Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the category “Forrásközlés”

Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? (1934)

Érdekes momentum, hogy a szuverenitásfogalom sokat emlegetett, és manapság rendkívüli népszerű visszaszorulásának/visszaszorításának kánonja már a két világháború közötti magyar szakirodalomban is számos követőre talált. A szuverenitás korlátjaira gyakorlatilag már a „neobarokk társadalom” körülményei között publikáló egyes szerzők is figyelmeztettek. [1]

Irk Albert több tanulmányában is amellett érvelt, hogy míg a nemzetközi jogközösséget az első világháború előtt az államok laza kapcsolata jellemezte (ennyiben pedig helyesebb a szuverén államok szervezetlen jogközösségéről beszélni), addig a Nemzetek Szövetsége révén egy olyan „államközi organizáció” jelent meg, amely nemzetközi jogi értelemben kívánta cselekvőképességében korlátozni, sőt az „állami élet meghatározott területein” felfüggeszteni az egyes államok mozgásterét. [2]

Vámbéry Rusztem pár esztendővel később akként érvelt, hogy „mint ahogy nincs ember, Robinson Crusoe kivételével, aki minden vonatkozásban független volna, ép[p]úgy nincs állam se, amely bizonyos mértékig ne függne más államoktól, amelyet a nemzetközi jognak kötelmein felül ne kötnének meg akár más államokkal kapcsolatos gazdasági érdekei, akár  a kultúremberiségre egyaránt érvényes erkölcsi parancsoknak kodifikálatlan szabályai.” [3]

Püski Sándor úgy látta, hogy a szuverenitás nem jelent(het) függetlenséget az „államok társadalmának a jogrendszerétől”, a szuverenitás korábbi – szerinte döntően hegeli alapokon nyugvó, tehát az államhatalmi elméletre alapozó – gondolatát pedig korrigálni szükséges. Püski a szuverenitásfogalom megváltoztatását egyenesen a nemzetközi és hazai jogirodalom, valamint a jogfilozófia központi kérdésének nevezte, leszögezve, hogy az államélet számos ponton éppen a nemzetközi jog szabályai által szabályozott. „Az összes határokat a nemzetközi jog állapítja meg, nem a beljog. Tehát, hogy egy állam hol élhet, a létfeltételeinek ez egyik legsúlyosabbika, a nemzetközi jog által van megállapítva. A közös nemzetközi meggyőződés az, ami a határokat megállapítja, és a határok megsértését jogszabályok megsértésének tekinti mindenki” – érvelt a demilitarizált Rajna-övezetre való német bevonulás után egy évvel. [4]

Almásy József azon a véleményen volt, hogy a szuverenitás korlátozásának kérdésében a keresztény jogbölcselet platformjára érdemes helyezkedni; [5] a legtovább azonban talán Török Árpád jutott a fejtegetéseiben  amikor „a „szuverénitási orthodoxia” nemzetközi jogi fejleményekre tekintettel végbemenő lazulását figyelte meg egy 1944-ben publikált tanulmányában, hangsúlyozva, hogy az államok szuverenitási szféráját korlátozni kell a „nemzetközi közösség javára”. [6]

Nos, egy napjainkban kevésbé ismert katolikus szerző, Aradi Zsolt 1934-ben, az Európán végigsöprő totalitárius forradalom ok-okozati összefüggéseit vizsgálva a természetjog pozíciójából szintén oda konkludált, hogy szükségszerű volna a szakítás az állami szuverenitás hagyományosnak mondható koncepciójával, és védelmébe veszi a Nemzetek Szövetségének ekkor már egyre inkább roskadozó építményét.

Az alábbiakban Aradi Zsolt Az európai forradalom című könyvének egyik fejezetét közöljük. A kiadvány – noha érezhetően a totalitárius rezsimekkel szemben foglal állást – az 1945-ben betiltott és megsemmisítésre ítélt, „fasiszta szellemű és szovjetellenes” könyvek listáján is szerepelt. Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? In Aradi Zsolt: Az európai forradalom. Magyar Kultúra Könyvtár, 4-5. szám. Pázmány Péter Irodalmi Társulat Kiadása, Budapest, 1934, 153-165.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Halált hozó szuverenitás

A Nemzetek Szövetsége bukásáról beszélni már annyira divatos, hogy a tévhiteknek, hiedelmeknek, az imperialista propagandának s a defaitista erőlködéseknek olyan szövevénye veszi körül, hogy könnyen megállapíthatjuk: ez a nagy és keresztény eszme, hacsak csodával határos, előre nem látható események meg nem mentik: el is bukott. Ha a Népszövetség elért politikai eredményeit tekintjük, a kép valóban siralmas. De csak az egyik oldalon. A genfi testületnek csak politikai működését szokták meglátni, s miután e téren a helyzet valóban csak rosszabbodott, a világ úgy gondolkozik, hogy az intézményeket eredményeik után kell megítélni, s a Népszövetséget elmarasztalja.

A Nemzetek Szövetségének két veszedelmes ellensége van. Az egyik az igazságtalanság, a másik az államok szuverenitásába vetett fanatikus, gőgös és önző hit. A Népszövetség bukásának okainál mind a két összetevővel [a] kelleténél többet találkozunk.

Hogy megvilágítsuk a Nemzetek Szövetsége és az európai együttműködés körüli bonyolult zavart, tisztázzuk magát a problémát. Verdross professzor, az egyik legkiválóbb nemzetközi jogász, a bécsi egyetem tanára a keresztény nyugat újjászervezéséről tartott előadás-sorozatában onnan indult ki, hogy az emberiség fogalma a keresztény felfogás szerint nem a világpolgárok bizonyos összességét jelenti, mint a sztoikusok tanították, hanem az egy szervesen tagolt közösség, melynek gyökerei az isteni világrendbe bocsátkoznak le, s amely világrendnek első gyakorlati megszervezője Nagy Károly volt. Ez isteni világrend előtt hódolt maga a császár is, amidőn a pápa kezéből elfogadta a koronát, hogy megszervezze Isten országát ezen a földön, melynek ő az első zarándoka, alattvalói élén. Halálával felbomlott ez a birodalom, de eszméjét átvették és tovább vitték a német királyok és császárok, akiknek kulturális és politikai hegemóniája biztosította a keresztény nyugat évezredes egységét. A Respublica Christiana eszméje, kulturális és politikai értelemben, hosszú időre minden nemzetközi ellentétet kiegyenlített, s a felmerült pörökben Európa valamennyi keresztény fejedelme a Szentszéket tekintette döntőbírónak, amely mindig az egész keresztény közösség békéje és jóléte érdekében döntött a vitás kérdések közepette. Ebből a keresztény gyakorlatból nőtt ki a keresztény nemzetközi jog, amelynek első művelői Viktoria dominikánus páter és Suarez voltak. A harmincéves háborúig vezető hitszakadás azonban ezt a nagy egységet politikai tekintetben is megsemmisítette. Az osnabrücki konferencia (1648) már új nemzetközi rendet állapít meg Európában, amelynek egyik legsúlyosabb jogi tévedése volt, hogy a XIII. és XIV. századokban virágzó keresztény döntőbíróság eszméjét elejtette, nyilván abból a célból, hogy a protestantizmusra veszélyes pápaság befolyását megtörje. Ettől kezdve a pápai diplomácia háttérbe került, a nagy politika „első játékosai” mögött, akik azután a „versenyző és rivalizáló” politika nemzetközi gyakorlatát fejlesztették ki. Európa nem volt többé szervesen összefüggő Európa, nyugalma egy-két rivális nagyhatalom egyensúlyától függött. Újabban csak az 1815-ben kötött Szent Szövetség próbálkozott az európai együttműködés elvét újból felszínre hozni, de ez az elv inkább a fegyvereken, mint a lelkiismeret erején nyugodott. Kimondták ugyan, hogy Európa államai egy és ugyanazon keresztény család tagjai Krisztus királysága alatt, de ez az újból elismert elv papíroson maradt: a nagyhatalmi versengés továbbra is szította a lappangó ellentéteket. A XIX. században azonban ismét megjelenik a színen a pápai diplomácia; a középkor óta XIII. Leó volt az első pápa, kinek tekintélye az egyház döntőbírói szerepét újból sikerrel érvényesíthette, egyelőre csak abban a részletkérdésben, amely [a] Németország és Spanyolország közötti feszültségben jutott kifejezésre, bizonyos gyarmati ügyekre vonatkozólag. Az igazságos béke gondolata értelmében lépett fel XV. Benedek is a háború végén. Sajnos, a nagy békepápa szándékai Európa nagy szerencsétlenségére nem találtak megértésre azoknál a kormányoknál, amelyeknek vezetőit csak a bosszúvágy és a zsákmányolás szenvedélye irányította. XV. Benedek pápa híres békeakciója különösen a német kormány, Michelis akkori kancellár ellenkezésén hiúsult meg, aki választ sem adott a Vatikán jegyzékére. XIII. Leó pápa pedig fel is szólította a nemzeteket, hogy egy szervezetben egyesüljenek, a nemzetközi problémák megtárgyalására.

Nos, a Genfbe egybehívott Népszövetség halvány mása ennek a nagy katolikus gondolatnak. Megalakulásánál közrejátszottak keresztény meggondolások is, azonban legnagyobbrészt a wilsoni puritanizmus szülötte. Második szülőoka pedig az volt, hogy biztosítsa a nyugalmat az európai győzők számára. Ez a wilsoni puritanista-pacifizmus pedig nem keresztény. Legtávolabb áll tőlünk, hogy a divatos szólamok oldalán fogcsikorgatva ítéljük el a pacifizmust. A kardcsörtetők – s mindenütt van belőlük elég – csak a militarizmus ellentétét látják benne, s egyáltalában elvetnek mindenfajta békés megoldási lehetőséget. Csak a fegyver s az erő intézheti el a konfliktusokat szerintük. Mi a wilsoni pacifizmussal kapcsolatban egészen másra gondolunk. Yves de la Brière, híres jezsuita nemzetközi jogász a pacifizmus szót a „nemzetközi igazságosság” kifejezéssel kívánja helyettesíteni, mert ez felel meg a keresztény fogalmaknak. A természetes erkölcstörvény és a kinyilatkoztatás a nemzetközi életre és az államok, nemzetek kapcsolatára is érvényes. Nincsen kettős morál! Ami bűn az egyéni életben, bűn a nemzetközi életben is, a természetjog itt is érvényesül. Amint beszélünk szociális igazságosságról, mely a társadalmi békének, a szeretettel együtt, egyedüli alapja, úgy a nemzetközi igazságosság a nemzetek egyetemének nyugalmáról gondoskodik.

A Népszövetség megalkotásának körülményei pedig ellentmondanak ezen alapvető elveknek, s ha szervezési okmányában fel is fedezzük a keresztény csírát – a jó hatásokat, a megvalósítás körüli szellem, s a tények nem érvényesítették teljes mértékben. A puritanista-pacifista gondolat indítója a nyugalom volt, anélkül, hogy meggyőződött volna róla: joga van-e már Európának a nyugalomra. A győzők többi részének pedig fegyver lett a kezében a Népszövetség, hogy a legyőzöttekkel szemben (kik kezdetben nem is voltak tagjai a Népszövetségnek) a békeszerződések keresztülvitelét biztosítsák. Ezen alapvető hibák mellett a genfi testületnek eredendő téveszméi: szervezeti széthullása, túlzott demokráciája, mely arra vezetett, hogy az európai egyensúlyi játékot most már itt intézzék el a zöldasztalnál, s az a tény, hogy sok döntéshez egyhangú határozat kellett, mely keresztül nem vihető, s vég nélküli tárgyalásokra ad alkalmat. A háborút nem zárta ki a nemzetközi konfliktusok elintézésének módszereiből, hanem felszólította a tagállamokat, hogy viszályukat először döntőbíráskodás útján, vagy a hágai állandó nemzetközi bíróságnál intézzék el. Feladatául azt tűzte ki, hogy megvédi a nemzeti és vallási kisebbségek jogait is, csökkenti a tagállamok fegyverkezését, s gondot fordít minden emberi problémára (Nemzetközi Munkaügyi Hivatal; ópiumkérdés, rabszolgaság megszüntetése, leánykereskedelem, népbetegségek stb.). Az államok szuverenitásukról azonban nem mondtak le.

Miután a nemzetközi együttműködésre irányuló minden kísérlet jó és üdvös – ismét hangsúlyozzuk –, hogy a Népszövetséget is jónak és üdvösnek kell tartanunk, politikai félrelépései, nem keresztény gyakorlati alkalmazása ellenére, s annak nem megbuktatására kell törekednünk, hanem keresztény szellemmel való megtöltésére, s a zavaró tények kiküszöbölésére.

Katolikus (tehát emberi) kötelességünk ez, különösen ha látjuk, hogy a Népszövetség alaphibái milyen fegyvert adnak azok kezébe, akik esküdt ellenségei a döntőbíráskodás elvének, s az egyensúlyi politika, a blokkrendszer mellett tesznek, a nemzeti szuverenitás alapján hitvallást. A Népszövetség 1919 óta politikai téren sorozatosan tévedett, a legsúlyosabb csapást maga a francia politika, a népszövetségi elv leghatározottabb védője mérte rá azzal, hogy a Népszövetség keretén belül nem ismert el más akaratot, mint a magáét. Ezáltal szakadást idézett elő a népszövetségi gondolatban.

A legtöbb bajnak okozója a szuverenitás és a nacionalizmus. A nemzetek azáltal, hogy beléptek a Népszövetségbe, bizonyos mértékben lemondottak szuverenitásuk abszolút értelmezéséről, ha abba nem is egyeztek bele. Egy francia felfogás szerint a szuverenitás jogi függetlenséget jelent minden oldalon. A Népszövetség fennállása óta a tagállamok abszolút szuverenitásáról nem beszélhetünk többé. Valamennyi állam alárendelte magát a döntőbíráskodásnak, a nemzetközi bíróságoknak és a népszövetségi tanácsnak. Az államok külön szuverenitásáról csak az beszélhet, aki ezt az előbbi tényt tagadja. A nemzeti szuverenitáson való „kérődzés” nem jelent más, mint a nemzeti jólét istenítését.

PicsArt_06-22-08.23.55

A Népszövetség birtokon belül lévő urai azonban soha nem akartak hallani arról, hogy egyszer véletlenül a birtokon kívülieknek legyen igazuk, s nem egyszer történtek olyan kijelentések, melyekből arra lehetett következtetni, hogy a tanács, vagy a bíróságok egy rájuk nézve kellemetlen döntése esetén azt magukra kötelezőnek el nem fogadják. Legsúlyosabb tény a fegyverkezés ügye volt. A hatalmon belüliek sohasem szereltek le, s mindig csak a szembenálló felek fegyverkezésének csökkentését követelték. Ily módon a Nemzetek Szövetsége nem a nemzeti szuverenitások leépítéséhez vezetett, hanem éppen ellenkezőleg, azok megerősítéséhez. A birtokon belüliek, kik elegendő hatalommal rendelkeztek, a Népszövetséget csak arra használták fel, hogy a békét az egyoldalú hatalmi túlsúly alapján tartsák fenn. Ezzel kihangsúlyozták a maguk nemzeti szuverenitását (melynek védelmére szolgált a Népszövetség), másrészt ellentmondtak annak az elvnek, mely a nemzetközi életben egyedül szabályozhatja a viszonyokat – s ez az elv a jog.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Jogbizonytalanság a szerződések ellenére

Az elmúlt tizenöt év Európában tökéletes jogbizonytalanságot teremtett. Az államok hátat fordítottak annak az ideának, melynek értelmében összeültek, s szerződéseiket azzal a célzattal kötötték meg, hogy a jognál erősebb eszközökkel: a fegyverek s a túlsúly hatalmával biztosítsák magukat.

Bár a népszövetségi egyezmény hozzájárul, hogy keretén belül az egyes államok egymással szerződéseket, szövetségeket kössenek, mégis különös, hogy 1919 óta lázas külön-tárgyalások indulnak meg, hogy ezen felül is „védjék” egymást, Locarno, Lausanne, Thoiry, Kellog-paktum, kisantant megegyezés, Balkán-paktum, öthatalmi egyezmény, négyhatalmi egyezmény, a támadó fogalmának meghatározása, garanciaszerződések, jegyzőkönyvek, katonai és gazdasági konvenciók, deklarációk, barátsági szerződések, egyeztető szerződések – egész sora a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lekötéseknek. A nemzetközi jog soha jobban nem virágzott, mint az elmúlt tizenöt év alatt, s mégis soha nagyobb a jogbizonytalanság nem volt, mint most. A Kellog-paktumban, melyet tizenöt állam írt alá, és melyhez negyvenhárom állam csatlakozott, valamennyi ünnepélyesen kijelenti, hogy „elítéli a háborút, mint a nemzetközi politika eszközét az államok kölcsönös viszonyában; elítéli a háborúhoz való folyamodást a nemzetközi nézeteltérések szabályozásában, s kijelenti, hogy a közöttük fennálló konfliktusokat és nézeteltéréseket sohasem akarja más úton, mint bélés eszközökkel megoldani”. Ez a szerződés 1929-ben életbe lépett. Óriási jelentőségűnek mondotta mindenki, s az is volna. Hiszen többet jelent, mint a népszövetségi alapokmány, mely nem zárja ki a háborút. Az aláíró felek és a csatlakozó hatalmak azonban reservatio mentalissal éltek, mert nem mondottak le arról az abszolút nemzeti szuverenitásról, melynek leírását föntebb adtuk.

Ezek az ellentmondások nem vezethettek máshová, mint a népszövetségi elv felborításához. Németország mondta ki ebben a döntő szót, mely nemcsak úgynevezett asztalra csapás, nemcsak egészséges lázadás a hatalmon belül lévők uralma ellen, hanem a valódi helyzet képe is. A nemzetek nem akarják megkötni magukat, s valamennyinek vágyát jelképezte a német kivonulás. A blokkrendszer hívei azon az állásponton vannak, hogy szuverenitásukról nem mondanak le, hogy a béke legfőbb biztosítéka az erős hadsereg (lásd Mussolinit), s a legelőnyösebb, ha minden állam maga rendezi vitás ügyeit a többiekkel.

„Aki a Népszövetségre panaszkodik, ezzel a panasszal elismeri, hogy a Népszövetségre szükség van.” Ezek a fejtegetések is ilyen értelemben íródnak. A hibákat felismerni, nem jelenti az embert elpusztítani. A kereszténység elismeri a jóvátételt, a bűnbánatot, sőt csakis a kereszténység ismeri. De meg kell ismerni a hibákat, s be is kell vallani azokat. Ezek felsorolása után készséggel el kell ismernünk, hogy a Népszövetség mai alakjában még csak „elemi iskolai” nívón képviseli a gyakorlatban magát az elvet. De veszélyes volna, ha éppen katolikus részről fordítanánk hátat neki. Hiszen máris elmarasztaljuk azokat a katolikusokat, akik inkább álltak a kényelmes nemzetszuverenitás gondolata mellé, semmint követték volna a pápák parancsait az emberiség javáért.

A Népszövetségért való küzdelem nemcsak nemzeti és nemzetközi, de szociális kérdés is. A kapitalizmus nemzetközisége az érdekek harcára vezetett, s így a nemzetközi kapitalizmusból nagyon is nemzeti fegyver lett a gyakorlatban, ha területre, befolyásra, nagyobb vevőkörre volt szüksége. A kapitalizmusnak nem érdeke, hogy legyen egy nemzetközi szerv, mely döntő szóval vethet véget bármilyen versengésnek, hiszen ez bénítólag hatna az ő működésére is. A hadiipar internacionáléja pedig ismét növelte a nemzeti öntudatot. Azonkívül: ezt a legveszedelmesebb iparágat az egyes államok nem nyilvánították monopóliumnak, s nem helyezték a Népszövetség ellenőrzése alá. Így világos, hogy az emberi rossz természetre számító hadianyagipar azon igyekezett, hogy az államok biztonság-igényének elvét még jobban alátámassza. Holott a Népszövetség meglételében nem lenne szükség olyan securitére, mely egymás ellen akarna megvédeni. Az államok nagyrésze költségvetésének 70 százalékát fordította fegyverkezési célokra, s nem kis mértékben ezek a horribilis kiadások is okai annak a nagy nyomorúságnak, melyben a szegény nép tengődik. Az „állam biztonsága” címén, őtőlük veszik el e filléreket, s elfelejtik, hogy az állam biztonsága elsősorban polgárainak megelégedettsége. Az angliai Vickers Armstrong, a Focker gyárral és a Hotchkiss konszernnel együtt, az olasz Societa Vickers Terni, a japán Nitsui konszern, a franciaországi Schneider-Creusot, a csehországi Škoda művek, a legnagyobb exponensei annak a nemzeti hadiiparnak, melynek minden országban van gyára. Az államok megoldatlan problémái, a belső krízisek is visszahatnak a Népszövetség ügyére. A növekvő szegénység, a nyomor bűnbakot keres, s nem mer mindig, de legfőképpen nem tud igazságosan ítélni. Nem fordul a saját nemzetének bűnös vagy rosszhiszemű vezetői ellen, hanem nagyrészt teljes egészében a külföldet teszi felelőssé.

A nemzetközi konferenciák, együttműködési gyűlések nemcsak politikai, de gazdasági, világnézeti, kulturális és egyéb tereken követik egymást. Ilyenek: az Interparlamentáris Unió, Szellemi Együttműködések Kongresszusa, hivatások kongresszusa, olimpiászok stb. Mindez nem zárja ki, hogy a feszültség könnyen kirobbanhat. A Népszövetség nem foglalja magában az egész világot, s azok, akik csatlakoztak – az elmaradókkal együtt – semmi hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy lemondjanak a szuverenitásról. Enélkül pedig a jegyzőkönyvek nem érnek sokat.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A reform

Utóbbi időben sokat beszélnek a Népszövetség reformjáról, és ezzel kapcsolatban egy nemzetközi hadseregről. Azonban ez is csak abban az esetben volna megvalósítható, ha a nemzeti hadseregek nem volnának imperialisták, amint most kevés kivétellel azok. A Népszövetség reformját inkább abban az irányban keresik, hogy az ne legyen kis és nagy hatalmak játszótere a többségi demokrácia címe alatt, hanem az egymással megegyezett nagyhatalmak döntsenek a legtöbb kérdésben. A nemzetközi döntőbíróságok szervezete nem rossz – csak az államoknak kell elfogadniuk és végrehajtaniuk a határozatokat. Amidőn arról szólottunk, hogy a Népszövetség, s általában a nemzetközi együttműködések legádázabb ellensége: az igazságtalanság és a szuverenitásról alkotott „liberális”  felfogás – ez utóbbit marasztaltuk el erősebben. Hiszen vannak a Népszövetségnek olyan „ágazatai”, melyek az évek folyamán óriási és áldásos munkát végeztek. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal szinte majdnem teljes egészében jóvátette azt a sok félrelépést, hibát, amit politikai téren a genfi urak elkövettek. Figyelme kiterjedt a munkanélküliségre, a bérek nagyságára, a munkaidőre, a gyermekek és a nők munkájára, a vasárnapi munkaszünetre, az éjjeli munkára, a bérszerződésekre, stb. Igen sok javaslatát az államok nem fogadták el, vagy ha magukévá tették, nem ratifikálták, s ha ez is megtörtént, nem léptették életbe. Természetesen, mert kellemetlen lett volna, ha egy Hivatal merészel beleszólni az államok felségjogaiba. „A keresztény gondolat azonban – írja P. Delos dominikánus nemzetközi jogász – túllát az államok mai határain, mert tudja, hogy a civilizáció mai állapotában, a vámhatárokkal körülzárt állami autarkia képtelen egészséges szociális miliőt teremteni. Csak a keresztény politika tud olyan organizációkat és nemzetközi rendszert is alkotni, melyben az egyes államok és egyének is megtalálják a maguk jogait és kötelességeit. Ez azonban csak igazságosabb, becsületesebb, szociálisabb berendezkedésben lehetséges, s ezért mindenkinek kötelessége ezért az új rendért dolgozni.” Ennek az új rendnek egy kétségtelenül nagyszerű pionírja a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal. S ez természetesen nem kell a nemzeti szuverenitás apostolainak. Németországnak egyik legelső dolga volt, hogy ebből az organizációból kilépjen. Mindenesetre becsületesebben vallotta be, hogy nem hagyja magát megkötni semmiféle nemzetfölötti elvtől, mint a többi állam, mely mást hazudik.

A Népszövetségnek és az igazságosság elvén felépülő nemzetközi, becsületes együttműködésnek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy az ifjúság nacionalista nevelése megszűnjék. A nemzetek békéje nem utópia. „A nemzetek fiatalságát hozzá kell szoktatni – írja egy francia publicista –, hogy a múlt és jövő minden olyan politikai problémáját, mely a népek békéjét veszélyezteti, olyan emelkedett szempontból vizsgálja, mely túl van a nacionalista érdekek körén. Ez a szempont a humanitás, pontosabban: a keresztény eszmény, és ezek érzékenységére kell nevelnünk az ifjúság lelkiismeretét. Ennek a nevelésnek, mely nem racionális kozmopolitasággal, hanem minden nemzet megbecsülésével akarja biztosítani a békét, a középiskola elvégzésével kell megindulnia.” Ki kell küszöbölni azonban már az olyan játékokat is, melyek a gyermek lelkében a militarizmus tiszteletét fejlesztik. Az ólomkatonákkal való játék a kezdete a Népszövetség bukásának. A tankönyvekből ki kell hagyni a más nemzetre sértő részeket, s a történelem objektív szemléletére kell törekedni. „Az érettségizett fiatalember azután a politikai kérdéseit csak a maga rendezetlen patrióta ösztönén keresztül látja. Ha ebben a korban nem láttatjuk meg vele, hogy a túlzó nacionalizmus ellentétben van a kereszténységgel, egész életében úgy látja a másik nemzetet, mint a maga nemzetének ellenfelét. Ebben a nevelésben, ha alaposak akarnánk lenni, természetesen revízió alá kell vennünk sok begyökeresedett tévedést, például a háború »jogát«, a nemzeti szuverenitást, az állam hatáskörét, stb. Minél hamarább ismeri fel felelősségének súlyát a katolicizmus ebben az irányban, annál gyorsabban kell megkezdenie az ifjúság nevelését, hogy biztosítsa a békét a világ számára.”

A genfi Népszövetség nem intézte el a százával beadott kisebbségi petíciókat, nem tudta megakadályozni a távol-keleti háború kitörését, dél-amerikai tagállamai kilépnek, hogy háborúskodhassanak egymással, mások ismét nem ratifikálják az egyezményeket, nem tartják be a szerződéseket, fegyverkeznek, s ezt a konferencia nem tudja meggátolni – mégis hinnünk kell a népszövetségi gondolatban. Még akkor is hinnünk kell benne, ha az önzés megszüntetné. Le kell tennünk mégis egy szál virágot annak a Wilsonnak a sírjára, aki nem keresztény meggondolásból, igazság nélkül akart békét – de keresztény volt alkotásának elvében – öntudatlanul.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

[1] A szuverenitással kapcsolatos részletes jogirodalmi álláspontokat nem áll módunkban a maga teljességében áttekinteni. Erre nézve lásd Szabadfalvi József: Szuverenitás-koncepciók a 20. század első felének magyar jogirodalmában. In Pro Publico Bono, 2013/1. szám,  57–67.

