Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “február, 2020”

Ruber József könyvismertetése Carl Schmitt Hobbes-tanulmányáról (1941)

Carl Schmitt máig a XX. századi államelméleti kánon egyik legambivalensebb alakjának számít. Ennek oka napjainkra már köztudomásúvá, és unos-untalan szajkózottá is vált: sok pályatársától eltérően ugyanis Schmitt nem emelte fel a szavát az 1933-ban uralomra került hitleri rezsimmel szemben, sőt 1933 májusában belépett az NSDAP-ba, azt remélve, hogy „értelmet adhat” az új rendszernek – ami aztán ún. „Kronjurist-időszakban” néhány olyan írásmű megszületéséhez vezetett, amelyek valóban tartalmaznak vállalhatatlan gondolatokat is. 1936 után aztán Schmitt ázsiója jócskán megcsappant (a Nürnbergben tett vallomása szerint ekkor tagadta meg az ördögöt), bár nyilvánosan soha nem kezdett ágálni a rendszer ellen, sőt az 1945 utáni ún. nácitlanítási (Entnazifizierung) eljárásnak sem volt hajlandó alávetni magát, ami ismert módon vezetett addigi presztízse megtépázódásához, valamint további egzisztenciális kellemetlenségekhez.

E fausti kalandként is felfogható korszakában született Schmitt sajátos Leviatán-értelmezése (Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes, 1938) is. A hazai szakirodalomban e mű nem igazán képezi mély elemzések tárgyát (Cs. Kiss Lajos Egy keresztény Epimétheusz című tanulmánya relatíve hosszan elemzi, ettől eltekintve azonban csak amolyan utalásszerűen „odavetett” megjegyzésekkel találkozhatunk a valóban sajátos Leviatán-interpretáció kapcsán.) Ezért is bocsátjuk a publikum elé Ruber József kevéssé ismert, ám annál alaposabb és teljességre törekvő elemzését (jelezve egyúttal, hogy a Schmitt eszmefuttatásában érvényesülő, és Ruber által is közvetített antiszemita megjegyzésekkel és áthallásokkal természetszerűleg nem tudunk egy platformra helyezkedni).

Ruber József: Könyvismertetések. Carl Schmitt: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Hanseatische Verlagsanstalt, Hamburg, 1938., 132 L, 8°. In Társadalomtudomány, 21. évfolyam, 2. szám (1941), 233-238.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A mai német jog- és állambölcseleti irodalom ismert kiválósága, akit általában az ott uralkodó irányzat elméleti vezérharcosának tartanak, s akinek annak idején nagy feltűnést keltő Großraumordnung-elmélete a Német Birodalom külpolitikájának is egyik alapja lett, a nagy háború előestéjén a politikai és jogi gondolkodás történetében annyira jelentős angol gondolkodó főművének szentelt figyelemreméltó tanulmányt, amelyet a nála megszokott színvonalon és írásművészeten kívül a hazájában hatás nélkül maradt angol gondolkodó iránti rokonszenv és szinte fenntartás nélküli elismerés jellemez. A már életében és még inkább elhunyta után – okkal vagy ok nélkül – racionalista, szenzualista, individualista, materialista, sőt ateista hírnevébe keveredett Hobbes az utókorra örökül hagyott gondolatvilágának szenvedélyesen ellentétes megítélésében egyfelől Macchiavellivel osztozott – akit Carl Schmitt oly szívesen ismer el Hobbes-szal együtt «valódi» politikai gondolkodónak –, másfelől Platóval, Hegellel, Nietzschével és legújabban Sorellel egyetemben a politikai gondolkodás egyes klasszikusainak abban a fátumában, hogy teljesen eltérő, sőt ellentétes irányok származtatják le tőle családfájukat. A XVIII. század végén és a XIX. század alkotmányos küzdelmeinek korszakában Hobbes neve az abszolutisztikus rendőrállam gyűlöletes megtestesítője, de ugyanőt a jeles német társadalomtudós F. Tönnies nagy Hobbes-tanulmányának a XX. század fordulóján s a két háború közötti weimari korszakban megjelent különböző kiadásaiban a jogállam és a demokrácia egyébként nem teljesen egybevágó eszményének szószólójaként igyekszik feltüntetni. A totalitás koreszméjével szembeszálló nyugat-európai irodalom pedig ismét Hobbesben véli felfedezni «a polemikus ősképét« mindannak, amit a «totális állam» és a «totalizmus» alatt ért, és benne látja a totalizmus filozófusát és «egyházatyját». A legújabb német irodalom pedig, bár nem fogadja el, hogy uralkodó eszméi az angol filozófustól származnak, hódoló elismerés kíséretében igyekszik a még Hegel által is «hírhedtnek» tartott jeles állambölcselő jó hírnevét helyreállítani, mint annak idején azt Fichte Macchiavellivel szemben tette.

