Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “október, 2015”

Alliyyah Gyodaországban, avagy a migránskérdésről szakszerűen

A legkésőbb 2015 nyarára rendkívül akuttá váló ún. migránshelyzet mára igazi tematizáló jelenséggé vált a politikai-közéleti disputák és az “ártatlan kávéházi beszélgetések” szituációit tekintve (a tízmillió futball-és politika-szakértő országában ez talán nem is olyan meglepő fordulat). A “man at the street” óhatatlanul “részleges és szubjektív” szférája mellett természetszerűleg a tudomány képviselői is törekednek a tudományos alrendszer diskurzusainak területére adaptálva feldolgozni a jelenség hátterében “megbújó” társadalmi folyamatokat. Egyesek igyekeznek az olyan klasszikussá nemesedett munkákban világgá kürtölt “kasszandrai jóslatokat” leporolni és aktualizálni, mint amilyet például Samuel Huntington fogalmazott meg a Civilizációk összecsapásában, míg a “vérmesebbek” amolyan igazi “társadalmi mérnökösködést” és futurológiát mívelve próbálnak meg különböző prognózisokba bocsátkozni a probléma lehetséges kifutását illetően.  [A tudományos “univerzum” vonatkozásában például nemrég látott napvilágot Lauren M. McLaren munkája, (Immigration and Perceptions of National Political Systems in Europe. Oxford University Press, Oxford, 2015), a politikai zsurnalisztikát jobban kedvelők számára pedig Udo Ulfkotte német oknyomozó újságíró könyve (A menekültipar. Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból) csempészhet néhány boldog órát a szürke hétköznapok monotonitásába.]

Igazi sikerrel kecsegtetett hát a Győri Egyetemi Lelkészség és a Kortárs Kapcsolatok Misszió “koprodukciójában” szervezett “migrációs fórum” (Migráció egyházi és biztonságpolitikai szempontból) is, amelyen Fischl Vilmos evangélikus lelkész és Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő a várakozásoknak megfelelően telt ház előtt oszthatta meg gondolatait a nagyérdeművel. Nógrádi húsz perces műfajt gyarapító előadása az idő rövidsége ellenére is átfogó képet szolgáltatott a napjainkban egyre relevánsabbá terebélyesedő, biztonságpolitikai és geopolitikai aspektusokat egyaránt átfogó migrációs problémát illetően.

Nógrádi előadását a három globális szereplő (Amerikai Egyesült Államok, Oroszországi Föderáció, Kínai Népköztársaság) stratégiai érdekeinek felsorolásával kezdte. Mint az napjainkra (többek között Francis Fukuyama és Fareed Zakaria írásainak is köszönhetően) ismertté vált, a bipoláris világrend felbomlását követően egyedüli szuperhatalommá avanzsálódó USA hegemóniája egyértelműen határaiba ütközött, és a világrend az unipolaritás felől a “multipolaritás” irányába kezd elmozdulni, ahol a West and the Rest érdekei által diktált különböző stratégiák fogják keresztül-kasul szőni glóbuszunkat. (Mint azt Nógrádi is kiemelte, természetesen az USA számára sem az a kulcskérdés, hogy pár esztendőn vagy évtizeden belül “leelőzi-e” Kína a bruttó GDP tekintetében, hiszen ezt az óceán másik felén sokkal inkább presztízsveszteségként értékelnék, semmint irreverzibilis “nemzethalálként”.) Kína a regionális nagyhatalmi szerepkörből kinőve immáron egyértelműen a globális értelemben vett “nagyfiúk” klubjához szeretne tartozni, és a “háború vagy béke” dilemmáját illetően egyelőre még a béke mellett teszi le voksát, de ez az egyelőre még szerencsés konstelláció akár éveken belül is megváltozhat, ami elősegítheti a “sárkány”  Szibériával vagy akár Japánnal kapcsolatos “hezitálásának” negatív outputját is.  Az Oroszországi Föderáció pedig a “történelem végéről” zengett liberális ódákat és patetikus szólamokat letörve bizonyította be a Krím-félsziget kapcsán, hogy Clausewitz örök érvényű szavai mára sem vesztették hatályukat: a háború valójában nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.  (Der Krieg ist eine bloße Forsetzung der Politik mit anderen Mitteln. Clausewitz, Carl von: Vom Kriege: Hinterlassenes Werk. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1853, 24. p.)