[2] Irk Albert: Az államok szuverénitása és a Nemzetek Szövetsége. In Jogtudományi Közlöny, 1925/16. szám, 122-123.; Irk Albert: Az új nemzetközi jog problémája és a nemzetközi jog tudományának mai helyzete. In Jogtudományi Közlöny, 1930/4. szám, 35–36.

[3] Vámbéry Rusztem: Eretnek magyarázatok a nacionalizmusról. Viktória Kiadás, Budapest, 1936, 98.

[4] Püski Sándor: Nemzetközi jog. Szigorlati célokra.  „Kartárs” Kiadása, Budapest, 1937, 11., 16.

[5] Almásy József: A történelem új cezurája előtt. In Jelenkor, 1943/18. szám, 5.

[6] Török Árpád: A szuverénitás. In Magyar Szemle, 1944/1-3. szám, 5-11.

Móra Ferenc: A trianoni talicska és a csillagos ég (1927)

A trianoni talicskát nem szimbólumnak faragta a talicskacsináló. Egészen közönséges kubikos-talicska ez, egy keréken járó otromba láda, ősi formájú és ősi hivatású. Arra való, hogy inas, erős magyarok hajnalhasadástól napszállatig tologassák benne a rézsutosan támasztott ingó deszkaszálon a nehéz, nedves, lucskos szürke, vagy sárga agyagot, amelyet más inas és erős magyarok bányásztak ki a földből és ismét más inas és erős magyarok taposnak, gyúrnak és vetnek vályoggá a szalmatörekes szérűkön. Ez úgynevezett ősfoglalkozás, amivel kizárólag olyan magyar állampolgárok foglalkoznak, akik legföljebb az öregapjukig tudják fölvinni a családfát, az azon felül való őseiknek soha hírét se hallották. Pedig valószínű, hogy nekik is voltak őseik, sőt alighanem úgy áll a dolog, hogy az övéké a legősibb magyar történelmi osztály, a szó szerint vett földmunkásoké, csak éppen hogy ők nem karddal és sarkantyúval csinálták a történelmet, hanem ásóval és talicskával. Ezer évvel ezelőtt is éppen így dolgoztak a földdel, sohase a magukéval, mindig a más földjével, éppen így görnyedtek hajnalszőküléstől napáldozatig a súlyos talicskák fölött és éppen így nevezték „csikó“-nak az ötesztendős kisfiúkat, vagy kislányukat, aki a derekára kötött kötéllel szalad a rézsútos deszkán a talicska előtt, így élvén a gyermekkor szelíd örömeit, míg a talicskahúzás annyira megedzi, hogy új kubikosokat nemzhet és szülhet a házának. Mert Isten kegyelméből nemcsak a királyi hivatal öröklődik apáról fiúra, hanem a kubikos-hivatal is, csak éppen hogy a kubikos-talicskának és a kubikos-ásónak nem használ úgy az idők patinája, mint a királyi trónnak és a jogarnak. A kubikos-talicska újkorában is mentes minden iparművészettől, s mire megöregszik, szétnyiladozik, összerepedezik, sokféle iszkábálás nyomaitól eléktelenedik. De azért ez egyszer, Trianon évfordulóján hadd érje az a tisztesség a rozoga kubikostalicskát, hogy vezércikktéma legyen belőle. Hiszen a kubikostalicska is beletartozik a nemzeti vagyonleltárba és a csillagos ég legyen a tanúm rá, hogyha valakinek e kis magyar világban joga van magát magyarnak vallani, akkor Majsi András kubikos az, aki cserzettbőrű öklével a döngő mellére üthet:

– Én vagyok a magyar nép. Az, akitől beszélni szoktak. Az, akire hivatkozni szoktak. Az, akinek a nevében történik minden. Az, akit soha meg nem kérdeznek.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Csakhogy Majsi András nem üt a mellére és nem mond semmit. Áll előttem lehajtott fejjel, feketére égett homlokáról törüli a patakzó verejtéket a meztelen karjával. Szép nagy szál ember, díszmagyarban ország zászlósának lehetne megfesteni, de most nagyon dísztelen magyarban van, a lefordított kubikos-talicskáról, a térdemen levő könyv fölül úgy nézek föl rá, mint valami friss öntésű Meunier-szoborra. S hogy a társaság még különösebb legyen, a kubikgödör fenekéről fölnéz ránk egy ezer éves csontváz, amit délután fakasztottak föl a kubikosaim. A csontember is vágású ember volt, kerek fejű, széles vállú. Lehet, hogy a Majsi András őse, lehet, hogy az enyém. Mind a ketten vállalhatjuk, mert szegény szolgaember volt, nincs egyebe egy rozsdás vas csatnál.

No, Majsi, mondom a kubikosnak –, holnap nem lesz munka.

– Nem lesz? – rezzen meg a verejtéktől ragyogó bronz-ember.

Nem. A trianoni békekötés évfordulóján nem háborgatjuk a holtakat. De azért a napszámot megkapják, mert az élőknek is élni kell.

101574513_2548521692144832_1677885453002342400_n

Majsi András kubikos, rámfelejtkezik, amennyire az illendőség engedi. Ez nemcsak azért van, mert talán életében először kap olyan napszámot, amiért nem dolgozott meg. Majsi András inkább a trianoni békekötésen csodálkozik el. Hallott ő arról, hogyne hallott volna, csak aztán kiment az eszéből. Engedelmet kér, de neki más gondja van, megfeledkezett róla, hogy olyan is van.

Készséggel megadom az engedelmet, mert magam is belátom, hogy Majsi András kubikosnak más gondja is lehet, mint a békeszerződések nyilvántartása. Sőt, nem veszem neki rossz néven azt se, hogy nem tudja, mi van a trianoni békében. Hiszen az ősei se tudták, hogy mi volt a karlócai, a vesztfáliai, vagy a linzi békében. Még azt is megbocsátanám neki, ha azt se értené meg, amit én mondok neki Trianonról. De megérti, mert a meztelen lábával megrúgja alattam a talicskát.

– Hát akkor ez trianoni talicska, úgy-e?

Határozottan ő az értelmesebb. Mert nekem meg kell kérdeznem, mért trianoni a talicska?

Hát nézze, én ezzel a talicskával ezeknek előtte nemcsak itt a Tisza mentén kubikoltam. Jártam én ezzel Kassán is, meg Brassóban is. Hordtam én ezzel a földet Romániában is, mikor a nagy fort-okat építették, meg Szerbiában is megfordultam vele egynéhányszor. Olyan kapós volt a magyar kubikos, hallja, mint a mézeskenyér. Most meg nem kellünk senkinek és legjobb volna, ha kiverné az ember a gyereke fogát, mert rágnivalót úgyse tud neki adni. Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk órájában, akik ezt csinálták!

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif


Próbálom
kivallatni a talicskás Tiborcot, kik azok, akik az ő hite szerint szolgáltak erre a rettenetes átokra? Mondok népneveket, mondok személyneveket, Majsi András csak a vállát vonogatja. Ő nem tud semmit, mint ahogy akkor se tudott semmit, amikor behívták a háborúba. Ha tanult ember volna, akkor nem habozna az ítéletmondással, akkor káromkodna egy csokorra valót és a közepébe odatűzné az átkozott destrukciót, hurokra kötvén a nyakán a pántlikát. De mit lehet kívánni ettől az írástudatlan szegény kubikos magyartól, aki oly sok földet bejárt már, de a gyűlölet sós pusztáin sohase ütötte fel a sátrát? Nem szorítja ökölbe a kezét, nem csikorgatja a fogát, csak annyit mond fáradt szomorúsággal:

Az úristen majd eligazít mindent, csak munkát adjanak és dolgozni hagyjanak.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Hét évvel ezelőtt, az ítéletnapon csak az égre volt szabad nézni és annak lábai elé hajtani megalázott fejünket, aki örökkévaló bíró gyanánt ül a csillagok fölött. A hetedik évfordulón már legyen szabad a földre dobbantanunk és kiáltanunk önmagunkra:

– Magyarok, vigyázzatok! Térjetek észre és két kézzel kapaszkodjatok bele az életbe, mert a halál ma közelebb van hozzátok, mint Trianon napján: akkor csak a kaputokban állt, de ma már belül került kis portátokon. Csak rajtatok áll, hogy elvész-e az is, amit a sors még meghagyott a szegény magyar Anteusznak, hogy erőre kaphasson tőle. Ha csak azt hánytorgatjátok, hogy ki miben vétkezett, amikor omlóban és hullóban volt minden és nem azt nézitek, ki mit akar és mit tud adni az építéshez, akkor nem sokáig maradtok nemzet. Mert ha életetek csak abban telik el, hogy új tüzelőt hordotok a szenvedélyek hamvadó máglyáira, de a dologtevő napok elfolynak ujjaitok között, mint az olvadt hó, akkor a maradék haza is hamuvá válik a máglyán. Amíg egymással össze nem békültök, addig egyetlen komoly szövetségesetek se lesz a világon, mert senki se támaszkodik ingó oszlopra, amely elrántja a szilárdan állót is. Ha föl nem hagytok a magatok marcangolásával, akkor végleges szemfedőtökké válik a trianoni hártya-papír!

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Trianon hetedik évfordulóján nem lehet helye se a nyöszörgő alázatnak, se a meztelen kézzel az egész világot fenyegető kalandori gőgnek. Majsi András kubikos a legkisebb fia a kis magyar nemzetnek, nincs semmi szava se a kül-, se a belpolitikában, a diplomácia soha a nevét se hallotta, de a talicskáját mindig úgy tudta igazgatni a rézsűt támasztott egy szál ingó deszkán, hogy még egyszer se zuhant le vele, amit a nagy államférfiak és diplomaták közül kevesen mondhatnak el magukról. És amit Majsi András kubikos mond, mikor a csillagvirágokat nyitogató ég alatt, az ősember sírja szélén sós-paprikás kenyeret és zöld hagymát vacsorázik a trianoni talicskán, az talán a legbölcsebb életprogramja Magyarországnak:

Csak munkát adjatok és dolgozni hagyjatok, a többit elvégzi a Isten…

Jeremy Green: Miért az éghajlatváltozás a globalizáció legnagyobb kihívása? (2020)

Jeremy Green, a Cambridge-i Egyetem oktatója a Sheffield Political Economy Research Institute honlapján megjelent blogbejegyzésében 2020 januárjában – tehát még a koronavírus-járvány európai elterjedését megelőzően, ha úgy tetszik, a „prekoronális világban” – amellett érvelt, hogy az egyre fenyegetőbb globális klímaválság miatt a globalizáció teljes átalakítására van szükség. Az általunk képviselt lokális – és a nemzeti sajátosságokra is figyelemmel lévő – megoldással szemben azonban Green globális hatókörű forgatókönyv kidolgozásában gondolkodik. Az alábbiakban a Szerző cikkének általunk fordított változatát közöljük.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Az éghajlatváltozás hatásainak mikénti kezelése alapvető kihívást jelent a globalizációval foglalkozók számára. Az alábbi blogbejegyzés a válság lehetséges megoldásait igyekszik feltárni.  

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Az éghajlatváltozás eredményeként globális szintű aggodalmat váltottak ki a tomboló tüzekről, sivárrá vált erdőkről és elszenesedett állatokról készült ausztráliai fényképek. Az ausztrál bozóttüzeket ugyan nem az éghajlatváltozás váltotta ki, ám hozzájárult annak még drasztikusabbá válásához. A globális felmelegedés a tavalyi nyár folyamán rekord magas hőmérsékletet eredményezett Ausztrália-szerte, nem is beszélve a tartósan száraz időjárási körülményekről és a gyakori aszályokról, amelyek még tovább növelik a tűz kialakulásának esélyeit.

De hogyan kapcsolódnak az ausztrál erdőtüzek a globalizációhoz? A két jelenség közötti kapcsolat elsőre meglehetősen homályosnak tűnik. Ám az erdőtüzek „időzítése” szimbolikusnak tűnik, amennyiben egy problémákkal teli gazdasági évtized végére tesz pontot.

A tüzek az egész bolygóra kiterjedő füstjelként figyelmeztetnek bennünket arra, hogy itt az ideje a felismerésnek: nem a globalizáció lassuló gazdasági növekedés miatti megakadása, a populista nacionalizmus és a kereskedelmi háborúk jelentik számunkra a legsúlyosabb fenyegetést. A Föld rendszere drasztikus mértékben változik, ami könnyen olyan körülményeket teremthet, amelyek egzisztenciális fenyegetést jelentenek az emberiség egésze számára. A világ vezető klímatudósai egy olyan forgatókönyv bekövetkezésének lehetőségére figyelmeztetnek, amelyben az emberiség a „megfőtt béka” csapdájába kerül (Hothouse Earth), a gyorsuló és ellenőrizhetetlenné váló melegedés hatására pedig nagymértékben veszélyeztetté válnak a társadalmaink, a politikai rendünk, a gazdaságunk, és egyáltalában az életképes fajként való fennmaradás lehetősége is.

australia

E két fenyegetés elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz: a globális felmelegedés és az ökológiai katasztrófa ugyanis a fosszilis kapitalizmus gazdasági növekedésének eredménytermékei, amelynek „uralma” pedig kéz a kézben járt a globalizációval. A globális gazdaság 1950-es évektől történő kibővülésével megkezdődött az a nagy technikai gyorsulás (Great Acceleration) néven ismert folyamat, amely a társadalmi és gazdasági mutatók őrült tempójú gyorsulásához vezetett, a GDP növekedésétől az urbanizációig – ezek pedig ok-okozati összefüggésben állnak a növekvő szén-dioxid-kibocsátással és a környezet minőségének romlásával.

A helyzetünk meglehetősen tragikus. Amennyiben nem dolgozunk ki és hajtunk végre azonnali, átfogó és radikális intézkedéseket az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának visszaszorítása és a Föld erőforrás-kapacitásának helyreállítása érdekében, fennállhat annak a veszélye, hogy olyan fordulóponthoz érünk, ahol már megállíthatatlanná válik a globális hőmérséklet gyors, önmagát erősítő és kontrollálhatatlan emelkedése, amely pusztító következményekkel járna az emberiség számára.

Az éghajlati katasztrófa kezelése magában foglalja a globalizációval kapcsolatos eddigi megközelítésünk alapvető átgondolását is. A nemrégiben megjelent könyvemben (Is Globalization Over?) bemutattam, hogy a globalizáció hosszabb történetének feltárása miként segíthet nekünk. Amellett érveltem, hogy a jelenlegi globális gazdasági válság egyedülálló annyiban, hogy a nemzetközi gazdaság instabilitásának korábbi időszakaiban – így az 1930-as, valamint az 1970-es évtizedben – alkalmazott megoldások napjainkban már nem vethetők be. Nem tudjuk egyszerűen újraindítani a globális gazdaságot annak érdekében, hogy még több szén-dioxid-igényes gazdasági növekedést érjünk el, és nem tudjuk helyreállítani a globális kapitalizmus legitimációját – hiszen a korlátlan növekedés további hajszolása éghajlati válsághoz vezet.

Az éghajlatváltozás hatásainak mikénti kezelése alapvető kihívást jelent a globalizációval foglalkozók számára. A XVIII. század óta a gazdasági liberalizmus megfontolásai dominálták az integrált nemzetközi gazdaság kiépítésével kapcsolatos útkeresést. A liberálisok egy olyan világot képzeltek maguk elé, amelyben a politika élesen leválasztható a gazdaság szövedékéről, és a piacok globális kiterjesztése a folyamatos gazdasági növekedésnek köszönhetően végül növekvő jólétet eredményezhet. A piac észszerű „törvényeinek” (laws) betartása, illetve a kicsinyes intrikáktól és irracionalitástól terhes politikától való elszigetelése eszerint egy békés és virágzó globális gazdaságot teremthet, amelyből mindenki csak profitálhat.

A gazdasági liberalizmus azért válhatott virulenssé, mert nagyfokú alkalmazkodóképességének köszönhetően képes volt átvészelni a válság és az instabilitás időszakait, új és új módszereket találva a gazdasági növekedés fenntartására. A Nagy Válságot (Great Depression) követően például John Maynard Keynes a gazdasági folyamatokba aktívabban beavatkozó állami szerepvállalást sürgetett a teljes foglalkoztatottság és a stabil növekedés elérése, valamint a hosszú távú gazdasági visszaesés elkerülése érdekében.

A klímaválság azonban két unikális kihívást is magában rejt a gazdasági liberalizmus és az általa formált globalizáció szemszögéből nézve. Először is: az éghajlatváltozás arra kényszerít bennünket, hogy felhagyjunk a fosszilis energiahordozókra alapozott korlátlan növekedés feltételezésével. Szakítanunk kell a fosszilis kapitalizmus további életképességének veszélyes elgondolásával, az ugyanis összeegyeztethetetlen a Föld véges kapacitásaival. Sürgős lépésekre van szükség, hogy elérhessük gazdaságaink szénmentesítését, egyelőre azonban bizonytalan, hogy hosszú távon el tudjuk-e oldani a gazdasági növekedést a növekvő szén-dioxid-kibocsátástól. A még több gazdasági növekedés még nagyobb szén-dioxid-kibocsátást és környezeti pusztulást jelent.

Másodszor: az éghajlati krízis kezelése a gazdaságba történő beavatkozást és demokratikus gazdasági tervezést igényel, a globálistól egészen a lokális szintig bezárólag; ezt pedig a liberálisok eddig csak kivételes – és átmenetinek bizonyuló – helyzetekben fogadták el, például a második világháborús mozgósítás esetében. A piaci uralomra huzalozott társadalmaink eddig csak bizonytalanul voltak képesek reagálni a klímavészhelyzetre. Annak érdekében, hogy el tudjuk kerülni a „megfőtt békák” effektusát, jelentős beavatkozás eszközölésére van szükség a nemzetközi szervezetek, az államok és a helyi közösségek részéről egyaránt. Az IPCC (Éghajlat-változási Kormányközi Testület) becslései szerint ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a párizsi egyezményben foglalt vállalásokat, és 1,5 °C alatt tartsuk a felmelegedést, éves szinten 900 milliárd dolláros, az energiaipari infrastruktúrát érintő beruházásokra lenne szükség 2015 és 2050 között.

Már most hosszú távú tervezésre van szükségünk, és arra, hogy az ökológiai célok felülírják a piac diktálta követelményeket. Az ökológiai mutatókkal kapcsolatos tudományos ismereteknek és előrejelzéseknek nagyobb figyelmet kell szentelni a termelés és a fogyasztás irányítása során. Továbbra is nyitott kérdés marad, hogy a végtelen növekedés téloszától megfosztott liberalizmus képes lesz-e egy újabb átalakulásra annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjon a megváltozott körülményekhez.

A gazdaság karbonmentesítéséhez szükséges gigantikus beruházások már rövid távon is munkahelyeket – és növekedést – teremthetnek. Ám az a típusú gazdaság és társadalom, amelyre át fogunk térni, végső soron sokkal kevésbé lesz a növekedési dogma foglya. Az új társadalmi és gazdasági rend hívószavai a csökkenő fogyasztás, az erőforrások megosztása, a fenntarthatóság és a globális szolidaritás lesznek.

Mit jelent mindez a globalizációra nézve? Nem jelenti azt, hogy a globalizációt teljesen elhagyjuk, és az önellátó nemzeti és helyi gazdaságok felé fordulunk. Gazdaságaink és társadalmaink már túlságosan összekapcsolódtak, és a létfontosságú javakat és erőforrásokat tekintve is túlzottan függenek egymástól ahhoz, hogy ez a bezárkózás megvalósítható vagy kívánatos legyen. De mindenképpen változtatni szükséges a globalizációval kapcsolatos elgondolásainkon és a fennálló intézményrendszeren annak érdekében, hogy a piacoktól el tudjunk mozdulni a hosszú távú és tudományosan alátámasztott céljaink megvalósítása felé. A piacok csak e prioritások tiszteletben tartása mellett tevékenykedhetnek!

Mindennek érdekében változtatni szükséges a globalizáció zászlóshajóit jelentő áruk, a tőke, a munkaerő, valamint a globális elgondolások (ideas) határokon átnyúló szabad áramlásának egyensúlyi viszonyain és céljain.  A határokon átnyúló szabad mozgásnak néhány esetben gátat kell szabni; ilyenek például a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok és a fosszilis tüzelőanyagok szektora. Más áramlásoknak azonban gyorsan növekedniük kell; ilyenek például a Globális Északról Globális Délre irányuló segélyszállítmányok vagy az éghajlattal kapcsolatos beruházások. A szolidaritás globalizációjára van szükség, méghozzá oly módon, hogy a nemzeti politikák, gazdaságok és társadalmak zöld átalakításait harmonizálni lehessen az új, az egész bolygóra kiterjedő, planetáris prioritásokkal. Egy ilyenfajta gondolkodásmód kialakítása lehet a klímaváltozás kihívásainak való megfelelés legjobb módszere.

Amennyiben elodázzuk ezeket az intézkedéseket, a globalizációval végletekig összefonódott bolygó jövője meglehetősen sötét tónusokban tűnik fel előttünk. Fennáll ugyanis a kockázata annak, hogy egy újabb veszélyes és ellenőrizhetetlen visszacsatolási spirált (feedback loop) alakítunk ki az ökológiai romlás, az emberi szenvedés, valamint a mérgező nacionalizmus, az autoritarizmus, a militarizmus és a [társadalmi] felbomlás között.

A globalizáció átalakításának tétje az éghajlati válság korába lépve meglehetősen nagy: vajon át tudjuk-e állítani a globális gazdaság működését progresszív és fenntartható váltókra annak érdekében, hogy az emberiség továbbra is irányt tudjon szabni a saját jövőjének?

Németh László: Életcél (1940)

Az immáron globálissá terebélyesedő koronavírus-járvány lehetséges gazdasági hatásait, valamint a társadalmi attitűdre gyakorolt esetleges következményeit elemezve nemrégiben akként fogalmaztam, hogy „A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, melynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk.”

E páratlan lehetőség kontúrjainak megrajzolása korántsem a „semmiből teremtés” művészetével egyenlő; a Kert-Magyarország gondolata után kutatva ugyanis komoly szellemi előképekre bukkanhatunk a magyar gondolkodástörténetben. Hamvas Béla munkássága mellett mindenképpen ezen a lapon kell említeni Németh László tevékenységét is, aki a „harmadik utas” gondolkodás egyik emblematikus alakjaként több művében is utalt a Kert-Magyarország metaforájára (meglátásait pedig mások mellett Somogyi Imre gondolta tovább, illetve rendszerezte). Már A minőség forradalma című programadó írásában is akként fogalmazott, hogy

„Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a számára alvó képességeinél. (…) Az ember képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. (…) Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár magánosok, akár az állam piramisát építi. [A minőségért forrongó ember számára] a munkának (…) egyetlen faja tiszteletreméltó: a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a minőségnek, értelmetlenné teszi a vagyont, és a vállalkozások nagy mellérendelésében munkatérrel jutalmazza a munkát.” (Németh László: Életcél. In Németh László: A minőség forradalma. Első kötet. Európa. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 12-13.)

A Kert-Magyarország ideája szétszórtan jelenik meg Németh különböző tanulmányaiban; az alábbiakban azonban egy olyan írását közöljük, amelyben aránylag koherens módon jelenik meg az említett elgondolás. [Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 181-184.] (Kiemelések tőlem – P. A.)

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A történelemben, mondja a marxista, a gazdasági átalakulás mindig megelőzi a szellemit. Az anyag forradalom teríti le az új talajt, s az új kultúra ennek az új talajnak a virága. Amíg nincs új föld, nincs új szirom sem. Egyáltalán nem így van, felesel rá a „szellemi” hajlandóságú ifjú, akár szellem-történésznek, akár új katolikusnak vagy új humanistának nevezi magát. Előbb jönnek a nagy szellemi lökések: az emberek hite, értékek és vágyak hierarchiája alakul át; aztán mozdul meg a társadalom és a gazdaság. Az ember lelkét nem a föld javai hajtják ide-oda, hanem a léleknek van vándorútján más és más anyagi javakra szüksége.

IMG_20200414_110451_792Anyagnak és szellemnek ezt a vitáját én fölöslegesnek tartom. Anyag és szellem csak a mi agyunkban válnak szét: a valóságban ugyanannak az életcélnak más-más aspektusai. A történelemben nincsenek „anyagi” és „szellemi” forradalmak. Az élet időnként megduzzad, új területekre áramlik ki, s ezek a nagy kiáramlások egyszerre anyagiak és szellemiek. Európa utolsó ezer éve három ilyen óriási kiáramlást látott: [az] első a tizenkettedik század eleje, a keresztes háborúk kora, a második az 1500 körüli évek, [a] harmadik a múlt század úgynevezett kapitalizmusa. Az első a Földközi-tenger kereskedelmét szervezte meg, fölvirágoztatta a Pó-völgy és Flandria közt a „vásárok útját”, városokkal szórta be ezt az utat, megerősítette bennük a polgárságot, s meggyorsult anyagcseréjével új föld törésére biztatta a földművelést. A második kiáramlás Amerika fémei és fűszerei felé: az Atlanti-óceán partjaira szívta a világhatalmat, a vállalkozások mögé óriás[i] tőkéket gyűjtött s centralizálódó birodalmakat. A harmadik kiáramlás a múlt század folyamán a szénben, kőolajban, fémben alvó energiák felé folyt. Ennek köszönhetjük gyárainkat, a tőkés rendet, s a színes világ európaisodását. Három anyagi forradalom, de ugyanakkor három szellemi is. A keresztes háborúk kiáramlásához a clunyi reform, VII. Gergely heve, II. Orbán sikere is hozzátartoznak; az ó-francia költészetben az új életbőség gyöngyözik fel. A kiáramlás Amerika fűszerei felé: áramlás a szellemi szabadság, előkelőség és kalandorság irányába, a szellem forradalma minden mechanizmus ellen. A kapitalizmus kora sem csak a gőzgépet, elektromosságot fedezi fel. A figyelem évszázadok óta folyó szoktatása előzi meg; feltétele: a „tudományos” gondolkodás, a polgári szabadság, s az igények új rendje. Mind a három esetben az egész élet fordult új irányba, szaladt ki új területre, s vett fel ott új szokásokat.

Hogy gondolkodik a mi korunkról, aki az európai történelmet ilyen nagy „kiáramlások” árapályának látja? A kiáramlások nem határtalanok. A meglódult erők torlódni kezdenek, az elakadt karavánok egymásba keverednek, áramlásban lévő emberek gazdátlanokká, „munkanélküliekké” válnak; [a] gazdaságban és [a] társadalomban kitör a pánik, a kiáramlásban részt vett emberiség válságba kerül. Mi most a kapitalista életduzzadás válságában hánykódtunk, a legnagyobb válságban, mert a kiáramlás minden eddiginél is sokszorta nagyobb volt; eddig jut el a kórisméjében a kapitalista. A szocialista már azt is tudja, hogy ezeket a kiáramlásokat mindig rendezés követte (például a keresztes háborúkat a városi céhekben a munka szigorú felosztása, a termelés kartell-szerű fegyelme), s mivel a szabad térfoglalással együtt járó gazdasági és erkölcsi anarchiát legerélyesebben ma a szocializmus szabályozza, korunk a szocializmus kora.

