Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “május, 2019”

Fred Pearce: Lábnyomok egy véges bolygón

Bolygónk történetének legsikeresebb állatfaja az ember. Ám éppen ez a siker bátorított bennünket számunk oly mértékű megnövelésére, amely már fajunk fennmaradását veszélyezteti. Az igazi veszélyt azonban nem a több tigris-gazdaság [utalás a délkelet-ázsiai ún. kistigris-államokra], hanem a több Gáza jelenti.

A tudósok régóta számolgatják, hány embert képes bolygónk eltartani. 1679-ben egy holland, akit Anton van Luwenhoeknak hívtak – korai mikrobiológus és Johaennes Vermeer, a festő barátja volt –, úgy számolt, hogy a bolygó lakható területe nagyjából 13.000-szr nagyobb, mint Hollandia, amelynek akkoriban kb. egymillió lakosa volt. Vagyis számítása szerint a Föld legalább 13 milliárd embert képes eltartani. A mai környezetvédők szerint azonban ez a szám némileg túlzott.

Paul Ehrlich is kiszámolta, hogy mekkora az, amit ő  „a bolygó eltartóképességének” nevezett: szerinte ez nagyjából ötmilliárd fő. Mostanában a tudósok 6,8 milliárd emberrel számolnak a bolygón: 2008-ra évenként 30%-kal több nyersanyagot fogyasztunk, mint amennyit a bolygó kitermel. Így aztán letaroljuk az esőerdőket, lehalásszuk az óceánokat, erodáljuk a termőföldeket, a levegőt pedig melegház-gázokkal töltjük teli. A szakzsargon szerint „feléljük” természetes tőkénket. Azt állítják, hogy jelenlegi életvitelünkkel, a bolygó legfeljebb kb. 5,2 milliárd embert képes eltartani.

Vannak azonban ennél alacsonyabb becslések is. Az alacsonyabb eltartható népesség mellett Nagy-Britanniában főként a Kívánatos Népességszám Alapítvány kardoskodik, amely Ehrlichet is [a] támogatói közt tudhatja. Ők azt hangoztatják, hogy az emberiség létszámát hárommilliárdra kellene csökkenteni, különben „a természet brutális népesedéspolitikájával kell szembenéznünk… vagyis éhínségek és járványok okozta növekvő halálozási arány lesz a következmény.” James Lovelock, a Gaia-elmélet kiötlője szerint olyan rosszul bánunk [a] bolygónkkal, hogy valószínűleg egymilliárd főre kell csökkennie a létszámunknak ahhoz, hogy a Föld újra visszanyerhesse ökológiai egyensúlyát.

Könnyű belátnunk, [hogy] mi az oka ennek a nagy pesszimizmusnak. Számos, a Föld életét fenntartó rendszert tettünk tönkre. A természeti kincsek egyszerű leltárba vétele is kijózanító. A Föld erdőségeinek felét pusztítottuk ki. Az erdők valaha a Föld felszínének kétharmadát borították, ma már csak egyharmadát fedik. A termőtalaj egynegyedét tettük tönkre műveléssel és erózióval. A legtöbb nagy testű állatot kipusztítottuk, a halállománynak pedig valószínűleg kilenctizedét faltuk fel eddig. A bolygón termő növények 40%-át fogyasztjuk el, folyamainak pedig 60%-át tereltük el az öntözés, a városok, az ipar vagy pedig a vízierőművek működtetésének érdekében.

Évről évre kibányásszuk a föld mélyéről, és elégetjük azokat a fosszilis növényi maradványokat, amelyeket a természet évmilliók alatt hozott létre. Az ennek következtében keletkező szén-dioxid-kibocsátás egy teljes fokkal melegítette már fel a légkört. Emiatt aztán kiolvasztjuk a sarkokat fedő jeget, megemeljük a tengerszintet, aszályokat, áradásokat, viharokat idézünk elő. A felmelegedés olyan tartós lesz, hogy előbb-utóbb, valószínűleg megakadályozzuk majd vele a következő jégkorszak eljövetelét.

Ráadásul a légkör vegyi összetételét is eléggé megváltoztattuk ahhoz, hogy az ózonrétegen lyukat üssünk, illetve hogy elsavasítsuk az esőket, sőt az óceánok vizét is. A nitrogén-körforgásban mi lettünk az uralkodó erő. A műtrágyák oly mértékben átitatják a talajt és a vízforrásokat, hogy az erdők kihalnak, és hatalmas „holtzónák” keletkeznek a folyamokban, tavakban és az óceánokban. Megalkottuk (igaz, hál’ Istennek eddig használni nem mertük) azt a hidrogénbombát, amely képes az életet szinte tökéletesen letörölni a Föld színéről. A bolygó válságban van, és sokak szerint a válság oka az emberiség nagy száma.

Puszta létszámunk nyilvánvalóan döntően befolyásolta azt, ami történt, ám csak az egyik tényező volt a történetben. Paul Ehrlich Népesedésbombájában kimutatta, hogy [a] bolygónkra gyakorolt környezeti hatásunk három tényezőből áll össze: az egyedek számából, az egyedek fogyasztásából, illetve a fogyasztást fedező szükséges erőforrásokból, és az ezek megszerzése során okozott környezetszennyezésből. Azt állította, hogy a népességnövekedés volt a döntő tényező abban, hogy az 1960-as években megnőtt a hatás, amelyet környezetünkre gyakoroltunk.  Talán egy ideig valóban így volt. Csakhogy azóta a népességnövekedés lelassult. Az ezután következő növekedés pedig egyre inkább a bolygó legszegényebb, legkevesebbet fogyasztó népességére korlátozódik. A maradék növekedés környezeti hatása tehát meglepően csekély. A század vége felé, amikor néhány fenyegető veszély, például a klímaváltozás az előrejelzések szerint a legsúlyosabb lesz, a Föld népessége valószínűleg már lejtmenetbe kerül.

Ha a túlnépesedés lenne az egyetlen dolog, amely miatt aggódnunk kellene, minden rendben lenne. A baj az, hogy miközben a népesség növekedése lelassul, Ehrlich másik tényezője, vagyis az emberiségnek a környezetre gyakorolt hatása, felerősödik. A növekvő fogyasztás manapság sokkal jelentősebb oka annak, hogy egyre nagyobb hatással vagyunk bolygónk életére. Szinte teljes mértékben a fogyasztás felelős azért, hogy biológiai lábnyomunk az elmúlt harminc esztendő során egyre mélyebb lett – és éppen ez az időszak volt az ökológusok szerint az, amelyben „túllőttünk” a bolygó eltartóképességének határán. Eltekintve az olyan gazdaságok fejlődésétől, mint Kínáé, amelyekben a fogyasztás éppen növekszik, még mindig a gazdag világban fogyasztanak messze a legtöbbet.

Az átlagos amerikai polgárnak a bolygóból 9,5 hektárnyi az ökológiai lábnyoma – vagyis a bolygó felszínéből ennyi szükséges ahhoz, hogy eltartsa őt, illetve, hogy elnyelje [a] szennyezését. Ezenközben az ausztráloknak vagy a kanadaiaknak nagyjából 7 hektárra van szükségük, az európaiaknak és a japánoknak pedig 4-5 hektárra, a kínaiaknak pedig 2,1 hektárra, míg az indiaiaknak és az afrikaiak zömének egy vagy még kevesebb hektárra. Persze akadnak a szegény világban is gazdag emberek és fordítva. Ha csak a bolygó leggazdagabb egymilliárd emberét vesszük, az ő átlagos erőforrás-fogyasztásuk és hulladéktermelésük ma 32-szer több, mint a maradék, szinte hatmilliárd ember átlagáé.

Azt is külön kiszámolták, [hogy] ki felelős a klímaváltozást okozó melegház-hatású gázok kibocsátásáért. Kiderült, hogy a legszegényebb nagyjából hárommilliárd ember a bolygón (durván a teljes emberiség egyharmada) jelenleg csak a kibocsátás 7%-áért felelős, míg a leggazdagabb 7% (kb. félmilliárd ember) az 50%-áért. Egy etióp faluban élő nőnek akár tíz gyereke is lehet, a családja mégis kisebb kárt tesz, és kevesebb nyersanyagot fogyaszt, mint egy átlagos minnesotai, manchesteri vagy müncheni középosztálybeli anyuka. Abban a kevéssé valószínű esetben, ha mind a tíz gyereke megéri a felnőttkort, és mindannyiuknak tíz-tíz gyermeke születik, a teljes, 100 fős klán is csak annyi szén-dioxidot bocsát ki évente, mint Te vagy én.

