem tekinthető “toxikusnak”, így a diskurzus a legtöbb esetben mentes marad az aktív politikai szerepvállalás “ódiumától”.

Smuk Péter a felvezetés zárásaként felhívta rá a figyelmet, hogy a közelmúltban idegen nyelven is megindult az Alaptörvény “kommentálásának” folyamata: a Tóth Gábor Attila által szerkesztett tanulmánykötet (Consitution for a Disunited Nation. On Hungary’s 2011 Fundamental Law. CEU University Press, Budapest – New York, 2012) inkább elemző jellegű tanulmányokat vonultat fel, míg a Schanda Balázs – Csink Lóránt – Varga Zs. András nevével fémjelzett kommentár (The Basic Law of Hungary. A First Commentary. Clarus Press Ltd. – National Institute of Public Administration, Dublin, 2012) inkább egy leíró jellegű és Alaptörvény-kompatibilisebb értelmezés keretéül szolgál.

Ezen felvezető expozét követően az utóbb citált kötet egyik szerkesztője, Schanda Balázs tartott előadást az alkotmányjog előtt álló kihívások természetéről. Elsőként azt a kérdést vizsgálta, hogy mit is gondol az alkotmányjog helyzetéről, illetve az alkotmányjogász közösségről általában véve. Már annak az egzakt meghatározása is nehézségekbe ütközik, hogy kiket is tekintsünk alkotmányjogászoknak. Csak az alkotmánybírókat, mint az Alaptörvény autentikus értelmezésének reprezentánsait? Vagy inkább az alkotmányjog oktatásában érdekelteket? Az erre szolgáltatott válasz mindkét esetben csak részben helyeslő; sokkal helyesebb, ha egy “kiterjesztő értelmezéssel” az alkotmányjogi kérdések analizálásába bevonjuk az államelméleti, alkotmánytörténeti, nemzetközi jogi, európai jogi, illetve közigazgatási jogi diszciplínák művelőit is. Az alkotmányjog tehát nem csak az érintett tanszékeken oktatók “szent Grálja” és privilégiuma, sokkal inkább “mindenki gyermeke”, kisebb mértékben talán az állampolgároké is.

Schanda kiemelte, hogy a közös pontokat keresve néhány kérdésben talán nem lehetetlen a konszenzuális álláspont kialakítása. Abban talán mindenki egyetért, hogy az oktatás során – a Weber által megfogalmazottak dacára – bizonyos értékeket közvetítünk a felnövekvő új generáció tagjai felé: ilyen értékeknek bizonyul például a parlamentáris kormányforma, a jogállamiság princípiuma, a hatalmi ágak elválasztása és a közjogtörténeti hagyományok figyelembe vétele. Ezen értékek tehát az alkotmányjogász szakma művelőinek széles köre által legitimáltak és elismertek. (Ám eme standardok mellett mozogva a jogi oktatásnak is figyelemmel kell lennie arra, hogy ne alakuljon ki a Schmitt által emlegetett “értékek zsarnoksága” szituáció, teszem hozzá halkan. Ez azt jelenti, hogy a konkurens paradigmák ismertetésére is sor kerülhet az oktatás során, legfeljebb a megfelelő kritikai szemlélet kamatoztatása mellett. P. A.). [4]

Az oktatás és a “tudomány mint hivatás” művelése során  fontos szempontnak bizonyul az érintett oktatók, jogtudósok közötti dialógus és kooperáció fokozása, a “közös nyelv” és fogalmi keretek legalább közelítő jellegű kimunkálása, az 1989-ben kialakított fundamentumok megőrzésének kísérlete. Egymás ignorálása helyett ezért az egymás érveinek megértésére, adott esetben kritikus hivatkozására van szükség. Az izoláció semmiképpen sem lehet jó megoldás, amint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen dolgozókkal is a partneri viszony kialakítására és fenntartására érdemes törekedni.

A Schanda által vizsgált másik terrénum az Alaptörvényhez való viszonyulásra és az Alaptörvény oktatásban betöltött szerepére fókuszált. Az előadó egyetértően citálta XVI. Benedek pápa Názáreti Jézusról írott könyvét, amelyben a Szentatya kifejtette, hogy az olvasótól csak annyi szimpátiát kér, ami minden megértés feltétele. A “bizalmi elv”, a megelőlegezett bizalom fontos az Alaptörvényhez való viszonyunk kialakítása során is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az Alaptörvény az első olyan kartális alkotmány, amelyet egy szabadon választott Országgyűlés fogadott el. A politikai dokumentum mivolta ellenére ezért a hatályos alkotmányhoz a már említett “megelőlegezett szimpátiával” érdemes fordulnunk. A 2010-es választások nyomán megalakult konzervatív kabinet egyfajta “22-es csapdája” helyzetbe került, mert ha nem élt volna a kétharmados felhatalmazás adta alkotmányozási lehetőséggel, azt is meg kellett volna magyaráznia (legalább a saját választóközösségének), míg az Alaptörvény elfogadását követően is kiterjedt magyarázkodásra szorult.

