Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “augusztus, 2015”

Műhelyvita meghívó

MEGHÍVÓ

a Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karának Jogelméleti Tanszéke tisztelettel meghívja Önt és munkatársait

dr. Pongrácz Alex

Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben

című doktori (PhD) értekezésének munkahelyi vitájára.

A munkahelyi vita időpontja és helyszíne:

2015. szeptember 3. (csütörtök) 10.00 óra

SZE DF ÁJK, Deák-terem

(9026 Győr, Áldozat utca 12. Földszint)

Az értekezés, valamint annak tézisei megtekinthetők a Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolájának honlapján (http://doktiskjog.sze.hu/downloadmanager/index/id/5896/m/3620). Az értekezéssel kapcsolatos írásbeli véleményét, hozzászólását a munkahelyi vita napjáig elektronikus úton is megküldheti a Doktori Iskola titkárának, Dr. Kecskés Gábornak (kecskesg@sze.hu).

A rossz tanuló felel, avagy a bukott államok problémájának aktuális kérdései

Az alábbi tanulmány a 2015. május 15-én Győrött, Az államok patológiája című konferencián elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata, amely 2015. július 7-én dr. Farkas Ádám blogján is megjelent. A tanulmány teljes egészében várhatóan a Jog, Állam, Politika című folyóirat 2015/4. számában jelenik meg.

I. A „jó tanuló” attribútumai

Az államelmélet művelői számára egyértelmű, hogy a legitim uralom és az állami autoritás egyik elengedhetetlen feltétele az állampolgárok lojalitása, amit elsősorban a biztonság szavatolása képes megalapozni.  Ezt már Thomas Hobbes is világosan látta, ezért is fogalmazhatott úgy a Leviatán című munkájában, hogy az állam végső soron

az a halandó Isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük.”[1]

A modern értelemben vett állam legfontosabb kötelezettsége éppen ezért az állam polgárai felé a közrend és a közbiztonság garantálása, a béke fenntartása lett. A Leviatánnak kordában kell tartania a polgárokat, és a szankció kilátásba helyezésével a megállapodások teljesítésére, továbbá a természeti törvények betartására kell szorítania őket.

Az 1648. évi vesztfáliai egyezségtől kezdődően a belpolitika ideális értelemben egy centralizált, integrált területet („nemzetállamot”) átfogó hatókörű jelenséggé vált, ahol is a kormányzat monopóliummal rendelkezik a társadalmi ellenőrzés eszközei felett (az erőszak monopolizálása, a hadsereg és a diplomácia feletti rendelkezés, a szerződéskötések ellenőrzése).[2] A modern állam szuverenitása ebben a formájában egy megkülönböztetett politikai igényt jelent: azt, hogy egy meghatározott terület felett kizárólagos ellenőrzés érvényesüljön, azaz hogy a terület felett gyakorolt uralom politikai és jogi dimenziót is nyerjen. A territorialitás elvéből vezethető le, hogy az állam egzakt határain belül korlátlan erőszak-monopóliumot gyakorol. Nem véletlenül állapíthatta meg tehát Max Weber, hogy

„a modern államot szociológiailag végső soron csak azzal a sajátos eszközével definiálhatjuk, mely minden politikai szervezet jellemzője: a fizikai erőszakkal. (…) Ma (…) egyedül az állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területe belül (…) a legitim fizikai erőszak monopóliumára sikerrel tart igényt.”[3]

A modern államokkal szemben tehát alapvető elvárásként tételeződik, hogy – a hatalomgyakorlás demokratikus eszközök útján történő korlátozásának tiszteletben tartása és biztosítása mellett – kellően központosítottak és erősek legyen.

II. A „rossz tanulókkal” kapcsolatos probléma, a „rossz tanulók” típusai és főbb rekvizitumai

Éppen ez a momentum, ti. a centralizáció teljes hiánya az, ami a „bukottként” elkönyvelt államok sikertelenségének legfőbb oka. A gyenge, működésképtelen államok kifejezésen a szakirodalomban általában véve azt a jelenséget értik, amikor felbomlik az állami struktúra, instabillá válik a politikai és a jogrend. Az állam nem tudja érvényesíteni legfontosabb jogosítványát: territoriális hatalmát, mert képtelen felügyeletet gyakorolni területe egy része – vagy akár egésze – felett, ezért értelemszerűen az erőszak-alkalmazás lehetősége felett sem képes – legalábbis teljes mértékben – diszponálni. Ez olyan – a hatósági kontroll alól „kiszabaduló” – entitások megerősödéséhez vezethet, mint a különböző terrorista szervezetek, szervezett bűnözői csoportok, hadurak vagy klánok, drogkartellek, és így tovább. A kormányzat emellett nagyon gyakran az állampolgári lojalitás,következésképpen a legitimitás fenntartására is képtelennek bizonyul, hiszen a közrend és közbiztonság fenntartása mellett az állam polgárai számára alapvető közjavak előállítására, illetve közszolgáltatások nyújtására sem rendelkezik kellő potenciállal.[4]

A gyenge vagy egyenesen elbukott államok léte égető problémaként jelenik meg a XXI. század társadalmi kataklizmákkal és anomáliákkal egyébként is bőven terhelt világában. Egy olyan nemzetközi erőtérbe ágyazódik be ugyanis a bukott államok problematikája, amelyre az ingatagság, az integrációk instabilitása, a különböző anómiás jelenségek és a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. A probléma az ezredfordulót követően a társadalomtudományi kutatás számára is világossá vált: a 2001. szeptember 11-i események sokkja arra (is) sarkallta a kutatókat, hogy kiemelt figyelmet fordítsanak az államkudarcok okaira, következményeire, illetve a probléma kezelésére.

