Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “szeptember, 2019”

Nick Slater: Legyen minden állam mikroállam!

A hétköznapok világában – általában a privát autonómia védelmi szférája alá tartozó szituációkban – közhelyszerűen szokás emlegetni, hogy „nem a méret a lényeg”. Ez a frázis aztán a tudományosság terepére is beszüremkedett:  a fogyasztói társadalom kritikáját olvasva, és egy emberközpontú közgazdaságtan alapjait vizsgálva Ernst Schumachertől megtanulhattuk, hogy „a kicsi szép”.  Az államelmélet és az államtan művelői régóta vizsgálják azt a kérdést, hogy az állam tevékenységének mekkora kiterjedésű területen lehet, szabad vagy kívánatos zajlania. Már Platón is arról elmélkedett, hogy „a dőzsölő államok” legnagyobb problémája a területből (a terjeszkedés iránti szükségletből) fakadt; a későbbiek folyamán pedig Bodin, Bacon, Montesquieu vagy éppen Rousseau fogalmazták meg az állam méretével kapcsolatos, azóta klasszikussá nemesedett meglátásaikat.

Az állam ideális méretét firtató kérdések a modern politikatudomány megjelenésével már kevésbé számítottak hangsúlyosnak; gyakorlatilag egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy a demokrácia a mérettől függetlenül bármely államban megvalósítható, amelyben az ehhez szükséges gazdasági, kulturális és társadalmi feltételek adottak. Az államiság nélkülözhetetlen kritériumának számít ugyan a terület, de semmilyen előírás nem érvényesül azzal kapcsolatban, hogy hány km²-től válhat érdemessé egy parcella az állami titulus használatára. Az államok szuverén egyenlősége pedig nemzetközi jogi alapelvként érvényesül; a szuverén államok eszerint egymás között egyenjogúak, hatalmi potenciáljuktól és területi kiterjedtségüktől függetlenül (elvben elismerik tehát Emerich Vattel 1797-ben kelt aforizmáját, miszerint „a törpe is pontosan annyira ember, mint az óriás, egy kis köztársaság nem kevésbé szuverén, mint a leghatalmasabb királyság.”)

Az állam ideális kiterjedtségével, méretével kapcsolatos kérdések azonban nem végleg tűntek el a porondról. Nick Slater idén nyáron megjelent cikke amellett érvel, hogy a mikroállamok, azaz a kis méretű államok világa az állampolgárok számára egy sokkalta komfortosabb atmoszférát teremthetne meg. Az alábbiakban e cikk általam fordított változatát olvashatják el az érdeklődők.

A bolygónkon fellelhető nemzeteket mikroállamokra lenne ildomos osztani. Ez sok szempontból kívánatosnak bizonyulna – a polgárok boldogabbak lennének, Földünk egészségesebbé válhatna, és sokkalta ritkábban keletkeznének konfliktusok. Az emberek a korábbi korokban nagyon hasonlóképpen szervezték meg társadalmaikat, és ebből a megoldásból pozitív történések sarjadtak ki.  Az ősi mikroállamok keretei között kimunkált gondolatok és intézmények az emberi civilizáció történetét szemlélve a haladás legnagyobb katalizátorainak bizonyultak. A polgárok azonosulnának e projekt újraindításával, így a városállamok és a mikronemzetek reneszánsza pozitív fejleménynek számíthatna.

Az elgondolás nemcsak előnyös lenne, de nagy népszerűségnek is örvendene. A jobb-és baloldali gondolkodású emberek is fogékonyak a mikroállamok elgondolása iránt. Senki sem azonosul azzal, ha egy távoli központból uralkodó csoport irányítja az életét; nem véletlen, hogy az olyan helységek, mint Washington D.C., Brüsszel vagy London gyakorta az arrogancia és a korrupció szinonimáiként tűnnek fel. Attól függetlenül, hogy nem szimpatizálsz a libertariánus vagy libertariánus-szocialista felfogással, még egyetérthetsz azzal, hogy egy hatalmas, centralizált állam nem ágyaz meg egy igazságos és kellemes társadalom kifejlődésének.

Jelentősebb szeparatista mozgalmakkal szinte a világ minden régiójában találkozhatunk, és bár az egyedi politikai megoldásaikat illetően elég nagy eltérések mutatkoznak, mégis mindegyikük a helyi autonómia iránti alapvető emberi szükségletet tükrözi vissza. Az Egyesült Államokban kiáltották ki az ún. Második Vermonti Köztársaságot, melynek tagjai azért akarnak elszakadni az USA-tól, mert olvasatukban az már nem tekinthető működőképes köztársaságnak, csak egy diszfunkcionálissá vált Birodalomnak, amely nem képes kielégíteni a polgárok igényeit, érzéketlen azok gondjai, valamint a globális közösség egészségi szempontjai, és közös bolygónk jóléte iránt. Ugyancsak az USA-ban található a Lakota Köztársaság, amely Nebraska, Észak-Dakota, Dél-Dakota és Montana sziú szabadságszerető indiánjaiból rekrutálódik, akik a gyarmati apartheid rezsim uralma alatt kulturális és fizikai genocídiumnak voltak kitéve. A Kaszkádia-mozgalom pedig a Csendes-óceán északnyugati részén fejt ki egyre intenzívebbé váló tevékenységet, és már jócskán túlmutat néhány, a fehér felsőbbrendűség gondolata iránt elkötelezett tag bevonzásán.

Ahogy az utolsó példánk is mutatja, a szeparációs törekvéseknek sötét oldala is létezhet. Nem nehéz magunk elé képzelni egy olyan „ésszerű” fasisztát, mint amilyen Richard Spencer, aki egy csak fehér emberek előtt nyitva álló mikroállam megalapítását pártolja, és a fekete bőrű embereknek azt mondja, hogy „Nem sikerült egymást boldogabbá tennünk. Együtt fogunk elköteleződni a paradigmaváltás mellett.” Richard Spencer ezeket a gondolatokat egy 2016-ban megjelent Mother Jones-interjú során osztotta meg. Létezik olyan érvelés is, miszerint az elnyomás legdrasztikusabb formái éppen helyi szinten valósulnak meg – számos kisvárosban élő ember találta már magát szemben az  „ítélkező közösség” számonkérő gyakorlatával, melynek eredményeként nyomorúságosnak vagy éppen csapdába esettnek érezte magát. A nagy területi állam által hozott hatósági rendelkezéseknek elméletileg védelmet kellene nyújtaniuk az ilyen erőkkel szemben, és menekülési útvonalat kellene biztosítaniuk az áldozatok számára, ha az elnyomó erők tevékenysége elviselhetetlenné válna. De végső soron mindig továbbállhatsz egy nagyobb városba.