Kétségtelen, hogy az alkotmányozás folyamatából kirekesztette magát az ellenzékbe szorult baloldal, így a politikai erőtér megosztottá vált (formálisan ezt az AB hatásköreinek csökkentésére hivatkozva tették meg, de Schanda szerint ez csak egy mondvacsinált ürügy volt, mert a korábbi kormányzó párt semmiképpen sem akart legitimációt nyújtani a készülő Alaptörvényhez). Schanda úgy látta, hogy az Alaptörvény legitimitását csak az idő múlása erősítheti meg; köztudott, hogy az 1958-ban elfogadott de Gaulle-i alkotmány elfogadottságát is az “idő vasfoga” támogatta meg. Amint egy doktorjelöltnek is pontot kell tennie egyszer a doktori értekezése végére, úgy az alkotmányozónak is el kell engednie egy idő után az alkotmányt, hogy az “önálló életre kelhessen”, az AB tagjai értelmezhessék, és a tudományos, valamint a hétköznapi élet is kialakíthassa róla a maga álláspontját.  A főbb gócpontok (Nemzeti Hitvallás, az Alaptörvény emberképe, az önálló szabályozó szervek helye a hatalmi ágak koordináta-rendszerében, a Költségvetési Tanács vétójoga, az AB feladat-és hatásköre etc.) kapcsán ez már meg is történt, és ez a jövőben is élénk viták tárgyát képezheti.

Akárhogy is viszonyulunk a hatályos alkotmányunkhoz, egy dolog biztosnak tűnik: a jogászság nem lehet a békétlenség vámszedője, így óhatatlanul is egyfajta Defensor Pacis, a béke védelmezője jogállását kell magukra ölteniük, szem előtt tartva természetesen a szakmával járó felelősség szempontjait is.  Schanda ezért az óvatos optimizmus álláspontjára helyezkedett az alkotmányjog szerepét illetően.

A plenáris ülés által vizsgált másik nagy szegmens az alkotmányjog nemzetközi vetületéé volt: a globalizáció és az interdependencia korában ugyanis megkerülhetetlen a tágabb horizont felé történő nyitás. Ezt Schanda az előadás során csak mintegy érintőlegesen vetette fel, és azt a soron következő előadó, Tóth Gábor Attila töltötte meg tartalommal. Tóth előadása meglehetősen impresszívnek bizonyult, és ahogy később Stumpf István meg is jegyezte, a politikai felhangokat sem mellőzte: az Alaptörvény elfogadási módja és tartalma ugyanis szerinte távol esett a klasszikus demokratikus és legitimációs elvektől, az alkotmány gyakori módosítása és a kialakult alkotmányos gyakorlat pedig még inkább romló tendenciát mutat. Az Alaptörvény elfogadása meglátása szerint törést hozott az alkotmányjogi szakmában is: az alkotmányjog terepe az Alaptörvény “apologétáinak” és “destruktőreinek” játszóházává degradálódott.  A közös gondolkodás és kooperáció ezzel együtt nyilván megkerülhetetlen.

Az európai kontextusba helyezést Tóth Immanuel Kant híres munkájának felemlítésével kezdte meg. Amint az ismert, Kant egy olyan holland fogadó kapcsán írta meg egyik értekezését, amely az “örök békéhez” volt címezve, és egy temető szerepelt a cégérében. [5] Lehet, hogy a sokáig érvényesülő szakadatlan európai testvérharc korában valóban csak a temető örök magányában lelhetett örök békére az ember, ám Kant egy olyan lehetséges állapotot is leírt, amelyben a népek közötti rend imperatívuszai az együttműködés koordinált keretek közé szorítása, az egyéni autonómia érvényesülése és az emberi méltóság eszméje. Ezt az ideáltipikus állapotot a második világháború kataklizmája nyomán sikerül kimunkálni, amikor is az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az európai emberi jogi egyezmény és más dokumentumok a kanti alapokra helyezték emberképüket és jogfelfogásukat.

A demokratikus nyugat-európai országok államéletében ekkor természetessé vált a parlamentáris berendezkedés elfogadása, az általános választójog bevezetése-kiterjesztése, a pártok kompetitív logikára való rászorítása, az alapjogok elismerése és intézményi garanciáinak kimunkálása, illetve az alkotmánybíráskodás kialakítása.

A francia és német történelmi ellentétek felszámolásával új alapokra lehetett helyezni az európai nemzetek együttműködését is; Schmitt konfliktusokra koncentráló elméletével szemben ezért sokkal inkább a pacifikált környezettel plauzibilis Rudolf Smend-i integrációelmélet könyvelhetett el magának komoly sikereket. Az 1950-es évektől formálódó, egyre mélyebbé váló integrációs gondolat aztán a szocialista társadalomalakítási kísérlet 1989-1991 közötti látványos összeomlását, a “történelem végét” követően még nagyobb felhajtóerőt kapott: a demokratizáció harmadik hulláma [6] még nagyobb területeket hajtott a liberális jogállamiság értékeinek fennhatósága alá.