Mi az oka bölcselőnk e sokféle megítélésének? Annak a szimbólumnak szellemtörténeti fátuma feleli Carl Schmitt , amely az oly gazdag és sokoldalú munkásságú bölcselő nevével összeforrott, s amelynek bonyolult menetét sem a nyelvtörténet és szövegkutatás, sem a rendszerező fogalmi elemzés, sem a légvonalban haladó eszmetörténeti logika nem képes követni, csak a szellemtörténeti lényegszemlélet. Ez a szimbólum pedig, amely nem csupán Hobbes bölcselői hírnevére vált végzetessé, de C. Schmitt véleménye szerint, amelyet ezen a ponton túlzottnak kell tartanunk hallatlan impresszionáló és szuggeráló erejénél fogva az egész európai politikai fejlődésre is, nem más, mint állambölcseleti főművének rejtelmesen hangzó címe, a Leviatán.

IMG_20200229_190153_233

A ciprusi Panagia Asinou templom freskójának Leviatán- és Behemót-ábrázolása

Mint ismeretes, a név az ó-héber mitológiából ered, első előfordulási helyén (Jób 41, 33.) óriási vízi állatot jelent, mely minden élőlénynél hatalmasabb, még Behemótnál, a legerősebb szárazföldi állatnál is, majd (Iz. 27, 1.) a kígyósárkány, egy szóval (az isteni gondviseléssel szemben bukásra ítélt) veszélyes erő rémképe lesz, a keresztény patrisztikában az ördöggel azonosul, míg a kabbalisztikus zsidó irodalomban, mint a zsidósággal szemben ellenséges pogány világhatalmak jelképe jelenik meg, és egyes szerzők szerint (itt szerzőnk tudomását másodkézből meríti, az eredeti forrásokra való hivatkozás ezen az ugróponton sajnosan hiányzik) Isten által legyőzve és feldarabolva a paradicsom üdvözültjeinek eledeléül fog szolgálni. Ugyanekkor a nem zsidó népek ősi gondolatvilágában a kígyó és a sárkány mint jóságos, védő istenség szerepel, s ez a jelentés Angliában a középkor végéig megmarad.. Ezek a beavatottaknak fenntartott jelentésváltozások és homályba vesző bonyolult hitregei összefüggések azonban nem maradtak hatás nélkül az európai népek nagy politikai vitáira.

Mi hát a Leviatán ezek után Hobbesnál C. Schmitt szerint? Az állam szimbóluma: az 1651-ben megjelent első kiadás művészi kivitelű címlapja apró emberkékből összeállított méltóságteljes óriást ábrázol, aki a világi és egyházi hatalom jelvényeitől övezve, védőleg terjeszti kardot és püspöki pásztorbotot tartó karjait egy virágzó táj felé, a mottóul választott bibliai szöveget érzékítve : non est potestas super terram quae comparetur ei. Ez nem a hagyomány Leviatánja, sárkány-, kígyó-, krokodil- vagy cethalformájú szörnyetege: az állam Hobbesnél a társadalmi szerződés által mesterségesen létrehívott állati vagy emberi lény (magnus homo, animal artificiale), más helyütt (s ez felel meg legjobban metafizikai kiindulásainak) gép, machina machinarum, a mechanika klasszikus századának szellemében, amely embert, állatot, sőt növényt is csak mechanizmusnak tudott elképzelni. Miért választotta hát ezt a bizarr szimbólumot? Egyszerűen – feleli Carl Schmitt – «jó angol humorból», annak is ellenére, hogy hódolatig menő lojalitásból az államban halandó istent (deus mortalis) is kész látni; de a bibliai név mögött lappangó alattomos jelentéstartalmaknak az angol bölcselőnél semmi nyoma nincsen. Semmi mást nem akar ezzel, mint hatásos bibliai szimbólummal és idézettel juttatni kifejezésre mint a társadalom előtti «természeti» állapot zűrzavarának véget vető államhatalomnak minden földi lényt felülmúló erejét, amellyel a gyöngék érdekében féken tartja az erőseket. Ezt annál inkább megtehette, mert éppen a XVII. század első felében a középkor daemonomániája, amely a reformáció korának gondolatvilágában, éppen a Leviatánnal kapcsolatban, még erőteljesen él, az új szellemiség hatása alatt hihetetlen gyorsasággal eltűnik, bár a kortársak csak úgy, mint maga Hobbes is, vihartól való félelmükben csakhamar bezárják az ablakot a betoluló friss levegő elől. A középkor rettegett gonosz szellemeinek nevei, mint az egykorú festők képein is látjuk, ebben a korszakban szatirikus-humoros mellékízt kaptak.