Ugyanakkor semmi sem indokolja azt a feltételezést, hogy a mikroállamok világa képtelen lenne hasonló védelem nyújtására vagy menekülési útvonalak biztosítására, ahogyan az sem szükségszerű, hogy olyan „tiszta” etnikai enklávékat akarnának létrehozni, mint a fanatikus Jim Crow. A nagy területi állam vonzereje mind a szó szoros értelmében, mind képletesen abban rejlik, hogy alternatívát kínál a helyiek számára az autoritás, az életmód vagy éppen a fizikai hely(zet) tekintetében. Az áthatolhatatlan határokkal körbevett mikroállamok világa egyszerűen megvalósíthatatlan – vegyük például az Egyesült Államokat, amely az államhatárok szigorú fenntartása nélkül képtelen volna érvényre juttatni az áruk és a személyek szabad mozgását. S az USA az emberiség történetének leggazdagabb és legkiválóbb állama: miért ne működhetne hát egy hasonló modell szerte a világon?

De hagyjuk egy pillanatra az Egyesült Államokat! A centralizált hatalom ellenzői nemzetközi síkon még sokrétűbbnek mondhatók. A dél-mexikói zapatisták már évtizedek óta folytatják harcukat az őslakosok jogai és az anti-globalizációs törekvések érdekében. A szíriai Rojava anarchikus állapotok uralta régiójában az ökofeminizmus és a közvetlen demokrácia melletti elköteleződéssel találkozhatunk. Spanyolországban a polgári liberálisok, a szocialisták és a nacionalisták törékeny szövetsége verődött össze a független Katalán Köztársaság melletti küzdelem érdekében (ismert, hogy a Franco-diktatúra a katalán nyelvet és kultúrát a XX. század nagyobb részében elnyomta). A Fülöp-szigeteken a Moro Iszlám Felszabadítási Front ellenzi, hogy vallási szempontból tekintsenek Manilára, míg a Mianmari Egyesült Wa Állam Dél-Ázsia azon csoportosulásai közé tartozik, amely etnikai alapon határozza meg az önrendelkezési jogot (ez a csoport a kiterjedt kábítószer-kereskedelem révén meglehetősen robusztussá vált).

Akárhogy is, egy szempont bizonyul döntőnek: az emberek túlnyomó többsége a politikai, kulturális vagy társadalmi hátterétől függetlenül nem kedveli, ha távoli hatalmi központok irányítói tartják őket ellenőrzés alatt. Ez az oka annak, hogy egy bizonyos időponton túllendülve minden gyarmati birodalom összeomlik, és ez áll annak hátterében is, hogy a rendkívül nagy kiterjedésű országok (például az Egyesült Államok, Oroszország, Kína vagy Brazília) a  nyers erő és a fokozott felügyelet egyvelegét alkalmazzák annak érdekében, hogy irányításuk alatt tudják tartani a népességüket. A nagy államok működtetése drága és elnyomó üzletet jelent; nem csoda hát, hogy mindenki utálja őket – vagy legalábbis ezt állítja.

A mikroállamok viszont sokkalta kellemesebb helyeknek tűnnek a polgárok számára – merő véletlenségből magam is egy ilyenben élek, és megerősíthetem, hogy igazuk van. Hajlamosak is vagyunk itt hosszabb ideig élni: a várható élettartam tekintetében a top tíz országból kilencet mikroállamnak lehet tekinteni (Svájc persze kissé kiterjedtebb, de népessége még mindig kisebb, mint New York City-é). Emellett a mikroállamok a bankszámlákra is jó hatással vannak: az olyan európai mikroállamokban, mint amilyen Luxemburg, Lichtenstein vagy San Marino, az életszínvonal talán a világon a legmagasabb. Noha nehéz általános érvényű megállapításokat tenni a mikroállamok egyenlőtlenségi szintjeire nézve, hiszen magas a hosszú és rövid távon bevándorlók aránya (Andorrában például a népesség kétharmada nem őslakos), Éloi Laurent a 2008-ban megjelent Az államok méretének gazdasági következményei 50 év távlatából című tanulmányában általános megállapításokra próbált jutni. Eszerint „a mikroállamok jövedelem-és termelékenységi szintje átlagosan magasabb, mint a kis államoké, és nem növekszik lassabban, mint a nagy államokban.” Ironikus módon ugyanazok a globalizációs erők, amelyek nyilvánvalóvá tették a centralizált államok hiányosságait, és felgyorsították gépezetük rozsdásodását, hozzájárultak  „a kis méretű országok gazdasági életképességének elősegítéséhez, méghozzá annak révén, hogy a [gazdasági] nyitottsággal járó előnyök még a mikroállamok esetén is ellensúlyozzák a sebezhetőségből fakadó hátrányokat.”

Ez nem maradhatott észrevétlenül a különböző politikai meggyőződésű véleményformálók számára sem.  A Miért gazdagabbak és boldogabbak a kis államok? című, a Conservative Journal hasábjain megjelent cikkében Hannes H. Gissurarson amellett érvel, hogy „a nagy piacok és a kis államok kombinációja kiemelkedő gazdasági értéket képvisel, továbbá politikai jelentéstartalommal is bír.”  Neal Davidson a Jacobin című lapban publikált, Szocialista érvek a szabadság mellett című írásában kifejtette, hogy azok  „a nem nacionalista” indíttatásból fakadó megfontolások, amelyek mentén az emberek bizonyos csoportjai kinyilvánítják a saját szuverenitásuk megerősítése iránti  vágyukat (például a szigorú megszorítási politikák foganatosítása miatt az Európai Unióval szemben táplált őszinte ellenszenvből eredően), sokkal befolyásosabbak, mint amennyire azt a hagyományos médianarratíva elismeri. E gondolat hátterében sokszor az a meggyőződés áll, hogy jó, ha az erőforrások optimalizálása az egyes országokat illeti meg, kivéve abban az esetben, ha megfelelőbb, hogy abba mindenkinek van beleszólása.