Vagyis azt állítani – mint egyesek teszik –, hogy a bolygót fenyegető igazi veszély abból származik, ha egy etiópnak vagy egy Gangesz-deltában élő, rizstermelő bangladesinek, vagy egy andoki kecsua alpaka-pásztornak, vagy egy Szahara-menti kölestermelőnek, vagy pedig egy mumbai italárusnak túl sok gyereke születik, nemcsak ostobaság, hanem veszélyes ostobaság is egyben. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a népességszám lényegtelen. A XX. század során négyszeresére növekedett népesség nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a szakadék szélére kerülünk. Ám a népességnövekedés, illetve a növekvő fogyasztás által ma okozott károk bármilyen elemzése világosan képes kimutatni, hogy a növekvő fogyasztás sokkal nagyobb veszély.

Természetesen az is igaz, hogy a kis ökológiai lábnyomú szegények is meggazdagodhatnak, vagy a gyerekeik is vagyonra tehetnek szert, és végül ugyanolyan nagy ökológiai lábnyomuk lesz, mint a mieink. Ha így lesz, nehezen tagadható, hogy nagy lesz a baj. Ha semmi egyéb, már a klímaváltozás egymaga is olyan káoszba torkollik, amelyben ötmilliárd embert, nem is beszélve még többről, egyszerűen lehetetlen lesz táplálni. Ám ha a fogyasztás lényeges tényező, akkor minekünk, a gazdag világban élőknek kell először tennünk valamit. Ezzel kapcsolatban azonban jó hírem van. Úgy is csökkenthetjük ugyanis [az] ökológiai lábnyomunkat, hogy közben fenntartjuk életmódunkat – ha nem is minden tekintetben, ám legalábbis oly módon, hogy éltünk mégis élni érdemes maradjon.

Az igazi csoda az, hogy mi gazdag-világbeli fogyasztók eddig kibírtuk anélkül, hogy olyasfajta válságba sodródjunk bele, amilyet Malthus, Vogt, Ehrlich és mások jósoltak egykor. Ehrlich formulájának harmadik – legkevésbé vitatott – tényezője mentett meg minket a bukástól. Ahogy ugyanis a technológiáink fejlődnek, és egyre hatásosabbak lesznek, úgy leszünk képesek mi is egyre okosabban hozzájutni [a] javainkhoz. Ma már kevesebb nyersanyagot használunk, és kevesebb hulladékot termelünk egydollárnyi érték előállításához, mint régebben. Erőműveink több energiát termelnek ugyanannyi üzemanyagból, gyáraink kevesebb energiát használnak, és jobban hasznosítják az érceket, a ritka anyagokat könnyebben hozzáférhetőkkel helyettesítjük, több, korábban a szemétre hajított dolgoz hasznosítunk újra, és így tovább.

A nyereség jelentős. A gond az, hogy növekvő fogyasztásunk ezt az egész nyereséget semmissé teszi. Erre a legékesebb példa az autó. A mai autók sokkal üzemanyag-takarékosabbak és kevésbé környezetszennyezők, mint akár a pár évvel korábbi, hasonló súlyú és teljesítményű járművek. Sajnos azonban ezt a haladást arra használjuk, hogy egyre nagyobb autókat, például terepjárókat vásárolunk, és egyre messzebbre is utazunk rajtuk. Vagyis oda a nyereség. Még mindig egyre több nyersanyagot használunk.

Egyedül abban reménykedhetünk, hogy a bolygó határai miatti növekvő aggodalom egyszerűen rákényszerít majd bennünket, hogy több figyelmet fordítsunk az élet élvezetéhez szükséges dolgok előállításával járó káros környezeti hatások csökkentésére, illetve „zöldebb” szemlélettel határozzuk meg, mit is tekintünk életélvezetnek. Chris Goodall író Hogyan éljünk alacsony szénfogyasztású életet? című könyvében arra a következtetésre jutott, hogy többségünk csekély kényelmetlenségek árán 75%-kal csökkenthetné úgynevezett szén-lábnyomát. Vagyis vezet olyan út is előrefelé, amelyhez nincs szükség sem az emberek nagy számának csökkentésére, sem pedig életminőségünk feláldozására. Csak el kellene indulnunk rajta.

Ám jobb és olcsóbb „zöld” technológiákra lenne szükségünk ahhoz, hogy elvégezhessük e munka dandárját. Lehetséges, hogy ezek meglesznek. Ester Boserupnak igaza volt, amikor azt állította, hogy épp a krízisek és a krízistudat ösztönzik leginkább az innovációt mind a technológia, mind pedig a szervezés terén. Mi emberek jó problémamegoldók vagyunk, csak rá kell jönnünk előbb, [hogy] mi is a probléma.

Optimizmusom nem szükségképpen tapasztalatokon alapul. Az emberek nem mindig cselekszenek észszerűen. Bolygónk teli van olyan civilizációk romjaival, amelyek gyakran éppen azért érték nyomorúságos véget, mert természetes környezetük összeomlott. Jelenleg olyan globális civilizációban élünk, amely átfogó hatást gyakorol bolygónkra, különösen a klímaváltozás útján. Ezt rendbe kellene tennünk. Pontosan értem, miért vélik sokan úgy, hogy kevés az esély a sikerre, és hogy – legalábbis metaforikusan – miért készek lemondani az egész csődtömegről. Én azonban nem vagyok erre hajlandó.

Sok gyakorlati példával lehet igazolni [az] optimizmusomat, és hitemet abban, hogy Ehrlich harmadik tényezője lesz a megmentőnk. A zöld forradalomra azért került sor, mert felismertük: a bolygó képtelen lesz táplálni egy olyan népességet, amely várhatóan egyetlen nemzedéken belül megduplázódik. Mikor aztán szembesültünk a válsággal, cselekedtünk is. Az elmúlt fél évszázadban mind Európa, mind pedig Észak-Amerika gyökeresen javított hazai környezete állapotán – csökkentette a szmogot, megtisztította folyóit, és új erdőket telepített. Jó pár szegény ország is már ugyanerre az útra lépett, például véget vetett az esőerdők pusztításának.

Vegyük Costa Ricát. Miután a gazdálkodók és favágók megtizedelték az ország erdőségeit, ebben a kis közép-amerikai országban az erdő borította terület az 1950-es években felmért 80%-ról 1987-re mindössze 21%-ra csökkent. Egy darabig sebesebb volt itt az erdők pusztulása, mint bárhol a bolygón. A környezetvédők hosszú évekig azt állították, hogy ez annak a népességnek az „elkerülhetetlen következménye” volt, amely egy ízben 17 év alatt duplázódott meg. (Ez új világrekordnak számított!) Ezzel az állítással csak egy baj van: az a szó, hogy „elkerülhetetlenül”.

1987 óta Costa Rica újratelepítette erdeit. Mára az erdő borította vidék aránya ismét 50% fölé emelkedett, mégpedig annak ellenére, hogy az 1987 óta eltelt két évtizedben a népesség gyorsabban nőtt, mint az előző húsz év során. Az állam ma nem azért fizeti a parasztokat, hogy minél több erdőt irtsanak ki, hanem éppen azért, hogy megóvják az erdőket, mivel az állam maga is jelentős jövedelemhez jut azokból a turistákból, akik azért látogatnak ide, mert a dzsungel életére kíváncsiak. „Rájöttünk, hogy a kormánypolitika volt az oka annak is, hogy kiirtottuk az erdőket, és nem a túl nagyszámú paraszt. Ez az egész világon így van” – jelentette ki a korábbi Costa Rica-i környezetvédelmi miniszter, Carlos Manuel Rodriguez. Olyan fontos lecke ez, amit nem vesznek figyelembe a környezet-pesszimisták. Vagyis van más út is.

teszvesz

XXI. századi Tesz-vesz város. Malthus rémálma?!

A legnagyobb globális veszélyt manapság a klímaváltozás jelenti. Vajon mekkora esélyünk van arra, hogy megállítsuk, még mielőtt ő állítana meg minket? A feladat óriási. A klímaszakértők szerint 2050-ig a világ melegház-hatást okozó gázkibocsátását legalább 80%-kal kellene csökkenteni, hogy megakadályozzuk a végzetes klímaváltozást. Ez azt jelenti, hogy teljesen át kellene alakítanunk [az] energiatermelésünket és felhasználásunkat, mind az otthonokban, mind pedig a gyárakban, irodákban, középületekben és szállításban. Olyan új energiatechnológiák kombinációjára lenne szükség, amelyeket nem bocsátanak ki szén-dioxidot a légkörbe. De életünk és életterünk újratervezésére is szükség lenne [az] energiaigényünk csökkentése érdekében. Például olyan városokat kellene építenünk, ahol a szolgáltatások gyalog is elérhetők, minden egyéb utazás pedig tömegközlekedéssel bonyolítható, autókra tehát nincs szükség.

