Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “november, 2016”

Ment-e a szuverenitáselméletek által a világ elébb? Avagy a szuverenitás fogalma Horváth Barna »Angol jogelméletében«

A szuverenitást nem szobatudósok hívták életre, hanem hatalmas erők, melyeknek küzdelme évszázadok tartalmát képezte.” (Georg Jellinek) [1]

Amennyiben a XXI. század második évtizedében a Vörösmarty Mihály által feltett kérdés nyomán – „ment-e a könyvek által a világ elébb?” – megvizsgáljuk, hogy „ment-e a szuverenitáselméletek által a világ elébb?”, az elvégzett elemzés alapján meglehetősen ambivalens, Janus-arcú következtetésekre juthatunk. Ennek hátterében pedig az áll, hogy a szuverenitás tárgykörével foglalkozó szerzők a különböző évszázadok folyamán más és más, egymásnak sokszor gyökeresen ellentmondó állításokat fogalmaztak meg az állam szuverenitásával összefüggésben – nem függetlenül persze a világrendben zajlott/zajló aktuális változásoktól.

A szuverenitás elméletének első rendszerező teoretikusa, Jean Bodin a szuverenitás jegyeit, azaz a főhatalom attribútumait vizsgálva a XVI. század utolsó negyedében minden különösebb nehézség nélkül képes volt egy taxatív felsorolással szolgálni. [2]  Hugo Grotius A háború és béke jogáról írott munkájában még magabiztosan állíthatta a szuverenitásról értekezve, hogy a legfőbb hatalom lényegét tekintve azt jelenti, hogy annak cselekedetei

nincsenek más jogának úgy alárendelve, hogy más emberi akarat döntése azokat hatálytalaníthassa.” [3]

Ugyanezzel a határozottsággal állíthatta azt is, hogy a legfőbb hatalom általános alanya az állam, a „tökéletes közösség”. A (klasszikus) állami szuverenitás elmélete és gyakorlata azonban a mind intenzívebbé váló globalizáció és regionalizáció hatására, illetve a nemzetközi és szupranacionális szervezetek megjelenése következében szignifikáns változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Ma már egyáltalán nem állítható minden kétséget kizáróan, hogy a legfőbb hatalom egyedüli letéteményese az állam volna, ahogyan a megváltozott szuverenitás-jegyek katalógusa is legfeljebb exemplifikatív, és állandóan változó jelleggel határozható meg. Brubaker értékelése szerint

a világméretű pénzügyi integráció, a regionalizáció, a kereskedelem és a migráció sűrű globális hálózatai, a globális kommunikációs infrastruktúra, az univerzalizálódó tömegkultúra, a transznacionális vállalatok, egy sereg transznacionális szervezet határokon átívelő fennhatósága, a terrorizmus, a szervezett bűnözés, a nukleáris fegyverkezés és az ökológiai problémák” alapvetően szabták át a korábban mégiscsak domináns nemzetállam-központú gondolkodást. [4]

Amint a téma egy meglehetősen korai kutatója, Török Árpád fogalmazott: a „szuverenitás-orthodoxia” [5] fokozatos és folyamatos lazulása valósult meg a mögöttünk hagyott évtizedek során. A folyamat lényegét tekintve arról van szó, hogy a világ – benne a nemzetállamokkal – egyre inkább a kölcsönhatások, illetve az interdependencia alanyává és tárgyává vált, az izoláció, a „szuverenitás kis barlangjainak” létezése pedig végképp megszűnt a nemzetközi kapcsolatok vezérlő elve lenni.

A nemzetállamok, mint évszázadokon keresztül domináns pozícióban lévő entitások primus inter pares jellegű pozíciójával szemben a XX. század második felétől tehát több irányból is sikeresnek mondható „offenzívát” indítottak. Ennek nyomán a legutóbbi időkig szinte feltérképezhetetlen számú szerző beszélt a hagyományos (nemzet)állami szuverenitás erodálódásáról, elhalványulásáról, vagy egyenesen annak eltűnéséről – bár 2008 előtt is jellemző volt, hogy a  különböző államelméleti vagy politikai gazdaságtani tárgyú írások a rendelkezésükre álló premisszákból egymással szöges ellentétben álló konklúziókat vontak le.

A szuverenitás problematikáját – annak angolszász aspektusaira koncentrálva – jeles jogbölcselőnk, Horváth Barna precízen kimunkálva, tudományos igénnyel vizsgálta az 1943-ban megjelent Angol jogelmélet című munkájában. A tanulmány célja, hogy Horváth Barna eme grandiózus vállalkozását is bemutatva értékelje az állam szuverenitása „frontján” hosszú évszázadok óta zajló változásokat. A tanulmány ennek révén azt a problémát kívánja körbejárni, hogy a szuverenitás lényeges jegye-e még – részben a XX., de inkább a XXI. században – az államnak. [6] Reményeink szerint választ szolgáltatunk tehát arra a dilemmára, hogy a szuverenitás kapcsán eldobandó „színházi kellékről”, tragikus álarcról [7] van-e szó, avagy a fiscusban féltő gonddal őrizendő drága ékszerről, [8] esetleg az igazság – ha nem is odaát –, de a két szélső pozíció közötti félúton van-e.

A szuverenitás-probléma megjelenése az Angol jogelmélet előtti munkákban

A szuverenitással kapcsolatos kérdések vizsgálata természetesen nem előzmények nélküli Horváth Barna munkásságában. Ha Horváth Barna pályaívét a szuverenitáselméletre koncentráltan néhány, kellően lakonikus, mégis lényegre törő mondatban kellene összefoglalnunk, akkor – Cs. Kiss Lajos nyomán – azt mondhatnánk, hogy a jogbölcselő több alkalommal is monumentális kísérletet tett arra, hogy a különböző hatalomelméleteket cáfolva bizonyítsa:

a szuverenitás, mint legfőbb hatalom társadalmi-történelmi létezésére vonatkozó állítás kategóriahibán alapul, szinkretikus, tényellenes, abszurd. A szuverén (állam) jogtól független létezőként sem tapasztalatilag, sem logikailag nem azonosítható, ezért nem lehet a jogelmélet alapfogalma, nem alkalmas a jogelmélet megalapozására, nem szolgálhat a kifejtés kiindulópontjául, az igazolás kontextusában pedig ideológiának és mítosznak bizonyul, amely kivezet a jogtudományból.” [9]

Horváth tehát a jogállam-koncepció hosszú tornasorába beállva igyekezett semlegesíteni a szuverenitás klasszikussá nemesedett princípiumát. Ez az elköteleződés persze egyáltalán nem számított meglepőnek: Pufendorf és Kant tanai óta ugyanis a „jogtörvény elmélete” általánossá vált, és széles körben elfogadottá tette azt a megállapítást, miszerint az államra csak a jog érvényre juttatását célzó „kényszerintézetként” kell tekinteni. A jogállamban tehát az állami hatókör korlátozására kell helyezni a hangsúlyt: a „népboldogítás” paternalista színezetű feladatával szemben a fő tennivalóként a jogszabályok végrehajtása tételeződik. [10] A jogállami paradigma képviselőinek ars poeticája szerint a legfőbb hatalom egyáltalán nem lokalizálható valamely szervben vagy személyben; a jog az állami hatalom minden képviselőjére vonatkozik – tulajdonképpen a joghoz horgonyozza az állam reprezentánsait –; és még a legfőbb jogalkotó sem tehet meg akármit a jog tartalmává, hiszen azt is korlátozza a jog. Ez élesen szemben áll a szuverenitás-tan képviselőinek tradicionális szemléletével, amely szerint az állami-politikai hatalom hierarchikus szerveződésű, és a jogrendszer is követi ezt a hierarchikus felépítettséget; a legfőbb hatalmon a rendszer logikája szerint nem lehet túllépni; e hatalom pedig a jog forrásaként is tételeződik, azaz jogilag nem korlátozható és jogi úton felelősségre nem vonható. [11] (Ahogy a Horváth által éppen az Angol jogelmélet lapjain komoly kritikával illetett Austin fogalmazott: a „jogilag korlátozott szuverén” fogalmi ellentmondást jelentene.)

Horváth első ízben a Jogszociológia című munka keretében, 1934-ben vállalkozott arra, hogy – ekkor még az absztrakció magasabb fokán mozogva – össztűz alá helyezze a jog hatalomelméleti megalapozású felfogásait. Az ideológiaként aposztrofált szuverenitásról ebben a monográfiájában azt állította, hogy az – az állam önkorlátozásának doktrínájával, a nyilvános aktusok jogszerűségének vélelmével, a köz-és magánjog markáns elválasztásával, valamint a közjog többletérték-elméletével egyetemben – az államhatalom túlfeszítéséhez, és a jogérzék gyengüléséhez vezetett. Másfelől Horváth azt is kifejezésre juttatta, hogy a szóban forgó tanok és elméletek közvetítenek is, mégpedig azáltal, hogy a „szuverén állítólagos mindenhatóságát ténylegesen csak igen szerény mértékben” juttatják érvényre, egyébként pedig nemes egyszerűséggel alkalmazkodnak a fejlődés többi tényezőjéhez. [12] Néhány bekezdéssel később pedig egy olyan kritikai gondolatsort fogalmaz meg, amely később az Angol jogelméletben komolyabb relevanciára is szert tesz majd: ti. a „pozitivizmus elfajult változataként” értékelt imperatív jogelméletet igyekszik delegitimálni annak bizonyítása révén, hogy az említett elmélet

a fejlődést vagy megparancsolttá értelmezi át, és akkor, mint a pozitivizmus általában, megőrzőleg hat, vagy pedig kizárólag a megparancsoltat és elrendeltet tekinti jognak, figyelmen kívül hagyva tényleges érvényesülését. Ez utóbbi esetben létrehozza és fenntartja a Pound által észrevételezett szakadékot a törvény és a ténylegesen érvényesülő jog között. Noha az imperatív elmélet akadályozza a jogfejlődést azzal, hogy a jogesetekben, a szokásokban, a gyakorlatban és a használatban keletkező jogot – amennyiben az ellentmond a parancsjognak – elfojtja, azonban egyúttal közvetíti is, amennyiben az említett szakadékot megkísérli áthidalni a megparancsoltság fikciójával, és a parancsoknak a fejlődés tendenciáihoz való alkalmazkodásával.[13]