Mint láttuk, Hobbesnek az államra vonatkoztatott gondolatképében, amelyben mitikus egységgé szövi össze a gép, állat, ember és istenség fogalmi elemeit, a gépi jelleg a túlnyomó. Ebben csak követi a százada uralkodó gondolatirányát, amelyben az addigi animisztikus mitológiátMach szavai szerint – egy mechanisztikus mitológia váltja fel. Csak a XVIII. század végén következik be a mechanizmus és organizmus ellentétének mai fogalmazásban való szembeállítása. C. Schmitt azonban a gép metaforájában a további politikai fejlődés nehezen megkülönböztethető szálainak újabb rejtett csomópontját véli felfedezni. Innen ered szerinte az államnak merő mechanizmusként, tetszés szerinti célra felhasználható készülékként való felfogása, amiben szerinte a nyugati liberáldemokrácia a bolsevizmussal megegyezik; ez a kiindulási pontja annak a XVII. században éledező vallási toleranciával kezdődő folyamatnak, amelyet szerzőnk más tanulmányaiban az állam belpolitikai semlegesítésének nevez, az állam agnoszticizmusig menő közömbösségének a kebelében lappangó vagy megnyilvánuló világnézeti ellentétekkel szemben, ami a liberalizmus végső eszménye volt. Mindebből Hobbesnál, az államegyház hívénél csak annyi található, hogy az állam döntéseinek, szabályainak és mindannak részére, amit azok a cuius regio, ejus religio világában magukban foglaltak, csak az auctoritas, de nem a veritas érvényességét követelheti. Az állam missziója az, hogy saját kebelén belül békességet teremtsen; ezt pedig csak megtámadhatatlan döntések révén érheti el, melyek nemcsak az ellentétes érdekek, de az «igazság» igényével fellépő tanok terén is megilletik, mert övé a szellemi hatalom is, és minden alattvalóra kötelező döntései az igazság képzetét éppúgy abszorbeálják, mint az igazságossággal kapcsolatos képzeteket: minden racionalitást éppúgy, mint minden legalitást. Az egész gondolatmenet hátterében azonban, amelyet C. Schmitt más műveiben a decizionizmus találó terminusával jellemez, félreismerhetetlenül Hobbes metafizikai agnoszticizmusa, s egyben kiirthatatlan individualizmusa húzódik meg, amelyik egy fontos – C. Schmitt szerint végzetessé váló – fenntartáshoz vezetett: az ilyen döntés kötelező ereje csak a külső hitvallásra terjed ki, míg intra pectus a gondolat szabadsága hozzáférhetetlen. Ezen a ponton kapcsolódik be a modern «neutrális» állam a politika és vallás tökéletes egységével záruló, bámulatosan egységes gondolatmenetbe: a jogi (nem teológiai) értelemben vett egyéni gondolati és lelkiismereti szabadsággal, amely kiindulási pontjává lesz a liberális alkotmányrendszerre jellemző egyéni szabadságjogoknak.