Gyorsan el kell terjesztenünk az új gondolatokat és technológiákat. Minél gyorsabban el kell érniük az olyan országokat is, amelyek épp most építik ki energia-infrastruktúrájukat. Az ENSZ becslése szerint 2030-ra 26 trillió dollárt kell az energiatermelésbe fektetni, és ennek több mint felének a fejlődő országokba kell irányulniuk, ahol kétmilliárd ember még mindig elektromos áram nélkül él. Anélkül kell átugraniuk az új technológiák világába, hogy átmennének azon a mocskos és szennyező fázison, amelyen az ipari országok többségének át kellett esnie.

Nagy előny, hogy a szükséges technológiák zöme már ismert. A szélenergia fejlett, és nem is drága. Egyre nagyobb az érdeklődés manapság a koncentrált napenergia iránt, amely tükröket és lencséket használ a napenergia fókuszálására: segítségével hagyományos erőműveket működtetőt vizet lehet felmelegíteni. Nevadától Algérián át Indiáig nagy sivatagi területeket lehetne befedni napenergiát gyűjtő tükrökkel. Más természetes erőforrások aknázhatók ki apály-dagály erőművek segítségével, illetve geotermikus erőművekkel (ez a „forró szikla” eljárás). Megtarthatjuk a fosszilis energiahordozókat égető erőműveket is, ha megtaláljuk a módját annak, hogyan akadályozhatjuk meg a szén-dioxid-kibocsátást, és ártalmatlan módon leszünk képesek elégetni ezeket az energiahordozókat. A nukleáris és vízi erőműveknek megvannak ugyan a hátrányaik, de szintén tovább működhetnének.

A jövő járműveit valószínűleg elektromossággal lehet majd működtetni. Ha az elektromosságot szén-dioxid-kibocsátás nélkül lehetne előállítani, az bizony hatalmas húzás lenne. A bio-üzemanyagokat jogosan kritizálják, hiszen rengeteg olyan termőföldet és vizet igényel az előállításuk, amire az élelmiszer-termeléshez lenne szükség. A jövő bio-üzemanyagai azonban, különösen azok, amelyek mezőgazdasági hulladékokat hasznosítanak, jobb megoldások lennének. Szerintem főként repülőgépek működtetésére lehetne használni őket. Egyszóval hatalmas lehetőségek rejlenek az élet szinte minden területén arra, hogy nagyobb hatásfokkal használjuk fel az energiahordozókat. A nehézipartól a közlekedésig, az építőiparig és a szórakoztató elektronikáig a költségkímélő módosítások és az új tervezési megoldások általában 30-50 százalékkal csökkenthetik az energiafogyasztást. A világ éppen mostanában tér át az energiatakarékos izzókra. Ám szinte minden más energiafelhasználási mód is hasonló lépésváltáson mehet át hasonlóan jelentéktelen ráfordítások árán.

A több fogyasztás ráadásul nem is jár elkerülhetetlenül több energiafogyasztással, de a több energiafogyasztás sem szükségképpen eredményez több szén-dioxid-kibocsátást. A kapcsolat megtörhető, és néha meg is tört már. Annak összehasonlítása, hogy az egyes országokban jelenleg hány tonna kibocsátott szén-dioxidra mekkora előállított érték jut, igen tanulságos. Oroszország és Kína egyaránt csak nagyjából 400 dollár értéket állít elő egy tonna szén-dioxid-tonnánként. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában az arány ötször kedvezőbb, hiszen náluk kb. 2000 dollár értéket állítanak elő szén-dioxid-tonnánként. Nagy-Britannia, Németország és Olaszország még jobb helyzetben van a maga 3500 dollár/tonna szén-dioxidjával, míg az atomhatalom Franciaország 5000 dollár feletti össztermékkel büszkélkedhet. Svédország 6000 dollár/tonnát termel, míg két olyannyira különböző ország, mint Svájc és Kambodzsa 9000 dollárnyi terméket állít elő egy tonna szén-dioxid árán. Amennyiben az egész világ az ő példájukat követné, a világ szén-dioxid kibocsátása a mai harmadára csökkenne. Vagyis 2050-re 80%-kal csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást egyáltalán nem lehetetlen. Akár még ma is.

Képesek vagyunk-e megoldani ezeket a problémákat, és így [a] jövőnket fenntarthatóvá alakítani? A következő fejezetben azt vizsgálom majd, vajon a jövőben is képesek leszünk-e önmagunk táplálásra. Ahhoz azonban, hogy cselekedjünk, mindenekelőtt meg kell magunkat győznünk arról, hogy az előttünk tornyosuló feladatok valóban égetők. Ha a találékonyság anyja a szükség, tudatosítanunk kell a szükséget. Előbb kellőképpen tartanunk kell a „növekedés határaitól” ahhoz, hogy leküzdjük őket. Ahogy aztán a zöldforradalom számolt le a tömeges globális éhínségekkel, úgy lesz képes leküzdeni a globális klímaváltozás legsúlyosabb következményeit egy olyan forradalom, amely [az] energiatermelésünket és energiafelhasználásunkat változtatja meg. Már ha megvan hozzá bennünk a kellő akarat.

Véleményem szerint a környezetvédők azzal tehetik a legtöbbet, ha felhívják a figyelmünket a veszélyekre – és akkor teszik a legkevesebbet, ha kielégíti őket a tudat, hogy legszörnyűbb jóslataik úgyis valóra válnak. Az optimisták akkor hajtják a legnagyobb hasznot, ha meggyőznek bennünket arról, hogy minden lehetséges, a legnagyobb kárt pedig azzal a meggyőződésükkel okozzák, hogy nincs szükségünk alapvető változásra ahhoz, hogy élni tudjunk [a] lehetőségeinkkel. Hogy nincs más dolgunk, mint bízni Istenben és a piacban.

Természetesen paradox a helyzet. Fél évszázaddal ezelőtt Vogt, Huxley, Ehrlich és a többiek egytől egyig tévedtek, mikor a XX. század végére tömegéhínségeket jósolgattak. De mégiscsak az ő szörnyűséges jóslataik – és a világ e jóslatokra adott válaszai – hatására nem következett be mindaz, amit előre jeleztek. A milliárdnyi halott sokkoló képzete egy egész nemzedéket rázott fel szendergéséből. Most az a dolgunk, hogy a bal-jósokat újból kudarcra kárhoztassuk. Ha helyesen cselekszünk, mindenki jó életet élhet. Mahatma Gandhi híres szavai jutnak az eszünkbe: „Az étvágy mindig kielégíthető, a bírvágy sosem”. [There is enough for everyone’s need, but not for everyone’s greed.]

Pearce, Fred: Népcsuszamlás. Ford.: Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 261-270.

A Nyugat alkonya? Gondolatok a Nyugat szerepéről és a világrend változásairól

„Felnagyítod hibáinkat, s így
Sötét jövőt jósolsz. Remélem, tévedsz.
Olykor egy kis fekete legyet az ablakon
Fekete ökörnek nézel a messzi síkon.” [1]

Oswald Spengler 1918-ban jelentette meg monumentális munkáját, amely a Nyugat alkonyát (Untergang des Abendlandes) igyekezett bemutatni egy merően újszerű megközelítésből. Munkája nem kis felzúdulást és visszhangot keltett a nyugat-európai értelmiségiek körében: sok gondolkodó tartotta szükségesnek, hogy Spengler gondolatai mellett vagy ellen érvelve állást foglaljon a Nyugat feltételezett hanyatlásáról szóló vitában. Nyilván sokan tehetik fel a kérdést, hogy immáron több mint egy évszázad távlatából nézve miért is „szükségszerű” időről időre a „Nyugat elégikusa” által papírra vetett meglátások felemlegetése? Nos, gondolatai azért lehetnek a XXI. század forgatagában is időszerűek, mert napjainkban egyre többen rajzolják meg egy olyan „multipoláris világrend” kontúrjait, amelynek a Nyugat csak az egyik, kétségtelenül fontos és megkerülhetetlen, ám korántsem egyedül meghatározó és fajsúlyos szereplője.