Miközben a baloldaliaknak óvatosnak kell lenniük, hogy a jobboldali gondolkodási kánon mely fordulatait hasznosítják a mikroállamok melletti érvelés során, a hasonló célkitűzés nem feltétlenül jelent problémát. A hatalmas, centralizált államok „ragadozó kapitalista iparágak” (predatory capitalist industries) miatti gyengülése akár jó és szükséges lépésnek is bizonyulhat, de csak abban az esetben, ha ezeket az eszközöket először a Facebookhoz, a BlackRockhoz vagy a Goldman Sachshoz hasonló óriások ártalmatlanításához használják. Ha eközben egy jobboldali a mikroállamok magasztalásába fog, és véletlenül a béke (az apró nemzetek nehezen tudnak nagy hadseregeket működtetni vagy tengerentúli katonai bázisokat fenntartani) vagy az egyenlőség (a kis államok nem tudják olyan könnyen érvényesíteni az akaratukat, mint a nagyok) mellett érvel, miért is kellene leállítanunk?

Természetesen számos ellenvetést tehetünk arra nézve, hogy minden államnak mikroállammá kell alakulnia. Néhány ellenérv meggyőzőnek tűnik, néhány viszont nem – függetlenül attól, hogy realista, pragmatista vagy éppen más homályos alapokon nyugszik-e. A helyt nem álló ellenérvek – mint például az, hogy a nagyobb politikai egységek jobban képesek kifejezésre juttatni a nagyon is különböző népesség közös identitását, vagy hogy olyan óriási problémákkal kénytelenek küzdeni, mint a klímaváltozás – figyelmen kívül hagyják, hogy a közös identitás érvényesítéséhez milyen brutális elnyomásra van szükség (lásd a kínai kormány folyamatos törekvéseit a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület beolvasztására), valamint azt a tényt, hogy egyetlen nemzetközi testület sem képes értelmes intézkedéseket foganatosítani a renitenskedő nagy nemzetekkel szemben (lásd a Trump-kormányzat sikeresnek mondható kísérleteit a párizsi megállapodás megtorpedózására, kifarolását a nukleáris fegyverek terjedését megakadályozni kívánó szerződésekből vagy éppen szembeszegülését az olyan törekvésekkel, amelyek a nemzetközi jogi normák betartására sarkallanák Izraelt). A jelenleg rendelkezésre álló lehetőségeink hatástalanok; másokat kell hát kipróbálnunk.

Az államok mikroállamokra való felosztása bonyolult, de egyáltalán nem lehetetlen vállalkozásnak ígérkezik. S bár nem feltétlenül kell egyszerűsíteni a nagy államok kicsivé alakításának bonyolultságán, mégsem szabad túlságosan túllihegni a dolgot. A bonyolultság néha legitim okokból fakad, néha viszont csak a szakértői kasztok foggal-körömmel védett tákolmányairól van szó, hiszen e csoportok hatalma és presztízse attól függ: képesek-e elhitetni azt, hogy ők az egyetlenek, akik meg tudják oldani a saját maguk teremtette problémákat.

David Graeber könyve, az Értelmetlen munkahelyek (Bullshit Jobs) kiválóan illusztrálja, hogy miként is néz ki ez a gyakorlatban. Graeber azt vizsgálja, hogy egy német katonai egység miként kezeli a logisztikai igényeket: egy számítógép egyik irodából a másikba való átviteléhez például három alvállalkozói szintet is igénybe vesznek. Az az egyszerű folyamat, amit egy ember öt perc alatt el tudna végezni (húsz méter megtételével átviszi „A” szobából  „B” szobába a gépet), ezáltal fél tucat ember egynapi munkaidejét kitöltő tevékenységgé válik. Ilyen a hatékonyságáról ismert német katonaság – képzeljék csak el, milyen szövevényes lehet egy olyan intézmény, amely még csak hírből sem ismeri a hatékonyságot!

A legtöbbünk nem véletlenül szkeptikus a felfuvalkodottá vált bürokráciával, valamint az ügyfelekkel mindennemű kapcsolatot elveszítő bürokratákkal szemben. Ugyanakkor csendes és zsigeri félelemmel vesszük tudomásul, hogy ezt a létesítményt is áthatja a too big to fail logikája, és a legjobb, amit remélhetünk, hogy e rendszer képes a jelenlegi életszínvonalunk további csökkenésének megakadályozására. A helyzetünk így is elég bizonytalan, miért kockáztassunk hát? Tudjuk, hogy milyen nehéz inzulinhoz jutni, megengedni magunknak, hogy mindig friss zöldséget fogyasszunk, vagy gondoskodni gyermekeinkről és öregedő szüleinkről. Nem lenne sokkal bölcsebb, ha bizonyos reformoknak vetnénk alá az államot – például a nagyobb átláthatóság vagy a polgárok  könnyebb visszajelzési lehetőségének megteremtésével –, ahelyett, hogy elindulnánk a káosz lejtőjén, az egyszerűnek és romantikusnak tűnő múlt mellett érvelve, és nosztalgikus szavakat kántálva?

Ugyanezeket az érveket hangsúlyozza bolygónk egyik legkegyetlenebb és legkizsákmányolóbb intézménye, az  amerikai egészségipar is, pusztán azért, hogy visszatartson minket az olyan lépésektől, amelyek megtétele megfosztaná őket attól a lehetőségtől, hogy hatalmas bevételeket vágjanak zsebre a legsebezhetőbbek kárára. Mark Twaint parafrazálva, valahányszor az egészségügyi vezetők oldalán találod magad, ideje megállnod és eltöprengened.