A gyenge államiság terminusa persze egy átfogóbb kategóriát takar, ugyanis az „erőtlenségi” skálán mind az angolszász, mind a kontinentális (elsősorban német) vizsgálatok három fokozatot különítenek el.  Rotberg több munkájában is erős, illetve gyenge államok között különböztetettt, és a klasszikussá vált felosztása a gyenge államiság további fokozataiként a gyenge-, (weak), a bukott vagy kudarcos-, (failed), valamint az összeomlott államokat (collapsed states) nevezte meg.[5] A gyenge jelzővel az olyan államok illethetőek, amelyek valamilyen veszélynek vannak kitéve és ennek következtében könnyűszerrel „dőlhetnek meg”. Rotberg a gyenge államok kialakulásának okaként a végletekig feszített belső ellentéteket, a társadalmi törésvonalakat, valamint a despotikus (vagy despotikus karakterjegyeket mutató) kormányzat létét nevezte meg. Az ilyen államokat általában véve a hanyatló, romló, nem megfelelő színvonalú közszolgáltatások (negatív egészségügyi és oktatási állapotok), valamint a korrupció magas foka jellemzik. A gyenge államok gyakran „kallódnak el” visszafordíthatatlanul, előre vetítve ezzel későbbi bukásukat, hanyatlásukat. A kudarcos vagy bukott államok jellemzői az elhúzódó, eszkalálódó fegyveres konfliktusok, a gyenge intézmények, a demokratikus vita hiánya, a népesség megosztottsága és polarizáltsága, az államterület feletti kormányzati uralom elveszítése, a romló gazdasági mutatók, és a bűnözői tevékenység intenzívvé válása. Az ilyen államok azonban még nem végérvényesen „likvidálódnak”, hiszen hatékony külső segítséggel, beavatkozással akár még stabilizálhatóak is. Amennyiben azonban a diagnózist követő problémakezelés eredménytelennek bizonyul – a remélt pozitív fordulat elmarad –, az állam végérvényesenösszeomlik. Bár ez előfordulási arányát tekintve ritka és extrém szcenárió, mégsem minősíthető teljesen elképzelhetetlennek (itt elég csak Szomália esetére gondolnunk). Az összeomlott állam vonatkozásában már egyáltalán nem találkozunk az állam területe felett valamilyen szintű kontrollt gyakorolni képes kormányzattal; a politikai javak biztosítása és a közszolgáltatások nyújtása teljesen elmarad, az igazságszolgáltatás nem megoldott, és a lakosság védelme sem biztosított. Az ilyen államok kapcsán gyakran fogalmazzák meg azt a sommás ítéletet, hogy azok lényegében csak földrajzi értelemben léteznek.

III. A bukáshoz vezető okok

Az állami működésképtelenségnek számos oka ismert. A működésképtelenség, a „bukás” egyik fontos eredője az adott állam létrejöttének körülményeitől függ. Az afrikai országok kapcsán például közismert tény, hogy nem csak a politikai határokat, de magát az államot is a gyarmati múltból örökölték meg, ennek minden negatív konzekvenciájával. A dekolonizáció során a földrajzi és etnikai tényezők, valamint a tradíciók mérlegelése nélkül hagyták érintetlenül a korábbi gyarmatosítás során mesterségesen, a gyarmatosítók igényei szerint kijelölt határokat, így etnikai konfliktusokkal terhelt mesterséges államok jöttek létre, és a rossz közhangulatot, valamint közállapotokat az egykori gyarmattartó hatalmak korábbi gyarmatokkal szemben tanúsított negatív hozzáállása csak tovább fokozta.[6]

patgif

A leggyakoribb okok között szerepel az aktuális hatalommal szembeni belső elégedetlenség kialakulása is. Ez persze minden államban előfordulhat – és természetszerűleg elő is szokott fordulni –, de a bukásra hajlamos államokra jellemző demokratikus politikai intézmények és vitakultúra hiánya könnyen eszkalálódhat odáig, hogy polgárháború robban ki, sőt sajnálatos módon a faji vagy etnikai alapon szerveződő genocídiumok lehetőségét sem lehet kizárni.[7]

Egy, az USA Kongresszusa által 2004-ben kibocsátott bizottsági jelentés szerint egy állam teljesítménye három területen lelhető fel: a biztonsági teljesítmény, a legitimitás és a kapacitás (a népesség alapvető szükségleteinek ellátása) dimenzióiban. Ebből következően az államok kudarcának lényegi aspektusai a biztonsági, a legitimitási, illetve a kapacitási deficitek.[8]

A nemzetközi segélyezések kudarca, a gazdasági növekedés elmaradása, az elszegényedés és az ebből eredő súlyos társadalmi problémák felerősödése gyakran eredményezték az állam legitimációs válságát, és a „törzsi tudat” felerősödését, amely a népesség túlnyomó részét kizárta a hatalom gyakorlásából, egyfajta „etnikai korrupciót” intézményesítve.[9]

Az állami működőképesség deficitjét eredményezheti továbbá a közigazgatás hiánya, a rendészeti szervek tevékenységének eredménytelensége, a lakossággal folytatott kommunikáció leépülése, az állampolgári fegyelem teljes felbomlása, illetve az adóbevételek drasztikus kiesése.[10]