A jog fejlődése, evolúciója Tóth olvasatában egy olyan irányt vett, amelynek során előbb visszaszorították, majd eltörölték a halálbüntetés alkalmazását; deklarálták a vallásszabadságot, a szekularizációt, az állam vallási és világnézeti semlegességét, és a vallási pluralizmus érvényesülését; végül az azonos nemű párok alkotmányjogi státuszát (az utóbbit pedig olyan filmek készítésével is “dramatizálták”, mint például a Kódjátszma). A “fejlődés” csúcsaként végül a mélyen vallásos ír társadalom népszavazáson törvényesítette a melegházasságot. Ezeket a változásokat egy ideig a magyar jogfejlődés is követte és leképezte: az AB megsemmisítette a halálbüntetést lehetővé tevő büntetőjogi passzusokat, elfogadta és kifejtette a világnézeti pluralizmus elveit, és nem minősítette alkotmányellenesnek az azonos neműek számára lehetővé tett regisztrált élettársi kapcsolatot.

Az Alaptörvény elfogadásával azonban a magyar alkotmány-és jogfejlődés más utat vett – Tóth interpretációjában egyértelműen negatív fordulatot -; az Alaptörvény a keresztény világnézet és értékek, valamint a magyar történeti örökség hangsúlyozásával felrúgta a világnézeti semlegességet, a férfi és nő számára biztosítja a házasságkötést, és expressis verbis nem mondja ki a halálbüntetés tilalmát. Teszi ezt egy olyan európai kontextusban, ahol a brüsszeli technokrácia bénítja az EU intézményeinek hatékonyságába vetett hitet, ahol nem alakult ki egy “We the people” identitással jellemezhető európai démosz, és ahol a társadalmi, gazdasági, politikai és legújabban a migrációs krízis talán alapjaiban kezdi ki a liberális demokrácia értékeit, és teszi lehetővé – a populizmus térnyerésével párhuzamosan – a rendkívüli jogrend kiszélesítését, a “jogok csorbítását” és a közpénzügyi szabályozás reformja címszó alatt az állami beavatkozás mértékeinek növelését. Világosan látszik, hogy az alkotmányos rendszerek közössége nem egy permanens és folyton fokozódó válság paramétereire volt kalibrálva; az európai közösség ebben a közegben képtelen kanti eszközökkel reagálni a turbulens helyzetre.

A válságra Tóth szerint három válaszlehetőség kínálkozik: a demokratikus deficit kiküszöbölése és az európai föderáció megteremtése; a “vissza a nemzetállamokhoz” alternatívája, amely a nemzeti hagyományok mentén erősítené meg a demokratikus intézményrendszert (ezzel a gondolattal jelenleg Nagy-Britannia igyekszik “incselkedni”); végül az “autokratikus ajánlat”, amely az európai idea destrukciójával jár, és amit az előadó meggyőződése szerint jelenleg hazánk is képvisel.

Tóth pesszimista értékelése szerint a magyar álláspont a migrációs válság kapcsán is unikális, ám meglehetősen “atavisztikus”: ti. az állampolgársági jog széles tömegek előtti megnyitásával szemben inkább egy etnikai alapon szerveződő, “orosz típusú” nemzetépítést igyekszik kimunkálni. A szólásszabadság terén a “veszélyeztetett státuszú” kisebbségek védelme helyett a többségi pozíciókban lévők védelmének megerősítését tűzi ki célul, a népi részvétel körének kiszélesítését pedig az ún. nemzeti konzultációk rendszeresítésére igyekszik redukálni.

Verebélyi Imre az előadásokat követő hozzászólásában  hangsúlyozta, hogy az Alaptörvény kétségtelenül az első alkotmány, amit egy szabadon választott Országgyűlés alkotott; az is kétségtelen ugyanakkor, hogy az előkészítő fázis a szakmai és a társadalmi vita szinte minden elemét nélkülözte (pedig Arisztotelész szerint sem alakítható ki megfelelő tervezés nélkül egy tökéletes alkotmány) [7], és az elfogadásnál sem sikerült a széles körű, az ellenzéki véleményeket is bevonó konszenzust kialakítani (miközben az első szabadon választott Országgyűlés, és az Antall-kabinet éppen ennek a politikai kultúrának a kialakítására törekedett). A hatályos alkotmányt mindezzel együtt fenn kell tartani, és fejleszteni kell.