Talán ez a hosszabban citált megállapítás is elegendő annak bizonyítékául, hogy Horváth már ebben a korszakos jelentőségű monográfiájában is a „szuverenitásdogma” érvényesülésével szemben foglalt állást – s mindezt egy eminensen jogszociológiai pozícióból, az imperatív elmélet(ek) bírálatán keresztül vitte véghez. Az imperatív jogelmélet egyik központi tétele ugyanis, hogy „a jog a szuverén parancsa”, és „a szuverén hatalmának nem lehetnek jogi korlátai.” [14] A jog hatalmi megalapozottságú elméleteivel szemben Horváth az érvényesség és az érvényesülés problémáját említve idézte egyetértőleg Roscoe Pound-ot, aki a „law in books and law in action” széles körben ismertté vált formulája révén mások mellett meggyőzően fejtette ki, hogy adott esetben mekkora szakadék tátonghat a törvénykönyvekbe foglalt jog és a ténylegesen érvényesülő-működő, élő jog között. [15]

Horváth gondolatmenete ezt követően még egyszer lecövekel a szuverén állam vizsgálatánál, ti. amikor annak „kontúrjait és történeti jellegét” [16] vázolja fel, hangsúlyozva, hogy annak ismertetőjegyei – úgymint a területi felség, a hadviselés és az adóztatás felségjoga – „teljességgel történeti jellegűek”. A jogintézményként megjelenő szuverén állam „megfelelt a modern racionalizmusból, felvilágosodásból, polgári forradalomból, modern kapitalizmusból és gyarmatosításból keletkező szükségleteknek”, de az eljárási apparátus „végső lehetőségei” már túlmutatnak a szuverén nemzetállam entitásán. Horváth szerint ugyanis az ipari forradalom, a munkásosztály megszerveződése, a világgazdaság kifejlődése, valamint a hadi és közlekedési technika rohamos léptékű fejlődése mind-mind olyan tényezők, amelyek kérdőjelessé teszik a szuverén állam hatalmát, olyannyira, hogy a szuverén nemzetállamok már a további fejlődés gátjaivá is válnak azáltal, hogy fragmentálttá teszik a „nemzetközi jogközösséget.” Horváth igazán nem fukarkodott a negatív jelzők használatával, amikor a szuverén államok létét „egyfajta tragikus anakronizmusnak” titulálta [17] – persze ezt a sommás véleményt mindössze azután hét esztendővel vetette papírra, hogy Hermann Heller rögzítette, miszerint a

jelen legutóbbi megrázkódtatásai kérdésessé tették az államelméletben három évszázada uralkodó szuverenitásdogmát”. [18]

De az sem kétséges, hogy a Horváth által exponált deklarációk tanulmányozása közben talán az 1990-es dekád olyan emblematikus társadalomtudósa is egyetértőleg bólintana, mint a hiperglobalista Kenichi Ohmae, aki nem kevesebbet állított, mint hogy a nemzetállamok a nosztalgikus képzelgések tárgyaivá, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőivé váltak. [19] Horváth tehát felvette a kesztyűt a „szuverén állam ideológiájával”, az etatizmussal, és annak „ideológusaival” szemben; 1934-ben ugyanis úgy látta, hogy az akkori szükségleteknek már nem az egyes szuverén állam felelt meg, hanem „csak a nemzeti vagy nemzetközi tervtársadalom”. A társadalmi fejlődés eme fázisában

semmi más nem számít mérvadónak, csak a társadalmi szükségletkielégítés legjobb tervének kivitelezése.” [20]

Horváth elhamarkodott értékítélete szerint a nagy „terv-és rendszerhatalmak” (a Szovjetunió, a fasiszta Olaszország és a nemzetiszocialista Németország) a „polyarchia” gondolatát, „és benne a terv, a rend, a jog primátusának eszményét juttatják kifejezésre”, diktátoraik pedig – szemben az abszolutista uralkodókkal – „a terv, az eszme (…) számunkra becses” manifesztumaiként tűnnek fel. [21] Utólag visszanézve azonban megállapíthatjuk, hogy ezek a rendszerek éppen a Horváth által igenelt joguralommal ellentétes hatalmi struktúrát és államberendezkedést építettek ki, és a hatalom dahli értelemben vett poliarchikus felépítése [22] ellenében hatottak. Horváthnak a tervtársadalom iránti „szimpátiáját” jelen tanulmány keretei között nem áll módunkban részletesen elemezni; elegendő ezért itt Paczolay Péter megállapítására utalnunk, aki szerint Horváth

a szabadság stratégiájának a tervezés módszerével való összekötésében azt a liberális szocialista gondolkodót követi, aki messze a legnagyobb hatást gyakorolta Horváth Barnára, és ez Harold Laski. Horváth Barna demokráciaellenessége és a tervtársadalmak iránti szimpátiája üt át (…) a fejtegetéseken, de látja e társadalmak gyengeségét is.[23]

Horváth a Jogszociológián túl – még az Angol jogelmélet 1943-as megjelenését megelőzően – a szuverenitás kérdéskörére kitért a Joguralom és parancsuralom című, 1936-ban megjelent tanulmányában, valamint A jogelmélet vázlata című, 1937-ben napvilágot látott monográfiájában is. A Katolikus Szemlében megjelent tanulmányában azt állította, hogy a „korlátlan világi hatalom fegyverhordozói”, azaz Jean Bodin és Thomas Hobbes által kimunkált szuverenitáselméletek a jogelméleti pozitivizmus korai előképének számítanak, és az állam hatalmi, imperatív szemléletét alapozták meg.

A XVI. század államelméleteinek egyik legkitűnőbb történetkritikusa szerint az imperatív jogszemlélet, a korlátlan szuverénitás elmélete, amely a középkorban és a XVI. században is mindaddig elgondolhatatlan, amíg a jogszemlélet egyáltalában vallási eszmevilágba illeszkedik bele, történetileg csakis olyan gondolkodóknál léphetett és lépett is fel először, aki hitét elvesztette

– állította. Ezzel az imperatív felfogással szemben foglalnak állást a jogállam hívei, akik a joguralmat biztosító konkrét, intézményes állami berendezkedések összességét pártolják. A jogállam történeti típusa által kimunkált szerkezet szerint a

főhangsúly a végrehajtásnak egyrészt bírói ellenőrzés, másrészt a kormányzat parlamenti felelőssége által biztosított törvényszerűségén nyugszik, de a szabadságjogok független bírói jogvédelme és a népképviseleti törvényhozás sem elhanyagolható elemei.[24]

A tanulmány szerzője a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a jogállam a joguralom maradandó, szükségképpeni intézményes formája-e vagy pedig csak „mulandó sablon”, amely „talán egy ideig feltétele volt, de idővel egyenesen akadályává válik a jog uralmának?” (A totális tervállam kapcsán végül is Horváth oda konkludált, hogy az a joguralom gondolatának túlterhelése, és anélkül veti el a jogállam intézményes biztosítékait, hogy a helyükbe jobbat állítana. Ez a meglátása véleményünk szerint sokkal időtállóbbnak és realisztikusnak bizonyult, mint a Jogszociológia talán túlzottan is „hurráoptimista” álláspontja.)

Amint már említettük, – az általunk vizsgált forrásművek közül legalábbis – A jogelmélet vázlata című monográfia volt a következő, amelyben Horváth az állam és a jog relációját, valamint a szuverenitás tárgykörét érintette. Ebben a munkájában a jogot magas piedesztálra emelte az állammal szemben, amikor kiemelte, hogy a jog társadalmi valósága abban áll, hogy

az egymást érintő emberi magatartások körében gazdasági, hatalmi, erkölcsi és békerend van, és ez a társadalmi rend a legfejlettebb eljárási szerkezetben érvényesül.”

A legszilárdabb és legfejlettebb eljárási szerkezet tehát permanensen a jogra jellemző, melynek szervezete átalakítja-humanizálja a hatalmat és a harcot. A jognak köszönhetően a szervezett hatalom többé már nem – vagy nem csak – az egyoldalú beavatkozás pozitív hatalmának bizonyul, hanem az egyoldalú beavatkozással szembeni ellenállás negatív hatalmává transzformálódik; a jog végül is negatív hatalommá, viszonylagos szabadsággá is szervezi a társadalmi hatalmat. Horváth a következő hasonlattal fokozza ennek a folyamatnak a jelentőségét:

a jog a hatalom fejlődésének olyan szaka, mint a betegségének a gyógyulás, s a műveletlenségének a művelődés. S habár a hatalmi törekvések mindenkor a jog élősdijei maradnak, jelentőségük nem több, mint az élősdieké. Ahol joguralom van, ott a hatalom a legfejlettebb eljárásszerkezeten keresztül az elvont szabályok, általános elvek, az elemi erkölcs és igazságosság, a közszabadság uralmává finomodott és lényegült át.

A jog tehát minderre tekintettel az eljárás felsőfokává, valamely adott társadalom kvintesszenciájává, a legintézményesebb eljárássá magasztosul.  [25]

Túl azon, hogy az említett művében Horváth elismeri, hogy a történelem során az eljárási szerkezet fejlődése a vizsgált periódusokat tekintve mégiscsak a szuverén államban tetőzött, megismétli a Jogszociológiából már ismert verdiktjét: az „európai nacionalizmusnak és kapitalizmusnak” ezt a legfejlettebb eljárási szerkezetét kikezdte az ipari forradalom, a világgazdaság és a haditechnika fejlődése. Következésképpen meglátása szerint nem szabad a jogot – a mindenkori legfejlettebb eljárási szerkezetet – az állammal azonosítani, hiszen az utóbbit csupán a jogtörténet bizonyos periódusaiban lehet(ett) a legfejlettebb jogintézményként lokalizálni. [26] Horváth A jogelmélet vázlatában a szuverenitás konkrét definíciójával is szolgált, kiemelve, hogy az – mint az államnak „csak egyéb területi jogközösségekkel szemben kizárólagos kiváltsága” – nem abszolút, hanem viszonylagos fogalom. Az állam – mint területi jogközösség – szuverenitása pro forma nem zárja ki más jogközösségek – példának okáért az egyház, a munkaszervezetek, nemzetek, kisebbségek, és így tovább – szuverenitását. Nota bene nem zárja ki más államok, sőt a nemzetközi jogközösség szuverenitását sem. [27] Horváth ezzel a kijelentésével a nemzetközi jogközösség, és az egyéb – „nemzeti hatókörrel” rendelkező – jogközösségek irányába is cáfolni igyekezett a szuverenitás abszolút mivoltát.