Mind a két felfogásnak igaza van: a különbség köztük csak fokozati. Egyet nem látnak tisztán: hogy ugyanakkor, amikor a régi életduzzadás pánikjával küzdünk, az új már megkezdődött. A múlt század csődbe jutott „kiáramlásától” nem látják a miénket, a huszadik századét. A keresztes háborúk területe: a Kelet volt, a reneszánszé Amerika, a kapitalizmusé: az anyagban szunnyadó kontinens: a gőz, benzin, elektromosság világa. A mi területünk: az új, az embermilliókat felszívó világ: a Kert, a minőségföldművelés. A föld milliókat küldött fel a városokba, de ma még több milliót hajlandó kertjeibe visszavenni. Fémek, fűszerek és mozdonyok helyett: gyümölcsöt, zöldséget, apró állatot kínál ez az új világrész, annyit, amennyi számára tudásunk s szorgalmunk rajta helyet szorít. A Kert épp olyan nagy jelképe a mi századunknak, mint az előzőnek a gyár. Nemcsak anyagi, szellemi is. A Kertet kereste a múlt század kapitalizmusának az egész ellenzéke; az új európai irodalom java, a Kert irodalma; kertvárosokba szökik ma a városi ember, s a Kert erkölcséről és államáról álmodunk mindnyájan, százféle álomban. 

Minden kiáramlás új népeket emel fel: a keresztes háborúk az olaszt, franciát, flandriait; az újvilág felfedezése: a spanyolt, portugált, angolt; a kapitalizmus: az amerikait, németet, zsidót. Mit várhat Magyarország az eddig elkerült, ettől az új kiáramlástól? Sokat. A természet kertországnak szánta, nagybirtokai szabad teret kínálnak új, tiszta kertészgyarmatoknak, lakosságának csak kis része iparosodott el, természete könnyebben elsodródhat most, mint a kereskedelem és a gyáralapítások korával, kertjei trágyája: trágya lehet kultúrája alá is. Útjába esik az új kiáramlásnak; de egy kiáramlás útjába esni nemcsak remény, hanem veszély is. Amerika megszállásának nemcsak spanyoljai voltak, hanem inkái is. Félő, hogy a magyarból is az lesz. Éppen mert földje az új idők Amerikájához tartozik: nagyobb lesz felé a népek tolongása. Étvágyak vihar[j]ába kerül: foglaló ösztönök keresztútjára. Ha eddig elkerülte a történelem, most a szemébe néz, s fölemeli vagy elsodorja.

Az én életcélom: a magyarságot erre a farkasszemre előkészíteni. Ezt az életcélt nem elvi megfontolások tűzették ki velem. Magából az életemből alakult ki, ösztönöm tiltakozásaiból és felujjongásaiból. Pályám elején, amikor még csak biológiai gyökerei feszengtek, hajtottak: egy új, szabad foltért küzdöttem baloldal s jobboldal közt. Társakat kerestem, akik az ellenforradalmi és liberális bizantinizmus közt egy új oldalt teremtenek; elébb a szellemben, azután az életben is. A visszatartott törekvések később már gyorsan bontakoztak. Az új „kertszellem” homályos ösztönből világos eszme lett. A görögökben őst és példát talált ez a szellem; a közép-európai gondolattal szorultságunkból igyekezett hivatást csinálni; a minőség-szocializmussal marxizmustól és fasizmustól egyaránt távol álló élet- és társadalmi eseményt rajzolt a magyarság elé.

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus (1941)

A nacionalizmus – mint eötvösi értelemben vett uralkodó eszme – meglehetősen hányatott sorsot futott be: míg egyesek a mai napig a nemzeti érzést kifejezésre juttató, pozitív értéktartalommal bíró eszmeként azonosítják azt, mások a XX. században regnáló jobboldali totalitárius rezsimek gyakorlata miatt hajlamosak azt a sovinizmussal és a xenofóbiával egy lapon említeni.

A szakirodalomban az is vissza-visszatérő polémiák tárgyát képezi, hogy egyenlőségjel tehető-e a patriotizmus és a nacionalizmus kifejezések közé. A nacionalistáknak semmiképpen sem nevezhető Bódig Mátyás és Győrfi Tamás szerint például a nacionalizmus a „patriotizmus egy sajátos változata, amely a nemzeti hovatartozást állítja a középpontba.” (Bódig Mátyás – Győrfi Tamás: A mérsékelt állam eszméje és elemei. I. Elmélettörténet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 137.) Az irodalomban persze ismert olyan álláspont is, amely radikálisan szétválasztja egymástól a nacionalizmus és a patriotizmus jelentéstartalmait. Így tett például az ismert holland kultúrtörténész, Johan Huizinga is, akinek Patriotizmus, nacionalizmus című, egyes meglátások szerint torzószerű, befejezetlenül maradt tanulmányát több részletben adjuk közre.

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus. Ford.: Szentkúty Pál. Danubia kiadás, Budapest, 1941

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

I. A Középkor alkonyáig

Boldogtalan korunkban két erő tartja feszültségben s rázza mintegy lázban Világunk szervezetét: az egyik a patriotizmus, az őseredeti, a drága megőrzésének és megvédésének akarata. Oly akarat ez, mely a szilárd közösségeken belül, hősi küzdelemben és türelmes szolgálatban napról-napra a legnehezebb próbákat állja. A másik, a nacionalizmus, az uralkodás hatalmas ösztöne; az a vágy, mely a maga népének, a maga államának mások fölött, mások rovására érvényt akar szerezni.

A patriotizmus erény, szól magában a balga – s közülünk ki nem az? – A mi erényünk s a mieinké. A nacionalizmus – mások hibája. De vajon a nacionalizmus fogalmának eleve kedvezőtlen értelmezést kell-e adnunk? – Ez két dologtól függ: mi a világnézetünk, és milyen nyelven beszélünk.

A keresztény hitet valló számára (bármely felekezethez tartozzék is) a nacionalizmus egyértelmű az uralkodás vágyával, s ezért elítélendő. Feltéve persze, hogy ez az értelmezés helyes. S ez nagyrészt nyelvhasználat dolga. S ez ismét esetenként és tájanként más és más. Az -izmus végződésének távolról sincs mindenütt elítélő mellékzöngéje. A „nemzetire” vonatkozó szókincs nem minden nyelvben egyforma. Még a német nyelvben a „nemzeti érzés” és a „nemzeti öntudat” világosan különbözik a „nacionalizmus” szótól, addig az angol mind e fogalmak kifejezésére beéri a „nationalism” szóval. A nacionalizmus szót, ha akarjuk, legközönségesebb értelmében is használhatjuk; annak megállapítására, vajon megvan-e valakiben (valamely népben) a hajlam nemzeti szervezet megalkotására vagy kifejlesztésére. De itt, e lapokon, a nacionalizmust a patriotizmussal való ellentétében vizsgáljuk, s a szónak végletes, a jóból a rosszba hajló jelentést kívánunk adni.

A kifejezések jelentésértékének előzetes tisztázása után még valamire kell figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy ti. a történelemben használt ilyen általános kifejezések sohasem egészen határozottak. Nem matematikai formulába önthető változatlan képletek. Azt fejezik ki csupán, amit értünk alattuk. Az egzakt tudományok, mint teszem [azt] a fizika számára mit sem jelentő mondást: verba valent usu – a történésznek soha nem szabad szem elől tévesztenie. Még akkor sem, ha közérthető szót használ.

Mi a patriotizmus? – Tudós szó a hazaszeretet kifejezésére. – Vajon csak ennyi? – Nem hiszem. [A] hazaszeretet azt jelenti, hogy a magunk országa drága nekünk, s közelebb áll szívünkhöz, mint bármely más ország. A szó érzés-emóciót jelöl, egyebet semmit. A patriotizmus szó ennél többet jelent; ezzel a szóval már egy jól átgondolt fogalomkör, valami törekvés-féle is együttcseng. Meggyőződést fejez ki ez a szó, szorosra fűződő kötelezettség mély meggyőződését. S e kötelezettség határai egészen a lelkiismeret legmagasabb törvényéig nyúlnak fel. A különbség a patriotizmus és a nacionalizmus között – bármint értsük is az utóbbit – elméletileg teljesen világos; az egyik szubjektív érzés, a másik tárgyilagosan megfigyelhető viselkedés. A gyakorlatban azonban e különbség nem ilyen szembeszökő, s gyakran alig megállapítható.

A történelmi és államtudományi irodalomban igen elterjedt nézet, hogy a patriotizmus, valamint a nemzeti öntudat is, napjaink nacionalizmusa meg éppen, mint kulturális jelenségek nem régi keletűek. E felfogás alapja legfőként az a tény, hogy maguk a szavak, s a velük kialakult fogalmak való[já]ban egészen fiatalok. A patriotizmus szó a 18. században bukkan fel először, a nacionalizmus kifejezés meg csak a 19. század elején. A francia nyelvben a nationalisme szóval egyetlen egyszer találkozunk, 1812-ben, s a nationalism legelső angol példája 1836-ból való, s akkor is csodálatosképp teológiai jelentésben szerepel, annak megjelölésére, hogy bizonyos népek Isten kiválasztott népei voltak. Az angol nationalism szó később sokkal gazdagabb jelentéstartalommal telt meg, mint francia vagy német megfelelői. Egy évszázad leforgása alatt határozottan „karriert csinált” ez a szó.

Az az olcsó következtetés, hogy a patriotizmus és a nacionalizmus mint jelenségek is fiatalok, mert e szavak és fogalmak azok, tévedésre adhat okot. De megfelel az ember ősi hajlamának, hogy egy dolognak csak akkor tulajdonítson jelentőséget, ha annak neve van. Ugyanily okon azt is lehetne állítani, hogy a középkorban még nem volt kozmikus sugárzás. Vagy egy más, közelebbi példával: hasonló okból, vagyis a megfelelő szó és fogalom hiányában valóban tagadták, hogy a középkor ismerte volna az államot. Bár az állam szavát és fogalmát a reneszánsz szüli meg, a középkor embere a politikainak kifejezésére igen jól boldogult a regnum és a civitas szavakkal és fogalmakkal. Az állam külső alakját e korban legnagyobbrészt amúgyis elfödte az Egyház.

A dolgokat közelebbről szemügyre véve: a patriotizmus és a nacionalizmus megfelelői már [a] korábbi korszakokban is világosan jelentkeznek, sőt az is kiderül, hogy mindkét érzés az idők folyamán csak határozottabb alakot ölt, de lényegében nem változik. Marad mindkettő, ami volt: ősi ösztöne az emberi együttélésnek.

Az ókorról csak néhány szóval emlékezünk meg itt. Nem minden antik, sőt általában minden ókori nép a kiválasztottság hitében élt-e? A másokon uralkodásra rendeltség hitében? Ez a felfogás nem ködös előidők öröksége-e? Az egyiptomi és babiloni királyokban ugyanez a meggyőződés – a vallással összekapcsolódva – határtalan gőggé és kegyetlen hatalmi őrületté sűrűsödött. Ezekben az esetekben, a szó szoros értelmében vallásos nacionalizmusról beszélhetünk. S vajon másfelől az uralkodók e vallásos nacionalizmusának a népekben is ugyanoly mélyen gyökerező, patriotizmusnak nevezhető érzés felelt-e meg? E népek alattvalói hódolata is legmélyebb valóságában az odaadásból és a rabszolgai engedelmességből szövődött össze. De maradt-e hely a népi öntudatban a szeretet, a ragaszkodás, a hűség számára is? Ha forrásaik elárulnak ilyesmit, ám döntsék el e kérdést e régi kultúrák kutatói.

Ha tekintetünk az ókori Keletről a görögök felé fordul, a kép azonnal világosabbá válik. A hellén világban a hazafiság erősen, a nemzeti öntudat gyengén fejlett volt. A görögség a város-államban, a poliszban, a szűk határok közé zárt, s egyben erős politikai alapon nyugvó hazafiúi érzés számára rendkívül kedvező talajt teremtett. A haza, a patris szóval is a görögség ajándékozott meg minket. Voltaképp ez a szó, patris, tartalmazza s fejezi ki először tökéletesen a hazafiúi érzés leglényegesebb elemeit. Az Ilias ötödik énekében (213. vers) Pandarus így szól Aeneashoz: „De, ha visszatérek és tulajdon szemeimmel viszontlátom hazámat, asszonyomat s házam magas ormát…” Visszatérés, viszontlátás… az idők végéig e két dolognak lesz legnagyobb szerepe abban az érzéshullámban, amit a hazára-gondolás idéz elő bennünk. A saját rög, a szűkebb otthon szeretete felett ott lebegett az általános hellén közösségérzés minden kívülállóval, barbárral szemben. De ez azért egy pillanatra sem zárta ki – a tágabb vagy szűkebb közösségek más hasonló eseteiben sem – a törzsek és államok leghevesebb viszályait egymás között. Nemzet öntudatnak tán nevezhetjük ezt, de nacionalizmusnak semmiképp. A görög világban erre nem is nyílt elegendő tér. A görögség bámulatraméltó terjeszkedése, települések alakjában, a Földközi-tenger egész medencéjében, nem a nemzeti expanzió jegyében történt, ha mégoly drágák voltak is a kötelékek, melyek a kolónia és az anyaváros között kötődtek. A tulajdonképp nemzetinek kevésre becsülésére jellemző az a tény, hogy Platón és Arisztotelész az államról való elmélkedésükben figyelemre sem méltatják a nemzeti tényezőt, mint az állam épületének alapanyagát.

A Nagy Sándor utáni hellenisztikus birodalmak természetesen átvették a haza és a nemzet görög fogalmát, s azt többé-kevésbé keleti értelemben módosították. Az ókori hazaszeretet pátosza, a maga zsidó-hellenisztikus alakjában tán sehonnan sem hangzik felénk ismerősebben, meghittebben és világosabban, mint a Makkabeusok második könyvéből. Júdás Makkabeus megdorgálja az összehívott tömeget; óvja őket az ellenségtől való kibéküléstől. Ne féljenek annak túlerejétől. Emlékezteti őket szent helyeik meggyalázására, s a Mindenható segítségére, ki mellettük állt Sennaherib és a galateabeliek elleni harcban. „E szavak megerősítették őket. Olyannyira, hogy készek voltak meghalni a törvényekért s a hazáért.”

Bár a patria szó a görög patris-ból származottnak látszik, a római haza-fogalom lényegében mégis a görög képzetektől függetlenül keletkezett. A köztársaság virágkorában fejlődött ki, az erényeknek és az állam dicsőségének kijáró, igazi nemzeti hős-tiszteletből. A régi római hazafiság, jelentkezésének különböző formáiban a hősiességnek és a polgári erényeknek számtalan tündöklő példáját termi: szakadékba ugró Curtius-t, Curius Dentatus-t, ki inkább tovább eszi a marha-répát, de pénzt nem fogad el a szamnitáktól, Regulus-t, ki az ellenségnek adott szavát is megtartja, és visszatér a pun fogságba – szóval a férfiaknak azt a végeláthatatlan seregét, kiknek a későbbi Európa politikai és irodalmi kiművelésében oly jelentős szerep jutott. A római haza-fogalom főként azért volt olyan eleven és bensőséges, mert még a birodalom kiterjedése idején, új és egyre újabb területek meghódítása után is mindig a városra mint olyanra, Rómára, Róma szentélyeire, hagyományaira és jelképeire irányult. S erejét és cselekvőkészségét a jogi és alkotmányos szempontból jól berendezett államélet gyakorlatából merítette.

S alapjában a császárság évszázadaiban, a mérhetetlen hatalom idején is ez az eszményi városállam-szerkezet maradt fenn tovább. A római birodalom sohasem vált nemzeti állammá. Sok-sok népet foglalt magában, de azok különös sajátosságaihoz az állam sohasem nyúlt hozzá. S így [a] voltaképpeni nacionalizmus számára itt sem nyílt tér. A haza régi latin fogalmának ebben a Kelettől Nyugatig terjedő népkeverékben idővel el kellett halványulnia. A görög, kissé lekicsinylő szóhasználat szerint patriotes egyszerűen honpolgárt, honfit jelentett, a polites-szel, az állampolgárral ellentétben. A szó maga csak a klasszikus kor lezajlása után, a latin nyelvből kerül át a görögbe. A patria szónak az ókorban a mi fogalmainktól eltérő jelentése volt, amennyiben nem kizárólag a haza földjére vonatkozott. Még Cicero is, akit pedig a pater patriae kitüntető címmel ruháztak fel, elmondhatta, hogy mindenkinek két hazája van: egy természetes és egy politikai (una naturae, altera civitatis, vagy másképp: loci et iuris). Maga Aeneas-atyánk is új hazát keresett és talált Itáliában. S Cicero „ubicumque est bene, ibi patria”-mondásában sem lappang cinikus gúny, bármennyire hajlandók volnánk is azt ma kihallani belőle.

A keresztény vallást Pál apostol emelte ki a népek és birodalmak zűrzavaros ellentétéből. Föléjük. Politikai és nemzeti kérdésekkel neki semmi dolga sem volt; felőle: az állam maradjon államnak. S a császárnak is megadta, ami a császáré. Mindemellett a vallásnak, vagyis szervezetének, az Egyháznak, földi céljai megvalósításához alapul csak az állami rend szolgálhatott. Ennek előharcosai már nem érték be az efféle elvekkel, mint „add meg a császárnak…” és „minden hatalom Istené…” A keresztény államtan élő szükségesség lett. Szent Ágoston De civitate Dei-jében nagyszerű épületet emel, s abban a világi államot – amit egyébként önmagában elvetendőnek ítél – kettős feladatkörre szorítja: az egyik a szükségszülte Rend, mely nélkül semmiféle emberi együttélés, semminemű béke sem lehetséges; s a másik az Egyház szolgálata és megvédése, arra a rövid időre, amíg a világ fönnáll. Ám éljen az imperator christianus-ban a római császárság, Dániel próféta négy víziójának ez utolsója, átszellemítve és megszentülve még egy darabig tovább. Mikor Szent Ágoston De civitate Dei-jét írta, ennek az imperatornak [a] hatalma éppen megrendülőben volt, – legalábbis Nyugaton, ahol Ágoston élt. Nem csoda hát, ha Szent Ágoston elvben olyan államfelosztásnak [a] híve, melyben „minden ország kicsiny legyen, egymással jószomszédi egyetértésben éljen, úgy hogy a világon a népeknek nagyon sok birodalmai lennének, amiként egy városban a polgároknak sok házaik”. Az egymás mellett békében élő, önálló államok alapelve itt van először világosan kifejtve. Valóban, mielőtt Szent Ágoston százada végetér, Nyugaton egy egész sereg birodalom áll már fönn, s válik egymás után kereszténnyé is, – csak éppen a Szent Ágoston megkívánta egyetértés körül mutatkoznak némi hiányok. Ezek a birodalmak, amennyire csak tehették, ragaszkodtak a római császári uralom hagyományaihoz. A keleti gótok birodalma Itáliában, a nyugati gótoké a Pireneusok két oldalán, a vandálok birodalma Afrikában, s a frankoké Galliában. S a frankok e birodalma felől íme egyszerre teljesen új nemzeti öntudat kürtszava szólal meg, melyben (bármily észellenesnek tűnjék is föl) az üdvözítő hit ujjongásával barbár törzsi érzés büszke, együgyű gőgje keveredik együvé. A lex salica előszavára gondolok itt, amely ha fiatalabb is valamivel, mint maga a törvény, mégis a Meroving-kort tükrözi. A frankok „dicsőséges népéről” beszél ez az előszó, az isteni eredetűről, mely „bátor a harcban, hűséges a békében, s bölcs a tanácsban”. Végződik pedig ez az írás azzal a diadalmas felkiáltással: „Éljen a frankokat szerető Krisztus! Védje országunkat, kegyelme világosságával töltse el vezetőit, őrködjék seregeiken, erősítse hitüket, árasszon rájuk örömöt és szerencsét! Mert ez az erős és bátor nép lerázta a rómaiak kemény igáját, s megtérvén, aranyba és drágakövek közé foglalta a szent mártírok testét; azokat a szent testeket, melyeket a rómaiak megégettek, lefejeztek vagy a vadállatok elé dobtak.”

Az európai nacionalizmus megkezdte pályáját a történelemben! A keresztény Nyugat kettős alapon siet politikai fejlődés felé: az egyik az eszményi vágyódás az egyetemes keresztény világuralom után; a másik a még ingadozó, barbárfajtájú hatalomösztönből és a római hagyományból összeszőtt valóság. Lassanként, mintegy hat évszázad leforgása alatt, a latin kereszténység egy sereg királyságra oszlik. A népi tagozódás ennek megfelelően igen-igen tökéletlen. A Szent Ágoston kívánta jószomszédi egyetértés hiányzik ugyan, de a nagy nemzeti háborúk sem dúlják még a Földet. Ezeknek ideje még nem jött el. Alkalmi, gyorsan lezajló hódító hadjáratoktól eltekintve, a nyers erőszak ugyan dühöng állandóan és hevesen, de mégis csak kis méretekben. Milyen hatása volt a korai Középkorban a különböző birodalmak felett álló hatalom gondolatának? Egyrészről a császárság megújulását eredményezte Nagy Károlyban, másrészt teljessé tette a pápa világi hatalmát.

A pápaság és a császárság középkori ellentétét kezdettől fogva annak az elméletnek fényében szemléljük, amely e két hatalomban két égi fáklyát vélt felismerni. E két szövétneket maga Isten helyezte a Földre, a Teremtéskor. Ezt a jelképes magyarázatot egyébként csak Barbarossa Frigyes óta alkalmazzák a császárságra is. Nagy Károly óta a császárok a római birodalom folytatóinak szerepét játszották ugyan, anélkül azonban, hogy annak egyetemes világhatalmát igényelték volna. Ez a kívánság, eszményi alakban akkor hangzik el először, amikor a Hohenstauf így ír egyik püspökének: egy Isten, egy pápa, egy császár elegendő a világnak. De a császár valódi hatalma sosem alapult ezen az igényen, még kevésbé ezen a jogcímen. Az egyetemes hatalom igénye sokkal inkább, sokkal elvszerűbben, s bizonyos értelemben sokkal valóságosabban megvolt a pápában. Szent Péter utódjának az a követelése, hogy a keresztény tanítás dolgaiban való legfőbb tekintély s az egyházi főhatalom mellett a legfelső világi hatalom is (a Föld népei és királyai fölött) az övé legyen, első pillantásra nem látszik egyébnek hierarchikus gőgnél. Pedig ez az igény lényegében közvetlenül az Egyház tanításának alapgondolatából fakadt. A Szentszék semmiképp sem tagadta a királyok és fejedelmek hatalmát. De a fejedelmek minden jogi és kormányzati ténykedésének, a hatalom gyakorlásának bírálatát magának akarta fenntartani. A királyok tettei, a jó és gonosz tükrében, ratione peccati, a pápai hatalom alá tartozók maradnak. De a királyok tetteinek ilyen, a hit mértékével mért megítélései elkerülhetetlenül a jogi mérték bírálatára vezettek. Így esik, hogy I. Miklós pápától, a 9. századtól kezdve a pápai világuralom tana egyre határozottabb körvonalakban bontakozik elő, s a királyok trónfosztása, országadományozások, s a hatályos jogba való beleszólás alakjában minduntalan gyakorlati alkalmazást nyer. A pápa és a császár nagy harca a világuralomért egy csöppet sem kedvezett a nemzeti öntudat s a hazafiúi érzület további fejlődésének. De ezek az események éppoly kevéssé hátráltatták is Európában a nemzeti kialakulások folyamatát. A nyugati államok és népek szilárdulása a Karoling hatalom területeinek szétesése óta lassú ütemben előrehaladt. A három északi birodalom: Franciaország, Anglia, Skótország, azután: Aragónia, Kasztília, Portugália, Szicília, Magyarország és Lengyelország 1190 körül egységes alakulatokként már mind elfoglalták helyüket a latin kereszténység közepette. A magát még rómainak nevező, de német kézben lévő impérium hatalmi törekvései a császári mivolt ellenére sem tudták megakadályozni e királyok igényét a teljes szuverenitásra, –  vagy, hogy a Középkor szóhasználatával éljek: az uralkodói méltóságra. Éppen abban az időpontban, amikor a világuralomért folyó viszály a pápa és a császár között – röviddel 1200 előtt – tetőfokára hágott, Európa nemzeti elrendeződése lépésről lépésre valósággá vált. Bingeni Szent Hildegard egyik víziója érdekesen világítja meg ezt a tényt. Még mielőtt a Középkor lét legnagyobb univerzalistája, a Hohenstauf VI. Henrik császár és III. Ince pápa a világ színpadára lépne, Hildegard a feltörő nemzeti gondolat mellett már a császárok világhatalmának halványodását látja. „E napokban” úgymond „a római császárok hatalmának telje, mellyel a birodalmat eddig kormányozták, el fog enyészni, s nagyszerűségük elmúlik. A sok nép királyai és fejedelmei, kik hajdan a római császárság alá tartoztak, el fognak szakadni tőle, és nem lesznek többé az alattvalói. S így a Római Birodalom nem fog tovább fennállni. Szétesik. Mert minden ország és minden nép a maga királya alá fog tartozni, és neki fog engedelmeskedni”.

A keretek tehát, amelyek között a hazafiúi érzés és a nemzeti öntudat továbbfejlődhetett Európában, már 1100 körül adva voltak. S hogyan álltunk ezenközben a patria és natio szavak használatával és jelentésével? A latin kifejezésekből kell itt kiindulnunk, mert a latinul írott irodalomban alakul ki e két fogalom. A patria szó az ókor óta nem ment veszendőbe. Már maga a caelestis patria, az égi haza kifejezés elég volt ahhoz, hogy a haza fogalma feledésbe ne merüljön. Földi vonatkozásban pedig ez a szó az Ótestamentum különböző helyein is előfordult. De a patria szónak éppen világi jelentésében már nem volt meg a régi római szó telt csengése. Csak adminisztratív megjelölés lett, különösebb érzéstartalom nélkül. Az érzés ugyan megvolt, mint azt a Roland-ének „douce France” kifejezése igazolja, de már nem volt a patria szóval egybekötve. A patria egy bizonyos jogterület, grófság vagy grófságok csoportjának megjelölésére szolgált. Teljesen megfelelt ez a terra-, vagy a francia pays-fogalomnak, ami alatt bizonyos tájakat értettek. Ezek a tájak a francia térképnek sokkal bájosabb jelleget adtak, mint amilyet a departament-ok későbbi hálózata valaha is adott. A 12. és 13. században ismételten találkozunk efféle fordulatokkal, mint: tota patria congregatur, – az egész terület (vagy amint ma mondanánk: a megyegyűlés) összeült. „Száműzték hazájából” – mondják ezidőben, s e kifejezésen természetesen a legszűkebb patria értetődött. A jogterület, a szülőföld, s a az emberrel bensőséges kapcsolatban álló haza határai rendszerint egybeestek. Tisztán és világosan áll íme előttünk a haza, vagy ha így jobban tetszik: a szülőföld régebbi fogalma. Hellyel-közzel, alkalmasint klasszikus olvasmányok hatásaképp másféle – ettől elütő – jelentésével is találkozunk ezidőben a patria szónak. A 10. század végének híres tudósa, Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa a patria szót majd szűkebb, majd tágabb értelemben használja. De sajátságosképp sohasem szülőföldjére, Aquitaniára, sem Auvergne-re, szűkebb hazájára (pays), még kevésbé az egész francia királyságra vonatkoztatva. Gerbert volt az a férfi, aki hathatósan elősegítette a francia koronának a Karoling-házról a Capet-ekre átszállását. Annál szokatlanabb, hogy Gerbert patria-fogalma a német II. és III. Ottó császároknak szólt, –  akiket valóban hűségesen szolgált is. És éppen nála valósággal klasszikus, vagyis inkább modern csengése van a patria szónak. Azt ajánlja III. Ottónak: keresse dicsőségét abban, hogy „hazájáért, vallásáért, övéinek üdvéért és a közjólétért (rei publicae salute) a legnagyobb veszélyekkel is szembeszálljon.” Ebből arra következtethetünk, hogy a franciák és a németek, az 1000. év körül még távolról sem voltak tudatában [a] valóságosan már bekövetkezett politikai különállásuknak.