Stumpf Isván hozzászólásában a “politikai rendszer elleni vádiratnak” nevezte Tóth hozzászólását, és bírálta azt a felfogást, amely az európai alkotmányosság kezdeteit 1945 utánra, a magyart pedig 1989-re datálja. Az 1949. évi XX. törvény elfogadását megelőzően Magyarországon évszázadokon keresztül formálódtak a történeti alkotmány vívmányai, és az európai fejlődés sem az “alapjogi fundamentalizmus” térnyerésével kezdődött meg. Utóbbi kétségtelenül sikersztoriként könyvelhető el, mert az individuális jogvédelem soha nem látott méreteket öltött,  és óriási politikai-intézményi háttérbázison nyugszik (beleértve az alkotmánybíróságok ténykedését is).

Bizonyos fogalmak – mint például a politikai és jogi alkotmányosság dichotómiája – “non grata” jellegűvé váltak a diskurzusban, holott ez az interpretációs keret olyannyira létezik, hogy még a Politikatudományi Intézet is használja.

Kérdésként merül fel az is, hogy ha lépten-nyomon európai alkotmányosságról beszélnek, akkor miért is vétek a magyar alkotmányos identitásra hivatkozni?

Az Alaptörvény valóban radikálisan szakít az eddigi teóriákkal, és tartalmi értelemben komoly változásokat kényszerített ki ezekhez képest. Ha  a Tóth által említett értékeket tekintjük európai standardnak, akkor az alkotmányunk  valóban szembefordul az 1945 utáni európai “hagyományokkal”, de ez sem egyedülálló példa, hiszen itt a Lengyelországban zajló változásokra is célszerű utalni.

Az alkotmányjog 1989 után a legdinamikusabban fejlődő jogággá vált (elég itt csak a komparatisztika “fellendülésére” gondolni),  és mára már politológiai, szociológiai és államelméleti komponenseket kénytelen hasznosítani, aminek nyomán valóban elodázhatatlanná vált az interdiszciplináris gondolkodás. Az Alaptörvény hatályba lépésével keletkezett új helyzetre az alkotmányjog tudományának szintén reflektálnia kell, és a “pretoriátus-lojális” véleményeket éppúgy kamatoztatni kell a diskurzusban, mint a provokatív, esetenként destruktív érveléseket; tehát egyfajta modus vivendi kialakítására van szükség. A defekteket szerinte ki lehet javítani, és még a “sólyomista” hagyomány és az alaptörvényi dogmatika között sem húzódik “kínai fal”.

Szigeti Péter ezzel szemben úgy látja, hogy 2010 után egy olyan domináns pártrendszer jött létre, amely nem kívánta magát alkotmányozó hatalomként sem megkötni, korlátozni. Az alkotmányozó hatalom minősített parlamenti többséghez történő telepítése szerinte szemmel látható visszaélésekhez vezetett, és azért is kerülhettünk “csávába”, mert feledésbe mentek Sieyes abbé gondolatai az eredeti alkotmányozó hatalomról.

Az Alaptörvény interpretációi körében Szigeti több változatot különböztet meg. Az első csoportba Sólyom László vagy Szoboszlai György véleménye illeszthető: szerintük a jogállamiság és a hatalommegosztás az eddig ismert formájában megszűnt. Vannak olyanok is, akik szerint nem tűnt el, csak “átalakult”: Stumpf István szerint a hatalommegosztás rendszerében hangsúlybeli eltolódások figyelhetők meg, és a szuverén (a parlament) igyekezett visszaszerezni a korábbiakban megtépázott méltóságát.  Végül létezik egy köztes álláspontra helyezkedő “tábor” is; Szigeti egyértelműen ebbe sorolta magát. Véleménye szerint ugyanis szövegszerűen és az intézményi kereteket tekintve jelentős a kontinuitás 1989 és 2011 alkotmányos konstrukciói között, ám a szellemiség és a joggyakorlat drasztikusan megváltozott a korábbiakhoz képest. Megtörtént a semleges ellenőrző szervek “birtokba vétele”, amelynek egyik nyilvánvaló manifesztuma az AB hatásköreinek csorbítása. A Nemzeti Hitvallás is az önkorlátozás hiányát példázza, hiszen a nemzeti-keresztény-konzervatív tábor értékrendjét emelték alkotmányos szintre, azaz a különös az általános rangjára emelkedett. Új helyzetet teremtett az is, hogy az Alkotmánybíróságot az alkotmányértelmezés során immáron a történeti alkotmány vívmányai is orientálják.

Az egyik fő kérdés Szigeti szerint az, hogy a szuverenitás és a jogállamiság eszményei egyáltalán összeegyeztethetők-e. A Schmitt-Neumann vitát hozta fel példaként, ahol Schmitt akként érvelt, hogy a kivételes állapotról döntő szuverént nem kötik korlátok, így a szuverenitás és a jogállamiság nem egyeztethető össze, míg Neumann szerint az abszolút szuverenitás eszményét fel kell adni, hiszen az emberi jogok és az AB ellensúlya igenis korlátozzák a szuverént. A szuverenitás és a jogállamiság eszerint összeegyeztethető, de csak egy alkotmányosan korlátozott hatalmú kormányzat esetén.

