Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “szeptember, 2016”

Valahol utat nyerhetnénk

„Valahol utat vesztettünk”  [1] – öntötte elégikus hangvételű versbe panaszát Ady Endre az első világégés hajnalán, 1913-ban. „Valahol utat vesztettünk” – replikázott Szekfű Gyula bő három és fél évtizeddel később, kiemelve, hogy a demokratikus intézmények működése „lelketlen rutinná, mechanikává lett”, figyelmen kívül hagyta az egyén és a társadalom jogos igényeinek kielégítését. [2] Valahol letértünk a történelem főutcájáról, és végeláthatatlan alagútba tévelyedtünk – summázhatnánk a helyzetet a XXI. század második évtizedében is, utalva a hosszú évtizedek óta változatlan, már-már jogfolytonos „tehetetlenségi nyomatékra”.

Az információs szupersztrádán araszolva 2016 klímaváltozástól izzó és szokásos neoliberális szólamoktól hangos szeptemberében mégis úgy tűnik, hogy kezdjük belátni, csak nem jelenik meg az a sokszor emlegetett fény az alagút végén.

Kisgömböcként halad előre az emberiség, amikor a fejlődés egyetlen és üdvözítő útját a növekedésben látja. Ezt a források végességét ismerve bizton állíthatjuk. (…) A nemnövekedés az egyetlen reális lehetőség

– mintha derült égből villámcsapásként érne minket az unortodox politikai gazdaságtan egyik koronázatlan királyának a „nemnövekedési” konferenciát követően elhangzott dörgedelmes intelme. [3] Alexis Tsipras görög miniszterelnök – aki a legutóbbi megszorítás-ellenes manőverével annyira magára haragította a globális pénzvilág potentátjait, hogy büntetésképpen a valaha volt legbrutálisabb megszorítást kellett lenyomnia a hellének torkán – a merkeli restriktív-neoliberális gazdaságpolitikával szemben próbál ismét a kürtjébe fújva egy alternatív megszorítás-ellenes „népfrontot” gründolni. [4] Végül a már említett „nemnövekedési mozgalom” egyik fő propagálója, Pogátsa Zoltán a Költségvetési Tanács elnökével polemizálva próbálta alternatív váltóállítóra terelni a Heti Válasz olvasóiak gondolkodását. [5]

Ez a véletlenszerűen kiválasztott három hír hűen tükrözi, hogy még az új évezred hajnalára is kis bicebócák módjára botorkálunk a félelem országútján. Félő ugyanis, hogy a profitért zajló kiélezett globális szabadversenyben és a tőkés társaságok világuralma előtt hajbókolva feláldozzuk azt, ami valóban pótolhatatlan: bolygónkat, ezzel egész civilizációnkat. Így válhat valóra Lányi András apokaliptikus „bonmotja”, mely szerint

a kihalt fajok múzeumáról Ann és Paul Ehrlich könyvében olvastam. A termeken végighaladva sorra láthatók azok a lények, amelyek már örökre eltűntek bolygónkról, az élőhelyüket kisajátító emberi beavatkozás következtében. Az utolsó teremben egy tükör áll.”  [6]

redford_

Robert Redford legendás amerikai színész és Mundiya Kepanga, a Pápua új-guineai Huli törzsfőnök kézfogója a párizsi klímakonferencia előtt, 2015. december

Ha valaki azt hinné, hogy az alábbiakban valamiféle „baloldali issue” [7] által inspirált forradalmi pamflet lapjaira kívánkozó kirohanást intézek az egész glóbuszt behálózó kapitalista „kizsákmányolók” ellen, az téved. Ehelyett éppen azt állítom, hogy a környezetvédelem csak akként válhatott a „baloldali issue” állandó hivatkozási alapjává, hogy az 1968-as lázadások destruktív szólamain szocializálódott, ma is aktívan politizáló szélsőbaloldali értelmiség – legalábbis időlegesen – sikeresen sajátította ki magának a témát.  A környezetvédelem ügye tehát némiképp a magukat Marx, Mao és Herbert Marcuse szimpatizánsainak tartó radikális baloldali körök áldozatául esett, amint a magukat a szociális-beavatkozó állammal szemben pozicionáló neoliberális korifeusok is sikeresen hitették el a közvéleménnyel, hogy a jóléti állam „utat jelent a szolgasághoz”, és akik szerint az állam nem a problémák forrása, hanem éppenséggel annak megoldója, az csak megátalkodott kommunista lehet. (A forradalmak természetében rejlik persze, hogy az felfalja saját gyermekeit – így jártak a diáklázadások kordonokat döntögető egykori huligánjai és a neoliberális laboratóriumok vállalkozó kedvű kísérletezői is, de erről majd később.)