IV. Államépítés: Kőmives Kelemen-szindróma, [11] vagy elixír a „rossz tanuló” problémáira?

A laikusok hosszú időkig gondolhatták úgy, hogy a bukott államok által keltett problémák hatóköre lokális, és a nemzetközi közösségnek nincsen a probléma kezelésével kapcsolatos semmilyen feladata. 2001. szeptember 11-e után azonban mindenki számára kikristályosodott, hogy ezek az államok nem pusztán önmagukra, és a térségeik számára jelentenek óriási kihívást (a tovagyűrűző, ún. spill over hatás révén), hanem a nemzetközi közösség egésze számára is. Ez a megállapítás fokozottan igaz akkor, amikor Afrika és a Közel-Kelet számos pontján erősödnek meg olyan iszlamista szerveződések, amelyek a biztonság veszélyeztetésén túl már az államiság maguknak vindikálását sem tartják „ördögtől elrugaszkodott” gondolatnak [ennek „iskolapéldája” a híradásokat tekintve a közelmúltban rendkívül nagy publicitást kapott Iszlám Állam (Islamic State of Iraq and Syria, ISIS)]. A bukott államiságból fakadó, rendkívül veszélyes következményeket (terroristák és szervezett bűnözői csoportok megjelenése, a kábítószer-termelés kialakulása, járványok szétterjedése, ökológiai katasztrófák kialakulása, menekültáradat megjelenése) magában rejtő szituációk jelentőségét a Fragile States Index készítői is felismerték, amikor a követezőket deklarálták.

„Nagyon fontos, hogy a nemzetközi közösség megértse, és nyomon kövesse azokat a körülményeket, amelyek gyenge és bukott államokat teremtenek – és hogy készen legyen megtenni a szükséges lépéseket ennek megakadályozására, vagy legalábbis a törékeny államiság következményeinek mérséklésére.”[12]

Egyetértünk Rada Péterrel, aki szerint az államépítési folyamat szükségszerű előfeltétele a „biztonsági vákuum” betöltése, az alapvető emberi szükségletek kielégítése, ennek érdekében a háborús helyzet megszüntetése, a közrend és a közbiztonság, a biztonságos életkörülmények megteremtése, az élelemhez jutás és a külső behatásoktól mentes lakhatás feltételeinek megteremtése. Amíg ugyanis ezek az alapvető szükségletek nem teljesülnek, értelmetlen bárminemű államépítésről beszélni. Elhanyagolhatatlan szükséglet a fizikai infrastruktúra, a közutak, hidak, lakóházak, kórházak, az alapvető közszolgáltatások újjáépítése-újraindítása, illetve a „tájkép csata után” nyomainak eltüntetése.[13]

Csak ezt követően lehet a demokratikus intézmények kiépítését, a természeti erőforrások megfelelő (és a fenntartható fejlődéssel harmonizált) hasznosítását, az oktatás és a képzés fejlesztését, valamint az innovációs, illetve a K+F tevékenységek kialakítását megszervezni. Ennek során azonban a legmesszebbmenőkig figyelemmel kell lenni az érintett állam tradícióira, és a helyi társadalom szükségleteire, ugyanis csak a testre szabott, konkrét problémákra koncentráló, és hatékonynak tűnő stratégia vezethet eredményre. Az egyes országoknak ugyanis megfelelő mértékű mozgástérre van szükségük ahhoz, hogy a legoptimálisabbnak tűnő állami-kormányzati berendezkedés kialakítása érdekében szabadon kísérletezhessenek, akár a különböző nem konvencionális megoldásokkal is. Amennyiben már sikerült megteremteni az államépítési folyamathoz nélkülözhetetlen alapvető előfeltételeket, az államok politika-alakításra – főként a gazdaság-, valamint a fejlesztéspolitikai szabályozására – gyakorolt autonómiáját a jövőben fokozottabban kell érvényre juttatni, hiszen minden gazdaságpolitikai döntés a helyi viszonyok közé ágyazott, azt alapvetően determinálják és befolyásolják a lokális adottságok és problémák.

Felhasznált és hivatkozott irodalom

  • Búr Gábor: Államkudarcok Afrikában, in Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs, 2009, pp. 75-91.
  • Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2007
  • Fukuyama, Francis (2004): Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég Kiadó, Budapest, 2005
  • Hirst, Paul – Thompson, Grahame: Globalization in Question. Polity Press, Cambridge, 1996
  • Hobbes, Thomas: Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill. Printed for Andrew Crooke, at the Green Dragon in St. Pauls Church-yard, London, 1651
  • Morse, Edward L.: Modernization and the Transformation of International Relations. Collier Macmillan Publisher, London, 1976
  • Rada Péter: Az államépítés folyamatának modellezése: fokozatos vagy szakaszos folyamat? in Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2009), pp. 41-72.
  • Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014
  • Rotberg, Robert I.: Failed States, Collapsed States, Weak States: Causes and Indicators, in Rotberg, Robert I. (ed.): State Failure and State Weakness in a Time of Terror. Brookings Institution Press, Washington, D.C., 2003, pp. 1-28.
  • Rotberg, Robert I.: The New Nature of Nation-State Failure, in The Washington Quarterly, Vol. 25., No. 3. (2002), pp. 85-96.
  • Rotberg, Robert I.: The Failure and Collapse of Nation-States: Breakdown, Prevention and Repair, in Rotberg, Robert I.(ed.): When States Fail: Causes and Consequences. Princeton University Press, Princeton, 2003, pp. 1-48.
  • Selján Péter: Szomália, mint az államkudarc tipikus példája és az Áden-öböl kalózai. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2009
  • Weber, Max (1919): A politika mint hivatás. Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1998

[1] Hobbes, Thomas: Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill. Printed for Andrew Crooke, at the Green Dragon in St. Pauls Church-yard, London, 1651, pp. 131-132.

[2] Morse, Edward L.: Modernization and the Transformation of International Relations. Collier Macmillan Publisher, London, 1976, 35. p.; Teschke: op. cit. (2003), pp. 2-3.

