Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the category “Biztonságpolitika”

Egy kiállítás benyomásai, avagy gondolatok a biztonsági állam kérdéseiről

Az évezredek folyamán az állam jellemzőit számos-számtalan szempontból tették vizsgálat tárgyává az egyes szerzők. Amennyiben államszervezeti oldalról szemléljük az egyes politikai közösségek formáit, a szervezett közhatalom típusait illetően különböző jelzőkkel ellátott kategóriákat állíthatunk fel. Carl Schmitt az összeomlás szélén álló weimari Németország belpolitikai helyzetének elemzése során például törvényhozó, kormányzó vagy igazgató, valamint igazságszolgáltató állam között különböztetett. [1] Joseph Alois Schumpeter az Adóztató állam válsága című munkájában a fiskális állam jellegzetességeit vette górcső alá. [2]

Az állam imént említett típusai általában a hatalommegosztás vagy a közjóléti és gazdasági funkciók fókuszpontja felől közelítik meg a szervezett közhatalom működését. Témánk szempontjából azonban sokkal érdekesebb, hogy mit rejtenek magában a rendészeti állam, és főként a biztonsági állam terminusai.

Az általános szakirodalmi, valamint a hétköznapi felfogás is azt vallja, hogy közrend és a közbiztonság kialakítása és fenntartása eminensen az állam feladata, és – modern körülmények közepette – alkotmányosan rögzített funkciója. Már Thomas Hobbes is világosan látta, hogy a szervezett közhatalom – a Leviatán – az a „halandó isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük. Mert (…) akkora hatalommal és erővel rendelkezik, hogy a megfélemlítés eszközével élve mindenki akaratát a belső békére, és a külső ellenséggel szembeni kölcsönös összetartásra irányíthatja.” [3]

A tipikusnak tekinthető felfogás szerint tehát az állam a társadalom tagjainak békés, biztonságos és szabályozott együttlétét biztosítja, így a „rend állandó alakja” csak az államhatalom közvetítése révén valósulhat meg. [4] Egy hosszabb léptékű történelmi folyamat eredményeként az állami főhatalom az erőszak-monopólium hordozójává és birtokosává vált. Max Weber klasszikussá nemesedett megfogalmazása szerint „Az állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területen belül (…) a legitim fizikai erőszak monopóliumára sikerrel tart igényt. (…) bármely más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak annyiban ismerik el, amennyiben az állam a maga részéről engedi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való »jog« egyedüli forrásának.” [5] A felvilágosodást követően, a modern társadalom „normalizáló hatalmának” elismerésével a fegyelmezés a hatalom általános mintájává vált, és a fegyelmező mechanizmusok az egyes intézmények felől az egész társadalomba „kirajzottak”, így valósítva meg a korábban részben vallási mechanizmusok állami kontroll alá vonását a rendőrséghez hasonló szervezeteken keresztül. [6] A rendészeti állam Robert von Mohl által is analizált fogalma azt állítja a vizsgálat középpontjába, hogy bizonyos esetekben az államra jogi kötelezettségként hárul a „rendészeti intézkedések szabása”. [7] A rendfenntartás fogalma a „társadalom kormányzásához szükséges általános szabállyá vált”, [8] a „közrendészeti elvek foglalata” pedig idővel önálló tudománnyá avanzsálódott. Karvasy Ágoston meghatározása szerint a közrendészeti tudomány (Polizeiwissenschaft) azon elveket fogja át, amelyek alkalmazása révén egy államban sikerül elhárítani a „fenyegetődző veszélyeket és háborításokat”, megszüntetni vagy mérsékelni e veszélyek káros következményeit, egyúttal kielégíteni a társadalom tagjainak „finomabb szükségleteit”. [9]

A modern államot egyre újabb és újabb kihívások és kockázatok elé állító fejlemények a biztonságról vallott felfogást (is) tovább árnyalták. A szakirodalom ennek nyomán kimunkálta az ún. biztonsági állam (safety state) – egyes szerzőknél nemzetbiztonsági állam [10] – fogalmát, kiemelve, hogy „a biztonságra törekvés egyik eszköze, a megfigyelés – az egyének és a csoportok életének monitorozásán, követésén és rögzítésén keresztül – behatol a magánszférába, és megakadályozza bizonyos társadalmi kapcsolatok és politikai viselkedési formák kialakulását.” [11] Egyes felfogásokban a biztonsági állam kialakulása felé vezető folyamat egyik előzménye a biztonságot minden más érték fölé helyező ún. „kaszárnyaállam” (garrison state) megjelenése volt. A „kaszárnyaállam” jellemzője, hogy az erőszak specialistái – kiemelten pedig az erőszak-gépezetet működtető, és annak parancsoló elitek – a társadalom leghatalmasabb és legerősebb csoportjává válnak, militarizálják a társadalmat, átvéve ezáltal a teljes irányítást a polgárok felett. [12] Az 1960-as évektől kezdve az információs és kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődése, majd a digitális technológia felértékelődése azt eredményezte, hogy az adminisztratív hatalom megerősödött, és „szétterült”.[13]

A biztonsági állam koncepciója azonban meglátásunk szerint az ezredfordulót követően, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tragikuma nyomán nyerte el valódi értelmét. A biztonsági állam felfogása ugyanis „arra a jól észlelhető tendenciára utal, hogy mind a magánélet, mind pedig a nyilvánosság szintjén a biztonság/biztonságérzet válik a legfőbb értékké a személyek és államok életviszonyaiban.” [14] A szabadság kontra biztonság közkeletű dilemmája a 9/11-es eseményeket követően újra aktualitást nyert, és a rendészeti eljárások jogpolitikai környezete a közvélemény elvárásaival (is) konform módon új megvilágításba helyeződött. A nyugati társadalmakban a választópolgárok és a jogalkotó hatalom közös meggyőződésévé vált, hogy az öngyilkos merénylők és terrorista szervezetek hadviselésével kapcsolatos új típusú kihívásokra már képtelenség a hagyományos bűnüldözési, nemzetbiztonsági és hírszerzési technológia biztosította infrastruktúra révén reagálni. A biztonsági állam Lasswell által még csak anticipált, mások által azonban realizálódni is vélt konstrukciója így többek között azért válhatott nagyon is valóságossá, mert a terrortámadásoktól, valamint a félelemtől traumatizált társadalom alapvető hangulatváltozáson esett át, a körülményekben beállott lényeges változást pedig a politikai elit, valamint a jogalkotó és jogalkalmazó szervek sikeresen használták fel a közhatalmi jogosítványok nagymértékű kiterjesztéséhez – ezzel is segítve a „felügyeleti technikák elburjánzását”. [15] Ezzel a koncepcionális változással függ össze az is, hogy a terrorizmusellenes rendészeti intézkedések, a nemzetbiztonsági, bevándorlási és egyéb hatósági ellenőrzési jogosítványok drasztikus mértékben kiszélesedtek. „Több országban rövid időn belül olyan törvényeket fogadtak el, melyek minden korábbit meghaladó szinten tették lehetővé a rendőrségi és titkosszolgálati megfigyelést, ráadásul mindezek más forrásokra, például vásárlói adatokra is támaszkodhattak.” [16] Anglia és Wales területén például 2002 és 2003 során évente mintegy 21.500 személyt igazoltattak terrorgyanú alapján; Németországban pedig egy olyan terrorelhárítási adatbázist létesítettek, amely az előre meghatározott profilba illő személyek adatait tartalmazza – összesen mintegy 6 millió személyét (bár potenciális terroristaként „mindössze” 20.000 személyt lajstromoztak). [17]

Nem véletlen tehát, hogy egyre több szerző kénytelen olyan folyamatokat és jelenségeket láttatni, amelyek a „Big Brother is watching you” disztopikus világát vetítik előre. Gilles Deleuze szerint a második világháborút követően felgyorsultak a Foucault által leírt fegyelmező társadalmakban végbemenő változások, és a fegyelmező intézmények helyét egyre inkább az ellenőrzés társadalmai foglalták el. Míg a fegyelmezés analóg és kényszerítő jellegű volt, addig az ellenőrzés már digitális és szabályozó (modulating) karakterű. Az ellenőrzés diszpozitívja a kód, és a kontroll digitális nyelvezetét (amely meghatározza az információkhoz való hozzáférés vagy éppen hozzá nem férés lehetőségét) kódok alkotják. Az egyének individuumokból dividuumokká (dividual), a korábban „arctalan” tömeg pedig mintává, adatokká, piacokká vagy adatbankokká alakul. „Az ellenőrzés működésének az az elképzelése, miszerint bármely pillanatban képes megadni bármely elem helyzetét egy nyitott rendszerben, (…) nem feltétlenül tartozik a tudományos fantasztikum területére. Félix Guattari egy olyan városról beszél, ahol az ember szabadon elhagyhatja a lakását, az utcát, a kerületét egy (dividuális) elektronikus kártya segítségével, mely felnyitja az adott sorompókat, de éppúgy zárva is tarthatja azokat bizonyos napokon vagy időközökben – és itt nem a sorompó lényeges, hanem a számítógép, amely (jogosan vagy jogtalanul) követi minden ember helyzetét, és egyetemesen modulálja.” [18]

Egy videokamerás megfigyelő rendszerhez (CCTV) tartozó kamera segítségével gyakorlatilag az utcáinkon sétáló emberek minden gyanús vagy szokatlan tevékenysége – de egyébként a jogkövető és tipikus magatartása is – nyomon követhető. A zárt láncú térfigyelőrendszerek (CCTV Cameras) révén egyes vélemények szerint a nagyvárosok hatalmi terekké változtak, és „a térfigyelő kamerákon keresztül a hatalom panoptikus hatalomtechnikáit elektronikusan kiterjesztették, városaink pedig hatalmas panoptikumokká változtak.” [19] A jelzett technológiai és adminisztrációs változások nyomán már nem „ördögtől elrugaszkodott” az elkövetők elektronikus megjelöléséről, sőt elektronikus szuperpanoptikumokról, algoritmikus felügyeletről vagy digitális uralomról beszélni. [20] A szakirodalomban általában véve egyetértés mutatkozik arra vonatkozóan, hogy a jelzett változások alapjaiban strukturálták át korábbi felfogásunkat, és az új technológiák a felügyelet új formáit és minőségeit termelték ki magukból.

E sorok szerzőjének a szóban forgó fejlemények bizonyos szegmenseit személyesen is szerencséje volt megtapasztalni, amikor Hóbor Zsolttal, a Magyar Bűnüldözők Szakmai Egyesülete főtitkárával ellátogatott a Londonban, az ExCel kiállítási területén megrendezésre került IFSEC International kiállításra. A 2018. június 19-e és június 21-e között lezajlott nagyszabású eseményen főként a nemzetközi biztonsági szakkiállítás biztonságtechnikai nóvumokat bemutató standjait kerestük fel. A kiállításon mintegy 40 ország – köztük Magyarország – biztonságtechnikai vállalkozásai vonultatták fel a félezret is meghaladó számú termékeiket. Az egyes kiállítók nagy hangsúlyt helyeztek az állam területvédelmi kapacitásainak (légvédelem, határvédelem) erősítését célzó megoldások bemutatására, de természetesen a legújabb CCTV-s innovációk is szerepeltek a repertoáron. A kiállítás alkalmával széles spektrumon mozogva mutatták be továbbá a mesterséges intelligencián alapuló, arcfelismerő, és az egyes személyeket kor és nem szerint szelektáló és beazonosító rendszereket is. A londoni szakmai utazás egyaránt inspirálólag hatott az egyesület főtitkára, és jelen tanulmány szerzőjére. A szerző arra törekedett, hogy Muszorgszkij nyomán egy kiállítás benyomásait „komponálja meg”.

[1] Schmitt, Carl (1932): Legalitás és legitimitás. Ford.: Mulicza Katalin, Füzesi Péter, Holczer Márton, Szabó Béla. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2006, 7-21.

[2] Schumpeter, Joseph A.: Die Krise der des Steuerstaates. In Zeitfragen aus dem Gebiet der Soziologie, 1918/4., 3-74.

[3] Hobbes, Thomas (1651): Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Ford. Vámosi Pál. Magyar Helikon, Budapest, 1970, 149.

[4] Kautz Gyula: A politikai tudomány kézikönyve. Második, teljesen átdolgozott kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 6.

[5] Weber, Max (1919): A politika mint hivatás. In Weber, Max: Tanulmányok. Ford.: Erdélyi Ágnes – Józsa Péter – Lannert Judit – László Géza. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 156-157. Az állam és az erőszak kérdéskörének további összefüggéseire nézve bővebben lásd Pongrácz Alex: A politika folytatása más eszközökkel? Avagy gondolatok az állam és az erőszak kérdésköréről. In Államtudományi Műhelytanulmányok, 2017. évi 17. szám

[6] Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford. Fázsy Anikó, Csűrös Klára. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990, 188.; Wood, David Murakami: A panoptikumon túl? Foucault és a surveillance studies. In Replika, 2014/5. szám, 45-47.

[7] Mohl, Robert: Az államtudományok encyklopaediája. Ford. Löw Tóbiás. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1866, 190.

[8] Wood: i. m. (2014), 50.

[9] Karvasy Ágost: A közrendészeti tudomány. Második, tökéletesített és bővített kiadás. Emich Gusztáv tulajdona, Pest, 1866, 5.

[10] Busch, Andreas: The changing architecture of the national security state. In Leibfried, Stephan – Huber, Evelyne – Lange, Matthew – Levy, Jonah D. – Nullmeier, Frank – Stephens, John D. (eds.): The Oxford Handbook of Transformations of the State. Oxford University Press, Oxford, 2017, 547-564.

[11] Raab, Charles D.: Governing the Safety State. Idézi: Raab, Charles D.: A magánszféra mint biztonsági érték. In Replika, 2017/3. szám, 89.

[12] Lasswell, Harold D.: The Garrison State. In American Journal of Sociology, Vol. 46., No. 4. (1941), 455.

[13] Lyon, David: An Electronic Panopticon? A Sociological Critique of Surveillance Theory. In The Sociological Review, Vol. 41., No. 4. (1993), 659.

[14] Raab: i. m. (2017), 90.

[15] Lyon, David: Surveillance studies: láthatóság, mobilitás és fenetikus rögzítés. In Replika, 2014/5. szám, 15.

[16] Lyon: i. m. (2014), 15.

[17] Pap András László: A megfigyelés társadalmának proliferációjától az etnikai profilalkotáson át az állami felelősség kiszervezéséig. Alkotmányjogi és rendészettudományi megközelítések az emberi méltóság, a társadalmi biztonság és az adatvédelem értelmezésekor. L’Harmattan, Budapest, 2012, 17., 23.

[18] Deluze, Gilles: Utóirat az ellenőrzés társadalmához. In Sugár János (szerk.): Buldózer. Médiaelméleti antológia. Média Research Alapítvány, Budapest, 1997. http://mek.oszk.hu/00100/00140/html/ (Letöltés: 2018. 07. 08.)

[19] Koskela, Hille: „Cam Era”. The Contemporary Urban Panopticon. In Surveillance & Society, Vol. 1., No. 3. (2003), 243.

[20] Bővebben lásd Wood: i. m. (2014), 51-52.

A hálózat csapdájában? Globalizáció és totalitás

Michael Hardt amerikai irodalomtörténész és Antonio Negri olasz politikafilozófus ezredfordulón megjelent bestsellere, a Birodalom egy olyan világ képét vetíti előre, amelyben a tőke arctalan birodalma felőrli az elavultnak kikiáltott társadalmi hierarchiákat – különösen azokat, amelyek az ipari osztályokhoz, a nemzethez, illetve a patriarchális családhoz kötődnek. A szerzőpáros úgy látta, hogy a „birodalmi rend” a formátlan sokaságok masszájában oldja fel az említett közösségeket, [1] és az egész földkerekséget egyetlen autoritásnak rendeli alá. A Birodalom felfogásukban egy egyesített világpiacot intézményesít, a hozzá tartozó politikai és jogi szuverenitással (amely legfeljebb a „látszat kedvéért” tartja fenn a nemzetállami szuverenitást), parancshálózattal és fegyelmező apparátussal. A Birodalom végül is egy olyan „térforradalmat” hajt végre, amely elmossa a korábbi térbeli elválasztásokat, és egy olyan „egyenletes teret” hoz létre, amelyen belül minden akadálytalanul áramolhat. A Birodalom nem lokalizálható, ugyanakkor mégis mindenütt jelen van: éppen ezért a virtuális, delokalizált és decentralizált jelzők mentén írható le [2] (szemben az egzakt határain belül a hatalmat centralizáló, és nagyon is valóságos közhatalommal „felvértezett” szuverén nemzetállamokkal). Hardt és Negri szerint tehát „a gazdasági és kulturális csere ellenállhatatlan és visszafordíthatatlan globalizációjának lehetünk tanúi. A globális piac és globális termelés áramkörei mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája – röviden, a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely gyakorlatilag szabályozza ezeket a globális cserekapcsolatokat, ő az a szuverén hatalom, mely kormányozza a világot.” [3]

A Hardt és Negri munkájában foglalt megállapításokat akár el is intézhetnénk egy legyintéssel, a neomarxista disztópiák tárházát gyarapító fantazmagóriának titulálva azokat. A globalizációként ismert jelenség-együttes ugyanakkor kitapintható módon változtatta meg azt a bodini és hobbes-i alapokon nyugvó, és évszázadokon keresztül kikezdhetetlennek tekintett gondolkodásmódot, amely az államot tekintette a szuverenitás hordozójának, az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és messzemenően korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az alábbiakban e folyamat főbb gócpontjait kívánjuk „távirati stílusban” áttekinteni.

Mi a globalizáció?  

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásai nyomán mind a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusban, mind a hétköznapok gondolkodásában fontos problémaként jelent meg a globalizáció jelensége. Így az egyesek által feltartóztathatatlannak, mások által viszont feltartóztatandónak ítélt folyamat elméleti leírásaival napjainkban már könyvtárakat lehet megtölteni. Bár a folyamat különböző aspektusait sokoldalúan tanulmányozták, azonban annak lényegét – a konszenzusképes meghatározások hiányában – mégsem értjük pontosan. A globalizáció terminusával jelölt jelenség, illetve az ennek hátterében álló tendenciák, az információs társadalomhoz hasonlóan, állandó hivatkozási alappá váltak, de a fogalmilag tisztázatlan használat során olyan sokféle szociális jelenségre alkalmazták, hogy leíró teljesítményük követhetetlenné vált, tudományos értékük pedig inflálódott. Berger meglátása szerint a globalizáció mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. [4] Veress József szerint a globalizáció fogalmával mind annak támogatói, mind kritikusai egy olyan jelenség-együttest írnak le, amely nem egyszerűen téves, hanem egyenesen értelmezési zavarok forrása. [5] A globalizációnak számos implikációja létezik. David Held szerint a globalizációt akként gondolhatjuk el, mint a jelenkori társadalmi élet világméretű összekapcsoltságának szélesedő, mélyülő és gyorsuló valóságát, annak kulturális, kriminális, pénzügyi, spirituális, és számos egyéb aspektusával. [6] A sokféle dimenzió mellett a globalizáció ráadásul nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett, dialektikus jelenség meghatározó, ám korántsem egyedi összetevőjéről van szó; a globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt, fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

A globalizáció leírására tehát nem áll rendelkezésre egy univerzális, mindenki által elfogadott „munkafogalom”, ráadásul az egyes szerzőknek még az alapvető jellemzők meghatározásában sem sikerült konszenzusra jutniuk. Éles vitákat folytatnak például a globalizáció okairól, lényegéről, megvalósulási szintjéről és perspektíváiról. A magunk részéről a leghasználhatóbb meghatározásnak Jagdish N. Bhagwatiét tartjuk, aki szerint a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [7] A továbbiakban azonban nem kívánjuk magunkat lecövekelni a globalizáció meghatározhatósága körüli viták mellett, hanem inkább a globalizáció és a szuverenitás összefüggéseire fókuszálva vizsgáljuk annak gazdasági, szociális és biztonságpolitikai vonatkozásait.

A globálisan összekapcsolt világ jellemzői

Parag Khanna néhány esztendővel ezelőtt publikált könyvében amellett érvelt, hogy az összekapcsoltság életünk minden területét áthatja, sőt már fel is váltotta a megosztottságot, és a „világméretű szerveződés új paradigmájává vált”. Érvelése szerint a XXI. század térképén már nem pusztán az államokat szükséges feltüntetni, hanem a megavárosokat, vasútvonalakat, távvezetékeket, internetkábeleket, valamint egyéb, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat is. Századunkra a geopolitikai verseny „szervezőelve” is jelentős átalakuláson esett át: a területért vívott háborúkat felváltották az összekapcsoltságért vívott küzdelmek, melynek eredményeként „egyfajta kötélhúzás lesz a globális ellátási láncok, energiapiacok, ipari termelés és a pénzügy, technológia, tudás és tehetség értékes folyamatai között. (…) A kötélhúzás a rendszerek (kapitalizmus és kommunizmus) közötti háborútól való elmozdulást jelenti a kollektív kereskedelmi lánc rendszerén belül vívott háborúk irányába.” Az „infrastrukturális szövetségekre” a globális civilizáció attribútumaiként tekinthetünk; ezek az entitások a szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag is összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén. Az összekapcsolt világban tehát a geopolitika már kevésbé a területszerző „rizikiójátékok” terepén jelenik meg; sokkal inkább a fizikai és digitális infrastruktúra mátrixában domborodik ki. A komplex globális rendszer konglomerátumában a gazdaságok mindinkább integráltak, a lakosság egyre mobilisebb, a kibertér pedig összemosódik a fizikai valósággal. [8] A globalizáció eredményeként a szállítási költségek csökkennek, az egymástól földrajzilag távol eső területek összekapcsolódnak, és a globális termelés térbeli rendszerei az egész földgolyót átszövik. [9] A szuverén határokat keresztül-kasul átszövő, összekapcsolt infrastruktúrák „speciális tulajdonsággal rendelkeznek, saját életük van, több, mint egy szimpla országúté vagy távvezetéké. Határokat átlépő, megosztott igazgatás alatt működő, közös szolgáltatásokká válnak.” A szállítási útvonalak, áramhálózatok, műveleti bázisok, pénzügyi hálózatok és internetszerverek a XXI. századra olyan megkerülhetetlen útvonalak kifejezőivé váltak, amelyeken keresztül jelentős hatalmat gyakorolnak, és érdemi befolyást fejtenek ki. Khanna egészen annak kimondásáig merészkedik, hogy napjainkra a szuverenitással és a határokkal szemben az ellátási láncok és az összekapcsoltság váltak az emberiség rendező elveivé. „Ahogy a globalizáció a világ minden sarkába eljutott, az ellátási láncok olyan mértékig kiszélesedtek, elmélyültek és megerősödtek, hogy ideje megkérdeznünk magunktól, nem jelentenek-e mélyebb rendező elvet a világban, mint az államok maguk.” [10] Az ellátási láncok révén gyakorlatilag megoldottá válik az egymástól beláthatatlan távolságra lévő szereplők összeköttetése; amint azonban tudjuk, az éremnek mindig két oldala van: az ellátási láncokon keresztül az alapvető termékek és szolgáltatások áramlásán túl az illegális drog-, fegyver-és emberkereskedelem szervezése is hatékonyabbá válhat.

A kiteljesedő globalizáció új helyzetében, az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a területenkívüliség státuszát élvezi akár a szuverén nemzetállam határain belül is. Ebbe a sorba illeszthetők a nemzetközi pénz- és tőkepiacok is, amelyek a tőkemozgások liberalizációja következtében egyre nagyobb hatást gyakorolnak a nemzeti gazdaságpolitikákra, és a globalizáció legfőbb hordozóivá váltak. A pénzügyi rendszer deregulációja felszámolta a tőkemozgások ellenőrzését, a pénzügyi- és tőkepiacok működésébe történő kormányzati beavatkozás lehetőségét. [11] A liberalizáció – amelynek során a nemzeti kormányok visszavonulót fújtak a határokat átlépő mozgások korlátozása tekintetében – példátlan mértékben járult hozzá a globális gazdaság intézményi kereteinek kialakításához, és drasztikusan megnövelte az egyes nemzetgazdaságok függőségét a globális tőkeáramlás folyamataitól. [12]

A globális pénzpiac olyan likviditással, tőkeerővel és hatalommal bír, hogy gazdasági szempontból az államok nem – vagy alig – kérdőjelezhetik meg az autoritását, ha a kormányzati gazdaságpolitikák kockázatainak értékeléséről van szó. Azt lehet mondani, hogy a globális pénzpiac ebben az értelemben szinte „élet és halál felett” rendelkezik. 1980 óta a pénzügyi eszközök összesített értéke 2,5-szer gyorsabban nőtt, mint a gazdag ipari országok együttes (!) GDP-je; a deviza-, kötvény-és részvénykereskedelem esetén ez az érték már ötszörös. A hatalmas mértékű, határokon átívelő felgyorsult tőkeáramlás már az 1980-as évtized végére hússzorosan múlta felül napi szinten a kereskedelmi áramlásokat. [13] Világképünket ugyan a nemzetek hajói uralják, de egyre kevésbé felejthetjük el a pénzügyi globalizáció óceánjának erejét – figyelmeztet Muraközy. [14] Ezt csak tovább tetézi, hogy a számítógépes hálózatok és a telekommunikáció fejlődése, azaz a digitális technológiai forradalom térnyerése nyomán rendkívüli jelentőségre szert tevő pénzügyi világháló online felülete szó szerint nem ismer határokat: államhatároktól és nemzeti hatóságoktól függetlenül képes vezérelni a globális pénzügyi folyamatokat. [15] A nemzetközi tőkepiacok és a pénzvilág dimenziói mára teljesen elszakadtak a reálgazdasági folyamatoktól, a termeléssel és a nemzetközi kereskedelemmel szemben is önállóvá váltak. A pénzvilág dimenziói ezzel mintegy elválnak a reálgazdaságban megszokott méretektől, az ott teremtett értéknagyságtól, és annak növekedési ütemétől. A nemzetközi pénzügyi rendszerben a reálgazdaság helyett valójában a pénzügyi közvetítő mechanizmus vált az „ügy urává”.

Az infokommunikációs innovációk hatására az értékpapír-és devizapiacokon a kereskedés folyamatosnak és egyidejűnek (real time) minősül. A számítógépek segítségével a világ bármely pontján egy időben bonyolíthatják a tranzakciókat, azaz a helyi időtől függetlenül nyílik lehetőség az elektronikus kereskedésre.  Ez a folyamatos kereskedés csakis akkor ütközhet a korlátaiba, ha a technikai feltételek hiányoznak, vagy esetleg technikai jellegű probléma adódik, illetőleg amennyiben a nemzeti szabályozás korlátai erősnek bizonyulnak. Az utóbbi szempont kapcsán azonban kiemelendő, hogy az államok deregulációs-liberalizációs tevékenysége éppen az ellenkező tendencia irányába hatott.