MAR-W637845 - © - fototeca gilardi

A patria szónál régidők óta sokkalta használatosabb volt a natio szó. A klasszikus latinság napjai óta e szó jelentése alig változott. Szoros összefüggésben a natura és a natus szavakkal, volt benne valami tágabb értelem, mint a gens-ben vagy a populus-ban, anélkül, hogy a három kifejezés között éles különbség állt volna fenn. A Vulgata az ószövetség népeire, világos megkülönböztetés nélkül, egyként, egymás mellett, felváltva használja a gentes, populos és nationes kifejezéseket. S ennek megfelelően a natio szó is majd a törzs, majd a nyelv, majd a terület szűkebb vagy tágabb értelmű megjelölésére szolgált. Nemzeteknek nevezték a burgundokat, a bretonokat, a bajorokat, a svábokat, de az angolokat, a franciákat s a németeket is. Adminisztratív jelentése – mint a patria-nak – nem volt a natio szónak; s kezdetben éppoly kevéssé politikai is. A natio-fogalom élesebb elhatárolódása, rögződése, a különböző függőségek és összetartozások kialakulása közben, lassan-lassan történt meg. A királyság fénye, a hűség a hűbérúrhoz, a püspök védőpalástja, a kenyéradó bőkezűsége e bensőséges közösségekben szoros kapcsolatokat hoz létre. Natio szóval csak ilyen kiterjedtebb kötelékeket illethetünk. De akár kisebb, akár nagyobb összefüggések megjelölésére szolgált is a natio szó, a velejáró érzés mindenütt teljesen hasonló volt: a kezdetleges mi-magunk-csoport szenvedélyesen egynek érzi magát, mihelyt mások, bármiféle idegenek fenyegetik vagy veszélyeztetik létét. Ez az érzés többnyire inkább ellenségeskedés alakjában jelentkezik, mint egyetértésben. Minél szorosabb az együvé tartozás érzése, annál acsarkodóbb a gyűlölet. Így esik, hogy a leghevesebb harcok éppen szomszéd városok között dúltak; teszem azt: Genova és Pisa között. Salimbene azt mondja erről [a] krónikájában, hogy kígyót és embert, kutyát és farkast nem választhat el nagyobb természetes ellenszenv egymástól, mint amilyen e városokat emészti. Merő becsvágyból, nagyzási hóbortból és hiú dicsőségszomjból, így véli az 1284. évi Meloria melletti tengeri ütközetről szóló beszámolójában, teljesen elpusztította egymást e két nemes város. Hasonlóképp – ha nem is olyan hévvel – gyűlölik egymást az angolok és a skótok, a dánok és a svédek, sőt a langue d’oil-i és az aquitaniai franciák. Ez érzelmek jelentkezésének hevessége mutatja ösztönös mivoltukat. A 11. század francia krónikása, Radulf Glaber szemrehányást tesz I. Róbert király nejének, hogy Franciaországot és Burgundiát megnyitotta az aquitánok, e hiú, könnyelmű, cifra erkölcsű és öltözetű nép előtt. Nevetséges az: milyen a szakálluk, miféle hajat viselnek. Illetlen harisnyában és cipőben járnak, s ami a legrosszabb: a hűség és a hit ismeretlen előttük. A ruha nyilván még az erkölcsnél is nagyobb megütközést kelt. Politikai érzületről alig lehet itt szó. A latin és germán fajták minden helyi, vidéki és nemzeti ellenszenve mögött lappangó, rég meggyökeresedett ellentétét igazán nem nevezhetjük annak. Mert hiszen ez az idegenkedés a Karoling birodalom politikai ketté- (germán és latin résszé) hasadása előtt is fennáll. A „Szent Goar élete”, az eifeli Prüm kolostor Wandalbert nevű szerzetesének 840 körüli szerzeménye egy, a Rajna vidékén utazgató németről emlékezik meg, aki a nemzeti gyűlölet egy nemével annyira utált római származású és római nyelven beszélő (Romanae nationis ac linguae) embert, hogy ilyen embernek még a látását sem állhatta. Ez a barbár durvaságban gyökerező bárgyúság (így ír tovább) annyira megülte e német kedélyét, hogy még futólagos érintkezést sem tudott elviselni undor nélkül római beszédű vagy származású emberekkel, ha mégoly derék, nemes egyének is voltak azok egyébként.

E nagy néprajzi ellentét maradandó politikai alapjait először voltaképp 887-ben rakták le. A 843. évi verduni szerződés osztályos egyezségnél alig egyéb: a frank birodalomban régtől szokásos osztozkodás ünnepélyes megismétlése. A birodalom egysége emellett – névleg legalábbis – továbbra is fennáll. Csak miután Kövér Károly kísérlete a valóságos egység helyreállítására meghiúsult, vált ténnyé a keleti és a nyugati frank birodalom végérvényes elszakadása. Hic divisio facta est, inter Teutonicos et Latinos Francos, mondja a birodalmi krónika a 887. évi szerződésről. „Itt imé megtörtént a német és a római frankok kettéválása.” Ezidő óta áll Németország Franciaországgal szemben. Mikor a 10. század elején Együgyű Károly Wormsban a németek nemsokára leendő királyával, Henrikkel találkozik, a nemes ifjúság – linguarum idiomate offensi – szokás szerint azzal szórakozik (mondja Richer krónikája), hogy heves szidalmakkal ingerli egymást, aztán kardot ránt és vív mindaddig, míg többen a fűbe harapnak, köztük egy békéltető is éppen.

A keresztes hadjáratok is távol álltak attól, hogy a nyelvben, származásban vagy valamely királyhoz való hűségben egymástól kölönböző népeket, a vallásban újraegyesítsék. Sőt a latin keresztény világban a nemzeti ellenségeskedés a keresztes hadjáratok következéseként még élesebbé vált, amennyiben a népek teljes harci készületben, állig felfegyverkezve, többé-kevésbé szent versengésben, újra meg újra együvé sodródtak. Aurai Ekkehard úgy beszél az első keresztes hadjárat német és francia lovagjainak ellenségeskedéséről, mint invidia quae inter utrosque naturaliter quodammodo versatur. A nogenti Guilbert ugyanez alkalommal a németek, lombardok és szicíliaiak közös francia-gyűlöletéről beszél, akiknek büszkeségét amazok nem tűrhetik. S bár maga is francia, csodálatosképp hozzáteszi, hogy a franciák, ha nem állnak szigorú fegyelem alatt, [akkor az] idegenek között valóban nyersen viselkednek.

Tudatos nacionalizmusról persze mindeme esetekben még mindig nem beszélhetünk. A törzsek és népek közötti ellenszenvek látszólag mindenütt és elkerülhetetlenül megtalálható primitív ösztönei ezek. Változást itt csak a 12. század hoz, melyben Franciaország és Anglia politikai megszilárdulása egybeesik a német császárság nagyarányú hatalmi kifejlődésével. Ez utóbbiak politikája a császári cím használatában is kifejezésre jutó, valódi imperializmus képét mutatja. Ez a császár 1107-ben a trieri érsek vezetésével, még két püspök és különböző grófok részvételével, fényes követséget küldött Châlons-sur-Marne-ba, hogy az ott a pápával találkozzék. A német kiküldöttek nagy pompával és fejedelmi díszben érkeztek. Különösen a bajor Welf herceg tűnt fel mindenkinek. Hatalmas, széles vállú férfiú volt ez (vir corpulentus et tota superficie longi et lati admirabilis et clamosus), s mindenütt kardot vitetett maga előtt, mondja róla a jelenet szemtanúja, a saint denis-i apát, Suger. A küldöttség, az érsek kivételével, ki valóban vir elegans et jocundus volt, s jól beszélt franciául, inkább ijesztésre, mint tanácskozásra látszott alkalmasnak. Fontos kérdések vártak itt eldöntésre: a püspökök invesztitúrája. Ha véleménykülönbség támadt, a „csökönyös követek”, a cervicosi legati, elkezdtek lármázni, teutonico impetu frendentes, „német dühtől tajtékozva”, és fenyegetőzni: hogy ők majd nem itt, hanem Rómában intézik el a viszályt, mégpedig a kardjukkal.

Ilyennek látják a franciák a németeket. Suger a továbbiakban többször használja a furor teutonicus fordulatot is. Ezt a kifejezést Lucanus Pharsaliá-jából vette. Ortt az a régi teutonokra vonatkozott, akik Marius idejében halálos ijedtséget szereztek a rómaiaknak.

Amint látjuk, egészen más hang ez, mint a fiatal lovagok csete-patéja a keresztes hadjáratok idején. Politikai hang ez, mely sajnos, soha többé el nem némult.

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a a tudatos nacionalizmus a középkori Nyugaton először a Hohenstaufok német császári politikájának ellenhatásaképpen jelentkezik. A császári és a pápai hatalom, a császár és a városok, a német és az olasz fejedelmek, s az erősödő francia királyok közötti hosszú és elkeseredett harc vége egy évszázaddal később a Staufok büszke házának s imperiális politikájának bukása lett. Európa nemzeti szervezkedésének folyamatában sok-sok évszázadon át immár Franciaországé és Angliáé, s később Spanyolországé a vezető szerep. A nemzeti ellentét a román és germán népek között marad, ami volt: művelődési különbség, mely a másnyelvűség s az etnikai másként-alkotottság primitív alapjain nyugodott. Politikai ellenségeskedéssé ez az ellentét csak akkor fajult, ha a szomszédok összevesztek egymással. Mint teszem [azt]: a flamandok és a franciák 1302-ben. Ekkor vált szólás-mondássá Maerlant ötlete: „Wat Walsch ist, valsch is.” (Minden hamis, ami walsch.) A welsch szónak természetesen különféle jelentése volt, aszerint, hogy olaszokra vagy franciákra alkalmazták; éppúgy, mint a deutsch vagy a dietsch elnevezéseknek, melyek egyaránt vonatkozhattak a déli és az északi németség valamennyi országára. A dietsch és a welsch ellentétének olyan szuggesztív ereje volt, hogy Jan van Boendale szinte meg is feledkezett Európa többi népéről, így énekelvén:

„A keresztény világ két részből áll:,
Az egyik a welsch nyelvet beszélőké,
A másik egyes-egyedül a németségé.

Egyetlen hely volt, ahonnan az akkori Európa nemzeti sokfélesége úgy, amint az idők folyamán kialakult, áttekinthető volt: a római Szentszék. Róma szakadatlanul fűzte kapcsolatait mindeme országok és mindeme népek felé, s mégis kívülük és fölöttük állt. Gyakorlatilag csak Rómában lehetett szó nemzetközi politikáról. A pápai diplomácia, szakismeretei és messzire elágazó, sűrű összeköttetései alapján a világi hatalmak diplomáciáját jóval felülmúlta.

Időközben, úgy 1300 táján a többi országban is célszerűbbé vált az államigazgatás szervezete. Az állam egységét tudatosan kiépítették. A közigazgatás, a jogszolgáltatás és a pénzügyek Franciaországban és Angliában annyira megerősödtek, hogy bízvást lehetett erőteljesebb nemzeti politikát rájuk építeni. S ennek nyomán íme olyan nacionalizmus tűnik elő, amely szenvedélyességében és erőteljességében alig marad el modern jelentkezései [formái] mögött, s amely egyidejűen nagyon is valóságos politikai viszonyokra és erőkre támaszkodott, egybekötve általános érvényű keresztény eszményekkel, vagy el is bújva mögéjük. Helyesebben: a latin népek hatalma megtört a Szentföldön. De a Szentföld visszafoglalása, vagyis a keresztes háború mint politikai eszme, elérendő, elismert célként lebegett minden keresztény uralkodó előtt.

Egy normandiai ügyvéd, Pierre Dubois, röviddel 1300 után, két politikai tanulmányt írt. Az egyiknek címe: „Franciaország háborúinak és viszályainak csökkentéséről”. Ebben új békerend mellett kardoskodik, melyet szankciók, bojkottok és semlegesek együttes fellépései biztosíthatnának.  A másik, a „Szentföld visszafoglalásáról” szól, s benne a kereszténység üdvét a jól átgondolt francia hegemóniától várja. Szenvedélyes francia. Gyűlölete főként az olaszok ellen irányul. A franciák – mondja – eddig még mindig rosszul jártak. Franciaországot az Isten is a keresztes háborúk vezetőjének szánta. A pápának le kellene mondania a világi hatalmáról a francia király javára. Az egész világ számára üdvöt hozó volna, ha alárendelné magát Franciaországnak, mert a francia nép bölcs ítélőképességét jobban tudja használni, mint bármely más nép.

Itt íme már teljesen érett politikai nacionalizmussal állunk szemben. Éppen ilyen öntelt és támadó kedvű nacionalizmus lelkesítette Angliát is, s vált okozójává Európa két nagy nemzeti birodalma összeütközésének: a százados francia-angol háborúnak.

A nemzeti öntudat mindkét országban együtt szilárdult magával az állam növekedésével, s jelentős tényezője lett az államéletnek. S ez nem következhetett be olyan országokban, amelyekben a központi hatalom növekedése, s az államegység elmaradt: Német- és Olaszországban. Németországban a királyság, illetve császárság nem volt képes arra, hogy politikai erőt jelentő általános népi- és államtudatot alakítson ki. Az utolsó nagy Hohenstauf, II. Frigyes maga adta ki kezéből a fejedelmek, urak és városok fölött bírt hatalmát. Egyetemes, eleven német népi öntudat bizonyára volt, de eloszlott a törzshöz, tájhoz vagy városhoz való ragaszkodás, vagy merő dinasztikus hűség alakjában a megszámlálhatatlan részterületecskék között. A Római Szent Birodalom lassú szétesése ilyen [egységekké] szinte elkerülhetetlennek látszott. A németség ezzel elveszítette politikai jellegét, s visszahúzódott az egyszerű szülőföld-szeret ösztönös szintjére.

Itáliában is hiányzott a politikai nemzetté egyesülés hatásos elve. Sem a vaskoronás lombard királyság, sem a normannok és a Hohenstaufok szicíliai királysága, sem a francia politika hatalmi kalandja: az Anjouk Nápolya nem volt alkalmas kiindulópontja az erőteljes és egységes olasz államvezetésnek, s a velejáró népi egyesülésnek. A pápai politika egészen tudatosan inkább akadályozta az ilyen egységtörekvéseket, semminthogy elősegítette volna őket. Velence, Genova, Firenze, Milánó s a kisebb-nagyobb városi signoriák a leghevesebb féltékenykedésben és elkeseredett ellenségeskedésben éltek egymással. S mégis, mindeme viszályok között, azok ellenére is, állandóan nőtt és fejlődött az általános olasz népi öntudat. A „Roma” és „Italia” szavak soha nem vesztették el a nagy múlt nemes csengéseit. Az antik hagyomány erős befolyása itt sokkal elevenebb maradt, mint bárhol másutt, s éppen ez a hagyomány jelentette az egységet. IV. Fülöp brutális politikájának gőgös francia nacionalizmusával egyidejűen felhangzik az olasz patriotizmus és nacionalizmus szava is, hogy soha többé el ne némuljon; mert Dante hangja szólt belőle: „Ahi Servi Italia, di dolore ostello…”, „Oh Itália-leányzó, a szenvedések tanyája…”. A felszabadult és egyesült Itália gondolata összefügg a római világuralom álmával. Egy béke-császár hozza meg Itáliának azt az egyetértést és nyugalmat, amire Dante annyira vágyott. Világuralom, monarchia az, amit Isten is kíván a földre. S Róma népének hivatása, hogy ezzel a császárral megajándékozza a világot. És íme jött VII. Henrik, a németek császára, hogy a béke művét beteljesítse Itáliában. De kezdettől fogva balszerencse üldözte, s meghalt, hogy Dante Paradiso-jának legfelsőbb köreiben éljen tovább:

Ama nagy trónra, melynek díszein jár
szemed, mivel már a Korona rajta,
előbb mint e Lakzi borából innál,

ül majdan Henrik, kit a földnek ajka
császárnak mond, s ki jön, hogy megjavítsa
Itáliát, bár nem érett az arra… 

(Babits Mihály fordítása)

Alig múlt el harminc esztendő Dante halála óta, s az a szenvedélyes, költői, misztikus patriotizmus és univerzalizmus, amit Dante Monarchiájában megálmodott, íme, a történelem szinte képzeletfölötti összjátékaképp Colà di Rienzo-ban testet ölt. Abban a Colà di Rienzo-ban, a néptribunban, akit egy fél éven át Róma megmentejőként ünnepelnek, aki Itália egyesítésére s a világcsászárság megalapítására izgat, aztán mint számkivetett, mint fogoly és gyanús tevékenységű politikai lázító tengődik, s aki végül Rómában még egyszer – ezúttal a pápai politka eszközeképp – az élre kerül, és egy utcai zavargás alkalmával [az] életét veszti. A népképviselet, a nép és a szenátus klasszikus szabadságának, Róma nagyságának eszményei, a büszkeség Itáliára s a szent törekvés [a] világbéke után, még talán senkiben sem egyesültek csodálatosabban, mint ebben a kis, hiú, hűtlen emberben, akinek álma volt egyetlen nagysága.

A közvetlen politikai és hatalmi kapcsolatoktól eltekintve, Európa népei két olyan téren is találkoztak egymással, amelyek természetük szerint kölcsönös megértésre és békés érintkezésre kényszerítették őket. Az egyik a kereskedelem, a másik a tanulás, helyesebben az Egyetem volt. Mindkettő, de különösen az utóbbi gyümölcsözően hatott a nemzet fogalmának fejlődésére. A főbb kereskedővárosokban, ahol az árusok a világ legkülönbözőbb vidékeiről özönlöttek egybe (mint például Brügge-ben), az idegen kereskedők nemzetekké álltak össze. Ezek a „nemzetek” kétségkívül fokozták a nemzeti együvé tartozás érzését, de működésük területe nagy általánosságban a vendéglátó városra korlátozódott. Sokkal mélyebb és általánosabb volt a nemzeti gondolat hatása az egyetemeken. Ilyenek a 12. századtól kezdve egyre-másra keletkeztek Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Angliában. A Studium-nak nagy volt a becsülete az egész középkoron át. Gyakran valósággal egyenértékűnek vették a másik két nagyhatalommal: a Sacerdotium-mal, az Egyházzal és az Imperium-mal, az állam hatalmával. Az egyetemen az Egyház tekintélye uralkodott. Oktatók és tanulók egyaránt a papi rendhez tartoztak. Az iskola mint olyan, teljesen nemzetközi jellegű volt. Az artes liberales, a teológia, az egyházjog s a világi jog, az orvostudomány tanítása semminemű politikai vagy nemzeti érdek szolgálatában nem állott. S az egyetemek élete kezdettől fogva mégis nemzeti csoportosulásokhoz vezetett. A legnagyobbrészt idegen, többnyire szegény és kivétel nélkül fiatal tanulók, a scholarok nyugtalan tömege folytonos súrlódásban élt a törzsökös lakossággal, amely közé [a] sorsa vetette. Jogaik és egzisztenciájuk védelmére gyakran egymás kölcsönös segítségére szorultak. Mi sem természetesebb hát, minthogy natio-nként tömörültek (akárhogy is értsük ezt a szót: akár régi értelmében, mint szűkebb hazát, akár tágabban: a jogszolgáltatás, a nyelv vagy a szokások azonosság szerint). Az egyetem kiinduló- és középpontja lett a nemzeti organizációnak. Sőt Bolognában bizonyos értelemben maga az egyetem is ilyen nemzeti diák-korporációk egyesüléséből keletkezett. Ezeket előbb hívták külön-külön universitas-nak. Az universitas szó addig tudvalevőleg nem jelenetett egyebet, mint valamiféle egyesületet, korporációt. Bologna diákjai két nagy csoportra oszlottak. Az egyik a lombardok, a toscanaiak és a rómaiak „nemzeteit” foglalták magukban: ezek voltak a Cismontani. A másik, a kezdetben nem kevesebb, mint tizennégy nemzetet számláló Trans- vagy Ultramontani-aké volt.

Az eleinte megszámlálhatatlan nationes Párizsban is hamarosan négy csoportra tagozódott: franciákra, pikardiaira, normannra és angolra. Ezek közül tehát három csoport észak-franciaországi tájakat képviselt, a negyedik, a natio anglica [pedig] magában foglalta nemcsak Nagy-Britannia lakóit (akár angolul, akár anglo-francia vagy akár valamelyik kelta nyelven beszéltek is), hanem ezen felül magába kellett fogadnia a németeket, a skandinávokat, a lengyeleket, s még a többi népet is. A natio fogalma közül ezek szerint meglehetős[en nagy] bizonytalanság uralkodott, amiből [az] idők folyamán természetszerűleg egyenletlenségek származtak. A natio Alemanniae-t csak a 14. század közepén választják szét a natio Angliae-től; s ezután nemsokra ismét alnémet és felnémet natiókra tagozódik.

A féltékenykedés és a gyakran véres viszálykodás (sok tekintetben alkotó elemi a nationes-nek) az angol egyetemeken, Oxfordban és Cambridge-ben sem volt ritkább, mint egyebütt. Az oxfordi statútum hivatalosan is két nemzetre osztja fel a tanulókat. És sajátságosképpen nem Anglia, Wales és Írország között különböztet, hanem Észak- és Dél-Anglia között. Mindenütt, ahol nem sokkal ezután főiskolák keletkeztek, mint például a német országokban, megtartják a nemzeti felosztást. A „nemzetek” a magistri artium ifjú seregéből választott procuratores vezetése alatt az egyetemek legelevenebb tagjai voltak. Ez a rendszer a nemzeti öntudatnak minden ország legszélesebb köreibe való behatolását segítette elő. S emellett mégsem ártott az egész intézmény nemzetközi jellegének.

Az egyházi szervezet már régen megkezdte a nacionalizálás folyamatát. Az egyházi igazgatás, különösen Angliában, már a 13. században nagy fokát éri el az önállóságnak. Maguk a pápák a nemzeti elvet először a bíborosok kollégiumának ellensúlyozására használták fel, amikoris az 1274. évi lyoni zsinaton az érsekeket és a püspököket nemzetek szerint rendezve vonultatták fel a bíborosok mellett, sőt ellen. Az 1311-1312. évi viennei zsinaton végérvényesen nemzetek szerint szavaztak. Az 1378. évi nagy szakadás még csak siettetni látszott az Egyház nemzetek szerinti tagozódásának folyamatát. Minden nemzet vagy a római vagy az avignoni pápa mellé állt. S mikor végre 1409-ben a pisai zsinat összeül, hogy az Egyház egységét helyreállítsa, a nemzeti elv már végérvényesen diadalmaskodik.

Négy nemzet, az olasz, a francia, a német és az angol alkotják a zsinat forma szerinti organizációját is. Ez a zsinat ugyan dolgavégezetlenül oszlik szét, hogy aztán öt évre rá Konstanzában újra összeüljön. Itt a nemzeti elv érvényesítése komoly összetűzéshez vezet. Az angolok és a németek kitartanak mellette, d’Ailly bíboros küzd ellene. Anglia vonakodik az ötödik helyet elfoglalni Aragónia, mint negyedik nemzet után. Akaratát, Zsigmond király segítségével, akit [a] diplomáciai megfontolások Anglia felé hajlítanak, sikerül is keresztülvinnie. Egynémely pont megérdemli itt különös figyelmünket. Többek között az a tény, hogy ezek a nationes, hazájuk egész népének képviselőjéül tekintetnek ezen a zsinaton. S azután az a körülmény, hogy a nemzetek és birodalmak nem fedik egymást teljesen. A franciákkal együtt szavaznak Savoya, Provence és Lotharingia nagyrészének képviselői, holott ezek az országok még változatlanul a Római Szent Birodalom tartozékai. Miben ismerhető hát fel a nemzet mint olyan? Nyelvében, dinasztikus kapcsolataiban vagy egyházi kötelezettségeiben? Erről veszekednek, de nem sikerül megegyezniük. Lassacskán sejteni kezdik, hogy különbséget kell tenni általános és különös nemzetek között. Ezzel persze megint újabb vitaanyag támad. [A] D’Ailly bíboroshoz hasonló férfiak nyilván tisztában voltak azzal, [hogy] milyen veszedelem származhat az Egyház egységére, a nemzeteknek a keresztény világ elemeiként való elismeréséből.

E sorban az utolsó, az 1431. évi bázeli zsinat meddő vitái sem hoztak ebben a kérdésben világosságot. De az újra eggyé vált pápaság ugyanebben az időben a nagy országok királyaival e pontban megegyezésre igyekszik jutni. Ezek a megegyezések azután az Egyháznak amúgyis igen előrehaladott nemzetivé válását végleg megpecsételték. A gallikanizmus és az anglikanizmus itt állnak az ajtó előtt.

A Középkor végén a patriotizmus és a nacionalizmus erői ezek szerint az Egyházban, az államban, nem kevésbé a népben, valamint kulturális téren is feltartóztathatatlanul nyomulnak előre.

Folyt. köv.

Helena Norberg-Hodges: Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé (1999)

A koronavírus-járvány kitörése, majd a pandémia egész glóbuszra való kiterjedése, valamint a világ ennek következtében történő „lebénulása” immáron mindenki számára világossá tette azt, aminek szimptómáit egyesek szerint 2001. szeptember 11-e, mások szerint pedig a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válság óta tapasztalhatjuk: ti. azt, hogy a történelem minden ellenkező híresztelés ellenére nem ért véget, a minden korábbinál intenzívebb globalizáció következtében sem vált feleslegessé a földrajz (Tim Marshall ismert könyvének fő tézise szerint az államok továbbra is a „földrajz fogságában” élnek), és a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg végleg – de legalábbis huzamosabb időre – meghaladottá vált. A járvány egyik pozitív hozadékaként páratlan lehetőséghez jutottunk: újragondolhatjuk a szülőföldhöz és a helyhez, az otthonhoz, az oikoszhoz való kötődésünket, és (ismételten) megerősíthetjük a minket a szűkebb pátriánkhoz fűző kötelékeinket. A liberalizmus kudarcát követően újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat.

Az alábbiakban a fenti gondolatok jegyében a lokalizáció fogalmának magyarázatára vállalkozó, illetve a hazai gazdaság relevanciájának megerősítése mellett érvelő Helena Norberg-Hodges gondolatébresztő írásával ismerkedhetünk meg. [Helena Norberg-Hodges: Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. Ford.: Tóth Gabriella. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258-262.]

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Mit értünk lokalizáción?