[3] Weber, Max (1919): A politika mint hivatás. Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, pp. 156-157.

[4] Rada Péter: Az államépítés folyamatának modellezése: fokozatos vagy szakaszos folyamat? in Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2009), 45. p.

[5] Rotberg, Robert I.: The New Nature of Nation-State Failure, in The Washington Quarterly, Vol. 25., No. 3. (2002), pp. 85-96.; The Failure and Collapse of Nation-States: Breakdown, Prevention and Repair, in Rotberg, Robert I. (ed.): When States Fail: Causes and Consequences. Princeton University Press, Princeton, 2003, pp. 11-14.

[6] Búr Gábor: Államkudarcok Afrikában, in Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs, 2009, 80. p.; Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 196. p.

[7] Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 196. p.

[8] Idézi: Selján Péter: Szomália, mint az államkudarc tipikus példája és az Áden-öböl kalózai. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2009, 8. p.

[9] Búr: op. cit. (2009), 85. p.

[10] Deák: op. cit. (2007) 196. p.

[11] A Kőmives Kelemen című balladát a fukuyamai államépítéssel összekötő szójáték. Az ismert balladában ugyanis „magos Déva vára” építésénél a tizenkét kőműves azzal a kihívással találta magát szembe, hogy „Amit raktak délig, leomlott estére, /Amit estig raktak, leomlott reggelre.

[12] Idézi: Marsai Viktor: A 2014-es jubileumi Fragile (Failed) States Index és tanulságai, in NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont Elemzések, 2014/16. szám, 3. p.

[13] Rada: op. cit. (2009), pp. 53-56.

Arkhónok lázadása, avagy van-e létjogosultsága egy rendszerkritikus fordulatnak?

“There are two ways to enslave a country. One is by the sword. The other is by debt.”

“Egy nemzetet kétféleképpen lehet leigázni: karddal vagy adóssággal.”

(John Adams, az USA második elnöke)

(Forrás: Brown, Ellen Hodgson: The Web of Debt: The Shocking Truth About Our Money System And How We Can Break Free. Third Millennium Press, Baton Rouge, Louisiana, 2008, 47. p.)

2015 elején számos elemző értékelte úgy, hogy valóságos tektonikus mozgások kezdődtek meg a neoliberalizmus gyökeret vert felfogása ellenében. A radikális baloldaliként aposztrofált görög Syriza a megszorításokkal történő szakítás ígéretével a legtöbb voksot szerezte meg az előre hozott választáson, és a radikális jobboldali titulussal illetett Független Görögökkel (ANEL) koalícióra lépve Alexis Tsipras vált az első olyan kormányfővé, aki rendszerkritikus pozícióból kiindulva próbálhatott meg némi alternatív mozgáskultúrát csempészni a neoliberális táncrend parkettjére.

Világos szimptómája volt ez annak, hogy az alsó rétegek lecsúszása és a középosztály lecsúszástól való félelme az artneri téziseknek megfelelően valóban megszülheti a rend iránti vágyat, és a társadalmat válságba sodró erők [jelen esetben a PASZOK és a (neo)konzervatív Új Demokrácia] kormányzati úton történő megregulázásának igényét. A szerző által idézett felmérés, amely szerint 2006-2007 és 2010-2011 között a munkaerő-piaci helyzet romlása miatt a „társadalmi nyugtalansági index” a fejlett országok csoportjában is nőtt, leginkább (12 százalékos mértékben) éppen az Európai Unióban, több mint jelzés értékű. [1]

A Tsipras vezette új görög kabinet nagy reményekkel indult neki a kormányzásnak: első intézkedései között szerepelt a minimálbér tíz százalékkal történő emelése, a pireuszi kikötők privatizációjának leállítása, és a közszférában tervezett elbocsátások visszavonása. [2] Néhány hét leforgása alatt, az eurózóna pénzügyminisztereivel folyatott konzultációt követően azonban már számos elemző helyezkedett arra az álláspontra, hogy a görög pénzügyminiszter, Yanis Varoufakis egy Janus-arcú, a kabinet szempontjából gyakorlatilag kapitulációval felérő megállapodásra kényszerült: az új kormány a „mentőcsomag” pár hónappal történő meghosszabbítása fejében kénytelen volt ugyanis vállalni, hogy a „görög pénzügyek rendbetételéhez” szükséges reformintézkedéseket léptet hatályba. Ez a „trojka” (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) addigi tevékenységét, és az eurózóna erős tagállamainak költségvetési fegyelem iránti elkötelezettségét ismerve már ekkor arra a maliciózus megállapításra sarkallt sokakat,  hogy a görög kormány mozgástere továbbra is korlátozott marad, és a kabinetre egy olyan intézkedéscsomagot oktrojálnak, ami gyakorlatilag a veszteségek társadalmiasításának [3] folytatását jelenti.

Mielőtt azonban görög kabinet féléves tevékenységét értékelve levonnánk a konzekvenciákat arra nézve, hogy 2015 nyarán érdemes-e még egyáltalán egy rendszerkritikus fordulat lehetőségeiről beszélni, nézzük meg, hogy a “pártok és pártrendszerek” palettáján hol tudjuk elhelyezni a Syrizát és a hozzá hasonlatos formációkat, mivel szemben is próbáltak lázadni az “arkhónok”, és valóban kapitulációval ér-e fel kormányzati tevékenységük.