Már néhány évvel a Leviatán megjelenése után felfedezi az «első liberális zsidó» ezt az alig látható törést: Spinoza. Míg az angol bölcselőnél a köznyugalom és a szuverén hatalom jogai állanak előtérben, s az egyéni gondolatszabadság csak rejtett végső fenntartás, addig Spinozának a Leviatán nyomdokait követő Tractatusában az egyéni gondolatszabadság, a libertas philosophandi lesz az irányadó alaptétel, amellyel szemben a nyilvános béke és az államhatalom szükségszerűségei a fenntartás másodlagos szerepébe szorulnak vissza. Ez a «zsidó lényiségből» eredő jelentéktelennek tetsző megfordítása az eredeti gondolatmenetnek döntő fordulat a Leviatán sorsában. Az élet külső és belső szférájának ez a fordított aránya Pufendorf és Thomasius művei által utat talál a német szellemi életbe, és a Leviatán címlapján még a lelki hatalom emblémáival övezett, az élet minden megnyilvánulása felett uralkodó államhatalomnak a puszta rendfenntartás tisztére való szorítása communis opinio-vá, egy Goethe és Kant előtt is magától értetődő hitvallássá lesz. És hogy a Hobbesnél még csak csírájában található gondolatból ilyen, az ő elgondolásaival merőben ellentétes hatalmas áramlat nőtt ki, amely hova-tovább az alkotmányjogi fejlődés felett is úrrá válik, azt C. Schmitt szerint a XVIII. század szerteágazó titkos mozgalmai mellett elsősorban a pihenést nem ismerő zsidó szellemnek kell tulajdonítani, amelyet ebben a korszakban a berlini Moses Mendelssohn képvisel, a következő században pedig a belső életerejétől megfosztott, «neutralizált», s ezáltal a pártok játékszerévé tett liberális «jogállam» doktrínáinak kifejtése a szintén zsidó származású, a maga korában konzervatívnak tartott J. G. Stahl-ra vár.

Most jut ismét szerephez a Leviatán már-már feledésbe ment mítosza és itt kezdődik, C. Schmitt kifejezésével, a «szimbólum kisiklása». Az élet külső és belső oldalának megkülönböztetése, és az államnak az előbbi terére való korlátolása halált hozó betegség csírája lesz a magnus homo-ra, az államnak az istenséghez hasonlított szuverén személyére. A nagy meglátás, a mechanizmus és gép metaforája valóra válik a XVIII. és XIX. század folyamán egyre tökéletesebben megszervezett állami igazgatás gépi pontossággal működő apparátusában, de Hobbes elgondolásának lényege, a hatalmi (rendőr-) állam veszendőbe megy, hogy helyet adjon az alkotmányos «jogállamnak», melyben a törvények az államhatalom erőkifejtésének korlátai lesznek, a világnézetileg semlegesített, belső tartalmától megfosztott közhatalom pedig az államon kívül álló hatalmak instrumentumává lesz, amelyeket szerzőnk a XVI. század jezsuita állambölcselőjének, Bellarminnak az állam és egyház viszonyáról tanított elméletéből nem célzat nélkül kölcsönvett műszóval «indirekt» hatalmaknak nevez: ezek az «indirekt» hatalmasságok, Figgis angol publicista szavai szerint, végül is «karikát húznak a nagy Leviatán orrába». És mi lesz az állam természetes életerejének és belső egységének ábrázolására igazi mitológiai képzelőerővel elgondolt szimbólumból? Groteszk torz- és rémkép a Leviatán nevének ismertetésünk bevezetésében jelzett hagyományos zsidó értelmében, amely C. Schmitt szerint az állam elleni ellenszenv tudatalatti forrása lesz, míg a rombolás erői felülkerekednek, a XX. század forradalmi válságaiban az állam diszkreditálásának műve betetőzést nyer, és beteljesül a kabbalista vízió: a nagy Leviatánt feldarabolják és megeszik. Végül is ezek a végső fejlemények egy ellentétes irányú politikai felfogásnak válnak kiindulási pontjává. – Hogy a balsikerű jelkép valóban ily végzetes szerepet játszott, ami egzakt bizonyítékokkal a dolog természete szerint nehezen támogatható, erre nézve szerzőnk egyrészt a nagy német büntetőjogásznak, Feuerbachnak a XVIII. század végén közzétett polemikus iratára hivatkozhatik, amely «Anti-Hobbes» helyett inkább az «Anti-Leviathan» címet viselhetné; másrészt az új Németországban nagy tiszteletnek örvendő, és szerzőnkkel sok rokoneszmét valló Nietzschének az államra mondott megdöbbentő szavaira, amelyek úgy látszik, tényleg a Leviatán lidércnyomásának a hatása alatt jöttek létre, s amelyeket méltán lehet az államellenes szellemi irányzat végső állomásaként felfogni: «das kalteste aller Ungeheuer».

C. Schmitt mindvégig vonzó és érdekes munkájában a maguk jellegzetes egyoldalúságában tükröződnek a jelen nagyhatású eszmeáramlatai a szellemi múlt egy tükördarabjának visszfényében. A rövidsége mellett is tartalmas kis könyv ekként egyformán segíti elő a múlt megismerését és a jelen megítélését.

Post Navigation