A szuverenitás elméletei az Angol jogelméletben

A pápaság és a császárság küzdelmének angol manifesztuma

 A szuverenitáselméletek történeti fejlődésének ívét – az angolszász térségre koncentrálva – Horváth az Angol jogelméletben járatta csúcsra. Az angol jogelméletre fókuszálása hátterében az „angol szellem világnézeti hagyományai” iránti rajongás állott: Horváth szavaival élve ugyanis

az angol nevelés eszménye, az angol gazdálkodás, ipar, kereskedelem, az angol társadalmi berendezkedés, az angol alkotmány, az angol világpolitika, maga az egész brit birodalom és maga az angol jog mi egyéb, mint a végletekig kifinomodott egyensúlyérzéknek egy-egy csodálatos teljesítménye.” [28]

Amint az köztudott, a szuverenitás-elméletek egyik ideológiai síkon játszódó – bár időnként a fegyveres konfliktus bekövetkezéséig eszkalálódó – előzménye a regnum és a sacerdotium hosszúra nyúló, az autoritás birtoklásáért vívott küzdelme volt; a kérdés ekkor annak eldöntése körül forgott, hogy ki tekinthető a tekintély valódi forrásának. Miután 829-ben Wormsben a püspökök kijelentették, hogy az egyház az állam felett fennhatósággal bír, az állam korábbi pozícióit fokozatosan az egyház foglalta el csaknem minden téren, kezébe véve a fontosabb igazgatási ágakat. Az eme fejlemények ellen tiltakozókat gyakran illeték azzal a stigmával, hogy egy élő test, Krisztus testének szétszakítását akarják elérni. [29] Az államelmélet fejlődésére is kihatással lévő „tusa” folyamán némely teológus a pápát, míg mások inkább a császárt jelölték meg a „szuverenitás” letéteményeseként. A tekintély monopolizálása tárgyában folytatott konfrontáció angol „leszüremkedése” William Ockham nevéhez fűződik, aki a pápai hatalom korlátozását hirdetve ama álláspont mellett cövekelt le, hogy a császárnak és a pápának kölcsönösen befolyást szükséges biztosítani egymás ügyeibe. Sőt úgy gondolta, hogy a papság és a laikusok peres ügyei, de még a pápa bűncselekményei is a világi bíróság által tárgyalandók. Az egyházi vagyon az állam számára adózik, és ha a pápa vagy a klérus ellenáll az államhatalom parancsainak, akkor akár tényleges erőszakot is kell velük szemben alkalmazni, mert az állam igényt tarthat az engedelmességükre. A pápa részére ugyanakkor szintén biztosította a kontroll lehetőségét a világi ügyek felett: a trónutódlás megszűnése esetén a pápa vikáriusként léphet fel, ő koronáz, a trónról leteheti az igazságtalan császárt, sőt az alattvalókat is felmentheti a császárral szemben fennálló engedelmeskedési kötelezettség alól. Egy komoly megszorítást azonban mégiscsak tett Ockham, ti. a pápa jogosítványa nem terjed ki a fizikai erőszak alkalmazásának lehetőségére. [30]

 Thomas Hobbes uralkodói szuverenitása

A vallás-és polgárháborúkkal sűrűn tarkított anarchikus időszak, a kiskirályok és oligarchák uralta territóriumok meghaladásának igénye, a születőben lévő kapitalizmus jogbiztonság iránti szükséglete, továbbá az egyeduralkodók abszolutista törekvéseivel kapcsolatos konfliktusok, tehát egy erős, a jogot monopolizáló, és a törvények érvényesülését kikényszerítő nemzeti hatalom felépítésének szándéka végül életre hívta a szuverenitás első, átfogó elméleteit. [31] Az új elméleti alapnak egyértelmű és határozott megoldást kellett kínálnia az államon belüli hatalmi viszonyok problémájára. A lassan kibontakozó racionalizáció nyomán azonban fokozatosan háttérbe szorult a legitimáció szakrális komponense, így a szekularizáció folytán már nem lehetett az uralkodói hatalom legitimáló tényezője a vallás és az isteni megalapozottság. Émile Durkheim a jelenség kapcsán arról értekezett, hogy a „vallási szankciók ereje és méltósága nélkül” az emberiség számára nem maradt

más felsőbbség, mint a racionális belátás, melynek nincs szüksége misztikumra, emberfeletti hatóerők megszemélyesítésére, a végtelen és kiszámíthatatlan előtt térdre kényszerülő félelemre, mert látja, és egyre jobban látja, a társas életben éppúgy, mint a fizikai világban, az összefüggéseket.” [32]

A francia Jean Bodin és az angol Thomas Hobbes ezt az elméleti igényt igyekeztek kielégíteni, az erős nemzeti hatalom szükségessége mellett szállva síkra, és sürgetve a törvényes rend zálogaként funkcionáló erős hatalom megkonstruálását. Az új doktrína lényege, hogy az alattvalóknak azért kellett követniük az uralkodói pozícióban lévő személy által alkotott jogot, mert ő a szuverén.

Az uralkodói szuverenitást mindent vagy semmit alapon fogták fel, azaz vagy korlátlanként, vagy nem létezőként. A tan szerint egy adott területi egységen belül csak egy végső és korlátlan döntési központ létezhet, ezt pedig nem lehet megkérdőjelezni sem belülről (belső aspektus), sem kívülről (külső aspektus).” [33]

E koncepciók persze az abszolút állam uralkodójának hatalmát igyekeztek igazolni: a szuverenitás elmélete az abszolút hatalomra törekvő fejedelmeket és királyokat patronáló ideológiai „támasszá” vált. Bodin fejedelmi szuverenitása és Hobbes Leviatánja valódi „felségnek való vidéket” igyekezett varázsolni a korábbi territóriumokból.

Az abszolút hatalom lényegi mivoltát szimbolizálja I. Jakab angol királynak a Parlamenthez címzett beszéde (1609. március 1.), amelyben – többek között – az alábbi kinyilatkoztatást tette:

a monarchia a legfontosabb entitás a Földön: a királyok nemcsak Isten földi helytartói, akik Isten trónján ülnek, hanem az Isten által maguk is isteneknek neveztettek.” [34]

Jakab imperatív élű interpretációjában a skót és az angol király hódítás, nem pedig választás alapján uralkodik, ebből kifolyólag pedig „korlátlan ura országának és népének”. Hatalma „minden jognál korábbi”, ezért a monarcha minden jog forrásának is tekinthető; a szuverén és a jog relációjában így az előbbit illeti a feltétlen elsőbbség. [35] Ennek ellentételezéseként azonban Sir Edward Coke már ekkor arra hívta fel Jakab figyelmét, hogy a

Magna Charta olyan legény, aki nem tűr szuverenitást, és kitanítja a királyt a jog szupremáciája felől.[36]

Horváth kellő részletességgel és tudományos alapossággal tárgyalta Hobbes elméletét, [37] amelyet a terjedelmi kötöttségekre figyelemmel csak vázlatosan – és a szuverenitásra koncentrálva – áll módunkban összefoglalni. Hobbes a Leviatán, avagy az egyházi és a világi állam anyaga, formája és hatalma (Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill) című munkájában (1651) alapozta meg az uralkodói szuverenitás koncepcióját. Ebben a konstrukcióban, amely a klasszikus szerződéselméletek közé sorolható, minden hatalmat és erőt egyetlen személyre vagy testületre ruháznak át azért, hogy a szuverén az egyesek akaratát „szótöbbséggel egyetlen akarattá alakítsa”. Az egymással alávetési jellegű szerződést (pactum subiectionis) kötő [38]emberi sokaság tehát a hatalom letéteményesére ruházza azt a jogot, hogy kormányozzon.

[Ezt] az egyetlen személlyé egyesült sokaságot államnak, latinul civitasnak nevezzük. És így születik meg az a nagy Leviatán, vagy hogy tiszteletteljesebben fejezzem ki magamat, az a halandó Isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük.” [39]

A hobbesi szisztémában az emberek azért mondtak le a szuverén javára a természeti állapotban még létező jogaikról, mert eme körülmények közepette mindenki háborút folytatott mindenki ellen (bellum omnium contra omnes, warre of every man against every man), és az ember embernek farkasa volt (homo homini lupus est). Az emberi élet ebben a helyzetben magányosnak, szegényesnek, állatiasnak és rövidnek bizonyult. [40] A sokaság ezért az értelmét használva, és a félelemtől hajtva elfogadta, hogy a békés együttélés szabályainak betartásához kényszerítő instrumentumra: az állami hatalomra van szükség. A szuverén hatalom feladata, hogy fenntartsa a közrendet és a közbiztonságot, a védelmet és békét, illetve lehetőség szerint jólétet és szabadságot nyújtson; akaratának ugyanakkor minden egyes szerződő fél alá van vetve – a szuverén viszont senkinek sem tartozik engedelmességgel, mert nem részese a szerződésnek. A szuverén a jogállapotban élő közösséggel szemben is mintegy a „természeti állapotban” marad, vagy legalábbis annak a határán van: a törvény felett, és a törvényen kívül áll.

A szuverén legfeljebb kedvezményezett harmadik személy, akinek javára mindenki lemondott a saját jogáról.” [41]

A szuverénnel szembeni engedelmesség kötelezettsége mindaddig háramlik az alattvalókra, ameddig fennáll a szuverén azon hatalma, amellyel védeni képes az engedelmeskedőket. [42] A Leviatánnak tehát „kordában kell tartania” a polgárokat, és a szankció kilátásba helyezésével a megállapodások teljesítésére, illetve a természeti törvények betartására kell szorítania őket. Az állami közhatalom hordozójának ereje ebben a konstellációban valóban akkora, mint a bibliai Jób könyvében szereplő tengeri szörnyé:

akkora hatalommal rendelkezik, hogy a megfélemlítés eszközével élve mindenki akaratát a belső békére, és a külső ellenséggel szembeni összetartásra irányíthatja.” [43]

Milyen konkrét jogosítványokkal rendelkezik egy ilyen „instituált” hatalom? Az uralkodó felségjogai közé tartozik annak megítélése, hogy mely nézetek szolgálják a békét, illetve melyek károsak arra; megilleti a törvényhozás joga, az igazságszolgáltatás joga, a háborúindítás és a békekötés lehetősége, a hivatalnokok kinevezésének és irányításának joga, a jutalmazás és a büntetés joga, a pénzverés, a kiskorú vagyona és személye feletti rendelkezés, végül pedig a vásárhelyek kijelölésének joga. [44] A „társadalmi szerződés” azonban nem bontható fel: az említett jogköröktől

„a szuverént még az őt intronizáló szerződéstől való általános elállás sem foszthatja meg, mert a jogok és kötelezettségek komplexumát a szerződő felek többé nem mondhatják fel.” [45]

Hobbes elméletének – még ha csökevényes formában is – sikerült a középkor univerzális teológiai rendjét egy szintén a teljesség igényére törekvő metafizikai renddel felváltania; az állam ekként kiszámíthatóan működő mechanizmussá vált. A koncepció valódi értelme és nóvuma abban áll, hogy a szerződéselméletek első igazi klasszikusának sikerült egy olyan modellt konstruálnia, amelyben az elkülönült közhatalom a polgárok (ebben a terminológiában még alattvalók) megegyezésének eredménye; ezért csak akkor tekinthető jogszerűnek, következésképp elismerésre méltónak és legitimnek az állami rend, ha az annak alávetettek önként beleegyeznek annak fennállásába. [46] A szuverenitás elvi alapot teremtett a belpolitikai rend létrehozására és megőrzésére – akként, hogy az uralkodó az „isteni eredetű” törvények magyarázója helyett a társadalom fenntartása érdekében a törvények megalkotója lett. Ennek köszönhetően nem volt ugyan a törvényekhez láncolva, de azért teljesen önkényesen sem uralkodhatott.