A Syriza politikai karakterének meghatározása

Ami a Radikális Baloldali Koalíció (Syriza) szélsőbaloldali stigmával való megbélyegzését illeti, a vádak teljesen alaptalanok. A Syriza a kezdetektől fogva – talán már akkor is, amikor az athéni romkocsmák sötétjében fogalmazták meg gondolataikat – arra vállalkozott, amire pár nemzedékkel korábban Keynes is: a “modern kapitalizmus kollektív cselekvés általi lehetséges tökéletesítésére”, méghozzá a kormányzati agenda térnyerése révén. [4] A Syriza valójában arra kért mandátumot, hogy egy új szabályozási szisztéma kidolgozása és érvényesítése révén megmentse a kapitalizmust, biztosítva a jóléti transzferek, a szociális háló lehető legszélesebb rétegekre történő kiterjesztését, a szociális kohézió megteremtését, és a civil társadalom primátusát a tőkével szemben. [5] A Syriza 2014 szeptemberében bemutatott manifesztumában, az ún. thesszaloniki programban is a Görögországot sújtó államadósság nagy részének leírása, a jóléti állam revitalizálása, a meritokratikus szempontok alapján szelektáló állam, illetve a jogállamiság helyreállítása  áll a centrumban, [6] és nem valamiféle – Jászi Oszkár szavaival élve –  “kilátástalan kommunizmus” meghirdetése, amint azt a Syriza riválisai jobb-és (ál)baloldalról is előszeretettel hangsúlyozzák.

Nem véletlenül állította tehát Pogátsa Zoltán közgazdász, a görög helyzet kitűnő szakértője, hogy a Syriza eredendően a jóléti állam északi (skandináv) modelljét követő, keynesiánus keresletélénkítő gazdaságpolitikát érvényesíteni kívánó alternatív megoldást kívánt a hellének asztalára helyezni. [7] A Syriza ideálja tehát a szervezett kapitalizmus jóléti államának skandináv (svéd, ún. népileg szervezett) modellje volt, amelyben a dinamizált kapitalizmus együtt létezett a nagy és erős társadalmi szervezetekkel, kontrollálva a magántőke nyers érdektörekvéseit. [8]

Már csak ezért sem illethető a Syriza eredeti koncepciója céltalan populizmussal és a szélsőséges eszmékkel való kokettálás stigmájával. Egy konszolidált, keynesiánus elemekkel ötvözött, keresletnövelő és beruházásserkentő politikát képviselhettek volna, amennyiben a körülmények szerencsétlen konstellációja nem akadályozta  volna meg őket ebben. Ha a Syriza politikai karakterét szeretnénk megrajzolni, alapvetően azt mondhatjuk, hogy az Európai Unió jelenlegi neoliberális gazdasági rendszerével szemben valóban “euroszkeptikus” attitűddel viseltetnek, ám ez az attitűd Sørensen tipizálását alapul véve még mindig a legmérsékeltebb  szkepticizmus álláspontjára helyezkedik, mondhatni, konstruktív kritikával illeti a hayeki és friedmani tanokat is megszégyenítően eminens neoliberális gazdaságpolitikát.  Szociális karakterű euroszkepticizmusa pusztán annyit állít, hogy a jelenlegi EU nem képviseli kellő kurázsival az alapvető szociális szempontokat – ez pedig rendkívül messze áll az euroszkepticizmus további válfajaitól: az utilitarista (költség-haszon megközelítésen alapuló), a szuverenitás alapú (a nemzetállami szuverenitást féltő), a demokrácia alapú (a bürokratikus intézményrendszer, illetve a döntéshozatal deficitjét hangsúlyozó) variánsoktól. [9]

A neves populizmus-kutató, Paul Taggart felosztása nyomán pedig arra a megállapításra juthatunk, hogy a Syriza euroszkepticizmusa soft(puha) jegyeket visel magán: elviekben nem ellenzik az európai integrációt (sőt, látni fogjuk, hogy nagyon is igénylik azt), de szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy annak a jelenlegi EU lenne a legjobb formája. Az EU (pontosabban annak centrum országai) ebben az argumentációban kizárja ugyanis a fejlődés lehetőségéből a szegényebb régiókat, a félperiférikus, illetve periférikus tagállamokat, illetve figyelmen kívül hagyja a (nemzetközi) munkásosztály érdekeit. [10]

Egyetértünk Taggart álláspontjával, aki szerint a rendszerkiritkus protestpártok megerősödését az okozta, hogy a közvélemény integrációval szembeni egyre negatívabb véleményét a mainstream pártok reprezentánsai nem akceptálják, mi több, ignorálják azt (Pogátsa szavaival élve: a tudatos hamis valóság állapotában élnek). Ezzel pedig egyértelműen teret engednek az új protestpártok számára.  [11] A liberális pártok argumentációját átemelő, magukat harmadik utasnak nevező “szociáldemokrata” pártok vezetői egyébként is egyívásúvá váltak a neoliberális-neokonzervatív gazdaságfelfogást centrumba állító jobboldali politikusokkal (Thatcher, Reagan etc.) a “minimális versenyállam” ars poeticáját illetően. Ez mindenütt a jóléti állam aranykorában (1945-1975) létező, a szociáldemokrata és kereszténydemokrata formációk által is legitimált közösségi szolidaritás elvének felmondását jelentette, a politikát pedig kiszolgáltatta a különböző kampányok “guruló dollárjait” szolgáltató oligarchák alamizsnájának. Görögországban mindezt még azzal is sikerült tetézni, hogy a két váltópártot (PASZOK, Új Demokrácia) gyakorlatilag két klán klientúrája uralta: ti. a Karamanlisz-és a Papandreu-dinasztia aktuális keresztapái váltogatták egymást évtizedeken keresztül a bársonyszékben. [12]

Az establishment pártjainak diszkreditálódásán túl Görögországot egy tudatosan generált adósságválság is sújtotta.