Mivel a fentiekben vázlatszerűen érintett problémáink forrása meglátásom szerint abban rejlik, hogy a gazdasági alrendszerről értekező mainstream közgazdasági kurzus foglyul ejtette a gondolkodásunkat – és ez a környezeti problémákról való gondolkodásra legalább annyira áll, mint a jóléti államra –, érdemes néhány szót ejtenünk a gazdaságról való gondolkodást kelepcébe ejtő Góliátokról.  John D. Mueller 2010-ben megjelent – magyar nyelven 2015-ben hozzáférhetővé vált, és idén bemutatott  [8] – könyvének már a címe is árulkodó: A közgazdaságtan megváltása. A hiányzó elem újrafelfedezése. (Redeeming Economics. Rediscovering the Missing Element.) Ha a közgazdaságtan megváltásra szorul, akkor valakik kárhozatra kényszerítették, leterelték az ideális ívről, zsákutcába navigálták azt.

Mueller munkájában azt a közkeletű hiedelmet igyekszik megcáfolni, miszerint Adam Smith a közgazdaságtan alapító atyja. Smith ezzel szemben nem csinált mást, mint „durván leegyszerűsítette és újraformálta a gazdaságelmélet egész szerkezetét”, megcsonkítva és alkalmatlanná téve a közgazdaságtan tudományát az emberi viselkedés leírására. [9] A gazdasági cselekvésről már a zóon politikont, a közösségi embert piedesztálra emelő Arisztotelész, majd a keresztény bölcselet jegyében alkotó hippói Szent Ágoston is átfogó képet nyújtott, majd Aquinói Szent Tamás rendszerezte azt, felvázolva egyúttal a „skolasztikus gazdaságtan” alapelemeit. Tamás elgondolásából itt most elegendő azt a momentumot kiemelni, hogy meglátása szerint az emberi egyén jó életéhez „két dologra van szükség. Az első és legfontosabb, hogy erényesen éljen (hiszen az erény révén élhet jól az ember); a második (…) tényező, hogy megfelelő mértékben álljanak rendelkezésre az erényes élethez szükséges fizikai javak.” A közösségi szférában emellett kiemelten fontosnak tartotta a közösség egységét, és hangsúlyozta a szegények iránti felelősség követelményét. [10]

Tamás a keresztény középkor gondolkodásával konform módon, az erkölcsiséget centrumba emelve gondolkodott a gazdaság kérdéséről. Adam Smith ezzel szemben a piacot olyan összekötő kapocsnak tekintette, amely egyesíti az embereket a gazdasági tevékenységükben, az önérdeket pedig a (köz)gazdaság egész rendszerének mozgató erejeként tételezte. [11]  Ezzel elvetette azokat a magokat, amelyekből később a homo oeconomicus individualista, csak a saját hasznára összpontosító, ekként minden közösségi szempont iránt érzéketlen modellje „sarjadt ki”. Smith ugyan más, főként morálfilozófiai tárgyú munkáiban az igazságosság, illetve a szeretet fontosságát hangsúlyozta a társadalom és a gazdaság helyes működésében, Mandeville azonban mindennemű erkölcsi vonatkozást kiiktatott, azt állítva, hogy az ipar és a becsület nem fér össze egymással, [12] és a gazdálkodás egyetlen mércéje a hasznosság, az ezt szolgáló helyes attitűd pedig az önzés. [13]

