Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “június, 2020”

Mindenki szem az ellátási láncban? Gondolatok a helyi gazdaságra történő átállás lehetőségeiről

„Minden minden mással összefügg, de a közelebbi dolgok jobban, mint a távoliak.” [1]

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásait követően a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusokban, de a hétköznapok beszédvilágában is fontos problémaként jelent meg a „nemzetállamok szuverenitását aláásó” globalizáció, mint feltartóztathatatlan vagy éppen feltartóztatandó folyamat, melynek elméleti leírásaival mára már könyvtárakat lehetne megtölteni. A terminológiai kavalkádból egyetlen munkafogalmat – az indiai származású amerikai közgazdász, Jagdish Bhagwatiét – kiemelve megállapítható, hogy a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [2]

A globalizáció egyik egyenesági következményeként szokás emlegetni a földrajz vagy a távolság halálát. A földrajz azonban a globalizációt megelőzően – a helyhez kötöttség relevanciája mellett – hosszú évszázadokon keresztül bírt kiemelt jelentőségű szerepkörrel; Halford J. Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola alapító atyja a Királyi Földrajzi Társaság 1904. január 25-i ülésén egyenesen amellett érvelt, hogy a földrajz a történelem megértésének kulcsa. [3] Az a mondás, miszerint „A földrajz a végzetünk”, hagyományosan tehát helytálló megállapításnak számított. Emellett az is elmondható, hogy eleink nem az „óra diktatúrája” alatt éltek, hiszen a hagyományos társadalom életritmusát az elvégzendő feladatok logikája határozta meg. [4] A jaltai világrend összeomlását követően, majd a XXI. század forgatagába lépve azonban már-már közhelyszerűnek számít a világ összekapcsoltságáról beszélni; a globalizáció jelensége ugyanis teljes mértékben áthatja a glóbusz egészét. Ennek nyomán számos-számtalan szerző állította ki felváltva az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait – az „óra diktatúrájának” kiépülése és a sebesség piedesztálra emelése pedig a globalizáció, valamint az annak hátterében megfigyelhető kommunikációs és technológiai fejlődés segítségével „legyőzte” a teret, a deterritorializáció révén eloldva a társadalmat a térbeli kötöttségektől. A történelem végéről értekező Francis Fukuyamának a geográfia vonatkozásában is szép számmal akadtak „túllicitálói”: Ohmae a térképeket „kartográfiai illúziónak”, a nemzetállamokat pedig a „nosztalgikus képzelgések tárgyainak”, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőink titulálta, [5] O’Brien pedig a Globális pénzügyi integráció: a földrajz halála címmel [6] jelentette meg könyvét. A posztmodern szerzők szinte egyöntetű véleménye szerint a sebesség véglegesen győzedelmeskedett a tér felett; a deterritorializáció teljesen eloldja a térbeli kötöttségtől a társadalmat; a gazdasági (geoökonómiai) tárgyú elemzések szerint pedig a gazdasági növekedés „kényszere” és a tőkevonzás logikája „maga alá gyűrte” a területet, felértékelve a globális tőke szerepét. A földrajzi távolság szerepe e narratíva szerint marginálissá vált, hiszen a szállítási és kommunikációs költségek – egyszerűbben: a „gazdasági távolság” – csökkenése miatt a gazdasági egységek/szereplők már nem – vagy nem kizárólagosan – a földrajzi távolságot tartják szem előtt a döntéseik meghozatala során. [7] Míg korábban a „szuverenitás kis barlangjaiban” is lehetséges volt vegetálni, és a világ nemzetei közötti megosztottság érvényesült, addig napjainkra az összekapcsolhatóság vált hangsúlyossá, mi több, „a világméretű szerveződés új paradigmájává”. A világ valódi térképein eszerint „nemcsak államokat, hanem megavárosokat, autópályákat, vasútvonalakat, távvezetékeket, interkábeleket és egyéb más, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat kell látnunk.” [8] A „rövid XX. század” elmúltát követően felértékelődni látszik az „infrastrukturális szövetségek” szerepe: „az entitások szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén”. [9]

E jelenségek mentén érthető meg az is, hogy az egyébként kitűnő adottságokkal rendelkező – és egykor még a Kert-Magyarország [10] pozíciójára is jó esélyekkel és reményekkel ácsingózó – Magyarország miért nem tud önellátásra berendezkedni, miért Kínából importálja a fokhagymát, miközben azt a határain belül is meg tudná termelni, vagy hogy miért számolta fel az élelmiszeriparát, például a cukortermelést, vállalva, hogy inkább Argentínából vásárolja meg azt, kiszolgáltatva ezzel magát a hektikus világpiac szeszélyeinek, [11] további felesleges terheket róva az amúgy is száz meg száz sebből vérző természetre. A fogyasztók társadalma a globalizációhoz és az információs társadalomhoz hasonlóan ugyancsak népszerű hívószónak számít, ám annak árnyoldalaival valójában csak kevesek vannak tisztában. Thomas Princen szerint már maga a fogyasztói társadalom elnevezés is megtévesztőnek számít, hiszen azt sugalmazza a vevők, a fogyasztók számára, hogy a döntés az ő kezükben összpontosul. A Confronting Consumption szerzője ezzel szemben bemutatja, hogy a vásárlók valójában egyre kevesebb eséllyel juthatnak hiteles információkhoz, így végső soron szem elől tévesztik a döntéseik következményeit. Princen – és nyomában Lányi András – meggyőzően írja le, hogy „A tényleges kezdeményezés – ami valóban kicsúszott a termelők kezéből a globális szabadkereskedelem eredményeképpen fellépő áttekinthetetlen árubőség korában – az értékesítési láncot ellenőrző szereplőké lett. A termék előállítója és felhasználója közé egyre több és több befolyásosabb közvetítő nyomul, akik a javak és szolgáltatások értékesítését, szállítását, biztosítását, eladó és vevő hitelügyleteit stb. intézik. Ezzel párhuzamosan nő rendszerint a térbeli távolság is az utóbbi kettő között, ami végképp lehetetlenné teszi a fogyasztó számára, hogy az áruforgalmat lebonyolító hálózatoktól függetlenül dönthessen, egyáltalán, hogy felmérhesse életmódjának a környezetre gyakorolt hatását. »Amikor a szűkös forrásokról olyanok döntenek, akik nem viselik vagy nem is viselhetik döntéseik költségeit, az elszámoltathatóság csekély mértékű lesz, és ami számít, az valószínűleg a pénztőke lesz, és nem a társadalmi vagy természeti tőke. A döntés hatalmának át kell kerülnie azoktól, akik tudatosan vagy öntudatlanul túlterhelik a forrásokat, azokhoz, akik a negatív ökológiai visszacsatolást elszenvedik, ami képessé teszi, egyúttal rá is kényszeríti őket, hogy ezeknek a visszahatásoknak megfelelően járjanak el«.” [12]

Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy a XXI. században a globalizáció nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett „jelenségcsokor” meghatározó, ám korántsem egyedüli komponense. A globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt egyes térségekben még fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