A nemzetközi pénz-és tőkepiacok az utóbbi évtizedektől tehát domináns szerepet töltenek be az egyes államok gazdasági életében. A pénz-és tőkepiacok integrációja ezen túlmenően is számottevő mértékben képes devalválni a nemzetállamok klasszikus szuverenitásában foglalt jogköröket. Saskia Sassen vizsgálata azt mutatta ki, hogy a globális pénzpiacok az elmúlt évtizedekben mindenki másnál több, történelmileg a szuverén nemzetállamhoz kapcsolódó hatalmi jogosítványt szereztek meg. A globális tőkepiac szerinte olyan hatalmi koncentrációnak tekinthető, amely képessé vált arra, hogy befolyásolja a nemzeti kormányok gazdaságpolitikáját, ebből kifolyólag pedig az alapvető politikai irányvonalát is. A globális tőkepiac végső soron egy hatalmas pénztömegként is felfogható, amellyel a befektetők tetszés szerint játszanak. A globális tőkepiacok lehetővé teszik, hogy a kormányok nagyobb adósságállományt halmozzanak fel, ezáltal hosszabb időszakra is eladósodjanak. A deviza-és kötvénypiacok drasztikus mértékben korlátozhatják a kormányok döntési hatalmát a kamatok és devizaárfolyamok meghatározásában, képesek befolyásolni a költségvetési politikát. [16]

A globálissá vált pénzvilág korlátozhatja – és korlátozza is – a kormányok cselekvési szabadságát, befolyásolhatja a gazdaságpolitikai irány meghatározását. A tőkepiacok képviselői végső soron átvehetik a kormányzattal szembeni számonkérési funkciókat is, amelyek a klasszikus polgári demokráciában ismert módon a választópolgárok közösségéhez tapadnak. Megerősíthetik vagy „leszavazhatják” a kormányok gazdaságpolitikáját, kikényszeríthetnek vagy megakadályozhatnak bizonyos kormányzati intézkedéseket. A globalizált piacok nyomása alatt a nemzeti kormányok egyre kevésbé tudnak befolyást gyakorolni a gazdasági körforgásra. A növekvő globalizált piacokon az egyensúly az állami cselekvők autonómiájának és gazdaságpolitikai mozgásterének rovására tolódott el. A globális és regionális pénzügyi körök teljesen új irányt szabhatnak egy elviekben szuverén állam gazdaságpolitikájának; ismert, hogy a megszorításokkal való szakítás ígérete révén kormányfői pozícióba került radikális baloldali Alexis Tsipras az ún. trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) nyomása alatt végül visszavonulót fújt, és feltétel nélkül kapitulált, hogy aztán minden idők egyik legdrasztikusabb megszorítását hajtsa végre Görögországban. A pénzvilág szereplői akár direkt módon is befolyásolhatják, hogy kikből válhatnak vezető közjogi méltóságok, azaz kik ülhetnek be a bársonyszékbe. Bajnai Gordon 2009 tavaszán úgy vált az ún. szakértői kormány vezetőjévé, hogy érdemben semmilyen demokratikus felhatalmazással nem rendelkezett, és az olasz Mario Monti is kísértetiesen hasonló körülmények közepette alakított kormányt 2011 novemberében. (2018-ra azonban már az látszik körvonalazódni, hogy a pénzvilág hatalmasságainak hatalma sem korlátlan; bár a legutóbbi választások eredményét az olasz államfő meglehetősen látványosan kívánta szabotálni, végül is az általa preferált, számottevő IMF-es beágyazottsággal is rendelkező közgazdász, Carlo Cottarelli helyett egy radikális jobb-és baloldali pártból rekrutálódó koalíciós kormány veheti kezébe a kormányrudat.)

Államok a hálózat csapdájában?

Az elmúlt évtizedekben lezajlott radikális technológiai innovációk az információs és kommunikációs rendszerek világát sem hagyták érintetlenül. Már a Gutenberg-galaxis végéről értekező kanadai filozófus, Marshall McLuhan is úgy látta, hogy a XX. század az „elektronikus információközvetítő eszközök” dinamikus fejlődését hozta el, és ezekkel az instrumentumokkal lehetővé válik a társadalom globális léptékű átalakítása, amelynek eredményeként a Föld gyakorlatilag egyetlen globális faluvá válik. [17] Az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése nyomán az információ létrehozása, feldolgozása és továbbítása a termelékenység és a hatalom fundamentumává, egyben fő forrásává is vált. [18] Nicholas Negroponte szavaival élve a világ digitalizálódott, az atomok korát – az ipari társadalmat – felváltotta a bárhol és bármikor előállítható bitek korszaka, aminek következtében az áruk helyett a jelek továbbításának gazdaságossága vált perdöntő fontosságúvá. A digitális létezés és életmód egyre kevésbé kötődik a térhez és az időhöz, [19] és a virtuális valóság teljesen átalakítja a földrajzi határokról kialakított hagyományos gondolkodásmódunkat. William Gibson sci-fi szerző 1984-ben megjelent regénye [20] nyomán használatba került a kibertér fogalma. A hagyományos térfelfogáshoz képest a kibertér radikális nóvumot jelent: tulajdonképpen egy immateriális térről van szó, amelyben a földrajzi területhez kötöttségtől függetlenül zajlanak a változások a különböző államok polgárai között, bizonyos esetekben a Formula 1-es száguldó cirkusz sebességét is megszégyenítő időbeli lefolyással, és a távolságot teljesen megszüntetve. A digitalizációnak nyilvánvaló államelméleti és geopolitikai következményei is vannak, az internet ugyanis számos geopolitikai konfliktus forrásává vált, rengeteg technikai kérdést változtatva politikai és stratégiai döntéssé. Az állami hatalom a „hálózat csapdájába” kerülve a virtuális tér számos szereplőjével szembetalálja magát: bűnözőkkel, hackerekkel, aktivistákkal, nagy magánvállalatokkal, másként gondolkodókkal, az állami szférához nem tartozó szereplőkkel vagy éppen más államokkal. Ezek az erőhatalmi összeütközések már nem a klasszikus geopolitikai térben zajlanak, de a geopolitikai elemzés ma sem mellőzhető, hiszen a geopolitika lépten-nyomon kísérletet tesz a kibertér meghódítására. [21]

A szuverenitás kinyilvánítására egyébként az információs tér képviselői is kísérletet tettek; John Perry Barlow 1996-ban „képernyőre vetette” a virtuális tér függetlenségi nyilatkozatát. „Gondos és jó alapító atyaként” azt is deklarálta, hogy a kibertér saját szuverenitással rendelkezik, megtoldva mindezt azzal a rendelkezéssel is, miszerint az „intellektualitás civilizációja” mentes az állami szervek által megalkotott jogszabályok hatálya alól. Alix Desforges mindehhez azt tette hozzá, hogy a hálózat a nyitottság, az önirányítás, a szabad információáramlás és a szólásszabadság „terepe”, és a hagyományos állami hatalomhoz képest erősen decentralizált, illetőleg központ nélküli. [22] Mintha csak Hardt és Negri bevezetőben említett megállapításait olvasnánk.

A kibertér önjelölt prófétáinak eme megnyilvánulásaival szemben a különböző államok döntéshozói természetesen igényt kívánnak formálni a virtuális tér „regulák közé szorítására”. Az államok argumentációjában a virtuális tér felügyelet és ellenőrzés alá helyezendő, kvázi uralom alá hajtandó „res nulliusként” tűnik fel; ennek legitim indokaként a legtöbbször a nemzetbiztonsággal szembeni fenyegetéseket, valamint a nemzeti érdekeket jelölik meg. Az egyre gyakoribbá váló kibertámadások nyomán mind több és több állam ismeri fel a kapacitások megerősítésének szükségességét, és az állami hatalom „információs szupersztráda” feletti kontrolljára vonatkozó igényét. A kibertérben ugyanis sok klasszikus fenyegetés is sokkalta gyorsabban, erősebben, és korábban nem tapasztalt intenzitással képes terjedni; néhány kihívás viszont kifejezetten a kibertér sajátosságaként jelentkezik. Jim Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzési szolgálat igazgatója szerint a kiberfenyegetés már azon a ponton van, hogy a terrorizmusnál is veszélyesebbé válhat a nemzetbiztonság számára. Egy kiberháborús hadművelet (kísérleti támadás) pedig már egyenesen a harmadik utat képviseli a kényszerítő diplomácia és a fegyveres támadás között. Egy Stuxnet névre keresztelt, az amerikaiak részéről az izraeli titkosszolgálattal koprodukcióban kidolgozott vírus például azért támadta meg a Natanz centrifugáit, hogy ezzel lassítsa Irán nukleáris programját. A kiberhadviselést egyébként a Tallinni Kézikönyv is szabályozza; a nemzetközi dokumentum szerint kibertámadás – mint fegyveres agresszióval felérő cselekvés – esetén megengedett a jogszerű védekezés, és a konvencionális fegyverek használata. [23] A kiberháborút tehát – aktualizálva Clausewitz híres formuláját – felfoghatjuk úgy is, mint a posztmodern politika folytatását digitális eszközökkel.

Állítólag Napóleon mondotta, hogy ha elveszíti a gyeplőt a sajtó felett, akkor három hónapig sem marad hatalmon. [24] Napjainkra széles körben ismertté vált, hogy az állampolgárok és civil szerveződések kezében sokszor „csőre töltött fegyverként” is használhatók a különböző infokommunikációs technológiák és közösségi platformok. 2001. január 20-án Joseph Estrada, a Fülöp-szigetek elnöke a történelem első olyan kormányfőjévé vált, akit egy „smart mob fosztott meg hatalmától. Több mint egymillió, körsms-eken keresztül mozgósított és szervezett manilai lakos gyűlt össze az 1986-os, a Marcos-rezsimet megdöntő People Power demonstrációk helyszínén”, [25] kikényszerítve az elnök távozását. Tíz esztendővel később, 2011 tavaszán pedig az „arab tavaszhoz” vezető hatalmas tüntetéssorozat résztvevőit a Facebook-on és a Twitteren kezdték verbuválni – a kibontakozó eseményfolyam következményeként a több évtizede regnáló rezsimek hosszabb-rövidebb ellenállási időt követően megbuktak, hozzájárulva egyébként az „iszlamista tél” bekövetkeztéhez. Minderre figyelemmel egyáltalán nem véletlen, hogy az ún. illiberális demokráciák vezetői a rendszer zavartalan működtetése érdekében előszeretettel folyamodnak a kibertér megfigyeléséhez, és a social media állami kontroll alá helyezéséhez. A török hatóságok 2016 novemberében letiltották a közösségi oldalakhoz (WhatsApp, Facebook, Twitter, Instagram, Youtube) történő hozzáférést annak érdekében, hogy korlátozzák a politikai vonatkozású eseményekről történő híradást, és megakadályozzák a demonstrációk online szervezését. (Groteszk módon egyébként néhány hónappal korábban, a meghiúsított puccskísérlet kaotikus állapotai közepette éppen Erdoğan államfő volt az, aki a Facetime nevű közösségi alkalmazás segítségével verbuválta a támogatóit annak érdekében, hogy vonuljanak utcára, és álljanak ki a rendszere mellett. [26]) 2018 tavaszán pedig a putyini Oroszország került a hírek fősodrába annak révén, hogy betiltották a Telegram – egy titkosított üzenetek küldését lehetővé tévő alkalmazás – használatát. Az applikáció blokkolására azt követően került sor, hogy a szolgáltató elutasította a 2016-ban elfogadott, az anti-terrorizmussal kapcsolatok adatkezelési szabályozás paramétereinek való megfelelést. [27]

koreA

Forgács Imre szerint az „adatok diktatúrája” egyre fenyegetőbbé válik a közösségi oldalakon. Az „adatosítás” révén a történelemben példa nélküli hatalom koncentrálódhat egy-egy magáncég „adatbáróinak” kezében. „Talán a lájkolás leglelkesebb hívei sem tudnak róla, de a Facebooknak már 2012-ben is körülbelül egymilliárd felhasználója volt, s a közöttük meglévő ismeretségek száma még a 100 milliárdot is meghaladta. (…) A diktatúra veszélye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi kapcsolatokat rögzítő ún. közösségi gráf (social graph) felhasználási lehetőségei csaknem korlátlanok.” Az Amazonhoz, a Google-hoz vagy a Facebook-hoz tartozó, élenjáró cégek teljesítménye jelentős részben a vevők és felhasználók interakcióiból megszerzett digitális lábnyomoknak köszönhető, az ezekből levont következtetéseket pedig rendre beépítik a szolgáltatásaikba. A Facebook auditált pénzügyi beszámolója szerint a cég 2012-ben, a tőzsdére történő belépésekor „mindössze” 6,3 milliárd dollárt ért, ami elsősorban a számítógépes hardvert, az irodai berendezéseket, és más materiális javak könyv szerinti értékét jelentette. A piac viszont a részvények kibocsátásakor 104 milliárd dollárra értékelte a Facebook-ot; ennek hátterében az áll, hogy a befektetők az „immateriális javakért”, azaz a gigantikus információmennyiségben rejlő üzleti lehetőségekért voltak hajlandók sokszorosan többet fizetni. [28] Miközben a XXI. századi technológia „szép új világában” az algoritmusok számára lehetővé teszik, hogy „meghackeljék” az emberiséget, [29] a világhálón jelen lévő nagyvállalatok (az ún. GAFA, azaz a Google, az Amazon, a Facebook és az Apple) olyan mértékű gazdasági befolyást szereztek, amely már a hatalmi játszmákba történő beszállást is lehetővé tette számukra. [30] 2018 tavaszán valóságos bombaként robbant a hír, hogy Donald Trump kampánystábja mintegy 50 millió Facebook-felhasználó adataihoz fért hozzá a Cambridge Analytica (CA) adatbázisának segítségével. Aleskandr Kogan, a cambridge-i egyetem pszichológiai tanszékén oktató professzor ötlete nyomán ún. személyiségtesztek segítségével „csalták ki” a felhasználóktól ismerőseik Facebook-profilját. „A halászat jól sikerült: 270 ezer kitöltőn keresztül 50 millió amerikai adataihoz jutottak hozzá. A Facebook erre is felfigyelt, de nem gyanakodott rá, hogy egy professzor nem tudományos célra használná az adatokat. Amikor 2015-ben megjelentek az első híradások a CA amerikai kampányban való közreműködéséről, valamint Kogan és a cég kapcsolatáról, már elkezdtek aggódni a Facebook-irodában. Először bezárták a kiskaput, majd levelet írtak a tudósnak, hogy semmisítse meg az adatokat. De ez már veszett fejsze nyele volt.” S bár a módszert Barack Obama csapata használta először 2012-ben, az állítólagosan elnöki ambíciókat is dédelgető Mark Zuckerberg reputációja a botrány nyomán megkérdőjeleződött – olyannyira, hogy még az amerikai kongresszus előtt is tanúskodnia kellett. [31]

Az állampolgári és civil szféra mellett a terrorista szervezetek is előszeretettel használják az online platformokat. Ismert, hogy az Iszlám Állam és más dzsihadista szervezetek is a közösségi oldalak aktív használói közé tartoznak. A fundamentalista eszmék iránt elkötelezett felhasználók online „csomagokat” tesznek elérhetővé, terrorista „praktikákat” ajánlva a radikalizálni kívánt fiatalok tömegei számára. Az Iszlám Állam különösen aktív propagandát fejtett ki a világhálón, videókat téve közzé elrabolt turisták lefejezéséről, ezzel is demonstrálva, hogy tisztában van a high-tech világ azonnali és tömeges hozzáférést biztosító „előnyeivel”.

Az államok a XXI. században már nem téveszthetik szem elől, hogy a világháló léte nemcsak áldás, de átok is egyben. A francia védelmi minisztérium korábbi köztisztviselője, Stéphan Dossé alighanem fején találta a szöget, amikor deklarálta, hogy „az államoknak fel kellett húzniuk a zászlót a kibertérben, amit elfoglalnak, és ahol szuverenitásukat gyakorolják, hogy a szűzföldeket gyarmatosítsák, és felkészüljenek egy esetleges támadásra.” [32] Az információs és kommunikációs rendszerek végeláthatatlan terjeszkedésének ugyanis stratégiai tétje van, ezért az államoknak minél gyorsabban és hatékonyabban reagálniuk kell a kibertér jelenlétéből következő kihívásokra. Az információk gyűjtése, elemzése, kézben tartása – adott esetben manipulálása –, és a megfelelő védelmi kapacitás kiépítése és fejlesztése prioritást kell, hogy élvezzen az államok számára.

Záró gondolatok

A globalitásban különböző természetű kihívások kapcsolódnak össze; a XXI. század elejének nemzetközi erőterére az ingatagságon, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitásán, és az anómiás jelenségeken túl ezért a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [33] A nemzetközi békét és biztonságot a klasszikus problémák mellett olyan újfajta veszélyek fenyegetik, mint a globális terrorizmus, a politikai extrémizmus, és az erőszak korábban sohasem tapasztalt mértéke. A pénzügyek, a kereskedelem, a foglalkoztatás és a gyártás globális trendjei mellett megjelentek a nemzetközi járványok, valamint a migráció és környezeti problémák kihívásai is. [34] A fenyegetések ráadásul egy rohamosan változó, és totális társadalmi-technikai környezetben mennek végbe, és a kibertérből érkező támadásokkal, a hibrid háborús fenyegetéssel, és a nemzetközi terrorizmus megújulásával szembesítik az államokat. A Carl Schmitt által exponált gondolatokat új köntösbe bújtató Farkas Ádám nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy napjaink államát a „totális biztonsági fenyegetések megerősödött és megújult réme riasztja”, amely a realitásokat tekintve túlmutat a klasszikus háborús konfliktusok természetén, és a lehető legváratlanabb módokon tud támadást intézni „mindaz ellen, aminek a védelme az állam legalapvetőbb hivatása.” [35]

A globalizáció jelensége – az információs társadalom térnyerésével egyetemben – minden országban érezteti a hatását, annak következményei alól egyetlen állam sem tudja magát teljes mértékben kivonni. Láthattuk, hogy az ellátási láncok, a pénzpiacok vagy az infokommunikációs rendszerek valódi globális hatókörrel rendelkeznek, így világunk a globalizációs folyamatok hatására sok szempontból elérte a totalitást, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hiszen például ugyanolyan gyorsasággal lehet segélyeket folyósítani egy fejlődő országnak, mint az Iszlám Állam által végrehajtott lefejezésekről készült videofelvételt a közösségi média felületén közzétenni.

A geopolitika klasszikus (Karl Haushofer által megfogalmazott) rendeltetése – miszerint a geopolitikának az állam tudatává kell válnia, és úgy kell az emberek alapvető kapcsolatait tanulmányoznia, hogy soha ne tévessze szem elől végső célját: az állam térhez kötődő jelenségeinek koordinálását [36] – ezért már csak némi korrekcióval tekinthető irányadónak, mégsem téveszthető szem elől. Az államok a globális erőtérben ugyanis sok esetben egymásra vannak utalva, és csak a kormányközi, adott esetben pedig a nemzetközi együttműködés fokozásával képesek korunk számottevő kihívásait kezelni. Tipikusan ilyen kihívásnak számít a nemzetközi szervezett bűnözéssel és a globális terrorizmussal szembeni küzdelem. Haushofer meglátását ugyanakkor azért is érdemes szem előtt tartani, mert bizonyos területeken az állam rendelkezésére álló infrastruktúra és intézményrendszer megerősítése, valamint a kapacitások növelése tekinthető kifizetődőnek. A 2008-ban kitört, és a globális pénzügyi „világhálón” keresztül gyorsan terjedő pénzügyi és gazdasági válság megmutatta, hogy az államnak igenis komoly hatósági piacfelügyeleti, emellett a szociális kérdések kezelésére is kiható gazdaságszervező feladat-és hatáskörökkel kell rendelkeznie. A 2015 derekára a szinte kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság bebizonyította, hogy a végrehajtó kapacitások leépítése a legtöbb közigazgatási rendszert tehetetlenné tette a bevándorlók áradatával szemben, ezért a határvédelem komolyabb megszervezésére van szükség. A kibertérben potenciálisan kibontakozni képes hadviselés a klasszikus védelmi képességek megerősítésén túl új típusú stratégiák kidolgozását és megvalósítását igényli, hogy a közhatalom az újonnan keletkező biztonsági kihívások prevencióját és elhárítását illetően is eleget tudjon tenni defensor pacis szerepkörének. Kós Károly [37] szavait felidézve, jó volna ugyanis az „új életben tusakodni akarók” közé állni, és a rohanó idő harsogó szavait meghallva, a passzivitáson felülemelkedve építkezni végre.

[1] Kalb, Don: A folyamatoktól az erőszakig. Politikai és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitában. In Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 41.

[2] Kasnyik Márton: Hardt – Negri és a radikális politikai szubjektum a globális periférián. In Fordulat, 2008/1. szám, 121.

[3] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press, Cambridge – London, 2001, XI.

[4] Vö. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture. In O’Meara, Patrick – D. Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, 2000, 419. Ulrich Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció az utóbbi és az elkövetkező évek biztosan legtöbbet használt, de ugyanakkor a legritkábban definiált és valószínűleg a leginkább félreérthető fogalma.” Beck, Ulrich: Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalismus – Antworten auf Globalisierung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997, 42.

[5] Vö. Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, 157.

[6] Vö. Held, David – McGrew, Anthony – Goldblatt, David – Perraton, Jonathan: Global Transformations: Politics, Economics, and Culture. Stanford University Press, Stanford, California, 1999, 2. A globalizáció „ér- és idegrendszerével” összefüggésben Inotai úgy fogalmazott, hogy multidiszciplináris összefonódásról, és a kölcsönhatások sorozatáról van szó, amelyben képviselteti magát a gazdasági, politikai, kulturális, tudományos, sőt, a fogyasztói dimenzió is. Vö. Inotai András: Gondolatok a globalizációról. In Földes György – Inotai András: (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001, 17.

[7] Bhagwati, Jagdish N: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[8] Khanna, Parag: Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-16.

[9] Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016, 16.

[10] Khanna: i. m. 41., 43-44. Az ellátási láncok tudományos szintű elemzéséhez lásd Nagy Judit: Az ellátási lánc típusai és menedzsmentjének eszközei – empirikus elemzés. Doktori értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2010.

[11] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford. Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 74.

[12] Mészáros Rezső és mnkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 203.

[13] Vö. Sassen, Saskia: Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Ford. Rotyis József. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 58.; Palánkai Tibor – Kengyel Ákos – Kutasi Gábor – Benczes István – Nagy Sándor Gyula: A globális és regionális integráció gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 37.

[14] Vö. Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 295.

[15] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 14.

[16] Bővebben lásd Sassen: i. m. 57., 60., 64-68.

[17] McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-31.

[18] Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra. I. kötet. Ford. Rohonyi András. Gondolat – Infonia, Kalocsa, 2005, 57.

[19] Negroponte, Nicholas: Digitális létezés. Ford. Csaba Ferenc. Typotex Kiadó, Budapest, 2002, 18., 129.

[20] „Kibertér. Közmegegyezésre épülő hallucináció, melyet minden országban törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak meg naponta, egészen a számtani alapfogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi világrendszer összes számítógépének tárolóiból származó adatok tárolóiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatgalaxisok és adatcsillagzatok. Mint a távolodó városi fények.” Gibson, William: Teljes neurománc univerzuma. Szukits Kiadó, Budapest, 2005, 51.

[21] Douzet, Frédérick: Geopolitika a kibertér megértéséhez. Ford. Monti Norbert. In Dornfeld László – Keleti Arthur – Barsy Miklós – Kilin Józsefné – Berki Gábor – Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. Tanulmánykötet. Geopolitikai Tanács Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 22-23.

[22] Douzet: i. m. 27.

[23] Douzet: i. m. 34.

[24] Idézi: Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. In Dornfeld et al.: i. m. (2016), 285.

[25] Halácsi Péter – Vályi Gábor – Barry Wellmann (szerk.): Hatalom a mobiltömegek kezében. Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest, 2007, 214.

[26] http://imagazin.hu/facetime-on-jelentkezett-be-erdogan-elnok-a-puccs-alatt/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[27] http://imagazin.hu/oroszorszag-betiltotta-telegramot/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[28] Forgács Imre: Az eltűnő munka nyomában. A Big Data és a pénztőke évszázada. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 70, 72.

[29] Bővebben lásd Harati, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 2017, 282-293.

[30] Douzet: i. m. 31.

[31] Bővebben lásd Laky Zoltán: Beavatkozik-e a Facebook a kampányokba? Amit szabad Jupiternek… In Heti Válasz, XVIII. évfolyam, 14. szám (2018. április 5.), 26-28.

[32] Douzet: i. m. 28.

[33] Vö. Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. In Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), 800-813.

[34] Bővebben lásd Vigoda-Gadot, Eran: Building Strong Nations. Improving Governability and Public Management. Ashgate, London, 2009, XI.

[35] Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. In Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 116.

[36]Haushofer, Karl: Zeitschrift für Geopolitik,1935/12., 443-448.

[37] Vö. Kós Károly (1921): Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! In Kós Károly – Zágoni Árpád – Paál Árpád: Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Budapest, 1988, Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat. (Hasonmás kiadás.)

Államkudarc és államépítés, avagy egy valós kihívás koncepcionális értelmezései és a katonai kezelés állami aspektusai

A szerző a terjedelmi korlátokra tekintettel az államkudarc és az államépítés problémáit csak kontúrszerűen tudta vizsgálni. A bővebb kifejtésre nézve lásd Pongrácz Alex: A bukott államok problémájának aktuális kérdései. In Jog – Állam – Politika, 7. évf., 4. szám (2015), 23-37.

„Aznap éppen eltűnt egy kisebb állam a világ térképéről. Iparkodtam elképzelni, mit érezhetnek abban az idegen országban az emberek, kik hajnalban fölébredtek, és megtudták, hogy életük, életformáik, minden, amiben hittek, amire esküdtek, egyik napról a másikra eltűnt, érvénytelen, s most valami egészen más kezdődik…” [1]

1. A modern állam attribútumai

Thomas Hobbes az 1651-ben megjelent Leviatán című munkájában amellett érvelt, hogy az emberek azért hajlandóak állami keretek között élni, mert csak így tudják meghaladni a korábbi „nyomorúságos hadiállapot” körülményeit, és ekként képesek az önfenntartásukról, valamint életük „zavartalanabb folyásáról” gondoskodni. Az állam e felfogásban tehát végső soron „az a halandó Isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük” [2]; egyedül a szuverén közhatalmat reprezentáló uralkodó jogokkal és hatalommal történő felruházása révén nyílik lehetőség a magányos, szegényes, állatias és rövid emberi lét meghaladására. A modern értelemben vett állam legfontosabb kötelezettségévé így Hobbes nyomán a közrend és a közbiztonság garantálása, valamint a béke fenntartása vált; ezért nagyfokú konszenzus mutatkozik arra vonatkozóan, hogy a társadalom tagjainak békés, biztonságos és szabályozott együttléte csak az államhatalom közvetítése révén valósulhat meg. [3]

E feltételek a gyakorlatban akkor teljesülhettek, amikor a hivatalnoki kar és a katonaság „segítő jobbját” elfogadva a fejedelmi állam kialakított egy olyan vallási törésvonalak felett álló, racionális cselekvési teret, amely a korábbiaktól eltérően már állami és politikai értelemben volt meghatározott, és ahol az államérdek vált a politikai cselekvés „betlehemi csillagává”. [4] A belpolitika ezáltal ideális értelemben egy centralizált, integrált területet átfogó hatókörű tényezővé vált, ahol a kormányzat monopóliummal rendelkezik a társadalmi ellenőrzés eszközei felett. Ebből következően egyedül az állami szervek rendelkeznek a törvényes erőszak legitim monopóliumával, a közhatalmi kényszerrel történő eljárás lehetőségével, és bármely más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszak alkalmazásához való joga csak annyiban elismert, amennyiben azt az állam engedélyezte. [5] A modern állam legfőbb attribútuma ezért a szuverenitás – a meghatározott földrajzi terület és népesség felett gyakorolt főhatalom – mellett az azzal általában szoros szimbiózisban kezelt erőszak-monopólium. [6]

A modern államokkal szemben láthatóan alapvető elvárásként tételeződik, hogy – a hatalomgyakorlás demokratikus eszközök útján történő korlátozásának tiszteletben tartása és biztosítása mellett – kellően központosítottak és erősek legyen. Fukuyama szerint nehéz – de nem lehetetlen – „küldetés” olyan hatékony politikai intézményeket és kormányokat létrehozni, amelyek egyszerre erősek, szabálykövetők, és politikai értelemben felelősségre vonhatók. A szegény országok szegénységének éppen az az alapvető oka, hogy nem rendelkeznek hatékony intézményekkel. Meglátása szerint a szabadság minőségfoka egyértelműen akkor tekinthető jobbnak, amikor az állam és a társadalom egyaránt erős pozíciókkal rendelkezik, azaz a siker záloga az, hogy viszonylagos hatalmi egyensúly álljon fenn az integrált állam és a jól szervezett, érdekeit hatékonyan védelmezni képes társadalom között. [7] E kritériumrendszernek azonban nem minden állam képes megfelelni.