A „nagy változások nagy kockázattal is járnak” nem bizonyul jó érvnek, ha a mikroállamokról vitatkozunk, ezért nincs is szükség hosszabb cáfolatokra (az egyedül járható út érveink igazolására, ha 1) legyőzzük az érveink ellenzőit, 2) megtapasztaltatjuk velük, hogy miért tévednek). A világ mikroállamokra való felosztásával szembeni egyéb szkeptikusok azonban megérdemlik, hogy becsülettel cáfoljuk meg az érveiket.

Hol is kezdjük?

Ha valamit megtanulhatunk a Brexit-hercehurcából, az valószínűleg az, hogy egy ereje fogytán lévő állam borzasztóan rendezetlen állapotokat tud maga után hagyni. Egy ilyen gépezet olyan sok mozgásban lévő alkatrészből áll, hogy egyszerűen lehetetlen egyenesben tartani, így a hibák elkerülhetetlenek – néha akaratlanul bezárod magad az autódba egy jól jövedelmező kereskedelmi üzletkötés felé vezető úton, időnként elfelejted, hogy milyen útleveled van, és néha 17,8 millió dolláros szerződést kötsz egy komptársasággal, amelyről aztán kiderül, hogy nincsenek is hajói.

A közgazdászok és az agytrösztök szeretnek minket arra emlékeztetni, hogy a modern társadalmak milyen nagymértékben függnek a hosszú, és pokoli mértékben összekapcsolt ellátási láncoktól. Csak vess egy pillantást a reggelidhez tálalt avokádós pirítósra; a gluténmentes kenyeret egy osztrák vállalat készítette rizsparéjt tartalmazó perui lisztből, és eredeti mexikói összetevőket tartalmazó, guacamole-szerű ételből. Reggelizés közben egy svéd tervek alapján Kínában, román illetőségű fából gyártott széken ülsz, és a koreai telefonodat nyomkodod, amely egyébként Kongóban bányászott ásványok felhasználásával gyártottak, és görög hajókkal szállították el egy indiai gyárból.

Mielőtt ezek a termékek hozzád kerülnének, meg kell feleltetni őket a nemzetközi szabványirodák által megállapított minőségi előírásoknak, át kell esniük a központi állami hivatalok többszörös ellenőrzésén, és viszonylag rövid idő alatt kell őket hatalmas távolságokra szállítani.

Na, kezded már kapisgálni a dolgot?

Tudjuk persze, hogy a problémáinkra nem adható valamilyen szellemes egysoros válasz, ezért sokan azt gondolják, hogy eleve nem is születhet semmilyen válasz. De nem ez a helyzet – többféle válaszlehetőség is létezik, és ha a centrumhoz tartozó, intelligens és nyitott gondolkodású ember vagy, akkor öt percnyi gondolkodás után bármelyik választ meg fogod érteni.

Az első lépés, hogy meghatározzuk, milyen problémára is próbálunk gyógyírt találni. Gondoljuk csak át a fentebb említett gluténmentes kenyér példáját! Valóban szüksége van-e a társadalomnak becsvágyó államokra ahhoz, hogy a kenyerünk rizsparéjból készüljön? Ne értsenek félre, fantasztikus gabonáról van szó! Csak éppenséggel… ha holnap nem lenne ott az asztalunkon, éreznénk-e többet múló bosszúságnál?! Ha hat hónapig nem tudnál ilyen terméket fogyasztani, milyen gyakran gondolnál rá?

De játsszunk csak el a gondolattal, hogy minden nap eszedbe jutna! Ez esetben azok az államok, amelyek nem gyártanak rizsparéjból készült kenyeret, számodra nem is léteznek! (Feltehetően vannak olyan dolgok is, amelyek nélkül a hazád polgárai is meglennének, mint például a macskák hátsó fertályára tervezett ékszerek vagy éppen a Dentomax Tongue-Smoothener XL™; ezek beszerzésére nem kell időt és energiát pazarolni, így mindjárt egyszerűsödik is az államod teendői.)

Ez már a „hol is kezdjük el” kérdés megválaszolásához vezet minket: készítenünk kell egy olyan tervet, amely a helyi igényekhez és körülményekhez próbál idomulni. A tervben tetszőleges számú megoldási javaslattal élhetünk, méghozzá végtelen számú lehetőség alapján. Nem mondhatjuk persze azt, hogy „minden mikroállamnak X tervet kell követnie annak érdekében, hogy szert tegyen a rizsparéjra”, de nem olyan vérlázító elképzelni, hogy az olyan gondolkodók, mint Rhiana Gunn-Wright (baloldali politikus, aki Michigan számára segített kidolgozni egy átfogó tervet, és most a Green New Deal kimunkálásán ügyködik), működőképes ötletekkel rukkolhatnak elő. Ha Matt Bruenig és a People’s Policy Project képes kidolgozni egy átfogó tervet a gyermekszegénység felszámolására az Egyesült Államokban, akkor a tehetséges és elhivatott emberek más csoportjai is megtalálhatják a módját, hogy beszerezzék a rizsparéjt, az asztmainhalátort, az elektromosságot, vagy az Indiana Jones DVD-szettet, ami a gazdag és teljes körű élethez szükséges. Ahogy egyszer Ursula K. Le Guin mondta: „az emberek bármilyen hatalommal szemben ellenállhatnak, és megváltoztathatják azt.”

Természetszerű persze, hogy nem minden változás bizonyul óhatatlanul a legjobbnak. Képzeljük el, hogy mikroállamaink szép új világában „A” mikroállam az összes asztmainhalátorát „E” mikroállamtól szerzi be.  E két állam között csak vonat révén van összeköttetés, és a célállomásig „B”,  „C”  és „D” mikroállamokon is át kell haladni. Három különféle állam, három különféle joghatósággal… a helyzet nem tűnik túl rózsásnak. Minden külön vámvizsgálat legalább egy órát vesz igénybe, miközben „A” mikroállam lakosai már levegő után kapkodnak. Szó szerint élet és halál kérdéséről van szó –  minden költői túlzás nélkül elismerjük a  helyzet fonák voltát. Ez nem éppen azt sugallja számunkra, hogy Amerikai jelenlegi egészségügyi ellátórendszere hatékonyan működik – lehet, hogy ha további közvetítő szereplőket vennénk számításba, a helyzet csak tovább romlana?