Talán ezzel is összefügg, hogy némely szerző továbbra is – esetleg újból – a földrajz kulcsfontosságú szerepét hangsúlyozza. Kaplan kiemeli, hogy a földrajz, valamint az abból fakadó számtalan jelenség (például a nemzeti jellegzetességek, a kereskedelmi útvonalak elhelyezkedése, nyersanyagforrások) korlátok közé szorítja az emberek tevékenységét, és az információs forradalom sem semlegesíti a földrajzot. Mi több, a földrajz szorításából kibújni szándékozó globális elit sem játszhat fényes győzelmi indulókat, hiszen világunkat továbbra is a fizikai meghatározottságok uralják, és számos esetben bír kardinális jelentőséggel, hogy ki ellenőrzi „a térkép értékes területeit: a kulcsfontosságú tengeri kommunikációs útvonalakat és az energiakészletet lefedő kartográfiai teret.” [13] Az államok eközben a földrajz foglyai maradnak, azaz a földrajzi adottságok a 21. században is változatlanul formálni fogják a jövőnket.[14]

De ami talán ennél is fontosabb: a földrajz jelentőségét valló egyes szerzők a nemzet(állam)i és a regionális szempontok hangsúlyozása mellett a lokalizáció felértékelődését és megerősödését is vallják. Már az olyan korai ordoliberálisok is, mint amilyen Wilhelm Röpke volt, kifejezésre juttatták, hogy csak az az egyén tekinthető valóságosan is szabadnak, aki egy természet adta családi, vállalkozói vagy helyi közösség tagja; a paternalista állami gyámkodástól és a piac mindenhatóságába vetett dogmától egyaránt elrugaszkodó elgondolás ekként a helyi közösségek önszerveződésének bázisát is jelenti. [15] A lokalizáció a legegyszerűbb olvasatban azt jelenti, hogy „amennyire csak lehet, a helyi keretek között élünk és termelünk. Magában foglalja lakhelyünk és a helyi közösség ismeretét és megértését, legyen az egy dombfalu Bhutánban vagy London egyik kerülete.” A lokalitás mint olyan „egy bizonyos területhez kötődő, sajátos környezeti és kulturális jegyeket magán hordozó közösséghez tartozás érzése.” [16] A helyi keretek között lét pedig implikálja a helyben történő termelés előnyben részesítését, a termelők és a fogyasztók között meglévő térbeli távolság csökkentését, tehát az erőforrások oly módon történő allokálását, hogy a helyi polgárok szükségletei minél rövidebb távolságon belül kielégíthetőek legyenek. „Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt – foglalja össze a lényeget Norberg-Hodges –, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik – több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna.” [17] A helyi termékek és a rövid ellátási láncok – a lokalizáció égisze alatt, annak elemi voltát felismerve – fokozódó jelentőségre tehetnek szert a jövőben – a fogyasztók, a helyi szerveződések és a központi döntéshozók szintjén egyaránt. Az ellátási láncok újjászervezése égetően fontos feladattá vált annak érdekében, hogy a helyi termékek jobban be tudjanak kapcsolódni a lokális fogyasztásba. A kisebb méretű élelmiszer-termelők számára ugyanis egyelőre meglehetősen nagy problémát okoz a koncentrált élelmiszer-piacokon, illetve a nagyméretű bevásárlóközpontok beszállítói között történő megjelenés. [18] (Ez annak dacára valid megállapítás, hogy természetszerűleg ellenpéldával is élhetünk: ilyen a szentesi Délkertész – a Délalföldi Kertészek Szövetkezete – esete, amely a termelők hálózatba történő szerveződésének köszönhetően sikeresen tudott bejutni a Spar üzleteibe. Ez nyilván arra is irányítja a figyelmünket, hogy mennyire nélkülözhetetlen a nonprofit érdekképviseleti szervezetek alapítása.[19]) Fontos szempont lehet annak a szabályozása – horribile dictu korlátozása – is, hogy a helyi piacokra milyen termékekkel juthatnak be a kofák – például a spanyol paradicsomot vagy a kínai fokhagymát áruló „termelőkre” nézve nagyobb összegű polcpénzt lehetne megállapítani, esetleg a beszállítóként történő piacra lépés lehetőségét is meg lehetne tagadni. A kereslet változásával pedig lehetségessé válhat a kínálat „orientálása” is: ha egyre kevesebb fogyasztó vásárolja meg az importált élelmiszereket, és csökkennek az ellátási láncok, akkor erősebbé válhatnak a helyi portékákat értékesítő piacok, ezáltal a helyben termelt élelmiszerek is olcsóbbá válhatnak.

arcadia

Az egész glóbuszra kiterjedő koronavírus-járvány az eddig elmondottaktól nem függetlenül – egy pozitív forgatókönyv megvalósulása esetén – akár azt is eredményezheti, hogy a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg huzamosabb időre meghaladottá válhat, és a „re-regionalizáció” eredményeként az ellátási láncok jóval rövidebbé válhatnak, így elindulhat a gondolkodás arról, hogy valóban jó ötlet-e a kínai beszállítóktól való szinte totális függés. A frankfurti Zukunftsinstitut „koronaválság” alatt publikált elemzése a „posztkoronális” világ lehetséges jövőszcenárióit vette górcső alá. Az általuk azonosított negyedik lehetséges koreográfia értelmében a „koronaválságból” való sikeres kievickélést követően végleg lebontásra kerülhet a „globális just-in-time produkció, ágas-bogas értékteremtő láncaival, amelyeknél alkatrészek millióit hurcolták körbe a bolygón”. Az optimista jövőkép szerint a termelésben és a szolgáltatásban egyaránt elszaporodhatnak a közbenső tárolók, raktárak és tartalékhalmazok. Helyi termelések indulhatnak virágzásnak, hálózatok lokalizálódhatnak, a kézművesség pedig ebben a már-már árkádiai nyugalmat árasztó világban a reneszánszát éli. A globális rendszer eszerint a glokalizáció felé halad: a „globális lokalizációja” irányába. „Csodálkozunk, hogy a vagyonveszteségek, a tőzsdei fekete napok ellenére nem fájnak annyira, mint kezdetben hittük. A korona utáni időben a vagyon egyszerre nem játszik döntő szerepet. Fontosabbak a jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy életünket a vírus abba az irányba terelte, amely felé amúgy is változni akart?” – teszik fel a kérdést a Jövőintézet kutatói. [20] Nos, talán már vannak arra utaló jelek, hogy nem „pusztába kiáltott szónak” kell tekintenünk egy ilyen forgatókönyv hosszabb távon történő kibontakozását. Larry Fink, a BlackRock vagyonkezelő vezetője szerint „az ellátási láncok működésének világszintű átgondolása” következhet be a cégeknél. [21] Japán 2020 áprilisában jelentette be, hogy több mint kétmillió dollár értékben telepítenek vissza gyártókapacitást Kínából. [22] A korábban leginkább neoliberális gazdaságpolitikai nézeteiről ismert francia elnök, Emmanuel Macron 2020 júniusában már arról beszélt: intézkedni szükséges annak érdekében, hogy „az egészségügyi ágazatban és a gyógyszergyártásban egyes termékek előállítását hazatelepítsék a vállalatok”, hiszen a pandémia rávilágított arra, hogy Franciaországnak „technológiai, ipari és egészségügyi függetlenségre” van szüksége. [23]