A vitát záró hozzászólások közül kettőt emelnék ki. Schanda Balázs szerint a jogállamiság “fejben dől el”, azaz egy kicsit weberi alapokon létezik: ha azt a képzetet társítjuk a jelenlegi jogrendszerhez, hogy az jogállami alapokon nyugszik, ha hiszünk abban, hogy a magyar állam jogállam, akkor az alkotmányossághoz társított eme képzetünk valóságot ölt. Smuk Péter Muppet Showra utaló záró szavai szerint pedig

nem az a kérdés, hogy megszűnt-e a jogállam, hanem hogy kit érdekel.

Cui prodest jogállam?

[1] Platón: Az állam, in Platón összes művei. Második kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 424. p. (Ford.: Szabó Miklós)

[2] Schmoller, Gustav: Ueber Zweck und Ziele des Jahrbuchs vom Herausgeber, in Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft im Deutschen Reiche. Jahrg. 5. (1881), pp. 1-18. at 1. p.

[3] Lásd Takács Péter: Államtan. Az állam általános sajátosságai. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2011, 41. p.

[4] Schmitt, Carl: Die Tyrannei der Werte. Lutherisches Verlagshaus, Hamburg, 1979

[5] Kant, Immanuel: Zum ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. Frankfurt-Leipzig, 1796

[6] Huntington, Samuel P.: The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press, Norman, 1993

[7] Arisztotelész: Politika. Második kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 1325b, 282. p.

Nemzeti szuverenitás: jöttünk, láttunk, visszavennénk?

A Heti Válasz legújabb címlapja nem akármilyen triumvirátus tagjaként ábrázolja a magyar miniszterelnököt: az elsősorban alterbalos attitűdjük nyomán  elhíresült Alexis Tsipras (frissen beiktatott görög kormányfő) és Pablo Iglesias (a spanyol Podemos vezetője, az egy esztendő múlva esedékes ibériai választások nagy esélyese) mellé sikerült montázsolni Orbán Viktor (a nemzeti-konzervatív Fidesz elnöke) arcmását. A sokat mondó cím szerint az elsőre bizarrnak tűnő társaság tagjai Európa fenegyerekeinek számítanak – az alcím pedig még ennél is impresszívebb mondattal igyekszik felkelteni az olvasóközönség figyelmét: “Orbán után a görögök és a spanyolok is szuverenitásharcot hirdettek”.

Napjainkban szinte már-már közhelyszámba megy az a kijelentés, miszerint az államok féltve őrzik szuverenitásukat – ezzel párhuzamosan persze az is a köztudomású frázisok sorát gyarapítja, hogy az állam szuverenitása a globalizáció és a regionalizáció hatására sokat veszít korábbi tónusából, egyesek szerint egyenesen elvész, mások szerint inkább csak átalakul.

A szuverenitás-féltés kapcsán hatásos, ám kissé pikírt módon a következőképpen fogalmazott a téma korabeli szakértője, Szabó József:

a szuverenitás az állam legfőbb dísze; drága ékszer, amelyet olyan féltő gonddal őriz minden állam, mint egy erényes nő az ártatlanságát. Ma már sok szó esik ugyan (főként önkéntes) korlátozásáról, de hogy az állam ebben meddig mehet el, azt éppolyan nehéz pontosan meghatározni, mint azt, hogy az előbbi fiatal hölgy meddig mehet el erénye kompromittálása nélkül.” [Szabó József: Hatalom, szabadság, szuverénitás, in Társadalomtudomány, XVI. évfolyam (1937), 249. p. Idézi többek mellett Takács Péter és Szabadfalvi József].

Néhány klasszikussá nemesedett államelméleti munkából azt persze már elég precízen kiolvashatjuk, hogy meddig is mehet az állam a szuverenitás (önkéntes) korlátozásában. A történeti fejlődés folyományaként az államnak óhatatlanul meg kellett válnia a szuverenitás némely szelvényeitől: Jellinek által megfogalmazott, de már korábbról ismert tény, hogy az állam ugyan a hatalom birtokosa, másfelől viszont a nép közös érdekeit is igazgatnia kell. Az állami önkötelezés (önkorlátozás) Jellinek által megfogalmazott elve a lényegét tekintve azt jelenti, hogy a hatalmat gyakorló állam saját elhatározásából fakadóan kötelezi el magát a közösség (az állampolgárok) érdekeinek képviselete mellett is: az állami közhatalom aláveti magát a saját maga alkotott törvényeknek. [Jellinek, Georg (1900): Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. O. Häring Verlag, Berlin, 1914, 369. p.]