2. A bukott államokkal kapcsolatos problémák

Az államok változását és pusztulását már régóta górcső alá vették az államelmélet nagyjai; [8] a bukott államokkal kapcsolatos konkrét kutatásokról azonban csak az 1990-es évek elejétől beszélhetünk. [9] A gyenge, működésképtelen államok terminusa alatt a szakirodalomban ettől kezdve azt a jelenséget értik, amikor felbomlik az állami struktúra, és instabillá válik a politikai-és a jogrend. Az állam nem tudja érvényesíteni legfontosabb jogosítványát: territoriális hatalmát, mert képtelen felügyeletet gyakorolni területe egy része – vagy akár egésze – felett, [10] ezért értelemszerűen az erőszak-alkalmazás lehetősége felett sem képes – legalábbis teljes mértékben – diszponálni. A bukott államok így tulajdonképpen az államterek dezintegrációjáért [11] „tehetők felelőssé”, ami olyan nem kívánatos – a hatósági kontroll alól „kiszabaduló”, „dekoncentrált erőszak-monopólium” birtokában lévő – entitások megerősödéséhez vezethet, mint a terrorista szervezetek, szervezett bűnözői csoportok, hadurak, klánok és drogkartellek. William Reno frappáns meghatározásával élve a valamikori szuverén állam ezáltal „árnyékállammá” válik, amely végső soron csak egyike a számos, az állami erőforrások ellenőrzése érdekében nyíltan hadban álló társadalmi erőnek. [12] A bukott államok kormányzata emellett nagyon gyakran az állampolgári lojalitás, következésképpen a legitimitás fenntartására is képtelennek bizonyul, hiszen a közrend és közbiztonság fenntartása mellett az állam polgárai számára alapvető közjavak előállítására, illetve közszolgáltatások nyújtására sem rendelkezik kellő potenciállal. [13] Zartmann az államkudarccal kapcsolatban egyenesen úgy fogalmazott, hogy az egy hosszú távú – több stádiumra „tagozódó” – degeneratív betegségként ragadható meg. [14]

A gyenge vagy egyenesen elbukott államok léte tehát égető problémaként jelenik meg; nem véletlenül fogalmazott úgy Fukuyama, hogy az államépítés – a megfelelő kormányzati intézmények kialakítása, illetve a már meglévők megerősítése – napjaink egyik legaktuálisabb és legfontosabb kérdése, hiszen a bukott államok olyan létező problémákat katalizálnak tovább, mint a szegénység, az AIDS, a drogfogyasztás és a terrorizmus. [15] Ez az ezredfordulót követően a társadalomtudományi kutatás számára is világossá vált: a 2001. szeptember 11-i események sokkja arra (is) sarkallta a kutatókat, hogy kiemelt figyelmet fordítsanak az államkudarcok okaira és következményeire.

Robert Cooper az 1989 utáni nemzetközi rendszer sajátosságait vizsgálva arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetközi rendszerben egyaránt találkozhatunk premodern, modern, illetve posztmodern államokkal. (1) A premodern (főként egykori gyarmati), államtalanodott vagy államtalanodó világban az államok a törvényes, központi erőszak-monopólium hiányában gyakorlatilag megszűntek létezni, és az egymással konkuráló hatalmi központok miatt az ún. pre-vesztfáliai állapotok bizonyulnak meghatározónak. Ezeken a területeken kaotikus viszonyok uralkodnak, a háború „a normálisnak tekintett életmód része”, a kvázi kormányok pedig sokszor „bűnözői szindikátusokként” funkcionálnak, és az állam helyett a polgároknak kell magukat megvédeniük a bűnözői szervezetek, törzsek, vallási csoportok támadásaival szemben. Ezek a nem létező vagy kvázi-államok óriási veszélyfaktort hordoznak magukban, mivel a transznacionális hálózatokba szerveződő kábítószer-kereskedők, terroristák, és globális méretekben tevékenykedő bűnözők „műveleti területeivé” válnak. (2) A hagyományos logika szerint működő, ún. modern államok esetén az államrezon klasszikus szabályai és a machiavelliánus elvek tekinthetők uralkodónak (Cooper ilyen államként nevesítette Kínát, Indiát és Pakisztánt). (3) A posztmodern világ államainak felfogásában ezzel szemben a szuverenitás megosztása és közös kezelése, valamint a több szintű és több szereplős „governance” rendszer működtetése érvényesül. [16]

I150218c-887x600.jpg

Dannreuther az államok tipológiáját illetően négy alapvető típus között különböztetett. (1) A fejlett államok kategóriája alá az iparosodott Észak országait sorolja; ezeknek az államképződési folyamatai erős nemzeti államokat, és erős állami-társadalmi együttműködést eredményeztek. Ezek az államok a globális gazdaságba integrálódva jelentékeny sikereket tudtak elérni, és a háborúra – ideális esetben legalábbis – már nem az államok közötti politika más eszközökkel történő folytatásaként tekintenek. (2) A globalizálódó országok körébe azok a déli – gyakorta fejlesztő – államok tartoznak, amelyek különböző mértékben ugyan, de képesnek bizonyultak arra, hogy a globalizáció kihívásaiból valamilyen hasznot húzzanak. Ezt a képességet az erős nemzeti integráción túl szintén az intenzív állami és társadalmi együttműködésnek köszönhetik. Ezekben az államokban jelen vannak ugyan bizonyos biztonsági fenyegetések, de azok messze nem érik el a kritikusnak mondható szintet. (3) A pretoriánus államok gyűjtőfogalma alá számtalan állami berendezkedés tartozhat („járadékos” állam, „mukhabarat” vagy titkosszolgálati állam, neopatrimonális vagy feudális állam). Az ilyen államok legfelső szintű vezetése, valamint katonai és biztonsági apparátusa jellemzően az államon belüli, és nem az azon kívüli fenyegetések kezelésében/felszámolásában érdekelt; általában véve olyan „gyenge” államokról van szó, amelyeket nem elhanyagolható vallási, etnikai, törzsi vagy klán-konfliktusok uralnak, és ahol az állam, valamint a társadalom kapcsolatát a kölcsönös elidegenedés és szétszakadás jelenségei mérgezik. A pretoriánus állam csak kismértékben képes bekapcsolódni a globalizációs folyamatokba, és nem ritkán csak az értékes természeti kincsek exportjával tudnak „büszkélkedni”. A pretoriánus rezsimek – Dannreuther ide sorolja Szaddám Husszein Irakját vagy napjaink Észak-Koreáját – ugyanakkor nem bizonyulnak szükségszerűen instabilnak, és gyakran külső agresszióba is bonyolódhatnak. (4) A bukott államok típusa alatt Dannreuther olyan pretoriánus államokat ért, amelyek teljes mértékben fragmentálódtak, adott esetben pedig meg is szűntek a különböző belső és külső nyomások hatására. Az említett államokban a közhatalom gyengesége kiterjedt nemzeti, etnikai vagy regionális megosztottságot szült, és a politikára az anyagi célokért folytatott erőszakos „versenyszellem” mellett a polgárháborús konfliktus nyomja rá a bélyegét. Az ilyen államok gyenge, vagy egyenesen negatív kapcsolatban állnak a globalizációs folyamatokkal, a globális kereskedelemhez pusztán törvénytelen és tiltott erőforrások exportjával „járulnak hozzá”. A bukott államokban „intézményesült” háborús viszonyok hatására a központi hatalom felbomlott, és helyét a versengő hadurak foglalták el; a háborús veszteségeket pedig a legnagyobb mértékben a civilek voltak kénytelenek „elkönyvelni”. A bukott államok gyakorta etnikai tisztogatások, szélsőséges esetben akár genocídiumok „táptalajául” is szolgálhatnak. Az említett konfliktusok általában destabilizálják a környező országokat és régió(ka)t is, ami a fejlett („északi”) államok intervenciós válaszreakcióját válthatja ki. [17]

A gyenge államiság terminusa persze egy átfogóbb kategóriát takar, ugyanis az „erőtlenségi” skálán mind az angolszász, mind a kontinentális (főként német) vizsgálatok három fokozatot különítenek el.  Rotberg több munkájában is erős, illetve gyenge államok között különböztetett, és felosztása a gyenge államiság további fokozataiként a gyenge-, (weak), a bukott vagy kudarcos-, (failed), valamint az összeomlott államokat (collapsed states) nevezte meg. [18] (1) A gyenge jelzővel az olyan államok illethetőek, amelyek valamilyen veszélynek vannak kitéve, és ennek következtében könnyűszerrel juthatnak a kártyavárak sorsára. A téma korai kutatói még úgy érveltek, hogy a gyenge állam a gazdasági bajok korrigálására tett elvetélt kísérletek eredménye. [19] Rotberg azonban a gyenge államok kialakulásának okaként a végletekig feszített belső ellentéteket, a társadalmi törésvonalakat, valamint a despotikus (vagy despotikus karakterjegyeket mutató) kormányzat létét nevezte meg. Az ilyen államokat általában véve a hanyatló, romló, nem megfelelő színvonalú közszolgáltatások (negatív egészségügyi és oktatási állapotok), valamint a korrupció magas foka jellemzik. A gyenge államok gyakran „kallódnak el” visszafordíthatatlanul, prognosztizálva ezzel későbbi bukásukat, hanyatlásukat. (2) A kudarcos vagy bukott államok jellemzői az előzőekből is fakadóan az elhúzódó, eszkalálódó fegyveres konfliktusok, a gyenge intézmények, a demokratikus vita hiánya, a népesség megosztottsága és polarizáltsága, az államterület feletti kormányzati uralom elveszítése, és a romló gazdasági mutatók és a bűnözői tevékenység intenzívvé válása. Az ilyen államok azonban még nem végérvényesen „futnak zátonyra”, hiszen hatékony külső segítséggel, beavatkozással akár még stabilizálhatóak is. (3) Amennyiben azonban a diagnózist követő problémakezelés eredménytelennek bizonyul – tehát a remélt pozitív fordulat elmarad –, az állam végérvényesen összeomlik. Bár ez az előfordulási arányát tekintve ritka és extrém eshetőség, az alábbiakban következő példákon látni fogjuk, hogy mégsem teljesen elképzelhetetlen. A „failed state” szélsőséges eseteként aposztrofálható összeomlott állam esetén már egyáltalán nem találkozunk az állam területe felett valamilyen szintű kontrollt gyakorolni képes kormányzattal; a politikai javak biztosítása és a közszolgáltatások nyújtása teljesen elmarad, az igazságszolgáltatás nem megoldott, és a lakosság védelme sem biztosított. Az ilyen államok kapcsán gyakran fogalmazzák meg azt a sommás ítéletet, hogy azok lényegében csak földrajzi értelemben léteznek.

Gero Erdmann meglátása szerint a gyenge államiság skáláján szintén három fokozat található: a csődöt mondott (Staatsversagen), a hanyatlott (Staatsverfall) és a széthullott államé (Staatszerfall). (1) A csődöt mondott állam ugyan komoly potenciazavarokkal rendelkezik mind a cselekvés, mind a működés tekintetében, de területi szuverenitása és erőszak-monopóliuma a lényegét tekintve teljes mértékben biztosított. Az állami közszolgáltatások köre viszont folyamatosan zsugorodik, és az infrastruktúra állapota is állandó minőségvesztésnek van kitéve. Emellett a korrupció, valamint a növekvő bűnözési ráta sem számítanak ismeretlen fogalomnak, de a zsákutcából ebben az esetben még ki lehet tolatni. (2) A hanyatlott államok esetében az állami erőszak-monopólium területi kiterjedtsége már jóval korlátozottabb; főként a fővárosra és agglomerációjára koncentrálódik.  Az állam gyengeségének fenntartásában érdekelt privát szereplők ebben a szituációban hatékonyabban képesek privatizálni az állami szolgáltatásokat, fontos, az állami szuverenitásból fakadó „szelvényjogosítványokat” választva le az állami közhatalom testéről. (3) A széthullott államok esetén hiányoznak az államiság klasszikus attribútumai: az erőszak-monopólium teljesen vagy legalábbis részlegesen kiesik az állam kezéből, egyfajta bűnözőállam kialakulását eredményezve (Szomália), vagy tisztázatlan jogállású területi egységek, esetenként új államalakulatok jönnek létre az állam korábbi területén (Dél-Szudán). [20]

Thürer és Silva szerint azokat az államokat nevezhetjük bukottaknak, amelyek esetében az alábbi, konjunktívnak tekinthető feltételek teljesülnek. (1) A földrajzi/területi aspektus szemszögéből nézve ezek az államok belső, sőt külső konfliktusokkal is küzdenek, amelyek gyakran vezetnek határvillongásokhoz vagy határvitákhoz. (2) Politikai értelemben a belső jogrend, a közbiztonság és a közrend összeomlása következik be. (3) Funkcionális szempontból az emelhető ki, hogy az adott állam nem képes befolyást gyakorolni a külvilágra, így nemzetközi szinten sem tudja képviseltetni magát. [21]

A bukott államok kapcsán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy rendelkeznek-e egyáltalán az államiság fogalmi ismérveivel. A klasszikus felfogás szerint az állam fogalmi elemei közé tartoznak: az elhatárolt terület, a lakosság, és a legfőbb hatalom léte, [22] illetve a kapcsolattartás képessége. [23] Számos szerző állítja, hogy a fekete-afrikai államok zöme képtelen az empirikus államiság kritériumainak való megfelelésre, dacára annak, hogy szuverén és független egységként ismerték el őket a nemzetközi rendszeren belül (azaz a külső szuverenitásuk biztosított). A más államok részéről történő (nemzetközi jogi) elismerés ugyanis még nem kondicionálja ezeket az államalakulatokat az állami funkcióik hatékony ellátására; ennek megfelelően gyakran képtelenek is érvényt szerezni a belső szuverenitásból eredő jogköreiknek a lakosság irányába. Robert Jackson szerint ezek a „kvázi-államok” csupán jogi értelemben tekinthetők szuverénnek; a tényleges empirikus államiság ismérvei csökevényesek, vagy egyenesen hiányoznak. [24] Jacobson és szerzőtársai úgy látják, hogy mivel a bukott államok nem rendelkeznek életképes, centralizált központi autoritással és kontroll-képességgel, valamint nem tudják érvényre juttatni az állampolgári jogokat, valójában államközi kapcsolatokat sem tudnak érdemben folyatni. [25] Magunk is úgy véljük, hogy a klasszikus államiság-kritériumokat alapul véve a bukott államok esetén megbicsaklik az érdekeit érvényesíteni képes legfőbb hatalom (kormányzat), illetve esetenként az egzaktan körülhatárolható terület követelménye is (a lakosság vonatkozásában pedig nem zárható ki az etnikai villongások, konfliktusok léte), így az államiság klasszikus ismérveivel de facto nem rendelkeznek. A hatalom a gyakorlatban persze nem tűnik el, sokkal inkább széttöredezik a fennmaradó állami szervek, a szeparációra törekvő etnikai és nemzeti mozgalmak, a hadurak, illetve a szervezett bűnözői csoportok között.

3.  Államépítés: elixír a bukott államok problémáira?

Fukuyama meglátásunk szerint helyes észrevételt fogalmazott meg, amikor azt írta, hogy a 2001. szeptember 11-ét követő időszak legfontosabb világpolitikai kérdése már nem az, hogy miként szorítsuk vissza az államiságot, hanem az, hogy hogyan építsük fel azt. [26] Ma már világosan látszik, hogy a „bukott államok” vonatkozásában ki kell(ene) kísérletezni olyan „államépítési recepteket”, amelyek elindíthatják ezeket az államokat a siker felé vezető úton.

A laikus szemlélő hosszú időn keresztül gondolhatta azt, hogy a bukott államok által gerjesztett problémák hatóköre lokális, és a nemzetközi közösségnek nincsen a probléma kezelésével kapcsolatos komolyabb feladatköre. 2001. szeptember 11-e után azonban mindenki számára kikristályosodott, hogy ezek az államok nem pusztán önmagukra, és a térségeik számára jelentenek óriási kihívást (a tovagyűrűző, spill over hatás révén), hanem a nemzetközi közösség egészére nézve is. Ez a megállapítás fokozottan igaznak bizonyult akkor, amikor Afrika és a Közel-Kelet számos pontján erősödtek meg olyan iszlamista szerveződések, amelyek a biztonság veszélyeztetésén túl már az államiság maguknak vindikálását sem tartották „ördögtől elrugaszkodott” gondolatnak (ennek „iskolapéldája” az Iszlám Állam). A bukott államiságból fakadó, rendkívül veszélyes következmények (terroristák és szervezett bűnözői csoportok megjelenése, a kábítószer-termelés kialakulása, járványok szétterjedése, ökológiai katasztrófák kialakulása, menekültáradat megjelenése) [27] jelentősége tehát nem becsülhető alá.

Az államépítés a nemzetközi kapcsolatok iskola képviselőinek (Fukuyama, Caplan, Chandler, Chesterman) szemszögéből nézve a posztkonfliktusos vagy bukott állam területén helyben, nemzetközi összefogás révén végzett tevékenység, amelynek végső célja egy működőképes államszervezet kialakítása. Az államépítést ebben a szemléletben hosszú távú folyamatként szükséges meghatározni, amelyben az intézményes keretet a nemzetközi szervezetek fejlesztési programjai és projektjei jelentik. Ezt a struktúrát soknemzetiségű, civil személyzetű, nemzetközi jogi aktussal létrehozott, többnyire hathatós ENSZ vagy EU békefenntartói, illetve válságkezelői műveletek egészítik ki. [28]

Az államépítés egy komplex, többlépcsős folyamat, amely egyszerre célozza a biztonság megteremtését és fenntartását, a társadalmi kohézió megteremtését, az intézményi struktúra kialakítását, a demokratikus viszonyok megteremtését, és a gazdasági fejlődés fenntartható kereteinek megalapozását. Az „államépítés” folyamatában a katonai, politikai, gazdasági és szociális intézkedések egymásra épülnek, azt célozva, hogy a fegyveres konfliktusok minél rövidebb idő alatt befejeződjenek, és szárba tudjon szökkenni egy stabil politikai, gazdasági és szociális struktúra. [29]

 Fukuyama szerint a nemzetépítési folyamatot alapvetően három fázisra tudjuk tagolni. (1) Az első fázisban alapvető feladatként a konfliktus utáni újjáépítés jelenik meg; a külső hatalmak feladata ebben a szakaszban a stabilitás rövid távú biztosítására koncentrálódik a biztonsági erők, a rendőrök, a humanitárius segélyek, illetőleg az elektromos hálózat, a vízellátás, a bank-és kifizetési rendszerek helyreállítását célzó technikai segítség párhuzamos biztosításán keresztül. (2) A második ütemben olyan önfenntartó állami intézményeket igyekeznek létrehozni, amelyek a külső hatalmak távozását követően is képesnek bizonyulnak a fennmaradásra. (3) A harmadik szakasz – a másodikkal átfedésben – az olyan gyenge államok „megacélozását” veszi célba, ahol az állami stabilitás ugyan viszonylagosan stabilnak mondható, mégsem képes néhány alapvető állami funkció (a tulajdonjog védelme, az alapvető oktatás biztosítása) ellátására. [30]

Egyetértünk Rada Péterrel, aki szerint az államépítési folyamatban célszerű az államépítési tevékenységgel járó feladatok sorrendiségét rögzíteni, és egy „helyes szekvenciát” követni. (Hozzátéve, hogy nem szabad szem elől téveszteni a Cohen – Horvath – Nagl szerzőtriász meglátását sem, miszerint az államépítés módszerét nem lehet egzakt módon kidolgozni, mert előre nem látható tényezők merülhetnek fel, és ilyenkor mindig alkalmazkodni szükséges a kialakult helyzethez. [31]) Az államépítés szükségszerű előfeltétele a „biztonsági vákuum” betöltése, az alapvető emberi szükségletek kielégítése, ennek érdekében a háborús helyzet megszüntetése, a közrend és a közbiztonság, a biztonságos életkörülmények megteremtése, az élelemhez jutás, és a külső behatásoktól mentes lakhatás feltételeinek megteremtése. Amíg ugyanis ezek az alapvető szükségletek nem teljesülnek, értelmetlen bárminemű államépítésről beszélni. Elhanyagolhatatlan szükséglet a fizikai infrastruktúra, a közutak, hidak, lakóházak, kórházak, az alapvető közszolgáltatások újjáépítése-újraindítása, illetve a „tájkép csata után” nyomainak eltüntetése. [32] Csak ezt követően lehet a demokratikus intézmények kiépítését, a természeti erőforrások megfelelő (a fenntartható fejlődéssel harmonizált) hasznosítását, az oktatás és a képzés fejlesztését, valamint az innovációs, illetve a K+F tevékenységek kialakítását megszervezni.

Az államépítési folyamat a gyakorlati stratégiákat szemlélve is (legalább) két fázisban képzelhető el. (1) Az első szakaszban az ún. biztonsági műveletekkel járó feladatokat szükséges realizálni. Erre csak azt követően kerülhet sor, ha a „Fogd el és öld meg” (Kill and Capture) stratégia jegyében már elérték a régi rezsim hadseregének és biztonsági apparátusának katonai eszközökkel történő megsemmisítését. Ekkor ildomos áttérni a „Nyerd meg a lakosságot” (Win the Population) stratégiájára, amely a fegyveres konfliktusok minimalizálását célozza, és bár nem zárja ki, hogy a legfanatikusabb vezetőket likvidálja, a magukat önként megadó fegyveresek számára inkább amnesztiát helyez kilátásba. A stratégia részét képezi a „fogva tartás politikája” is, mely a bűnösök (terrorista cselekményeket, háborús-és népellenes bűntetteket elkövetők) jogállami módszerek mentén történő felelősségre vonását célozza. Ehhez az új kormányzatnak ki kell alakítania a megfelelő igazságszolgáltatási infrastruktúrát; ennek hiányában a büntetőeljárást csak a Nemzetközi Büntető Bíróság tudja lefolytatni, ami pedig jó eséllyel nem fogja elnyerni a helyi lakosság többségének szimpátiáját. Az első szakaszba tartozó feladatok garmadáját gyarapítja az új kormány részéről a működőképes saját hadsereg, titkosszolgálat és rendfenntartó szervek felállítása és működtetése – annak érdekében, hogy a külföldi fegyveres erők távozása után is fenn lehessen tartani a közrendet. A közrend és közbiztonság megteremtése és fenntartása ugyanis az állam legalapvetőbb funkciója; az alapvető közszolgáltatási tevékenységek megfelelő ellátása csak erre a fundamentumra építhető fel. A külföldi katonai erőket a biztonsági műveletekkel járó fázis ideje alatt sem célszerű megszálló ellenségként elkönyvelni; ennek érdekében fontos annak a kommunikálása, hogy ezek a csapatok a biztonság megteremtésében, és az alapvető közszolgáltatási funkciók ellátásában segédkeznek. Ez már csak azért is fontos szempont, mert az idegen katonák könnyen kiválthatják a bázisuk közelében élő lakosság ellenszenvét. (2) Az államépítés második fázisának középpontjában már a stabilitási program áll. Ez a kormányzás államszervezeti és közszolgáltató rendszerének megteremtését célozza, amelynek része a törvényhozás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a hadsereg, a belső rendfenntartás, a demokratikus választási rendszer, a szabad média, az infrastrukturális közszolgáltatások, valamint a jóléti intézmények. A stabilitási műveletek integráns összetevője a jogállami követelmények érvényesítése, ami ebben a kontextusban a biztonságot, a kiszámíthatóságot, illetőleg a jognak való megfelelést takarja. [33] Az államépítés gyakorlati kivitelezése során egyébként kifizetődő lehet a Lakhdar Bramini által kidolgozott ún. „könnyű lábnyom” (light footprint) stratégiájának alkalmazása is; a külföldi beavatkozás legitimációját ugyanis nagymértékben képes növelni, ha az intervenciót végrehajtó ország a helyi közigazgatási intézményrendszerre és hagyományokra épít, nem bolygatva meg a lokálisan kialakult hatalmi viszonyokat. [34] Az olyan „túl ambiciózus társadalmi tervezés, amely le akarja gyűrni a meglévő társadalmi erőket, és a régóta fennálló társadalmi struktúrákat és hagyományokat”, [35] a tapasztalatok szerint amúgy sem szokta kiállni a gyakorlat próbáját.

Egyértelmű, hogy a bukott államok felzárkóztatását és megsegítését primer módon a biztonság megteremtése segíti, és ennek a politikai, valamint humanitárius aspektusok mellett komoly katonai dimenziói vannak, tehát az államépítés első fázisában nélkülözhetetlen szerep hárul a hadseregre. [36] Ekkor releváns tevékenységként jelenik meg az állami hatalommal szemben szerveződő harci egységek lefegyverzése, a fegyverek összegyűjtése, a fegyverekkel való visszaélések megszüntetése, a szemben álló „szubállami” erők demobilizálása (munkalehetőségek teremtése az egykori kombattánsok számára, és a kiszolgáltatott csoportok megélhetésének biztosítása), a fegyverkereskedelem felszámolása, valamint a volt harcoló felek „reszocializációja”, azaz a békés, hétköznapi viszonyok közé történő visszailleszkedésük elősegítése. [37] Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az államépítés második, a stabilitási programot „győzelemre vezetni” hivatott szakaszában is fontos szerep hárul(hat) a hadseregre. A területbiztosítás és az esetlegesen megújuló gerilla hadviseléssel szembeni fellépés ugyanis ebben a szakaszban is kulcsfontosságú kérdésnek számít.