Mi következik mindebből az élelmiszerellátásra nézve? Talán az, hogy a gazdasági liberalizmus kudarcát követően, a posztliberális korszakban újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének [24] fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat. A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének remélt álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, amelynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk. A lokalizáció ugyanis – szemben a globalizmus eredendően kozmopolita attitűdjével – kötődést jelent egy adott helyhez, „és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy tartozik valahová” [25] A XXI. század új alapállását a „radikális otthonteremtők” gyakorlata határozhatja meg, akik „a háztartások, a lokális közösségek és a piacok keretein belül igyekeznek újra felfedezni a hajdani szokásokat, illetve maguk is újakat próbálnak teremteni”, ezzel is erősítve a háztartási gazdaságokat (household economics), a poliszéletet, illetve a közös állampolgári részvételen alapuló önkormányzati formákat. Az említett gyakorlatok kútforrásául azok a helyi szerveződések szolgálhatnak, „amelyek ellenállnak a liberalizmus személytelen és absztraháló törekvéseinek”. [26]

A lokalizáció és a helyben történő termelés népszerűsítése során megemlíthető, hogy az „láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak.” [27] Olybá tűnik, hogy a korábbi példák gyanánt említett fokhagyma, paradicsom vagy cukor helyben történő megtermelése – és értékesítése – számos előnnyel kecsegtet – csupán elhatározás és az ennek nyomán történő cselekvés kérdése lenne, hogy e jelenleg még utópisztikus elgondolás realitássá váljon.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

[1] Tobler, Waldo R.: A Computer Model Simulating Urban Growth in the Detroit Region. In Economic Geography, Vol. 46., No. 2. (1970), 234. Idézi: Kecskés Petra: A közelség értelmezése szervezetközi relációkban. Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola, Győr, 2018, 15.

[2] Bhagwati, Jagdish N.: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[3] Mackinder, Halford J. (1904): A földrajz mint a történelem kulcsa. Ford. Pásztor Andrea. In Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002, 16-27.

[4] Bővebben lásd Fónagy Zoltán: Egyik nap úgy, mint a másikon – Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban. https://litera.hu/irodalom/publicisztika/egyik-nap-ugy-mint-a-masikon-eletritmus-es-idobeosztas-a-hagyomanyos-tarsadalomban.html  (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[5] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 7., 12.

[6] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992.

[7] Kecskés: i. m. (2018), 44.

[8] Khanna, Parag (2016): Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-15.

[9] Uo., 15.

[10] A Kert-Magyarország ideája szétszórtan jelenik meg Németh László különböző tanulmányaiban; meglátásait a későbbiekben mások mellett Somogyi Imre gondolta tovább, illetve rendszerezte. A metafora legérthetőbb kibontására nézve lásd Németh László: Életcél. In Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 181-184. A tanulmány online az alábbi linken érhető el: https://merjgondolkodni.wordpress.com/2020/04/14/nemeth-laszlo-eletcel-1940/ (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[11] Bálint György kertészmérnök, az ország „Bálint gazdája” mások mellett erről is nyilatkozott az alábbi interjúban: Egy szívhez szóló levéllel kaptam díszpolgári címet a néptől. https://magyarhang.org/belfold/2019/02/22/balint-gyorgy-nem-varok-elegtetelt/ (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[12] Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába kezdő haladóknak. L’Harmattan Kiadó – Könyvpont Kiadó, Budapest, 2020, 34.

[13] Kaplan, Robert D. (2012): A földrajz bosszúja. Mit üzennek a térképek a ránk váró konfliktusokról és arról, hogyan küzdjünk a sors ellenében. Ford. Albert Dénes. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019, 423-424.

[14] Marshall, Tim (2016): A földrajz fogságában. Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról. Ford. Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, Budapest, 2018.

[15] Bővebben lásd Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. A Humane Order of Society. William Hodge, London, 1948.

[16] Norberg-Hodges, Helena (1999): Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258

[17] Uo., 259.

[18] Kiss Konrád – Nagyné Demeter Dóra: Lokalizáció – egy példa: a rövid ellátási láncok szerepe a gyakorlatban. http://kgk.uni-obuda.hu/sites/default/files/130_VF2018_VF_2018_2.pdf (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[19] Ezúton is szeretném megköszönni Vida Györgynek, hogy e gyakorlati példára irányította a figyelmemet.

[20] Horx, Matthias: Die Welt nach Corona. http://sonnenseite.com/de/zukunft/die-welt-nach-corona.html (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[21] Elpártolhatnak Kínától a világ ellátási láncai a koronavírus miatt. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200303/elpartolhatnak-kinatol-a-vilag-ellatasi-lancai-a-koronavirus-miatt-417845 (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[22] Japan to pay firms to leave China, relocate production elsewhere as part of coronavirus stimulus. https://www.scmp.com/news/asia/east-asia/article/3079126/japan-pay-firms-leave-china-relocate-production-elsewhere-part (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[23] Technológiai, ipari, egészségügyi függetlenségre tör Franciaország, hazaviszik a gyártást. https://makronom.mandiner.hu/cikk/20200616_technologiai_ipari_egeszsegugyi_fuggetlensegre_tor_franciaorszag_hazaviszik_a_gyartast (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[24] Deneen, Patrick J. (2018): A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadó, Budapest, 2019.

[25] Norberg-Hodges: i. m. (2000), 258.

[26] Deneen: i. m. (2019), 220-221.

[27] Norberg-Hodges: i. m. (2000), 261.

Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? (1934)

Érdekes momentum, hogy a szuverenitásfogalom sokat emlegetett, és manapság rendkívüli népszerű visszaszorulásának/visszaszorításának kánonja már a két világháború közötti magyar szakirodalomban is számos követőre talált. A szuverenitás korlátjaira gyakorlatilag már a „neobarokk társadalom” körülményei között publikáló egyes szerzők is figyelmeztettek. [1]

Irk Albert több tanulmányában is amellett érvelt, hogy míg a nemzetközi jogközösséget az első világháború előtt az államok laza kapcsolata jellemezte (ennyiben pedig helyesebb a szuverén államok szervezetlen jogközösségéről beszélni), addig a Nemzetek Szövetsége révén egy olyan „államközi organizáció” jelent meg, amely nemzetközi jogi értelemben kívánta cselekvőképességében korlátozni, sőt az „állami élet meghatározott területein” felfüggeszteni az egyes államok mozgásterét. [2]

Vámbéry Rusztem pár esztendővel később akként érvelt, hogy „mint ahogy nincs ember, Robinson Crusoe kivételével, aki minden vonatkozásban független volna, ép[p]úgy nincs állam se, amely bizonyos mértékig ne függne más államoktól, amelyet a nemzetközi jognak kötelmein felül ne kötnének meg akár más államokkal kapcsolatos gazdasági érdekei, akár  a kultúremberiségre egyaránt érvényes erkölcsi parancsoknak kodifikálatlan szabályai.” [3]