Persze! De ez a helyzet csak akkor állhatna elő, ha „B”,  „C”  és „D” mikroállamok elsődleges motivációi a mai nemzetállamokhoz hasonlóan a féltékenység, a gyanú és a félelem lennének. Konfliktusok persze mindig felmerülhetnek, de a rendezésük módját mi tudjuk megválasztani. A mai megaállamok kollektív szerződést kötöttek, hogy megakadályozzák a nukleáris támadást – a holnap mikroállamai ugyanilyen szerződést hozhatnak tető alá, vállalva, hogy tartózkodnak az agresszió egyéb formáitól is (ami egyébként a túlnyomó többségük elemi érdekeit szolgálja).

Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ez a megoldás működni fog? Nos, nem lehetünk biztosak benne. Az élet a próbatételek és hibák folyamatából áll, és bármilyen stratégia kudarcra lehet ítélve, függetlenül attól, hogy milyen elgondoláson alapul. Az igencsak túlméretezett, harcias és barátságtalan államok ma ismert világában is kísérletezünk a különböző lehetőségekkel – ilyen kísérlet tettünk a Nagy Gazdasági Világválság, az 1970-es évek energia-fiaskói, az 1980-as évtized gazdasági recessziói vagy éppen az 1990-es évek dotkomválsága rendezésére, hogy a 2008-as globális gazdasági válságot már ne is említsük.

Ha állandóan azt sulykolod, hogy abszurd dolog a mikroállamokról álmodozni, nem azt jelenti, hogy a reálpolitika agyafúrt mestere vagy, pusztán azt, hogy nincsen fantáziád.

Hogyan osszuk fel az államokat?

Ez már ízlések és pofonok kérdése – s a válaszaink néha bizony mérföldekre esnek egymástól. Nem létezik tehát egy mindenki számára elfogadható megoldás: képtelenség lenne azzal a javaslattal előrukkolni, hogy minden mikroállam 150.000 lakossal rendelkezzen vagy a határai tetraéder alakzatúak legyenek, 275 négyzetmérföldes felszíni területtel. Ha a mikroállamok alapításának hátterében az ember szabadság iránti vágya munkálkodik, akkor a népsűrűségüket, földrajzi kiterjedésüket  vagy természetes összetételüket nézve igencsak változó képet mutathatnak.

Egyrészt lehetőség van a mikroállamok fogalmának lazább meghatározására, például akként, hogy „olyan államok, amelyek sokkal kisebbek a jelenlegi, átlagos méretű államoknál”, ami persze további bonyolult kérdésekhez vezet. Vegyük például a Vatikánt, amely 1000 lélek otthonául szolgál. A szülőhazám, Andorra is mikroállamnak számít, népessége hozzávetőleg 77.000 fősre tehető. Ez az arányokat nézve körülbelül akkora különbség, mint ami az Egyesült Államok és Costa Rica között van. Svájc az „apró, független, nagyobb államok által körülvett nemzetek” iskolapéldája, mégis több mint 8,4 milliós népességgel bír. Ilyen hatalmas eltérések mellett vajon elkerülhetetlen-e, hogy az uralom és a kizsákmányolás azonos mintázatai honosodjanak meg?

Talán? De ha feltételezzük, hogy az olyan „nagy” mikroállamok, mint Svájc – amely a világ egyik legkevésbé agresszív és hatalmaskodó állama – reagálnának arra a globális tendenciára, amely a saját értékek védelmét helyezi előtérbe… máris veszélybe kerülnének a pacifizmus értékei? Lehetséges, mégis inkább cinikusabb, mint okosabb azt mondani, hogy minden ember, akinek gyereke van, rossz szülő.

Ez azt is feltételezi, hogy a nagyobb mikroállamok nem rendelkezhetnének a saját felosztásukról. Svájcban például nehéz lenne elképzelni, hogy Romandy francia nyelvterülete, Ticino olasz ajkú kantonja, vagy a német nyelvűek által lakott északi kantonok visszakapnák a korábban élvezett autonómiájukat, mihelyst megszabadulnának attól a veszélytől, hogy a nagyobb szomszédaik elnyelik őket.

Az igazság az, hogy nem tudjuk kimunkálni a világ mikroállamokra történő felosztásának legjobb módozatát. A nyelvi és kulturális csoportosítás bizonyos esetekben logikus lehetőségnek bizonyulhat, míg más esetekben inkább a természeti környezet paraméterei – a hegyek, sivatagok vagy vízgyűjtő területek – jelölhetik ki a határokat. Ezen a ponton szükséges leszögezni, hogy a mikroállamok határainak egyáltalán nem kell azokkal a sajátosságokkal bírniuk, mint a ma ismert államhatároknak: a jövőben kialakítandó mikroállamok határainak rendezését inkább a nemzetközi vizek mintájára lenne érdemes kialakítani.

Néhány mikroállam nyilvánvalóan kevésbé lesz vonzó a „társaihoz” képest. Lehet, hogy szigorúbb határokat akarnak, az áruk és személyek szabad mozgása feletti komolyabb ellenőrzéssel. De egy ilyen elszigetelődési politika csak akkor tud működni, ha egy állam területe rendkívül nagy vagy éppen bővelkedik az erőforrásokban (ami igazság szerint megint csak feltételezi a nagy kiterjedtséget, mert az aranylelőhelyek, az édesvizek és a banántermőföldek nagy területeken szóródnak). Az első lehetőség, hogy lehetetlen a mikroállamok meghonosítása. A második eshetőség már elképzelhetőbb, ti. Carolyn Steel Architectural Review-beli felvetése, miszerint a városok lakossága képtelen gondoskodni a saját élelmezéséről, a mikroállamokra is igaz lehet (de ha pozitív oldalról közelítjük meg a problémát, ez akár a szorosabb együttműködést is ösztönözheti). Még ha a szigorúbb határellenőrzés is lenne kívánatos, a nyitott és együttműködő mikroállamok léte pedig kevésbé, akkor sem lehetne eltekinteni a létezésüktől.