A többi játékoshoz képest a gyakran még mindig a “világ csendőreként” emlegetett USA érdekei sokkal nagyobb plénum előtt manifesztálódtak (ha úgy tetszik, az amerikai érdekeknek a többiek elé tárása kevésbé cizellált, a többiekéhez viszonyítva nyersebben megfogalmazott, az olyan elnökök regnálása idején pedig, mint amilyen az ifjabbik Bush volt, egyenesen triviális – v. ö a “gonosz tengelye” fordulattal). Az “arab tavasz” feletti bábáskodás során a “jenkik” a térség demokratizálását tűzték ki célul, majd (miután Afganisztánhoz és Irakhoz hasonlóan a szíriai “projekt” is csődöt mondott, azaz destabilizációhoz vezetett, és az al-Kaidához képest sokkal nagyobb veszélyforrást jelentő ún. Iszlám Állam is egyre jelentékenyebb aktorrá kezdett válni), másoktól várta – és várja – el a krízis kezelését és rendezését. Hol Irakra kívánta hárítani az ISIS-hadállások felszámolásának korántsem hálás feladatát, hol a kurdokat bátorította a fellépésre, hol a “mérsékeltként” aposztrofált szír ellenzéki felkelőktől várta a “megváltást”. Eközben az Iszlám Állam egy Marokkótól Indonéziáig ívelő “kalifátus” ki-és felépítését tűzte ki célul, emellett a hűségeskük által  is “legitimáltan” sikeresen helyezett alárendelt pozícióba más terrorszervezeteket (ennek legismertebb példája a Boko Haram esete), és a migrációs hullámot “meglovagolva” Európa-szerte épített ki olyan sejteket, amelyek bármikor készen állnak az Európát destabilizálni igyekvő terrorcselekmények végrehajtására. (Nógrádi György adatsora szerint míg az al-Kaidának vagy száz híve volt Németországban, addig az Iszlám Állam oldalán már most 740 Németországból rekrutálódó “harcos” tevékenykedik; ebből mintegy 240 már vissza is érkezett, és mintegy fele az arab térségben valamilyen terrorcselekményt vitt véghez.)

A “félkarú óriás” benyomását keltő Európai Unió (Angela Merkel szíriai menekülteket invitáló szavai után felocsúdva, de a tűzoltáshoz szükséges eszközöket még mindig nem találva) eközben Törökországtól várja az útnak indult migránsáradat feltartóztatását, ezzel is bizonyítva, hogy egy alapvetően gazdasági típusú integráció milyen mértékben cselekvőképtelen egy összeurópai szintű biztonságpolitikai kihívással szemben. (Mert az Afrikai Unióval könnyen dűlőre lehet jutni: az EU által nyújtott pénzügyi támogatás fejében,  és egy éves kvótát meghatározva tető alá hozható egy olyan megállapodás, amelynek értelmében a “gazdasági migránsokat” vissza lehet toloncolni a “küldő országba”, de az ázsiai térség – amelynek “csak” egyik legneuralgikusabb pontja Szíria, már más lapra tartozik.) Törökország ugyanis a területén tartózkodó 2-2,5 millió menekült határain belül tartásáért cserébe nem csak tetemes pénzt igényel – a mintegy 300 milliárd eurós tartozása elengedésével kombináltan -, de a török állampolgárokat “sújtó” vízum eltörlését, valamint az ország felvételét is az Európai Unióba. A “fiskális vonzatokat” illetően az európai fél könnyedén nyitja ki ugyan a bukszáját, de a második és a harmadik kérdésben már korántsem borítékolható konszenzuális megállapodás.

Az EU külső határainak török – és görög – védelmére tehát nem lehet apellálni, és egyelőre az EU28 által kidolgozott közös stratégia is illúzórikusnak tűnik. “Nyugaton” a helyzet nemhogy nem változatlan, de napról napra katasztrofálisabb (a szír gócpont mellett nemsokára útnak indulhatnak az afganisztáni és jemeni  tömegek is, talán újabb láncreakciót indítva el ezzel). A legideálisabb – ti. a kollektív európai – megoldás  kidolgozása és kivitelezése hiányában azonban maradnak a nemzeti válaszok: a magyarok után immáron a szlovének, horvátok, sőt osztrákok által is favorizált “gyorstelepítésű drótakadályok” (gyodák) és kerítések. Az “európai erőd” sáncait tehát – olybá tűnik – a Gyodaországok  fogják megerősíteni.

Gondolatok az állami mozgáspályáról

Az alábbiakban az akkoriban a Közigazgatási Tudományok Tanszék demonstrátoraként tevékenykedő Pongrácz Alex legelső, “szárnyait próbálgató” publikációja olvasható, amely a Győri Közjogi Hírlevélben (az Alkotmányjogi és a Közigazgatási Jogi Tudományos Diákkörök egykori hírlevelében) jelent meg, 2010. novemberében. (Győri Közjogi Hírlevél, 2010/2. szám, 6. p.)

Somló Bódog állapította meg a XX. század hajnalán, hogy a

legaktuálisabb politikai és közgazdasági kérdések jó része kérdések jó része az állami beavatkozás problémája köré kristályosodott. E kérdésnek (…) újabb meg újabb előtérbe lépése igen természetes is; (…) mindig az az előbbrevaló, a prejudikáló kérdés, hogy avatkozzunk-e be szabállyal, vagy sem.