Püski Sándor úgy látta, hogy a szuverenitás nem jelent(het) függetlenséget az „államok társadalmának a jogrendszerétől”, a szuverenitás korábbi – szerinte döntően hegeli alapokon nyugvó, tehát az államhatalmi elméletre alapozó – gondolatát pedig korrigálni szükséges. Püski a szuverenitásfogalom megváltoztatását egyenesen a nemzetközi és hazai jogirodalom, valamint a jogfilozófia központi kérdésének nevezte, leszögezve, hogy az államélet számos ponton éppen a nemzetközi jog szabályai által szabályozott. „Az összes határokat a nemzetközi jog állapítja meg, nem a beljog. Tehát, hogy egy állam hol élhet, a létfeltételeinek ez egyik legsúlyosabbika, a nemzetközi jog által van megállapítva. A közös nemzetközi meggyőződés az, ami a határokat megállapítja, és a határok megsértését jogszabályok megsértésének tekinti mindenki” – érvelt a demilitarizált Rajna-övezetre való német bevonulás után egy évvel. [4]

Almásy József azon a véleményen volt, hogy a szuverenitás korlátozásának kérdésében a keresztény jogbölcselet platformjára érdemes helyezkedni; [5] a legtovább azonban talán Török Árpád jutott a fejtegetéseiben  amikor „a „szuverénitási orthodoxia” nemzetközi jogi fejleményekre tekintettel végbemenő lazulását figyelte meg egy 1944-ben publikált tanulmányában, hangsúlyozva, hogy az államok szuverenitási szféráját korlátozni kell a „nemzetközi közösség javára”. [6]

Nos, egy napjainkban kevésbé ismert katolikus szerző, Aradi Zsolt 1934-ben, az Európán végigsöprő totalitárius forradalom ok-okozati összefüggéseit vizsgálva a természetjog pozíciójából szintén oda konkludált, hogy szükségszerű volna a szakítás az állami szuverenitás hagyományosnak mondható koncepciójával, és védelmébe veszi a Nemzetek Szövetségének ekkor már egyre inkább roskadozó építményét.

Az alábbiakban Aradi Zsolt Az európai forradalom című könyvének egyik fejezetét közöljük. A kiadvány – noha érezhetően a totalitárius rezsimekkel szemben foglal állást – az 1945-ben betiltott és megsemmisítésre ítélt, „fasiszta szellemű és szovjetellenes” könyvek listáján is szerepelt. Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? In Aradi Zsolt: Az európai forradalom. Magyar Kultúra Könyvtár, 4-5. szám. Pázmány Péter Irodalmi Társulat Kiadása, Budapest, 1934, 153-165.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Halált hozó szuverenitás

A Nemzetek Szövetsége bukásáról beszélni már annyira divatos, hogy a tévhiteknek, hiedelmeknek, az imperialista propagandának s a defaitista erőlködéseknek olyan szövevénye veszi körül, hogy könnyen megállapíthatjuk: ez a nagy és keresztény eszme, hacsak csodával határos, előre nem látható események meg nem mentik: el is bukott. Ha a Népszövetség elért politikai eredményeit tekintjük, a kép valóban siralmas. De csak az egyik oldalon. A genfi testületnek csak politikai működését szokták meglátni, s miután e téren a helyzet valóban csak rosszabbodott, a világ úgy gondolkozik, hogy az intézményeket eredményeik után kell megítélni, s a Népszövetséget elmarasztalja.

A Nemzetek Szövetségének két veszedelmes ellensége van. Az egyik az igazságtalanság, a másik az államok szuverenitásába vetett fanatikus, gőgös és önző hit. A Népszövetség bukásának okainál mind a két összetevővel [a] kelleténél többet találkozunk.

Hogy megvilágítsuk a Nemzetek Szövetsége és az európai együttműködés körüli bonyolult zavart, tisztázzuk magát a problémát. Verdross professzor, az egyik legkiválóbb nemzetközi jogász, a bécsi egyetem tanára a keresztény nyugat újjászervezéséről tartott előadás-sorozatában onnan indult ki, hogy az emberiség fogalma a keresztény felfogás szerint nem a világpolgárok bizonyos összességét jelenti, mint a sztoikusok tanították, hanem az egy szervesen tagolt közösség, melynek gyökerei az isteni világrendbe bocsátkoznak le, s amely világrendnek első gyakorlati megszervezője Nagy Károly volt. Ez isteni világrend előtt hódolt maga a császár is, amidőn a pápa kezéből elfogadta a koronát, hogy megszervezze Isten országát ezen a földön, melynek ő az első zarándoka, alattvalói élén. Halálával felbomlott ez a birodalom, de eszméjét átvették és tovább vitték a német királyok és császárok, akiknek kulturális és politikai hegemóniája biztosította a keresztény nyugat évezredes egységét. A Respublica Christiana eszméje, kulturális és politikai értelemben, hosszú időre minden nemzetközi ellentétet kiegyenlített, s a felmerült pörökben Európa valamennyi keresztény fejedelme a Szentszéket tekintette döntőbírónak, amely mindig az egész keresztény közösség békéje és jóléte érdekében döntött a vitás kérdések közepette. Ebből a keresztény gyakorlatból nőtt ki a keresztény nemzetközi jog, amelynek első művelői Viktoria dominikánus páter és Suarez voltak. A harmincéves háborúig vezető hitszakadás azonban ezt a nagy egységet politikai tekintetben is megsemmisítette. Az osnabrücki konferencia (1648) már új nemzetközi rendet állapít meg Európában, amelynek egyik legsúlyosabb jogi tévedése volt, hogy a XIII. és XIV. századokban virágzó keresztény döntőbíróság eszméjét elejtette, nyilván abból a célból, hogy a protestantizmusra veszélyes pápaság befolyását megtörje. Ettől kezdve a pápai diplomácia háttérbe került, a nagy politika „első játékosai” mögött, akik azután a „versenyző és rivalizáló” politika nemzetközi gyakorlatát fejlesztették ki. Európa nem volt többé szervesen összefüggő Európa, nyugalma egy-két rivális nagyhatalom egyensúlyától függött. Újabban csak az 1815-ben kötött Szent Szövetség próbálkozott az európai együttműködés elvét újból felszínre hozni, de ez az elv inkább a fegyvereken, mint a lelkiismeret erején nyugodott. Kimondták ugyan, hogy Európa államai egy és ugyanazon keresztény család tagjai Krisztus királysága alatt, de ez az újból elismert elv papíroson maradt: a nagyhatalmi versengés továbbra is szította a lappangó ellentéteket. A XIX. században azonban ismét megjelenik a színen a pápai diplomácia; a középkor óta XIII. Leó volt az első pápa, kinek tekintélye az egyház döntőbírói szerepét újból sikerrel érvényesíthette, egyelőre csak abban a részletkérdésben, amely [a] Németország és Spanyolország közötti feszültségben jutott kifejezésre, bizonyos gyarmati ügyekre vonatkozólag. Az igazságos béke gondolata értelmében lépett fel XV. Benedek is a háború végén. Sajnos, a nagy békepápa szándékai Európa nagy szerencsétlenségére nem találtak megértésre azoknál a kormányoknál, amelyeknek vezetőit csak a bosszúvágy és a zsákmányolás szenvedélye irányította. XV. Benedek pápa híres békeakciója különösen a német kormány, Michelis akkori kancellár ellenkezésén hiúsult meg, aki választ sem adott a Vatikán jegyzékére. XIII. Leó pápa pedig fel is szólította a nemzeteket, hogy egy szervezetben egyesüljenek, a nemzetközi problémák megtárgyalására.