Ha az új évezred hajnaláról szemléljük a világot, tényként, evidenciaként közölhetjük, hogy „az Egyesült Államok uralta unipoláris világrend egyre komolyabb kihívásokkal kell, [hogy] szembenézzen”. A világrend ugyanis lényeges „újrafazonírozáson” esett át; meglehetősen komplexszé és sokközpontúvá vált, ami a „geopolitikai tér feltörekvő hatalmai” által képviselt gazdasági befolyás erősödésének, és az általuk reprezentált politikai, valamint diplomáciai szerepvállalás fokozódásának köszönhető. [2] A kialakulófélben lévő új világrend ráadásul igazolni látszik Paul Valéry blikkfangos meglátását, miszerint „Két dolog fenyegeti a világot: a rend és a rendetlenség”. [3] Az új világrendben egymás mellett érvényesülnek olyan merőben ellentétes hatású folyamatok, mint az integráció és a fragmentálódás; új biztonsági fenyegetések tűnnek fel, a hagyományosan jó reputációnak örvendő állami tekintély pedig sokak meglátása szerint tépázódott meg. [4] S miközben a modern, „globális vesztfáliai rendszer” arra tesz kísérletet, hogy visszaszorítsa a világ anarchikus jelenségeit, [5] „kockázattársadalmunkban” a világ biztonságát olyan újfajta veszélyek fenyegetik, mint a globális terrorizmus, a politikai extrémizmus, és az erőszak korábban sohasem tapasztalt mértéke. A gyors technológiai és kommunikációs változások, a tőkemozgások, és a természeti környezet minőségének romlása minden egyén életére hatással vannak. A pénzügyek, a kereskedelem, a foglalkoztatás és a gyártás globális trendjei mellett megjelentek a nemzetközi járványok, valamint a környezeti problémák kihívásai is. [6] A „posztbipoláris” nemzetközi erőtérre végső soron az ingatagság, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitása, az anómiás jelenségek, és a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [7]

Világosan láthatjuk tehát, hogy a „népek hazája, nagyvilág” még valamiféle kötelező panglossi optimizmust magunkra erőltetve sem igazán tűnik a „lehetséges világok legjobbikának”[8] – de fel kell tennünk a kérdést, hogy a helyzet valóban ennyire kilátástalan-e, és ha igen, akkor létezik-e valamiféle kiút. Mielőtt azonban a XXI. századi trendek vázolásába fognánk, érdemes röviden áttekinteni, hogy egyáltalában véve mit is érdemes Nyugatként azonosítanunk, és a nyugati világ immár klasszikunak mondható krónikásai miként is gondolkodtak a „Nyugat alkonyáról”.

1. Mi a Nyugat?

A „Nyugattal” kapcsolatos fogalomalkotás rendkívül bonyolult és összetett feladatnak számít, hiszen az egzakt definícióalkotás helyett csak bizonyos sajátos, sui generis körülményekből következtethetünk a Nyugat „kilétére”. Ráadásul a Nyugat fogalma nem egyszer s mindenkorra adott, „örök érvényű” megállapítás: attól függ, hogy mikor, és milyen távon tesszük fel a definiálásra vonatkozó igényeinket rejtő kérdést. [9] Ráadásul a „Nyugattal” kapcsolatban is érvényesnek tekinthető Marján Attila Európáról szóló megállapítása, miszerint „A közös és többé-kevésbé nyilvánvaló alapértékeken és kulturális jegyeken túl mindenki számára létezik egy szubjektív és elmosódott Európa-élmény”. [10] A meghatározást illetően eltérő válaszok születnek, amennyiben földrajzi aspektusból közelítjük meg a kérdést, és eltérő eredményre jutunk, ha kulturális, politikai vagy éppen jogi dimenziók mentén elemezzük a problémát.

A nyugati civilizáció tulajdonképpen „egy Nyugat-Európából induló, majd Észak-Amerikát, és a világ egyes részeit meghódító kultúrkör, amely a 700-as évek környékén alakult ki a Római Birodalom romjain. Közös eszmék, értékek, fejlődési irányok determinálják, nem pedig a benne részes népek, vallások vagy földrajzi területek.” [11] Ennek köszönhetően megfigyelhető néhány közös attribútum, amely hasonlónak mutatkozik Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Marján e közös vonások közé sorolja a jog uralmát, a szekularizációt, a katolikus és protestáns gyökereket, a képviseleti demokráciát, az individualista felfogást, a (magán)tulajdon  szentségét, az emancipációt, az iparosodottságot , az urbanizációt, illetve a „magas fokú iskolázottságot”.

Huntington a Nyugatot vizsgálva oda konkludált, hogy a nyugati civilizáció magában foglalja Európát, Észak-Amerikát, és más európai telepesek által létrehozott országokat, például Ausztráliát és Új-Zélandot is. „A Nyugat” kifejezés az ezredfordulón meglátása szerint „egyetemesen annak a megjelölésére használatos, amit korábban nyugati kereszténységnek neveztek. A Nyugat tehát az egyetlen civilizáció, melyet valamely égtájjal azonosítanak, és nem egy adott nép, vallás vagy földrajzi terület nevével. Ez az azonosítás kiemeli a civilizációt történelmi, földrajzi és kulturális kontextusából. Történelmileg a nyugati civilizáció európai civilizáció. A modern korban viszont a nyugati civilizáció euro-amerikai vagy észak-atlanti civilizáció lett.” [12] Huntington klasszikussá nemesedett munkájában igyekezett egy csokorba gyűjteni a Nyugat meghatározó vonásait is. Ezek közé tartozik, hogy a Nyugatra tetemes örökség hagyományozódott a korábbi civilizációktól: a görög filozófia, a racionalizmus, a római jog, a latin nyelv és a keresztény vallás. (Nem véletlenül állíthatta Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság első, 1949 és 1959 közötti elnöke, hogy „Európa három hegyről indult ki: a jeruzsálemi Golgota hegyéről, az athéni Akropoliszról, és a római Capitoliumról. [13]) A nyugati kereszténységet (a katolicizmust, majd a protestantizmust) Huntington ugyancsak a nyugati civilizáció történelmileg fontos vonásaként ragadta meg. A Nyugatra jellemző továbbá a „bábeli zűrzavar”: a latin nyelv „uralmának” lealkonyulásával ugyanis különböző nyelvek sokasága szavatolta a kakofóniát. A Nyugatra jellemző tulajdonság továbbá a spirituális és a világi tekintély világos különválasztása (szekularizáció), a joguralom és az alkotmányosság keretei közé illesztett jogrendnek a civilizált lét központi elemeként történő felfogása, a társadalmi pluralizmus (kolostorok, szerzetesrendek, céhek, egyesületek, társaságok, osztálypluralizmus), a képviseleti testületek fontosságának felismerése, valamint az individualizmus érvényesülése, és a szabadságjogok („a Rómeó-és Júlia forradalom vívmányainak) tiszteletben tartása. [14]

Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában egy generális Nyugat-fogalom megalkotására tett kísérletet. Weber szerint csak a nyugati állambölcselet tudta kimunkálni az arisztotelészi rendszerezettségen nyugvó gondolkodást és racionális fogalmakat; kizárólag a római jogban jutottak csúcspontra a szigorú sémák és gondolkodási formák, továbbá csak a Nyugat ismerte a kánonjogot. Csak Nyugaton alakult ki a „racionálisan harmonikus zene”, „mindenütt hiányzik a gótikus boltozat olyan racionális alkalmazása, mint azt a középkor megteremtette a súly elosztásának és a tetszés szerint alakított terek befedésének eszközeként, s főleg a nagy, monumentális épületek konstruktív elveként és a szobrászatot, valamint festészetet összefűző stílus alapjaként.” [15] Egyedül a Nyugaton gyökeresedtek meg a tudomány „rendszeres és racionális szakmai üzemei”, amelyek iskolázott szakembereket és hivatalnokokat képeztek, akik a modern nyugati állam és gazdaság tartóoszlopaivá váltak. A népképviseleti parlament a Nyugat produktuma, a rendi állam, a „rex et regnum” elve csak Nyugaton terjedt el. Csak a Nyugat ismeri „a politikai intézmény értelmében vett államot, racionálisan megalkotott alkotmánnyal, joggal, a törvények szerinti szakhivatalnokok útján történő igazgatással”. [16] Végül a Nyugat „különleges jelentősége”, hogy a kapitalizmus másutt nem létező formáit, a szabad munka racionális-kapitalista szervezetét hozta létre: egy olyan gazdálkodási rendszert, amelyben a „vagyont és a termelési eszközöket nyereség céljából, a vagyon gyarapítására használják fel. Kapitalista az üzleti vállalkozás, ha racionálisan, az invesztált vagyon növelésének elve alapján cselekszik.” [17] A kapitalizmus ebben a megközelítésben a kiszámítható, átlátható, racionális politikai-és jogrendszer „motorjává” vált. Összegezve: a Nyugat a többi civilizációhoz képest olyan preferenciákkal rendelkezik, mint a racionális gazdálkodási mód, és a kapitalizmus által kieszközölt, az élet minden szférájára kiterjedő racionalizáció és bürokratizálódás.

Ferguson a civilizációk fejlődését összehasonlító és górcső alá vevő munkájában megállapította, hogy a XV. század végén Nyugat-Európa „államocskái, elkorcsosult latin nyelveikkel (némi göröggel fűszerezve), egy názáreti zsidó tanításain alapuló vallássukkal, a keleti matematikából, csillagászatból és technológiából átvett tudományos vívmányokkal” egy nagy karriert befutó civilizáció alapjait rakták le. Ez a civilizáció a későbbiekben meghódította a nagy keleti birodalmakat, uralma alá hajtotta Afrikát, Amerikát és Ausztrálázsiát, és az egész világon rábírta az embereket a nyugati életmód átvételére – „és ez a térítés sokkal inkább szavak, semmint fegyverek révén történt.” [18] A Nyugat felemelkedése korábban hat „gyilkos alkalmazás” (a verseny, a tudomány, a tulajdon, az orvostudomány, a fogyasztás, és a munka) sikeres kifejlesztése révén történhetett meg. A versenyt illetően Ferguson Európa vesztfáliai békét megelőző szétaprózódottságát, és a számos szervezeti egység hatalomért folytatott versengését emelte ki. A tudományos forradalmak, a „kopernikuszi fordulatok” áttörései a matematika, fizika, csillagászat, kémia és biológia vonatkozásában mind Nyugat-Európához kötődtek. A Nyugat jogrendszerében meghonosította a hatalmi ágak elválasztását, a törvényeknek alávetett közigazgatást, a népképviseleti kormányzást, valamint a magántulajdon szentségét. Az orvostudomány XIX-XX. századi áttörései (például a trópusi betegségek elleni védekezés) döntően Nyugat-Európához és Észak-Amerikához kötődtek. A fogyasztói társadalom is tipikus nyugati jelenségként tűnt fel, ipari forradalom pedig ott zajlott le, ahol a termelékenységet fokozó technológiák találkoztak a több, minőségibb és olcsóbb cikkek iránti igénnyel. Végül a protestáns munkaetika a munkavégzést harmonizálta a magasabb megtakarítási hajlandósággal, lehetővé téve a tőkefelhalmozást. [19]

A gyarmatosítás mellett persze a nyugati államfejlődésnek tudható be, hogy létrejöttek a fizikai erőszak monopolintézményei, és a társadalom formáló gépezete, „amely az egyént kiskorától fogva állandó és pontosan szabályozott önuralomhoz szoktatja; csak ezzel összefüggésben alakul ki az egyénben a stabil, jórészt automatikusan működő önkontroll mechanizmusa. Ha létrejön az erőszakmonopólium, békéssé vált terek alakulnak ki, társadalmi mezők, amelyek rendszerint mentesek az erőszakos cselekedetektől. (…) Az egyén itt messzemenően védve van attól, hogy hirtelen rajtaüssenek, hogy a fizikai erőszak sokkszerűen törjön be életébe; ugyanakkor ő maga kénytelen visszafojtani szenvedélyei kitörését, a vértolulást, amely egy másik ember elleni fizikai támadásra készteti. A kényszer többi, a békéssé tett területeken immár uralkodó formája az egyén viselkedését és affektusmegnyilvánulásait ugyanilyen irányba modellálja.” [20] A nyugat-európai államok által útjára indított civilizációs folyamat eredményeként a késői középkor és a XX. század között az európai országokban mintegy tizedére-ötvenedére csökkent az emberölések száma. Ennek hátterében az állt, hogy az elszigetelt feudális területek centralizált hatalommal és kereskedelmi infrastruktúrával felvértezett, kiterjedt királyságokká alakultak át. A XVII-XVIII. századtól kezdődően, döntően a felvilágosodás folyamában aztán megjelentek az első szervezett mozgalmak, amelyek a „humanitárius forradalom” égisze alatt egyre nagyobb sikerrel kezdték követelni a despotizmus, a rabszolgaság, a párbaj, az igazságszolgáltatásban érvényesülő kínzás, a babonával összefüggő öldöklés, a szadista büntetések, és az állatokkal szembeni kegyetlenkedés felszámolását. [21]

Összefoglaló jelleggel elmondható, hogy a Nyugat az olvasatunkban az a területileg egzaktan körül nem határolható, állandó változásokon áteső politikai, kulturális és gazdasági sorsközösség, amelyet összekovácsol a szekularizált állami élet mellett megvalósuló közös keresztény hagyomány, az alapvető emberi jogok biztosításán nyugvó jogállami paradigma és a jogegyenlőség gondolata, a visszatérő jelleggel ismétlődő demokratikus választások és politikai pluralizmus konstrukciója, valamint a kapitalista termelési mód gyakorlata.

2. A „Nyugat alkonyával” kapcsolatos klasszikus felfogások

A pesszimista világképet közvetítő munkáknak az emberiség történtében komoly hagyományai vannak. Már a Kr. előtti VIII. században alkotó Hésziodosz Munkák és napok című alkotása sem volt mentes a krízis gondolatától, Schedel pedig már 1493-ban megszerkesztette és kiadta azt a Nürnbergi Krónikát, amelynek fő gondolata az volt, hogy az „emberiség hét korszakának hatodika a végéhez közeledik”. A mű végén néhány lapot üresen is hagyott, hogy fel lehessen rájuk jegyezni, „amit a hátralévő kis időben még érdemes.” [22] Jóslata nem vált valóra: a mű megírását követően a nagy földrajzi felfedezések révén hatalmas területeket lehetett bekapcsolni a nyugat-európai infrastruktúrába, az új típusú, tengerekre alapozott XVII. századi gazdaság pedig hamar éreztette előnyeit. [23]

Az első világháborút követően Nyugat-Európa szellemi életén valóságos „másnaposság” lett úrrá, és az apátiába torkolló, borús hangulat a mindennapok részévé vált. A byroni spleen „aktualizálását” a legnagyobb hatással Oswald Spengler végezte el a Nyugat alkonyáról szóló terjedelmes könyvében.