Kiss J. szerint a „governance-szemlélet” mára a biztonságpolitika terrénumában is megjelent; a security governance felfogása a biztonsági szektor reformjáért kiáltva amellett érvel, hogy a hangsúly a hagyományos hierarchikus kormányzati modellről (government) a politikai hatalom magán-és állami szereplők közötti megosztásán, és a formális/informális probléma-megoldási tevékenységen alapuló, többszintű és többszereplős „biztonsági governance”-ra tevődött át. A biztonsági szektorban felértékelődött a demobilizáció és a reintegráció, valamint a jogállam és az átmeneti igazságügyi szükségletek szerepe. A „békeépítés” propagálói ezért a közbiztonság megteremtésén túl a társadalmi kohézió fejlesztésének, valamint a demokratikus intézményrendszer kialakításának is kiemelten fontos jelentőséget tulajdonítanak. [38] Nem véletlen tehát, hogy a kétpólusú világrend felbomlását követőem dinamikus fejlődésnek indultak a többnemzetiségű személyzettel végrehajtott, válságövezeteket érintő, békefenntartó, államépítő és nemzetközi civil-polgári válságkezelő műveletek. [39]

Arra vonatkozóan, hogy miként lehet a bukott államokat stabilizálni, majd a növekedés irányába ható fejlődési pályára állítani, nincsenek megfellebbezhetetlen, és a siker maradéktalan reményével kecsegtető receptek. A működésképtelen államok azonban – Kiss J. szavaival élve [40] – valóban a nemzetközi rendszer „fekete lyukaiként” viselkednek, ezért mindennél fontosabb, hogy az eddigiekben bukottként elkönyvelt államok döntéshozói a „pótvizsga abszolválásaként”, majd a további tanulás fázisában kiemeljék jobb sorsa érdemes társadalmaikat a szakadékból.

[1] Márai Sándor: Az igazi. Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 85.

[2] Hobbes, Thomas: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Ford. Vámosi Pál. Magyar Helikon, Budapest, 1970, 145., 149.  

[3] Kautz Gyula: A politikai tudomány kézikönyve. 2. kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 6.

[4] Koselleck, Reinhart: Kritika és válság. Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. Ford. Boros Gábor. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2016, 26-27.

[5] Weber, Max: A politika mint hivatás. Tanulmányok. Ford. Józsa Péter, Erdélyi Ágnes, Lannert Judit, László Géza. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 156-157.

[6] E nyugati intézményes struktúra kialakulására nézve lásd Tilly, Charles: Western-State Making and Theories of Political Transformation. In Tilly, Charles (ed.): The Formation of National States in Western Europe. Princeton University Press, Princeton, 1975, 601-686.

[7] Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Ford. Pető Márk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 29, 258., 552.

[8] Az ókori előképek taglalásától eltekintve Jean Bodin munkásságára érdemes utalni, aki az államok változását és pusztulását emberi, természeti vagy isteni eredetű folyamat következményeként láttatta. Lásd Bodin, Jean: Az államról. Válogatás. Ford. Csűrös Klára. Gondolat, Budapest, 1987, 223-231.

[9] „Vitaindító” írásnak Ratner és Helman 1993-ban megjelent tanulmányát tekinthetjük. Lásd Ratner, Steven R. – Helman, Gerald B.: Saving Failed States. In Foreign Policy, No. 89 (Winter, 1992-1993), 3-20.

[10] Rotberg szerint a bukott államok esetén éppen az az egyik „perdöntő jelentőségű” kérdés, hogy a központi kormányzat mekkora földrajzi terület felett tud tényleges hatalmat gyakorolni; elképzelhető ugyanis, hogy a kormányzati hatalom effektíve csak a fővárosra és agglomerációjára korlátozódik, és teljességgel névlegesnek bizonyul a vidéki városok, utak vagy vízi utak felett. Bővebben lásd Rotberg, Robert I.: The New Nature of Nation-State Failure. In The Washington Quarterly, Vol. 25., No. 3. (2002), 86.

[11] Galló Béla: Az újkapitalizmus régi világa. Biztonság, geopolitika, nemzeti mozgástér a globalizáció korában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010, 146-149.

[12] Idézi: Dannreuther, Roland: Nemzetközi biztonság. Ford. Baranyi Tamás Péter. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2016, 102.

[13] Rada Péter: Az államépítés folyamatának modellezése: fokozatos vagy szakaszos folyamat? In Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2009), 45.

[14] Zartmann, William I.: Posing the Problem of State Collapse. In Zartmann, William I. (ed.): Collapsed States. The Disintegration and Restoration of Legitimate Authority. Lynne Rienner Publishers, London, 1995, 8.

[15] Fukuyama, Francis: Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Ford. Kitta Gergely. Századvég Kiadó, Budapest, 2005, 7.

[16] Idézi: Kiss J. László: A nemzetközi biztonság új napirendjei, avagy a biztonság metamorfózisa. In Külügyi Szemle, V. évfolyam, 3-4. szám (2006), 210.

[17] Dannreuther: i. m. (2016), 106-108.

[18] Rotberg, Robert I.: i. m. (2002), 85-96.; Rotberg, Robert I.: The Failure and Collapse of Nation-States: Breakdown, Prevention and Repair. In Rotberg, Robert I. (ed.): When States Fail: Causes and Consequences. Princeton University Press, Princeton, 2003, 11-14.

[19] Jackson, Robert H. – Rosberg, Carl G.: Why Africa’s Weak States Persist: The Empirical and the Juridical in Statehood. In World Politics, Vol. 35., No. 1. (1982), 1-24.

[20] Idézi: Balogh László Levente: A Leviatán mint haszonállat. A szuverenitás és az állami erőszak-monopólium változásai. In Takács Péter (szerk.): Az állam szuverenitása – eszmény és/vagy valóság. Interdiszciplináris megközelítések. Gondolat Kiadó – MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam-és Jogtudományi Kar, Budapest-Győr, 2015, 403.

[21] Thürer, Daniel: The „Failed State” and International Law. In International Review of the Red Cross, Vol. 81., No. 836. (1999), 731-761; Silva, Mario: Somalia: State Failure, Piracy, and the Challenge to International Law. In Virginia Journal of International Law, Vol. 50., Issue 3. (2010), 555-556.

[22] Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 394-427.

[23] Convention on the Rights and Duties of States, Montevideo, 26 December 1933. Article 1.

[24] Jackson, Robert – Sorensen, George: Introduction to the International Relations. Theories and Approaches. Oxford University Press, Oxford, 2003, 23.; Jackson, Robert H.: Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge University Press, Cambridge, 1993

[25] Jacobson, Trudy – Sampford, Charles – Thakur, Ramesh (eds.): Re-envisioning Sovereignty: The End of Westphalia? Ashgate Publishing Company, Burlington, 2008, 5.

[26] Fukuyama: i. m. (2005), 153.

[27] Marton Péter: A liberális vs. a libertariánus Leviatán, avagy Predator vs. Alien az államkudarc kritikai elméletében. In Marton Péter (szerk.): Államok és államkudarcok a globalizálódó világban. Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja, Budapest, 2006, 14.

[28] Urszán József: A rendőri komponens szerepe az EU civil válságkezelő műveleteiben a Nyugat-Balkánon. Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Doktori Iskola, Budapest, 2016, 10.

[29] Bordás Mária: Iszlám kalifátus a 21. században (?) Az állami hatékonyság kérdései a Közel-Keleten és Afrikában. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2015, 213.

[30] Fukuyama: i. m. (2005), 130-131.

[31] Cohen, Eliot – Horvath, Jan – Nagl, John: Principles, Imperatives, and Paradoxes of Counterinsurgency. In Military Review, March-April 2006. Department of Defence Publ., Australia 49-53. Idézi: Bordás: i. m. (2015), 215.

[32] Rada Péter: Az államépítés folyamatának modellezése: fokozatos vagy szakaszos folyamat? In Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2008), 53-56.

[33] Bordás: i. m. (2015), 214-215.

[34] Csicsmann László: A civilizációs – kulturális tényező szerepe a 21. századi államépítési folyamatban. In Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2009), 14.

[35] Dannreuther: i. m. (2016), 134.

[36] Boldizsár Gábor alezredes: A békeműveletekben való részvétel hatása a Magyar Honvédségre. PhD. értekezés. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2008, 22.

[37] Rada: i. m. (2009), 55.

[38] Kiss J.: i. m. (2006), 216.

[39] Urszán: i. m.

[40] Kiss J.: i. m. (2006), 214.

A politika folytatása más eszközökkel? Avagy gondolatok az állam és az erőszak kérdésköréről II. rész

Az államok és a szuverenitás az univerzalizálódó/globalizálódó világ viharában

I. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa

A releváns szakirodalomban 1945 után tehát teret nyert az a maxima, miszerint az erőszakot a lehető legteljesebb mértékig korlátozni szükséges, ennek primer eszköze pedig az állami szuverenitás korlátozása, valamint a nemzetközi közösség kialakulása. Mindennek komoly jogelméleti argumentációs hátteret is szolgáltattak; Hans Kelsen példának okáért azzal érvelt, hogy a béke megteremtése, illetve fenntartása során a jog és az erőszak csak akkor szerepelhet közös nevezőben, ha a kényszer alkalmazására a központi hatalom, a nemzetközi jog vonatkozásában pedig az ENSZ erőszak-monopóliuma keretében, de legalábbis az általa kontrollált módon kerül sor. [1] Ez az elhatározás persze komoly kontrasztban állt a történelmi tapasztalatokkal: a modern államiság kialakulása óta ugyanis még nem fordult elő példa arra, hogy az országok azonosultak volna azzal az ideával, hogy egy nemzetközi testület jóváhagyhatja vagy elítélheti a katonai beavatkozásokat, sőt adott esetben a saját hatáskörében eljárva maga is katonai intervencióra szólíthat fel másokat. Márpedig az Egyesült Nemzetek Szervezete (a továbbiakban: ENSZ) Biztonsági Tanácsán keresztül az „alapító atyák” ama álmát kívánták valóra váltani, hogy az ENSZ

sokkal több legyen, mint az  »államközi« kapcsolatok ügyeinek intézője.” [2]

A kollektív biztonság [3] ideájával konform szervezet létrehozása komoly erőfeszítéseket igényelt. S hogy ettől kezdve – elméleti síkon legalábbis – ne csak a „háború ünnepélyes kiközösítésére” lehessen sort keríteni, és a világot igazgató értekezlet ne csak az erősebb „csínytevését” hagyja jóvá egy konferencián, [4] a Biztonsági Tanácsot komoly hatáskörökkel is felruházták.

A kollektív biztonság rendszere hátterében az a megfontolás áll, hogy az államok nemzetközi szerződés révén vállalnak bizonyos, rájuk háruló kötelezettségeket. Ilyen obligációnak tekinthető, hogy egymás között és harmadik állammal szemben kizárják a támadó háborút (az agressziót); támadás esetén segítséget nyújtanak egymásnak; vitáikat békés úton rendezik; és az e célok elérése érdekében létrehozott nemzetközi szervezetet kettős garanciával működtetik. Az utóbbi kritérium azt jelenti, hogy gondoskodni kell arról, miszerint a szervezeti mechanizmust csak a békeszegő állammal szemben lehessen felhasználni, és arról is, hogy a foganatosítani kívánt intézkedések hatékonyak legyenek. [5]

Az állam önvédelmi jogával kapcsolatos szabályok mára kellő pontossággal meghatározottá váltak: ez alapján rögzítést nyert, hogy az állam ki ellen, mikor, meddig, milyen módon és milyen korlátok között alkalmazhat fegyveres erőszakot. Az ENSZ Alapokmánya mellett releváns forrásként jelenik meg a nemzetközi szokásjog, valamint a Nemzetközi Bíróság jogértelmezése és joggyakorlata is. [6] A Biztonsági Tanács kapcsán a gyakorlatban ez a következő rendelkezések érvényre juttatását jelenti.

A kollektív biztonsági rendszer keretében, azaz a BT határozatai alapján alkalmazott fegyveres erőszak – az időtényezőt kivéve – minden tekintetben megelőzi az önvédelemhez való jogot. A Biztonsági Tanácshoz telepített hatáskörök és a tanács szóban forgó határozatai tehát prioritást élveznek az önvédelmi joghoz képest. Ez Kajtár meglátása szerint világosan következik a BT-nek való jelentéstételi kötelezettségből, illetőleg abból a momentumból, hogy az önvédelem csakis a BT szükséges intézkedéseinek megtételéig tart. Az ENSZ Alapokmánya az általános erőszaktilalom garantálása, és a viták békés rendezése érdekében is centrális szerepet biztosít a kollektív biztonság szisztémájának, illetőleg az erőszak-monopóliummal felruházott Biztonság Tanácsnak. [7] Az Alapokmány 24. cikk (1) bekezdése világosan rögzíti, hogy az ENSZ „gyors és hathatós cselekvésének” biztosítása érdekében a szervezet tagjai – tehát a részes államok – a nemzetközi béke és biztonság szavatolásáért a fő felelősséget a Biztonsági Tanácsra ruházzák, és azt is elismerik, hogy a BT e felelősségéből fakadó kötelezettségeinek teljesítésekor az ő nevükben jár el. Az Alapokmány 25. cikke emellett azt is rögzíti, hogy az ENSZ tagjai a BT határozatait elfogadják, egyúttal végrehajtják. Az Alapokmány a potenciális agresszió következtében keletkező rendkívüli helyzetre igyekszik redukálni a sértett állam számára azt az eshetőséget, hogy – kivételesen és átmeneti jelleggel – az erőszak-monopólium birtokában lévő BT nélkül is jogszerű módon alkalmazzon erőszakot. Az 51. cikk értelmében azonban az önvédelmi jog gyakorlása folyamán foganatosított „rendszabályokról” köteles tájékoztatni a Biztonsági Tanácsot, és ez nem érinti a tanács ama hatáskörét és kötelességét, hogy a nemzetközi béke és biztonság helyreállítása érdekében az általa szükségesnek tartott intézkedéseket bármikor megtegye. Ez Kajtár szerint összhangban áll azzal a törekvéssel, hogy a BT rendelkezzen az erőszak-monopóliummal. [8] Az agresszió bekövetkeztét – és annak megállapítását – követően a Tanács a fokozatosság elvét is szem előtt tartva az alábbi intézkedéseket foganatosíthatja: ideiglenes rendszabályok alkalmazását rendelheti el; fegyveres erő felhasználásával nem járó, kényszerítő rendszabályokat foganatosíthat (itt elsősorban szankciós jellegű intézkedésekre kell gondolni, mint például a gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok felfüggesztése, blokád elrendelése, a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztése). Ha mindezen intézkedések nem bizonyulnának elegendőnek, végezetül

légi, tengeri vagy szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához vagy helyreállításához szükségesnek ítél.”

Az Alapokmány VII. fejezetében található eme rendelkezésre hivatkozva rendelt el például a Tanács katonai erő igénybevételével történő rendszabályokat (az Öböl-háborúban) Irak ellen, 1991-ben. [9]

Az 1945 után kialakított nemzetközi rendszer egyik fontos alappillére és korolláriuma tehát, hogy a kollektív biztonsági rendszer és a nemzetközi közösség nem létezhet az ENSZ (jobban mondva a Biztonsági Tanács) erőszak-monopóliuma nélkül, amely alól az önvédelem joga jelenti az egyetlen – meglehetőségen szűkre szabott – kivételt.

Baudet meglátása szerint az ENSZ BT legalább két olyan jogkörrel rendelkezik, amely miatt illik rá a szupranacionális jelző – emellett pedig egy harmadik releváns hatáskörrel is felruházott. Egyrészről háborút kezdeményezhet, ha megítélése szerint veszélybe került a nemzetközi béke és biztonság; másrészről elítélheti az egyes államok erőszak-alkalmazását, végső esetben pedig szankciókat is alkalmazhat a vétkes(nek tekintett) államokkal szemben, illetve katonai erő útján avatkozhat be ellenük. Ehhez jön még az a jogköre, hogy a BT akkor is a szankciók alkalmazása mellett dönthet, ha úgy találja, hogy egy adott ország súlyosan áthághatja a nemzetközi jogból fakadó kötelezettségeit. A szerző ezzel összefüggésben „szemlézi” a Nicaragua és az Amerikai Egyesült Államok közötti jogvitában a Nemzetközi Bíróság részéről hozott verdiktet, miszerint az USA kártérítés fizetésére köteles, amiért Nicaraguában aktív segítséget nyújtott a kommunistabarát rendszert támadó lázadóknak. Az USA a testület joghatóságát vitatva hátrált ki a teljesítés alól, a BT viszont arra vonatkozó határozati javaslatot terjesztett elő, hogy szólítsák fel a „szabályszerű” teljesítésre az Egyesült Államokat. Mivel a BT állandó tagjaként az USA vétójoggal rendelkezik, a határozati javaslat „természetszerűleg” nem tudott realizálódni. A példában említett „manőver” sikertelensége ellenére Baudet rámutat arra, hogy az ENSZ BT ugyancsak komoly hatalmi jogosítványok birtokában járhat el: nemcsak a Nemzetközi Bíróság ítéleteinek próbálhat gyakorlati érvényt szerezni, de kísérletet tehet más, az ENSZ által favorizált szervezetek döntéseinek a gyakorlatba való átültetésére is. A testület „bábáskodási” kompetenciája tehát

azokra az ítéletekre is kiterjed, melyeket a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az Egészségügyi Világszervezet, az Emberi Jogi Tanács és más, az ENSZ által elfogadott és elismert döntőbírósági mechanizmusok hoznak meg.” [10]

II. A NATO

Az ENSZ Alapokmánya biztosítja olyan regionális megállapodások vagy szervezetek fennállásának lehetőségét, amelyek

a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának regionális jellegű tevékenységre alkalmas kérdéseivel foglalkoznak, feltéve, hogy az ilyen megállapodások és szervezetek, valamint tevékenységük az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban állanak.” [11]

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (North Atlantic Treaty Organization) – mint kollektív védelmi szövetséget – az 1949. április 4-én, Washington D. C.-ben aláírt szerződés hívta életre.  A regionális megállapodás célját már a szervezet létrehozásának „zöld utat” biztosító ún. Vandenberg-határozat (1948. június 11.) is abban jelölte meg, hogy annak révén biztosítani lehessen a folyamatos és hatékony önsegélyen és a kölcsönös segítségen alapuló kooperációt. [12] A kollektív védelem tartalmát Sulyok Gábor prima facie egyértelműnek mondja: eszerint az a filozófia jut kifejeződésre, hogy a megtámadott, önvédelmi helyzetben lévő államot más államok katonai vagy más módon segítsék az agresszor elleni harcban. A szerződés centrumában az 5. cikk, az ún. kollektív védelmi klauzula áll. Az egyéni vagy kollektív önvédelem joga ebben a kontextusban kötelezettsége alakul át. A szerződés részes államai ugyanis – az Észak-atlanti Szerződés kötelező hatályának elismerésével – a többi részes fél viszonylatában lemondanak azon jogukról, miszerint szabad mérlegelésük alapján nyújtanak támogatást egy fegyveres támadás áldozatául esett államnak, és egy fikció révén úgy tekintik, hogy ha bármelyik tagot fegyveres támadás éri, akkor az a valamennyi tag ellen intézett fegyveres támadásnak minősül. A NATO tagállamai tehát kötelesek egymásnak segítséget nyújtani, ha bármelyiküket olyan támadás éri, ami megfelel a washingtoni szerződésben foglalt feltételeknek; a mérlegelési joguk kizárólag a segítségnyújtás keretében foganatosítandó intézkedések megválasztására nézve biztosított. A segítségnyújtás módozatai széles spektrumon mozoghatnak: a fegyveres támogatást éppen úgy magában rejthetik, mint a közvetett támogatást, például a légtér rendelkezésre bocsátását. Az intézkedések és eszközök megválasztása persze annak is függvénye, hogy az önvédelmi helyzetbe került állam mire tart igényt. [13]

Az 5. cikk alkalmazhatóságáról – a kevés empirikus tapasztalat fényében – a NATO legfőbb politikai döntéshozó szerve, az Észak-atlanti Tanács jogosult dönteni; a klauzulát tehát „életbe kell léptetni” (invoke). Ezen a plénumon a többi tagállam is állást foglal arra nézvést, hogy valóban fennáll-e a megfelelő fegyveres támadás ténye, a kollektív védelmi kötelezettség gyakorlati érvényre juttatását pedig bárki „megakaszthatja”. Fontos körülmény tehát, hogy az egyes tagállamok csak együttesen kötelezhetők a kollektív védelem gyakorlására, egyenként nem. A kollektív védelmi kötelezettség tekintetében így a „mindent vagy semmit” elve tűnik fel, differenciálásra pedig csak a foganatosított intézkedések terén van mód. A konszenzusos döntéshozatalt feltételező mechanizmus

elmossa a határt a tagállamoktól elkülönült szervezet és a tagállamok összességének akarata között”,

ekként a szervezet a tagokra nézve csak azok beleegyezésével hozhat kötelező erejű döntést, a döntés joga így az államok, és nem a szervezet kezében koncentrálódik. Az államok szuverenitását még az sem csorbítja érdemben, hogy a kollektív védelmi helyzet és a segítségnyújtási kötelezettség terén automatikusan a washingtoni szerződést kell(ene) alkalmazni. [14]

Baudet is úgy látja, hogy a NATO sokkal inkább nemzetközi, semmint szupranacionális karakterrel rendelkezik. Úgy látja, hogy a szervezet a lényegét tekintve egy közönséges védelmi tömörülés, amelyhez fogható már számtalan alkalommal létrejött a történelem során (ilyen volt például a krími háború kapcsán kötött francia-brit szövetség vagy az 1910-es évek német-osztrák szövetsége). A NATO továbbá nem formált jogot arra, hogy alapokmányát, bármely elemét módosítsa, végrehajtassa vagy értelmezze valamilyen többségi szavazás vagy bírósági döntés útján. Amennyiben pedig egy tagállam mégsem kívánná elfogadni a szervezet alapelveit, nyitott a lehetőség a tagság megszüntetésére is (részben így tett például Franciaország 1966-ban). Ahogy láttuk, a szervezet döntéseit csakis teljes konszenzus mentén lehet meghozni, és a NATO-tagság nincsen kihatással arra, hogy valamely tag államiságának milyen jogköröket tulajdonít a szervezet, az államot pedig csak a kimondottan vállalt kötelezettségei kötik. A NATO csak és kizárólag akkor válhatna a szupranacionális feladat-és hatáskörök haszonélvezőjévé, ha rendelkezne egy olyan testülettel, amely többségi szavazattal vagy „végrehajtó erejű” határozattal dönthetne arról, hogy az egyik tagot érintő beavatkozás valóban támadásnak minősíthető-e, valamint ha meghatározhatná a többi tagtól elvárt segítségnyújtás módját. Ez azt is jelentené, hogy a NATO potenciális eszközökkel rendelkezhetne határozatai végrehajtatására, például bírság kiszabása vagy a hezitáló állam haderői feletti közvetlen parancsnokság átvétele útján.

Ez olyan mérvű bizalmat feltételez, amelyet a NATO-tagok nem készek egymásnak megadni”,

így a NATO kapcsán egyértelműen leszögezhető, hogy az állami szuverenitást elimináló jogkörökkel nem rendelkezik. [15]

III. A nem állami szereplők számának megszaporodása a globális erőtérben

A mögöttünk hagyott évtizedekben a nemzetközi érdekérvényesítés arénájában domináns szerepre tettek szert az ún. nem állami szereplők. A XIX-XX. század folyamán a nemzetközi szervezetek térnyerése okozott ugyan némi hangsúlyeltolódást a nemzetközi kapcsolatok alakításában, az azonban határozottan a XXI. század fejleményének tekinthető, hogy a nem állami szereplők immáron transznacionális szerepvállalásra tesznek kísérletet (s emellett még az állam alatti, szubnemzeti szereplők nemzetközi relevanciájának fokozódásával is számolni kell). [16] David Held klasszikussá vált munkájában öt olyan problémát nevesített, amellyel a modern államnak működése során szembe kell néznie. Ezek az alábbiak: a kormányoknak egyre kevesebb lehetőségük van a hatékony szabályozás érvényesítésére; csökkent a kormányok állampolgárokra gyakorolt befolyása; a tradicionális állami feladatokat mindinkább a nemzetközi kooperáció révén kell teljesíteni; megnövekedett az államok közötti integráció intenzitása foka; végül a nemzetközi szervezetek és intézmények száma permanens jelleggel növekedik. [17] A hagyományosan a szuverenitás birtokosának tekintett nemzetállam mára számos „kihívóval” vagy „riválissal” kénytelen szembesülni a globális arénában. Philip Cerny szerint a globális világban ma már a legkülönbözőbb intézmények, hatóságok, aktorok és ágensek lépnek fel, és versenyeznek egymással – részben vagy teljesen egymást fedő profillal, tevékenységgel és autoritással. [18] A nemzetközi rendszerben megnövekedett a nem állami szereplők jelentősége – bár túlzás lenne azt állítani, hogy kiszorították az államot a nemzetközi porondról. A hatalom a lényegét tekintve sokközpontúvá vált, amelyek közül a nemzetállam csak az egyik – bár jelentőségét tekintve még mindig az egyik legfontosabb – központot jelenti. Az állam a globális politika fontos szereplője marad (az államot ez esetben megszorítóan értelmezve, hiszen a megállapítás leginkább a centrum országokra igaz), de már nem minősül a világban zajló folyamatok kizárólagos meghatározójának. A sokak által még mindig anarchikusként elkönyvelt nemzetközi rendszerben ugyan az államok maradnak a fő – és egyedül legitim – döntéshozók, de a gazdaság és a piaci rendszer nemzetköziesedésével a belpolitika primátusa vitatottá vált, és a nemzetközi rendszer terrénumában is nagymértékben az interdependencia, a kölcsönös függőség érvényesül. [19] Sőt Abram és Antonia szerint a nemzetközi rendszer már az interdependencián is túllépett, és az

államok egymás közötti kapcsolatait alakító, illetve a belső gazdaságba és politikába mélyen behatoló nemzetközi egyezmények, szervezetek és intézmények sűrű rendszerévé vált.” [20]

Ignacio Ramonet a hatalom metamorfózisáról értekezve szintén a nemzetközi kapcsolatokban és a társadalomban végbemenő hatalomváltásról beszélt. A hatalom parancsoló, hierarchikus, vertikális formája felől szerinte a tárgyalásos, kusza, horizontális változat felé mozdulunk el, ám ebben a szisztémában a gazdasági törvények szupremáciája érvényesül, és számottevő hatalom összpontosul a nemzetközi szabályozó hatalmak (international regulatory authorities) kezében. [21] Az integratív állami funkciók részleges privatizációjával az állami-és magánérdekek bonyolult, a magán-és közérdek közötti régi határvonalat felszámoló hálózata jön létre. Az állam ebben a konstrukcióban az oligopóliumi részérdekek kiszolgálójává válik/válhat, átruházva azokra a lakosság egészségügyi, kulturális, turisztikai, sőt, szabadidős tevékenysége irányításának nem elhanyagolható részét. A kizárólagos állami hatalom meghaladásával fontos szerephez jut a félig állami, félig magán jelleget öltő „hibrid” ügynökségek és szervezetek bonyolult, ugyanakkor fragmentált hatalma. [22]