Nos, a Genfbe egybehívott Népszövetség halvány mása ennek a nagy katolikus gondolatnak. Megalakulásánál közrejátszottak keresztény meggondolások is, azonban legnagyobbrészt a wilsoni puritanizmus szülötte. Második szülőoka pedig az volt, hogy biztosítsa a nyugalmat az európai győzők számára. Ez a wilsoni puritanista-pacifizmus pedig nem keresztény. Legtávolabb áll tőlünk, hogy a divatos szólamok oldalán fogcsikorgatva ítéljük el a pacifizmust. A kardcsörtetők – s mindenütt van belőlük elég – csak a militarizmus ellentétét látják benne, s egyáltalában elvetnek mindenfajta békés megoldási lehetőséget. Csak a fegyver s az erő intézheti el a konfliktusokat szerintük. Mi a wilsoni pacifizmussal kapcsolatban egészen másra gondolunk. Yves de la Brière, híres jezsuita nemzetközi jogász a pacifizmus szót a „nemzetközi igazságosság” kifejezéssel kívánja helyettesíteni, mert ez felel meg a keresztény fogalmaknak. A természetes erkölcstörvény és a kinyilatkoztatás a nemzetközi életre és az államok, nemzetek kapcsolatára is érvényes. Nincsen kettős morál! Ami bűn az egyéni életben, bűn a nemzetközi életben is, a természetjog itt is érvényesül. Amint beszélünk szociális igazságosságról, mely a társadalmi békének, a szeretettel együtt, egyedüli alapja, úgy a nemzetközi igazságosság a nemzetek egyetemének nyugalmáról gondoskodik.

A Népszövetség megalkotásának körülményei pedig ellentmondanak ezen alapvető elveknek, s ha szervezési okmányában fel is fedezzük a keresztény csírát – a jó hatásokat, a megvalósítás körüli szellem, s a tények nem érvényesítették teljes mértékben. A puritanista-pacifista gondolat indítója a nyugalom volt, anélkül, hogy meggyőződött volna róla: joga van-e már Európának a nyugalomra. A győzők többi részének pedig fegyver lett a kezében a Népszövetség, hogy a legyőzöttekkel szemben (kik kezdetben nem is voltak tagjai a Népszövetségnek) a békeszerződések keresztülvitelét biztosítsák. Ezen alapvető hibák mellett a genfi testületnek eredendő téveszméi: szervezeti széthullása, túlzott demokráciája, mely arra vezetett, hogy az európai egyensúlyi játékot most már itt intézzék el a zöldasztalnál, s az a tény, hogy sok döntéshez egyhangú határozat kellett, mely keresztül nem vihető, s vég nélküli tárgyalásokra ad alkalmat. A háborút nem zárta ki a nemzetközi konfliktusok elintézésének módszereiből, hanem felszólította a tagállamokat, hogy viszályukat először döntőbíráskodás útján, vagy a hágai állandó nemzetközi bíróságnál intézzék el. Feladatául azt tűzte ki, hogy megvédi a nemzeti és vallási kisebbségek jogait is, csökkenti a tagállamok fegyverkezését, s gondot fordít minden emberi problémára (Nemzetközi Munkaügyi Hivatal; ópiumkérdés, rabszolgaság megszüntetése, leánykereskedelem, népbetegségek stb.). Az államok szuverenitásukról azonban nem mondtak le.

Miután a nemzetközi együttműködésre irányuló minden kísérlet jó és üdvös – ismét hangsúlyozzuk –, hogy a Népszövetséget is jónak és üdvösnek kell tartanunk, politikai félrelépései, nem keresztény gyakorlati alkalmazása ellenére, s annak nem megbuktatására kell törekednünk, hanem keresztény szellemmel való megtöltésére, s a zavaró tények kiküszöbölésére.

Katolikus (tehát emberi) kötelességünk ez, különösen ha látjuk, hogy a Népszövetség alaphibái milyen fegyvert adnak azok kezébe, akik esküdt ellenségei a döntőbíráskodás elvének, s az egyensúlyi politika, a blokkrendszer mellett tesznek, a nemzeti szuverenitás alapján hitvallást. A Népszövetség 1919 óta politikai téren sorozatosan tévedett, a legsúlyosabb csapást maga a francia politika, a népszövetségi elv leghatározottabb védője mérte rá azzal, hogy a Népszövetség keretén belül nem ismert el más akaratot, mint a magáét. Ezáltal szakadást idézett elő a népszövetségi gondolatban.

A legtöbb bajnak okozója a szuverenitás és a nacionalizmus. A nemzetek azáltal, hogy beléptek a Népszövetségbe, bizonyos mértékben lemondottak szuverenitásuk abszolút értelmezéséről, ha abba nem is egyeztek bele. Egy francia felfogás szerint a szuverenitás jogi függetlenséget jelent minden oldalon. A Népszövetség fennállása óta a tagállamok abszolút szuverenitásáról nem beszélhetünk többé. Valamennyi állam alárendelte magát a döntőbíráskodásnak, a nemzetközi bíróságoknak és a népszövetségi tanácsnak. Az államok külön szuverenitásáról csak az beszélhet, aki ezt az előbbi tényt tagadja. A nemzeti szuverenitáson való „kérődzés” nem jelent más, mint a nemzeti jólét istenítését.

PicsArt_06-22-08.23.55

A Népszövetség birtokon belül lévő urai azonban soha nem akartak hallani arról, hogy egyszer véletlenül a birtokon kívülieknek legyen igazuk, s nem egyszer történtek olyan kijelentések, melyekből arra lehetett következtetni, hogy a tanács, vagy a bíróságok egy rájuk nézve kellemetlen döntése esetén azt magukra kötelezőnek el nem fogadják. Legsúlyosabb tény a fegyverkezés ügye volt. A hatalmon belüliek sohasem szereltek le, s mindig csak a szembenálló felek fegyverkezésének csökkentését követelték. Ily módon a Nemzetek Szövetsége nem a nemzeti szuverenitások leépítéséhez vezetett, hanem éppen ellenkezőleg, azok megerősítéséhez. A birtokon belüliek, kik elegendő hatalommal rendelkeztek, a Népszövetséget csak arra használták fel, hogy a békét az egyoldalú hatalmi túlsúly alapján tartsák fenn. Ezzel kihangsúlyozták a maguk nemzeti szuverenitását (melynek védelmére szolgált a Népszövetség), másrészt ellentmondtak annak az elvnek, mely a nemzetközi életben egyedül szabályozhatja a viszonyokat – s ez az elv a jog.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Jogbizonytalanság a szerződések ellenére

Az elmúlt tizenöt év Európában tökéletes jogbizonytalanságot teremtett. Az államok hátat fordítottak annak az ideának, melynek értelmében összeültek, s szerződéseiket azzal a célzattal kötötték meg, hogy a jognál erősebb eszközökkel: a fegyverek s a túlsúly hatalmával biztosítsák magukat.