 A joguralmi paradigma győzelme

Az abszolutizmus állama átmenetileg (a polgári forradalmakig ívelően) maga alá tudta rendelni ugyan a társadalmat, azonban a szuverenitás kiemelésével, valamint a racionális(abb) államberendezkedésre való törekvéssel bizonyos szempontból már a modern polgári állam kialakulása felé is mutatott. A dinasztikus államot hamarosan felváltotta a polgári állam entitása. Az új rendszer legitimálását szolgáló bodini és hobbesi szuverenitáselméletek így az államszuverenitás kategóriájának kialakulásához vezettek. [47] A XVII. század végétől kezdve az abszolút szuverenitás koncepciói háttérbe kezdtek szorulni; az angol John Locke és a francia Montesquieu tevékenysége nyomán egyre inkább a hatalom korlátozása, illetve a hatalmi ágak elválasztásának elmélete kapott nagyobb nyilvánosságot és elismertséget – ekként nagyobb reputációra is tehetett szert, az abszolút szuverenitás korábbi elméleteinek kontójára növelve befolyását.

Locke valóságos forradalmat indított el azon meglátásaival, hogy az emberek „jogfeladásának” célja az élet, a szabadság és a tulajdon jobb megóvása, hogy a közjó a törvényhozást is korlátozza, illetve hogy a törvényhozó hatalmat csak érvényes, kihirdetett, hatályban lévő törvények alakjában, és „közismeretes tekintéllyel” felruházott bíróságokon keresztül lehet gyakorolni. Felfogásában minden kormányzat megbízásnak (trust) minősült. A „megbízási szerződés” megkötésénél a hatósági személyek pusztán egyszerű polgárokként voltak jelen, a kormányzati hatalom ezért feltételes engedély vagy megbízás, amely elvész, ha a szerződésben foglalt feltételeket megsértik. [48] Horváth nem véletlenül értékelte tehát Locke elméletét a polgári jogközösségbe való átmenet kidolgozásaként. [49]

Angliában a XVI-XVII. század folyamán több érdekcsoport is vetekedett a hőn áhított hatalomért, elvitatva egymás autoritását. Ezen intézményi harcok előbb a polgári forradalomban (1642-1652), majd az ún. dicsőséges forradalomban (1688) kulminálódtak. A forradalom nyomán egyértelműen korlátozták a király és helytartója hatalmát, illetve növelték a Parlament hatáskörét, többek között a gazdasági intézményekről való döntés jogát telepítve hozzá. A dicsőséges forradalom megteremtette a politika színteréhez való széles(ebb) körű társadalmi hozzáférés lehetőségét, és letette a pluralista társadalom alapköveit is. Az 1688-as esztendőt követően a döntéshozatal joga a Parlamentre szállt, így a liberális Locke megállapításai győzedelmeskedtek a hobbesi tanok felett. Az abszolút szuverenitás elméleteivel szembeni első nagyobb kihívás tehát mindenképpen a hatalomgyakorlás jogi keretek közé szorításának kimunkálása volt. A modern alkotmányosságnak az abszolút hatalom fennállását igazolni kívánó konstrukciókkal szembeni vitathatatlan előnye, hogy felállította a kormányzati hatalom korlátait, és alapvető szemléletváltást kényszerített ki: „a hatalom alkotja a jogot” logikájával szemben itt már „a hatalom alapja a jog” (lex facit regem) elve érvényesült. [50] A hatalmak elválasztása elve mentén sikerült a korábbi hatalomkoncentrációt kikezdeni, és a hatalomgyakorlást a belső, szervi tagozódás kikényszerítésével az „igazságosságra” kényszeríteni, azaz elérni, hogy a hatalom gyakorlója a hatalomgyakorlás helyessége feletti ítélkezésnek ténylegesen is alávesse magát. [51] A történelmi fejlemények hatására lényegi változás következett be a szuverenitás feltétlenségével kapcsolatos felfogásban: az alkotmányos államok standardjává vált az abszolút szuverenitás koncepciójával való szakítás, az emberi jogok elismerése, garantálása és érvényre juttatása.

A rule of law, azaz a jog uralmát tételező szemlélet ekként fokozatosan felül tudott kerekedni a korábban érvényesülő felfogáshoz (a rule by law koncepciójához) képest. Az uralkodói hatalom széles bázis által igényelt korlátozása nyomán lassan evidenciaként kezdett hatni, hogy a szuverenitásnak vannak bizonyos korlátai. A jogállamiság ideálja ekként kollízióba került a szuverenitás hagyományos felfogás szerinti fogalmával, és hamar gyökeret vert az a Humboldt által (is) teoretizált gondolat, miszerint az államnak szükségtelen az állampolgárok szabadságát korlátoznia, és az állam hatókörét legfeljebb a polgárok egymástól és a külső ellenségtől való megóvásához szükséges mértékűre szabad kiterjesztenie. [52]  Az imperatív elmélet és az etatista tradíció ennek eredményeként egyre inkább csak periférikus jelleggel tudott érvényesülni, bár néhány képviselője – így például a Horváth által meglehetős részletességgel elemzett John Austin – időleges jelleggel az államelméleti fejlődés fősodrába is tudott kerülni.

Bár Horváth szellemi teljesítményének zenitjén kétségtelenül Austin imperatív elméletének kritikája áll, és ennek elemzése imponálóan és csábítólag hat egy államelméleti kutatást végző számára, ezt az elemzési keretet a következőkben mégis elhagyjuk. Aki Austin recepciója iránt érdeklődik, bátran forgathatja Szabó Miklós, Takács Péter, Cs. Kiss Lajos és mások írásait. A következőkben inkább a szuverenitás fogalmában Horváth Barna tevékenysége után bekövetkezett változásokat igyekszünk áttekinteni, választ adva egyúttal a tanulmány címében feltett kérdésre is: ment-e a szuverenitáselméletek által a világ elébb?

A szuverenitás fogalmában bekövetkezett változások értékelése

Az elmúlt évtizedekben valóságos társadalomtudományi közhelynek számított annak rögzítése, hogy

az államok kezében az 1648-as vesztfáliai békétől kezdődően felhalmozott szilárd hatalmi koncentrációnak vége, legalábbis egy időre.[53]

A mainstream tudományos berkekben egy időre számos szerző számára vált standarddá a nemzetállam teljes „elföldeléséről” való értekezés. Sokan kezdték citálni – még ha teljesen más kontextusban is – Leninnek a marxi és engelsi államelhalási sémából kibontott meglátásainak konzekvenciáit, vagy feleleveníteni Godwinnek a „kormányzat eutanáziájáról” írott gondolatait. [54] Vitathatatlan tény, hogy a globalizáció eliminálta a szuverenitás klasszikus, bodini vagy hobbesi értelemben vett tartalmát. David Held klasszikussá vált munkájában öt olyan problémát nevesített, amellyel a modern államnak működése során szembe kell néznie. Ezek az alábbiak: a kormányoknak egyre kevesebb lehetőségük van a hatékony szabályozás érvényesítésére; csökkent a kormányok állampolgárokra gyakorolt befolyása; a tradicionális állami feladatokat mindinkább a nemzetközi kooperáció révén kell teljesíteni; megnövekedett az államok közötti integráció intenzitása foka; végül a nemzetközi szervezetek és intézmények száma permanens jelleggel növekedik. [55]

A nemzetállamok gazdaságpolitikai mozgástere napjainkra a korábbi állapotokhoz képest radikális mértékben lecsökkent, nem függetlenül a gazdaságpolitikai arénában az 1970-es évek derekától bekövetkezett változásoktól. A globalizációval összefüggő folyamatok feletti nemzetállami, nemzetgazdasági diszponálás lehetősége egyértelműen korlátozódott, hatékonysága pedig csökkent. Ennek hátterében a gazdasági folyamatok internacionalizálódása, a korábbi gazdaságirányítási rendszerek tudatos meggyengítése (a keynesiánus alapokon szerveződő keresletösztönzés és az állam által nyújtott gazdasági támogatások visszaszorítása, a maastrichti kritériumok teljesítésének kötelezettsége), az egyes gazdaságpolitikai funkciók nemzetközi szervezetekhez (WTO, EU) történő delegálása, illetve a nemzetközi pénzügyi intézmények adóssággal kapcsolatos feltételei állnak. [56] A nemzetállamok szintje felett szerveződő, globális hatókörű szabályozó intézmények (IMF, Világbank) persze pro forma tagországokból rekrutálódnak (illetve a WTO-t konstituáló Marrakesh-i egyezményt szuverén államok ratifikálták), de ezen a szerveződési szinten tevékenységük már függetlenedett a nemzetállami érdekektől (hacsak az USA döntéshozatali szempontból szemlélve többségi befolyását, és az amerikai tőke érdekeinek képviselete során játszott szerepét nem tekintjük kivételnek). Valójában ezek a „szabályozó hatalmak” a deregulált jóléti állam helyén keletkezett „szabályozási vákuum” betöltését igyekeznek megvalósítani a re-regulációs tevékenység során, de akként, hogy az új normákat a globális tőke reprezentánsainak „globális szabad versenyt” preferáló, a nemzetközi szabadversenyt mindenek elé helyező felfogásának megfelelően töltsék meg tartalommal, primátust szerezve a globális tőke érdekeinek a társadalom, illetve a centrumországok érdekeinek a félperiféria, illetve periféria államai felett. A nemzetállamok ebben a szisztémában arra vannak kárhoztatva, hogy az ezen, immáron nemzetállamok feletti szintről megfogalmazott szabályok végrehajtása felett őrködjenek.