A lokalizáció mindenekelőtt a „helyhez” kapcsolódik, azt jelenti, hogy amennyire csak lehet, a helyi keretek között elünk és termelünk. Magában foglalja lakhelyünk és a helyi közösség ismeretét és megértését, legyen az egy dombfalu Bhutánban vagy London egyik kerülete. A lokalizáció kötődés is a helyhez, és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy eredendően tartozik valahová. A lokális szó a latin locusból ered, ami helyet jelent, és éppen az ilyen értelemben vett, egy bizonyos területhez kötődő, sajátos környezeti és kulturális jegyeket magán hordozó közösséghez tartozás érzete, illetve a közösség a természettel a csillagokkal a fejünk fölött és a földdel a lábunk alatt az, ami napjainkban kiveszett a „fejlett” világ oly sok részéből. A lokalizáció ezeknek a kapcsolatoknak az újraszövését jelenti.

A lokalizáció természetesen a közgazdaságot is érinti, a gazdaság hazahozatalát célozza, a termelők és a fogyasztók közti térbeli távolság csökkentésével és olyan emberléptégazdaság létrehozásával, mely lehetővé teszi, hogy gondosan és intelligensen járhassunk el, hogy a közgazdaságot etikai, társadalmi és ökológiai szempontoknak rendelhessük alá. Ezekben a szilárd lábakon álló, helyi méretekre szabott gazdaságokban találhatunk csak ténylegesen „szabad” piacokat, melyek mentesek a globális piacot jellemző nagyvállalati manipulációtól, bújtatott központi támogatásoktól, hulladéktól és hatalmas promóciós költségektől.

Mit nem értünk lokalizáción?

Tisztázzuk rögtön az elején azt is, [hogy] mit nem jelent a lokalizáció. Semmiképpen sem visszatérés egy kezdetleges, kényelmetlen életmódhoz. Sem pedig a létező összes kereskedelem és technológia felszámolása. Nem jelent sem elszigeteltségbe való visszavonulást vagy nacionalizmust, sem a kapcsolatok megszakítását más országokkal és kultúrákkal. A lokalizáció ehelyett megújulás a szakmai tudás, a kultúrák, a környezet megújulása és az erőforrások, technológiák és gazdasági rendszerek felelősségteljes, helyi és emberléptékű használata. Vagyis a helyi gazdaság elsőbbsége a globálissal szemben mindkét féltekén.

A helyi gazdaság előtérbe helyezését lehet tévesen a teljes önellátásra és a létező összes kereskedelem beszüntetésére irányuló felhívásként értelmezni, ám ez egy komoly félreértés. A kereskedelem ilyen vagy olyan formában évezredek óta életünk szerves része, és lehet előnyös minden résztvevő számára. Nem maga a kereskedelem destruktív, hanem a függőség az óriási, felelősségre nem vonható kereskedelmi intézményektől. A lokalizáció lényege nem a kereskedelem megszüntetése, hanem hogy azt egy fontosabb célnak rendeljük alá – ez pedig az emberek alapvető szükségleteinek kielégítése  viszonylag rövid távolságon belül elérhető erőforrások igénybevételével. Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna. A lokalizáció nem törekedne a kereskedelem kiiktatására, csak mérsékelné az ilyen típusú szükségtelen szállítás mennyiségét, s ezzel párhuzamosan erősítené és diverzifikálná a gazdaságot mind közösségi, mind nemzeti szinten. A sokféleség mértéke, a megtermelt áruk és a kereskedelem jelentősége természetszerűleg régiól függően változna éppen ez a sokféleség teszi a lokalizáció folyamatát alapvetően ökologikussá, következésképp fenntarthatóvá.

Egy további téveszme szerint a lokalizáció megfosztaná a lakosság egyes csoportjait az élelemtől és a munkától, vagyis gazdasági katasztrófába sodorná őket. Különösen azt hangoztatják, hogy az Északon végbemenő lokalizáció aláásná Dél gazdaságát, mivel úgy tartják, hogy az ottani lakosságnak Észak piacaira kell termelnie ahhoz, hogy kilábalhasson a szegénységből. Éppen ellenkezőleg, a kisebb léptékre való áttérés, az erőteljesebben helyhez kötött termelés épp a harmadik világ számára lenne gazdaságilag előnyösebb. A gyarmatosítás korában kialakuló globális gazdaság megkívánta a Déltől, hogy természeti erőforrásainak nagy hányadát nyersanyagként Északra juttassa el, legjobb mezőgazdasági területein pedig élelmiszert, rostnövényeket vagy éppen virágot termeljen a gazdag országok számára. Ezzel egyidejűleg a munkaerő nagy hányadát is a nyugati piacokra szánt „olcsó” áru előállításában alkalmazzák. A globalizáció emberek millióit szívja el a viszonylag biztos megélhetést nyújtó, földművelésen alapuló gazdaságokból a városi nyomornegyedekbe, ahol kevés a remény, hogy jövedelmező és értelmes állást találnak. Ugyanakkor a lokalizáció lehetővé tenné a Dél számára, hogy erőforrásainak, munkaerejének és termelésének nagyobb hányadát saját magának tarthassa meg. A többség számára Északon és Délen is biztos, hasznos, hozzáértést igénylő és helyben végezhető munka lehetőségét kínálná egy globális gazdaság szeszélyeinek kitett nagyvállalati állás helyett.

Hogyan érjük el mindezt?

Sokaknak nehezére esik elképzelni, hogyan állhatnánk át a helyi gazdaságra. Holott a gazdasági decentralizáció hagyományának mindig is akadtak jeles képviselői, gondoljunk Gandhira vagy E. F. Schumacherre. A téma más szakemberei mellett Maria Mies német szociológus és az amerikai Bob Swan, illetve David Moris hosszú évtizedek óta aktívan egyengetik az ilyen elgondolások útját. A biztos lábakon álló helyi gazdaságok – melyek korántsem utópisztikus ábrándképek – az utóbbi néhányezer évben kiválóan beváltak a világ különböző tájain, és ez jelenleg sincs másként. Sőt, annak ellenére, hogy a globális gazdaság súlyos teherként nehezedik rájuk – szubvenciók, ösztönzések, adómentesség, kormánytámogatás stb. – jelenleg is nőttön-nő a lelkesítő és életképes, alulról szerveződő kezdeményezések száma az egész világon. Válaszként a globalizációra, látván hátrányait, már számos közösség fáradozik azon, hogy a gazdaság hazakerülhessen – vissza a helyére, kézzelfoghatóbb és demokratikusabb intézményi ellenőrzés alá.

PicsArt_04-07-01.59.17

Jacob Akkersijk: Nieuwe Markt in Rotterdam

Ezek a kezdeményezések természetüknél fogva kisléptékűek, és ritkán hallunk róluk a médiában. De a világ minden szegletében jelentkeznek mikroirányzatok, melyek a visszatérést példázzák a természethez és az alapvető emberi szükségletekhez. Bár a globális gazdaság homogenizáló és diszlokációs hatása elidegenít egymástól, az élővilágtól és önmagunktól, ezek az ellentétes irányú mikrotrendek azt bizonyítják, hogy az élet megy tovább, és hogy az emberiség és a természet ereje leigázhatatlan. Mint a gaz a cement repedéseiben, úgy bukkannak elő életképes kezdeményezések és ígéretes jelek. Ezek a gyomok egyre szívósabbak, számosabbak, és szinte mindenhol megtalálhatók.

Láthattuk, hogyan söpör végig a világon például a Helyi Élelmiszer Mozgalom, amint az emberek ráébrednek a farmerek és a városi fogyasztók közötti közelebbi kapcsolat sokféle előnyére. Tapasztaljuk azt is, hogy szerte a fejlett világban a közösségek saját, helyi pénznemeket hoznak létre. A New York-i Ithaca ad otthont az egyik legsikeresebb ilyen kezdeményezésnek. A rendszert 1991-ben indították útjára, és a jelenleg forgalomban levő helyi pénznem értéke meghaladja az 50.000 dollárt, ami több mint 1000 résztvevő között cserél gazdát. Az Egyesült Államok további 12 államában használnak már különféle helyi pénznemeket e fenti modell követésével. Biztató tendencia a bartergazdaság, más néven a Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (LETS, Local Exchange Trade System) visszatérte. A LETS hálózatok az Egyesült Királyságban (itt több mint 300 működik), Írországban, Kanadában, Franciaországban, Argentínában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon terjedtek el. Segítségükkel akár a gazdasági életből kiszorulók is újra aktív résztvevőkké válhatnak. A tagok felsorolják azokat a szolgáltatásokat és termékeket, melyeket fel kell ajánlaniuk, és azokat is, melyeket cserébe kínálnak fel. Számlájuk hitelképessége azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak a függvénye, melyeket a többi LETS-tag számára kínálnak – kezdve a kertészkedéstől a masszázson át a fűnyíró kölcsönbe adásáig – és ebből a hitelből vásárolhatnak termékeket vagy szolgáltatásokat bárkitől a rendszeren belül.

Az  egyre népszerűbb „Vásárolj helyi árut!” kampányok segítik a helyi vállalkozásokat a talpon maradásban még akkor is, ha a versenyt igen nagy állami támogatásban részesülő nagyvállalatokkal kell megvívniuk. Ezek a kezdeményezések abban az esetben bizonyultak a leghatásosabbnak, amikor – és egyre inkább ez jellemző világszerte – olyan alulról szerveződő mozgalmak támogatását élvezték, melyek ellenzik, hogy a mamutvállalatláncok beférkőzzenek a vidéki és kisvárosi gazdaságokba. A McDonald’s cég például – melynek célja, hogy kilencóránként egy új éttermet nyisson a világ valamely szegletében – legalább két tucat országban ütközött ellenállásba. Továbbá a Wal-Mart, a világ legnagyobb kiskereskedelmi vállalatának hirtelen terjeszkedése az USA-ban és Kanadában egy teljes aktivistahálózat létrejöttét eredményezte, amely azon munkálkodik, hogy a munkahelyeket és a közösség szövetét megóvja ezektől az elburjánzó óriás áruházaktól.

Számos helyen közösségi bankokat, hitelszövetkezeteket és hitelalapokat hoztak létre, így növelve a helyi lakosok és a kisebb vállalkozások számára elérhető tőke értékét viszonylag alacsony kamatok és közösségcentrikus feltételek között. Mindez lehetővé teszi az emberek számára, hogy a távoli nagyvállalatok helyett szomszédságukba, illetve saját közösségeikbe fektessék pénzüket.

Talán az ökofalu-mozgalom a globális gazdaságra utaltság legteljesebb körű ellenszéruma. Szerte az iparosodott világban épülnek olyan közösségek, melyek megpróbálnak megszabadulni a hulladéktól és a szennyezésektől, a versenytől és a mindennapi erőszakl. Sok közülük megújuló energiát használ, és erőteljesebben együttműködő helyi gazdaságok kifejlesztésére törekszik. Ezek az Északról kiinduló kísérletek helytálló alternatíváját kínálják a világ kevésbé fejlett részeire ráerőltetett urbánus, nyugati modellnek. Figyelemre méltó szervezet a Globális Ökofalu Hálózat (GÉN, Global Eco-village Network), mely ezeket a világszerte működő közösségeket fogja össze.

Az ilyen modellek távolinak és kivihetetlennek tűnhetnek a nagyvárosban élők szemében, akiket olyan eredendően elidegenítő struktúrák vesznek körül, melyek meggátolják, hogy ökologikusabb és egészségesebb kapcsolatot teremtsünk a bennünket körülvevő világgal. De még a földtől és egymástól szinte teljesen elvágott városlakók között is jelentkeznek ilyen pozitív törekvések, s a hatalmas nehézségek dacára kezdenek szorosabban kötődni lakhelyükhöz. Az az igazság, hogy sok nagyvárosban a környezetvédelmi tevékenység és az ökológiai érzékenység erőteljesebb, mint a kisvárosokban és a falvakban, mert az emberek jobban tudatában vannak, hogy mit veszítettek el.

Mik is az előnyök?

A lokalizáció előnyei számosak és különfélék. A folyamat egyik legizgalmasabb eleme, hogy lehetővé teszi a környezet, illetve szomszédaim javának összeegyeztetését a saját érdekemmel. Ez tényleg mindenki számára előnyös stratégia, és minden érdekeit számon tartó közösségben felvetődik a gondolata. Hoáramlik a pénz, amikor a helyi gazdaságban előállított terméket vásároljuk meg? Vissza a közösségbe. Jelenleg a fejlett világban elköltött pénz oroszlánrésze a tőkés társaságok részvényeseinek zsebébe vándorol. Az Egyesült Királyságban például a szegényebb területeken levő bankok a helyi lakosok minden megtakarított 8 fontjából csak egyet fektetnek be újra helyben. A szupermarketekben minden elköltött 250.000 font után keletkezik egy munkahely, míg a sarki közértben ugyanez a szám 50.000 font. Elköltött pénzünk fele mindössze 250 cégbe folyik be, melyek mindegyike globális érdekeltségű.

A lokalizáció láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak. A közösségi gazdasági kezdeményezések hatása tehát „többrétű”.

Az emberléptégazdaságok a javak méltányosabb elosztása felé mutatnak, és jobban megfelelnek az emberek szükségleteinek, valamint tekintettel vannak a természeti erőforrások korlátozott voltára. Idővel az ilyen kezdeményezések elősegítenék a visszatérést a kulturális és biológiai sokféleséghez és a hosszú távú fenntarthatósághoz.

A lokalizáció lehetővé tesz olyan változásokat a személyiségben, melyek segítenek újl felfedezni a valódi közösségi élet és a kölcsönös segítségnyújtás és támogatás mély pszichológiai jótéteményeit – a bennük rejlő örömöt. Ez éles ellentétben áll korunk felgyorsult, részeire hulló ipari társadalmának értékeivel. Ez utóbbi mobilitást, rugalmasságot és függetlenséget követel. Félelmet kelt az öregséggel, a sérülékenységgel és a függőséggel szemben. A világméretű versenygazdaság foszt meg minket az időtől. Ahogy elszakadunk a közösségtől és az élővilágtól, az ezekhez fűződő kapcsolataink felgyorsulnak, és az idő egyre szűkösebbé válik, olyan áruvá, melyért tetemes összegeket vagyunk hajlank fizetni. A kisebb lépték mindenképp lassúbbodással jár. A kultúra és az információ globalizálódása olyan életmódhoz, vezetett, mely a közelit lebecsüli. Sokan nyomon vetik, hogy mi történik épp Kínában, de azt már nem, ami a szomszédban zajlik: a tévé egyetlen gombnyomással elénk tárja egész Afrika vadvilágát, de arról fogalmunk sincs, milyen madarak élnek a szomszéd parkban.

A kisebb léptékű politikai és gazdasági egységek felé tartó irányzat paradox módon hozzájárulhat világszemléletünk kiszélesítéséhez. Ahelyett, hogy leszűkítené látásmódunkat, a közösséghez és lakhelyünkhöz fűző bensőséges viszony hozzásegít egymásrautaltságunk megértéséhez. A helyhez kötődés mind saját magunknak, mind gyermekeinknek segít felfedezni élő környezetünket: segít új kapcsolatokat találni élelemforrásainkkal, hogy ezek egy részét esetleg önerőből állíthassuk elő, és észrevegyük az évszakok váltakozását, a flóra és a fauna jellegzetességeit. Ma magunkat az életnek nevezett folyamat részeként fogjuk fel, az a biztonság érzetét kelti, ami pedig nyitottságot, kíváncsiságot és a másság elfogadását táplálja bennünk. Végső soron arról a szellemi ébredésről van szó, mely a sokkal és a természettel létesített kapcsolatból ered.

Anonymus: A ceglédi példa (1923)

Carl Schmitt hazai recepciója – amely napjainkban azért már jócskán a reneszánszát éli – csak meglehetősen döcögősen indult be a rendszerváltozást követően. De mikorra tehető az az időpont, amikor a magyar tudós – s esetleg a laikus – közösség felfigyelt az egyik legellentmondásosabbnak tartott német entellektüelre? Nos, ez akár egy önálló kutatás tárgyát is képezhetné, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a szélesebb publikum számára írott hazai sajtót tekintve feltehetően a Pesti Napló hasábjain, annak 1923. július 22-i számában – mindössze egyetlen évvel a Politikai teológia megjelenése után – említették meg először Schmitt nevét – méghozzá az alábbi kontextusban.

Ismeretlen szerző: A ceglédi példa. In Pesti Napló, 74. évfolyam, 163. szám (1923. július 22.), 1. o.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Carl Schmitt, a kiváló bonni szociológus, egy érdekes essay-jében, amely a szuverenitás fogalmát igyekszik tisztázni, a következő meghatározást adja: szuverén az, aki a kivételes állapotról határoz. Normális időkben az élet úgyszólván szabályozza önmagát. Az emberek egymásközti vonatkozásairól dönt a magánjog, a társadalmat és az államot minden túlkapás ellen megvédi a büntetőjog, az együttélés zavartalanságán őrködik a törvény és az erkölcs. Hogy ilyen viszonyok közt ki a szuverén, egészen közömbös. Nevezzék akár császárnak, akár királynak, akár köztársasági elnöknek: hatalma semmi esetre sem lesz több, mint az írott törvényé és az érvényben lévő szokásjogé. A szuverenitás kérdése akkor válik aktuálissá, mikor az állapotok megszűnték normálisak lenni. Aki kimondhatja és ki is mondja, hogy kivételes állapotok vannak, aki magához ragadja a hatalmat, aki felfüggeszt minden törvényt, és valamennyit helyettesíti önnön akaratával, aki érvényen kívül helyezi az alkotmányt: az a szuverén.

Vajon normális vagy kivételes időket, élünk-e? Jó volna erről a problémáról gondolkodni, mert számunkra ez a lét vagy nem-lét kérdése. Vajon az állam szuverén-e? És tudja-e biztosítani a közrend fenntartására irányuló akaratát minden lázadással szemben? Ha nem: akkor nem ő a szuverén, hanem az a hatalom, amely sikeresen szembehelyezkedik vele. Amely kivételt statuál. Amely önhatalmúlag kimondja 1. az államról, hogy az nem parancsol neki és 2. önmagáról, hogy ő önmagának a törvényhozása, vagy parancsolója.

Ezek mind nem absztrakt gondolatsorok, hanem a nap eseményeiből levont tanulságok. Nem ártana, ha szabatos meghatározásokkal, és ellenmondást nem tűrő okfejtéssel végre egyszer megállapítanák: hol tartunk? Meddig süllyedhetünk még? Hol fogunk megállani a lejtőn, ha ugyan itt van még megállás?

pnsCegléden betiltottak egy politikai gyűlést. A rendőri hatóság képviselője megjelent a színhelyen, hogy érvényt szerezzen az állam akaratának. Az állam embere azt mondta a tilalom ellenére szónokolni kezdő képviselőjelöltnek: Ne beszélj! A gyűlés egyik résztvevője, közjogi állapotára nézve magánember, aki tudomásunk szerint semmiféle funkcióval felruházva nincsen, azt mondta: Beszélj! A jelölt nem a rendőrhatóság tilalmának, hanem a magánember parancsának engedelmeskedik. Megszegte a törvényt, kivételes állapotot teremtett, elhatározta, hogy ezt a kivételes állapotot megteremti: ő a szuverén.

És hogy még jobban megvilágosodjunk arról, ki itt a szuverén, és ki nem szuverén, figyeljük meg a belügyminiszter magatartását az egész ceglédi kérdésben. Ott, ahol a törvénytelenségek egész sora a legsürgősebb orvoslást követeli, a belügyminiszter bürokratikus formákra hivatkozik. Amíg a formaságoknak eleget nem tettek, addig ő nem intézkedhetik. Felfordulhat a város, egymás fejét verhetik be a politikai szenvedélyektől fölgerjedt emberek, megcsúfolhatják a legelemibb jogokat: amíg ő excellenciája asztalán nincs róla akta, addig ő nem vesz tudomás! semmiről. Quod non est in actis, non est in mundo, ami nincs az aktákban, nincs a világon, mondták már a régi bürokraták. S ezt hajtogatja az ifjú belügyminiszter, aki ebben is ragaszkodik a hagyományokhoz.

S közben érik a rendbontás, az állami tekintély lejáratásának, a valódi destrukciónak gazos vetése. XIV. Lajos azt mondotta: Az állam én vagyok. Az új szuverének sokkal önérzetesebbek az abszolutizmus dogmatikájánál, a dicső Napkirálynál. Ők azt mondják: az állam – semmi. Nem szoroz, és nem oszt. Nem hatalmi tényező. Mind a két alapja, amelyen fölépült, a törvény és a jog, korhadt. A törvény? Zsidó csinálta, nem kell megtartani, ki kell gúnyolni, a nagy tömeget ellene lázítani. A jog? Az én jogom, hogy másokat jogaiktól megfosszak. A rend őre nagy képpel vállamra teszi kezét. Mintha ez a szimbolikus cselekedet jelentene valamit, mint egykor, normális időkben. Én lerázom magamról a. kezet. És semmibe veszem a tilalmat. És megmutatom a belügyminiszternek, a miniszterelnöknek, még annak a magasságos Úristennek is, ki az úr a csárdá-ban.

És ki a szuverén az államban.

Ruber József könyvismertetése Carl Schmitt Hobbes-tanulmányáról (1941)

Carl Schmitt máig a XX. századi államelméleti kánon egyik legambivalensebb alakjának számít. Ennek oka napjainkra már köztudomásúvá, és unos-untalan szajkózottá is vált: sok pályatársától eltérően ugyanis Schmitt nem emelte fel a szavát az 1933-ban uralomra került hitleri rezsimmel szemben, sőt 1933 májusában belépett az NSDAP-ba, azt remélve, hogy „értelmet adhat” az új rendszernek – ami aztán ún. „Kronjurist-időszakban” néhány olyan írásmű megszületéséhez vezetett, amelyek valóban tartalmaznak vállalhatatlan gondolatokat is. 1936 után aztán Schmitt ázsiója jócskán megcsappant (a Nürnbergben tett vallomása szerint ekkor tagadta meg az ördögöt), bár nyilvánosan soha nem kezdett ágálni a rendszer ellen, sőt az 1945 utáni ún. nácitlanítási (Entnazifizierung) eljárásnak sem volt hajlandó alávetni magát, ami ismert módon vezetett addigi presztízse megtépázódásához, valamint további egzisztenciális kellemetlenségekhez.

E fausti kalandként is felfogható korszakában született Schmitt sajátos Leviatán-értelmezése (Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes, 1938) is. A hazai szakirodalomban e mű nem igazán képezi mély elemzések tárgyát (Cs. Kiss Lajos Egy keresztény Epimétheusz című tanulmánya relatíve hosszan elemzi, ettől eltekintve azonban csak amolyan utalásszerűen „odavetett” megjegyzésekkel találkozhatunk a valóban sajátos Leviatán-interpretáció kapcsán.) Ezért is bocsátjuk a publikum elé Ruber József kevéssé ismert, ám annál alaposabb és teljességre törekvő elemzését (jelezve egyúttal, hogy a Schmitt eszmefuttatásában érvényesülő, és Ruber által is közvetített antiszemita megjegyzésekkel és áthallásokkal természetszerűleg nem tudunk egy platformra helyezkedni).

Ruber József: Könyvismertetések. Carl Schmitt: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Hanseatische Verlagsanstalt, Hamburg, 1938., 132 L, 8°. In Társadalomtudomány, 21. évfolyam, 2. szám (1941), 233-238.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A mai német jog- és állambölcseleti irodalom ismert kiválósága, akit általában az ott uralkodó irányzat elméleti vezérharcosának tartanak, s akinek annak idején nagy feltűnést keltő Großraumordnung-elmélete a Német Birodalom külpolitikájának is egyik alapja lett, a nagy háború előestéjén a politikai és jogi gondolkodás történetében annyira jelentős angol gondolkodó főművének szentelt figyelemreméltó tanulmányt, amelyet a nála megszokott színvonalon és írásművészeten kívül a hazájában hatás nélkül maradt angol gondolkodó iránti rokonszenv és szinte fenntartás nélküli elismerés jellemez. A már életében és még inkább elhunyta után – okkal vagy ok nélkül – racionalista, szenzualista, individualista, materialista, sőt ateista hírnevébe keveredett Hobbes az utókorra örökül hagyott gondolatvilágának szenvedélyesen ellentétes megítélésében egyfelől Macchiavellivel osztozott – akit Carl Schmitt oly szívesen ismer el Hobbes-szal együtt «valódi» politikai gondolkodónak –, másfelől Platóval, Hegellel, Nietzschével és legújabban Sorellel egyetemben a politikai gondolkodás egyes klasszikusainak abban a fátumában, hogy teljesen eltérő, sőt ellentétes irányok származtatják le tőle családfájukat. A XVIII. század végén és a XIX. század alkotmányos küzdelmeinek korszakában Hobbes neve az abszolutisztikus rendőrállam gyűlöletes megtestesítője, de ugyanőt a jeles német társadalomtudós F. Tönnies nagy Hobbes-tanulmányának a XX. század fordulóján s a két háború közötti weimari korszakban megjelent különböző kiadásaiban a jogállam és a demokrácia egyébként nem teljesen egybevágó eszményének szószólójaként igyekszik feltüntetni. A totalitás koreszméjével szembeszálló nyugat-európai irodalom pedig ismét Hobbesben véli felfedezni «a polemikus ősképét« mindannak, amit a «totális állam» és a «totalizmus» alatt ért, és benne látja a totalizmus filozófusát és «egyházatyját». A legújabb német irodalom pedig, bár nem fogadja el, hogy uralkodó eszméi az angol filozófustól származnak, hódoló elismerés kíséretében igyekszik a még Hegel által is «hírhedtnek» tartott jeles állambölcselő jó hírnevét helyreállítani, mint annak idején azt Fichte Macchiavellivel szemben tette.

Mi az oka bölcselőnk e sokféle megítélésének? Annak a szimbólumnak szellemtörténeti fátuma feleli Carl Schmitt , amely az oly gazdag és sokoldalú munkásságú bölcselő nevével összeforrott, s amelynek bonyolult menetét sem a nyelvtörténet és szövegkutatás, sem a rendszerező fogalmi elemzés, sem a légvonalban haladó eszmetörténeti logika nem képes követni, csak a szellemtörténeti lényegszemlélet. Ez a szimbólum pedig, amely nem csupán Hobbes bölcselői hírnevére vált végzetessé, de C. Schmitt véleménye szerint, amelyet ezen a ponton túlzottnak kell tartanunk hallatlan impresszionáló és szuggeráló erejénél fogva az egész európai politikai fejlődésre is, nem más, mint állambölcseleti főművének rejtelmesen hangzó címe, a Leviatán.

IMG_20200229_190153_233

A ciprusi Panagia Asinou templom freskójának Leviatán- és Behemót-ábrázolása

Mint ismeretes, a név az ó-héber mitológiából ered, első előfordulási helyén (Jób 41, 33.) óriási vízi állatot jelent, mely minden élőlénynél hatalmasabb, még Behemótnál, a legerősebb szárazföldi állatnál is, majd (Iz. 27, 1.) a kígyósárkány, egy szóval (az isteni gondviseléssel szemben bukásra ítélt) veszélyes erő rémképe lesz, a keresztény patrisztikában az ördöggel azonosul, míg a kabbalisztikus zsidó irodalomban, mint a zsidósággal szemben ellenséges pogány világhatalmak jelképe jelenik meg, és egyes szerzők szerint (itt szerzőnk tudomását másodkézből meríti, az eredeti forrásokra való hivatkozás ezen az ugróponton sajnosan hiányzik) Isten által legyőzve és feldarabolva a paradicsom üdvözültjeinek eledeléül fog szolgálni. Ugyanekkor a nem zsidó népek ősi gondolatvilágában a kígyó és a sárkány mint jóságos, védő istenség szerepel, s ez a jelentés Angliában a középkor végéig megmarad.. Ezek a beavatottaknak fenntartott jelentésváltozások és homályba vesző bonyolult hitregei összefüggések azonban nem maradtak hatás nélkül az európai népek nagy politikai vitáira.