Bár a népszövetségi egyezmény hozzájárul, hogy keretén belül az egyes államok egymással szerződéseket, szövetségeket kössenek, mégis különös, hogy 1919 óta lázas külön-tárgyalások indulnak meg, hogy ezen felül is „védjék” egymást, Locarno, Lausanne, Thoiry, Kellog-paktum, kisantant megegyezés, Balkán-paktum, öthatalmi egyezmény, négyhatalmi egyezmény, a támadó fogalmának meghatározása, garanciaszerződések, jegyzőkönyvek, katonai és gazdasági konvenciók, deklarációk, barátsági szerződések, egyeztető szerződések – egész sora a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lekötéseknek. A nemzetközi jog soha jobban nem virágzott, mint az elmúlt tizenöt év alatt, s mégis soha nagyobb a jogbizonytalanság nem volt, mint most. A Kellog-paktumban, melyet tizenöt állam írt alá, és melyhez negyvenhárom állam csatlakozott, valamennyi ünnepélyesen kijelenti, hogy „elítéli a háborút, mint a nemzetközi politika eszközét az államok kölcsönös viszonyában; elítéli a háborúhoz való folyamodást a nemzetközi nézeteltérések szabályozásában, s kijelenti, hogy a közöttük fennálló konfliktusokat és nézeteltéréseket sohasem akarja más úton, mint bélés eszközökkel megoldani”. Ez a szerződés 1929-ben életbe lépett. Óriási jelentőségűnek mondotta mindenki, s az is volna. Hiszen többet jelent, mint a népszövetségi alapokmány, mely nem zárja ki a háborút. Az aláíró felek és a csatlakozó hatalmak azonban reservatio mentalissal éltek, mert nem mondottak le arról az abszolút nemzeti szuverenitásról, melynek leírását föntebb adtuk.

Ezek az ellentmondások nem vezethettek máshová, mint a népszövetségi elv felborításához. Németország mondta ki ebben a döntő szót, mely nemcsak úgynevezett asztalra csapás, nemcsak egészséges lázadás a hatalmon belül lévők uralma ellen, hanem a valódi helyzet képe is. A nemzetek nem akarják megkötni magukat, s valamennyinek vágyát jelképezte a német kivonulás. A blokkrendszer hívei azon az állásponton vannak, hogy szuverenitásukról nem mondanak le, hogy a béke legfőbb biztosítéka az erős hadsereg (lásd Mussolinit), s a legelőnyösebb, ha minden állam maga rendezi vitás ügyeit a többiekkel.

„Aki a Népszövetségre panaszkodik, ezzel a panasszal elismeri, hogy a Népszövetségre szükség van.” Ezek a fejtegetések is ilyen értelemben íródnak. A hibákat felismerni, nem jelenti az embert elpusztítani. A kereszténység elismeri a jóvátételt, a bűnbánatot, sőt csakis a kereszténység ismeri. De meg kell ismerni a hibákat, s be is kell vallani azokat. Ezek felsorolása után készséggel el kell ismernünk, hogy a Népszövetség mai alakjában még csak „elemi iskolai” nívón képviseli a gyakorlatban magát az elvet. De veszélyes volna, ha éppen katolikus részről fordítanánk hátat neki. Hiszen máris elmarasztaljuk azokat a katolikusokat, akik inkább álltak a kényelmes nemzetszuverenitás gondolata mellé, semmint követték volna a pápák parancsait az emberiség javáért.

A Népszövetségért való küzdelem nemcsak nemzeti és nemzetközi, de szociális kérdés is. A kapitalizmus nemzetközisége az érdekek harcára vezetett, s így a nemzetközi kapitalizmusból nagyon is nemzeti fegyver lett a gyakorlatban, ha területre, befolyásra, nagyobb vevőkörre volt szüksége. A kapitalizmusnak nem érdeke, hogy legyen egy nemzetközi szerv, mely döntő szóval vethet véget bármilyen versengésnek, hiszen ez bénítólag hatna az ő működésére is. A hadiipar internacionáléja pedig ismét növelte a nemzeti öntudatot. Azonkívül: ezt a legveszedelmesebb iparágat az egyes államok nem nyilvánították monopóliumnak, s nem helyezték a Népszövetség ellenőrzése alá. Így világos, hogy az emberi rossz természetre számító hadianyagipar azon igyekezett, hogy az államok biztonság-igényének elvét még jobban alátámassza. Holott a Népszövetség meglételében nem lenne szükség olyan securitére, mely egymás ellen akarna megvédeni. Az államok nagyrésze költségvetésének 70 százalékát fordította fegyverkezési célokra, s nem kis mértékben ezek a horribilis kiadások is okai annak a nagy nyomorúságnak, melyben a szegény nép tengődik. Az „állam biztonsága” címén, őtőlük veszik el e filléreket, s elfelejtik, hogy az állam biztonsága elsősorban polgárainak megelégedettsége. Az angliai Vickers Armstrong, a Focker gyárral és a Hotchkiss konszernnel együtt, az olasz Societa Vickers Terni, a japán Nitsui konszern, a franciaországi Schneider-Creusot, a csehországi Škoda művek, a legnagyobb exponensei annak a nemzeti hadiiparnak, melynek minden országban van gyára. Az államok megoldatlan problémái, a belső krízisek is visszahatnak a Népszövetség ügyére. A növekvő szegénység, a nyomor bűnbakot keres, s nem mer mindig, de legfőképpen nem tud igazságosan ítélni. Nem fordul a saját nemzetének bűnös vagy rosszhiszemű vezetői ellen, hanem nagyrészt teljes egészében a külföldet teszi felelőssé.

A nemzetközi konferenciák, együttműködési gyűlések nemcsak politikai, de gazdasági, világnézeti, kulturális és egyéb tereken követik egymást. Ilyenek: az Interparlamentáris Unió, Szellemi Együttműködések Kongresszusa, hivatások kongresszusa, olimpiászok stb. Mindez nem zárja ki, hogy a feszültség könnyen kirobbanhat. A Népszövetség nem foglalja magában az egész világot, s azok, akik csatlakoztak – az elmaradókkal együtt – semmi hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy lemondjanak a szuverenitásról. Enélkül pedig a jegyzőkönyvek nem érnek sokat.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A reform

Utóbbi időben sokat beszélnek a Népszövetség reformjáról, és ezzel kapcsolatban egy nemzetközi hadseregről. Azonban ez is csak abban az esetben volna megvalósítható, ha a nemzeti hadseregek nem volnának imperialisták, amint most kevés kivétellel azok. A Népszövetség reformját inkább abban az irányban keresik, hogy az ne legyen kis és nagy hatalmak játszótere a többségi demokrácia címe alatt, hanem az egymással megegyezett nagyhatalmak döntsenek a legtöbb kérdésben. A nemzetközi döntőbíróságok szervezete nem rossz – csak az államoknak kell elfogadniuk és végrehajtaniuk a határozatokat. Amidőn arról szólottunk, hogy a Népszövetség, s általában a nemzetközi együttműködések legádázabb ellensége: az igazságtalanság és a szuverenitásról alkotott „liberális”  felfogás – ez utóbbit marasztaltuk el erősebben. Hiszen vannak a Népszövetségnek olyan „ágazatai”, melyek az évek folyamán óriási és áldásos munkát végeztek. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal szinte majdnem teljes egészében jóvátette azt a sok félrelépést, hibát, amit politikai téren a genfi urak elkövettek. Figyelme kiterjedt a munkanélküliségre, a bérek nagyságára, a munkaidőre, a gyermekek és a nők munkájára, a vasárnapi munkaszünetre, az éjjeli munkára, a bérszerződésekre, stb. Igen sok javaslatát az államok nem fogadták el, vagy ha magukévá tették, nem ratifikálták, s ha ez is megtörtént, nem léptették életbe. Természetesen, mert kellemetlen lett volna, ha egy Hivatal merészel beleszólni az államok felségjogaiba. „A keresztény gondolat azonban – írja P. Delos dominikánus nemzetközi jogász – túllát az államok mai határain, mert tudja, hogy a civilizáció mai állapotában, a vámhatárokkal körülzárt állami autarkia képtelen egészséges szociális miliőt teremteni. Csak a keresztény politika tud olyan organizációkat és nemzetközi rendszert is alkotni, melyben az egyes államok és egyének is megtalálják a maguk jogait és kötelességeit. Ez azonban csak igazságosabb, becsületesebb, szociálisabb berendezkedésben lehetséges, s ezért mindenkinek kötelessége ezért az új rendért dolgozni.” Ennek az új rendnek egy kétségtelenül nagyszerű pionírja a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal. S ez természetesen nem kell a nemzeti szuverenitás apostolainak. Németországnak egyik legelső dolga volt, hogy ebből az organizációból kilépjen. Mindenesetre becsületesebben vallotta be, hogy nem hagyja magát megkötni semmiféle nemzetfölötti elvtől, mint a többi állam, mely mást hazudik.