Ettől kezdve az uralkodó gazdasági felfogásnak megfelelően a gazdasági rendszert csak és kizárólag a piac, illetve az általa megszabott árak irányították, az állam részéről pedig csak azon intézkedéseket voltak hajlandóak tolerálni, amelyek a piac „önszabályozását” biztosító feltételeket teremtették meg. A liberális dogmáknak megfelelően az állam csak a közszabadság érvényesülése felett őrködött, és a társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. A gazdasági fejlődés útvesztőiben eltévedve az államok szinte alig-alig fókuszáltak polgáraik szociális helyzetére, ami végül az egyenlőségi viszonyok csorbulásához vezetett. A „történelmi kapitalizmus” egyre kevésbé állt összhangban a liberális iskolák piaci harmóniát idealizáló elméleti sémáival. A közvélemény egyre nagyobb része mindinkább nagystílű csalókat, semmint a haladás bajnokait látta az üzletemberekben. A tömeges korrupció, a politikai elittel egyre inkább szimbiózisba kerülő oligarchák rendszere a politikai demokrácia értékeinek megkérdőjelezésével fenyegetett. A menedzserek, a pénzemberek és a hozzájuk kötődő politikusok nagyon is látható keze megrendítette az invisible hand-be vetett optimista hitet. [14] A liberalizmus ezért legkésőbb az 1880-as évektől kezdve Európa-szerte válságba került: valamennyi iparosodott országban, ahol a szociális reformok teret nyertek, a klasszikus liberális dogmák (a kereskedelem szabadsága, a magántulajdon szentsége, a piaci egyensúly erényei) megkérdőjeleződtek. A kapitalizmus szervezeti változásaira, az egyre éleződő osztálykonfliktusokra, és az új nemzetközi erőviszonyokra tekintettel a kormányzati beavatkozás gyakorlati szükségletté vált. Az első szociális jellegű beavatkozásokat pedig – a közhiedelemmel ellentétben – zömmel mind ekkor, mind pár évtizeddel később a szociális kérdések iránt elkötelezett konzervatív kormányzatok vállalták magukra.

Német területen a jóléti állam bölcsőjét ennek megfelelően a bismarcki szociális reformok (1883-1889) jelentették: ezek az evangélikus egyház szociálkonzervatív attitűdjét hasznosítva, a kapitalista gazdaság keretei között maradva, állami kezdeményezésre, felülről irányítva vezettek a jóléti – társadalombiztosítási programok végrehajtásához. A jóléti-szociális állam sem csak a különböző szociáldemokrata formációk és kabinetek által monopolizált vívmánynak bizonyult – bár ezt a téves állítást tukmálják ránk egyfolytában –, hiszen azt a jobbközép, keresztény-konzervatív pártok dominálta kormányzatok is felkarolták. A CDU/CSU pártszövetség például az egyház szociális tanítását, a keynesianizmust, valamint a német ordoliberális teóriákát egyesítve emelte a kormányprogram középpontjába a szociális piacgazdaság konstrukcióját. A CDU szlogenje nem véletlenül lett az, hogy: „Minden német családnak családi házat, ez a legjobb ellenszere a kommunizmusnak.[15] Ugyanígy: a mélyen keresztény-konzervatív Charles de Gaulle – miközben kormányzása központi elemévé tette, hogy Franciaországnak „az ipar korában iparosodottnak, a verseny korszakában versenyképesnek kell lennie, a tudomány és a technika korszakában pedig a kutatásra kell összpontosítania”, tehát elindította országát a gazdasági fejlődés útján –, nem rekesztette ki gondolkodásából az „emberi tényezőre” történő koncentrálást sem. Őszintén meggyőződött ugyanis arról, hogy a laissez-faire, laissez passer rendszerének káros kinövéseit csökkenteni, annak „erkölcsi rokkantságát” pedig korrigálni szükséges. Ezért fordított aztán olyan gondos figyelmet a közberuházásokkal kapcsolatos állami források növelése mellett a minimálbér, a családi pótlékok és a nyugdíj emelésére is. Társadalmi víziója mottójául pedig a következő gondolatot választotta: „baloldali programot kell megvalósítanunk jobboldali eszközökkel.[16] (Ezért is ironikus, amikor az elveiket, ígéreteiket és fogadkozásaikat gyékényen áruló, az államfóbiás neoliberálisokkal kokettáló harmadik utas „szociáldemokraták – így Clinton, Blair, Schröder vagy Gyurcsány – arról beszélnek, hogy a kereszténydemokrata-konzervatív formációk érzéketlenek a szociális problémák iránt.)