Ha mindez úgy tűnik Neked, mint a Vadnyugat modern változata – és ezt kifejezetten rossz eshetőségnek tartod –, talán érdemes megtudnod, hogy a Vadnyugat nem is volt annyira erőszakos, legalábbis a banditák és a kocsmai verekedések tekintetében (bár az amerikai hadsereg igencsak erőszakosan lépett fel az indiánok kiirtása során). Ez nem új felfedezés: az 1970-es esztendőkben az olyan történészek, mint Eugene Hollon már felismerték, hogy a határ(vidék) „sokkal békésebb, civilizáltabb és biztonságosabb hely volt, mint a mai amerikai társadalmaké”.

Ám ha  James C. Scott Láss úgy mint egy állam (Seeing Like a State: How Certain Schemes to Improve the Human Condition Have Failed) című könyvének megközelítését vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk, hogy a határ a washingtoni kormányzat szemszögéből frusztrálóan „értelmezhetetlen” volt, ami azt jelenti, hogy nehezen lehetett keretek között tartani a túltermelést, megvalósítani a társadalom feletti kontrollt vagy újoncokat sorozni a megszelídíthetetlen vadonból.

Azt gondolom, hogy ezek mind szerfelett jó dolgok. Embert próbáló és vakmerő feladatnak tűnik egy olyan mesterterv kidolgozása, amely a bolygó földrajzi területeit igyekszik felosztani. Napjainkra persze evidenciaként kezd hatni, hogy az emberek képesek saját jogon is meghatározni, hogy mi a jó számukra.

Mi a garancia, hogy nem ismétlődik meg újra a gyarmatosítás?

Képzeld el, hogy „A” mikroállam vezetője vagy. A kikötőd az óceán mellett, kiválóan frekventált helyen található.  A szántóföldjeid rendkívül termékenyek, és közel esnek a hegyekhez, ahol sok értékes ércet és ásványi anyagot lehet bányászni. Az erőforrások gazdagságának köszönhetően kényelmes életet tudnak folytatni a polgáraid, akik olyannyira elégedettek és képzettek, hogy kiváló ötleteket, kulturális és materiális termékeket képesek előállítani.

Nem messze található „Z” mikroállam. Ez az ország már kevésbé szerencsés, mint a Tiéd: szinte az egész területét sivatag borítja, és az egyetlen értékes termék, amit elő tudnak állítani, egy kicsi és bájos kaktuszfajta. A kaktuszok nagy népszerűségnek örvendenek polgáraid körében, ám „Z” mikroállam gazdasági növekedésének esélyei az egyszerűbb technikai felszereltség miatt korlátozottak, ezért mindössze a kaktuszkák iránti kereslet 10 százalékát tudják kielégíteni.

Ha „Z” mikroállam képes lenne több kaktuszt termelni, bizonyára jobb utakat, iskolákat és kórházakat tudnának biztosítani polgáraik számára. Több lábon állhatna és változatosabb lehetne a gazdaság, javíthatnának az oktatási rendszerükön, és még számos csodálatra méltó dolgot megtehetnének – járulékos haszonként pedig a polgáraid annyi kis kaktuszt vásárolhatnának,  amennyit csak akarnak. „Z” mikroállam azonban sajnálatos módon nem rendelkezik annyi induló tőkével, amennyire az egész folyamat beindításához szükség volna. De ha segítenél rajta, hogy szabad kezet kaphasson…

Igaz, hogy az ember természetéből következik a nyakló nélküli növekedés hajhászása, ám a lejtőn megállás nélkül hömpölygő fekália költségeit a gravitáció és a piaci törvények sajátosságai miatt kénytelenek vagyunk mi viselni.

Én mégis azt javasolom, hogy képzeljünk el egy másik forgatókönyvet!

Képzeld el, hogy egy élelmiszerbolt törzsvásárlójaként sorban állás közben beszélgetésbe elegyedsz Sanders ezredes szakasztott másával, s amikor panaszkodni kezdesz az avokádó drágaságára, ő azt feleli, ez azért van, mert az avokádót nem rabszolgák termesztették.

„Mindenki tisztában van vele, hogy a mezőgazdasági termékek túl drágák ahhoz, hogy szabad munkások termeszthessék őket” – folytatja a Sanders-hasonmás. „A rabszolgák élelmet, ruházatot és menedéket kapnak, na meg esélyt a képességeik fejlesztésére. Megtalálhatják a céljaikat, és védelmet élveznek a bizonytalanságokkal szemben. Kissé kényelmetlennek találjuk a rabszolgavásárt, ahol élő emberekre lehet licitálni? Persze. Sajnálatos, hogy néha megverik vagy megerőszakolják őket, esetleg elválasztják a családjuktól? Kétségtelenül. Jó lenne, ha nem kellene láncokkal féken tartanunk őket? Abszolút – ráadásul a vasbilincsek elkészítése nagy kiadással is jár! Nézd, nem állítom, hogy ez egy tökéletes rendszer, mindenesetre az emberi természetből fakadóan évezredek óta működőképes.”

Sanders ezredes alteregója realistának tartja magát. Te hányadán állsz ezzel?

Az emberi társadalmak sajátosságai nincsenek kőbe vésve, így egyáltalán nem szükségszerű, hogy meghódítsák és elpusztítsák egymást, amint az emberi tulajdonságok sem változtathatatlanok, így nem törvényszerű, hogy tulajdontárgyként kell tekintenünk embertársainkra.

Ha a mikroállamok véletlenül gyarmati törekvésekre adnák a fejüket, gyakorlati akadályokkal találnák magukat szembe: nyilvánvaló, hogy nagy(obb) lakosság hiányában bajosan lehetne kiállítani egy ütőképes hadsereget, vagy kielégíteni a terebélyes fegyveripar szükségleteit. A horizonton ugyan megjelennek a drón hadseregek és más automatizált formák, mégis úgy gondolom, hogy a legreálisabb korlátozó tényező éppen saját emberségünk megacélozása lehet.

Miért is akarnál mikroállamban élni?