Az állami szerepvállalásról való diskurzus első stációját a liberális mentalitás diadalmeneteként értékelhetjük: a Ferdinand Lassale által fémjelzett (valójában teoretizált – P. A., 2015. október 19.) éjjeliőr vagy bakterállam funkciója lényegében a közrend és a közbiztonság fenntartására korlátozódott, és nem érintette a gazdasági szférát, ahol a “mindent szabad, ami nem tilos” elve (a laissez-faire) érvényesült.

A szociális kérdéseket is rendezni kívánó pápai enciklikák (1891, 1931) már a magánérdek közérdek alá rendelését is deklarálták: a gazdagok eszerint vagyonuknak csak kezelőik, és azok élvezete nem illeti meg őket kizárólagosan; a magántulajdon bipoláris, azaz egyéni és közösségi jellegű; az állam arra is kötelezheti a magántulajdonosokat, hogy javaik egy részét a köz javára juttassák. Az 1929-33 közötti globális gazdasági krízis alapjaiban rengette meg az uralkodó (angolszász gyökerű) liberális gazdaságpolitika hegemóniáját, ami a magángazdasági rendszer modelljének lecserélésével járt. A nyugat-európai demokratikus államok áttértek a  vegyes típusú gazdasági rendszerre, ahol már irányították is az egyes gazdasági ágazatokat. A militarizálódó Európa a gazdaságot a hadi szükségleteknek rendelte alá. A korszakban igazolást nyertek Hans Kelsen (Roscoe Pound által némiképp félreinterpretált – P. A., 2015. október 19.) szavai:

ahogyan minden, amihez Midász király keze hozzáért, arannyá változott, úgy mindaz, amihez az állam keze ér, joggá változik.

A különböző autoriter rezsimek és totalitárius diktatúrák az erős állami beavatkozás talaján álltak, s az emberi élet egyetlen területét sem hagyta érintetlenül az állami akarat, s annak megnyilvánulása, a jog.

A második világháborút követően erősen aktivizálódott az állam gépezete a világ nyugati felében: ugyan a privátszféra egészét megkímélte, azonban a gazdaságba való állami beavatkozás a világválság utáni meghatározó jelentősége megmaradt, s a redisztribúció nemcsak a szűkös megélhetést hivatott biztosítani, hanem a tisztes jómódot is: kialakult a jóléti állam. Ez a folyamat szervesen kapcsolódott a keynesianizmus terjedéséhez, amely a gazdasági problémákra állami túlköltekezéssel (fiskális alkoholizmus) reagált, és a kereslet állami élénkítésével próbált a bajokra gyógyírt találni. A beavatkozó állam ideája az 1950-es évektől az első olajválság okozta sokkig élte fénykorát. A jóléti állam, a Welfare State illúziójának mesterséges fenntartásáért drága árat kellett fizetni (mára revideáltam eme téziseimet – P. A., 2015. október 19.) – a neokonzervatív válasz (Thatcher, Reagan) a “piac mindenhatóságát” kikezdhetetlen dogmává merevítette. (Mises, Hayek és Friedman tanaira alapozva ars poeticáját – P. A., 2015. október 19.) Az iskola képviselői minimálisra igyekeztek szorítani az állami szerepvállalás mértékét, kulcsmotívummá vált a dereguláció, a privatizáció és az egyes közszolgáltatási szektorokban a teljes liberalizáció.

A dezetatizáló, szolgáltató állam fő szlogenjei a fogyasztóorientáltság, a hivatalok vállalkozói típusú értékrendje és a piaci változásokra történő reflektálások lettek. Soros György szerint a piac önkorrekciós mechanizmusaiban való feltétlen hit vezetett a legutóbbi globális válsághoz: az állami “gyámkodás” nélkül óriásivá vált “pénzpiaci lufi” végül kipukkadt. A közösségcentrikus “rajnai modell” győzelmet aratott a neoamerikai modell felett (Michel Albert). A gazdasági válság nem várt paradigmaváltásra sarkallt számos vezető politikust. Nicolas Sarkozy francia államfő szerint a szabad piac fetisizálása gyengíti a demokráciát, ezért újra kell tervezni a kapitalizmust, visszaállítva annak morális dimenzióját. Orbán Viktor az “ex oriente lux” jegyében egyenesen a nyugati civilizáció vezető szerepének elvesztését, és a keleti szél (Kína, India, Oroszország) felerősödését prognosztizálta. Ahogy Sarkozy fogalmazott:

vége az impotens állam illúziójának.

Meggyőződésem szerint az állam nem szorítkozhat minimális szerepvállalásra, de a totális beavatkozás álláspontjára sem helyezkedhet. Az államnak a gazdaságra való hatása során a horatiusi aurera mediocritast, az arany középutat kell követnie. Egyet kell értenem Stiglitz megállapításával, miszerint a piac egyoldalú túlhangsúlyozása csupán ideológia, és meg kell találni a piac és az állam szerepének kívánatos arányát.

Post Navigation