Mi hát a Leviatán ezek után Hobbesnál C. Schmitt szerint? Az állam szimbóluma: az 1651-ben megjelent első kiadás művészi kivitelű címlapja apró emberkékből összeállított méltóságteljes óriást ábrázol, aki a világi és egyházi hatalom jelvényeitől övezve, védőleg terjeszti kardot és püspöki pásztorbotot tartó karjait egy virágzó táj felé, a mottóul választott bibliai szöveget érzékítve : non est potestas super terram quae comparetur ei. Ez nem a hagyomány Leviatánja, sárkány-, kígyó-, krokodil- vagy cethalformájú szörnyetege: az állam Hobbesnél a társadalmi szerződés által mesterségesen létrehívott állati vagy emberi lény (magnus homo, animal artificiale), más helyütt (s ez felel meg legjobban metafizikai kiindulásainak) gép, machina machinarum, a mechanika klasszikus századának szellemében, amely embert, állatot, sőt növényt is csak mechanizmusnak tudott elképzelni. Miért választotta hát ezt a bizarr szimbólumot? Egyszerűen – feleli Carl Schmitt – «jó angol humorból», annak is ellenére, hogy hódolatig menő lojalitásból az államban halandó istent (deus mortalis) is kész látni; de a bibliai név mögött lappangó alattomos jelentéstartalmaknak az angol bölcselőnél semmi nyoma nincsen. Semmi mást nem akar ezzel, mint hatásos bibliai szimbólummal és idézettel juttatni kifejezésre mint a társadalom előtti «természeti» állapot zűrzavarának véget vető államhatalomnak minden földi lényt felülmúló erejét, amellyel a gyöngék érdekében féken tartja az erőseket. Ezt annál inkább megtehette, mert éppen a XVII. század első felében a középkor daemonomániája, amely a reformáció korának gondolatvilágában, éppen a Leviatánnal kapcsolatban, még erőteljesen él, az új szellemiség hatása alatt hihetetlen gyorsasággal eltűnik, bár a kortársak csak úgy, mint maga Hobbes is, vihartól való félelmükben csakhamar bezárják az ablakot a betoluló friss levegő elől. A középkor rettegett gonosz szellemeinek nevei, mint az egykorú festők képein is látjuk, ebben a korszakban szatirikus-humoros mellékízt kaptak.

Mint láttuk, Hobbesnek az államra vonatkoztatott gondolatképében, amelyben mitikus egységgé szövi össze a gép, állat, ember és istenség fogalmi elemeit, a gépi jelleg a túlnyomó. Ebben csak követi a százada uralkodó gondolatirányát, amelyben az addigi animisztikus mitológiátMach szavai szerint – egy mechanisztikus mitológia váltja fel. Csak a XVIII. század végén következik be a mechanizmus és organizmus ellentétének mai fogalmazásban való szembeállítása. C. Schmitt azonban a gép metaforájában a további politikai fejlődés nehezen megkülönböztethető szálainak újabb rejtett csomópontját véli felfedezni. Innen ered szerinte az államnak merő mechanizmusként, tetszés szerinti célra felhasználható készülékként való felfogása, amiben szerinte a nyugati liberáldemokrácia a bolsevizmussal megegyezik; ez a kiindulási pontja annak a XVII. században éledező vallási toleranciával kezdődő folyamatnak, amelyet szerzőnk más tanulmányaiban az állam belpolitikai semlegesítésének nevez, az állam agnoszticizmusig menő közömbösségének a kebelében lappangó vagy megnyilvánuló világnézeti ellentétekkel szemben, ami a liberalizmus végső eszménye volt. Mindebből Hobbesnál, az államegyház hívénél csak annyi található, hogy az állam döntéseinek, szabályainak és mindannak részére, amit azok a cuius regio, ejus religio világában magukban foglaltak, csak az auctoritas, de nem a veritas érvényességét követelheti. Az állam missziója az, hogy saját kebelén belül békességet teremtsen; ezt pedig csak megtámadhatatlan döntések révén érheti el, melyek nemcsak az ellentétes érdekek, de az «igazság» igényével fellépő tanok terén is megilletik, mert övé a szellemi hatalom is, és minden alattvalóra kötelező döntései az igazság képzetét éppúgy abszorbeálják, mint az igazságossággal kapcsolatos képzeteket: minden racionalitást éppúgy, mint minden legalitást. Az egész gondolatmenet hátterében azonban, amelyet C. Schmitt más műveiben a decizionizmus találó terminusával jellemez, félreismerhetetlenül Hobbes metafizikai agnoszticizmusa, s egyben kiirthatatlan individualizmusa húzódik meg, amelyik egy fontos – C. Schmitt szerint végzetessé váló – fenntartáshoz vezetett: az ilyen döntés kötelező ereje csak a külső hitvallásra terjed ki, míg intra pectus a gondolat szabadsága hozzáférhetetlen. Ezen a ponton kapcsolódik be a modern «neutrális» állam a politika és vallás tökéletes egységével záruló, bámulatosan egységes gondolatmenetbe: a jogi (nem teológiai) értelemben vett egyéni gondolati és lelkiismereti szabadsággal, amely kiindulási pontjává lesz a liberális alkotmányrendszerre jellemző egyéni szabadságjogoknak.

Már néhány évvel a Leviatán megjelenése után felfedezi az «első liberális zsidó» ezt az alig látható törést: Spinoza. Míg az angol bölcselőnél a köznyugalom és a szuverén hatalom jogai állanak előtérben, s az egyéni gondolatszabadság csak rejtett végső fenntartás, addig Spinozának a Leviatán nyomdokait követő Tractatusában az egyéni gondolatszabadság, a libertas philosophandi lesz az irányadó alaptétel, amellyel szemben a nyilvános béke és az államhatalom szükségszerűségei a fenntartás másodlagos szerepébe szorulnak vissza. Ez a «zsidó lényiségből» eredő jelentéktelennek tetsző megfordítása az eredeti gondolatmenetnek döntő fordulat a Leviatán sorsában. Az élet külső és belső szférájának ez a fordított aránya Pufendorf és Thomasius művei által utat talál a német szellemi életbe, és a Leviatán címlapján még a lelki hatalom emblémáival övezett, az élet minden megnyilvánulása felett uralkodó államhatalomnak a puszta rendfenntartás tisztére való szorítása communis opinio-vá, egy Goethe és Kant előtt is magától értetődő hitvallássá lesz. És hogy a Hobbesnél még csak csírájában található gondolatból ilyen, az ő elgondolásaival merőben ellentétes hatalmas áramlat nőtt ki, amely hova-tovább az alkotmányjogi fejlődés felett is úrrá válik, azt C. Schmitt szerint a XVIII. század szerteágazó titkos mozgalmai mellett elsősorban a pihenést nem ismerő zsidó szellemnek kell tulajdonítani, amelyet ebben a korszakban a berlini Moses Mendelssohn képvisel, a következő században pedig a belső életerejétől megfosztott, «neutralizált», s ezáltal a pártok játékszerévé tett liberális «jogállam» doktrínáinak kifejtése a szintén zsidó származású, a maga korában konzervatívnak tartott J. G. Stahl-ra vár.

Most jut ismét szerephez a Leviatán már-már feledésbe ment mítosza és itt kezdődik, C. Schmitt kifejezésével, a «szimbólum kisiklása». Az élet külső és belső oldalának megkülönböztetése, és az államnak az előbbi terére való korlátolása halált hozó betegség csírája lesz a magnus homo-ra, az államnak az istenséghez hasonlított szuverén személyére. A nagy meglátás, a mechanizmus és gép metaforája valóra válik a XVIII. és XIX. század folyamán egyre tökéletesebben megszervezett állami igazgatás gépi pontossággal működő apparátusában, de Hobbes elgondolásának lényege, a hatalmi (rendőr-) állam veszendőbe megy, hogy helyet adjon az alkotmányos «jogállamnak», melyben a törvények az államhatalom erőkifejtésének korlátai lesznek, a világnézetileg semlegesített, belső tartalmától megfosztott közhatalom pedig az államon kívül álló hatalmak instrumentumává lesz, amelyeket szerzőnk a XVI. század jezsuita állambölcselőjének, Bellarminnak az állam és egyház viszonyáról tanított elméletéből nem célzat nélkül kölcsönvett műszóval «indirekt» hatalmaknak nevez: ezek az «indirekt» hatalmasságok, Figgis angol publicista szavai szerint, végül is «karikát húznak a nagy Leviatán orrába». És mi lesz az állam természetes életerejének és belső egységének ábrázolására igazi mitológiai képzelőerővel elgondolt szimbólumból? Groteszk torz- és rémkép a Leviatán nevének ismertetésünk bevezetésében jelzett hagyományos zsidó értelmében, amely C. Schmitt szerint az állam elleni ellenszenv tudatalatti forrása lesz, míg a rombolás erői felülkerekednek, a XX. század forradalmi válságaiban az állam diszkreditálásának műve betetőzést nyer, és beteljesül a kabbalista vízió: a nagy Leviatánt feldarabolják és megeszik. Végül is ezek a végső fejlemények egy ellentétes irányú politikai felfogásnak válnak kiindulási pontjává. – Hogy a balsikerű jelkép valóban ily végzetes szerepet játszott, ami egzakt bizonyítékokkal a dolog természete szerint nehezen támogatható, erre nézve szerzőnk egyrészt a nagy német büntetőjogásznak, Feuerbachnak a XVIII. század végén közzétett polemikus iratára hivatkozhatik, amely «Anti-Hobbes» helyett inkább az «Anti-Leviathan» címet viselhetné; másrészt az új Németországban nagy tiszteletnek örvendő, és szerzőnkkel sok rokoneszmét valló Nietzschének az államra mondott megdöbbentő szavaira, amelyek úgy látszik, tényleg a Leviatán lidércnyomásának a hatása alatt jöttek létre, s amelyeket méltán lehet az államellenes szellemi irányzat végső állomásaként felfogni: «das kalteste aller Ungeheuer».

C. Schmitt mindvégig vonzó és érdekes munkájában a maguk jellegzetes egyoldalúságában tükröződnek a jelen nagyhatású eszmeáramlatai a szellemi múlt egy tükördarabjának visszfényében. A rövidsége mellett is tartalmas kis könyv ekként egyformán segíti elő a múlt megismerését és a jelen megítélését.

Nick Slater: Legyen minden állam mikroállam!

A hétköznapok világában – általában a privát autonómia védelmi szférája alá tartozó szituációkban – közhelyszerűen szokás emlegetni, hogy „nem a méret a lényeg”. Ez a frázis aztán a tudományosság terepére is beszüremkedett:  a fogyasztói társadalom kritikáját olvasva, és egy emberközpontú közgazdaságtan alapjait vizsgálva Ernst Schumachertől megtanulhattuk, hogy „a kicsi szép”.  Az államelmélet és az államtan művelői régóta vizsgálják azt a kérdést, hogy az állam tevékenységének mekkora kiterjedésű területen lehet, szabad vagy kívánatos zajlania. Már Platón is arról elmélkedett, hogy „a dőzsölő államok” legnagyobb problémája a területből (a terjeszkedés iránti szükségletből) fakadt; a későbbiek folyamán pedig Bodin, Bacon, Montesquieu vagy éppen Rousseau fogalmazták meg az állam méretével kapcsolatos, azóta klasszikussá nemesedett meglátásaikat.

Az állam ideális méretét firtató kérdések a modern politikatudomány megjelenésével már kevésbé számítottak hangsúlyosnak; gyakorlatilag egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy a demokrácia a mérettől függetlenül bármely államban megvalósítható, amelyben az ehhez szükséges gazdasági, kulturális és társadalmi feltételek adottak. Az államiság nélkülözhetetlen kritériumának számít ugyan a terület, de semmilyen előírás nem érvényesül azzal kapcsolatban, hogy hány km²-től válhat érdemessé egy parcella az állami titulus használatára. Az államok szuverén egyenlősége pedig nemzetközi jogi alapelvként érvényesül; a szuverén államok eszerint egymás között egyenjogúak, hatalmi potenciáljuktól és területi kiterjedtségüktől függetlenül (elvben elismerik tehát Emerich Vattel 1797-ben kelt aforizmáját, miszerint „a törpe is pontosan annyira ember, mint az óriás, egy kis köztársaság nem kevésbé szuverén, mint a leghatalmasabb királyság.”)

Az állam ideális kiterjedtségével, méretével kapcsolatos kérdések azonban nem végleg tűntek el a porondról. Nick Slater idén nyáron megjelent cikke amellett érvel, hogy a mikroállamok, azaz a kis méretű államok világa az állampolgárok számára egy sokkalta komfortosabb atmoszférát teremthetne meg. Az alábbiakban e cikk általam fordított változatát olvashatják el az érdeklődők.

A bolygónkon fellelhető nemzeteket mikroállamokra lenne ildomos osztani. Ez sok szempontból kívánatosnak bizonyulna – a polgárok boldogabbak lennének, Földünk egészségesebbé válhatna, és sokkalta ritkábban keletkeznének konfliktusok. Az emberek a korábbi korokban nagyon hasonlóképpen szervezték meg társadalmaikat, és ebből a megoldásból pozitív történések sarjadtak ki.  Az ősi mikroállamok keretei között kimunkált gondolatok és intézmények az emberi civilizáció történetét szemlélve a haladás legnagyobb katalizátorainak bizonyultak. A polgárok azonosulnának e projekt újraindításával, így a városállamok és a mikronemzetek reneszánsza pozitív fejleménynek számíthatna.

Az elgondolás nemcsak előnyös lenne, de nagy népszerűségnek is örvendene. A jobb-és baloldali gondolkodású emberek is fogékonyak a mikroállamok elgondolása iránt. Senki sem azonosul azzal, ha egy távoli központból uralkodó csoport irányítja az életét; nem véletlen, hogy az olyan helységek, mint Washington D.C., Brüsszel vagy London gyakorta az arrogancia és a korrupció szinonimáiként tűnnek fel. Attól függetlenül, hogy nem szimpatizálsz a libertariánus vagy libertariánus-szocialista felfogással, még egyetérthetsz azzal, hogy egy hatalmas, centralizált állam nem ágyaz meg egy igazságos és kellemes társadalom kifejlődésének.

Jelentősebb szeparatista mozgalmakkal szinte a világ minden régiójában találkozhatunk, és bár az egyedi politikai megoldásaikat illetően elég nagy eltérések mutatkoznak, mégis mindegyikük a helyi autonómia iránti alapvető emberi szükségletet tükrözi vissza. Az Egyesült Államokban kiáltották ki az ún. Második Vermonti Köztársaságot, melynek tagjai azért akarnak elszakadni az USA-tól, mert olvasatukban az már nem tekinthető működőképes köztársaságnak, csak egy diszfunkcionálissá vált Birodalomnak, amely nem képes kielégíteni a polgárok igényeit, érzéketlen azok gondjai, valamint a globális közösség egészségi szempontjai, és közös bolygónk jóléte iránt. Ugyancsak az USA-ban található a Lakota Köztársaság, amely Nebraska, Észak-Dakota, Dél-Dakota és Montana sziú szabadságszerető indiánjaiból rekrutálódik, akik a gyarmati apartheid rezsim uralma alatt kulturális és fizikai genocídiumnak voltak kitéve. A Kaszkádia-mozgalom pedig a Csendes-óceán északnyugati részén fejt ki egyre intenzívebbé váló tevékenységet, és már jócskán túlmutat néhány, a fehér felsőbbrendűség gondolata iránt elkötelezett tag bevonzásán.

Ahogy az utolsó példánk is mutatja, a szeparációs törekvéseknek sötét oldala is létezhet. Nem nehéz magunk elé képzelni egy olyan „ésszerű” fasisztát, mint amilyen Richard Spencer, aki egy csak fehér emberek előtt nyitva álló mikroállam megalapítását pártolja, és a fekete bőrű embereknek azt mondja, hogy „Nem sikerült egymást boldogabbá tennünk. Együtt fogunk elköteleződni a paradigmaváltás mellett.” Richard Spencer ezeket a gondolatokat egy 2016-ban megjelent Mother Jones-interjú során osztotta meg. Létezik olyan érvelés is, miszerint az elnyomás legdrasztikusabb formái éppen helyi szinten valósulnak meg – számos kisvárosban élő ember találta már magát szemben az  „ítélkező közösség” számonkérő gyakorlatával, melynek eredményeként nyomorúságosnak vagy éppen csapdába esettnek érezte magát. A nagy területi állam által hozott hatósági rendelkezéseknek elméletileg védelmet kellene nyújtaniuk az ilyen erőkkel szemben, és menekülési útvonalat kellene biztosítaniuk az áldozatok számára, ha az elnyomó erők tevékenysége elviselhetetlenné válna. De végső soron mindig továbbállhatsz egy nagyobb városba.

Ugyanakkor semmi sem indokolja azt a feltételezést, hogy a mikroállamok világa képtelen lenne hasonló védelem nyújtására vagy menekülési útvonalak biztosítására, ahogyan az sem szükségszerű, hogy olyan „tiszta” etnikai enklávékat akarnának létrehozni, mint a fanatikus Jim Crow. A nagy területi állam vonzereje mind a szó szoros értelmében, mind képletesen abban rejlik, hogy alternatívát kínál a helyiek számára az autoritás, az életmód vagy éppen a fizikai hely(zet) tekintetében. Az áthatolhatatlan határokkal körbevett mikroállamok világa egyszerűen megvalósíthatatlan – vegyük például az Egyesült Államokat, amely az államhatárok szigorú fenntartása nélkül képtelen volna érvényre juttatni az áruk és a személyek szabad mozgását. S az USA az emberiség történetének leggazdagabb és legkiválóbb állama: miért ne működhetne hát egy hasonló modell szerte a világon?

De hagyjuk egy pillanatra az Egyesült Államokat! A centralizált hatalom ellenzői nemzetközi síkon még sokrétűbbnek mondhatók. A dél-mexikói zapatisták már évtizedek óta folytatják harcukat az őslakosok jogai és az anti-globalizációs törekvések érdekében. A szíriai Rojava anarchikus állapotok uralta régiójában az ökofeminizmus és a közvetlen demokrácia melletti elköteleződéssel találkozhatunk. Spanyolországban a polgári liberálisok, a szocialisták és a nacionalisták törékeny szövetsége verődött össze a független Katalán Köztársaság melletti küzdelem érdekében (ismert, hogy a Franco-diktatúra a katalán nyelvet és kultúrát a XX. század nagyobb részében elnyomta). A Fülöp-szigeteken a Moro Iszlám Felszabadítási Front ellenzi, hogy vallási szempontból tekintsenek Manilára, míg a Mianmari Egyesült Wa Állam Dél-Ázsia azon csoportosulásai közé tartozik, amely etnikai alapon határozza meg az önrendelkezési jogot (ez a csoport a kiterjedt kábítószer-kereskedelem révén meglehetősen robusztussá vált).

Akárhogy is, egy szempont bizonyul döntőnek: az emberek túlnyomó többsége a politikai, kulturális vagy társadalmi hátterétől függetlenül nem kedveli, ha távoli hatalmi központok irányítói tartják őket ellenőrzés alatt. Ez az oka annak, hogy egy bizonyos időponton túllendülve minden gyarmati birodalom összeomlik, és ez áll annak hátterében is, hogy a rendkívül nagy kiterjedésű országok (például az Egyesült Államok, Oroszország, Kína vagy Brazília) a  nyers erő és a fokozott felügyelet egyvelegét alkalmazzák annak érdekében, hogy irányításuk alatt tudják tartani a népességüket. A nagy államok működtetése drága és elnyomó üzletet jelent; nem csoda hát, hogy mindenki utálja őket – vagy legalábbis ezt állítja.

A mikroállamok viszont sokkalta kellemesebb helyeknek tűnnek a polgárok számára – merő véletlenségből magam is egy ilyenben élek, és megerősíthetem, hogy igazuk van. Hajlamosak is vagyunk itt hosszabb ideig élni: a várható élettartam tekintetében a top tíz országból kilencet mikroállamnak lehet tekinteni (Svájc persze kissé kiterjedtebb, de népessége még mindig kisebb, mint New York City-é). Emellett a mikroállamok a bankszámlákra is jó hatással vannak: az olyan európai mikroállamokban, mint amilyen Luxemburg, Lichtenstein vagy San Marino, az életszínvonal talán a világon a legmagasabb. Noha nehéz általános érvényű megállapításokat tenni a mikroállamok egyenlőtlenségi szintjeire nézve, hiszen magas a hosszú és rövid távon bevándorlók aránya (Andorrában például a népesség kétharmada nem őslakos), Éloi Laurent a 2008-ban megjelent Az államok méretének gazdasági következményei 50 év távlatából című tanulmányában általános megállapításokra próbált jutni. Eszerint „a mikroállamok jövedelem-és termelékenységi szintje átlagosan magasabb, mint a kis államoké, és nem növekszik lassabban, mint a nagy államokban.” Ironikus módon ugyanazok a globalizációs erők, amelyek nyilvánvalóvá tették a centralizált államok hiányosságait, és felgyorsították gépezetük rozsdásodását, hozzájárultak  „a kis méretű országok gazdasági életképességének elősegítéséhez, méghozzá annak révén, hogy a [gazdasági] nyitottsággal járó előnyök még a mikroállamok esetén is ellensúlyozzák a sebezhetőségből fakadó hátrányokat.”

Ez nem maradhatott észrevétlenül a különböző politikai meggyőződésű véleményformálók számára sem.  A Miért gazdagabbak és boldogabbak a kis államok? című, a Conservative Journal hasábjain megjelent cikkében Hannes H. Gissurarson amellett érvel, hogy „a nagy piacok és a kis államok kombinációja kiemelkedő gazdasági értéket képvisel, továbbá politikai jelentéstartalommal is bír.”  Neal Davidson a Jacobin című lapban publikált, Szocialista érvek a szabadság mellett című írásában kifejtette, hogy azok  „a nem nacionalista” indíttatásból fakadó megfontolások, amelyek mentén az emberek bizonyos csoportjai kinyilvánítják a saját szuverenitásuk megerősítése iránti  vágyukat (például a szigorú megszorítási politikák foganatosítása miatt az Európai Unióval szemben táplált őszinte ellenszenvből eredően), sokkal befolyásosabbak, mint amennyire azt a hagyományos médianarratíva elismeri. E gondolat hátterében sokszor az a meggyőződés áll, hogy jó, ha az erőforrások optimalizálása az egyes országokat illeti meg, kivéve abban az esetben, ha megfelelőbb, hogy abba mindenkinek van beleszólása.

Miközben a baloldaliaknak óvatosnak kell lenniük, hogy a jobboldali gondolkodási kánon mely fordulatait hasznosítják a mikroállamok melletti érvelés során, a hasonló célkitűzés nem feltétlenül jelent problémát. A hatalmas, centralizált államok „ragadozó kapitalista iparágak” (predatory capitalist industries) miatti gyengülése akár jó és szükséges lépésnek is bizonyulhat, de csak abban az esetben, ha ezeket az eszközöket először a Facebookhoz, a BlackRockhoz vagy a Goldman Sachshoz hasonló óriások ártalmatlanításához használják. Ha eközben egy jobboldali a mikroállamok magasztalásába fog, és véletlenül a béke (az apró nemzetek nehezen tudnak nagy hadseregeket működtetni vagy tengerentúli katonai bázisokat fenntartani) vagy az egyenlőség (a kis államok nem tudják olyan könnyen érvényesíteni az akaratukat, mint a nagyok) mellett érvel, miért is kellene leállítanunk?

Természetesen számos ellenvetést tehetünk arra nézve, hogy minden államnak mikroállammá kell alakulnia. Néhány ellenérv meggyőzőnek tűnik, néhány viszont nem – függetlenül attól, hogy realista, pragmatista vagy éppen más homályos alapokon nyugszik-e. A helyt nem álló ellenérvek – mint például az, hogy a nagyobb politikai egységek jobban képesek kifejezésre juttatni a nagyon is különböző népesség közös identitását, vagy hogy olyan óriási problémákkal kénytelenek küzdeni, mint a klímaváltozás – figyelmen kívül hagyják, hogy a közös identitás érvényesítéséhez milyen brutális elnyomásra van szükség (lásd a kínai kormány folyamatos törekvéseit a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület beolvasztására), valamint azt a tényt, hogy egyetlen nemzetközi testület sem képes értelmes intézkedéseket foganatosítani a renitenskedő nagy nemzetekkel szemben (lásd a Trump-kormányzat sikeresnek mondható kísérleteit a párizsi megállapodás megtorpedózására, kifarolását a nukleáris fegyverek terjedését megakadályozni kívánó szerződésekből vagy éppen szembeszegülését az olyan törekvésekkel, amelyek a nemzetközi jogi normák betartására sarkallanák Izraelt). A jelenleg rendelkezésre álló lehetőségeink hatástalanok; másokat kell hát kipróbálnunk.

Az államok mikroállamokra való felosztása bonyolult, de egyáltalán nem lehetetlen vállalkozásnak ígérkezik. S bár nem feltétlenül kell egyszerűsíteni a nagy államok kicsivé alakításának bonyolultságán, mégsem szabad túlságosan túllihegni a dolgot. A bonyolultság néha legitim okokból fakad, néha viszont csak a szakértői kasztok foggal-körömmel védett tákolmányairól van szó, hiszen e csoportok hatalma és presztízse attól függ: képesek-e elhitetni azt, hogy ők az egyetlenek, akik meg tudják oldani a saját maguk teremtette problémákat.

David Graeber könyve, az Értelmetlen munkahelyek (Bullshit Jobs) kiválóan illusztrálja, hogy miként is néz ki ez a gyakorlatban. Graeber azt vizsgálja, hogy egy német katonai egység miként kezeli a logisztikai igényeket: egy számítógép egyik irodából a másikba való átviteléhez például három alvállalkozói szintet is igénybe vesznek. Az az egyszerű folyamat, amit egy ember öt perc alatt el tudna végezni (húsz méter megtételével átviszi „A” szobából  „B” szobába a gépet), ezáltal fél tucat ember egynapi munkaidejét kitöltő tevékenységgé válik. Ilyen a hatékonyságáról ismert német katonaság – képzeljék csak el, milyen szövevényes lehet egy olyan intézmény, amely még csak hírből sem ismeri a hatékonyságot!