Az államnak emellett nemcsak önmagát kell a törvény horgonyához erősítenie, de ezen túlmenően biztosítania is kell az alapvető szabadságjogokat és – az intézményvédelmi kötelezettségéből fakadóan – nem elegendő ezen jogokat biztosítania, de gondoskodnia is kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről [64/1991. (XII. 17.) AB határozat].

A XX. század második felétől aztán sikerült még egy lépcsőfokot is megugrani a szuverenitás önkorlátozásával összefüggésben. Eszerint az európai integráció (szűkítsük vizsgálódásunkat egyelőre erre a terepre) fokozatos mélyülésével a tagállamok a szuverenitás mind több és több részjogosítványait ruházzák át (önként és dalolva, persze a jogi szuverenitás formális fogalmának érintetlenül hagyása mellett)  az Európai Unió intézményeire, a tagállamok szintjén egyesítve egyes hatásköreiket. (Erre nézve lásd Kondorosi Ferenc – Visegrády Antal: Európa: Az állam-és jogfejlődés irányai. HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2011, 25. p.) A jogi szuverenitás nem zárja ki, sőt lehetővé teszi, hogy egy szuverén állam a saját érdekében, önként lépjen kapcsolatba más államokkal, és közhatalmának egy részét másokkal együtt gyakorolja, vagy akár egy regionális integrációs szervre delegálják azt.

Sikoly reload: az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Junkcer frászt kap a görög és a magyar miniszterelnöktől

Manapság (főként a 2008-as gazdasági és pénzügyi válság nyomán, de más okokból kifolyólag is,  mint amilyen például a bevándorlás kérdése vagy az egyes nemzeti kultúrák védelme a nem kívánatos civilizációs hatásokkal szemben) azonban mind többet és többet hallani a szuverenitás “revitalizásáról”. Ahogy a Heti Válasz zsurnalisztája, G. Fehér Péter a címlap kapcsán fentebb már jelzett cikkben konkrét példákra hivatkozva fogalmaz:

a földrészen megjelenő új politikai törésvonalak egyike az EU-ellenesség, a brüsszeli megszorításokra épülő diktátumok elvetése, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése.”

“Véget vetünk a memorandumok és megszorítások gazdasági és társadalmi abszurditásának. Ez a görög nép felelőssége és senki másé. Harcolni fogunk, hogy megszabadítsuk Görögországot az adósság igájától

Ekként üzent néhány nappal kormányfővé választása előtt Ciprasz, arról is beszélve, hogy a görögök nemzeti szuverenitása nem rongyolódhat egy üres tunikává.  (S bár az EU fura uraihoz vezető első útján kicsit visszább vett a hangnemből, retorikájának továbbra is integráns részét képezi a görög adósság elengedése, a megszorítások elutasítása és az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF neveivel fémjelzett ún. trojkával szembeni kormányzati politika megfogalmazása. S ha mindez nem lenne elég, hát konkrét lépéseket is bejelentett: a minimálbér emelését, a gyanús privatizációs ügyletek leállítását és a közszférából elbocsátott tisztségviselők visszavételét.)

Azt hiszem, Dél-Európában olyan kormányokra van szükség, amelyek megvédik a nemzeti szuverenitást.

Így riposztozott a Syrizával kapcsolatos aggodalmakra Pablo Iglesias, a spanyol Podemos vezetője.

A magyar miniszterelnök – miután sikeresen ebrudálta ki az IMF-et a hitel eredetileg tervezettnél korábbi időpontban történő visszafizetésével, különadót vetett ki a bankok és a vállalatok által realizált profit Magyarországon tartása érdekében, egyértelműen meghirdette a keleti nyitás politikáját és egyértelmű utalásokat tett arra, hogy az EU-nak nagyobb hajlandóságot kellene mutatnia a kereszény értékek képviselete iránt – nem egyszer pengetett hasonló húrokat. Legújabban a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában fogalmazott meg markáns különvéleményt a “laza, ésszerűtlen és visszaélésekre ösztönző” európai uniós bevándorlási politikával kapcsolatban: egyértelműen leszögezte ugyanis, hogy Magyarország nem kívánja vállalni a keresztény és az iszlám kultúra együttéléséből eredő kockázatokat, és bár tiszteletben tartja az eltérő francia és német álláspontot, ugyanezt várja el a szóban forgó országok politikusaitól is.

Nem akarunk multikulturális társadalmat

– summázta a magyar álláspontot.

A mai államelméleti és közéleti viták – a szuverenitás szinte teljes eliminálását és leírását követően –  tehát már inkább akörül forognak, hogy érdemes-e valamit visszavenni a szuverenitásban rejlő, és korábban már korlátozott/másokra átruházott nemzeti jogkörökből. Erényöveket felcsatolni?