Összefoglaló jelleggel kiemelhető, hogy a vesztfáliai paradigma meghaladását követően már nem pusztán a nemzetállam tekinthető az autoritás egyetlen forrásának. Noha az államok megőrizték alapvető fontosságukat, a nem állami szereplők szélesedő spektruma rendelkezik egyre növekvő mértékű képességgel arra nézve, hogy strukturálja a globális politikát, illetve gazdaságot. Ráadásul a nemzetállamokra hárul az a kellemetlen feladat is, hogy legitimálják az egyes nemzetek feletti „kormányzó mechanizmusok” hatalmát. A globális kapitalizmus keretei közepette az elviekben szuverén nemzetállamok gyakran találkoznak szembe más, akár az állami reputáció megtépázására is képes szereplőkkel a globális erőtérben.  Matthews már említett tanulmányában a hatalom megváltozásának (power shift) világméretű folyamatáról írt, amelynek során az állam szuverenitása olyan „állam alatti”, „állam melletti” és „állam feletti” szereplőkre tevődik át, mint a transz-és multinacionális vállalatok, a nem kormányzati szervezetek, illetve a diffúz civil társadalmi kezdeményezések. Ez a nemzetközi szereplők számának növekedéséhez, valamint az egymással versengő, sokféle lojalitási várakozások kialakulásához vezetett. A hatalom és a szuverenitás diffúziója, „szétszóródása” azt a folyamatot erősíti, amely a hagyományos hatalom csökkenését, és a klasszikus hatalompolitika megszűnését eredményezi. [57] Az államközpontú politikát felváltja a hálózati társadalom új ágenseinek szövevényes konglomerátuma. A globális erőtérben a gazdasági és a politikai szerveződés nagyhatalmú, nem területi formái jönnek létre, értve ez alatt a multi-és transznacionális vállalatokat, a nemzetközi szabályozó ügynökségeket, vagy akár a transznacionális mozgalmakat is. A nemzetállam szerepe egyáltalán nem vész el, csak átalakul: az autoritás szétszóródik a köz-és magánjellegű ágensek között, valamint a lokális, nemzeti, regionális és globális szinteken. Maga a szuverenitás, és az alapvetően a nemzetállamokhoz köthető terület is a nemzetközi rendszer alapvető elemei maradnak, de átalakulnak, „decentralizálódnak”, és részben az államon, valamint a nemzeti területen kívül elhelyezkedő környezetben érvényesülnek. A szuverenitás a rendszer alapvető sajátossága marad, de most már szélesebb intézményi körben pozícionálódik: a „legfelsőbb hatalom” pozíciójából kiesett nemzetállam kénytelen munkamegosztást kialakítani az új, nemzetek feletti szervezetekkel, szabályozó hatalmakkal. Ma is jelentős fokú szuverenitás van tehát a világban, csak a koncentrálódási helyei bővültek ki. [58]

A nemzetállamok a globális kapitalizmus korában – bár várhatóan sokáig fennmaradnak és kulcspozícióval fognak rendelkezni – a tágabb hatalmi hálózatok csomópontjaivá válnak. Castells arra a megállapításra jutott, hogy

a nemzetállamok megőrizhetik döntéshozó képességüket, de minthogy hatalmak és ellenhatalmak hálózatának részeivé váltak, a több forrásból eredő tekintély és befolyás megnyilvánításának tágabb rendszerétől függnek. (…) A hatalom nélküli nemzetállam keretein túlmutató új hatalmi viszonyokat úgy kell értelmeznünk, mint a globális instrumentális hálózatok sajátos identitás alapján történő ellenőrzésére való, vagy a globális hálózatok felől szemlélve, mint bármely identitás elfojtására való képességet a nemzetek feletti instrumentális célok teljesítésében.[59]

A 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válságot követően az erős államot ismételten az argumentáció középpontjába emelő vélemények mellett is el kell fogadnunk a tényt, hogy a nemzetállamok hagyományos, bodini vagy hobbesi értelemben vett szuverenitása a XX. és a XXI. századra egyre képlékenyebbé válik. Az állami közhatalom azonban nem tűnt el, csak egy globális konglomerátum egyik fontos összetevőjévé vált: a tényleges politikai irányítás egyetlen működőképes formája ennyiben a nemzetállamokból, nemzetközi intézményekből, nemzetállamok társulásaiból, regionális és helyi kormányzatokból, valamint nem kormányzati szervezetekből összeálló architektúra. [60] A nemzetállamok tehát továbbra is jelen vannak a globális színpadon, de a szinte korlátlan jogosítványokkal felruházott Leviatán szerepét fel kell adniuk: a szuverenitás egyedüli reprezentánsaiból a „megosztott” vagy „szétszórt” szuverenitás nem elhanyagolható, sőt megkerülhetetlen, stratégiai szereplőivé alakultak át.

A szuverenitáselméletek mérlegét megvonva, és a korábbiakban kissé provokatív éllel feltett kérdésre válaszolva immáron leszögezhetjük, hogy a világ egyértelműen elébbre ment a szuverenitás különböző elméletei által. A nemzetállami szuverenitás első átfogó elméletei a korábbi kaotikus – esetenként anarchikus – állapotok alól húzták ki a talajt, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy a nem területi alapon szerveződő entitások, a „területhez nem köthető” városállamok, a különböző városi és kereskedelmi ligák, feudális notabilitások, és az egyéb nem állami szereplők kiestek a politika-alakítás frontvonalából. Innentől kezdve egy centralizált, integrált területet átfogó hatókörű entitás számára parcellázták ki a hatalomgyakorlás terepét, ahol is a kormányzat monopóliummal rendelkezik a társadalmi ellenőrzés eszközei felett (az erőszak monopolizálása, a hadsereg és a diplomácia feletti diszponálás, a szerződéskötések ellenőrzése).

Amint láttuk, a szuverenitás elméletei nem csak arra voltak alkalmasak, hogy az abszolutista uralkodók számára legitimálják a hatalmat. A demokratikus és a joguralmi komponensek megjelenése, majd egyre fontosabbá válása azt eredményezte, hogy a Leviatán megszelídült, és a parlamenti szuverenitás, valamint a népszuverenitás princípiumai számára adta át a parkettet. Amint láttuk, még Horváth Barna is a társadalmi fejlődés szükségszerű fejleményének látta, hogy a „legfejlettebb eljárási szerkezet” legalább időlegesen a szuverén nemzetállam irányába kulminált. A globalizációs és regionalizációs fejlemények viszont alapjaiban kezdték ki a szuverén nemzetállamról vallott tradicionális meglátásokat, és egy olyan korban vagyunk kénytelenek élni, amikor

a demokratikus vitától függetlenedett és az általános választójognak alá nem vetett politikai hatalmak vezetik a Földet, és szuverénként döntenek lakóik sorsáról, s anélkül, hogy bárminő ellenhatalom korrigálná, módosítják vagy hozzák meg döntéseiket.[61]

Nem akarjuk természetesen eltúlozni a XXI. századra nézve a szuverenitás jelentőségét, de ezzel a szituációval szemben úgy gondoljuk, hogy mégiscsak a legitim módon megválasztott, és a választói felhatalmazást bizonyos fokon reprezentáló kormányzat lehet az, amely „elszabadult világunkban” képes lehet helyreállítani az állampolgárok részéről megrengett bizalmat, és a polgárok elvárásaira reflektálva renoválni a jólét, a szabadság és a biztonság korunkra ugyancsak állagát vesztett építményét.

[1] Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 435. p.

[2] Bodin, Jean (1576): Six Books of the Commonwealth. Impensis G. Bishop Publisher, London, 1606, pp. 153-182.

[3] Grotius, Hugo (1625): On the Rights of War and Peace. John W. Parker, London-Cambridge, 1853, 37. p.

[4] Brubaker, Rogers (1996): Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe. Seventh printing. Cambridge University Press, Cambridge, 2004, 2. p.

[5] Török Árpád: A szuverénitás, in Magyar Szemle, 46. kötet, 1-3. szám (1944), 8. p.

[6] Takács Péter a maga részéről amellett érvel az Államtan című kötetben, hogy a szuverenitás fogalmának mind az eredeti, mind a később felvett jelentései teljes mértékben elvesztek, és eleve tévedés volt a szuverenitás és az állam összekapcsolása. Lásd Takács Péter: Államtan. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2011, 308. p.

[7] Kelsen, Hans (1931): A szuverenitás fogalmának változása, in Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003, 603. p.

[8] Szabó József: Hatalom, szabadság, szuverénitás, in Társadalomtudomány, XVI. évfolyam (1937), 249. p. Idézi Szabadfalvi József: Szuverenitás-koncepciók a 20. század első felének magyar jogirodalmában, in Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, 2013/1. szám, 58. p.

[9] Cs. Kiss Lajos: Horváth Barna és John Austin – az imperatív jogelmélet kritikája, in Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016. évi 7. szám, 25. p.

[10] Gneist, Rudolf: A jogi állam. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1875, pp. 18-19.

[11] Takács Péter: Előszó, in Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 14. p.

[12] Horváth Barna (1934): Jogszociológia. A jog társadalom-és történelemelméletének problémái. (Ford.: Zsidai Ágnes.) Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 311. p.

[13] Horváth: op. cit. (1995), 312. p.

[14] Austin, John: The Province of Jurisprudence Determined. Second Edition. John Murray, London, 1861, 218, 226. p.

[15] Ehhez lásd Pound, Rocoe: Law in Books and Law in Action, in American Law Review, Vol. 44., No. 1. (1910), pp. 12-36.

[16] Zsidai Ágnes: Jogi szuverenitáselmélet Horváth Barna és Bibó István jogbölcseletében, in Jogtudományi Közlöny, LXVIII. évfolyam, 12. szám (2013), 605. p.

[17] Horváth: op. cit. (1995), pp. 327-328.

[18] Heller, Hermann: Die Souveränität. Ein Beitrag zur Therorie des Staats-und Völkerrechts. Walter de Gruyter & Company, Berlin – Leipzig, 1927, 13. p.

[19] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 12., 42. p.