Összefoglaló jelleggel tehát kiemelhető, hogy a vesztfáliai paradigma meghaladását követően már nem pusztán a nemzetállam tekinthető az autoritás egyetlen forrásának. Noha az államok megőrizték alapvető fontosságukat, a nem állami szereplők szélesedő spektruma rendelkezik egyre növekvő mértékű képességgel arra nézve, hogy strukturálja a globális politikát, illetve gazdaságot. Manuel Castells, a „posztnacionális hálózati állam” terminusának megalkotója szerint korunkra a nemzetállamok riválisaivá nőtték ki magukat többek között a tőke-, a termelési, a kommunikációs és bűnözői hálózatok, a nemzetközi intézmények, a szupranacionális katonai gépezetek, a nem kormányzati szervezetek, a nemzetek feletti vallások, a közvélemény mozgásai, és a különböző társadalmi mozgalmak is. [23] Ez a felsorolás párhuzamba állítható Malcolm Bull „lajstromával”, aki arra a kérdésre, hogy mely entitások tekinthetők a nemzetállamok konkurenseinek, a következő listával szolgált: civilizációk, kormányközi kapcsolatok, NGO-k, egyházak, nemzetközi szervezetek, akadémiai hálózatok, drogkartellek, al-Kaidák. [24] Egy másik felsorolás az alábbi, fontos szerepet játszó, és jelentős hatalmat gyakorló aktorokat említi a nemzetállamok „kihívóiként”: transznacionális vállalatbirodalmak, az ENSZ, a támogatási feltételeket előíró „nemzetközi ügynökségek” (Világbank, IMF), nemzetközi NGO-k, az „erős egyének”, illetve – nyilvánvalóan marginális szerepkörrel és nem valóságos hatalmi pozícióval – az őslakos népek. [25]

Természetesen a felsorolások, tipizálások egyike sem tekinthető taxatívnak, azaz kimerítőnek: pusztán példálózó jelleggel bírnak. Akárhány szereplőt is tüntessünk fel ezen a képzeletbeli tablón, a nemzetállamok jellemzője, hogy a globális kapitalizmus keretei közepette gyakran találkoznak szembe más, akár az állami reputáció megtépázására is képes szereplőkkel a globális erőtérben.  Jessica Matthews egy tanulmányában a hatalom megváltozásának (power shift) világméretű folyamatáról írt, amelynek során az állam szuverenitása olyan „állam alatti”, „állam melletti” és „állam feletti” szereplőkre tevődik át, mint a transz-és multinacionális vállalatok, a nem kormányzati szervezetek, illetve a különböző civil társadalmi kezdeményezések. Ez a nemzetközi szereplők számának növekedéséhez, valamint az egymással versengő, sokféle lojalitási várakozások kialakulásához vezetett. A hatalom és a szuverenitás diffúziója, „szétszóródása” azt a folyamatot erősíti, amely a hagyományos hatalom csökkenését, és a klasszikus hatalompolitika megszűnését eredményezi. [26] Az államközpontú politikát felváltja a hálózati társadalom új ágenseinek szövevényes konglomerátuma. A globális erőtérben a gazdasági és a politikai szerveződés nagyhatalmú, nem területi formái jönnek létre, értve ez alatt a multi-és transznacionális vállalatokat, a nemzetközi szabályozó ügynökségeket vagy akár a transznacionális mozgalmakat is. A nemzetállam szerepe egyáltalán nem vész el, csak átalakul: az autoritás szétszóródik a köz-és magánjellegű ágensek között, valamint a lokális, nemzeti, regionális és globális szinteken. Maga a szuverenitás, és az alapvetően a nemzetállamokhoz köthető terület is a nemzetközi rendszer alapvető elemei maradnak, de átalakulnak, „decentralizálódnak”, és részben az államon, valamint a nemzeti területen kívül elhelyezkedő környezetben érvényesülnek. A szuverenitás a rendszer alapvető sajátossága marad, de most már szélesebb intézményi körben pozícionálódik: a „legfelsőbb hatalom” pozíciójából kiesett nemzetállam kénytelen munkamegosztást kialakítani az új, nemzetek feletti szervezetekkel, szabályozó hatalmakkal. Ma is jelentős fokú szuverenitás van tehát a világban, csak a koncentrálódási helyei bővültek ki. [27]

Nézzük most már meg, hogy milyen szereplők tűntek fel a témánk szempontjából fontos erőszak-alkalmazási területeken, majd ezt követően vizsgáljuk meg, hogy a hidegháború befejeződése óta milyen metamorfózisokon esett át a katonai hatalom megítélése!

A „katonai kérdések biztonságiasítása” terén lokális, állami, regionális és nemzetközi vagy globális szinteket különböztethetünk meg. A lokális szinten főleg az erőszakos nem állami szereplők relevanciája említhető meg, a regionális szinten a különböző szövetségi és egyéb, „kollektív társulás” jellegű biztonsági szervezeteké (a már említett NATO mellett ilyen például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), míg a nemzetközi szinten a korábban szintén elemzett ENSZ Biztonsági Tanácsé. Emellett az ún. „funkcionális aktorok” a biztonságiasító szereplők informálásán és befolyásolásán keresztül juthatnak fontos szerephez (ebben a körben említi a Balogh-Marton-Rada szerzőtriász a jelentős és befolyásos védelmi ipari cégeket). [28]

Kajtár Gábor kiemeli, hogy az ún. aszimmetrikus hadviselés során egyre inkább nem állami szereplők tűntek fel az államok ellenfeleiként, akik más államok területéről szervezik és intézik támadásaikat. Megváltozott a nem állami szereplők klasszikus célkitűzése is: ma már nem csak kisebb, lokalizált merényletekkel kívánják realizálni céljaikat, hanem egy-egy ország, kultúra vagy világnézet elpusztítását is a célkitűzéseik között szerepeltetik. Az általuk okozott kár mértéke és minősége is jelentősen megváltozott. A nemzetközi jog szinte minden területére (ius ad bellum, nemzetközi humanitárius jog, emberi jogok, nemzetközi normaalkotás, és így tovább) igaznak tűnik az a megállapítás, hogy a nem állami szereplők szerepe drasztikusan megnövekedett. A nem állami szereplők által jelentett fenyegetést a technológia fejlődése és a globalizáció is egyre inkább csak felerősítették; ahogy mások mellett Nye is kiemelte, a technológiai fejlődés okán megnőtt az egyre nagyobb számú fegyveres nem állami szereplő pusztítási képessége. [29] A nem állami szereplők sorában tűnnek fel a különböző terrorista csoportok, nemzeti felszabadító mozgalmak, fegyvercsempészek, kábítószercsempészek, emberkereskedők és egyéb bűnbandák (ezek egyének és csoportok egyaránt lehetnek). Kajtár tágabb értelemben minden olyan szereplőt „nem államinak” tekint, amely nem tartozik az állam de iure szervei közé (ebben a megközelítésben akár az állam de facto szerve is a „nem állami” címkével látható el). Szűkebb értelemben nem állami szereplőnek minősül minden olyan egyén vagy csoport, akinek vagy amelynek a magatartása nem tudható be egyetlen államnak sem; az ENSZ BT meghatározását alapul véve nem állami szereplő (non-state actor) minden olyan egyén vagy entitás, aki vagy amely nem az állam által biztosított keretek között jár el. [30]

Napjaink véres valóságához tartozik, hogy a nem állami szereplők által a fegyveres erő alkalmazása, az azzal való fenyegetés vagy mások jogainak erővel történő korlátozása az államok jogával szembeni konfrontatív fellépést valósít meg. Az erőszak-alkalmazás jogáért való küzdelem – csatlakozva Szörényi András véleményéhez – szükségképpen csak konfrontatív és zéró összegű lehet. [31] A nem állami szereplők a jelenleg fennálló államközpontú nemzetközi rendszer ellenében hatnak, és az ő kontójukra igyekeznek megvalósítani a céljaikat. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a terrorista és szervezett bűnözői csoportok céljai a felsőbbnek gondolt ideológia szolgálatába állva éppen ugyanazt az állami működést kopírozzák, amely ellen fel kívánnak lépni, s ebből a szempontból „lakossággal”, virtuális vagy fizikai „területtel”, „kormányzattal” és „gazdasági erővel” rendelkeznek. Az alulról felfelé (bottom-up) irányuló „erőszak-privatizáció” leginkább a harmadik világ országaira jellemző, és ez esetben a „privatizált” erőszakot nagyfokú strukturáltság és tartós szervezettség jellemzi, amelynek folytán ezek a szereplők képesek az állami erőszak-monopóliumot megkérdőjelezni, kiüresíteni, és adott esetben annak helyére lépni. [32] Az ilyen szereplők tevékenysége az állami tevékenység megkérdőjelezésére, az állami hatalom gyengítésére vagy az állami kontroll teljes megszüntetésére irányulhat, ám ezzel a nemzetközi biztonságra nézve is komoly fenyegetést jelentenek. A transznacionális vagy virtuális jelleg miatt azonban az ellenük történő fellépés sok esetben „háramlik” vissza a jelenlétüket felszámolni nem tudó államokra. [33]

Összefoglalás helyett: harcban álljanak-e csapataink?

Éppen a sokszor globális léptékű fenyegetettség magas intenzitási fokára figyelemmel sajnálatos, hogy a „post-military societies[34] égisze alatt, a bipoláris világrend meghaladását követően ismételten széles körben kezdett „hódítani” a gazdasági pacifizmus korszakából ismert hadsereg-ellenes argumentáció. Francis Fukuyama ekkor vetette papírra a történelem végéről vallott elhíresült gondolatait, melyben a „liberális világforradalom” (Worldwide Liberal Revolution) egész Földet behálózó győzelméről értekezett. Ennek keretében például az alábbiakat deklarálta:

Most, hogy az emberiség az ezredév vége felé halad, a parancsuralom és a szocialista tervgazdaság kettős csődje folytán egyetlen olyan ideológia maradt a porondon, amely egyetemes érvényre tarthat számot: a liberális demokrácia, az egyéni szabadság és a népfelség tana. Kétszáz évvel azután, hogy diadalra vitte a francia és az amerikai forradalmat, a szabadság és az egyenlőség elvéről bebizonyosodott, hogy nemcsak állja az időt, hanem talán az eddiginél is erőteljesebben formálja majd a jövőt. (…) Az emberiség történelme folyamán megjelenő összes kormányzati formából (…) a XX. század végére egyetlenegy maradt ép és életképes: a liberális demokrácia. (…) Gyökeres átalakulás történik, amely közös fejlődési modellt állít valamennyi társadalom elé – röviden: mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna. (…) Talán maga a Történelem is a végéhez ért.” [35]

Fukuyama optimista attitűdjét ekkoriban sokan osztották. A hidegháború lezárulásával egy időre teret nyert a demokratikus béke teóriájának gondolata. „A liberális demokratikus köztársaságok, úgy tűnik, nem bocsátkoznak harcba egymással” – írta Michael Doyle. [36] Megfigyelése szerint a demokratikus berendezkedésű országok ritkábban háborúznak egymással, bár a „demokratikus zónán” kívüli összecsapások gyakorinak tekinthetők.

Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta »Pax Democratiea« hosszú periódusának kezdetén vagyunk” – vélelmezte Plattner.[37]

Az ekkoriban eluralkodó optimizmus atmoszférájában divatossá vált az olyan gondolatok hangoztatása, miszerint a nemzeti biztonságot fenyegető közvetlen veszélyek a végükhöz értek, a „globalizáltabb” világ majd nyugalmasabb viszonyokat teremt, a társadalom többségi felfogását pedig individualista, egalitariánus és vita-orientált irányba kell alakítani. A költségekkel kapcsolatos nyomás számos hagyományosan katonai tevékenység (például a logisztikai támogatás) polgári státuszba helyezéséhez vezetett. Charles Moskos és Frank Wood szerint a társadalmi nyomás a nyugati hadseregeket afelé terelte, hogy az intézményi (institutional) szerkezetet (a haderőt mint tradicionális, nemzeti intézményt) egy nagyobb mértékű civilesedés nyomán szervezeti (occupational) szerkezettel (a haderő mint foglalkoztatottak) váltották fel. A Shaw által szolgáltatott összehasonlítás kimutatta, hogy míg a hidegháború időszakában az ipari országok többségében a tömeghadseregek és a sorkötelezettség iránti igény folytán a társadalom militarizálódása jellemezte, addig a „post-military” társadalomban a gazdasági növekedéssel, és a „növekvő elvárások forradalmával” kombinálódott geopolitikai változások „egyre nagyobb mértékben ássák alá” a militarizációt. A katonai szolgálat és a gyakorlat ezért a meglátása szerint inkább a kivételek, mintsem a megszokott dolgok közé tartozik. [38]

2975

A „Nie wieder Krieg!” és a „nem akarok több katonát látni!” attitűdje persze lehet hangzatos és kecsegtető, ugyanakkor illuzórikus és a valóságtól elrugaszkodott is. A XXI. század poszt-bipoláris nemzetközi erőterében, amelyre az ingatagság, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitása, az anómiás jelenségek, és a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző,[39] az ilyen és ehhez hasonló pacifista megnyilvánulások inkább az utóbbi két jelzővel illethetőek. Szerencsénkre

a katonai erő alkalmazásának képességével, és esetenként jogával bíró nem állami szereplők számának és erejének növekedésével még nem következett be az erőviszonyoknak az a típusú megváltozása, amilyenre a gazdasági szférában sor került az elmúlt évtizedekben.”

Ugyanakkor intő jelként kell kezelni, hogy

az erőszak alkalmazásának képességével bíró egyes nem állami szereplők elérték azt a szintet, ahol az államok helyett vagy akár ellenében hatékonyan fel tudnak lépni.” [40]

A 2001. szeptember 11-i események sokkja – amikor is, ahogyan azt Paul Kennedy jó érzékkel illusztrálta, a világ egyetlen szuperhatalmát, amelynek katonai ereje az őt követő kilenc katonai hatalom együttes erejét is meghaladja, megtámadta egy néhány fős, gyakorlatilag fegyvertelen csoport [41] – végül egy neokonzervatív karakterű, intervencionista külpolitika kialakításához vezetett az USA részéről. A Bush-doktrína azonban látványosan megbukott, és az afganisztáni, valamint iraki demokrácia-export kudarca hosszú távú következményeket indukált. Az arab tavaszt követő „iszlamista tél” beköszönte, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet példátlan mértékű megerősödése, és az Európában mindinkább megszaporodó terrortámadások is bizonyítják, hogy a korábban olyan előszeretettel hangoztatott nyitott társadalom koncepciója megbukott, de legalábbis komoly vérveszteségeket volt kénytelen elkönyvelni. Az elmúlt esztendők arra is precedenst szolgáltattak, hogy a Zrínyi Miklós által évszázadokkal korábban megfogalmazott maliciózus megjegyzés, miszerint

La forza caga alla ragione addosso [az erő szarik az okoskodásra]: erő ellen erő kell!”, [42]

talán nem sokat veszített aktualitásából.

[1] Kelsen, Hans: Peace Through Law. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1944, pp. 3-9. Idézi Kajtár: op. cit. (2015), 23. p.

[2] Baudet, Thierry (2012): A határok jelentősége. A nemzetállam mint a képviseleti kormányzás és a jogállamiság alapfeltétele. (Ford.: Lengyel Balikó Péter). Századvég Kiadó, Budapest, 2015, pp. 231-232.

[3] A kollektív biztonság Prandler Árpád meghatározásában „olyan, az államok meghatározott körére kiterjedő egyetemes vagy regionális jellegű rendszer, amelynek célja, hogy az érintett államok közös föllépéssel és rendszabályokkal biztosítsák politikai függetlenségüket és területi épségüket.” Blahó András – Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények. 2., átdolgozott kiadás. Aula Kiadó, Budapest, 2005, 185. p.

[4] Utalás Arany János versére, az 1877 után írt Civilizációra (korabeli írásmódban: Civilisatióra). E rövidke, szatirikus élű epigramma a következőképpen hangzik: „Ezelőtt a háborúban/Nem követtek semmi elvet,/Az erősebb a gyengétől/A mit elvehetett, elvett./ Most nem úgy van. A világot/Értekezlet igazgatja:/S az erősebb ha mi csint tesz,/Összeűl és – helybehagyja.” Lásd Riedl Frigyes (szerk.): Arany János munkái. 2. kötet. Kisebb költemények. Franklin-Társulat, Budapest, 1902, 253. p.

[5] Prandler: op. cit. (2005), 185. p.

[6] Kajtár Gábor: A nem állami szereplők elleni önvédelem a nemzetközi jogban. ELTE Eötvös Kiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2015, 12. p.

[7] Kajtár: op. cit. (2015), pp. 54-55.

[8] Kajtár: op. cit. (2015), 56. p. Kajtár ezen a ponton idézi Kelsen megállapítását is, miszerint a fentebb említett jelentéstételi kötelezettség az államok egyik „fontos alapkötelezettsége”.

[9] Prandler: op. cit. (2005), 187. p.

[10] Baudet: op. cit. (2015), 238. p.

[11] Az ENSZ Alapokmánya, 52 cikk (1) bekezdés

[12] Idézi: Sulyok Gábor: Az egyéni vagy kollektív önvédelem joga az Észak-Atlanti Szerződés tükrében, in Állam-és Jogtudomány, 63. évfolyam, 1-2. szám (2002), pp. 99-136. at 102. p.

[13] Sulyok: op. cit. (2002), 115., 120., 122., 124. p.

[14] Sulyok: op. cit. (2002), 125-127., 129-132. p.

[15] Baudet: op. cit. (2015), pp. 150-152.

[16] Szörényi András: A nem állami szereplők befolyásának növekedése a nemzetközi kapcsolatok különböző területein. Doktori (PhD) értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2014, 9. p.

[17] Held, David: Political Theory Today. Stanford University Press, Stanford, California, 1991, pp. 196-235.

[18] Idézi: Ágh Attila: A globalizáció politikai aspektusai, in Glatz Ferenc (szerk.): Globalizáció és nemzeti érdek. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1997, pp. 87-99. at pp. 96-97.

[19] Underhill, Geoffrey R. G.: Conceptualizing the Changing Global Order, in Stubbs, Richard – Underhill, Geoffrey R. G. (eds.): Political Economy and the Changing Global Order. Macmillan, London, 1994, pp. 17-44. at pp. 19-20.

[20] Chayes, Abram – Chayes, Antonia Handler: The New Sovereignty: Compliance with International Regulatory Agreements. Harvard University Press, Cambridge MA – London, 1995, 26. p.

[21] Ramonet, Ignacio: The Geopolitics of Chaos. Algora Publishing, New York, 1998, 5. p.

[22] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. (Ford.: Loppert Csba). Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, 65. p.

[23] Castells, Manuel (1997): Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet. Az identitás hatalma. (Ford.: Berényi Gábor – Rohonyi András.) Gondolat – Infonia, Budapest, 2006, 417. p.

[24] Bull, Malcolm: Kell egy kis államszünet? in Fordulat, 6. szám (2009 ősz), pp. 162-180. at 176. p.

[25] Jacobsen, Trudy – Sampford, Charles, Thakur, Ramesh (eds.): Re-envisioning Sovereignty: The End of Westphalia? Asghgate Publishing Company, Burlington, 2008, 5. p.

[26] Matthews, Jessica: Power Shift, in Foreign Affairs, Vol. 76, No. 1. (Jan/Feb 1997), pp. 50-66. at pp. 65-66.

[27] Sassen, Saskia (1996): Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. (Ford.: Rotyis József). Helikon Kiadó, Budapest, 2000, pp. 46-47.

[28] Marton Péter – Balogh István – Rada Péter: Biztonsági tanulmányok. Új fogalmi keretek és tanulságok a visegrádi országok számára. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 25. p.

[29] Nye, Joseph S. Jr.: The Future of Power. Public Affairs, New York, 2011, pp. 136-138.

[30] Kajtár: op. cit. (2015), pp. 29-33.

[31] Szörényi: op. cit. (2014), 112. p.

[32] Balogh: Állam és erőszak, 129. p. Ez a „privatizált” erőszak leginkább a harmadik világ országaira jellemző, ahol nem tekinthető szokatlan jelenségnek a törékeny államok feltűnése, sőt az állam bukása vagy széthullása sem.

A felülről lefelé (top-down) irányuló privatizáció ezzel szemben döntően a fejlett államokra jellemző, és fő mozgatórugója a neoliberális gazdasági kánon által meghirdetett „államkarcsúsítás” programja; ennek égisze alatt az állami erőszak bizonyos eszközeit kiszervezik, ellehetetlenítve ezzel a demokratikus kontroll lehetőségét. Az erőszak ilyetén privatizációját jelen tanulmány keretei között nem áll módunkban részletesen elemezni.

[33] Szörényi: op. cit. (2014), pp. 113-114.

[34] Shaw, Martin: Post-Military Societies. Militarism, Demilitarization, and the War at the End of the Twentieth Century. Temple University Press, Philadelphia, 1991

[35] Fukuyama, Francis: The End of the History and the Last Man. The Free Press, New York, 1992, 42, 45, 51. p.

Érdekességként említhető, hogy a liberális kórus soraiból a német Karl Jaspers már 1951-ben a történelem végét énekelte meg, igaz, „csak” német viszonylatban. Ekkor írta ugyanis, hogy „A német nemzet történelme véget ért. Nagy nemzetként csak egyet tehetünk magunknak, és a világnak: rá kell ébresztenünk mindenkit arra, hogy napjainkban a nemzetállamnak még az eszméje is katasztrofális következményekkel járhat Európa és az összes többi kontinens számára. (…) Napjainkra a nemzetállam képzete egy roppant léptékű pusztító erőként jelenik meg a világban. Kezdjünk el azon dolgozni, hogy gyökereit feltárjuk, és a tagadást átültessük a gyakorlatba!” Idézi: Baudet: op. cit. (2015), 307. p.

[36] Doyle, Michael W.: Michael Doyle on the Democratic Peace – Again, in Brown, Michael E. – Lynn-Jones, Sean M. – Miller, Steven E. (eds.): Debating the Democratic Peace. The MIT Press, London, 1996, pp. 364-373. at. 364. p.

[37] Plattner, Marc F.: The Democratic Moment, in Diamond, Larry – Plattner, Mark F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. John Hopkins University Press, Baltimore, 1993, pp. 26-38. at 32. p.

A “posztjaltai környezet” kezdeti eufóriájával kapcsolatos kritikára nézve lásd Farkas Ádám: Tenni vagy tettetni? Gondolatok az európai biztonság-és védelempolitika védelemgazdasági vonatkozásáról, in Hadtudomány, XXIV. évfolyam, 1. elektronikus szám (2014), pp. 16-29., különösen pp. 17-21.

[38] A bekezdésben foglaltak forrása: Tibori Tímea – Molnár Ferenc – Gyimesi Gyula: Az önkéntes haderő társadalmi háttere – társadalomtudományi helyzetkép és prognózis, in Hadtudományi Tájékoztató, Budapest, 2005, pp. 57-72. at pp. 60-61.

[39] Vesd össze Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban, in Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), pp. 800-813.

[40] Szörényi: op. cit. (2014), 117. p.

[41] Kennedy, Paul: The Eagle Has Landed. https://ratical.org/ratville/JFK/JohnJudge/linkscopy/EagleLand.html (Letöltés: 2016. február 23.)

[42] Idézi: Gombár Csaba: A háborúról és a politikáról, in Gombár Csaba: Írások az államról (1997-2007). Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2009, 352. p.

A politika folytatása más eszközökkel? Avagy gondolatok az állam és az erőszak kérdésköréről I. rész

All States, Oliver Wendell Holmes Jr. once observed, are built on the blood of men.” [1]

Továbbá: nem tudjuk a hadvezetés során egész lelkünk nyugalmát és Istenbe vetett hitünket megőrizni, ha nem tartjuk állandóan szemünk előtt a békét. Nagyon helyesen mondja ezért Sallustius: »a bölcs ember a béke érdekében visel hadat«.” [2]

A primitív társadalmak „természeti állapotától” az állami erőszak-monopóliumig vezető út

Az államelmélet fejlődéstörténetének nagyobb csomópontjait szemlélve talán különösebb nehézség nélkül leszögezhető, hogy az egyes szerzők között nagyfokú konszenzus mutatkozik abban a tekintetben, miszerint az állam léte – közvetlen vagy közvetett módon – összefüggésbe hozható az erőszak tényével. [3] Ilyenkor persze felvetődhet a kérdés, hogy az erőszak már akkor is létezett-e, amikor elkülönült közhatalom még nem; az erre szolgáltatott válasz pedig – olybá tűnik –, többnyire csak helyeslő lehet. Albert Einstein és Sigmund Freud a háború lélektani okait fürkészve egyaránt arra a konklúzióra jutottak, hogy a „háború legvégső lélektani okai”, valamint a tömegek háborús készsége között kitüntetett helyen szerepel az „egyénben lappangó gyűlölség”. Einstein szavaival élve

Az emberben él a szükséglet a gyűlölködésre és a pusztításra. Ez a készség rendes időkben lappang, s csupán rendellenes körülmények közt lép előtérbe; de aránylag könnyen felkelthető, és tömegpszi[c]hózissá fokozható.”

Mintegy erre replikázva Freud is oda konkludált, hogy az ember rombolási ösztöne (Destruktionstrieb) – mint a halálösztön leszármazottja – a végső oka az ember harci készségének. [4] Maurice R. Davie megfigyelései szerint az erőszak – olyan ritka kivételektől eltekintve, mint például a grönlandi eszkimóké – minden primitív társadalomra jellemző, illetőleg minden primitív társadalom ismeri és elfogadja a háborús erőszakot, amely a háborús konfliktusba bonyolódó közösség egész létét áthatja. [5] A primitív társadalmak életében folyamatosan jelen lévő fenyegetettség-pszichózis folytán Pierre Clastres azt a konzekvenciát vonta le kutatásai során, hogy ezeknek a természetes közösségeknek elemi szüksége van az „idegen” vagy az „ellenség” vele szemben álló alakzatára, hogy „Mi”-ként (egységes totalitásként) szemlélhesse önnön kollektíváját. A „vademberek világának” társadalmi létébe éppen ezért már eleve bele van kódolva az erőszak lehetősége, így a háború a primitív társadalmak strukturális vonásának tekinthető, és egyetemes jelenségnek mondható. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Hobbes által exponált bellum omnium contra omnes állapota általánosnak lenne mondható – ahogy persze a természeti állapot Rousseau által ecsetelt harmonikus idillje sem találkozik az empirikus megfigyelések eredményeivel –, hiszen a permanens háborúból következő társadalmi megosztottság felszámolná az említett közösségek homogén egységét. [6] Clastres szerint pont az állandó háborús állapotok lehetetlensége – vagy inkább tarthatatlansága – az, ami miatt a közösség részéről sor kerül a Schmitt révén jól ismert szortírozásra: a „Mi”-től elütő „Többiek” ennek folytán barátokká vagy ellenségekké, szövetségesekké vagy a háború során legyőzendő idegenekké lesznek. Leszögezhetjük tehát, hogy az „amíg egy nép a politikai szférájában létezik, addig e népnek magának kell meghatároznia a barát és ellenség megkülönböztetését” formulája [7] már az állammá szerveződést és a politikai szféra megjelenését megelőzően is érvényesülni látszott.