2011 végére Görögország kormányának önállósága gyakorlatilag megszűnt: az ország vezetése az Európai Tanács utasításainak végrehajtójává degradálódott. A kiigazítási terv, illetve tervek, amelyek Brüsszelben készültek, a legapróbb részletekig előírták a teendők irányát, tartalmát, formáját, mértékét és idejét, a következő hitelrészlet lehívását pedig a negyedéves teljesítés függvényé tették. (…) Az IMF szerepkörét lényegében átvette az eurózóna: Görögországot 2011. október végén az elsősorban német érdekeket képviselő Európai Központi Bank pénzügyi felügyelete alá helyezték. (…) Az államivá transzformált magánadósságokkal súlyosbított válság közepette a »nemzetek Európája« szlogenjét felülírta a »költségvetési fegyelem« jelszavával hitelesített brüsszeli-frankfurti diktátum.” [13]

A permanens megszorításokra kárhoztatott fiskális politika azonban nem a kívánt hatást érte el: a görög adósságállomány 2014 végére a GDP 177%-os szintjére emelkedett (317,94 milliárd euró) [14], miközben a munkanélküliségi ráta folyamatosan emelkedett, drasztikusan nőtt a szegénységi küszöb alatt élők, illetve az azzal fenyegetettek száma, és csökkent a GDP. Ilyen helyzetben került sor a nevezetes kormányváltásra Görögországban 2015 januárjában.

Ön jön, Mr. Tsipras!

Amint említettük, Tsipras a kormányzása kezdetén komoly ambíciókkal vágott neki a “jóléti fordulat” levezénylésének. Három nappal a kormányalakítást követően a kabinet megszakította a tárgyalásokat az ország hitelezőivel (az EKB, az Európai Bizottság és az IMF alkotta “trojkával”), és bejelentette, hogy a “mentőprogram” meghosszabbítására sem tart igényt. Varoufakis a Syriza programjára utalva kifejtette, hogy nem ismerik el a hitelezők által megállapított konstrukciót és feltételeket, és visszafizethetetlennek tartja Görögország adósságát. [15] A kabinet prominensei – később rendre visszatérő motívumként – az európai szolidaritásra, illetve a közös európai értékekre (az Európai Unió működéséről szóló kontraktusban is szereplő szabadság, biztonság, jogállamiság és jólét ) helyezték a hangsúlyt, bízva a racionalitás és a formális logika elveinek hatásában. Azonban már ekkor látszott, hogy a neoliberalizmus elvei iránt elkötelezett európai establishment érzéketlen mindennemű méltányossági princípium iránt, így a görögök később azzal rukkoltak elő, hogy Németország fizesse meg Görögország részére a második világháborús német megszállás következtében előállott károkat, ami természetesen hangos elutasításra került a német fél részéről, [16] és tovább fagyasztotta Athén és Berlin meglehetősen hűvössé váló viszonyát.

A Római vakáció című film (1953) inspirálta plakát . A Varoufakis védjegyévé vált híres motorra Merkel is felkapaszkodott.

Február derekán – amint az a bevezető sorokból is kitűnik – végül a görög kabinet megbarátkozott egy “nemzeti reformterv” kimunkálásának gondolatával, ezzel pedig kezdetét vette a hónapokon keresztül húzódó macska-egér harc. A kabinet és tárgyalódelegációja egyre kétségbeesettebb kísérleteket tett a saját választási ígéretei, illetve szociális elkötelezettsége, valamint a minimális rugalmasságot sem mutató, rigorózus hitelezők közötti lavírozásra. A Syriza, illetve Tsipras hétről hétre több engedményt kényszerült tenni a Trojkának, fokozatosan revideálva korábbi programját. A tárgyalások hangulatát talán a Varoufakis lemondását követően közzétett beszámolója illusztrálja a legjobban:

Nagyon jól tudom, milyen érzés bevonulni azokba a lelketlen, neonlámpás szobákba, tele olyan csinovnyikokkal és bürokratákkal, akiket egyáltalán nem érdekel a döntéshozás emberi ára. [17]

Sok hűhó semmiért? 

A kabinet kezdte megérteni a globális kapitalizmus működési mechanizmusának logikáját: az ún. washingtoni konszenzus, a “piaci fegyelem” követelménye drámai mértékben csökkentette a nemzeti gazdaságpolitika hatókörét és jellegét. Az alapvető minimalista modelltől való eltérésre  tett minden kísérlet ugyanis könnyen maga után vonhatja a globális piacok által az államra kirótt, büntetően nagy költségeket. [18]  Ehhez járul még a Görögország eurózónás tagságával járó kellemetlen következmény: a monetáris szuverenitás gyakorlatilag teljes eliminálódása (a nemzeti valuta megléte esetén a kormányzat leértékelhette volna a drachmát, növelve ezzel az ország versenyképességét, ami gazdasági növekedést is eredményezne, és természetesen ebben az esetben a jóléti kiadások és az egyéb szükséges intézkedések mellett az adósság törlesztésére is sor kerülhetett volna).