Anélkül, hogy hosszan időznénk e monumentális könyv megállapításainak vizsgálata felett, néhány mondatban igyekszünk összefoglalni a gondolatmenet lényegét. Spengler szerint a kultúra uralmának periódusában a „fausti lélek” (ez nála az európai ember szinonimája) felvirágzott, de a civilizáció korára „hervadásnak indultak az európai ember szellemi képességei.” [24] Ennek következtében szerinte a nagy szellemi döntések már nem a „széles földkerekségen” mennek végbe, hanem három-négy világvárosban. A hatalmas metropoliszokkal szemben a többi táj és terület a vidék (Provinz) szintjére süllyed, feladatuk pedig mindössze annyi lesz, hogy kielégítsék a világvárosok szükségleteit. A világ helyett immáron a városra koncentrálunk, és egy „újnomád parazita” tűnik fel: a nagyvárosi lakos, az „alaktalanul hullámzó tömegben fellépő, tradíciókat nélkülöző, vallástalan, intelligens és terméketlen tényember, aki mély ellenérzéssel viseltetik a földművesnéppel, és annak legmagasabb rendű alakjával, a vidéki nemessel szemben.” [25] A gondolatmenet e pontján felszínre tör a „konzervatív forradalom” kérlelhetetlen képviselőjének keserű diagnózisa: a világváros a haza helyett immáron a kozmopolitizmust, a hagyomány és a természetesség értékeinek tiszteletével szemben a hűvös tényérzéket, az állam helyett a társadalmat, a természetes jogok helyett a kivívott jogokat, a szív vallásos karitásza helyett a tudományos vallástalanságot részesíti előnyben. A „józan paraszti észt” maga alá gyűri a hűvös intelligencia, a modern tömegtársadalom szórakoztatóipari egységei pedig az ősemberre jellemző vegetatív ösztönöket állítják a hierarchia csúcsára, a panem et circenses (kenyeret és cirkuszt) elvének állandó sulykolása mellett. A „pénz szelleme” észrevétlenül tör rést a „népek történeti formáin, a művészet pedig immáron csak a nagyvárosi ember igényeinek kiszolgálására törekszik és elidegeníti magától a vidéki embereket – a „népnek ugyanis semmi köze a plen air festészethez.” [26] A zene „tömegnyi hangszer ricsajától harsogó muzsikává”, a festészet „félkegyelmű, egzotikus és plakáteffektusokkal teletöltötté”, az épületek pedig a különböző kultúrák stílusjegyeiből szelektálatlanul összehordott instrumentumokká váltak. [27]

A nyugati civilizáció mindent egybevetve az 1800-tól 2000-ig terjedő időszakban jutott el a civilizáció állapotába: Spengler borús képe szerint a nagyvárosivá lett „néptest” ekkorra formátlan masszává oldódott, a világváros és a provinciák ellentéte szükségszerűen a szervetlen és kozmopolita rend kialakulásához vezetett, a pénz uralma pedig ekkorra már mindent áthatott. A 2000-től 2200-ig terjedő időszakban jóslata szerint kialakul a „cézárizmus”, az erőpolitika győzelmet arat a pénz felett, a politikai formák primitivizálódnak, a nemzetek formátlan népességgé válva hullanak szét, és kialakul egy despotikus birodalom. „Végéhez közelít az individualizmus, a liberalizmus és a demokrácia, a humanizmus és a szabadság korszaka. A tömegek rezignáltan veszik tudomásul a cézárok, az erős emberek győzelmét, és engedelmeskedni fognak nekik.” [28]

Leo Frobenius német antropológus ezzel szemben úgy látta, hogy a nyugati kultúrák a „férfias”, hamita típusú kultúrával azonosíthatók, amelyeket szerinte a kiterjedésre törekvő, extenzív szükségletek jellemeznek. A „nőies”, keleti kultúrák – amelyek közé elsősorban Németországot és Oroszországot sorolta – ezzel szemben az elmélyülésre és az intenzivitásra koncentrálnak. A németség legnagyobb problémája szerinte az volt, hogy a történelem során a nyugatias kifejezésformákat igyekeztek adaptálni. A nyugati kultúra azért került válságba, mert a racionalizmus, a mechanikus és materialista látásmód utat tört magának, elsekélyesítve ezzel a nyugati polgárok felfogását. A nyugati államok sikerrel kolonizálták az Európán kívüli területek garmadáját, de a „belső meghódítás”, a lelki azonosulás érzését nem tudták meghonosítani – az etióp és hamita „kollektív tudatalatti” létének dacára sem. A hódítások eredményeként így egy „vértelen és lélektelen civilizáció” született. [29]

Johan Huizinga, a „sebzett világ krónikása” a holland társadalom polgári, toleráns, progresszív felfogásának rendíthetetlen hívének bizonyult. A középkor alkonyában vagy a Homo Ludensben azonban éppen a polgári létforma hattyúdalát volt kénytelen megénekelni a rítusok, szertartások, ünnepek, tehát a társadalmi és a magánélet formáinak értékmegőrző funkciójáról értekezve. [30] Az 1943-ban keletkezett Geschonden wereld (Sebzett világ) című művében a kultúra hanyatlásának XIX. század közepe óta tapasztalható folyamatát vizsgálta, pontos diagnózisát adva a nemzetiszocializmushoz vezető történelmi eseménysornak. [31] A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa címmel 1935-ben megjelent értekezése az „elmúlás-hangulat” árnyékában élve amellett érvelt, hogy ennek a krízisnek, melyet most élünk meg, bárhogy álljon is ügye, egy állandóan haladó, és meg nem fordítható folyamat fázisának kell lennie.” [32] A régi krízistudathoz képest az 1930-as évek válságának többletkomponense, hogy az „aranykor” eljövetelében már nem reménykedhetünk, lehetetlen ugyanis a visszatérés, ami a reneszánsz idején még kivitelezhetőnek bizonyult. Így szerzőnk a „nincs más hátra, mint előre” szlogen jegyében fejti ki mondanivalóját, hogy annak betetőzéseként felmutassa a fényt az alagút végén: lehetséges a katarzis, a Nyugat nem feltartóztathatatlanul rohan a szakadék felé.

A pesszimista meglátások garmadáját persze Huizinga is felsorakoztatja. A korábbi korok válságos periódusaiban a társadalom alapjai kevésbé voltak „kikezdve”, nem állt fenn a kultúra teljes vertikumának összeomlási esélye, a vallás domináns szerepet töltött be a polgárok életében, nem bénult meg „görcsösen” a világkereskedelmi forgalom, és a művészet terén egészen a rokokó koráig csak lassú, finom, konzervatív tónusváltozások érvényesültek. [33] A modern kor művészete azonban szabaddá tette az utat a „reklám útján felfújt divatszélsőségek bohózatos változatai” előtt.  Ennek következtében „a nagyközönség már nem érdeklődik a szellem iránt, legalábbis sokkal kevésbé, mint mondjuk a XVIII. században, amikor a közönség sokkal kisebb, beállítottságát tekintve azonban jóval intellektuálisabb volt. A tömegek érdeklődése manapság egyre inkább olyan dolgok felé fordul, melyeket egy pártatlan művelődéstörténet csakis alacsonyabbrendű játékformáknak tudna minősíteni (jóllehet vannak magasabb rendűek is). A mai világban mindent átfogó, szervezett infantilizmus uralkodik.” [34]

Meglátásunk szerint lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot a Huizinga által leírt infantilizálódás, és korunk nemkívánatos tendenciái között. Huizinga már a harmincas évek derekán felhívta a figyelmet a bulvarizálódás stílusromboló veszélyeire, amikor a következőket írta: „a pillanatnyi publicitás a kereskedelmi-szenzácionális érdekektől hajtva, képes egyszerű állásponti különbözetet nemzeti káprázattá felfújni. A nap gondolatai hatásukat à la minute követelik. (…) Mint aszfalt-és benzinszag a városok felett, úgy lebeg a világ felett a szavak lim-lomjának felhője.” [35] Az éles szemű megfigyelők azt is érzékelhetik, hogy Huizinga – meglehet az irodalomról értekezve – milyen kifejezőn ecsetelte napjaink kereskedelmi médiumainak machinációit is: „Amilyen mértékben kezdtek a tizenkilencedik században hatni a más fajtájú erkölcsellenes tényezők, az irodalom mind jobban és jobban eltávolodott az erkölcsi szempontoktól. (…)  Egy irodalmi műfajnak ahhoz, hogy a közönség érdeklődését tartósan izgatni tudja, állandóan önnönmagát kell túlszárnyalnia, míg csak meg nem hal. A realizmus először az emberi-természetes, majd még a fajtalan részleteknek is növekvő mértékű leleplezésében kereste feladatát. (…) Mindezekkel lassanként a nagy, s bizonyos értelemben gyanútlan közönség megszokta a szabadságnak és erkölcstelenségnek bámulatos szélsőségeit.” [36] Intézményesülni látszik a „puerilizmus”: a felnőtt emberek az élet kihívásaira rendre a pubertás kisfiú játékos mentalitásával reagálnak: az illemszabályokkal szemben teljes mértékben immunisak, az emberi méltóság és a polgártárs véleménynyilvánítási szabadságával szemben a végletekig intoleránsak, illetve nagyfokú egocentrikus gondolkodásmód jellemzi őket. [37]

Mindezek alapján magától értetődően adódik a kérdés: van-e kiút ebből a hanyatlási periódusból, és a haladás szolgálatába tudjuk-e állítani erőinket? Huizinga szerint a válasz igen, a katarzis akkor lehetséges, ha az egyes egyének belső megtisztuláson esnek át. A Római Birodalom vesztét három tényező egybejátszása okozta: az államszervezet működésének megmerevedése és a beözönlő idegen népek uralma; a gazdasági élet intenzitásának csökkenése, valamint az erkölcsök romlása és ezzel párhuzamosan a felemelkedő kereszténység rigorózus törekvése a szellemi élet megregulázására. [38] Sokak szerint ma éppen a harmadik komponens, tehát az erkölcsi romlás kontrollálatlansága, és az axiológiai térvesztés az, ami a hanyatlás irányába mutat. T. S. Eliot mondotta, hogy „ha az embernek nem lesz Istene (aki egy féltékeny Isten), Hitler és Sztálin előtt kell majd tisztelegnie.” [39] Talán érdemes lenne megfontolni e szentenciában foglaltakat.