A legtöbbünk nem véletlenül szkeptikus a felfuvalkodottá vált bürokráciával, valamint az ügyfelekkel mindennemű kapcsolatot elveszítő bürokratákkal szemben. Ugyanakkor csendes és zsigeri félelemmel vesszük tudomásul, hogy ezt a létesítményt is áthatja a too big to fail logikája, és a legjobb, amit remélhetünk, hogy e rendszer képes a jelenlegi életszínvonalunk további csökkenésének megakadályozására. A helyzetünk így is elég bizonytalan, miért kockáztassunk hát? Tudjuk, hogy milyen nehéz inzulinhoz jutni, megengedni magunknak, hogy mindig friss zöldséget fogyasszunk, vagy gondoskodni gyermekeinkről és öregedő szüleinkről. Nem lenne sokkal bölcsebb, ha bizonyos reformoknak vetnénk alá az államot – például a nagyobb átláthatóság vagy a polgárok  könnyebb visszajelzési lehetőségének megteremtésével –, ahelyett, hogy elindulnánk a káosz lejtőjén, az egyszerűnek és romantikusnak tűnő múlt mellett érvelve, és nosztalgikus szavakat kántálva?

Ugyanezeket az érveket hangsúlyozza bolygónk egyik legkegyetlenebb és legkizsákmányolóbb intézménye, az  amerikai egészségipar is, pusztán azért, hogy visszatartson minket az olyan lépésektől, amelyek megtétele megfosztaná őket attól a lehetőségtől, hogy hatalmas bevételeket vágjanak zsebre a legsebezhetőbbek kárára. Mark Twaint parafrazálva, valahányszor az egészségügyi vezetők oldalán találod magad, ideje megállnod és eltöprengened.

A „nagy változások nagy kockázattal is járnak” nem bizonyul jó érvnek, ha a mikroállamokról vitatkozunk, ezért nincs is szükség hosszabb cáfolatokra (az egyedül járható út érveink igazolására, ha 1) legyőzzük az érveink ellenzőit, 2) megtapasztaltatjuk velük, hogy miért tévednek). A világ mikroállamokra való felosztásával szembeni egyéb szkeptikusok azonban megérdemlik, hogy becsülettel cáfoljuk meg az érveiket.

Hol is kezdjük?

Ha valamit megtanulhatunk a Brexit-hercehurcából, az valószínűleg az, hogy egy ereje fogytán lévő állam borzasztóan rendezetlen állapotokat tud maga után hagyni. Egy ilyen gépezet olyan sok mozgásban lévő alkatrészből áll, hogy egyszerűen lehetetlen egyenesben tartani, így a hibák elkerülhetetlenek – néha akaratlanul bezárod magad az autódba egy jól jövedelmező kereskedelmi üzletkötés felé vezető úton, időnként elfelejted, hogy milyen útleveled van, és néha 17,8 millió dolláros szerződést kötsz egy komptársasággal, amelyről aztán kiderül, hogy nincsenek is hajói.

A közgazdászok és az agytrösztök szeretnek minket arra emlékeztetni, hogy a modern társadalmak milyen nagymértékben függnek a hosszú, és pokoli mértékben összekapcsolt ellátási láncoktól. Csak vess egy pillantást a reggelidhez tálalt avokádós pirítósra; a gluténmentes kenyeret egy osztrák vállalat készítette rizsparéjt tartalmazó perui lisztből, és eredeti mexikói összetevőket tartalmazó, guacamole-szerű ételből. Reggelizés közben egy svéd tervek alapján Kínában, román illetőségű fából gyártott széken ülsz, és a koreai telefonodat nyomkodod, amely egyébként Kongóban bányászott ásványok felhasználásával gyártottak, és görög hajókkal szállították el egy indiai gyárból.

Mielőtt ezek a termékek hozzád kerülnének, meg kell feleltetni őket a nemzetközi szabványirodák által megállapított minőségi előírásoknak, át kell esniük a központi állami hivatalok többszörös ellenőrzésén, és viszonylag rövid idő alatt kell őket hatalmas távolságokra szállítani.

Na, kezded már kapisgálni a dolgot?

Tudjuk persze, hogy a problémáinkra nem adható valamilyen szellemes egysoros válasz, ezért sokan azt gondolják, hogy eleve nem is születhet semmilyen válasz. De nem ez a helyzet – többféle válaszlehetőség is létezik, és ha a centrumhoz tartozó, intelligens és nyitott gondolkodású ember vagy, akkor öt percnyi gondolkodás után bármelyik választ meg fogod érteni.

Az első lépés, hogy meghatározzuk, milyen problémára is próbálunk gyógyírt találni. Gondoljuk csak át a fentebb említett gluténmentes kenyér példáját! Valóban szüksége van-e a társadalomnak becsvágyó államokra ahhoz, hogy a kenyerünk rizsparéjból készüljön? Ne értsenek félre, fantasztikus gabonáról van szó! Csak éppenséggel… ha holnap nem lenne ott az asztalunkon, éreznénk-e többet múló bosszúságnál?! Ha hat hónapig nem tudnál ilyen terméket fogyasztani, milyen gyakran gondolnál rá?

De játsszunk csak el a gondolattal, hogy minden nap eszedbe jutna! Ez esetben azok az államok, amelyek nem gyártanak rizsparéjból készült kenyeret, számodra nem is léteznek! (Feltehetően vannak olyan dolgok is, amelyek nélkül a hazád polgárai is meglennének, mint például a macskák hátsó fertályára tervezett ékszerek vagy éppen a Dentomax Tongue-Smoothener XL™; ezek beszerzésére nem kell időt és energiát pazarolni, így mindjárt egyszerűsödik is az államod teendői.)

Ez már a „hol is kezdjük el” kérdés megválaszolásához vezet minket: készítenünk kell egy olyan tervet, amely a helyi igényekhez és körülményekhez próbál idomulni. A tervben tetszőleges számú megoldási javaslattal élhetünk, méghozzá végtelen számú lehetőség alapján. Nem mondhatjuk persze azt, hogy „minden mikroállamnak X tervet kell követnie annak érdekében, hogy szert tegyen a rizsparéjra”, de nem olyan vérlázító elképzelni, hogy az olyan gondolkodók, mint Rhiana Gunn-Wright (baloldali politikus, aki Michigan számára segített kidolgozni egy átfogó tervet, és most a Green New Deal kimunkálásán ügyködik), működőképes ötletekkel rukkolhatnak elő. Ha Matt Bruenig és a People’s Policy Project képes kidolgozni egy átfogó tervet a gyermekszegénység felszámolására az Egyesült Államokban, akkor a tehetséges és elhivatott emberek más csoportjai is megtalálhatják a módját, hogy beszerezzék a rizsparéjt, az asztmainhalátort, az elektromosságot, vagy az Indiana Jones DVD-szettet, ami a gazdag és teljes körű élethez szükséges. Ahogy egyszer Ursula K. Le Guin mondta: „az emberek bármilyen hatalommal szemben ellenállhatnak, és megváltoztathatják azt.”

Természetszerű persze, hogy nem minden változás bizonyul óhatatlanul a legjobbnak. Képzeljük el, hogy mikroállamaink szép új világában „A” mikroállam az összes asztmainhalátorát „E” mikroállamtól szerzi be.  E két állam között csak vonat révén van összeköttetés, és a célállomásig „B”,  „C”  és „D” mikroállamokon is át kell haladni. Három különféle állam, három különféle joghatósággal… a helyzet nem tűnik túl rózsásnak. Minden külön vámvizsgálat legalább egy órát vesz igénybe, miközben „A” mikroállam lakosai már levegő után kapkodnak. Szó szerint élet és halál kérdéséről van szó –  minden költői túlzás nélkül elismerjük a  helyzet fonák voltát. Ez nem éppen azt sugallja számunkra, hogy Amerikai jelenlegi egészségügyi ellátórendszere hatékonyan működik – lehet, hogy ha további közvetítő szereplőket vennénk számításba, a helyzet csak tovább romlana?

Persze! De ez a helyzet csak akkor állhatna elő, ha „B”,  „C”  és „D” mikroállamok elsődleges motivációi a mai nemzetállamokhoz hasonlóan a féltékenység, a gyanú és a félelem lennének. Konfliktusok persze mindig felmerülhetnek, de a rendezésük módját mi tudjuk megválasztani. A mai megaállamok kollektív szerződést kötöttek, hogy megakadályozzák a nukleáris támadást – a holnap mikroállamai ugyanilyen szerződést hozhatnak tető alá, vállalva, hogy tartózkodnak az agresszió egyéb formáitól is (ami egyébként a túlnyomó többségük elemi érdekeit szolgálja).

Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ez a megoldás működni fog? Nos, nem lehetünk biztosak benne. Az élet a próbatételek és hibák folyamatából áll, és bármilyen stratégia kudarcra lehet ítélve, függetlenül attól, hogy milyen elgondoláson alapul. Az igencsak túlméretezett, harcias és barátságtalan államok ma ismert világában is kísérletezünk a különböző lehetőségekkel – ilyen kísérlet tettünk a Nagy Gazdasági Világválság, az 1970-es évek energia-fiaskói, az 1980-as évtized gazdasági recessziói vagy éppen az 1990-es évek dotkomválsága rendezésére, hogy a 2008-as globális gazdasági válságot már ne is említsük.

Ha állandóan azt sulykolod, hogy abszurd dolog a mikroállamokról álmodozni, nem azt jelenti, hogy a reálpolitika agyafúrt mestere vagy, pusztán azt, hogy nincsen fantáziád.

Hogyan osszuk fel az államokat?

Ez már ízlések és pofonok kérdése – s a válaszaink néha bizony mérföldekre esnek egymástól. Nem létezik tehát egy mindenki számára elfogadható megoldás: képtelenség lenne azzal a javaslattal előrukkolni, hogy minden mikroállam 150.000 lakossal rendelkezzen vagy a határai tetraéder alakzatúak legyenek, 275 négyzetmérföldes felszíni területtel. Ha a mikroállamok alapításának hátterében az ember szabadság iránti vágya munkálkodik, akkor a népsűrűségüket, földrajzi kiterjedésüket  vagy természetes összetételüket nézve igencsak változó képet mutathatnak.

Egyrészt lehetőség van a mikroállamok fogalmának lazább meghatározására, például akként, hogy „olyan államok, amelyek sokkal kisebbek a jelenlegi, átlagos méretű államoknál”, ami persze további bonyolult kérdésekhez vezet. Vegyük például a Vatikánt, amely 1000 lélek otthonául szolgál. A szülőhazám, Andorra is mikroállamnak számít, népessége hozzávetőleg 77.000 fősre tehető. Ez az arányokat nézve körülbelül akkora különbség, mint ami az Egyesült Államok és Costa Rica között van. Svájc az „apró, független, nagyobb államok által körülvett nemzetek” iskolapéldája, mégis több mint 8,4 milliós népességgel bír. Ilyen hatalmas eltérések mellett vajon elkerülhetetlen-e, hogy az uralom és a kizsákmányolás azonos mintázatai honosodjanak meg?

Talán? De ha feltételezzük, hogy az olyan „nagy” mikroállamok, mint Svájc – amely a világ egyik legkevésbé agresszív és hatalmaskodó állama – reagálnának arra a globális tendenciára, amely a saját értékek védelmét helyezi előtérbe… máris veszélybe kerülnének a pacifizmus értékei? Lehetséges, mégis inkább cinikusabb, mint okosabb azt mondani, hogy minden ember, akinek gyereke van, rossz szülő.

Ez azt is feltételezi, hogy a nagyobb mikroállamok nem rendelkezhetnének a saját felosztásukról. Svájcban például nehéz lenne elképzelni, hogy Romandy francia nyelvterülete, Ticino olasz ajkú kantonja, vagy a német nyelvűek által lakott északi kantonok visszakapnák a korábban élvezett autonómiájukat, mihelyst megszabadulnának attól a veszélytől, hogy a nagyobb szomszédaik elnyelik őket.

Az igazság az, hogy nem tudjuk kimunkálni a világ mikroállamokra történő felosztásának legjobb módozatát. A nyelvi és kulturális csoportosítás bizonyos esetekben logikus lehetőségnek bizonyulhat, míg más esetekben inkább a természeti környezet paraméterei – a hegyek, sivatagok vagy vízgyűjtő területek – jelölhetik ki a határokat. Ezen a ponton szükséges leszögezni, hogy a mikroállamok határainak egyáltalán nem kell azokkal a sajátosságokkal bírniuk, mint a ma ismert államhatároknak: a jövőben kialakítandó mikroállamok határainak rendezését inkább a nemzetközi vizek mintájára lenne érdemes kialakítani.

Néhány mikroállam nyilvánvalóan kevésbé lesz vonzó a „társaihoz” képest. Lehet, hogy szigorúbb határokat akarnak, az áruk és személyek szabad mozgása feletti komolyabb ellenőrzéssel. De egy ilyen elszigetelődési politika csak akkor tud működni, ha egy állam területe rendkívül nagy vagy éppen bővelkedik az erőforrásokban (ami igazság szerint megint csak feltételezi a nagy kiterjedtséget, mert az aranylelőhelyek, az édesvizek és a banántermőföldek nagy területeken szóródnak). Az első lehetőség, hogy lehetetlen a mikroállamok meghonosítása. A második eshetőség már elképzelhetőbb, ti. Carolyn Steel Architectural Review-beli felvetése, miszerint a városok lakossága képtelen gondoskodni a saját élelmezéséről, a mikroállamokra is igaz lehet (de ha pozitív oldalról közelítjük meg a problémát, ez akár a szorosabb együttműködést is ösztönözheti). Még ha a szigorúbb határellenőrzés is lenne kívánatos, a nyitott és együttműködő mikroállamok léte pedig kevésbé, akkor sem lehetne eltekinteni a létezésüktől.

Ha mindez úgy tűnik Neked, mint a Vadnyugat modern változata – és ezt kifejezetten rossz eshetőségnek tartod –, talán érdemes megtudnod, hogy a Vadnyugat nem is volt annyira erőszakos, legalábbis a banditák és a kocsmai verekedések tekintetében (bár az amerikai hadsereg igencsak erőszakosan lépett fel az indiánok kiirtása során). Ez nem új felfedezés: az 1970-es esztendőkben az olyan történészek, mint Eugene Hollon már felismerték, hogy a határ(vidék) „sokkal békésebb, civilizáltabb és biztonságosabb hely volt, mint a mai amerikai társadalmaké”.

Ám ha  James C. Scott Láss úgy mint egy állam (Seeing Like a State: How Certain Schemes to Improve the Human Condition Have Failed) című könyvének megközelítését vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk, hogy a határ a washingtoni kormányzat szemszögéből frusztrálóan „értelmezhetetlen” volt, ami azt jelenti, hogy nehezen lehetett keretek között tartani a túltermelést, megvalósítani a társadalom feletti kontrollt vagy újoncokat sorozni a megszelídíthetetlen vadonból.

Azt gondolom, hogy ezek mind szerfelett jó dolgok. Embert próbáló és vakmerő feladatnak tűnik egy olyan mesterterv kidolgozása, amely a bolygó földrajzi területeit igyekszik felosztani. Napjainkra persze evidenciaként kezd hatni, hogy az emberek képesek saját jogon is meghatározni, hogy mi a jó számukra.

Mi a garancia, hogy nem ismétlődik meg újra a gyarmatosítás?

Képzeld el, hogy „A” mikroállam vezetője vagy. A kikötőd az óceán mellett, kiválóan frekventált helyen található.  A szántóföldjeid rendkívül termékenyek, és közel esnek a hegyekhez, ahol sok értékes ércet és ásványi anyagot lehet bányászni. Az erőforrások gazdagságának köszönhetően kényelmes életet tudnak folytatni a polgáraid, akik olyannyira elégedettek és képzettek, hogy kiváló ötleteket, kulturális és materiális termékeket képesek előállítani.

Nem messze található „Z” mikroállam. Ez az ország már kevésbé szerencsés, mint a Tiéd: szinte az egész területét sivatag borítja, és az egyetlen értékes termék, amit elő tudnak állítani, egy kicsi és bájos kaktuszfajta. A kaktuszok nagy népszerűségnek örvendenek polgáraid körében, ám „Z” mikroállam gazdasági növekedésének esélyei az egyszerűbb technikai felszereltség miatt korlátozottak, ezért mindössze a kaktuszkák iránti kereslet 10 százalékát tudják kielégíteni.

Ha „Z” mikroállam képes lenne több kaktuszt termelni, bizonyára jobb utakat, iskolákat és kórházakat tudnának biztosítani polgáraik számára. Több lábon állhatna és változatosabb lehetne a gazdaság, javíthatnának az oktatási rendszerükön, és még számos csodálatra méltó dolgot megtehetnének – járulékos haszonként pedig a polgáraid annyi kis kaktuszt vásárolhatnának,  amennyit csak akarnak. „Z” mikroállam azonban sajnálatos módon nem rendelkezik annyi induló tőkével, amennyire az egész folyamat beindításához szükség volna. De ha segítenél rajta, hogy szabad kezet kaphasson…

Igaz, hogy az ember természetéből következik a nyakló nélküli növekedés hajhászása, ám a lejtőn megállás nélkül hömpölygő fekália költségeit a gravitáció és a piaci törvények sajátosságai miatt kénytelenek vagyunk mi viselni.

Én mégis azt javasolom, hogy képzeljünk el egy másik forgatókönyvet!

Képzeld el, hogy egy élelmiszerbolt törzsvásárlójaként sorban állás közben beszélgetésbe elegyedsz Sanders ezredes szakasztott másával, s amikor panaszkodni kezdesz az avokádó drágaságára, ő azt feleli, ez azért van, mert az avokádót nem rabszolgák termesztették.

„Mindenki tisztában van vele, hogy a mezőgazdasági termékek túl drágák ahhoz, hogy szabad munkások termeszthessék őket” – folytatja a Sanders-hasonmás. „A rabszolgák élelmet, ruházatot és menedéket kapnak, na meg esélyt a képességeik fejlesztésére. Megtalálhatják a céljaikat, és védelmet élveznek a bizonytalanságokkal szemben. Kissé kényelmetlennek találjuk a rabszolgavásárt, ahol élő emberekre lehet licitálni? Persze. Sajnálatos, hogy néha megverik vagy megerőszakolják őket, esetleg elválasztják a családjuktól? Kétségtelenül. Jó lenne, ha nem kellene láncokkal féken tartanunk őket? Abszolút – ráadásul a vasbilincsek elkészítése nagy kiadással is jár! Nézd, nem állítom, hogy ez egy tökéletes rendszer, mindenesetre az emberi természetből fakadóan évezredek óta működőképes.”

Sanders ezredes alteregója realistának tartja magát. Te hányadán állsz ezzel?

Az emberi társadalmak sajátosságai nincsenek kőbe vésve, így egyáltalán nem szükségszerű, hogy meghódítsák és elpusztítsák egymást, amint az emberi tulajdonságok sem változtathatatlanok, így nem törvényszerű, hogy tulajdontárgyként kell tekintenünk embertársainkra.

Ha a mikroállamok véletlenül gyarmati törekvésekre adnák a fejüket, gyakorlati akadályokkal találnák magukat szembe: nyilvánvaló, hogy nagy(obb) lakosság hiányában bajosan lehetne kiállítani egy ütőképes hadsereget, vagy kielégíteni a terebélyes fegyveripar szükségleteit. A horizonton ugyan megjelennek a drón hadseregek és más automatizált formák, mégis úgy gondolom, hogy a legreálisabb korlátozó tényező éppen saját emberségünk megacélozása lehet.

Miért is akarnál mikroállamban élni?

A fentiekben láthattuk, hogy a mikroállamok világa lehetséges és kívánatos is. De hogy nézne ki mindez a gyakorlatban? Már megint csak nehéz egyértelmű válasszal szolgálni – nyilvánvaló, hogy az élet sok szempontból különbözik egy dél-amerikai partmenti államban, és közép-ázsiai sztyeppéken.

Ugyanakkor minden mikroállamra érvényes néhány általános és fontos jellemző; csak hogy a legszembetűnőbbeket említsük:

  1. Szoros összeköttetés a természettel, fizikai környezettel;
  2. Napi szintű kapcsolat emberek széles tömegével;
  3. Az „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” érzése.

Ezek gyanúsan rímelnek azokra az előnyöket hangsúlyozó érvekre, amelyeket a kisvárosi lét mellett szokás felhozni. Ugyanakkor a személyes tapasztalatok függvényében sokan tudnának mesélni az ilyen létformával járó hátrányokról is: az unalomról, a szűklátókörűségről, az elidegenedés érzéséről.

Ugyanakkor néha a méret a lényeg; míg egy családi költségvetés megszorításai szigorúbbak lehetnek egy államénál, a szűkölködés sokkal súlyosabbnak bizonyulhat egy kisváros, mint egy mikroállam esetén.

Mindenesetre egy mikroállamban élni teljesen más, mint egy kisvárosban (még a felületes hasonlóságok dacára is). Nem szeretnélek hosszas tanulmányokkal és statisztikai adatokkal fárasztani; inkább elmesélem Neked, hogy milyen az élet Andorrában.

Az anekdoták mellé a szokásos útmutatót mellékelem: csak egyetlen hellyel kapcsolatosak, így nem fognak át minden lehetséges tapasztalatot és szempontot. Az értelmezésem természetesen szubjektív, és vállaltan döntöttem úgy, hogy szelektálok az egyes dolgokat illetően. Szeretném persze azt hinni, hogy megközelítőleg jól és tisztán szemlélem a történéseket, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szemüvegem egy árnyalatnyit nem rózsaszínű. Ha ebben a pillanatban Andorra le Valléban találnánk magunkat, és megkérnénk tíz véletlenszerűen kiválasztott alanyt az Avinguda Meritxell üzletsorán kívül, hogy értékelje az andorrai élettel járó lehetőségeket, lefogadom, hogy tíz teljesen egybehangzó véleményt hallanánk. A véleményük persze nem teljes körű – de annál szemléletesebb.

Vivir-Andorra.jpg

Az Andorrai Hercegség

Először is végezzünk el egy gyorstalpalót. Andorra „közepes méretű” mikroállam; Franciaország és Svájc között található, északnyugati irányban mintegy három órára Barcelonától. Története több mint egy évezredre nyúlik vissza: az eredetmonda szerint Nagy Károly frank uralkodó kiemelkedő jogokkal ruházta fel a hegyvidéki térség törzseit, miután segédkeztek egy délről indított mór invázió megfékezésében. Andorra az egyetlen állam a világon, amelynek hivatalos nyelve a katalán, és bár nem tagja az Európai Uniónak, mégis az euró a hivatalos pénzneme. A társhercegekből álló államfői tisztség a mai napig létezik; a francia köztársasági elnök, valamint a spanyolországi Urgell püspöke együtt látják el a társhercegséggel járó funkciókat.  (A francia államfőt persze általában túlságosan is lefoglalják a francia belügyek, így nem fordít annyi időt az andorrai események tanulmányozására; a spanyol püspök viszont néha irritálóan sokat foglakozik az andorrai közélettel.)

Pere Seeger 1962-es dala a következőképpen mutatja be Andorrát:

A Pireneusok hegységében

Található egy független állam

Ötezer lélek él itt, és úgy hiszem, egyszerűen nagyszerű,

Százhetven mérföld területű,

És szörnyen kedves számomra:

Kevesebb mint öt dollárt költenek fegyverkezésre; ezt a saját szemmel kell látnom!

Seeger dalát hallgatva egészen elképzelhetetlennek tűnik, hogy létezhet ilyen hely a világon (az utolsó sort egyébként egy New York Times-ban megjelent riport ihlette, amely az andorrai 4,9 dolláros katonai költségvetésről szólt – ekkora értékben lőttek ki ugyanis lőszereket egy hivatalos ünnepi ceremónia során). Több mint ötven évvel a dal megírása után még mindig van benne valami hihetetlen.

Amikor Andorrába érkezel, az első, ami feltűnik, hogy hegyek ölelik körül. Csak két úton keresztül lehetséges megközelíteni az országot: az egyik északról, Franciaország felől vezet, a másik pedig délről, Spanyolországból (vannak még kisebb, csempészek által ismert utacskák is). Andorrába lépve olyan érzés fogja el az utazót, mintha Narniába vagy valamilyen elvarázsolt királyságba került volna – ha egyszer átcsusszan a keskeny hegyi átjárón, egy buja, zöld erdőben bővelkedő völgyben köt ki, amely valósággal ragyog a kék ég alatt, a nap pedig az arcát csiklandozza.

Andorrának olyan hűvös és tiszta levegője van, amire mindenki szomjúhozik, és a távolba vesző, hófedte hegycsúcsok mindig arra emlékeztetnek, hogy A Természetben Vagy. Ez az érzés egészen mámorító – nem véletlen, hogy Andorra a síelési, túrázási és hegyi kerékpározási lehetőségek miatt évente több mint tízmillió turistát vonz.

December és április között kis túlzással az egész ország a sípályákon él. A gyerekek szinte a járással egy időben tanulnak meg síelni – egyáltalán nem ritka, hogy egy ötéves gyermek úgy szemléli a síugrókat, mint a kiskacsa az anyukáját. Ha beköszönt a melegebb idő, a völgyek tömve vannak a turisták kutyáival és családtagjaival, az erdők pedig a pocsolyákon átgázoló, a sziklás lejtők felé robogó motorok zümmögésétől hangosak.

Egy ilyen aprócska országban meglepően könnyedén lehet olyan helyeket találni, ahol az ember úgy érezheti, mintha egyedül lenne a világon, a kilátás pedig varázslatos. Mássz fel a Casamanya hegy tetejére, és az egész Ibériai-félsziget a szemed elé tárul. Hajts le a Canillónál a sípálya mellett, és máris egy téli köntösben pompázó, szemet gyönyörködtető csodaországban leled magad.

Az igazat megvallva, akárhányszor kilépek az edzőteremből, szinte mindig ugyanaz az érzésem támad. Hallom a város központján áthaladó patak csobogását, és a völgy széleinél található színes kőlapokra téved a tekintetem – ez pedig mindig örömmel tölt el, és egészen hazáig mosolygok.

Más andorraiak is azt szokták mondani, hogy gyakran támadnak déjà vu érzéseik. Egy ideig angoltanárként kerestem a kenyerem, és a tanulóim teljesen más helyekről érkeztek: volt közöttük madridi bankár, portugál üzletvezető, argentin programozó, orosz könyvelő és unatkozó andorrai tinédzser is. Mégis, amikor arról kérdeztem őket, hogy miért szeretnek Andorrában élni, szinte mindig ugyanazt mondták: „mert nagyon szép”.

Aztán itt van egy másik, gyakran elhangzó felelet:  „mert biztonságos”. Szinte alig követnek el itt bűncselekményt, és ez nem a drákói szigor miatt van – sok emberrel találkoztam, akik a jog látókörébe kerültek, de a következményei ritkán bizonyultak többnek némi bosszantó papírmunkánál. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ötcsillagos szálloda tulajdonosától az éjjeli műszakban dolgozó londinerig mindenki megengedheti magának, hogy tisztességes életet éljen. Elképesztő, ahogy a társadalmi kohézió és a szociális biztonság mennyire kiegészítik egymást. Itt könnyen élhetsz együtt olyan emberekkel, akik nem különböznek sokban Tőled, és senki sem aggódik amiatt, hogy hogyan fizesse ki a következő ebédjét, vagy hogyan vigye el orvoshoz a gyerekét.