Felségnek való vidék, avagy a szuverenitás színre lép

“Már a görögök is” – a társadalomelméleti gondolkodás egyik bevett formulája arra utal, hogy a legtöbb probléma gyökerei a messzi ókorig nyúlnak vissza. Ha a szuverenitást, mint a modern állam ismertetőjegyét kívánjuk vizsgálni (amint ezt a többségi államelméleti megközelítés teszi), sajnos ez a divatos blikkfang nem idézhető fel a teljes siker reményével kecsegtetően. Bár Pethő Sándor egy teljes monográfiát szentelt a szuverenitás ókori előzményei vizsgálatának (Pethő Sándor: Démosz vagy Deus? A szuverenitás két modellje a nyugati politikai gondolkodásban. Osiris Kiadó, Budapest, 2001), és az ókori Róma kapcsán is hozzáférhető néhány információ, mégis úgy vélem, hogy  vizsgálódásaink origóját ezúttal a késő középkor századainak keretei között kell elhelyeznünk.

A középkor vallás-és polgárháborúkkal tarkított, olykor az anarchiáig eszkalálódó, jogbizonytalanságot tükröző évszázadai közepette nem beszélhetünk a későbbi fogalmaink szerinti állami szuverenitásról: ebben a korban, a keresztény társadalom égisze alatt egyetlen terület sem kapcsolódott össze ilyetén szuverenitással. A pápaság és a császárság hosszúra nyúló harcában a kérdés éppen annak eldöntése körül forgott, hogy ki is tekinthető valójában az autoritás, a tekintély valódi forrásának. Ezeket a tényleges harci cselekményeket egy ideológiai síkon vívott küzdelem is kísérte: némely teológus a pápát, míg mások inkább a császárt jelölték meg a “szuverenitás” letéteményeseként. (Kiss J. László: Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003, 13. p.) I. Gelasius pápa a kérdés kapcsán Anastasius kelet-római császárnak írt soraiban akként fogalmazott, hogy

két hatalom (instancia) kormányozza a világot, felséges császár: a püspökök megszentelt autoritása és a királyi hatalom.” (VanDrunen, David: Natural Law and the Two Kingdoms: A Study in the Development of Reformed Social Thought. Wm. B. Eerdmans Publishing, Michigan, 2010, 33. p.)

Ebben a hosszú, teológiai érvekkel traktált vitából mindenképpen ki kell emelni Aquinói Szent Tamás nevét, aki a Summa Theologica című munkájában már egyértelműen síkra szállt az uralkodói autoritás (autocritas principi) mellett. (Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent István Társulat, Budapest, 1943, 224. p.) A következő nagy állásfoglalás a világi hatalom mellett az általában inkább irodalomórákról ismert Dante Alighieri nevéhez fűződik, aki Az egyeduralomról írt munkájában (1306) a közös dolgok rendezésére egy univerzális monarchia létrehozását javasolta, ugyanis meglátása szerint egyedül egy ilyen hatalom képes rendezni a kisebb politikai egységek állandó háborúskodását. A világcsászár által őrzött világmonarchiára véleménye szerint azért volt szükség, mert az emberi lét minden szférájának (az egyéneknek, a családnak, a községnek, a városnak és a birodalomnak) vezetőre van szüksége. (Dante: Az egyeduralom, in Kardos Tamás (szerk.): Dante Alighieri összes művei. Magyar Helikon, Budapest, 1965, pp. 401-476.)

Éppen ugyanez a kívánalom: a háború és a konfliktusok meghaladása, egy erős, a törvények érvényesülését kikényszerítő nemzeti hatalom felépítésének igénye hívta életre valójában a szuverenitás első eszméit is. Ezek többnyire persze az abszolút monarchák szinte korlátlan hatalmát igyekeztek legitimálni. Bodin fejedelmi szuverenitása és Hobbes Leviatánja valóban “felségnek való vidéket” igyekezett varázsolni a korábbi, feudális kiskirályok és oligarchák uralta területekből. Maga a szuverenitás szó is a francia “felség” (souverain) megszólításból eredt. (Erre nézvést lásd Oresko, Robert – Gibbs, G. C. – Scott, H. M. (eds.): Royal and Republican Sovereignty in Early Modern Europe. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.) Bodin szerint

a szuverenitás egy állandó és abszolút hatalma… azaz a parancsolás legfőbb hatalma. (…) Ez a hatalom abszolút és szuverén, mivel nincs más feltételhez kötve, mint amit Isten és a természet törvénye parancsol.” (Bodin, Jean: Az államról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, pp. 73-74, 78.)

Hobbes Leviatánja pedig az uralkodói szuverenitást alapozta meg, amelyben minden hatalmat és erőt egyetlen személyre vagy testületre ruháznak át annak fejében, hogy a hatalom birtokosa(i) fenntartsák a közrendet és a közbiztonságot. Az alattvalók azáltal, hogy lemondtak a természeti állapotra jellemző önérdek-érvényesítési lehetőségeikről, függési státuszba kerültek: az uralkodói akaratnak ugyanis minden szerződő fél alá van vetve. (Hobbes, Thomas: Leviatán. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001, pp. 196-197.)