Párdányi Miklós – némiképp Hobbesra hajazó – véleménye szerint a hipotetikusan elképzelt „mindenki harca mindenki ellen” szcenárióját meghaladni, és a „normális emberi élet” lehetőségét megteremteni egyedül a természetes és szükséges „életegység” és közösség – az állam – révén lehet. Ahhoz azonban, hogy a közrend és a közbiztonság megteremtése és fenntartása realizálódni is tudjon, az államnak a „legteljesebb”, „legegyetemesebb”, „feltétlen” egység manifesztumává kell válnia. Ezt az egységet pedig egyedül a főhatalom, valamint a fizikai kényszer lehetősége biztosíthatja. Az államot vizsgáló valamennyi kutató ezért tartja fontosnak kiemelni a kényszerítő hatalom, kényszerhatalom, a lehető legnagyobb erő, ellenállhatatlan hatalom vagy abszolút fizikai erő mozzanatát.

Ez a kényszerítő hatalom, amely a társadalom tagjait akaratuk ellenére is beleszorítja a maga egységébe, teszi az államot szuverénné, minden más társulás felett állóvá.[8]

Mindezen megállapítások már önmagukban is alátámasztják Trockij szavait, miszerint „minden állam erőszakon alapul”, [9] s talán a mottó gyanánt idézett Holmes-verdiktet is, ti. hogy minden állam létéért – valamilyen szinten – a polgárok vérével kellett fizetni. Az elkülönült közhatalom, az állam megjelenése egy olyan „exkluzív folyamat” [10] kiindulópontját jelentette, melynek eredményeként a modern állam sine qua non-jává vált, hogy az az erőszak-monopólium hordozójának és birtokosának tekinthető. Max Weber klasszikussá nemesedett leírásában ez azt jelenti, hogy

a modern államot szociológiailag végső soron csak azzal a sajátos eszközével definiálhatjuk, mely minden politikai szervezet jellemzője: a fizikai erőszakkal. (…) Az állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területen belül (…) a legitim fizikai erőszak monopóliumára sikerrel tart igényt. A jelenkor sajátossága ugyanis az, hogy bármely más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak annyiban ismerik el, amennyiben az állam a maga részéről engedi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való »jog« egyedüli forrásának.” [11]

Az erőszak-monopólium, és a stabil monopolintézmények sikeres kialakítása egyúttal azt is jelentette, hogy olyan békéssé vált terek és társadalmi mezők alakultak ki, amelyek rendszerint mentesek az erőszakos cselekedetektől. A kritikátlan és artikulálatlan, ráadásul egymással vegyülő erőszakformákat végül ezáltal sikerült visszaszorítani; Norbert Elias szavaival élve az egykori erőszak-módozatok

önállóan és megváltozott formában maradnak fenn a megbékített térségekben; mai köztudatunk számára a legvilágosabban a gazdasági erőszakban, a gazdasági kényszerekben testesülnek meg. (…) a fizikai erőszak lassan kiszorul a nyílt színről a társadalom mindennapjaiban, s csak közvetett formában játszik közre a szokások kinevelésében. (…) Az egyén itt messzemenően védve van attól, hogy hirtelen rajtaüssenek; ugyanakkor ő maga kénytelen visszafojtani szenvedélyei kitörését, a vértolulást, amely egy másik ember elleni fizikai támadásra készteti.” [12]

A pacifikált területek létrejötte ebben az interpretációban annak köszönhető – s ebbéli meggyőződésében osztozunk Eliasszal –, hogy kialakultak a fizikai erőszak monopolszervezetei, „s a tartós csetepaték és háborúskodások kényszere helyett az egyént békésebb, pénz-vagy presztízsszerzésre állított funkciók tartják kordában.” Az állami erőszak-monopólium kialakulásával tehát sikeresen számolódott fel a homo homini lupus est jelzőjével ellátható természeti állapot: az ember ember általi fenyegetettségét szigorú kontroll alá helyezték, és a „farkastörvények” hatályon kívül helyeződésével kiszámíthatóbbá vált a mindennapi élet. Sokat idézett sorai szerint

Az erőszakot kaszárnyákba zárják; s az tárolóhelyéről, a kaszárnyákból csak szélsőséges esetben, háborús időben és a társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a többiek életéből; s ezek a szakemberek, az erőszaktevés egész monopolszervezete most már csak a társadalom mindennapjainak peremén áll őrt mint az egyén viselkedését ellenőrző szervezet.[13]

Mindez a jogállami paradigma általános térnyerésével arra vezetett, hogy a jog eszközével sikerült humanizálni a harcot, és – legalábbis a normálállapot keretei között, amikor is, ahogyan azt József Attilától tudjuk, a harcot szívesen oldja békévé az emlékezés – a szervezett hatalmat bizonyos keretek közé szorítani.  Horváth Barnával szólva:

Ahol joguralom van, ott a hatalom a legfejlettebb eljárásszerkezeten [a jogon] keresztül az elvont szabályok, általános elvek, az elemi erkölcs és igazságosság, a közszabadság uralmává finomodott és lényegült át.” [14]

Ez persze nem feledteti velünk mindazt, hogy az állam mégiscsak hatalmi képződmény, sőt olyan „tény, amely nem tüntethető el a világból jogászi dedukcióval”, [15] de az mindenképpen figyelemreméltó fejleménynek számít, hogy a jogállam mint típus hosszú távra is képes volt gyökeret verni az euro-atlanti kultúrkör gondolkodásában.

Hosszú időre jegecesedett ki tehát az a felfogás, amely szerint az állami erőszak-monopólium léte az erőszak korlátozásának, valamint a biztonság növekedésének legfőbb záloga. Az állam e széles körben érvényesülő interpretáció szerint olyan vívmány, amely „képes az erőszakot kifejteni és megfékezni, kanalizálni és szimbolizálni”. [16] Az állam a legitim fizikai erőszak monopóliumának birtokosa, így törvényes módon kilátásba helyezheti a fizikai hátrány alkalmazását, és konkrét esetben erőszak alkalmazásával szerezhet érvényt akaratának. Az állam annyiban Janus-arccal rendelkezik azonban, hogy egyfajta „defensor pacis”, a „béke védelmezője” karakterrel is bír. Schmitt A politikai fogalmához utólag – 1963-ban – csatolt előszóban hosszasan fejtegeti, hogy

a klasszikus európai államnak sikerült valami egészen valószínűtlen dolgot véghez vinnie: a saját belső világában békét teremtett, és az ellenségességet mint jogi fogalmat kizárta. Sikerült kiküszöbölnie a magánháború formájában megvalósított önbíráskodást, a középkori jog intézményét, véget vetett a 16. és 17. század felekezeti vallásháborúinak, (…) és területén belül nyugalmat, biztonságot és rendet teremtett.

A belső béke, rend és biztonság őre ugyanakkor külpolitikai síkon szuverén államként lépett fel, amely más szuverén államokkal szemben dönthetett a „kölcsönös barátság, ellenségesség vagy semlegesség kérdéseiben”, egyértelműen meghúzva a demarkációs vonalat „belső és külső, háború és béke, háború idején katona és civil, semleges vagy nem-semleges” között. [17] (Ezek a világos határmegvonások a későbbiekben „összegubancolódtak”, kevésbé átláthatóvá váltak, és ebben a partizánháborúk legalább olyan „ludasnak” bizonyultak, mint a későbbiekben a hidegháború vagy napjainkban az egyre nagyobb biztonsági kockázatot jelentő nem állami szereplők.)

A harmincéves háborút (1618-1648) lezáró vesztfáliai béke fontos tényezőnek bizonyult egy olyan, független államokból rekrutálódó rendszer létrehozásában, amelynek szereplői tartózkodtak az egymás belügyeibe való beavatkozástól, és az általános hatalmi egyensúly folytán féken is tartották egymás ambícióit.

A hatalmi egyensúlyt immár természetesnek és kívánatosnak tekintették, így az uralkodók ambíciói egymást ellensúlyozták, legalábbis elméletben, de mindenképpen korlátozva a konfliktusok kirobbanását. (…) a szörnyű háború lezárására irányuló európai igyekezet körvonalazta a modern szenzibilitás előképét: fenntartotta a jogot, hogy elítélje a kizárólagosságra törekvést, s inkább a gyakorlatias és ökumenikus szellemiség érvényesülését preferálta; igyekezett rendet kovácsolni a sokféleségből és az önkorlátozásból.[18]

A „gazdasági pacifizmus” támadásai a katonai szellem ellen

A háború – mint a politikai érintkezés folytatása más eszközök közbeiktatásával [19] – természetszerűleg a vesztfáliai rendszer „alapkövének” letételével – és a felvilágosodás nyomán megszaporodó örökbéke-tervezetek papírra vetésével – sem iktatódott ki az államok közötti „vitarendezés” módozatai közül. A „gazdasági pacifizmus” égisze alatt azonban a gazdasági liberalizmus egyes extrém képviselői teljes offenzívát indítottak a szerintük avíttas katonai szellemmel szemben. Ők már nem csupán azt posztulálták, hogy a lövedékek helyét ismételten a diplomáciai jegyzékeknek kell(ene) átvenniük az államok egymás közötti relációjában, de a militarizmus mellett általában véve a katonákkal szemben is komoly kritikát fejtettek ki. Példaképük talán az állandó hadsereg létjogosultságával szemben aggályokat kifejtő Elbridge Gerry lehetett volna, aki 1784-ben elhangzott nyilatkozatában annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint

békeidőben az állandó hadseregek összeegyeztethetetlenek a köztársasági kormányok elveivel, veszélyeztetik egy szabad nép szabadságjogait, és általában a zsarnokság létrehozására szolgáló romboló gépezetekké alakítják őket.” [20]

A gazdasági vagy „üzleti szellemű” pacifizmus kútforrásai között a protestáns etika puritán változatával összefüggő vallási moralizmust, a klasszikus gazdasági liberalizmust és az utilitarizmust, valamint a szociáldarwinizmust találhatjuk meg. Az első – a protestáns etika bázisán szerveződő – meglátás szerint a militarizmus pazarló, a háború pedig intenzíven rombolja a gazdasági vagyont; a fegyveres erők békeidőben „passzív rombolóknak” bizonyulnak, azaz olyan „fogyasztók”, akik más emberek munkájának gyümölcsét szakítják le. A második – a gazdasági liberalizmust alapul vevő – vonatkozás szerint az országok közötti érintkezések fokozódásával, a közös érdekek kialakításával, valamint a szabadkereskedelmi megállapodások gyarapodásával elképzelhetetlenné válik a háború, hiszen a kereskedelem

nem a lobogót követi, hanem a legalacsonyabb ár tendenciájának nyomába ered. A tőzsde nem ismeri a hazafiságot.” (Andrew Carnegie).

Végül a harmadik – a szociáldarwinizmussal kapcsolatos – forrás a gazdasági verseny túlzott fetisizálásával járult hozzá a gazdasági pacifizmus térnyeréséhez. [21]

Mindezek nyomán talán nem meglepő, hogy a gazdasági pacifizmus illusztris képviselőjének számító Herbert Spencer a társadalmi fejlődés cezúráját a harcos (militarista), illetőleg az ipari-gazdasági (pacifista) típusú társadalmak között húzta meg. Durant a következőképpen foglalta össze ennek az átmenetnek a lényegét:

a természetfölötti vallás bizonyos mértékben együtt jár a militarista társadalommal; mihelyt a háború átengedi helyét az iparnak, a gondolkodás a haláltól az élet felé fordul, s az élet otthagyja az alázatos tisztelet ösvényeit, hogy kirohanjon a kezdeményes és szabadság nyílt országútjára. (…) a legjelentékenyebb változás a nyugati társadalom egész történetében az, hogy a katonai uralmat fokozatosan ipari uralom váltotta fel. (…) a nagy választó vonal az, amely a katonai és ipari társadalmak közt húzódik, – a háborúból élő, és a munkából élő nemzetek között.” [22]

A katonai állam kormányzata mindig erősen centralizált, és majdnem mindig monarchikus; együttműködési alakzata mindig katonai alapú, és kötelező jellegű; az egyén az állam „tulajdonát” képezi, és az egyéni akarat alárendelődik a közösségi érdekeknek; az ilyen állam favorizálja a tekintély tiszteletén alapuló vallást, amelynek centrumában egy harcias Isten imádata áll; egy ilyen társadalom mindig merev osztálykülönbségeket indukál. A másokkal gyakorta háborúba keveredő katonai állam uralkodó jellemtípusa a robusztus, erőszakos, bátor, bosszúálló, heves vérmérsékletű, könyörtelen, hazafias, engedelmes, és a vezetőiben fenntartás nélkül hívő harcos, aki kevéssé hajlamos vagy alkalmas önálló kezdeményezésekre, és vállalkozó szellemmel sincs megáldva. Emellett a patriarchális szemléletnek megfelelően a férfi teljes „házi abszolutizmusát” pártolja. A legtöbb állam azért bizonyult harciasnak, mert a háború elősegíti a centralizált központi hatalmat, és minden más érdeket az állam érdeke alá rendel. Az ipari társadalmak alapját képező ipar ezzel szemben a demokrácia és a béke értékei mellett elkötelezett; a gazdasági fejlődés számos-számtalan központja folytán a hatalom megoszlik a csoport tagjainak többsége között. A termelés produktivitása a kezdeményezés (vállalkozás) szabadságától függ, következésképpen az ipari társadalom lerombolja a felsőbbség, a hierarchia és a kasztrendszer totemjeit. A katonai foglalkozás már nem számít magas presztízsűnek, a hazafiság pedig inkább a saját haza patrióta szeretetét takarja, semmint az ellenséges államok gyűlöletét.

A belső békesség a virágzás első feltételévé válik, s minthogy a tőke nemzetközivé lett, s ezernyi beruházás történik az összes határokon keresztül, ugyanilyen szükségessé válik a nemzetközi béke is.

A külső háborúk számának csökkenésével, és az „ellenséges társadalmak hiányának” – azaz a szoros kereskedelmi és baráti kapcsolatok létének – elérésével párhuzamosan a belső konfliktusok előfordulási aránya is csökken, és végül a nők emancipációja is természetszerűvé válik. A babonás vallások helyébe a „liberális hitek” lépnek, amelyek meliorista karakterűek, amennyiben az emberi élet és jellem megjavítására törekednek. Az államon belül csökken a kormányzat hatóköre, teret nyer a decentralizáció, és megnövekszik a termelő csoportok hatalma; a szerződés és a kezdeményezés szabadsága soha nem látott mértékűvé válik, a kötelező együttműködést pedig a szabad kooperáció váltja fel.

A társadalom katonai és ipari típusainak ellentétét jelzi az is, hogy »nem azt hiszik már, hogy az egyén van az államért, hanem, hogy az állam van az egyénekért«.[23]

A gazdasági pacifisták tehát elfogadták annak a tézisnek a létjogosultságát, hogy egyfajta organikus fejlődés figyelhető meg a harcos-katonai társadalomból az ipari-gazdasági társadalom irányába, amelynek révén a háború fokozatosan kiküszöbölődik majd. Ebben az argumentációban az emberi érdekek egyre fokozódó komplexuma és kölcsönhatása „egyre tűrhetetlenebbé teszi a hadviselést” (John Fiske), a nemzetközi jog korlátozza a háború kegyetlenségét, döntő jelentőségűvé válik a viták békés rendezése, mint a háború maradéktalan felszámolásának eszköze (Carnegie), sőt a katonai intézmények és előkészületek minden formáját sikerül felszámolni. A fegyverkezésre a háború okaként kezdtek tekinteni, a katonai hivatás hordozóit pedig egy atavisztikus és irracionális kor felesleges pátosz övezte képviselőiként fogták fel. Az állandó hadsereg és a hivatásos tiszt véleményük szerint az agresszió természetes eszközei, a katonai hivatás pedig fokozatosan népszerűtlenné válik. [24] Ha ezek után valaki fellapozza a későbbiekben még tárgyalandó Francis Fukuyamának vagy Michael Doylenak a jaltai világrend felbomlását követően írott könyveit, lehetséges, hogy erőteljes déjà vu érzése támad…

A háborúzó állam (warfare state) korszaka és az erőszak visszaszorítására vonatkozó kollektív szabályozási igény megjelenése

Láthattuk, hogy az erőszak és a háború monopolizálása terén jeleskedő modern állam a háború korlátozottságának záloga, egyben a kaotikus és anarchikus állapotokkal jellemezhető polgárháborús viszonyok meghaladásának szavatolója lett. Ennek szimbolikus kifejeződése már Thomas Hobbes munkásságában is tetten érhető; amint az tudományos berkekben köztudomású tény, a Leviatán a szuverenitás révén megteremtett erőszak-monopólium birtokosa, míg – s ez talán már kevéssé ismeretes – ennek ellenpólusa, Behemót éppen az anarchia és a polgárháború megtestesítője. Ha egy komparatív elemezés tárgyává tennénk Hobbes két klasszikus munkáját, [25] – amint azt egy kissé más aspektusból, és inkább a Behemót-metaforára koncentráltan Franz Neumann is tette –, hamar világossá válna, hogy míg a Leviatán a szuverenitás egysége által körülbástyázott béke, addig Behemót a szuverenitás eliminálódása folytán a polgárháborúba – ha úgy tetszik, a természeti állapotba – való visszahanyatlás kifejeződése. Az uralom és a rend, valamint a bomlás és a háború egymást kölcsönösen kizáró kategóriái állnak itt egymással szemben, és Hobbes egyértelműen az első opció mellett tette le a garast, kikövezve ezzel az utat az állami erőszak-monopólium megteremtése felé. [26]

327362

Az első világégéstől azonban sokak szemében látszott szertefoszlani az a meggyőződés, miszerint az erőszak-monopólium a béke és a kiszámítható rend legfőbb biztosítéka. Ennek a „kiábrándulásnak” azonban eleinte kevés jele volt; az első világháború kitörését követően a háború toposzát övező „eufória” ahhoz vezetett, hogy az európai hadviselő országok polgárai tömegesen jelentkeztek önkéntes részvételre. Gombár Csaba utal rá, hogy

az 1914 augusztusától számított hat hónapon belül nagyjából 2 millió brit állampolgár vonult önkéntesen a zászlók alá, s a Bloomsbury kör,  Virginia Woolf és társainak baráti köre mint szolgálatmegtagadók, hazafiatlan értelmiségi csodabogárnak tűntek az önkéntes patrióták tengerében.” [27]

Erich Maria Remarque regénye, valamint annak filmes adaptációja, a Nyugaton a helyzet változatlan (1929, illetve 1930) remekül illusztrálja, hogy a „nagy illúzió” végül miként csapott át nagy illúzióvesztésbe, s sarkallhatta arra a háború harmadik esztendejében Babitsot, hogy a Húsvét előtt című versében békéért kiáltson.

A marciális kedv azonban a „Nagy Háború” kataklizmája nyomán sem kezdett alacsonyabb hőfokon izzani. A háborúindítás szabadságának jogi korlátozása mint lehetőség ugyan már a XIX. század végén felmerült, és születtek is – eleinte sporadikusnak mondható – kísérletek eme lehetőség kimunkálására, [28] végül azonban a Nemzetek Szövetsége mint kollektív biztonsági rendszer is impotensnek bizonyult a második világégés kitörése megakadályozásával szemben. [29] Ha általánosnak talán nem is mondható, mindenesetre sokak véleményével találkozott Carl Schmitt 1932-ben kelt megállapítása, miszerint

Egy politikailag létező nép (…) nem mondhat le arról, hogy adott esetben a barátot és ellenséget a saját meghatározásával a saját veszélyére különböztesse meg. Ünnepélyesen kinyilváníthatja ugyan, hogy elítéli a háborút mint a nemzetközi konfliktusok megoldásának eszközét, és lemond róla mint  »a nemzeti politika eszközéről«, miként az úgynevezett Kellogg-paktumban történt 1928-ban. De ezzel nem mondott le a háborúról mint a nemzetközi politika eszközéről, (…) és általában a háborút mint olyat sem »átkozta el« vagy »helyezte törvényen kívül«. (…)»a háborút« egyáltalán nem lehet »kiközösíteni«, hanem csak bizonyos embereket, népeket, államokat, osztályokat, vallásokat, és így tovább. (…) Így a »háború« ünnepélyes »kiközösítése« sem szünteti meg a barát/ellenség-megkülönböztetést, hanem a nemzetközi hostisszá nyilvánítás új lehetőségei révén új tartalommal és új élettel telíti. Ha ez a megkülönböztetés megszűnik, akkor egyáltalán a politikai élet szűnik meg.” [30]

Az Európa felett gyülekező viharfelhők megszaporodását jelezte például a Benito Mussolini által papírra vetett ama kinyilatkoztatás, miszerint

a fascismus (…) nem hisz az örök békének sem lehetőségében, sem hasznosságában. Visszautasítja tehát a pacifizmust, mely a küzdelemről való lemondást rejti magában és gyávaság – az önfeláldozással szemben. Csak a háború juttatja a feszültség legmagasabb fokára az összes emberi energiákat, és üti a nemesség bélyegét azokra a népekre, akikben megvan a bátorság, hogy elvállalják. (…) idegenek a fascista szellemtől (…) mindazok a nemzetközi és szövetségi alakulatok, amelyeket a történelem tanúsága szerint könnyen elsodor a szél, mihelyt érzelmi, eszményi és gyakorlati elemek rázzák meg viharszerűen a népek szívét. Ezt az antipacifista szellemet a fascismus az egyének magánéletébe is beleviszi.” [31]

Norman Davies meglátása szerint a militarizmus, a fasizmus vagy a kommunizmus a jelzett időszakban nem csupán a legtöbbet szenvedő nemzetek „manipulált tömegeit” volt képes maga mellé állítani, de követőkre lelt Európa tanult, művelt vezető rétegeiben, és a legdemokratikusabb országokban is. [32]A világháborúk korától kezdődően tehát az állami erőszak-monopólium „önkényessé vált”, és végül – Balogh László megállapítása szerint – le is vált az államról. A totalitárius rendszerekben az erőszak immáron nem indirekt vagy járulékos elemként fungált, hanem a különböző – nemzetiszocialista, fasiszta, bolsevista – totalitárius rendszerek immanens vonásává vált, és a rendfenntartás vagy az önkényességtől való védelem helyett a dinamika fenntartását szolgálta. [33]

A második világháború monumentális ütközetei folyamán összesen 70 millió katonát mozgósítottak, és közülük 17 millió el is esett a „harc mezején”. Ezt tetézte, hogy a modern kor megelőző háborúival ellentétben az 1939-1945 közötti időszakban a harcokkal összefüggésben először lelte halálát több polgári személy, mint katona, [34] nem is beszélve a faji-, valamint az osztályalapon történő diszkrimináció következtében kibontakozó történelmi tragédiáról. Ezért nem véletlen, hogy az újabb világháborút követően alapvető változásokat figyelhetünk meg az erőszak átfogó korlátozása szükségletével összefüggésben. Az újabb világégés szinte szükségszerű fejleményként sarkallt sokakat annak az evidenciaként ható gondolatnak a kimondására, hogy a jog végső célja nem lehet más, mint az emberi konfliktusok megoldási eszközeként kezelt erőszak kiküszöbölése. [35]A „tájkép csata után” nyomait szemlélve a nemzetközi közösség egésze számára felértékelődött a szorosabb és mélyebb együttműködés kialakításának lehetősége. A Nemzetek Szövetsége sutasága még élénken élt a közvélemény emlékezetében, ezért az Egyesült Nemzetek Alapokmányának aláírói nem kevesebbet tűztek ki célul, mint egy olyan hathatós nemzetközi testület megteremtését, amely képes megmenteni a jövő nemzedéket a

háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre.” [36]

[1] Idézi: Falk, Richard A.: Law, Morality, and War in the Contemporary World. Published for the Center of International Studies. Frederick A. Praeger, Publisher, New York – London, 1963, 126. p.

[2] Grotius, Hugo (1625): A háború és a béke jogáról. (Ford.: Brósz Róbert – Diósi György – Haraszti György – Muraközy Gyula). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973, 201. p.

[3] Hasonló megállapításra jutott H. Szilágyi István is. Lásd H. Szilágyi István: Állam és erőszak, in H. Szilágyi István (szerk.): Államelmélet II. Szent István Társulat, Budapest, 2008, 152. p.

[4] Idézi: Neufeld Béla: A háború lélektani problémája, in Korunk, 9. évfolyam, 10. szám (1934. október), pp. 707-713. at 707. p.

[5] Davie, Maurice R.: The Evolution of War. A Study of Its Role in Early Societies. Yale University Press, New Haven, 1929. Idézi: Clastres, Pierre: Az erőszak archeológiája. Háború a primitív társadalmakban, in Clastres, Pierre: Az erőszak archeológiája. Qadmon Kiadó, Budapest, 2015, pp. 57-114. at 63. p. A szakirodalomban éppen ellenkező álláspontra helyezkedett Vámbéry Rusztem. Meglátása szerint ugyanis a primitív törzsek békés hajlamai „annak a hódító civilizációnak estek áldozatul, amely aranyéhségét és rabszolgaszerző vágyait igyekezett a megtámadottak rovására kielégíteni.” Lásd Vámbéry Rusztem: A háborútól a békéig. Viktória-nyomda, Budapest, 1938, 9. p.

[6] Clastres: op. cit. (2015), pp. 95-98. Az állandó háborús állapotok – szem előtt tartva persze annak lehetőségét, hogy ha békét akarunk, készülni kell a háborúra; Vegetius szavaival: si vis pacem, para bellum! – meglátásunk szerint szerencsére csak az olyan sötét disztópiák esetében tűnnek fel, mint amilyet Babits Mihály vetett papírra az Elza pilótában, 1933-ban. Eszünkbe juthat ugyan, hogy Észak-és Dél-Korea között 1953 óta csak fegyverszüneti egyezmény van hatályban, és békeszerződés kötésére pro forma a mai napig nem került sor, ez azonban nem jelenti azt, hogy – a határincidenseken túl – tényleges harci cselekményekre is sor kerülne a két állam között. A Vegetius-idézet forrása: Whetham, David: Just Wars and Moral Victories. Surprise, Deception and the Normative Framework of European War in the Later Middle Ages. Brill, London – Leiden, 2009, 199. p. A koreai háborús fenyegetésekre nézve lásd például Horváth Csaba András: A háborús fenyegetések mögött rejlő erőviszonyok – Észak-Korea hadereje és a válság regionális kontextusa. MKI-tanulmányok. Magyar Külügyi Intézet, Budapest, 2013.

[7] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma, in Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika-és államelméleti tanulmányok. (Ford.: Cs. Kiss Lajos). Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 34. p.

[8] Párdányi Miklós: Államegység és nemzetiségi kérdés a politika rendszerében. Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944, 16., 18. p. Párdányi az államra vonatkoztatott, fentebb idézett mozzanatokat mások Léon Duguit, Hermann Heller, Fritz Stier-Somlo, Bernard Bosanquet, Ferenczy Árpád és Ottlik László munkáira támaszkodva emelte ki.