3. Merre tovább, világrend?

Arnold Toynbee joggal vethette papírra, hogy „az általunk ismert civilizációk többségének történetétől eltérően a Nyugat története mindmáig befejezetlen. Így tehát még akkor is kockázatos próbálkozás lenne, ha jóslásokba bocsátkoznánk a kilátásokat illetően, ha néhány alternatív lehetőséget sorolnánk fel.” [40]

Az mindenesetre tény-és tárgyszerű megállapításnak tűnik, hogy az a hosszúra nyúlt „unipoláris pillanat”, amely 1989/1990-től kezdve nagyjából 2001. szeptember 11-éig uralta a felfogásunkat, mára elillant. A kétpólusú világrend hanyatlását követően sokan vélték úgy, hogy az Amerikai Egyesült Államok a nemzetközi rendszeren belül elérhető relatív hatalmi pozíció zenitjét érte el, szuperhatalomból – Hubert Védrine szóhasználatával élve – „hiperhatalommá” (hyperpuissance, hyper-power) vált. [41] A bipoláris világ letűntével ebben a felfogásban tehát egy történelmi unipoláris pillanat érkezett el: az egyetlen, minden hatalmi paraméterben erős, és globálisan cselekvőképes hatalom kora. A szovjet rivális összeomlásával sokáig tűnt úgy, hogy az USA egyedüli, rivális nélküli szuperhatalommá vált. Ezt a szituációt nevezte el Krauthammer „unipoláris pillanatnak”. [42] A nagy sakktábla című könyvében Zbigniew Brzezinski a következőket vetette papírra minderről: „Amióta csak a földrészek – úgy ötszáz éve – politikai kapcsolatra léptek egymással, azóta a világhatalom központja Eurázsia. (…) A XX. század utolsó évtizedében [azonban] földrengésszerű átrendeződés tanúi voltunk. Első alkalommal történt meg, hogy egy nem eurázsiai hatalom  lett az eurázsiai hatalmi viszonyok kulcsfontosságú irányítója, és egyben a világ első számú hatalma.” [43]

Francis Fukuyama ebben a kissé elhamarkodottan optimistává vált légkörben vetette papírra a történelem végéről vallott elhíresült gondolatait, melyben a „liberális világforradalom” (Worldwide Liberal Revolution) egész Földet behálózó győzelméről értekezett. Ennek keretében például az alábbiakat deklarálta: „Most, hogy az emberiség az ezredév vége felé halad, a parancsuralom és a szocialista tervgazdaság kettős csődje folytán egyetlen olyan ideológia maradt a porondon, amely egyetemes érvényre tarthat számot: a liberális demokrácia, az egyéni szabadság és a népfelség tana. Kétszáz évvel azután, hogy diadalra vitte a francia és az amerikai forradalmat, a szabadság és az egyenlőség elvéről bebizonyosodott, hogy nemcsak állja az időt, hanem talán az eddiginél is erőteljesebben formálja majd a jövőt. (…) Az emberiség történelme folyamán megjelenő összes kormányzati formából (…) a XX. század végére egyetlenegy maradt ép és életképes: a liberális demokrácia. (…) Gyökeres átalakulás történik, amely közös fejlődési modellt állít valamennyi társadalom elé – röviden: mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna. (…) Talán maga a Történelem is a végéhez ért.” [44] Fukuyama optimista felfogását ekkoriban sokan osztották. A hidegháború lezárulásával egy időre teret nyert a demokratikus béke teóriájának gondolata. „A liberális demokratikus köztársaságok, úgy tűnik, nem bocsátkoznak harcba egymással” – írta Michael Doyle. [45] Megfigyelése szerint a demokratikus berendezkedésű országok ritkábban háborúznak egymással, bár a „demokratikus zónán” kívüli összecsapások gyakorinak tekinthetők. „Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta »Pax Democratiea« hosszú periódusának kezdetén vagyunk” – állította Plattner. [46]

Az ekkoriban eluralkodó optimizmus keretei között divatossá vált az olyan gondolatok hangoztatása, miszerint a nemzeti biztonságot fenyegető közvetlen veszélyek a végükhöz értek, a globalizáltabb világ nyugalmasabb viszonyokat teremt, a társadalom többségi felfogását pedig individualista, egalitariánus és vita-orientált irányba kell alakítani. A nyugati társadalom általános felfogását az igazságosság, a szabadság, valamint a boldogsághoz való jog elősegítésének ideái hatották át, és az embereket talán egy alapvető biztonság-tudat is áthatotta.

A 9/11-es terrortámadás sokkja azonban mintha alapjaiban változtatta volna meg  folyamatokat. A neokonzervatív stratégák immáron a hard power és a haderő fejlesztése révén képzelték el a „Pax Americana” korszakának hosszabbra nyújtását, akár egyedüliként (Afganisztán) vagy szűkebb szövetségi körben (Irak) is vállalkozva a „rendteremő akciók” menedzselőjének szerepére. A kritikusabb hangok – például Immanuel Wallerstein – a „birodalomépítő” tendenciákkal szembehelyezkedve az USA szemére vetették, hogy tulajdonképpen már az 1970-es években megkezdődött az a hanyatlási folyamat, amelynek Amerika immáron a „döntő pontjához” érkezett, és a 9/11-es terroristák csak e jól lokalizálható folyamatot gyorsították fel. „Az igazi kérdés nem az, hogy az USA hegemóniája elpárolog-e, hanem hogy képes lesz-e egy szép búcsúra, minimális kárt okozva a világnak és önmagának.” – fejtegette a világrendszer-kutató. [47] A világrendben beállott változások irányát jól jelzi, hogy Fukuyama az ezredfordulót követően már Államépítés címmel jelentette meg könyvét, a 2008-as gazdasági és pénzügyi válság „kifutását” követően megjelent tanulmányaiban, illetve A politikai rend eredetéről írott munkájában pedig már egyértelműen az erős állam és a hatékony közigazgatás mellett foglalt állást. [48] Brzezinski ezzel párhuzamosan a nagy sakktábla erőviszonyait volt kénytelen átértékelni a Stratégiai vízió című könyvében. [49] Ennek már a fejezetcímei is igencsak árulkodóak: „A visszaszoruló Nyugat”, „Ázsia felemelkedése és a globális hatalom szóródása”, „A globális politikai ébredés következményei”, „Az amerikai álom elhalványulása”, „Az Amerika utáni hatalmi harc”, „2025 után: egy új geopolitikai egyensúly”, és így tovább.