A fentiekben láthattuk, hogy a mikroállamok világa lehetséges és kívánatos is. De hogy nézne ki mindez a gyakorlatban? Már megint csak nehéz egyértelmű válasszal szolgálni – nyilvánvaló, hogy az élet sok szempontból különbözik egy dél-amerikai partmenti államban, és közép-ázsiai sztyeppéken.

Ugyanakkor minden mikroállamra érvényes néhány általános és fontos jellemző; csak hogy a legszembetűnőbbeket említsük:

  1. Szoros összeköttetés a természettel, fizikai környezettel;
  2. Napi szintű kapcsolat emberek széles tömegével;
  3. Az „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” érzése.

Ezek gyanúsan rímelnek azokra az előnyöket hangsúlyozó érvekre, amelyeket a kisvárosi lét mellett szokás felhozni. Ugyanakkor a személyes tapasztalatok függvényében sokan tudnának mesélni az ilyen létformával járó hátrányokról is: az unalomról, a szűklátókörűségről, az elidegenedés érzéséről.

Ugyanakkor néha a méret a lényeg; míg egy családi költségvetés megszorításai szigorúbbak lehetnek egy államénál, a szűkölködés sokkal súlyosabbnak bizonyulhat egy kisváros, mint egy mikroállam esetén.

Mindenesetre egy mikroállamban élni teljesen más, mint egy kisvárosban (még a felületes hasonlóságok dacára is). Nem szeretnélek hosszas tanulmányokkal és statisztikai adatokkal fárasztani; inkább elmesélem Neked, hogy milyen az élet Andorrában.

Az anekdoták mellé a szokásos útmutatót mellékelem: csak egyetlen hellyel kapcsolatosak, így nem fognak át minden lehetséges tapasztalatot és szempontot. Az értelmezésem természetesen szubjektív, és vállaltan döntöttem úgy, hogy szelektálok az egyes dolgokat illetően. Szeretném persze azt hinni, hogy megközelítőleg jól és tisztán szemlélem a történéseket, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szemüvegem egy árnyalatnyit nem rózsaszínű. Ha ebben a pillanatban Andorra le Valléban találnánk magunkat, és megkérnénk tíz véletlenszerűen kiválasztott alanyt az Avinguda Meritxell üzletsorán kívül, hogy értékelje az andorrai élettel járó lehetőségeket, lefogadom, hogy tíz teljesen egybehangzó véleményt hallanánk. A véleményük persze nem teljes körű – de annál szemléletesebb.

Vivir-Andorra.jpg

Az Andorrai Hercegség

Először is végezzünk el egy gyorstalpalót. Andorra „közepes méretű” mikroállam; Franciaország és Svájc között található, északnyugati irányban mintegy három órára Barcelonától. Története több mint egy évezredre nyúlik vissza: az eredetmonda szerint Nagy Károly frank uralkodó kiemelkedő jogokkal ruházta fel a hegyvidéki térség törzseit, miután segédkeztek egy délről indított mór invázió megfékezésében. Andorra az egyetlen állam a világon, amelynek hivatalos nyelve a katalán, és bár nem tagja az Európai Uniónak, mégis az euró a hivatalos pénzneme. A társhercegekből álló államfői tisztség a mai napig létezik; a francia köztársasági elnök, valamint a spanyolországi Urgell püspöke együtt látják el a társhercegséggel járó funkciókat.  (A francia államfőt persze általában túlságosan is lefoglalják a francia belügyek, így nem fordít annyi időt az andorrai események tanulmányozására; a spanyol püspök viszont néha irritálóan sokat foglakozik az andorrai közélettel.)

Pere Seeger 1962-es dala a következőképpen mutatja be Andorrát:

A Pireneusok hegységében

Található egy független állam

Ötezer lélek él itt, és úgy hiszem, egyszerűen nagyszerű,

Százhetven mérföld területű,

És szörnyen kedves számomra:

Kevesebb mint öt dollárt költenek fegyverkezésre; ezt a saját szemmel kell látnom!

Seeger dalát hallgatva egészen elképzelhetetlennek tűnik, hogy létezhet ilyen hely a világon (az utolsó sort egyébként egy New York Times-ban megjelent riport ihlette, amely az andorrai 4,9 dolláros katonai költségvetésről szólt – ekkora értékben lőttek ki ugyanis lőszereket egy hivatalos ünnepi ceremónia során). Több mint ötven évvel a dal megírása után még mindig van benne valami hihetetlen.

Amikor Andorrába érkezel, az első, ami feltűnik, hogy hegyek ölelik körül. Csak két úton keresztül lehetséges megközelíteni az országot: az egyik északról, Franciaország felől vezet, a másik pedig délről, Spanyolországból (vannak még kisebb, csempészek által ismert utacskák is). Andorrába lépve olyan érzés fogja el az utazót, mintha Narniába vagy valamilyen elvarázsolt királyságba került volna – ha egyszer átcsusszan a keskeny hegyi átjárón, egy buja, zöld erdőben bővelkedő völgyben köt ki, amely valósággal ragyog a kék ég alatt, a nap pedig az arcát csiklandozza.

Andorrának olyan hűvös és tiszta levegője van, amire mindenki szomjúhozik, és a távolba vesző, hófedte hegycsúcsok mindig arra emlékeztetnek, hogy A Természetben Vagy. Ez az érzés egészen mámorító – nem véletlen, hogy Andorra a síelési, túrázási és hegyi kerékpározási lehetőségek miatt évente több mint tízmillió turistát vonz.

December és április között kis túlzással az egész ország a sípályákon él. A gyerekek szinte a járással egy időben tanulnak meg síelni – egyáltalán nem ritka, hogy egy ötéves gyermek úgy szemléli a síugrókat, mint a kiskacsa az anyukáját. Ha beköszönt a melegebb idő, a völgyek tömve vannak a turisták kutyáival és családtagjaival, az erdők pedig a pocsolyákon átgázoló, a sziklás lejtők felé robogó motorok zümmögésétől hangosak.