A Népszövetségnek és az igazságosság elvén felépülő nemzetközi, becsületes együttműködésnek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy az ifjúság nacionalista nevelése megszűnjék. A nemzetek békéje nem utópia. „A nemzetek fiatalságát hozzá kell szoktatni – írja egy francia publicista –, hogy a múlt és jövő minden olyan politikai problémáját, mely a népek békéjét veszélyezteti, olyan emelkedett szempontból vizsgálja, mely túl van a nacionalista érdekek körén. Ez a szempont a humanitás, pontosabban: a keresztény eszmény, és ezek érzékenységére kell nevelnünk az ifjúság lelkiismeretét. Ennek a nevelésnek, mely nem racionális kozmopolitasággal, hanem minden nemzet megbecsülésével akarja biztosítani a békét, a középiskola elvégzésével kell megindulnia.” Ki kell küszöbölni azonban már az olyan játékokat is, melyek a gyermek lelkében a militarizmus tiszteletét fejlesztik. Az ólomkatonákkal való játék a kezdete a Népszövetség bukásának. A tankönyvekből ki kell hagyni a más nemzetre sértő részeket, s a történelem objektív szemléletére kell törekedni. „Az érettségizett fiatalember azután a politikai kérdéseit csak a maga rendezetlen patrióta ösztönén keresztül látja. Ha ebben a korban nem láttatjuk meg vele, hogy a túlzó nacionalizmus ellentétben van a kereszténységgel, egész életében úgy látja a másik nemzetet, mint a maga nemzetének ellenfelét. Ebben a nevelésben, ha alaposak akarnánk lenni, természetesen revízió alá kell vennünk sok begyökeresedett tévedést, például a háború »jogát«, a nemzeti szuverenitást, az állam hatáskörét, stb. Minél hamarább ismeri fel felelősségének súlyát a katolicizmus ebben az irányban, annál gyorsabban kell megkezdenie az ifjúság nevelését, hogy biztosítsa a békét a világ számára.”

A genfi Népszövetség nem intézte el a százával beadott kisebbségi petíciókat, nem tudta megakadályozni a távol-keleti háború kitörését, dél-amerikai tagállamai kilépnek, hogy háborúskodhassanak egymással, mások ismét nem ratifikálják az egyezményeket, nem tartják be a szerződéseket, fegyverkeznek, s ezt a konferencia nem tudja meggátolni – mégis hinnünk kell a népszövetségi gondolatban. Még akkor is hinnünk kell benne, ha az önzés megszüntetné. Le kell tennünk mégis egy szál virágot annak a Wilsonnak a sírjára, aki nem keresztény meggondolásból, igazság nélkül akart békét – de keresztény volt alkotásának elvében – öntudatlanul.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

[1] A szuverenitással kapcsolatos részletes jogirodalmi álláspontokat nem áll módunkban a maga teljességében áttekinteni. Erre nézve lásd Szabadfalvi József: Szuverenitás-koncepciók a 20. század első felének magyar jogirodalmában. In Pro Publico Bono, 2013/1. szám,  57–67.

[2] Irk Albert: Az államok szuverénitása és a Nemzetek Szövetsége. In Jogtudományi Közlöny, 1925/16. szám, 122-123.; Irk Albert: Az új nemzetközi jog problémája és a nemzetközi jog tudományának mai helyzete. In Jogtudományi Közlöny, 1930/4. szám, 35–36.

[3] Vámbéry Rusztem: Eretnek magyarázatok a nacionalizmusról. Viktória Kiadás, Budapest, 1936, 98.

[4] Püski Sándor: Nemzetközi jog. Szigorlati célokra.  „Kartárs” Kiadása, Budapest, 1937, 11., 16.

[5] Almásy József: A történelem új cezurája előtt. In Jelenkor, 1943/18. szám, 5.

[6] Török Árpád: A szuverénitás. In Magyar Szemle, 1944/1-3. szám, 5-11.

Móra Ferenc: A trianoni talicska és a csillagos ég (1927)

A trianoni talicskát nem szimbólumnak faragta a talicskacsináló. Egészen közönséges kubikos-talicska ez, egy keréken járó otromba láda, ősi formájú és ősi hivatású. Arra való, hogy inas, erős magyarok hajnalhasadástól napszállatig tologassák benne a rézsutosan támasztott ingó deszkaszálon a nehéz, nedves, lucskos szürke, vagy sárga agyagot, amelyet más inas és erős magyarok bányásztak ki a földből és ismét más inas és erős magyarok taposnak, gyúrnak és vetnek vályoggá a szalmatörekes szérűkön. Ez úgynevezett ősfoglalkozás, amivel kizárólag olyan magyar állampolgárok foglalkoznak, akik legföljebb az öregapjukig tudják fölvinni a családfát, az azon felül való őseiknek soha hírét se hallották. Pedig valószínű, hogy nekik is voltak őseik, sőt alighanem úgy áll a dolog, hogy az övéké a legősibb magyar történelmi osztály, a szó szerint vett földmunkásoké, csak éppen hogy ők nem karddal és sarkantyúval csinálták a történelmet, hanem ásóval és talicskával. Ezer évvel ezelőtt is éppen így dolgoztak a földdel, sohase a magukéval, mindig a más földjével, éppen így görnyedtek hajnalszőküléstől napáldozatig a súlyos talicskák fölött és éppen így nevezték „csikó“-nak az ötesztendős kisfiúkat, vagy kislányukat, aki a derekára kötött kötéllel szalad a rézsútos deszkán a talicska előtt, így élvén a gyermekkor szelíd örömeit, míg a talicskahúzás annyira megedzi, hogy új kubikosokat nemzhet és szülhet a házának. Mert Isten kegyelméből nemcsak a királyi hivatal öröklődik apáról fiúra, hanem a kubikos-hivatal is, csak éppen hogy a kubikos-talicskának és a kubikos-ásónak nem használ úgy az idők patinája, mint a királyi trónnak és a jogarnak. A kubikos-talicska újkorában is mentes minden iparművészettől, s mire megöregszik, szétnyiladozik, összerepedezik, sokféle iszkábálás nyomaitól eléktelenedik. De azért ez egyszer, Trianon évfordulóján hadd érje az a tisztesség a rozoga kubikostalicskát, hogy vezércikktéma legyen belőle. Hiszen a kubikostalicska is beletartozik a nemzeti vagyonleltárba és a csillagos ég legyen a tanúm rá, hogyha valakinek e kis magyar világban joga van magát magyarnak vallani, akkor Majsi András kubikos az, aki cserzettbőrű öklével a döngő mellére üthet:

– Én vagyok a magyar nép. Az, akitől beszélni szoktak. Az, akire hivatkozni szoktak. Az, akinek a nevében történik minden. Az, akit soha meg nem kérdeznek.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Csakhogy Majsi András nem üt a mellére és nem mond semmit. Áll előttem lehajtott fejjel, feketére égett homlokáról törüli a patakzó verejtéket a meztelen karjával. Szép nagy szál ember, díszmagyarban ország zászlósának lehetne megfesteni, de most nagyon dísztelen magyarban van, a lefordított kubikos-talicskáról, a térdemen levő könyv fölül úgy nézek föl rá, mint valami friss öntésű Meunier-szoborra. S hogy a társaság még különösebb legyen, a kubikgödör fenekéről fölnéz ránk egy ezer éves csontváz, amit délután fakasztottak föl a kubikosaim. A csontember is vágású ember volt, kerek fejű, széles vállú. Lehet, hogy a Majsi András őse, lehet, hogy az enyém. Mind a ketten vállalhatjuk, mert szegény szolgaember volt, nincs egyebe egy rozsdás vas csatnál.

No, Majsi, mondom a kubikosnak –, holnap nem lesz munka.

– Nem lesz? – rezzen meg a verejtéktől ragyogó bronz-ember.

Nem. A trianoni békekötés évfordulóján nem háborgatjuk a holtakat. De azért a napszámot megkapják, mert az élőknek is élni kell.

101574513_2548521692144832_1677885453002342400_n

Majsi András kubikos, rámfelejtkezik, amennyire az illendőség engedi. Ez nemcsak azért van, mert talán életében először kap olyan napszámot, amiért nem dolgozott meg. Majsi András inkább a trianoni békekötésen csodálkozik el. Hallott ő arról, hogyne hallott volna, csak aztán kiment az eszéből. Engedelmet kér, de neki más gondja van, megfeledkezett róla, hogy olyan is van.

Készséggel megadom az engedelmet, mert magam is belátom, hogy Majsi András kubikosnak más gondja is lehet, mint a békeszerződések nyilvántartása. Sőt, nem veszem neki rossz néven azt se, hogy nem tudja, mi van a trianoni békében. Hiszen az ősei se tudták, hogy mi volt a karlócai, a vesztfáliai, vagy a linzi békében. Még azt is megbocsátanám neki, ha azt se értené meg, amit én mondok neki Trianonról. De megérti, mert a meztelen lábával megrúgja alattam a talicskát.

– Hát akkor ez trianoni talicska, úgy-e?

Határozottan ő az értelmesebb. Mert nekem meg kell kérdeznem, mért trianoni a talicska?

Hát nézze, én ezzel a talicskával ezeknek előtte nemcsak itt a Tisza mentén kubikoltam. Jártam én ezzel Kassán is, meg Brassóban is. Hordtam én ezzel a földet Romániában is, mikor a nagy fort-okat építették, meg Szerbiában is megfordultam vele egynéhányszor. Olyan kapós volt a magyar kubikos, hallja, mint a mézeskenyér. Most meg nem kellünk senkinek és legjobb volna, ha kiverné az ember a gyereke fogát, mert rágnivalót úgyse tud neki adni. Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk órájában, akik ezt csinálták!

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif


Próbálom
kivallatni a talicskás Tiborcot, kik azok, akik az ő hite szerint szolgáltak erre a rettenetes átokra? Mondok népneveket, mondok személyneveket, Majsi András csak a vállát vonogatja. Ő nem tud semmit, mint ahogy akkor se tudott semmit, amikor behívták a háborúba. Ha tanult ember volna, akkor nem habozna az ítéletmondással, akkor káromkodna egy csokorra valót és a közepébe odatűzné az átkozott destrukciót, hurokra kötvén a nyakán a pántlikát. De mit lehet kívánni ettől az írástudatlan szegény kubikos magyartól, aki oly sok földet bejárt már, de a gyűlölet sós pusztáin sohase ütötte fel a sátrát? Nem szorítja ökölbe a kezét, nem csikorgatja a fogát, csak annyit mond fáradt szomorúsággal:

Az úristen majd eligazít mindent, csak munkát adjanak és dolgozni hagyjanak.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Hét évvel ezelőtt, az ítéletnapon csak az égre volt szabad nézni és annak lábai elé hajtani megalázott fejünket, aki örökkévaló bíró gyanánt ül a csillagok fölött. A hetedik évfordulón már legyen szabad a földre dobbantanunk és kiáltanunk önmagunkra:

– Magyarok, vigyázzatok! Térjetek észre és két kézzel kapaszkodjatok bele az életbe, mert a halál ma közelebb van hozzátok, mint Trianon napján: akkor csak a kaputokban állt, de ma már belül került kis portátokon. Csak rajtatok áll, hogy elvész-e az is, amit a sors még meghagyott a szegény magyar Anteusznak, hogy erőre kaphasson tőle. Ha csak azt hánytorgatjátok, hogy ki miben vétkezett, amikor omlóban és hullóban volt minden és nem azt nézitek, ki mit akar és mit tud adni az építéshez, akkor nem sokáig maradtok nemzet. Mert ha életetek csak abban telik el, hogy új tüzelőt hordotok a szenvedélyek hamvadó máglyáira, de a dologtevő napok elfolynak ujjaitok között, mint az olvadt hó, akkor a maradék haza is hamuvá válik a máglyán. Amíg egymással össze nem békültök, addig egyetlen komoly szövetségesetek se lesz a világon, mert senki se támaszkodik ingó oszlopra, amely elrántja a szilárdan állót is. Ha föl nem hagytok a magatok marcangolásával, akkor végleges szemfedőtökké válik a trianoni hártya-papír!

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Trianon hetedik évfordulóján nem lehet helye se a nyöszörgő alázatnak, se a meztelen kézzel az egész világot fenyegető kalandori gőgnek. Majsi András kubikos a legkisebb fia a kis magyar nemzetnek, nincs semmi szava se a kül-, se a belpolitikában, a diplomácia soha a nevét se hallotta, de a talicskáját mindig úgy tudta igazgatni a rézsűt támasztott egy szál ingó deszkán, hogy még egyszer se zuhant le vele, amit a nagy államférfiak és diplomaták közül kevesen mondhatnak el magukról. És amit Majsi András kubikos mond, mikor a csillagvirágokat nyitogató ég alatt, az ősember sírja szélén sós-paprikás kenyeret és zöld hagymát vacsorázik a trianoni talicskán, az talán a legbölcsebb életprogramja Magyarországnak:

Csak munkát adjatok és dolgozni hagyjatok, a többit elvégzi a Isten…

Post Navigation