Andre Martins de Barros: Le Monarque

Bodin és Hobbes elméletei az államszuverenitás kategóriájának teljes térhódításához vezettek. (Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Complex Kiadó, Budapest, 2008, 43. p.) Az állami szuverenitás térnyerésének szimbolikus dátuma azonban minden kétséget kizáróan 1648, a “vesztfáliai béke” néven elhíresült békekötés éve volt. A vesztfáliai rendszerrel vette hivatalosan is kezdetét a modern európai nemzetállamok plurális rendszere. Az Osnabrückben és Münsterben aláírt békét Leo Gross egy olyan “magasztos kapuként” írta le, amely a “régi világból az új világba vezet.” [Gross, Leo: The Peace of Westphalia: 1648-1948, in American Journal of International Law, 42, (January 1948), 28. p.] A vesztfáliai békerendszerrel igazából Grotius álmát váltották valóra. (Philphott, Daniel: Sovereign Statehood: The Revolution at Westphalia, in Hashmi, Sohail H. (ed.): State Soverignty: Change and Persistence in International Relations. The Pennsylvania State University Press, PA, 1997, 30. p.) A mintegy három évszázados “inkubációs időszakot” követően életre keltett rendszer az államok egyenlőségét és szuverenitását tételezte, a kormány, a terület és a lakosság egységeként felfogott szuverén államiság középpontba helyezésével. (Philphott, Daniel: Revolutions in Sovereignty. How ideas shaped modern international relations. Princeton University Press, Princeton-Oxford, 2001, pp. 76-77.)

Krasner szerint a szuverenitásnak négy jelentése ismert, és ebből mindössze egy illethető a szűkebb értelemben vett “vesztfáliai” jelzővel: ez a szisztéma minden külső “játékost”, szereplőt kizár a belső politika alakításából, a kormányok döntéshozatalából, azaz az államok a külső hatalmaktól és szereplőktől függetlenül, a saját belátásuk szerint alakíthatják a belpolitikájukat. (Krasner, Stephen D.: Sovereignty. Organized Hypocrisy. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1999, 4. p.) Ehhez társul még az állam nemzetközi közösség általi elismertsége (nemzetközi jogi szuverenitás), az állam ellenőrző és szabályozó képessége (klasszikus vagy belső szuverenitás), illetve a határok védelme, az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke határok közötti áramlásának ellenőrzése. (Krasner, 1999, pp. 3-4.)

Kiss J. szerint a vesztfáliai modell három jelentős mozzanattal bír: a hatalom legfontosabb forrása az ellenőrzött terület (az államnak pontosan körülírt határai vannak, amelyen belül korlátlan erőszak-monopóliummal, jogalkotó hatalommal és adószuverenitással rendelkezik); az államok a nemzetközi rendszer alapvető, ha nem egyetlen szereplői; a szuverén államok egymás között egyenjogúak, hatalmuktól és nagyságuktól függetlenül. (Kiss J., 2003,  pp. 13-14.)  Ezzel tehát sikerült az állam hatalmát és tevékenységi szféráját egy meghatározott területhez kötni, illetve ott koncentrálni és monopolizálni, téve mindezt a szolidaritást és lojalitást jól mozgósító nemzeti szuverenitás nevében. [Segesváry Viktor: A globalizációs álmok után egy széttöredező világ. Mikes International, Hága, 2006, 24. p.; Smith, Anthony D.: A nacionalizmus és a történészek, in Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (Szöveggyűjtemény). Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 10. p.) A nemzet kibontakozó eszméjének megkonstruálásával létrejött ugyanis az az imaginárius közösség (Anderson, 2004, 107. p.), amelynek tagjai akár különböző áldozatok meghozatalára is hajlandóak lesznek. A nemzet ekként “egyetlen roppant szolidaritássá” válhat, melynek

“lényeges elemét jelentik az áldozatok, amelyeket őseink hoztak és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni” – vélekedett Ernest Renan. (Mi a nemzet? In Bretter Zoltán – Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, pp. 185-186.)

 A nemzeti öntudat felébresztésével kétségtelenül könnyebben lehetett legitimálni a “nemzet tagjaira” háramló olyan kötelezettségeket, mint például a katonai szolgálat teljesítése, vagy a hatékony újraelosztás adóterheinek viselése. (Habermas, Jürgen: A posztnemzeti állapot és a demokrácia jövője. L’Harmattan-Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2006, 61. p.)

A következő posztban azt a kérdést kívánom körbejárni, hogy milyen folyamatok mentek végbe, amelynek köszönhetően egyes vélemények szerint

az államok kezében az 1648-as vesztfáliai békétől kezdődően felhalmozott szilárd hatalmi koncentrációnak vége, legalábbis egy időre.” (Matthews, Jessica: Power Shift, in Foreign Affairs, Vol. 76., No. 1. (1997), 50. p.)

Post Navigation