Egy ilyen aprócska országban meglepően könnyedén lehet olyan helyeket találni, ahol az ember úgy érezheti, mintha egyedül lenne a világon, a kilátás pedig varázslatos. Mássz fel a Casamanya hegy tetejére, és az egész Ibériai-félsziget a szemed elé tárul. Hajts le a Canillónál a sípálya mellett, és máris egy téli köntösben pompázó, szemet gyönyörködtető csodaországban leled magad.

Az igazat megvallva, akárhányszor kilépek az edzőteremből, szinte mindig ugyanaz az érzésem támad. Hallom a város központján áthaladó patak csobogását, és a völgy széleinél található színes kőlapokra téved a tekintetem – ez pedig mindig örömmel tölt el, és egészen hazáig mosolygok.

Más andorraiak is azt szokták mondani, hogy gyakran támadnak déjà vu érzéseik. Egy ideig angoltanárként kerestem a kenyerem, és a tanulóim teljesen más helyekről érkeztek: volt közöttük madridi bankár, portugál üzletvezető, argentin programozó, orosz könyvelő és unatkozó andorrai tinédzser is. Mégis, amikor arról kérdeztem őket, hogy miért szeretnek Andorrában élni, szinte mindig ugyanazt mondták: „mert nagyon szép”.

Aztán itt van egy másik, gyakran elhangzó felelet:  „mert biztonságos”. Szinte alig követnek el itt bűncselekményt, és ez nem a drákói szigor miatt van – sok emberrel találkoztam, akik a jog látókörébe kerültek, de a következményei ritkán bizonyultak többnek némi bosszantó papírmunkánál. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ötcsillagos szálloda tulajdonosától az éjjeli műszakban dolgozó londinerig mindenki megengedheti magának, hogy tisztességes életet éljen. Elképesztő, ahogy a társadalmi kohézió és a szociális biztonság mennyire kiegészítik egymást. Itt könnyen élhetsz együtt olyan emberekkel, akik nem különböznek sokban Tőled, és senki sem aggódik amiatt, hogy hogyan fizesse ki a következő ebédjét, vagy hogyan vigye el orvoshoz a gyerekét.

Nem akarom persze azt sugallni, hogy Andorra valamiféle egalitárius Paradicsom: még mindig jelentős vagyoni különbségek tapasztalhatók az egyes osztályok, valamint az andorraiak és a külföldiek között. De az andorrai életmód azzal jár, hogy egymás közvetlen közelében lakhatunk, és az életutak gyakran keresztezik egymást. A nyilvános tereink szó szerint nyilvánosak, ennek eredményeként gyakran vegyülünk egymással. Íme egy példa:

Nem sokkal azután, hogy a feleségemmel Andorrába költöztünk, az egyik tanítványa meghívott minket, hogy kiránduljunk a családjával. Az apja az ország egyik legpatinásabb bankjának nagyfőnöke volt – nem mondanám, hogy tipikusan ilyen emberekkel szoktam tölteni a mindennapjaimat. Ennek ellenére nem akartuk elutasítani a szíves invitálást, pláne hogy csak nemrég költöztünk ide.

Egy szép, de nem túlságosan extravagáns kocsival vettek fel minket (az első ülésen a család nyáladzó basset hound-ja foglalt helyet), az úti célunk pedig a körülbelül fél órára lévő Vall de Sorteny gyönyörű nemzeti parkja volt. Miközben a füves réten keresztül sétáltunk, a bankár megosztotta velünk, hogy mennyire szereti a feleségét, mennyire hálás Istennek a jó szerencséjükért, reméli, hogy a gyermekeiből kedves és nagylelkű felnőttek válnak, akik mindig segítenek másokon. Elmagyarázta, hogy miért nem akart nagy házat vásárolni („tényleg boldogok lennénk azoktól a tégláktól?!”), és megosztotta, hogy miként birkózik meg a munkahelyi stresszel  („elmegyek a közösségi uszodába, és úszok néhány kört”).

Ami a legmeglepőbb volt számomra: amit mondott, az valóban őszintének tűnt. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre jobban megismertem őt, és rájöttem, hogy semmi mesterkéltség sincs mögötte: felhívta magához a banki recepcióst és a családját vacsorázni, a derült égből készített komoly és átgondolt feljegyzéseket, és megölelt minket, ha összefutottunk az utcán. Egy nemzetközi pénzügyi óriásnál dolgozott, és mégsem ölték ki a lelkét! Nem gondoltam, hogy ilyen is előfordulhat, de örültem neki, hogy ilyennel is találkoztam.

Biztos voltam benne, hogy a vállalat kisebb mérete folytán kevésbé gyűlölt, mint a Goldman Sachs vagy a HBSC. Még a mikroállam legnagyobb pénzügyi „erőműve” is csak a megyei hitelszövetkezet benyomását keltette a sok élősködő vámpír mellett. Az ambíciói is jóval szerényebbek voltak; még elképzelni is groteszk volna, hogy a vállalat 10 billió dolláros bónuszban részesíti vezetőit – a bank egyszerűen túl  kicsi, ezért ezt a luxust meg sem engedhetné magának. Andorra kis méretű ország; még ha valaki haza is lapátolna egy ekkora összeget, soha többet nem mutatkozhatna szégyenében az emberek között. A bónusz ráadásul az alkalmazottak kárára kerülhetne csak kifizetésre – ők pedig  a szomszédodban laknak. Egy térben léteztek: ugyanott vásároljátok a kenyereteket, ugyanabba a gyógyszertárba jártok, ugyanazok a fodrászok vágják a hajatokat. Együtt alkotjátok a társadalmat, és nem tudsz kialakítani egy tőlük távol eső VIP-szektort. Rájuk is szükséged van, hogy meg tudd ismerni magad – ez pedig azt is jelenti, hogy közös nevezőre kell jutnod velük.

Andorra nem tökéletes, és nem akarom azt állítani, hogy szentek lakják. Az egészséges társadalom kialakításához szükséges előfeltételek többsége viszont rendelkezésre áll. Olyan környezetet sikerült teremteni, amelyben a legjobb tulajdonságaink buknak felszínre, és a minimumra szorítjuk a legrosszabbakat. Tegye fel a kezét, aki nem akar egy ilyen helyen élni…

Post Navigation