[20] Horváth: op. cit. (1995), 329. p.

[21] Horváth: op. cit. (1995), pp. 265-266.

[22] Dahl, Robert A.: Polyarchy. Participation and Opposition. Yale University Press, New Haven – London, 1971

[23] Paczolay Péter: A jogállam káprázatától az angol jogelmélet valóságáig Horváth Barna írásaiban, in Jog-Állam-Politika, III. évfolyam, 4. szám (2011), 6. p.

[24] Horváth Barna: Joguralom és parancsuralom, in Katolikus Szemle, 50. évfolyam, 10. szám (1936), 609., 612. p.

[25] Horváth Barna (1937): A jogelmélet vázlata. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2004, 22., 24., 40-42. p.

[26] Horváth: op. cit. (2004), 72. p.

[27] Horváth: op. cit. (2004), 173. p.

[28] Horváth Barna: A common law ideológiája és a jogismeret ideológiája, in Társadalomtudomány, X. évfolyam, 3. szám (1930), 87. p.

[29] Tegzhe Gyula: Szerves társadalomtani elméletek és az állam személyiségének theóriája. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1900, 65. p.

[30] Horváth Barna (1943): Angol jogelmélet. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2011, pp. 23-24.

[31] Jakab András: A szuverenitás fogalmának megszelidítése – érvelési variációk az európai integráció állandó problémájára, in Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia. Konferenciatanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Szent István Társulat, Budapest, 2008, 245. p.

[32] Durkheim, Émile: L’éducation morale. (Cours de sociologie dispensé à la Sorbonne en 1902-1903). Idézi: Hort Dezső: Durkheim Emil, in Korunk, XV. évfolyam, 3. szám (1940. március), 199. p.

[33] Jakab: op. cit. (2008), 246. p.

[34] McIlwain, Charles Howard (ed.): The Political Works of James I. Reprinted from the Edition of 1616. Harvard University Press, Cambridge, 1918, 307. p.

[35] Horváth: op. cit. (2001), 112. p.

[36] „Magna Charta is such a fellow that he will have no Sovereign.” Idézi: Holdsworth, William Searle: A History of English Law. Vol. V. Methuen & Co., Ltd., London, 1924, 451. p.

[37] Horváth: op. cit. (2001), pp. 125-158.

[38] Takács Péter (szerk.): Államelmélet I. A modern állam elméletének előzményei és történeti alapvonalai. Szent István Társulat, Budapest, 2009, 166., 174. p.

[39] Hobbes, Thomas: Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill. Printed for Andrew Crooke, at the Green Dragon in St. Pauls Church-yard, London, 1651, pp. 131-132.

[40] Hobbes: op. cit. (1651), pp. 96., 98-99.

[41] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 111. p.

[42] Horváth: op. cit. (2001), 142. p.

[43] Hobbes: op. cit. (1651), 131., 132. p.

[44] Hobbes: op. cit. (1651), pp. 133-141.

[45] Horváth: op. cit. (2001), 148. p.

[46] Takács: op. cit. (2009), 164. p.

[47] Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Complex Kiadó, Budapest, 2008, 43. p.

[48] Locke, John (1689): Two Treatises of Government: In the Former, The False Principles and Foundation of Sir Robert Filmer, And His Followers, Are Detected and Overthrown. The Latter Is An Essay Concerning The True Original, Extent, and End of Civil Government. Printed for Awnsham Churchill, at the Black Swan in Ave-Mary-Lane, by Amen-Corner, London, 1690, 261., 270-277., 342. p.

[49] Horváth: op. cit. (2001), pp. 171-187.

[50] Kriele, Martin: Einführung in die Staatslehre. Die geschichtlichen Legitimitätsgrundlagen des demokratischen Verfassungsstaates. Kohlhammer, Stuttgart, 2003, 81. p.

[51] Bibó István (1947): Az államhatalmak elválasztása egykor és most, in Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet.1945-1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 377. p.

[52] Humboldt, Wilhelm von (1792): Eszmék az állam hatásköre határainak megállapítására, in Paczolay Péter – Szabó Máté (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Szöveggyűjtemény. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999, 181. p.

[53] Matthews, Jessica: Power Shift, in Foreign Affairs, Vol. 76, No. 1. (Jan/Feb 1997), 50. p.

[54] Lenin, Vlagyimir Iljics (1917): Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban, in V. I. Lenin művei. 25. kötet (1917. június-szeptember). Szikra Kiadó, Budapest, 1952, pp. 422-423., 497-498.; Godwin, William: An Enquiry Concerning Political Justice and its influence on General Virtue and Happiness. Printed for G. G. J. and J. Robinson, London, 1793. Az elmélet összefoglalása: Horváth: op. cit. (2001), pp. 267-271.

[55] Held, David: Political Theory Today. Stanford University Press, Stanford, California, 1991, pp. 196-235.

[56] Farkas Péter: Röviden a globalizáció fogalmáról, in Csáki György– Farkas Péter: A globalizáció és hatásai. Európai válaszok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008, 16. p.

[57] Matthews: op. cit. (1997), pp. 65-66.

[58] Sassen, Saskia (1996): Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, pp. 46-47.

[59] Castells, Manuel (1997): Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet. Az identitás hatalma. Gondolat – Infonia, Budapest, 2006, pp. 417-418.

[60] Castells: op. cit. (2006), 424. p. nyomán

[61] Idézi: Szigeti Péter: Társadalomkutatás – mi végre? Politikatudomány. Alkotmányjog. Világrendszerelmélet. UNIVERSITAS-GYŐR Nonprofit Kft., Győr, 2011, 255. p.

„Kinek az álma múlik a közérdeken?” – III. rész

Kinek az álma múljon a közérdeken?

A 2008 őszén az amerikai jelzálogpiacról indult, majd az egész világot behálózó globális pénzügyi és gazdasági válságot sokan tekintik fordulópontnak az államról és a civilizációkról való gondolkodás történetében, s egyre több szimptómája mutatkozik annak, hogy valóban fordulóponthoz – ha úgy tetszik, trendfordulóhoz – érkeztünk. Az alsó rétegek lecsúszása, és a középosztály lecsúszástól való félelme egyre-másra szüli meg a rend iránti vágyat, és a társadalmat válságba sodró erők kormányzati úton történő megregulázásának igényét. A szociális bizonytalanság növekedése, az állampolgárok folyamatos megszorításoknak való kitétele, a közösségiség és a szolidaritás gondolatának marginalizálódása, az ökológiai környezet rombolása, a transznacionális bűnözés térnyerése és a 2015 nyarára-őszére szinte a kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság összességében olyan tehetetlenségi nyomatékként hathatnak-hatottak, amelyek sokak szemében hosszabb időre diszkreditálhatják-diszkreditálták a liberális demokrácia értékeit. Ezek a folyamatok pedig ezzel párhuzamosan hatalmas felhajtóerőt jelenthetnek a radikális programokkal előrukkoló politikai tömörülések számára.

A 2014. évi európai parlamenti választások alkalmával a szavazatok jelentékeny hányadát euroszkeptikus és radikális erők szerezték meg – korántsem csak a gazdaságilag elmaradottabb térségekben. A radikális jobboldalhoz sorolható francia Nemzeti Front és az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP), illetve a radikális baloldali görög Syriza egyenesen a dobogó első fokára léphetett fel, de más rendszerkritikus formációk is relatíve magas támogatottságot könyvelhettek el maguknak. A Syriza 2015 január végén a megszorításokkal való szakítás ígérete révén nyerte meg a görög választásokat. A migrációs krízis hatására az osztrák tartományi választásokon a radikális jobboldali titulussal illetett Szabadságpárt (FPÖ) gyakorlatilag a konzervatív néppárttal és a szociáldemokrata párttal holtversenyben végzett a tabella élén, ezzel pedig lényegében megkerülhetetlen formációvá vált. A 2016 áprilisában rendezett ausztriai államfőválasztás alkalmával tapasztalt tektonikus mozgások maguk alá gyűrték a lényegében a második világháború óta változatlan pártstruktúrát. Ennek köszönhetően az évtizedek óta hegemón pozícióban lévő néppárti, illetve szociáldemokrata pártok be sem jutottak a választás második fordulójába, ahol az eredetileg pole-pozícióból indult szabadságpárti és a zöldpárti jelölt a bohózatba illő fordulatokat követően végül 2016 decemberében fog egymással versenyezni a végső „futamgyőzelemért”. Az Egyesült Királyság Európai Uniós tagságáról 2016 júniusában népszavazáson véleményt nyilvánító britek – szoros eredmény mellett ugyan, de mégiscsak ellentmondást nem tűrően – a „Brexit” opciója mellett tették le a voksot. S hogy ne csak az „óvilági” liberális demokrácia egyre nyilvánvalóbb válságjeleiről tudósítsunk, érdemes legalább egy mondat erejéig az Újvilág vizeire eveznünk: az Amerikai Egyesült Államokban 2016 novemberében tartott elnökválasztás alkalmával ugyanis az establishment részeként kezelt, és mindenki által esélyesebbnek tartott Hillary Clintonnal szemben a republikánusok jelöltje, a sok tekintetben formabontónak számító Donald Trump tudott diadalmaskodni – ez a fejlemény pedig sok tekintetben földrengés-szerű változásokat indukálhat. Ezen válságtünetek példálózó jellegű lajstromozását követően talán nem meglepő, hogy a Foreign Affairs publicistája egyenesen de-globalizációról beszél [1] – főként, de nem kizárólagosan a borderless world-vélelem megdöntése vonatkozásában, az egyre több kormányzat által favorizált határzár tekintetében. A brit kormányfő, Theresa May a politikai professzió szintjén valószínűleg szintén a fentiekben tárgyalt jelenségeket vette figyelembe, amikor a minap kijelentette, hogy a globalizáció új korszakának hajnalán vagyunk, és a globalizációt akként kell megreformálni, hogy az lehetőség szerint mindenkinek a hasznára legyen. [2]

E rövid tanulmány terjedelmi korlátaira tekintettel a magunk részéről természetesen nem vállalkozhatunk a gordiuszi csomó átvágására – inkább csak arra, hogy „impresszió-szerűen” villantsunk fel az aktuális válság megoldására szolgáltatott néhány, általunk helyesnek vélt javaslatot.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a legmesszemenőbbekig egyetértünk a Henry J. Aaron amerikai közgazdász által megfogalmazott tézissel: az egyéni haszonra építő ösztönzők gyakorta a szándékolt céllal ellentétes hatást váltanak ki, és ha nem a becsületet tesszük meg az egyéni cselekedetek mozgatórugójává, hanem a nyers önérdeket, akkor az emberek értelemszerűen önző magatartást fognak tanúsítani. Problémáink tetemes része abból fakad, hogy a közpolitikai döntéseket még mindig olyan közgazdasági modellekre alapozzák, amelyek a homo oeconomicus, az önérdek-követő individuum pszichológiájára építenek. [3] A hegemón pozícióba kerülő, és sokakra oktrojált neoliberális gazdaságpolitika csúcsra járatását a közép-kelet-európai térségben még az is tetézte, hogy a rendszerváltozást követően egydimenziós sémák nyomán alakították ki az új gazdasági-társadalmi rendet.