A Tsipras-kabinet gyakorlatilag ezen a ponton vált zsarolhatóvá: az európai integráció iránti mély elkötelezettsége miatt ugyanis a kormányfő egyáltalán nem gondolkodott a “Grexit” (Görögország eurózónából történő távozása) eshetőségén, így értelemszerűen a nemzeti fizetőeszköz visszaállításának lehetőségén sem. A saját ideológiai preferenciái, a Syriza balszárnyának minden költségvetési kiigazítást ellenző álláspontja, illetve a hitelezők kemény megszorításokat követelő elvárásainak trilemmájában vergődő kormányfőt lassan, de biztosan felőrölték az események. Tsipras a legszorosabb munkatársai elmondása szerint döntő helyzetekben mutatkozott labilisnak: a hitelezőkkel folytatott tárgyalások folyamán gyakran hagyta ott például a tárgyalóasztalt, hogy egyeztessen pártja képviselőivel, amelynek eredményeként egymásnak néha gyökeresen ellentmondó argumentumokat igyekezett közvetíteni tárgyalópartnerei felé. [19]

Tsipras megítélésünk szerint olyan kaliberű ember, mint Dosztojevszkij Idiótája: a magasabb politikai elvekben, és az integrációt alkotó partnerállamok vezetőinek jóhiszeműségében egy gyermek naivitásával hívő idealista. Ezért nem tudta elképzelni azt, hogy a végig a németek álláspontja által dominált hosszas egyezkedéseken végül kínpadra küldhetik a hellének országát, és ezért állhatott fel június végén az asztaltól, hogy népszavazást hirdetve [20] – és a Trojka újabb megszorításokat követelő “ajánlatának” elutasítása mellett kampányolva – kerülhessen a kezébe egy komoly politikai adu ász a további tárgyalások folyamán. Az eredmény azonban a megszorító csomag görög választópolgárok 61%-a általi elutasítása ellenére katasztrofálisnak bizonyult, és nemhogy megerősítette, hanem éppen gyengítette Tsipras tárgyalási pozícióit.

Németország – az a Németország, amelynek adósságállománya a második világháború utáni években 32 milliárd márkára rúgott, és ha az 1953. évi londoni adósságegyezményben nem engedik el az adósságállomány több mint felét, aligha tudja bevezetni a prosperáló szociális piacgazdaságot – [21] példát kívánt statuálni a hitelezői elvárásokkal szembeszegülő görög kormánnyal. A harmadik “segélycsomag” nyújtása fejében minden korábbinál megalázóbb, ultimátumszerű feltételeket szabtak a görög féllel szemben. A drasztikus ÁFA-emelésen, a nyugdíjak csökkentésén, a nyugdíjkorhatár növelésén, a közszférában dolgozók bérének csökkentésén túlmenően a legabszurdabb követelés egy privatizációs alap létrehozása volt, amelybe három év alatt 50 milliárd eurónyi bevételt kell felhalmozni a görög nemzeti vagyon értékesítéséből. Ebből 25 milliárd eurót adósságtörlesztésre, 12,5 milliárd eurót pedig az államadósság csökkentésére kell majd fordítani. A görög kormánynak vállalnia kellett továbbá, hogy a “releváns politikai területeken” minden törvénytervezetről előzetesen konzultálni fog a Trojkával, és konszenzusra is jut velük, még a társadalmi konzultáció, illetve a törvényjavaslat benyújtása előtt kellő időben. Ez gyakorlatilag olyan függő helyzetbe hozza Görögországot a hitelezőivel szemben, ami a szuverenitás teljes elvesztésével és kvázi a gyarmati státuszba süllyedéssel jár. [22] (Meinecke meghatározása szerint a szabad és önálló állami lét azt jelenti, hogy egy ország azokat a törvényeket követi, amelyeket az államrezon diktál számára. A Syriza-kabinet azonban a remélt szociális kohézió biztosítása államrezon szintjére emeléséről kénytelen volt lemondani, és azt a hitelezők kívánalmai szerinti tartalommal megtölteni.) [23]

A kapitulációra kényszerítés teljessége érdekében a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble  az “átmeneti Grexit” lehetőségét is felvetette, majd a tárgyalásokon Angela Merkel, Francois Hollande és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke is kész helyzet elé állította a görög miniszterelnököt: a megszorító csomag elutasításának alternatívája a “Grexit” kikényszerítése, és a görög bankrendszer teljes összeomlása lett volna. [24] A görög parlament kénytelen volt megszavazni az újabb megszorításokat, legitimálva ezzel az autonóm mozgástér  lehetőségétől való megfosztottságát.

Quo vadis Európa? 

A görög adósságválság “kezelése” immáron nyilvánvalóvá tette, hogy a centrum pozíció fenntartása érdekében Németország teljesen érzéketlenné vált a félperiféria és a periféria problémái iránt, sőt a Trojka feltételességhez kapcsolt hitelnyújtása támogatásával tovább fokozza az európai társadalmakban egyébként is szélesen tátongó Észak-Dél törésvonalat. A száz sebből vérző washingtoni konszenzus kívánalmainak (privatizáció, dereguláció, megszorításon alapuló fiskális politika, a nyugdíjak és a közszférában tevékenykedők számának csökkentése, a nyugdíjkorhatár kitolása) könyörtelen kikényszerítésével pedig aktívan hozzájárult a görög válság – vélelmezhetően küszöbön álló – további eszkalálódásához.

Értelmezésünk szerint a nagytőke érdekeivel való összefonódás mellett mindezt azért tette, hogy negatív színben tüntesse fel a megszorításellenes retorikával kormányra kerülő, eleinte a neoliberális gazdaságpolitika keynesiánus alternatíváját kínáló görög kabinet válságkezelő tevékenységét. Ha ugyanis sikerül bebizonyítania, hogy a megszorítás-ellenes pártok kormányra kerülve nem könyvelhetnek el a gazdasági növekedés irányába ható sikereket, azzal illuzórikussá teszi a kormányzásra készülő spanyol Podemos, az olasz Ötcsillagos Mozgalom, és az ír Sinn Féin programjában foglaltak megvalósíthatóságát is.