Nem akarom persze azt sugallni, hogy Andorra valamiféle egalitárius Paradicsom: még mindig jelentős vagyoni különbségek tapasztalhatók az egyes osztályok, valamint az andorraiak és a külföldiek között. De az andorrai életmód azzal jár, hogy egymás közvetlen közelében lakhatunk, és az életutak gyakran keresztezik egymást. A nyilvános tereink szó szerint nyilvánosak, ennek eredményeként gyakran vegyülünk egymással. Íme egy példa:

Nem sokkal azután, hogy a feleségemmel Andorrába költöztünk, az egyik tanítványa meghívott minket, hogy kiránduljunk a családjával. Az apja az ország egyik legpatinásabb bankjának nagyfőnöke volt – nem mondanám, hogy tipikusan ilyen emberekkel szoktam tölteni a mindennapjaimat. Ennek ellenére nem akartuk elutasítani a szíves invitálást, pláne hogy csak nemrég költöztünk ide.

Egy szép, de nem túlságosan extravagáns kocsival vettek fel minket (az első ülésen a család nyáladzó basset hound-ja foglalt helyet), az úti célunk pedig a körülbelül fél órára lévő Vall de Sorteny gyönyörű nemzeti parkja volt. Miközben a füves réten keresztül sétáltunk, a bankár megosztotta velünk, hogy mennyire szereti a feleségét, mennyire hálás Istennek a jó szerencséjükért, reméli, hogy a gyermekeiből kedves és nagylelkű felnőttek válnak, akik mindig segítenek másokon. Elmagyarázta, hogy miért nem akart nagy házat vásárolni („tényleg boldogok lennénk azoktól a tégláktól?!”), és megosztotta, hogy miként birkózik meg a munkahelyi stresszel  („elmegyek a közösségi uszodába, és úszok néhány kört”).

Ami a legmeglepőbb volt számomra: amit mondott, az valóban őszintének tűnt. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre jobban megismertem őt, és rájöttem, hogy semmi mesterkéltség sincs mögötte: felhívta magához a banki recepcióst és a családját vacsorázni, a derült égből készített komoly és átgondolt feljegyzéseket, és megölelt minket, ha összefutottunk az utcán. Egy nemzetközi pénzügyi óriásnál dolgozott, és mégsem ölték ki a lelkét! Nem gondoltam, hogy ilyen is előfordulhat, de örültem neki, hogy ilyennel is találkoztam.

Biztos voltam benne, hogy a vállalat kisebb mérete folytán kevésbé gyűlölt, mint a Goldman Sachs vagy a HBSC. Még a mikroállam legnagyobb pénzügyi „erőműve” is csak a megyei hitelszövetkezet benyomását keltette a sok élősködő vámpír mellett. Az ambíciói is jóval szerényebbek voltak; még elképzelni is groteszk volna, hogy a vállalat 10 billió dolláros bónuszban részesíti vezetőit – a bank egyszerűen túl  kicsi, ezért ezt a luxust meg sem engedhetné magának. Andorra kis méretű ország; még ha valaki haza is lapátolna egy ekkora összeget, soha többet nem mutatkozhatna szégyenében az emberek között. A bónusz ráadásul az alkalmazottak kárára kerülhetne csak kifizetésre – ők pedig  a szomszédodban laknak. Egy térben léteztek: ugyanott vásároljátok a kenyereteket, ugyanabba a gyógyszertárba jártok, ugyanazok a fodrászok vágják a hajatokat. Együtt alkotjátok a társadalmat, és nem tudsz kialakítani egy tőlük távol eső VIP-szektort. Rájuk is szükséged van, hogy meg tudd ismerni magad – ez pedig azt is jelenti, hogy közös nevezőre kell jutnod velük.

Andorra nem tökéletes, és nem akarom azt állítani, hogy szentek lakják. Az egészséges társadalom kialakításához szükséges előfeltételek többsége viszont rendelkezésre áll. Olyan környezetet sikerült teremteni, amelyben a legjobb tulajdonságaink buknak felszínre, és a minimumra szorítjuk a legrosszabbakat. Tegye fel a kezét, aki nem akar egy ilyen helyen élni…

Fred Pearce: Lábnyomok egy véges bolygón

Bolygónk történetének legsikeresebb állatfaja az ember. Ám éppen ez a siker bátorított bennünket számunk oly mértékű megnövelésére, amely már fajunk fennmaradását veszélyezteti. Az igazi veszélyt azonban nem a több tigris-gazdaság [utalás a délkelet-ázsiai ún. kistigris-államokra], hanem a több Gáza jelenti.

A tudósok régóta számolgatják, hány embert képes bolygónk eltartani. 1679-ben egy holland, akit Anton van Luwenhoeknak hívtak – korai mikrobiológus és Johaennes Vermeer, a festő barátja volt –, úgy számolt, hogy a bolygó lakható területe nagyjából 13.000-szr nagyobb, mint Hollandia, amelynek akkoriban kb. egymillió lakosa volt. Vagyis számítása szerint a Föld legalább 13 milliárd embert képes eltartani. A mai környezetvédők szerint azonban ez a szám némileg túlzott.

Paul Ehrlich is kiszámolta, hogy mekkora az, amit ő  „a bolygó eltartóképességének” nevezett: szerinte ez nagyjából ötmilliárd fő. Mostanában a tudósok 6,8 milliárd emberrel számolnak a bolygón: 2008-ra évenként 30%-kal több nyersanyagot fogyasztunk, mint amennyit a bolygó kitermel. Így aztán letaroljuk az esőerdőket, lehalásszuk az óceánokat, erodáljuk a termőföldeket, a levegőt pedig melegház-gázokkal töltjük teli. A szakzsargon szerint „feléljük” természetes tőkénket. Azt állítják, hogy jelenlegi életvitelünkkel, a bolygó legfeljebb kb. 5,2 milliárd embert képes eltartani.

Vannak azonban ennél alacsonyabb becslések is. Az alacsonyabb eltartható népesség mellett Nagy-Britanniában főként a Kívánatos Népességszám Alapítvány kardoskodik, amely Ehrlichet is [a] támogatói közt tudhatja. Ők azt hangoztatják, hogy az emberiség létszámát hárommilliárdra kellene csökkenteni, különben „a természet brutális népesedéspolitikájával kell szembenéznünk… vagyis éhínségek és járványok okozta növekvő halálozási arány lesz a következmény.” James Lovelock, a Gaia-elmélet kiötlője szerint olyan rosszul bánunk [a] bolygónkkal, hogy valószínűleg egymilliárd főre kell csökkennie a létszámunknak ahhoz, hogy a Föld újra visszanyerhesse ökológiai egyensúlyát.

Könnyű belátnunk, [hogy] mi az oka ennek a nagy pesszimizmusnak. Számos, a Föld életét fenntartó rendszert tettünk tönkre. A természeti kincsek egyszerű leltárba vétele is kijózanító. A Föld erdőségeinek felét pusztítottuk ki. Az erdők valaha a Föld felszínének kétharmadát borították, ma már csak egyharmadát fedik. A termőtalaj egynegyedét tettük tönkre műveléssel és erózióval. A legtöbb nagy testű állatot kipusztítottuk, a halállománynak pedig valószínűleg kilenctizedét faltuk fel eddig. A bolygón termő növények 40%-át fogyasztjuk el, folyamainak pedig 60%-át tereltük el az öntözés, a városok, az ipar vagy pedig a vízierőművek működtetésének érdekében.

Évről évre kibányásszuk a föld mélyéről, és elégetjük azokat a fosszilis növényi maradványokat, amelyeket a természet évmilliók alatt hozott létre. Az ennek következtében keletkező szén-dioxid-kibocsátás egy teljes fokkal melegítette már fel a légkört. Emiatt aztán kiolvasztjuk a sarkokat fedő jeget, megemeljük a tengerszintet, aszályokat, áradásokat, viharokat idézünk elő. A felmelegedés olyan tartós lesz, hogy előbb-utóbb, valószínűleg megakadályozzuk majd vele a következő jégkorszak eljövetelét.

Ráadásul a légkör vegyi összetételét is eléggé megváltoztattuk ahhoz, hogy az ózonrétegen lyukat üssünk, illetve hogy elsavasítsuk az esőket, sőt az óceánok vizét is. A nitrogén-körforgásban mi lettünk az uralkodó erő. A műtrágyák oly mértékben átitatják a talajt és a vízforrásokat, hogy az erdők kihalnak, és hatalmas „holtzónák” keletkeznek a folyamokban, tavakban és az óceánokban. Megalkottuk (igaz, hál’ Istennek eddig használni nem mertük) azt a hidrogénbombát, amely képes az életet szinte tökéletesen letörölni a Föld színéről. A bolygó válságban van, és sokak szerint a válság oka az emberiség nagy száma.

Puszta létszámunk nyilvánvalóan döntően befolyásolta azt, ami történt, ám csak az egyik tényező volt a történetben. Paul Ehrlich Népesedésbombájában kimutatta, hogy [a] bolygónkra gyakorolt környezeti hatásunk három tényezőből áll össze: az egyedek számából, az egyedek fogyasztásából, illetve a fogyasztást fedező szükséges erőforrásokból, és az ezek megszerzése során okozott környezetszennyezésből. Azt állította, hogy a népességnövekedés volt a döntő tényező abban, hogy az 1960-as években megnőtt a hatás, amelyet környezetünkre gyakoroltunk.  Talán egy ideig valóban így volt. Csakhogy azóta a népességnövekedés lelassult. Az ezután következő növekedés pedig egyre inkább a bolygó legszegényebb, legkevesebbet fogyasztó népességére korlátozódik. A maradék növekedés környezeti hatása tehát meglepően csekély. A század vége felé, amikor néhány fenyegető veszély, például a klímaváltozás az előrejelzések szerint a legsúlyosabb lesz, a Föld népessége valószínűleg már lejtmenetbe kerül.

Ha a túlnépesedés lenne az egyetlen dolog, amely miatt aggódnunk kellene, minden rendben lenne. A baj az, hogy miközben a népesség növekedése lelassul, Ehrlich másik tényezője, vagyis az emberiségnek a környezetre gyakorolt hatása, felerősödik. A növekvő fogyasztás manapság sokkal jelentősebb oka annak, hogy egyre nagyobb hatással vagyunk bolygónk életére. Szinte teljes mértékben a fogyasztás felelős azért, hogy biológiai lábnyomunk az elmúlt harminc esztendő során egyre mélyebb lett – és éppen ez az időszak volt az ökológusok szerint az, amelyben „túllőttünk” a bolygó eltartóképességének határán. Eltekintve az olyan gazdaságok fejlődésétől, mint Kínáé, amelyekben a fogyasztás éppen növekszik, még mindig a gazdag világban fogyasztanak messze a legtöbbet.

Az átlagos amerikai polgárnak a bolygóból 9,5 hektárnyi az ökológiai lábnyoma – vagyis a bolygó felszínéből ennyi szükséges ahhoz, hogy eltartsa őt, illetve, hogy elnyelje [a] szennyezését. Ezenközben az ausztráloknak vagy a kanadaiaknak nagyjából 7 hektárra van szükségük, az európaiaknak és a japánoknak pedig 4-5 hektárra, a kínaiaknak pedig 2,1 hektárra, míg az indiaiaknak és az afrikaiak zömének egy vagy még kevesebb hektárra. Persze akadnak a szegény világban is gazdag emberek és fordítva. Ha csak a bolygó leggazdagabb egymilliárd emberét vesszük, az ő átlagos erőforrás-fogyasztásuk és hulladéktermelésük ma 32-szer több, mint a maradék, szinte hatmilliárd ember átlagáé.

Azt is külön kiszámolták, [hogy] ki felelős a klímaváltozást okozó melegház-hatású gázok kibocsátásáért. Kiderült, hogy a legszegényebb nagyjából hárommilliárd ember a bolygón (durván a teljes emberiség egyharmada) jelenleg csak a kibocsátás 7%-áért felelős, míg a leggazdagabb 7% (kb. félmilliárd ember) az 50%-áért. Egy etióp faluban élő nőnek akár tíz gyereke is lehet, a családja mégis kisebb kárt tesz, és kevesebb nyersanyagot fogyaszt, mint egy átlagos minnesotai, manchesteri vagy müncheni középosztálybeli anyuka. Abban a kevéssé valószínű esetben, ha mind a tíz gyereke megéri a felnőttkort, és mindannyiuknak tíz-tíz gyermeke születik, a teljes, 100 fős klán is csak annyi szén-dioxidot bocsát ki évente, mint Te vagy én.

Vagyis azt állítani – mint egyesek teszik –, hogy a bolygót fenyegető igazi veszély abból származik, ha egy etiópnak vagy egy Gangesz-deltában élő, rizstermelő bangladesinek, vagy egy andoki kecsua alpaka-pásztornak, vagy egy Szahara-menti kölestermelőnek, vagy pedig egy mumbai italárusnak túl sok gyereke születik, nemcsak ostobaság, hanem veszélyes ostobaság is egyben. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a népességszám lényegtelen. A XX. század során négyszeresére növekedett népesség nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a szakadék szélére kerülünk. Ám a népességnövekedés, illetve a növekvő fogyasztás által ma okozott károk bármilyen elemzése világosan képes kimutatni, hogy a növekvő fogyasztás sokkal nagyobb veszély.

Természetesen az is igaz, hogy a kis ökológiai lábnyomú szegények is meggazdagodhatnak, vagy a gyerekeik is vagyonra tehetnek szert, és végül ugyanolyan nagy ökológiai lábnyomuk lesz, mint a mieink. Ha így lesz, nehezen tagadható, hogy nagy lesz a baj. Ha semmi egyéb, már a klímaváltozás egymaga is olyan káoszba torkollik, amelyben ötmilliárd embert, nem is beszélve még többről, egyszerűen lehetetlen lesz táplálni. Ám ha a fogyasztás lényeges tényező, akkor minekünk, a gazdag világban élőknek kell először tennünk valamit. Ezzel kapcsolatban azonban jó hírem van. Úgy is csökkenthetjük ugyanis [az] ökológiai lábnyomunkat, hogy közben fenntartjuk életmódunkat – ha nem is minden tekintetben, ám legalábbis oly módon, hogy éltünk mégis élni érdemes maradjon.

Az igazi csoda az, hogy mi gazdag-világbeli fogyasztók eddig kibírtuk anélkül, hogy olyasfajta válságba sodródjunk bele, amilyet Malthus, Vogt, Ehrlich és mások jósoltak egykor. Ehrlich formulájának harmadik – legkevésbé vitatott – tényezője mentett meg minket a bukástól. Ahogy ugyanis a technológiáink fejlődnek, és egyre hatásosabbak lesznek, úgy leszünk képesek mi is egyre okosabban hozzájutni [a] javainkhoz. Ma már kevesebb nyersanyagot használunk, és kevesebb hulladékot termelünk egydollárnyi érték előállításához, mint régebben. Erőműveink több energiát termelnek ugyanannyi üzemanyagból, gyáraink kevesebb energiát használnak, és jobban hasznosítják az érceket, a ritka anyagokat könnyebben hozzáférhetőkkel helyettesítjük, több, korábban a szemétre hajított dolgoz hasznosítunk újra, és így tovább.

A nyereség jelentős. A gond az, hogy növekvő fogyasztásunk ezt az egész nyereséget semmissé teszi. Erre a legékesebb példa az autó. A mai autók sokkal üzemanyag-takarékosabbak és kevésbé környezetszennyezők, mint akár a pár évvel korábbi, hasonló súlyú és teljesítményű járművek. Sajnos azonban ezt a haladást arra használjuk, hogy egyre nagyobb autókat, például terepjárókat vásárolunk, és egyre messzebbre is utazunk rajtuk. Vagyis oda a nyereség. Még mindig egyre több nyersanyagot használunk.

Egyedül abban reménykedhetünk, hogy a bolygó határai miatti növekvő aggodalom egyszerűen rákényszerít majd bennünket, hogy több figyelmet fordítsunk az élet élvezetéhez szükséges dolgok előállításával járó káros környezeti hatások csökkentésére, illetve „zöldebb” szemlélettel határozzuk meg, mit is tekintünk életélvezetnek. Chris Goodall író Hogyan éljünk alacsony szénfogyasztású életet? című könyvében arra a következtetésre jutott, hogy többségünk csekély kényelmetlenségek árán 75%-kal csökkenthetné úgynevezett szén-lábnyomát. Vagyis vezet olyan út is előrefelé, amelyhez nincs szükség sem az emberek nagy számának csökkentésére, sem pedig életminőségünk feláldozására. Csak el kellene indulnunk rajta.

Ám jobb és olcsóbb „zöld” technológiákra lenne szükségünk ahhoz, hogy elvégezhessük e munka dandárját. Lehetséges, hogy ezek meglesznek. Ester Boserupnak igaza volt, amikor azt állította, hogy épp a krízisek és a krízistudat ösztönzik leginkább az innovációt mind a technológia, mind pedig a szervezés terén. Mi emberek jó problémamegoldók vagyunk, csak rá kell jönnünk előbb, [hogy] mi is a probléma.

Optimizmusom nem szükségképpen tapasztalatokon alapul. Az emberek nem mindig cselekszenek észszerűen. Bolygónk teli van olyan civilizációk romjaival, amelyek gyakran éppen azért érték nyomorúságos véget, mert természetes környezetük összeomlott. Jelenleg olyan globális civilizációban élünk, amely átfogó hatást gyakorol bolygónkra, különösen a klímaváltozás útján. Ezt rendbe kellene tennünk. Pontosan értem, miért vélik sokan úgy, hogy kevés az esély a sikerre, és hogy – legalábbis metaforikusan – miért készek lemondani az egész csődtömegről. Én azonban nem vagyok erre hajlandó.

Sok gyakorlati példával lehet igazolni [az] optimizmusomat, és hitemet abban, hogy Ehrlich harmadik tényezője lesz a megmentőnk. A zöld forradalomra azért került sor, mert felismertük: a bolygó képtelen lesz táplálni egy olyan népességet, amely várhatóan egyetlen nemzedéken belül megduplázódik. Mikor aztán szembesültünk a válsággal, cselekedtünk is. Az elmúlt fél évszázadban mind Európa, mind pedig Észak-Amerika gyökeresen javított hazai környezete állapotán – csökkentette a szmogot, megtisztította folyóit, és új erdőket telepített. Jó pár szegény ország is már ugyanerre az útra lépett, például véget vetett az esőerdők pusztításának.

Vegyük Costa Ricát. Miután a gazdálkodók és favágók megtizedelték az ország erdőségeit, ebben a kis közép-amerikai országban az erdő borította terület az 1950-es években felmért 80%-ról 1987-re mindössze 21%-ra csökkent. Egy darabig sebesebb volt itt az erdők pusztulása, mint bárhol a bolygón. A környezetvédők hosszú évekig azt állították, hogy ez annak a népességnek az „elkerülhetetlen következménye” volt, amely egy ízben 17 év alatt duplázódott meg. (Ez új világrekordnak számított!) Ezzel az állítással csak egy baj van: az a szó, hogy „elkerülhetetlenül”.

1987 óta Costa Rica újratelepítette erdeit. Mára az erdő borította vidék aránya ismét 50% fölé emelkedett, mégpedig annak ellenére, hogy az 1987 óta eltelt két évtizedben a népesség gyorsabban nőtt, mint az előző húsz év során. Az állam ma nem azért fizeti a parasztokat, hogy minél több erdőt irtsanak ki, hanem éppen azért, hogy megóvják az erdőket, mivel az állam maga is jelentős jövedelemhez jut azokból a turistákból, akik azért látogatnak ide, mert a dzsungel életére kíváncsiak. „Rájöttünk, hogy a kormánypolitika volt az oka annak is, hogy kiirtottuk az erdőket, és nem a túl nagyszámú paraszt. Ez az egész világon így van” – jelentette ki a korábbi Costa Rica-i környezetvédelmi miniszter, Carlos Manuel Rodriguez. Olyan fontos lecke ez, amit nem vesznek figyelembe a környezet-pesszimisták. Vagyis van más út is.

teszvesz

XXI. századi Tesz-vesz város. Malthus rémálma?!

A legnagyobb globális veszélyt manapság a klímaváltozás jelenti. Vajon mekkora esélyünk van arra, hogy megállítsuk, még mielőtt ő állítana meg minket? A feladat óriási. A klímaszakértők szerint 2050-ig a világ melegház-hatást okozó gázkibocsátását legalább 80%-kal kellene csökkenteni, hogy megakadályozzuk a végzetes klímaváltozást. Ez azt jelenti, hogy teljesen át kellene alakítanunk [az] energiatermelésünket és felhasználásunkat, mind az otthonokban, mind pedig a gyárakban, irodákban, középületekben és szállításban. Olyan új energiatechnológiák kombinációjára lenne szükség, amelyeket nem bocsátanak ki szén-dioxidot a légkörbe. De életünk és életterünk újratervezésére is szükség lenne [az] energiaigényünk csökkentése érdekében. Például olyan városokat kellene építenünk, ahol a szolgáltatások gyalog is elérhetők, minden egyéb utazás pedig tömegközlekedéssel bonyolítható, autókra tehát nincs szükség.

Gyorsan el kell terjesztenünk az új gondolatokat és technológiákat. Minél gyorsabban el kell érniük az olyan országokat is, amelyek épp most építik ki energia-infrastruktúrájukat. Az ENSZ becslése szerint 2030-ra 26 trillió dollárt kell az energiatermelésbe fektetni, és ennek több mint felének a fejlődő országokba kell irányulniuk, ahol kétmilliárd ember még mindig elektromos áram nélkül él. Anélkül kell átugraniuk az új technológiák világába, hogy átmennének azon a mocskos és szennyező fázison, amelyen az ipari országok többségének át kellett esnie.

Nagy előny, hogy a szükséges technológiák zöme már ismert. A szélenergia fejlett, és nem is drága. Egyre nagyobb az érdeklődés manapság a koncentrált napenergia iránt, amely tükröket és lencséket használ a napenergia fókuszálására: segítségével hagyományos erőműveket működtetőt vizet lehet felmelegíteni. Nevadától Algérián át Indiáig nagy sivatagi területeket lehetne befedni napenergiát gyűjtő tükrökkel. Más természetes erőforrások aknázhatók ki apály-dagály erőművek segítségével, illetve geotermikus erőművekkel (ez a „forró szikla” eljárás). Megtarthatjuk a fosszilis energiahordozókat égető erőműveket is, ha megtaláljuk a módját annak, hogyan akadályozhatjuk meg a szén-dioxid-kibocsátást, és ártalmatlan módon leszünk képesek elégetni ezeket az energiahordozókat. A nukleáris és vízi erőműveknek megvannak ugyan a hátrányaik, de szintén tovább működhetnének.

A jövő járműveit valószínűleg elektromossággal lehet majd működtetni. Ha az elektromosságot szén-dioxid-kibocsátás nélkül lehetne előállítani, az bizony hatalmas húzás lenne. A bio-üzemanyagokat jogosan kritizálják, hiszen rengeteg olyan termőföldet és vizet igényel az előállításuk, amire az élelmiszer-termeléshez lenne szükség. A jövő bio-üzemanyagai azonban, különösen azok, amelyek mezőgazdasági hulladékokat hasznosítanak, jobb megoldások lennének. Szerintem főként repülőgépek működtetésére lehetne használni őket. Egyszóval hatalmas lehetőségek rejlenek az élet szinte minden területén arra, hogy nagyobb hatásfokkal használjuk fel az energiahordozókat. A nehézipartól a közlekedésig, az építőiparig és a szórakoztató elektronikáig a költségkímélő módosítások és az új tervezési megoldások általában 30-50 százalékkal csökkenthetik az energiafogyasztást. A világ éppen mostanában tér át az energiatakarékos izzókra. Ám szinte minden más energiafelhasználási mód is hasonló lépésváltáson mehet át hasonlóan jelentéktelen ráfordítások árán.

A több fogyasztás ráadásul nem is jár elkerülhetetlenül több energiafogyasztással, de a több energiafogyasztás sem szükségképpen eredményez több szén-dioxid-kibocsátást. A kapcsolat megtörhető, és néha meg is tört már. Annak összehasonlítása, hogy az egyes országokban jelenleg hány tonna kibocsátott szén-dioxidra mekkora előállított érték jut, igen tanulságos. Oroszország és Kína egyaránt csak nagyjából 400 dollár értéket állít elő egy tonna szén-dioxid-tonnánként. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában az arány ötször kedvezőbb, hiszen náluk kb. 2000 dollár értéket állítanak elő szén-dioxid-tonnánként. Nagy-Britannia, Németország és Olaszország még jobb helyzetben van a maga 3500 dollár/tonna szén-dioxidjával, míg az atomhatalom Franciaország 5000 dollár feletti össztermékkel büszkélkedhet. Svédország 6000 dollár/tonnát termel, míg két olyannyira különböző ország, mint Svájc és Kambodzsa 9000 dollárnyi terméket állít elő egy tonna szén-dioxid árán. Amennyiben az egész világ az ő példájukat követné, a világ szén-dioxid kibocsátása a mai harmadára csökkenne. Vagyis 2050-re 80%-kal csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást egyáltalán nem lehetetlen. Akár még ma is.

Képesek vagyunk-e megoldani ezeket a problémákat, és így [a] jövőnket fenntarthatóvá alakítani? A következő fejezetben azt vizsgálom majd, vajon a jövőben is képesek leszünk-e önmagunk táplálásra. Ahhoz azonban, hogy cselekedjünk, mindenekelőtt meg kell magunkat győznünk arról, hogy az előttünk tornyosuló feladatok valóban égetők. Ha a találékonyság anyja a szükség, tudatosítanunk kell a szükséget. Előbb kellőképpen tartanunk kell a „növekedés határaitól” ahhoz, hogy leküzdjük őket. Ahogy aztán a zöldforradalom számolt le a tömeges globális éhínségekkel, úgy lesz képes leküzdeni a globális klímaváltozás legsúlyosabb következményeit egy olyan forradalom, amely [az] energiatermelésünket és energiafelhasználásunkat változtatja meg. Már ha megvan hozzá bennünk a kellő akarat.

Véleményem szerint a környezetvédők azzal tehetik a legtöbbet, ha felhívják a figyelmünket a veszélyekre – és akkor teszik a legkevesebbet, ha kielégíti őket a tudat, hogy legszörnyűbb jóslataik úgyis valóra válnak. Az optimisták akkor hajtják a legnagyobb hasznot, ha meggyőznek bennünket arról, hogy minden lehetséges, a legnagyobb kárt pedig azzal a meggyőződésükkel okozzák, hogy nincs szükségünk alapvető változásra ahhoz, hogy élni tudjunk [a] lehetőségeinkkel. Hogy nincs más dolgunk, mint bízni Istenben és a piacban.

Természetesen paradox a helyzet. Fél évszázaddal ezelőtt Vogt, Huxley, Ehrlich és a többiek egytől egyig tévedtek, mikor a XX. század végére tömegéhínségeket jósolgattak. De mégiscsak az ő szörnyűséges jóslataik – és a világ e jóslatokra adott válaszai – hatására nem következett be mindaz, amit előre jeleztek. A milliárdnyi halott sokkoló képzete egy egész nemzedéket rázott fel szendergéséből. Most az a dolgunk, hogy a bal-jósokat újból kudarcra kárhoztassuk. Ha helyesen cselekszünk, mindenki jó életet élhet. Mahatma Gandhi híres szavai jutnak az eszünkbe: „Az étvágy mindig kielégíthető, a bírvágy sosem”. [There is enough for everyone’s need, but not for everyone’s greed.]

Pearce, Fred: Népcsuszamlás. Ford.: Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 261-270.

Post Navigation