A kelet-európaiak egy absztrakt tankönyvi muszter alapján egy sehol nem létező kapitalizmus építésébe vágtak bele nagy elánnal”,

kialakítva a külföldi működőtőke-föggő versenyállamok válfaját, [4] elesve a hazai viszonyokra modellezett, és a társadalom strukturális adottságaira koncentráló autonóm gazdaságpolitika kikísérletezésének esélyétől. Ez a neoliberális misszió hamar a határaiba ütközött: a világ neoliberális laboratóriummá alakítása csak kevesek számára jelentett felemelkedést – a többség számára pedig csak marginalizálódást, pauperizációt, lecsúszást, újabb és újabb tömeges hitelfelvételeket eredményezett.

Mi hát a teendő? – tehetjük fel a kérdést. Először is szakítanunk kell a mindenható piac dogmáját sulykoló ortodoxiával: a piaci fundamentalizmussal. A szabadpiacot lehet ugyan a demokrácia fontos attribútumaként kezelni, de az világossá vált, hogy a hierarchikus állam funkcióinak átvételére ez az entitás eredendően nem képes, ráadásul a piaci logika mentén szerveződő önérdek-követés miatt a közérdek kifejezésére sem alkalmas. Fukuyama legújabb könyvének tézise szerint a szabadság minőségfoka csak az erős társadalom és az erős állam együttes megléte esetén tekinthető jobbnak, kielégítőbbnek; a demokratikus berendezkedésnek és a parlamentáris kormányzásnak az kedvez igazán, ha egy viszonylagos hatalmi egyensúly áll fenn az erős állam és a jól szervezett, az érdekeit hatékonyan védelmezni képes társadalom között. [5] Nem véletlen, hogy a poszt-washingtoni konszenzus égisze alatt a korábbi neoliberális brain-stormingolások helyét a jó kormányzás (illetve egyre növekvő mértékben a jó kormányzat), a piacot reguláló intézményi környezet, és az ehhez szükséges állami funkciók megteremtése/megerősítése, az alapvető jogok biztosítása, illetve a minőségi közszolgáltatások fontosságát hangsúlyozó narratíva vette át. [6] Ez a felfogás már explicite hasznosítja az állam fejlődésben betöltött központi szerepének felismerését; az állami szerepvállalás célja itt már az életkörülmények tartós (fenntartható) javítása, illetve a méltányos és demokratikus fejlesztés elősegítése lesz. Ebben a konstrukcióban szükségszerűen megnő a politikák, az intézmények és a társadalom közötti kapcsolatok jelentősége és intenzitása, illetve centrális jelentőségű válik a korábban „mostohának” tekintett politikák és intézmények léte, illetve minősége. [7] Dani Rodrikhoz csatlakozva azt mondhatjuk, hogy csak a testre szabott (tehát az adott nemzetállam és nemzetgazdaság paramétereit figyelembe vevő), konkrét problémákra koncentráló és hatékony növekedési stratégia vezethet eredményre. Az egyes országoknak megfelelő mértékű mozgástérre van szükségük ahhoz, hogy kísérletezhessenek a különböző nem konvencionális, alternatív – nem szokványos, ha úgy tetszik, unortodox – megoldásokkal. A WTO szabályai, az IMF gyakorlata és a nyugati tanácsadók ajánlatai együttesen azonban eddig csak kerékbe kötötték a különböző országok döntéshozóit arra vonatkozóan, hogy „hazai gyártású”, fokozatos megközelítésen alapuló gazdaságpolitikát dolgozzanak ki. [8] Az államok erre vonatkozó autonómiáját a jövőben fokozottabban kellene érvényre juttatni, hiszen minden gazdaságpolitikai döntés a helyi viszonyok közé ágyazott, azt alapvetően determinálják és befolyásolják a lokális adottságok és problémák. Korántsem biztos, hogy a neoliberális versenyállam elmúlt évek során egyébként is diszkreditálódott társadalom-és gazdaságszervezési elveit kellene követendő példaként állítani bármely kormányzat elé. A gazdasági felzárkózás és a kapitalizmus változatait tekintve egyébként sem az évtizedeken át szinte kizárólagos jelleggel propagált neoliberális piacgazdasági variáns az egyetlen – ennek alkalmazásával ráadásul még egyetlen, a perifériához, illetve fél-perifériához tartozó ország sem tudott a világgazdaság centrumához felzárkózni, nota bene még csak megközelíteni sem volt képes annak fejlettségi szintjét.

Az első megoldási javaslatunk – amely még az absztrakció magas fokán helyezkedik el – tehát az, hogy helyre kell állítani a társadalom, az állam és a piac megbomlott egyensúlyát, és ezzel a közérdeknek a jóléti állam érája idején érvényesülő „reputációját”. Az elmúlt évtizedek argumentációjának – és gyakorlatának – középpontjában a piacnak a társadalom és az állam fölé történő helyezése állt – helytelenül. A XXI. század második évtizedére lényegesen megváltozott körülmények között arra lenne szükség, hogy a demokratikus pluralizmus égisze alatt, és a szabályozott piac keretein belül egyesítsék a társadalom, a piac és az állam erőit, méghozzá akként, hogy az első szektorban a társadalmat, a másodikban az államot, és a harmadikban a piaci intézményeket helyezzék el. Ez egyben érdek-és igényérvényesítési sorrendet is jelentene, hiszen a piac sokszor bizonyul(t) érzéketlennek arra, hogy felismerje a társadalomban rejlő emberi szükségleteket, és ennek megfelelően alakítsa magatartását. A piac képtelen volt a szegénység és az egyenlőtlenség felszámolására – mellékesen ez nem is feltétlenül állt az érdekében. A piac ugyanis nem differenciál a gazdasági termelésből származó jogos haszon és a meg nem érdemelt nyereség között, és gyakran ösztönöz az alapvető emberi érdekekkel – a közérdekkel – ellentétes magatartásra. Ráadásul a piaci hatalom néhány óriásvállalat kezében koncentrálódik, ezért olyan kényszerítő erejű hatalomra tettek szert, amelyre a társadalom feltehetően nem kívánta őket felhatalmazni.

Röpke sokban legitimálható nézőpontjából a piacgazdaság a társadalom életének csak egy szűk szegmense, amelyet egy jóval kiterjedtebb szociális-társadalmi szféra vesz körül. Ebben a vertikumban

az emberek egyáltalán nem versenyeznek egymással, nem termelők, fogyasztók, gazdasági társaságok, részvényesek, megtakarítók, hanem egyszerű emberek, (…) családtagok, szomszédok, vallási felekezetek tagjai, munkahelyi kollégák, közélet iránt érdeklődő állampolgárok, húsvér emberek, a maguk gondolataival és örök emberi érzéseivel; igazságosságra, békére, a jól végzett munka örömére, a természet szépségeire és nyugalmára vágynak.[9]

Röpke felfogásában – a liberális alapél ellenére – csak az az egyén tekinthető szabadnak, aki egy természet adta családi-, vállalkozói-, vagy helyi közösség tagja, aki számíthat az interperszonális kapcsolataiban szerepet játszó család, barátok és kollégák sokat mondó szolidaritására. Ehhez hozzátehetjük, hogy egy ekként felfogott társadalom mentes mind a paternalista állami gyámkodástól, mind a humánumot a gazdasági erők szabad játékának kiszolgáltató, a piacot mindenhatónak gondoló felfogástól.

Amennyiben továbbgondoljuk Röpke gondolatait, már csak egy lépésre járunk attól, hogy valóságosan is elrugaszkodjunk a neoliberális ortodoxia gondolatvilágától. Kétségtelen, hogy a Röpke által igényelt, a helyi közösségek önszerveződésén nyugvó társadalom ideája hangzatos, azonban ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenség fokozódását fékezzük, illetve a negatív trendet megfordítsuk, a szociális kohéziót újrateremtsük, továbbá szakítsunk a minden nyereséget privatizáló, ugyanakkor minden veszteséget társadalmiasító gyakorlattal, nem kapcsolhatjuk ki a gazdaságpolitika irányainak meghatározásából az államot. Az állam a XXI. század kihívásaihoz és elvárásaihoz igazítottan ugyanis meglátásunk szerint adekvát válaszokat képes szolgáltatni a napjainkra jellemző válság-szimptómák kezeléséhez.

A második javaslatunk/meglátásunk ezért úgy szól, hogy az állam nem hagyhatja magára a szükséget szenvedő polgárait. Láthattuk, hogy egy páratlan fejlődési korszakban, a jóléti állam érájában miként kapcsolódott össze, és egészítette ki egymást a gazdasági fejlődés a rászoruló vagy nélkülöző állampolgárok anyagi úton történő kompenzálásával, és miként lehetett összehangolni a magánérdekeket a közérdekkel. A jóléti állam amellett, hogy képes volt a piaci kudarcok kezelésére, sokak által támogatott méltányossági célok érdekében tevékenykedett, és az olyan átfogóbb jellegű célok teljesüléséhez is hozzájárult, mint a társadalmi kohézió megteremtése. Javaslatunk szerint az ígéretes jövő záloga egy olyan újrakonstruált jóléti állam lehet, amely a horatiusi aurera mediocaritas eszményét képviselve arany középutat képezhetne az állam dirigista beavatkozása és a féktelen szabad(os)ság között.