Úgy tűnik tehát, hogy a 2015 elején még nagy reményekkel kecsegetető rendszerkritikus alternatívát a neoliberális gazdaságpolitika további fenntartásában érdekelt körök eredményesen térítették le a további fejlődési lehetőség útjáról – azaz ismét a Margaret Thatcher védjegyévé vált szlogent “aktualizálták”: there is no alternative,azaz nincsen alternatíva: továbbra is “szükségszerű” a szakítás a jóléti állam ideáljával, és a szabad versenyes piacok (f)elsőbbségének fenntartása mellett továbbra is elodázhatatlan a munka és a tőke között eloszló jövedelmeknek az utóbbiak felé történő csoportosítása.

Ezzel a szcenárióval szemben mi csak Petőfi sorait tudjuk felhozni: az idő igaz, s eldönti, ami nem az… [25]


[1] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, 81., 83. p. Ennek hátterében az (is) áll, hogy 2010-ben az akkor 27 tagú Európai Unióban a szegénységi mutatókat illetően 80,7 millió ember (a lakosság 16,4 százaléka) élt a szegénységi küszöb alatt, a gyermekek vonatkozásában ez a mutató pedig még drasztikusabb volt (19%-os szint). A következő években ez az arány tovább romlott, így 2012-ben a 28 tagú EU-ban 85 millió fő szenvedett szükséget. Emellett a hosszú távú (tizenkét hónapnál hosszabb) munkanélküliség aránya is nagymértékben nőtt: a 2011-es évben számuk Európai Uniós szinten elérte az összes munkanélküli 43,1 százalékát. Az adatok forrása: Artner: op. cit. (2014), 134. p.

[2] Ezek a Sziriza első intézkedései. Origo, 2015. január 28.  (Letöltés: 2015. február 22.)

[3] Went, Robert: Globalization: Neoliberal Challenge, Radical Responses. Pluto Press, London 2000, 15. p. A hivatalosan senki által sem hirdetett, sőt éppenséggel tagadott, ám a gyakorlatban rendre érvényesített neokonzervatív-neoliberális intervencionizmus lényege, hogy a megszorító programok (“költségvetés-stabilizáló intézkedések”) elfogadásával minden veszteséget igyekszik társadalmiasítani, miközben a konjunktúra idején felhalmozott nyereségek “természetszerűleg” privatizáltnak számítanak, azaz abból a szélesebb rétegek nem részesülhetnek.

[4] Keynes, John Maynard: The End of Laissze-faire. Leonard & Virginia Woff, London, 1926, pp. 40-41.

[5] Winlow, Simon – Hall, Steve – Briggs, Daniel – Treadwell, James:Riots and Political Protest. Notes from the Post-Political Present.Routledge, Abingdon, Oxon, 2015, 199. p.

[6] What the Syriza Government Will Do (Letöltés: 2015. júlus 22.)

[7] Pogátsa Zoltán: A Sziriza megbuktatása az uniós pénzügyminiszterek célja? (Letöltés: 2015. július 22.); Gyüre József: Az EU megpuccsolta Cipraszt? (Zsoldos kontra Pogátsa), in Heti Válasz, XV. évfolyam, 25. szám (2015. július 16.), pp. 28-31. at 28. p.

[8] Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kft., Budapest, 1991, 189. p.

[9] Sørensen, Catharina: A Conceptual Analysis and a Longitudinal. Cross-Country Examination of Public Scepticism Towards the European Union. Department of Political Sciences, University of Copenhagen, Copenhagen, 2007; Love me, love me not,,, A typology of public eurosceptiscism. EPERN Working Paper, No. 19. Sussex European Institute, University of Sussex, Falmer, Brighton,  2008.

[10] Taggart, Paul: The populist politics of euroscepticism. Paper prepared for presentation at the 5th Biennial Conference of the European Community Studies Association, Seattle, 29 May – 1. June.  Unpublished. University of Sussex, Brighton, 1997, 3. p.

[11] Taggart: op. cit. (1997), 2. p.; Pogátsa Zoltán: Az európai integráció politikai gazdaságtana, in Eszmélet, 25. évfolyam, 98. szám (2013), pp. 191-196. at 191. p.

[12] Erre nézvést lásd Nikosz, Fokasz: Dinasztiák, in Élet és Irodalom, 2004. március 5.

[13] Artner: op. cit. (2014), pp. 214-216.

[14] Preliminary Report of the Truth Comittee on Public Debt. Hellenic Parliament, Athens, 2015,  20. p.

[15] Megszakította a tárgyalásokat az új görög kormány a hitelezőkkel (Letöltés: 2015. július 23.)

[16] Germany rejects Greece’s demands for $200 billion… (Letöltés: 2015. július 23.)

[17] Golden Dawn will be strenghtened by more austerity, Yanis Varoufakis warns (Letöltés: 2015. július 23.)

[18] Bisley, Nick: Rethinking Globalization. Palgrave Macmillan, New York, 2007, 59. p.

[19] Special Report: The man who cost Greece billions (Letöltés: 2015. július 23.)

[20] Greek PM Alexis Tsipras calls referendum on bailout terms(Letöltés: 2015. július 23.)

[21] Becker, Andreas: German economic miracle: thanks to debt relief?(Letöltés: 2015. július 23.)

[22] Spártai körülményeket ígér a görögöknek az új csomag (Letöltés: 2015. július 23.)

[23] Meinecke, Friedrich (1924): Az államrezon fogalma, in Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003, pp. 71-90. at 72. p.

[24] Jöhet az átmeneti Grexit (Letöltés: 2015. július 23.); Víz alá nyomták a görög kormányfőt (Letöltés: 2015. július 23.)

[25] Petőfi Sándor: Voltak fejedelmek… (1846)

Post Navigation