[9] Idézi: Weber, Max: A racionális állam s a modern politikai pártok és parlamentek. (Államszociológia), in Weber, Max: Állam. Politika. Tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, pp. 380-381.

[10] Balogh László Levente szófordulata. Lásd Balogh László Levente: Állam és erőszak, in Politikatudományi Szemle, 20. évfolyam, 1. szám (2011), pp. 119-132. at 119. p.

[11] Weber, Max (1919): A politika mint hivatás, in Weber, Max: Tanulmányok. (Ford.: Erdélyi Ágnes – Józsa Péter – Lannert Judit – László Géza.) Osiris Kiadó, Budapest, 1998, pp. 156-157.

[12] Elias, Norbert (1939): A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. (Ford.: Berényi Gábor). Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, pp. 684-685.

[13] Elias: op. cit. (1987), 689. p.

[14] Horváth Barna (1937): A jogelmélet vázlata. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2004, pp. 40-41.

[15]Sie übersahen, daß die Existenz eines Staates ein Faktum ist, das durch juristische Deduktion nicht aus der Welt geschafft werden kann.“ Jellinek, Georg (1900): Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 759. p. 1. lj.

[16] Balogh: op. cit. (2011), 119. p.

[17] Schmitt: op. cit. (2002), 8. p.

[18] Kissinger, Henry (2014): Világrend. (Ford.: Kállai Tibor – Pataki Éva). Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, pp. 11-12.

[19] Clausewitz, Carl von (1831): Vom Kriege. Hinterlassenes Werk. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1853, 24. p.

[20] Idézi: Huntington, Samuel P. (1957): A Katona és az Állam. (Ford.: Félix Pál). Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest, 1994, 141. p.

[21] Huntington: op. cit. (1994), 217. p.

[22] Durant, Will: A gondolat hősei. (Ford.: Benedek Marcell). Harmadik kiadás. Dante Kiadás, Budapest, 1931, 333. p.

[23] Durant: op. cit. (1931), pp. 333-334.; Huntington: op. cit. (1994), pp. 218-219.

[24] Huntington: op. cit. (1994), 219. p.

[25] Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma (1651); Behemót, avagy a hosszú parlament (1670 körül, posztumusz publikálva 1682).

[26] A Leviatán metaforáját részletekbe menően elemzi Balogh László Levente: A Leviatán anatómiája, in Balogh László Levente: Az erőszak kritikája. Tanulmányok. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2011, pp. 66-80. A magyar nyelvű szakirodalomból említhető még: Sashalmi Endre: Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben. 1300-1800. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015.

[27] Gombár Csaba: A háborúról és a politikáról, in Gombár Csaba: Írások az államról (1997-2007). Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2009, pp. 269-355. at 287. p.

[28] Ebbe a sorba illeszkedett az 1878. évi, Honduras és Nicaragua közötti bilaterális megállapodás, az 1899. évi hágai békekonferencián elfogadott, a viták békés rendezéséről szóló egyezmény, az 1907. évi Drago-Porter-egyezmény, az 1907. évi újabb hágai egyezmény, az 1913-1914. évi Bryan-szerződések, és így tovább. Az első világháborút követően – a Nemzetek Szövetsége megalapításán túl – releváns fejleménynek bizonyult az 1928-ban tető alá hozott Briand-Kellogg-paktum, az 1933 januárjában megfogalmazott ún. Stimson-doktrína vagy éppen az 1933. évi Saavedra Lamas egyezmény. A részleteket illetően lásd Kajtár Gábor: A nem állami szereplők elleni önvédelem a nemzetközi jogban. ELTE Eötvös Kiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2015, pp. 39-43.

[29] Ráadásul a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya továbbra is elismerte a háborúhoz mint végső eszközhöz való folyamodást, pusztán „akadályokat gördített a háborúkezdés addig ismert klasszikus módszerei felé.” Kecskés Gábor: Néhány gondolat a felelősség történeti fejlődéséről a nemzetközi jogban, in Deli Gergely – Szoboszlai-Kiss Katalin (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére. UNIVERSITAS-GYŐR Nonprofit Kft., Győr, 2013, pp. 258-267. at 259. p.

[30] Schmitt: op cit. (2002), pp. 34-35.

[31] Mussolini, Benito: A fascismus doktrínája. Vallecchi Editore, Firenze, 1935, pp. 28-29.

[32] Davies, Norman: Európa története. (Ford.: Bojtár Endre – Bojtár Péter.) Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 841. p.

[33] Balogh: Állam és erőszak, 123. p. Balogh a dinamika fenntartásával kapcsolatos meglátását a következőkben foglalta össze: „a párt és a különböző mozgalmak szerepe abban nyilvánult meg, hogy a társadalmat képesek voltak állandó mozgásban tartani, és ezzel lehetetlenné tették, hogy a rendszer hosszú távon elbürokratizálódjon, és szabályokhoz vagy rutinokhoz kötődjön. Az ellenséggel folytatott permanens harc, illetve a célok elérhetetlensége képes volt folyamatosan dinamizálni a társadalmat.” [Uo.]

[34] Taylor, A. J. P.: A második világháború képes krónikája. (Ford.: Békés András). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 229. p.

[35] Jessup ezt a meglátását egyébként abban a kontextusban rögzítette, hogy a jog fentebb említett célja egészen addig nem tud teljesülni, amíg létre nem jön a „nemzetközi kormányzat” olyan formája, amelyben a kollektív akarat elsőbbséget élvez a szuverén államok egyéni érdekeivel szemben. “Until the world achieves some form of international government in which a collective will takes precedence over the individual will of the sovereign state, the ultimate function of law is the elimination of force for the solution of human conflicts, will not be fulfilled.” Jessup, Philip C.: A Modern Law of Nations. An Introduction. The Macmillan Company, New York, 1948, 2. p.

Nem szorosan a témánkhoz tartozó kérdés, de érdekességként megemlíthetjük azt a figyelemreméltó momentumot is, hogy a jóléti állam (welfare state) terminusát is a „háborúzó államtól” (warfare state) való világos distinkció igénye hívta életre. William Temple angol érsek ugyanis már a világméretű küzdelem éveiben amellett érvelt, hogy a nemzetiszocialista – és hozzátehetjük, hogy a bolsevik – rezsim háborúra és agresszióra való hajlama, azaz a hatalmi állam konstrukciója szemben áll a demokratikus berendezkedésű államok jólét iránti elkötelezettségével. Lásd Temple, William: Citizen and Churchman. Eyre & Spottiswoode, London, 1941, 35. p

[36] Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya preambuluma. Lásd Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya és a Nemzetközi Bíróság Alapszabályai. Magyar ENSZ Társaság, Budapest, 2008, 6. p.

Megtalálni Ariadné fonalát?

Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016

Az államtudomány a hadtudomány nélkül örökre hiányos [maradna]; a hadtudomány az államtudomány nélkül mindig elveit vesztett [lenne].” [1]

A XXI. század forgatagának sűrűjébe kerülő társadalomtudósok számára – bár a korábbi fősodorba tartozó (neo)liberális gazdaság-, társadalom-és államfelfogás sajnos még mindig komoly „reputációt” könyvelhet el magának – egyre inkább közhelyszerűen hat az a megállapítás, miszerint a globális szabad versenyről és a neoliberális versenyállamról vallott korábbi dogmákat sutba kell vágni, és egy erős, cselekvőképes, a kihívásokra lehetőség szerint hatékonyan reagálni képes állam képét kell (politikai) filozófiánk középpontjába állítani. Igaz ugyan, hogy a „tudomány sántán követi csak a meglévő ifjú tapasztalást”, [2] de a 2008-as válság nyomán előállt konstellációt mind többen és többen tekintik valamiféle trendfordulónak; Stumpf István tanulmánykötete [3] kifejezően foglalja össze a mögöttünk hagyott esztendők nyomán körvonalazódni látszó paradigmaváltást; eszerint az alkotmányos korlátokkal körülbástyázott, de erős – Magyary Zoltán szavaival élve [4] cselekvő – állam került a gondolkodás centrumába. Jól látszik tehát, hogy „sok víz folyt le a Dunán” azóta, hogy a Szovjetunió – és vele a bipoláris világrend – összeomlását követően a liberális világforradalom (Worldwide Liberal Revolution) „egész Földet behálózó” triumfálását ünnepelve valóságos „győzelmi parádét” vezénylő Francis Fukuyama papírra vetette a történelem végéről vallott gondolatait. Az akkoriban tapasztalható „hurráoptimizmus” jegyében talán tartható álláspontnak tűnt annak láttatása, hogy

Gyökeres átalakulás történik, amely közös fejlődési modellt állít valamennyi társadalom elé – röviden: mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna. (…) Talán maga a Történelem is a végéhez ért.” [5]

Az ebből fakadó optimista attitűdöt ekkoriban sokan osztották. A hidegháború lezárultával egy időre teret nyert a demokratikus béke teóriájának gondolata.

A liberális demokratikus köztársaságok, úgy tűnik, nem bocsátkoznak harcba egymással” – írta Michael Doyle. [6]

Megfigyelése szerint a demokratikus berendezkedésű országok ritkábban háborúznak egymással, bár a „demokratikus zónán” kívüli összecsapások gyakorinak tekinthetők.

Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta »Pax Democratiea« hosszú periódusának kezdetén vagyunk” – vélelmezte Plattner. [7]

A „posztjaltai környezet” kezdeti eufóriája azonban hamar elillanni látszott. [8] Minden túlzás nélkül leszögezhetjük, hogy a XXI. század társadalmi kataklizmáktól és anomáliáktól túlterhelt. A „posztbipoláris” nemzetközi erőtérre ugyanis az ingatagság, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitása, az anómiás jelenségek, és a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [9] A szociális bizonytalanság növekedése, az állampolgárok folyamatos megszorításoknak való kitétele, a közösségiség és a szolidaritás gondolatának marginalizálódása, az ökológiai környezet rombolása, a transznacionális bűnözés térnyerése és a 2015 nyarára-őszére szinte a kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság összességében olyan tehetetlenségi nyomatékként hathatnak, amelyek sokak szemében hosszabb időre diszkreditálhatják a liberális demokrácia Fukuyama által korábban exponált értékeit. A tőle elvárt precizitással és szakmai alázattal dolgozó „frontharcos”, Farkas Ádám főhadnagy újonnan megjelent tanulmánykötetében eme negatív fejleményeket a következő, plasztikus mondatokban foglalja össze:

Korunk államai és társadalmai elvitathatatlanul egy több frontos védekezési helyzetbe kényszerültek. Ebben a szituációban a frontok száma egyik napról a másikra gyarapodik, ahogy ezt az elmúlt két évben egyre intenzívebben érezhetjük. Ukrajnától, a kibertámadásokon és az Iszlám Államon át, egészen a számos biztonsági kihívással összefonódó migrációs krízisig egymás után nyílnak meg a frontok, melyekkel szemben az államnak helyt kell állnia, és amelyekhez nem csak a saját rendszerét, de a kor megítélését is kritikai éllel kell újragondolni.” [10]

Problémáink horizontján azonban mindezen túl tudományos jellegű anomália is feltűnik. Alapvető hiátusként jelenik meg ugyanis, hogy

a mai magyar jogi gondolkodás kerüli az állam fegyveres védelmének, fegyveres kényszer-és erőszakintézményeinek elméleti és történeti alapkérdéseit, legfeljebb esetenként kapargatja meg azok felszínét, miközben Nyugaton a katonai és (nemzet)biztonsági jog is jó ideje felível a tudomány és az oktatás berkeiben. Ez pedig nem jelent egyebet, mint azt, hogy ismereteinkből jórészt hiányzik az állam egyik megkerülhetetlen és szükségképpeni fogalmi, létérti elemének beható ismerete, s vele nemzeti jogtörténetünk egy kulcsfontosságú momentuma, ami egyben a béke és biztonság jövőbeni megkerülhetetlen alapja is.[11]

E hiányosságok kiküszöbölésére és pótlására elemi szükség van egy olyan – mint már korábban jeleztünk, temérdek bizonytalansági faktorral terhes – időszakban, melyben különös jelentőségre tesz szert az államtudomány kereteinek kialakítása, és az államtudomány képviselőinek együttműködése az állam egyes aspektusait behatóan fürkésző jogtudomány, politológia, szociológia, közgazdaságtan, rendészettudomány és hadtudomány illusztris alakjaival. [12] Farkas Ádám vállalt „missziója” ezt a reménybeli kooperációt egyrészt a tágabb értelemben vett jogtudomány, másrészt pedig a hadtudomány pozíciójából kiindulva teheti sikeresebbé. Erre az alkotmányjog és a jogtörténet terrénumában szerzett ismeretei mellett a védelmi jog, a honvédelmi jog és a katonai jog terén szerzett jártassága is „predesztinálja”.

Farkas Ádám küldetése a kor-és kórtünetek diagnosztizálásán túl azért is sikerrel járhat, mert azokra nézve konkrét terápiás javaslatokat is kínál. Így nem csak az állam és a fegyveres erőszak történelmi összefonódásáról, a fegyveres erőszak állam-és jogtani kérdéseinek tisztázásáról, vagy a totális állam – totális háború – totális védelem aspektusairól vetett papírra értékes gondolatokat, de az új típusú biztonsági kihívásokra reflektálva még egzakt tételes jogi – az Alaptörvényt és több sarkalatos törvényt érintő, de lege ferenda jellegű – javaslatokkal is előrukkolt. A szemléletváltást védelmi aspektusban! című tanulmány utolsó előtti fejezetében (A kontrollrendszer megújításának és a fegyveres védelem reformjának egyes lehetséges irányai) ugyanis alapvetően újító jellegű, de a jogtörténeti hagyományokat is szem előtt tartó javallatokat tett. Ezek az alábbi témaköröket érintik: az államfő kontroll jogosítványainak és szerepkörének újragondolása és megerősítése; a fegyveres védelmi szervek megnevezésének, rendeltetésének újragondolása és ezen szervek egymással való közreműködése közös szabályainak alkotmányos rendezése; a katonai műveletekben való részvétellel kapcsolatos döntési jogkörök súlyozásának átalakítása; a különleges jogrendi szabályozás kiegészítése; a katonai büntetőjog és az igazságszolgáltatás szervezetének és szabályozásának reformja. [13]

A szerző okkal remélheti, hogy munkája elgondolkodtatja annak olvasóit, mi több, számos-számtalan tudományos jellegű vitát inspirál. A katonai vonatkozásokat illetően laikus „polgári egyénként” úgy látom, hogy Farkas Ádám személye az Ariadné-fonalat meglelve immáron kétségtelenül  megfelel a Napóleon által önjellemzés gyanánt adott bonmotnak:

Ritkán kellett magamnak is kardot rántanom, mert a csatáimat nem a fegyvereimmel, hanem a szememmel nyertem meg.” [14]

[1]Eine Staatswissenschaft ohne Lehre vom Heerwesen ist ewig unvollständig; eine Lehre von Heerwesen ohne Staatswissenschaft ist stets principlos.” Stein, Lorenz von: Die Lehre vom Heerwesen. Als Theil der Staatswissenschaft. Verlag der I. G. Cotta’schen Buchhandlung, Stuttgart, 1872, 3. p.

[2] Madách Imre: Az ember tragédiája. Tizenkettedik szín. Alexander Bernát (szerk.): Madách Imre munkái. Franklin-Társulat, Budapest, 1904, 155. p.

[3] Stumpf István: Erős állam – alkotmányos korlátok. Századvég Kiadó, Budapest, 2014

[4] Lásd például Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. század államában. A magyar közigazgatás szervezete, működése és jogi rendje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942

[5] Fukuyama, Francis: The End of the History and the Last Man. The Free Press, New York, 1992, 51. p.

[6] Doyle, Michael W.: Michael Doyle on the Democratic Peace – Again, in Brown, Michael E. – Lynn-Jones, Sean M. – Miller, Steven E. (eds.): Debating the Democratic Peace. The MIT Press, London, 1996, pp. 364-373. at. 364. p.

[7] Plattner, Marc F.: The Democratic Moment, in Diamond, Larry – Plattner, Mark F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. John Hopkins University Press, Baltimore, 1993, 32. p.

[8] A “posztjaltai környezet” kezdeti eufóriájával kapcsolatos kritikára nézve lásd Farkas Ádám: Tenni vagy tettetni? Gondolatok az európai biztonság-és védelempolitika védelemgazdasági vonatkozásáról, in Hadtudomány, XXIV. évfolyam, 1. elektronikus szám (2014), pp. 16-29., különösen pp. 17-21.; Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban, in Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), pp. 800-813.

[9] Vesd össze Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban, in Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), pp. 800-813.

[10] Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. Avagy gondolatok a kortárs biztonsági kihívásokról Carl Schmitt elméleti rendszerének alapul vételével, in Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 130. p.

[11] Farkas Ádám: A szerző előszava, in Farkas: op. cit. (2016), 5. p.

A hiányosságok pótlása végett persze néha elegendő lenne annyi is, ha vennénk a fáradságot arra, hogy górcső alá vesszük az államtudomány hazai története emblematikus képviselőinek munkásságát. Ebben a körben most csak – az államtudományi szempontból – méltatlanul elhanyagolt Kautz Gyula gondolataira hívnám fel a figyelmet: „az államczélok legfontosabbikát s ugyanazért a kormányzati politika feladatai közt is első vonalban álló ügyet az állam önálló létezésének, (országos körülhatároltságában való) sértetlenségének s békés fejlődésének biztosítása (illetve fenntartása) képezi. Szükséges lesz e szerint mindazon eszközöket megszerezni és mindazon intézményeket megvalósítani, melyek e czél elérésére vezetnek, illetőleg arra szolgálók, hogy egy nemzet más nemzetekkel szemben államot alkotó független közületként szerepelhessen, s egyidejűleg minden akár területi épségének vagy jogállásának csorbítására, akár a belső nyugalom erőszakos megzavartatására irányuló támadásokat visszatorolhasson.” Kautz Gyula: A politikai tudomány kézikönyve. Második, teljesen átdolgozott kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 40. p.

[12] Bővebben lásd Kaiser Tamás: Az államtudományok helye a társadalomtudományok rendszerében, in Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/1. szám

[13] Farkas: op. cit. (2016), pp. 186-193.

[14] Napóleon: Az uralkodás művészete. (Ford., szerk.: Takács M. József.) Helikon Kiadó, Budapest, 2015, 18. p.

(Arab) tavaszi szél árvizet áraszt

Mese nincs, válság van. Ekként lehetne összefoglalni a bennem most dúló impressziókat; és most még véletlenül sem az egykor szebb napokat látott MDF végső megbokrosodásának szimptómáit – és ezáltal végső marginalizálódását – mindenki számára nyilvánvalóvá tevő, 6-7 esztendővel ezelőtt a közterületen feltűnő plakátok szlogenjére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy miközben a nemsokára debütáló Parlamenti Szemle első számába szánt, a Carl Schmitt és Hans Kelsen parlamentarizmussal kapcsolatos vitáit taglaló tanulmányomat fogalmaztam, az alábbiakat vetettem papírra (azaz tápláltam be a szövegszerkesztőbe):

A XXI. század elejéről visszatekintve megállapítható, hogy amint Dantét végigkísérte Vergilius a Túlvilágon, úgy az emberiség történetét is folyamatosan végigkísérik – és napjainkban is jellemzik – a különböző válságszimptómák. Dienes László 1926-ban Kolozsvárott kelt szavait ezért – tértől és időtől függetlenül – ma is orientálónak és aktuálisnak tartjuk: „Korunk gondolkodása, akárhová nyúl, mindenütt problémát talál. (…) Nyúljunk bármihez, a legkisebbhez vagy a legnagyobbhoz, problémává válik kezünkben minden. Olyanok vagyunk, mint a görög monda Midás királya, akinek pénzsóvár kívánságát túlságosan meghallgatta az ég, s minden arannyá vált kezében, amihez ért. Úgy vagyunk mi is. Mintha értelmünket megátkozta volna egy Isten, hogy minden, amihez hozzányúlunk, apró darabokra hulljon szét, amelyeket egészbe összeforrasztani azután többé soha ne tudjunk.[1]

[1] Dienes László: „Beköszöntő”, in Korunk, 1. évfolyam, 1. szám (1926), 1. p.

Ez két nappal azután történt, hogy a kezeimbe került Bordás Mária legújabb monográfiája [Iszlám kalifátus a 21. században (?) Az állami hatékonyság kérdései a Közel-Keleten és Afrikában. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2015], – amely ezzel hivatalosan fel is került a közeljövőben elolvasandó könyvek lajstromára -, és fél órával azelőtt, hogy elolvastam a Sayfo Omar által a Demokratába publikált, és a Mandiner jóvoltából az információs szupersztráda szélesebb olvasóközönsége számára is hozzáférhetővé tett gondolatait az arab tavaszt követő iszlamista tél [Rostoványi Zsolt: Az „arab tavasz” hatása a Közel-Kelet geopolitikai térképének újrarendeződésére, in Külügyi Szemle, 11. évfolyam, 1. szám, (2012), pp. 44-71.] egyes aspektusairól.

S hogy ne érjen az a vád, miszerint csak a saját írásaimmal teszek eleget a bloggal szemben jogosan támasztott „up-to-date” igényeknek, az alábbiakban a reblogolás adta lehetőségeket is kamatoztatva bocsátom vitára a részben szír származású Közel-Kelet szakértő magvas gondolatait.

Öt évvel a télbe forduló arab tavasz után a közel-keleti és észak-afrikai társadalmakban általánossá vált az apátia és a demokrácia ideájából való kiábrándultság. Az állapotokat mutatja az is, hogy az arab tavasz egyetlen sikeres országából, Tunéziából csatlakoztak a legtöbben az Iszlám Államhoz. A mesterséges arab nemzetállamok bukása (Egyiptom kivétel) immár tény. Líbiában és Jemenben mára kilátástalannak látszik az országok törzsi és felekezeti határokon átívelő újraegyesítése. A Szíria és Irak határait 1916-ban megrajzoló Sykes-Picot egyezmény ugyancsak megbukott. A helyzetet tovább nehezíti a térség két középhatalma, Irán és Szaúd-Arábia, amelyek a felekezeti ellentéteket kihasználva, azokra ráerősítve támogatják a Jemenben, Szíriában és Irakban harcolókat. Közben az Iszlám Állam ősi közösségeket űzött el lakóhelyeikről.

Arab-spring-caricature

Öt évvel az arab tavasz után Oroszország minden korábbinál nagyobb befolyást szerez a Közel-Keleten, melyről szép lassan kiszorulnak a hagyományos játékosok, Európa és az Egyesült Államok. Öt évvel az arab tavasz után Törökország neo-oszmán politikája is elbukott. Recep Tayyip Erdogan elnök, aki az etnikai hovatartozást háttérbe szorítva, vallási alapon próbálta integrálni hazája kurdjait, most politikájának újragondolására kényszerül, és nem kizárt, hogy részlegesen visszatér a nacionalista, kemalista hagyományokhoz, ezzel biztosítva politikai túlélését.

Öt évvel az arab tavasz után az Európai Unió repedezik. Az Európára zúduló migránsáradat bebizonyította, hogy a közösség nem képes egységesen fellépni baj esetén. A nemzetek közti szolidaritás hanyatlik, a nacionalizmusok újraéledése pedig hosszú távon formálja át az öreg kontinens arculatát. A migránskrízis azt is bebizonyította, hogy Európa nem számíthat oly mértékben az Egyesült Államokra, mint régen, mely fél évszázadon át biztonságának záloga volt. Hogy megérte-e? Hogy hasznos volt-e az arab tavasz a térség és a világ számára? Aligha. Azonban elkerülhetetlen volt. És most mindannyiunknak szembe kell nézni a következményekkel.”

Tovább gondolva a bejegyzés elején megkezdett MDF-es hasonlatot: talán ne tetszettek volna (a Közel-Keleten) forradalmat csinálni…

Balgaságok máglyája

Gyökeres átalakulás történik, amely közös fejlődési modellt állít valamennyi társadalom elé – röviden: mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna. (…) Talán maga a Történelem is a végéhez ért.” (Fukuyama, Francis: The End of the History. The Free Press, New York, 1992, 51. p.)

Francis Fukuyama optimista attitűdjét az 1989-1990-es változások, a szocializmus “végzetes önhittsége” [1] dominálta (a kapitalizmushoz képest konkurens és alternatív) társadalomszervezési kísérlet látványos összeomlása nyomán sokan osztották. A hidegháború lezárulásával egy időre teret nyert a demokratikus béke teóriájának gondolata. „A liberális demokratikus köztársaságok, úgy tűnik, nem bocsátkoznak harcba egymással” – írta Michael Doyle. [2] Megfigyelése szerint a demokratikus berendezkedésű országok ritkábban háborúznak egymással, bár a „demokratikus zónán” kívüli összecsapások azért gyakorinak tekinthetők. „Egy békés demokratikus hegemónia, egyfajta »Pax Democratiea« hosszú periódusának kezdetén vagyunk” – vélelmezte Plattner.[3]

Karl Popper nyitott (más fordításban: nyílt) társadalomról 1945-ben kelt elgondolásai [4]  ekkortól kezdve már-már a dogmává merevedés ódiumával fenyegettek. Akárcsak a liberálisok részéről a “nyitott társadalom ellenségeivel” szemben szított gyűlölet, mely az “1984-es” orwelli látomásokat ebben a vonatkozásban szinte varázsütés-szerűen alkalmazta – bár 2 percre egyáltalán nem redukálta, mert az “ellenségekkel” szemben táplált gyűlölet napjainkig fűti a liberalizmus keményvonalas képviselőit. (Ráadásul, hogy a hihetetlen vehemenciával végrehajtott letámadás valóban teljes pályásnak minősülhessen, a nyitott társadalom ellenségeit a jogállamiság és a joguralom értékei ellen törő, zsarnoki hajlamú személyiségekként tüntetik fel.) Carl Schmitt szavaival élve:

Ezek után érthető, hogy mindenféle propagandista és ügyvéd szívesen használja ezt [ti. a jogállam] szót, hisz így a jogállam ellenségeként hozhatja rossz hírbe ellenfeleit. Az ő jogállamukról és az ő jogfogalmukról szól a mondás: a jog azonban előnyös legyen: »olyan, amit én és atyámfiai dicsőítünk.« [5]

Ez a kurzus – miközben tehát azt tanította, hogy a “világpolgárság” állapotával a béke Belle Époque-ja köszöntött az emberiségre, valamiféle kanti értelemben vett Örök Béke  [6] – tehát az érvelése során ugyanolyan barát-ellenség “bináris kóddal” tudott csak dolgozni, mint a társadalom konfliktusos volta mellett argumentálók, csak az ellenséget éppen a “retrográdok” soraiban találta meg, legyenek azok a vágyott béke elérése ellenében ható konzervatívok, nacionalisták, szocialisták. [Erre a momentumra hivatkozva szokták volt a liberális felfogás kérlelhetetlen kritikusai mondani: a liberálisokkal nem az a legnagyobb baj, hogy elfogadóak, hanem az, hogy kirekesztőek.]