A XXI. század államának egy, a fejlesztési prioritásokat és a szociális szempontokat egyaránt szem előtt tartó fordulatra lenne szüksége. Alapvetően tehát a keynesiánus gazdaságszabályozási eszközök (újbóli) alkalmazása válik szükségessé, hogy ennek révén kezelni lehessen a gazdaság ciklikus mozgásával járó egyensúlytalanságok következményeit, és az állami intervenció eszközrendszere révén biztosítani lehessen a gazdasági növekedéshez szükséges egyensúlyi kritériumokat.  A keynesiánus jóléti államra jellemző megoldások közül a fizetőképes keresletet élénkítő, a konjunktúra felé történő elmozdulás reményét hordozó, a fogyasztást és a beruházást ösztönző gazdaság-és adópolitikára, a munkanélküliséget „pórázon tartani” képes aktív foglalkoztatáspolitikára, a kis-és középvállalkozásokat, a hazai tőkével működő csoportokat támogató beruházáspolitikára, továbbá a vagyonok és a jövedelmek igazságtalan elosztását nivellálni képes redisztribúciós tevékenységre és szociálpolitikára érdemes építeni a fejlesztő jóléti állam fundamentumait. A szociális természetű beruházások mellett a fejlesztő karaktert erősítené többek között az infrastrukturális (szállítási, útépítési, az adott állam erőforrásaitól függően kikötői, repülőgép-ipari) gazdasági beruházások nagyobb volumenű növelése, a technológiai színvonal emelése, továbbá a közegészségügyi, a köz-és felsőoktatási, valamint a tudományos kutatói kapacitások minőségi szempontú fejlesztését célzó befektetések fokozása. A XXI. század digitalizált információs társadalmában megkerülhetetlen szempont a kutatás-fejlesztésre szánt anyagi hozzájárulások mértékének markáns növelése, az ezen a területen foglalkoztatottak számának bővítése, illetve a különböző kutatóműhelyek felállítása, és azok munkájának financiális eszközökkel történő támogatása, ösztönzése. Különös relevanciával bír az is, hogy létezzenek olyan – legalábbis részben – nemzeti tulajdonban lévő gyárak és vállalatok, amelyek kiemelt szerepet játszhatnak az olyan szakemberek és vállalatvezetők megfelelő szocializációjában, akik majd a magánszektorban tevékenykedve sem válnak érzéketlenné a nemzetgazdasági szempontokkal és a közérdek érvényre juttatásával szemben.

A kiemelt védelmet érdemlő munkavállalók érdekeinek védelme érdekében – és a szociális szempontokat fokozandó – szigorú munkajogi szabályozást szükséges kialakítani. A munkások ugyanis az általuk végzett munka ellentételezéseként joggal tarthatnak igényt az egzisztenciájukat biztosító minimális bérre, a családjuk tisztes megélhetését biztosító jövedelemforrásra, a szakmai továbbfejlődés és a minőségnövekedés lehetőségét biztosító képzésekre, az emberhez méltó körülményeket biztosító öregségi nyugdíjra, és bizonyos körülmények között a munkanélküliséggel szemben védelmet jelentő biztosítékra is. A jóléti szükségletekre építő állam számára prioritásként jelenik meg, hogy a multi-és transznacionális vállalatok munkáltatói pozícióban lévő vezetői ne kerülhessék meg a minden munkavállalót megillető, garanciális jellegű jogosultságokat, és a munkáltatókat terhelő kötelezettségeket. Elodázhatatlan tehát a munkavállalók jogait és védelmét, illetve a bérek minimális szintjét rögzítő munkajogi kodifikáció, amely a kiszolgáltatott pozícióban lévő munkavállalók jogainak széles körű és garanciális biztosítására koncentrálna.

Mivel a revitalizált jóléti állam szükségszerűen a szociális kiadások jelenlegi arányának megnövekedésével járna, logikusan vetődik fel a kérdés, hogy a szociális karakterű állam bástyáinak kiépítésével járó költségvetési kiesést mivel lehetne pótolni. Ilyen kompenzációs célokat szolgáló adónak minősülhet a tőke nemzetközi pénzpiaci mozgatásából származó haszonnal kapcsolatos, nemzetközi pénzügyi műveletekre kivetett pénzügyi tranzakciós adó (Tobin-adó), de megemlíthető a multi-és transznacionális vállalatokkal szemben kirótt társasági nyereségadók mértékének megnövelése, a környezetvédelmi típusú adók kivetése, esetleg a progresszív jövedelemadó bevezetése is.

A globális gazdasági és pénzügyi válság a neoliberális kormányzási modell válságának nyitányát is jelentette. Dardot és Laval szerint az első „tűzoltás” (új könyvelési normák bevezetése, az adóparadicsomok minimális szintű ellenőrzésének megteremtése, a hitelminősítő intézetek reformja) után nagy valószínűséggel az állam és a piac közötti munkamegosztás eddigi rendszerének átfogó korrekciója kerül repertoárra. Nem zárható ki, hogy a neoliberalizmus eddigi felfogásának meghaladását követően egy olyan új szakaszba lépünk, amely az eredeti forrásokhoz, tehát a szabályozott kapitalizmushoz való visszatérés lehetőségét is magában rejti. [10] Meglátásunk szerint a tudományos hivatás gyakorlói is egy olyan új, izgalmas és komoly feladatokkal teli korszak kapujához érkeztek, amikor egyértelmű és adekvát válaszokat kell szolgáltatniuk a Quo Vadis? kérdésére. A mi válaszunk a szervezett kapitalizmus jóléti államához történő visszatérés volt, ám a XXI. század kihívásaihoz igazítottan, a fejlesztésre koncentráló karakterjegyekkel kombináltan.

A tanulmány során bemutattuk, hogy a közérdek fogalma milyen változásokon esett át, és milyen tartalmakkal telítődött az évszázadokon folyamán. A közérdek az általunk vizsgált első fázisban főként az uralkodó álmát juttatta kifejezésre, hogy aztán átadja a helyét a szabad versenyes kapitalizmus diktálta piaci szükségleteknek, az önérdekek sokszor hektikus birodalmának. A piaci kudarcok nyilvánvalóvá válása, a kapitalizmus ciklikus mivoltának felismerése és a tőke-munka ellentét eszkalálódása szükségeltetett ahhoz, hogy az állam éjjeliőr pozíciót feladva, a XIX. század utolsó negyedétől kezdődően fokozatosan a piac szabályozásának nagy fájába vágja fejszéjét. A szociális demokrácia ideájának befogadása, és a jóléti állam intézményeinek kiépítése a második világégést követően mintegy három évtizednyi „boldog békeidőt” teremtett a nyugat-európai polgárok számára, lehetővé téve, hogy a széles értelemben vett közérdek-fogalom hatálya a középosztályt követően immáron az alsóbb osztályokra is kiterjedjen. A monetarista-neoliberális tanok dominánssá válása a XX. század utolsó negyedétől azonban azt eredményezte, hogy korábbi nemzetgazdasági pozíciójukhoz képest „perifériára” kerültek az államok, és kénytelenek voltak a jóléti állam leépítésének „projektjébe” fogni – ezzel paralel pedig ismét az önérdek-követést posztuláló szabadpiaci mantrák kerültek a dobogó legmagasabb fokára. A neoliberális irányzatok ugyanis a piaci folyamatok primátusát, az állam gazdasági és társadalmi beavatkozásának drasztikus mértékű redukcióját, valamint a nemzetközi gazdasági integráció szükségességét hirdették.

A már többször említett globális gazdasági és pénzügyi válság hatására azonban sokan gondolták újra a szabadpiaci mechanizmusokról korábban vallott tanaikat, és mintha a közérdek-fogalom korábbi „tekintélyének” helyreállítása is napirendre került volna. Egyre többen értenek egyet azzal a megállapítással, hogy a neoliberalizmus által piedesztálra emelt elveket felül kell vizsgálni, egyben újra kell értékelni az állam gazdaságból való teljes exodusát hangsúlyozó korábbi álláspontot is. Az „elszabadult hajóágyúként” viselkedő liberális tőkét humanizálni szükséges, ami viszont a liberálisok által exponált korlátlan szabad(os)ság keretei között egyszerűen megvalósíthatatlan.

Igaz ugyan, hogy a szabadpiaci felfogással gyökeresen szakítani szükséges, de a vázolt felismerések sem vezethetnek a XXI. századi kihívások negligálásához, az állami döntéshozók elefántcsonttoronyba történő vonulásához, és a társadalom elemi érdekeinek ignorálásához. Az általunk helyesnek gondolt terápia feladata ezért éppen az lenne, hogy az államok a társadalom feltehető aktuális szükségleteit szem előtt tartva, a társadalom és az állam polgárainak szolgálatába állva, illetve a közjó előmozdításán munkálkodva konstruálják meg a XXI. századi alapvető „keresleti cikkének” is titulálható fejlesztő jóléti államot. Ezzel a közérdek tág értelemben vett, a jóléti állam kapcsán már ismertetett felfogását is sikerülne „revitalizálni”, s ennek révén elérni, hogy a neoliberális évtizedek rémálmát követően, az „Elm utcát” elhagyva a társadalom minél több tagjának álmát juttassa kifejezésre a közérdek.

[1] Barbieri, Pierpaolo: The Losers of Deglobalization. Why States Should Fear the Closing of an Open World, in Foreign Affairs, November 13, 2016. https://www.foreignaffairs.com/articles/2016-11-13/losers-deglobalization (Letöltés: 2016. 11. 16.)

[2] Elgot, Jessica: Theresa May sets out stall for UK’s place in Trump’s world, in The Guardian. https://www.theguardian.com/politics/2016/nov/14/uk-must-become-global-leader-in-free-trade-theresa-may-brexit-vote-donald-trump-election (Letöltés: 2016. 11. 16.)

[3] Aaron, Henry J.: More Virtous Than We Think. Homo Economicus is a fundamentally selfish man. But what if he’s been vastly overhyped? http://democracyjournal.org/magazine/42/more-virtuous-than-we-think/ (Letöltés: 2016. 11. 16.)

[4] [53] Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 15., 71-82. p.

[5] Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. (Ford.: Pető Márk). Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 33., 34., 258., 552. p.

[6] Scheiring Gábor: Fenntartható humán fejlődés neoliberalizmus helyett: gondolatok a jóléti állam politikai ökológiájáról, in Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Gazdálkodj okosan! A privatizáció és a közszolgáltatások politikája. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2008, 48. p.

[7] Ricz Judit: A fejlődés új paradigmája: elmélet és gyakorlat. Doktori értekezés. Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Doktori Iskola, Debrecen, 2008, pp. 210-212.

[8] Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. (Ford.: Felcsuti Péter.) Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014, pp. 225-229.

[9] Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. A Humane Order of Society. William Hodge, London, 1948, 32. p.

[10] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. (Ford.: Loppert Csaba.) Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 459. p.

Post Navigation