Vitathatatlan, hogy a feltörekvőben lévő államok (Kína, India, Brazília, Oroszország, és így tovább) erősödésével egyidejűleg a Nyugat bizonyos mértékű hanyatlása – talán csak visszaesése – tapasztalható. Ennek egyik markáns jele, hogy az USA szövetségi palettáján néhány non-konfrontatív állam (Kanada, Ausztrália) mellett egy gyengülő, a saját belső problémáit sem eredményesen kezelő Európai Unió, néhány akut kihívásokkal szembenézni kénytelen állam (Izrael, Trump elnökségéig Mexikó), valamint pár önálló utas (Japán, Dél-Korea) található. [50] Fareed Zakaria szerint „ahogy az iraki háború, valamint George W. Bush külpolitikája Amerika katonai-politikai hatalmát illegitimmé tette a világ számára, úgy ez [ti.  a 2008-ban kitört] gazdasági válság Amerika gazdasági hatalmát tette azzá.” [51] Értékelése szerint a globális növekedés motorjaivá a közeljövőben Kína, India és Brazília válhatnak. Amerikának eszerint a jövőben több energiát kell mozgósítania annak érdekében, hogy a Gunnar Myrdal által „Amerikai Hitvallásra” keresztelt értékeket (szabadság, egyenlőség, individualizmus, az alapvető emberi jogok és azok biztosítékai, a képviseleti kormányzás, a magántulajdon tisztelete, a kapitalista termelési mód) értékesíteni tudja a kaotikus „kairói bazárban”, ahol számos kulturális stílus versenyez egymással, és hozza létre az emberi együttélés különböző modelljeit. [52]

A geopolitikai viszonyok radikális átrendeződését követően sem árt azonban felidézni Ferguson intelmét: „még mindig ez a nyugati csomag nyújtja az emberiség számára a legjobb gazdasági, társadalmi és politikai intézményrendszert, amely a leginkább szabadjára engedi az emberi kreativitást, hogy megoldhatók legyenek a XXI. század előttünk álló problémái. (…) A nagy kérdés az, vajon még mindig képesek vagyunk-e felismerni ennek a csomagnak az értékét. (…) Az igazi veszélyt talán nem is Kína, az iszlám vagy a szén-dioxid-kibocsátás jelenti, hanem az, hogy elveszítettük a hitünket az őseinktől örökölt civilizációban.” [53] A nyugati civilizáció a jövőnk, Magyarország a hazánk – summázhatjuk magyar szempontból a világrendben zajló változások ellenére is orientáló, irányadó tanulságot.

[1] Tennyson, Alfred Lord: Valakihez, aki leszólta az angolokat. (To one who ran down the English). In Hallam, Lord Tennyson (ed.): The Works of Tennyson. The Macmillan Company, New York, 1916, 812.

[2] Grünhut Zoltán – Vörös Zoltán (szerk.): Az átalakuló világrend küszöbén. Publikon Kiadó, Pécs, 2013, 7.

[3] „Two things threaten the world: order and disorder.” Idézi: Ramonet, Ignacio: Geopolitics of Chaos. Algora Publishing, New York, 1998, 12.

[4] Farkas Ádám: Világrend vagy amit akartok? Gondolatok a világrend alapkérdéseiről. In Nemzet és Biztonság, 2015/6. szám, 120.

[5] Kissinger, Henry: Világrend. Ford.: Kállai Tibor, Pataky Éva. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 15.

[6] Eran Vigoda-Gadot: Building Strong Nations. Improving Governability and Public Management. Ashgat, London, 2009, XI.

[7] Vö. Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. In Magyar Tudomány, 2002/6. szám, 800-813.

[8] A kifejezés eredetileg Leibniztől származik, de kétségtelen, hogy Voltaire ismert szatírája, a Candide avagy az optimizmus révén tett szert nagyobb ismertségre. Lásd Leibniz, Gottfried Wilhelm: Essais de Theodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l’homme, et l’origine du mal. François Changuion, Amsterdam, 1734, 257.; Voltaire: Candide: ou l’optimiste. Siréne, Paris, 1752, 38.

[9] Gergely Attila: Mi a Nyugat? (És mi nem?) A Nyugat és Kelet-Ázsia a 21. század elején – Vázlat tükörből. In Garaczi Imre (szerk.): Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció. Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2007, 27.

[10] Marján Attila: Hol a térkép közepe? HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2009, 24.

[11] Uo., 282.

[12] Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Ford.: Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi, Puszta Dóra. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015, 59-61.

[13] Heuss, Theodor: Reden an die Jugend. Rainer Wunderlich Verlag, Tübingen, 1956, 32.

[14] Huntington: i. m. (2015), 101-104.

[15] Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Ford.: Józsa Péter, Lissauer Zoltán, Somlai Péter. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest, 1995, 9-10.

[16] Uo., 11.

[17] Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 279.

[18] Ferguson, Niall: Civilizáció. A Nyugat és a többiek. Ford.: Gebula Judit. Scolar Kiadó, Budapest, 2011, 37.

[19] Uo., 365-366.

[20] Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Ford.: Berényi Gábor. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987, 684-685. o.

[21] Pinker, Steven: Az erőszak alkonya. Hogyan szelídült meg az emberiség? Ford.: Gyárfás Vera. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 18-19.

[22] Barzun, Jacques: Hajnaltól alkonyig. A nyugati kultúra 500 éve. Ford.: Makovecz Benjamin. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 1115.

[23] Litván Dániel: Miért a Nyugat a nyerő? – Most még. In BBC History, 2011/1. szám, 75.

[24] Davidov, Jurij: A művészet és az elit. Ford.: Szabó Miklósné. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 316.

[25] Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Ford.: Juhász Anikó, Csejtei Dezső. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995, I. kötet, 69-70.

[26] Uo., 70-74.

[27] Davidov: i. m. (1975), 312-313.

[28] Ferguson, Niall: A világ háborúja. A gyűlölet évszázadának története. Ford.: Gebula Judit. Scolar Kiadó, Budapest, 2008, 649.

[29] Kovács Gábor: A Nyugat alkonyától az Imperium Germanicumig. Kultúrmorfológiai és nemzetkarakterológia a weimari Németországban. (Eszmetörténeti vázlat). In Café Bábel, 2001/39-40. szám, 24.

[30] Gera Judit: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi Kiadó, Budapest,1999, 37.

[31] Uo., 39.

[32] Huizinga, Johan: A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Ford.: D. Garzuly Mária. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938, 18.

[33] Uo., 20-29.

[34] Gera: i. m. (1999), 110.

[35] Huizinga: i. m. (1938), 176.

[36] Uo., 112-113.

[37] Uo., 150.

[38] Uo., 180.

[39] Eliot, T. S.: The Idea of a Christian Society. Faber, London, 1939, 63.

[40] Toynbee, Arnold J.: Válogatott tanulmányok. Ford.: Mesterházi Márton. Gondolat Kiadó, Budapest, 1971, 189.

[41] Lásd Védrine, Hubert: Face à l’hyperpuissance. Textes et discours (1995-2003). Éditions Fayard, Paris, 2003

[42] Krauthammer, Charles: The Unipolar Moment. In Foreign Affairs, Vol 70., No. 1. (Winter 1990/1991), 23-33.

[43] Brzezinski, Zbigniew: A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Ford.: Hruby József. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 7.

[44] Fukuyama, Francis: The End of the History and the Last Man. The Free Press, New York, 1992, 42, 45, 51.

[45] Doyle, Michael W.: Michael Doyle on the Democratic Peace – Again. In Brown, Michael E. – Lynn-Jones, Sean M. – Miller, Steven E. (eds.): Debating the Democratic Peace. The MIT Press, London, 1996, 364.

[46] Plattner, Marc F.: The Democratic Moment. In Diamond, Larry – Plattner, Mark F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. John Hopkins University Press, Baltimore, 1993, 32.

A “posztjaltai környezet” kezdeti eufóriájával kapcsolatos kritikára nézve lásd Farkas Ádám: Tenni vagy tettetni? Gondolatok az európai biztonság-és védelempolitika védelemgazdasági vonatkozásáról. In Hadtudomány, XXIV. évfolyam, 1. elektronikus szám (2014), 16-29., különösen 17-21.

[47] Wallerstein, Immanuel: The Eagle Has Crash Landed. In Foreign Policy, Summer 2002. Idézi: Bíró Gáspár: Demokrácia és önrendelkezés a 21. század elején. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003, 102.

[48] Fukuyama, Francis: Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Ford.: Kitta Gergely. Századvég Kiadó, Budapest, 2005; Birdsall, Nancy – Fukuyama, Francis: The Post-Washington Consensus. Development After the Crisis. In Foreign Affairs, Vol. 90., No. 2. (2011), 45-53.; Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Ford.: Pető Márk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011.

[49] Brzezinski, Zbigniew: Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Ford.: Magyarics Tamás. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2013.

[50] Grünhut – Vörös: i. m. (2013), 7.

[51] Zakaria, Fareed: A posztamerikai világ. Ford. Szigeti Judit Eszter. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009, 22.

[52] Toffler, Alvin: Future Shock. Bantam Books – Random House, New York, 1970, 303.

[53] Ferguson: i. m. (2011), 386.

Post Navigation