Az 1970-es évek derekától felgyorsuló globalizációra sokan a klasszikus képviseleti demokrácia értékeinek „felszámolóbiztosaként” tekintenek, kiemelve, hogy a „turbókapitalizmus” térhódítása szétrombolja létének alapjait: a működőképes államot, és a demokrácia nyújtotta stabilitást. [17] A neoliberálisok által előszeretettel sürgetett gazdasági globalizáció lerombolta a jóléti államot, a „fegyelmező neoliberalizmus” pedig egyre nagyobb hatalmat biztosított a befektetők számára. A részvénytársaságok „hosszú keze” mára elérte a politikusok vállát is: az USA Kongresszusa ma már szinte képtelen anélkül elfogadni a törvényeket, hogy ne kérne engedélyt a vállalati lobbitól (corporate lobbies) vagy más speciális érdekcsoportoktól, amelyek a kampányokat finanszírozzák. Ezek a vállalatok csak a profit végletekig kiélezett növelésére fókuszálnak; egy Gordon Gekko kaliberű „tőzsdecápa” vajon miért is lenne figyelemmel a környezetvédelmi, munkajogi vagy éppen szociálpolitikai szempontokra?! Az államok és a politikai rendszerek hatástalanná váltak a pénz hatalmával szemben: a politika (és a demokrácia) kapitulálni kényszerült a gazdasággal szemben, Hayek és Friedman híveinek legnagyobb örömére.

A 2008-ban kitört globális pénzügyi és gazdasági válság után azonban olybá tűnik, hogy sikerül valahol utat nyernünk, és meghaladnunk a neoliberális paradigmát. Az olyan munkák megjelenése, mint amilyen Muelleré is, segítenek rehabilitálni az erkölcsi dimenzió mellett a józan észt is. Az olyan egyetemi kurzusok indítása, mint például a pénzügyi kormányzástané, eszünkbe juttatják, hogy az állam végső soron nemcsak a közrend és a közbiztonság fenntartója, de a pénzügyi piacok felügyeletéért, az off-shore lovagok megregulázásáért és a végső soron a szociális biztonság nyújtásáért felelős, közhatalom birtokában eljáró intézmény is. A környezet védelméért végre aktívan is tenni akaró jogi instrumentumok, mint amilyen a 2015 decemberében tető alá hozott klímavédelmi egyezmény, talán azt jelzik, hogy a környezetvédelmi „issue”-t nemcsak a globális tőke reprezentánsai és ideológusai által telepített kelepcéből sikerül kiszabadítani, de a „zöld” jelzőt bitorló olyan ultraliberális formációk fogságából is, mint amilyen Cohn-Bendit vagy a gyakorta inkább csak zöldségeket összehordó német Zöld Párt vagy Balpárt.  [18] Ideje volna végre a sok útvesztő után valahol utat nyernünk, hogy útunk végállomásán ne egy tükörrel szembesüljünk…

[1] Ady Endre: Fáradtan biztatjuk egymást (1913 november) Lásd Ady Endre: Halottak élén. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, 1923, pp. 57-58.

[2] Szekfű Gyula: Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest, 1947, 36. p.

[3] Ábrahám Ambrus: Nem hippik, csak realisták egy illúziót kergető világban

[4] Dél-európai összefogás a költségvetési szigor ellen

[5] Nagy László Nándor: „A Föld erőforrásai végesek, a gazdasági növekedés tehát nem tarthat örökké” – A nagy Pogátsa Zoltán – Kovács Árpád vita

[6] Idézi: Keserű Barna Arnold: Szellemi tulajdonjogok a fenntartható fejlődés szolgálatában. Doktori értekezés tézisei.

[7] A környezetvédelem baloldali issue, a gazdag országok ügye, akadályozza a gazdasági fejlődést

[8] Lánczi András: Az ökononizmus a közgazdaságtan machiavellizmusa

[9] Mueller, John D.: A közgazdaságtan megváltása. A hiányzó elem újrafelfedezése. Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2015, 11., 24. p.

[10] Mueller: op. cit. (2015), pp. 45-46.

[11] Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története. Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1945, 15. p.

[12] Mandeville, Bernard de (1714): A méhek meséje, avagy magánvétke – közhaszon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996, 19. p.

[13] Ld. még Petőné Csuka Ildikó – Majoros András – Somogyi Ferenc: A „homo oeconomicus” fogságában, in Polgári Szemle, IV. évfolyam, 2. szám (2008 június)

[14] Dardot, Pierre– Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 127. p.

[15] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, pp. 380-381.

[16] Bővebben lásd M. Szebeni Géza: Charles de Gaulle. Egy konzervatív forradalmár. Magyar Szemle Alapítvány, Budapest, 2012, pp. 236-242.

[17] Martin, Hans Peter – Schumann, Harald (1996): A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998, 19. p.

[18] Egy német zöldpárti képviselő nem érti, miért lőtték le a rendőrök a baltás terroristát ; A Német zöldek nem akarnak nemzeti zászlót látni ; Orális szexre kényszerítették, mégis ő kér bocsánatot a migránsoktól a német rasszizmusért.

Post Navigation