Angela Merkel wir schaffen das

Az 1989-es változások révén végre elért – vagyis inkább elérni vélt – pacifikus állapotokat a (neo)liberális szentség korában megkérdőjelezni tehát egy negyed századon keresztül megbocsáthatatlan “blaszfémiának” minősült. Az olyan bestsellerek, mint A civilizációk összecsapása [7] szerzői legalábbis cselekvőképességüket vesztett mániákusokká degradálódtak a mainstream liberális véleményformálók, misszionáriusok és apologéták körében. A 2001-es terrortámadás és az új típusú biztonsági fenyegetések sokkja aztán rést ütött ezen a pajzson, és a politikusok mellett a társadalomtudományi kutatás művelői is “észbe kaptak” – bár olybá tűnt, mintha ez a “felocsúdás” a vén Európának az Örök Béke illúziójába vetett hitét érintetlenül hagyta volna. Carl Schmitt 1932-ben ugyan óva intett attól, hogy a “barát-ellenség” logikája uralta felfogást a politikai terrénumában bárki “sutba vágja”, Európa inkább füldugót helyezett a fülébe, nehogy a világ zaját meghallja. A 2004-es madridi “véres csütörtököt” követően a füldugó zajfelfogó hatása után veszített erejéből, de még mintha mindig “strapaállónak” bizonyult volna. Egészen 2015-ig , amikor is a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért januári támadást követően a migránsok tömeges Európába áramlását kihasználó terroristák ismételten véres merényleteket hajtottak végre Párizsban.

Vigyázó szemünket Batsányi intelmeit aktualizálva érdemes ismét Párizsra vetnünk, ahol a béke, a szabadság és a biztonság illúziója, a “történelem végéről” vallott naiv pacifista elgondolás, illetve a multikulturalitás mint a “létező világok legjobbika” elképzelés kártyavárként omlott össze, méghozzá elég látványosan. Borsos árat fizettünk azért, mert azt hittük, hogy ha valamiféle “boldog békeidők” stencillel ellátott elefántcsonttoronyba vonulunk, akkor védve vagyunk a világ igazságtalanságaival szemben, és az elföldeltnek hitt történelem majd nem szakítja ránk az ajtót, és nem lép jól a tyúkszemünkre – egészen addig ismételve támadásait, amíg felocsúdunk végre a tetszhalott állapotból. Ideje volna észhez térni, amíg még nem késő, ugyanis 

 tévedés volna azt hinni, hogy valamely egyedülálló nép az egész világhoz intézett barátsági nyilatkozatával, vagy azáltal, hogy önként lefegyverzi magát, kiküszöböli a barát és ellenség megkülönböztetést. A világ ily módon nem depolitizálható, és nem helyezhető a tiszta erkölcsiség, a tiszta jogiasság vagy a tiszta gazdaságiasság állapotába. (…) Balgaság volna azt hinni, hogy egy védtelen népnek már csak barátai vannak, és az is félresikerült számítás, hogy az ellenséget talán meg lehetne hatni az ellenállás hiányával. (…) még sokkal kevésbé tudná egy nép a politikai döntésekről való lemondással az emberiség tiszta erkölcsi vagy tiszta gazdasági állapotát előidézni. A politikai azzal még nem tűnik el a világból, hogy egy népnek nincs ereje vagy akarata a politikai szférájában való kitartásra. Ekkor csupán egy gyenge nép tűnik el.” [8]

Ugye senki sem szeretné, hogy az Iszlám Állam vagy bármely más terrorszervezet inkvizítorai a balgaság máglyáján elégetve számolják fel az európai civilizációt és kultúrát?! Még talán Bundeskanzler Werner Faymann, Elsa Koester, Szigetvári Viktor és Papp Réka Kinga sem.

[1] Hayek, Friedrich August: The Fatal Conceit: The Errors of Socialism. William Warren Bartley – Routledge, London, 1988

[2] Doyle, Michael W.: Michael Doyle on the Democratic Peace – Again, in Brown, Michael E. – Lynn-Jones, Sean M. – Miller, Steven E. (eds.): Debating the Democratic Peace. The MIT Press, London, 1996, pp. 364-373. at. 364. p.

[3] Plattner, Marc F.: The Democratic Moment, in Diamond, Larry – Plattner, Mark F. (eds.): The Global Resurgence of Democracy. John Hopkins University Press, Baltimore, 1993, 32. p.

A “posztjaltai környezet” kezdeti eufóriájával kapcsolatos kritikára nézve lásd Farkas Ádám: Tenni vagy tettetni? Gondolatok az európai biztonság-és védelempolitika védelemgazdasági vonatkozásáról, in Hadtudomány, XXIV. évfolyam, 1. elektronikus szám (2014), pp. 16-29., különösen pp. 17-21.

[4] Popper, Karl: The Open Society and its Enemies. The Spell of Plato. George Routledge & Sons, Ltd., London, 1945. Popper ebben a munkájában két társadalmi ideált állított egymással szembe: a “törzsi szemléletet” közvetítő, “organikus államfelfogást” piedesztálra emelő zárt, valamint az individualizmus, az egyéni döntés, a versenyszellem és a civilizáció “hívószavaival” körülírható nyitott társadalmakat.

[5] Schmitt, Carl (1932): Legalitás és legitimitás. Attraktor Kft., Máriabesnyő – Gödöllő, 2006, 20. p.

[6] Kant, Immanuel: Zum ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. Frankfurt-Leipzig, 1796

[7] Huntington, Samuel P.: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. Simon & Schuster, New York, 1996

[8] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, pp. 35-36

Alliyyah Gyodaországban, avagy a migránskérdésről szakszerűen

A legkésőbb 2015 nyarára rendkívül akuttá váló ún. migránshelyzet mára igazi tematizáló jelenséggé vált a politikai-közéleti disputák és az “ártatlan kávéházi beszélgetések” szituációit tekintve (a tízmillió futball-és politika-szakértő országában ez talán nem is olyan meglepő fordulat). A “man at the street” óhatatlanul “részleges és szubjektív” szférája mellett természetszerűleg a tudomány képviselői is törekednek a tudományos alrendszer diskurzusainak területére adaptálva feldolgozni a jelenség hátterében “megbújó” társadalmi folyamatokat. Egyesek igyekeznek az olyan klasszikussá nemesedett munkákban világgá kürtölt “kasszandrai jóslatokat” leporolni és aktualizálni, mint amilyet például Samuel Huntington fogalmazott meg a Civilizációk összecsapásában, míg a “vérmesebbek” amolyan igazi “társadalmi mérnökösködést” és futurológiát mívelve próbálnak meg különböző prognózisokba bocsátkozni a probléma lehetséges kifutását illetően.  [A tudományos “univerzum” vonatkozásában például nemrég látott napvilágot Lauren M. McLaren munkája, (Immigration and Perceptions of National Political Systems in Europe. Oxford University Press, Oxford, 2015), a politikai zsurnalisztikát jobban kedvelők számára pedig Udo Ulfkotte német oknyomozó újságíró könyve (A menekültipar. Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból) csempészhet néhány boldog órát a szürke hétköznapok monotonitásába.]

Igazi sikerrel kecsegtetett hát a Győri Egyetemi Lelkészség és a Kortárs Kapcsolatok Misszió “koprodukciójában” szervezett “migrációs fórum” (Migráció egyházi és biztonságpolitikai szempontból) is, amelyen Fischl Vilmos evangélikus lelkész és Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő a várakozásoknak megfelelően telt ház előtt oszthatta meg gondolatait a nagyérdeművel. Nógrádi húsz perces műfajt gyarapító előadása az idő rövidsége ellenére is átfogó képet szolgáltatott a napjainkban egyre relevánsabbá terebélyesedő, biztonságpolitikai és geopolitikai aspektusokat egyaránt átfogó migrációs problémát illetően.

Nógrádi előadását a három globális szereplő (Amerikai Egyesült Államok, Oroszországi Föderáció, Kínai Népköztársaság) stratégiai érdekeinek felsorolásával kezdte. Mint az napjainkra (többek között Francis Fukuyama és Fareed Zakaria írásainak is köszönhetően) ismertté vált, a bipoláris világrend felbomlását követően egyedüli szuperhatalommá avanzsálódó USA hegemóniája egyértelműen határaiba ütközött, és a világrend az unipolaritás felől a “multipolaritás” irányába kezd elmozdulni, ahol a West and the Rest érdekei által diktált különböző stratégiák fogják keresztül-kasul szőni glóbuszunkat. (Mint azt Nógrádi is kiemelte, természetesen az USA számára sem az a kulcskérdés, hogy pár esztendőn vagy évtizeden belül “leelőzi-e” Kína a bruttó GDP tekintetében, hiszen ezt az óceán másik felén sokkal inkább presztízsveszteségként értékelnék, semmint irreverzibilis “nemzethalálként”.) Kína a regionális nagyhatalmi szerepkörből kinőve immáron egyértelműen a globális értelemben vett “nagyfiúk” klubjához szeretne tartozni, és a “háború vagy béke” dilemmáját illetően egyelőre még a béke mellett teszi le voksát, de ez az egyelőre még szerencsés konstelláció akár éveken belül is megváltozhat, ami elősegítheti a “sárkány”  Szibériával vagy akár Japánnal kapcsolatos “hezitálásának” negatív outputját is.  Az Oroszországi Föderáció pedig a “történelem végéről” zengett liberális ódákat és patetikus szólamokat letörve bizonyította be a Krím-félsziget kapcsán, hogy Clausewitz örök érvényű szavai mára sem vesztették hatályukat: a háború valójában nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.  (Der Krieg ist eine bloße Forsetzung der Politik mit anderen Mitteln. Clausewitz, Carl von: Vom Kriege: Hinterlassenes Werk. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1853, 24. p.)

A többi játékoshoz képest a gyakran még mindig a “világ csendőreként” emlegetett USA érdekei sokkal nagyobb plénum előtt manifesztálódtak (ha úgy tetszik, az amerikai érdekeknek a többiek elé tárása kevésbé cizellált, a többiekéhez viszonyítva nyersebben megfogalmazott, az olyan elnökök regnálása idején pedig, mint amilyen az ifjabbik Bush volt, egyenesen triviális – v. ö a “gonosz tengelye” fordulattal). Az “arab tavasz” feletti bábáskodás során a “jenkik” a térség demokratizálását tűzték ki célul, majd (miután Afganisztánhoz és Irakhoz hasonlóan a szíriai “projekt” is csődöt mondott, azaz destabilizációhoz vezetett, és az al-Kaidához képest sokkal nagyobb veszélyforrást jelentő ún. Iszlám Állam is egyre jelentékenyebb aktorrá kezdett válni), másoktól várta – és várja – el a krízis kezelését és rendezését. Hol Irakra kívánta hárítani az ISIS-hadállások felszámolásának korántsem hálás feladatát, hol a kurdokat bátorította a fellépésre, hol a “mérsékeltként” aposztrofált szír ellenzéki felkelőktől várta a “megváltást”. Eközben az Iszlám Állam egy Marokkótól Indonéziáig ívelő “kalifátus” ki-és felépítését tűzte ki célul, emellett a hűségeskük által  is “legitimáltan” sikeresen helyezett alárendelt pozícióba más terrorszervezeteket (ennek legismertebb példája a Boko Haram esete), és a migrációs hullámot “meglovagolva” Európa-szerte épített ki olyan sejteket, amelyek bármikor készen állnak az Európát destabilizálni igyekvő terrorcselekmények végrehajtására. (Nógrádi György adatsora szerint míg az al-Kaidának vagy száz híve volt Németországban, addig az Iszlám Állam oldalán már most 740 Németországból rekrutálódó “harcos” tevékenykedik; ebből mintegy 240 már vissza is érkezett, és mintegy fele az arab térségben valamilyen terrorcselekményt vitt véghez.)

A “félkarú óriás” benyomását keltő Európai Unió (Angela Merkel szíriai menekülteket invitáló szavai után felocsúdva, de a tűzoltáshoz szükséges eszközöket még mindig nem találva) eközben Törökországtól várja az útnak indult migránsáradat feltartóztatását, ezzel is bizonyítva, hogy egy alapvetően gazdasági típusú integráció milyen mértékben cselekvőképtelen egy összeurópai szintű biztonságpolitikai kihívással szemben. (Mert az Afrikai Unióval könnyen dűlőre lehet jutni: az EU által nyújtott pénzügyi támogatás fejében,  és egy éves kvótát meghatározva tető alá hozható egy olyan megállapodás, amelynek értelmében a “gazdasági migránsokat” vissza lehet toloncolni a “küldő országba”, de az ázsiai térség – amelynek “csak” egyik legneuralgikusabb pontja Szíria, már más lapra tartozik.) Törökország ugyanis a területén tartózkodó 2-2,5 millió menekült határain belül tartásáért cserébe nem csak tetemes pénzt igényel – a mintegy 300 milliárd eurós tartozása elengedésével kombináltan -, de a török állampolgárokat “sújtó” vízum eltörlését, valamint az ország felvételét is az Európai Unióba. A “fiskális vonzatokat” illetően az európai fél könnyedén nyitja ki ugyan a bukszáját, de a második és a harmadik kérdésben már korántsem borítékolható konszenzuális megállapodás.

Az EU külső határainak török – és görög – védelmére tehát nem lehet apellálni, és egyelőre az EU28 által kidolgozott közös stratégia is illúzórikusnak tűnik. “Nyugaton” a helyzet nemhogy nem változatlan, de napról napra katasztrofálisabb (a szír gócpont mellett nemsokára útnak indulhatnak az afganisztáni és jemeni  tömegek is, talán újabb láncreakciót indítva el ezzel). A legideálisabb – ti. a kollektív európai – megoldás  kidolgozása és kivitelezése hiányában azonban maradnak a nemzeti válaszok: a magyarok után immáron a szlovének, horvátok, sőt osztrákok által is favorizált “gyorstelepítésű drótakadályok” (gyodák) és kerítések. Az “európai erőd” sáncait tehát – olybá tűnik – a Gyodaországok  fogják megerősíteni.

A rossz tanuló felel, avagy a bukott államok problémájának aktuális kérdései

Az alábbi tanulmány a 2015. május 15-én Győrött, Az államok patológiája című konferencián elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata, amely 2015. július 7-én dr. Farkas Ádám blogján is megjelent. A tanulmány teljes egészében várhatóan a Jog, Állam, Politika című folyóirat 2015/4. számában jelenik meg.

I. A „jó tanuló” attribútumai

Az államelmélet művelői számára egyértelmű, hogy a legitim uralom és az állami autoritás egyik elengedhetetlen feltétele az állampolgárok lojalitása, amit elsősorban a biztonság szavatolása képes megalapozni.  Ezt már Thomas Hobbes is világosan látta, ezért is fogalmazhatott úgy a Leviatán című munkájában, hogy az állam végső soron

az a halandó Isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük.”[1]

A modern értelemben vett állam legfontosabb kötelezettsége éppen ezért az állam polgárai felé a közrend és a közbiztonság garantálása, a béke fenntartása lett. A Leviatánnak kordában kell tartania a polgárokat, és a szankció kilátásba helyezésével a megállapodások teljesítésére, továbbá a természeti törvények betartására kell szorítania őket.

Az 1648. évi vesztfáliai egyezségtől kezdődően a belpolitika ideális értelemben egy centralizált, integrált területet („nemzetállamot”) átfogó hatókörű jelenséggé vált, ahol is a kormányzat monopóliummal rendelkezik a társadalmi ellenőrzés eszközei felett (az erőszak monopolizálása, a hadsereg és a diplomácia feletti rendelkezés, a szerződéskötések ellenőrzése).[2] A modern állam szuverenitása ebben a formájában egy megkülönböztetett politikai igényt jelent: azt, hogy egy meghatározott terület felett kizárólagos ellenőrzés érvényesüljön, azaz hogy a terület felett gyakorolt uralom politikai és jogi dimenziót is nyerjen. A territorialitás elvéből vezethető le, hogy az állam egzakt határain belül korlátlan erőszak-monopóliumot gyakorol. Nem véletlenül állapíthatta meg tehát Max Weber, hogy

„a modern államot szociológiailag végső soron csak azzal a sajátos eszközével definiálhatjuk, mely minden politikai szervezet jellemzője: a fizikai erőszakkal. (…) Ma (…) egyedül az állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területe belül (…) a legitim fizikai erőszak monopóliumára sikerrel tart igényt.”[3]

A modern államokkal szemben tehát alapvető elvárásként tételeződik, hogy – a hatalomgyakorlás demokratikus eszközök útján történő korlátozásának tiszteletben tartása és biztosítása mellett – kellően központosítottak és erősek legyen.

II. A „rossz tanulókkal” kapcsolatos probléma, a „rossz tanulók” típusai és főbb rekvizitumai

Éppen ez a momentum, ti. a centralizáció teljes hiánya az, ami a „bukottként” elkönyvelt államok sikertelenségének legfőbb oka. A gyenge, működésképtelen államok kifejezésen a szakirodalomban általában véve azt a jelenséget értik, amikor felbomlik az állami struktúra, instabillá válik a politikai és a jogrend. Az állam nem tudja érvényesíteni legfontosabb jogosítványát: territoriális hatalmát, mert képtelen felügyeletet gyakorolni területe egy része – vagy akár egésze – felett, ezért értelemszerűen az erőszak-alkalmazás lehetősége felett sem képes – legalábbis teljes mértékben – diszponálni. Ez olyan – a hatósági kontroll alól „kiszabaduló” – entitások megerősödéséhez vezethet, mint a különböző terrorista szervezetek, szervezett bűnözői csoportok, hadurak vagy klánok, drogkartellek, és így tovább. A kormányzat emellett nagyon gyakran az állampolgári lojalitás,következésképpen a legitimitás fenntartására is képtelennek bizonyul, hiszen a közrend és közbiztonság fenntartása mellett az állam polgárai számára alapvető közjavak előállítására, illetve közszolgáltatások nyújtására sem rendelkezik kellő potenciállal.[4]

A gyenge vagy egyenesen elbukott államok léte égető problémaként jelenik meg a XXI. század társadalmi kataklizmákkal és anomáliákkal egyébként is bőven terhelt világában. Egy olyan nemzetközi erőtérbe ágyazódik be ugyanis a bukott államok problematikája, amelyre az ingatagság, az integrációk instabilitása, a különböző anómiás jelenségek és a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. A probléma az ezredfordulót követően a társadalomtudományi kutatás számára is világossá vált: a 2001. szeptember 11-i események sokkja arra (is) sarkallta a kutatókat, hogy kiemelt figyelmet fordítsanak az államkudarcok okaira, következményeire, illetve a probléma kezelésére.

A gyenge államiság terminusa persze egy átfogóbb kategóriát takar, ugyanis az „erőtlenségi” skálán mind az angolszász, mind a kontinentális (elsősorban német) vizsgálatok három fokozatot különítenek el.  Rotberg több munkájában is erős, illetve gyenge államok között különböztetettt, és a klasszikussá vált felosztása a gyenge államiság további fokozataiként a gyenge-, (weak), a bukott vagy kudarcos-, (failed), valamint az összeomlott államokat (collapsed states) nevezte meg.[5] A gyenge jelzővel az olyan államok illethetőek, amelyek valamilyen veszélynek vannak kitéve és ennek következtében könnyűszerrel „dőlhetnek meg”. Rotberg a gyenge államok kialakulásának okaként a végletekig feszített belső ellentéteket, a társadalmi törésvonalakat, valamint a despotikus (vagy despotikus karakterjegyeket mutató) kormányzat létét nevezte meg. Az ilyen államokat általában véve a hanyatló, romló, nem megfelelő színvonalú közszolgáltatások (negatív egészségügyi és oktatási állapotok), valamint a korrupció magas foka jellemzik. A gyenge államok gyakran „kallódnak el” visszafordíthatatlanul, előre vetítve ezzel későbbi bukásukat, hanyatlásukat. A kudarcos vagy bukott államok jellemzői az elhúzódó, eszkalálódó fegyveres konfliktusok, a gyenge intézmények, a demokratikus vita hiánya, a népesség megosztottsága és polarizáltsága, az államterület feletti kormányzati uralom elveszítése, a romló gazdasági mutatók, és a bűnözői tevékenység intenzívvé válása. Az ilyen államok azonban még nem végérvényesen „likvidálódnak”, hiszen hatékony külső segítséggel, beavatkozással akár még stabilizálhatóak is. Amennyiben azonban a diagnózist követő problémakezelés eredménytelennek bizonyul – a remélt pozitív fordulat elmarad –, az állam végérvényesenösszeomlik. Bár ez előfordulási arányát tekintve ritka és extrém szcenárió, mégsem minősíthető teljesen elképzelhetetlennek (itt elég csak Szomália esetére gondolnunk). Az összeomlott állam vonatkozásában már egyáltalán nem találkozunk az állam területe felett valamilyen szintű kontrollt gyakorolni képes kormányzattal; a politikai javak biztosítása és a közszolgáltatások nyújtása teljesen elmarad, az igazságszolgáltatás nem megoldott, és a lakosság védelme sem biztosított. Az ilyen államok kapcsán gyakran fogalmazzák meg azt a sommás ítéletet, hogy azok lényegében csak földrajzi értelemben léteznek.

III. A bukáshoz vezető okok

Az állami működésképtelenségnek számos oka ismert. A működésképtelenség, a „bukás” egyik fontos eredője az adott állam létrejöttének körülményeitől függ. Az afrikai országok kapcsán például közismert tény, hogy nem csak a politikai határokat, de magát az államot is a gyarmati múltból örökölték meg, ennek minden negatív konzekvenciájával. A dekolonizáció során a földrajzi és etnikai tényezők, valamint a tradíciók mérlegelése nélkül hagyták érintetlenül a korábbi gyarmatosítás során mesterségesen, a gyarmatosítók igényei szerint kijelölt határokat, így etnikai konfliktusokkal terhelt mesterséges államok jöttek létre, és a rossz közhangulatot, valamint közállapotokat az egykori gyarmattartó hatalmak korábbi gyarmatokkal szemben tanúsított negatív hozzáállása csak tovább fokozta.[6]

patgif

A leggyakoribb okok között szerepel az aktuális hatalommal szembeni belső elégedetlenség kialakulása is. Ez persze minden államban előfordulhat – és természetszerűleg elő is szokott fordulni –, de a bukásra hajlamos államokra jellemző demokratikus politikai intézmények és vitakultúra hiánya könnyen eszkalálódhat odáig, hogy polgárháború robban ki, sőt sajnálatos módon a faji vagy etnikai alapon szerveződő genocídiumok lehetőségét sem lehet kizárni.[7]

Egy, az USA Kongresszusa által 2004-ben kibocsátott bizottsági jelentés szerint egy állam teljesítménye három területen lelhető fel: a biztonsági teljesítmény, a legitimitás és a kapacitás (a népesség alapvető szükségleteinek ellátása) dimenzióiban. Ebből következően az államok kudarcának lényegi aspektusai a biztonsági, a legitimitási, illetve a kapacitási deficitek.[8]

A nemzetközi segélyezések kudarca, a gazdasági növekedés elmaradása, az elszegényedés és az ebből eredő súlyos társadalmi problémák felerősödése gyakran eredményezték az állam legitimációs válságát, és a „törzsi tudat” felerősödését, amely a népesség túlnyomó részét kizárta a hatalom gyakorlásából, egyfajta „etnikai korrupciót” intézményesítve.[9]

Az állami működőképesség deficitjét eredményezheti továbbá a közigazgatás hiánya, a rendészeti szervek tevékenységének eredménytelensége, a lakossággal folytatott kommunikáció leépülése, az állampolgári fegyelem teljes felbomlása, illetve az adóbevételek drasztikus kiesése.[10]

IV. Államépítés: Kőmives Kelemen-szindróma, [11] vagy elixír a „rossz tanuló” problémáira?

A laikusok hosszú időkig gondolhatták úgy, hogy a bukott államok által keltett problémák hatóköre lokális, és a nemzetközi közösségnek nincsen a probléma kezelésével kapcsolatos semmilyen feladata. 2001. szeptember 11-e után azonban mindenki számára kikristályosodott, hogy ezek az államok nem pusztán önmagukra, és a térségeik számára jelentenek óriási kihívást (a tovagyűrűző, ún. spill over hatás révén), hanem a nemzetközi közösség egésze számára is. Ez a megállapítás fokozottan igaz akkor, amikor Afrika és a Közel-Kelet számos pontján erősödnek meg olyan iszlamista szerveződések, amelyek a biztonság veszélyeztetésén túl már az államiság maguknak vindikálását sem tartják „ördögtől elrugaszkodott” gondolatnak [ennek „iskolapéldája” a híradásokat tekintve a közelmúltban rendkívül nagy publicitást kapott Iszlám Állam (Islamic State of Iraq and Syria, ISIS)]. A bukott államiságból fakadó, rendkívül veszélyes következményeket (terroristák és szervezett bűnözői csoportok megjelenése, a kábítószer-termelés kialakulása, járványok szétterjedése, ökológiai katasztrófák kialakulása, menekültáradat megjelenése) magában rejtő szituációk jelentőségét a Fragile States Index készítői is felismerték, amikor a követezőket deklarálták.

„Nagyon fontos, hogy a nemzetközi közösség megértse, és nyomon kövesse azokat a körülményeket, amelyek gyenge és bukott államokat teremtenek – és hogy készen legyen megtenni a szükséges lépéseket ennek megakadályozására, vagy legalábbis a törékeny államiság következményeinek mérséklésére.”[12]

Egyetértünk Rada Péterrel, aki szerint az államépítési folyamat szükségszerű előfeltétele a „biztonsági vákuum” betöltése, az alapvető emberi szükségletek kielégítése, ennek érdekében a háborús helyzet megszüntetése, a közrend és a közbiztonság, a biztonságos életkörülmények megteremtése, az élelemhez jutás és a külső behatásoktól mentes lakhatás feltételeinek megteremtése. Amíg ugyanis ezek az alapvető szükségletek nem teljesülnek, értelmetlen bárminemű államépítésről beszélni. Elhanyagolhatatlan szükséglet a fizikai infrastruktúra, a közutak, hidak, lakóházak, kórházak, az alapvető közszolgáltatások újjáépítése-újraindítása, illetve a „tájkép csata után” nyomainak eltüntetése.[13]

Csak ezt követően lehet a demokratikus intézmények kiépítését, a természeti erőforrások megfelelő (és a fenntartható fejlődéssel harmonizált) hasznosítását, az oktatás és a képzés fejlesztését, valamint az innovációs, illetve a K+F tevékenységek kialakítását megszervezni. Ennek során azonban a legmesszebbmenőkig figyelemmel kell lenni az érintett állam tradícióira, és a helyi társadalom szükségleteire, ugyanis csak a testre szabott, konkrét problémákra koncentráló, és hatékonynak tűnő stratégia vezethet eredményre. Az egyes országoknak ugyanis megfelelő mértékű mozgástérre van szükségük ahhoz, hogy a legoptimálisabbnak tűnő állami-kormányzati berendezkedés kialakítása érdekében szabadon kísérletezhessenek, akár a különböző nem konvencionális megoldásokkal is. Amennyiben már sikerült megteremteni az államépítési folyamathoz nélkülözhetetlen alapvető előfeltételeket, az államok politika-alakításra – főként a gazdaság-, valamint a fejlesztéspolitikai szabályozására – gyakorolt autonómiáját a jövőben fokozottabban kell érvényre juttatni, hiszen minden gazdaságpolitikai döntés a helyi viszonyok közé ágyazott, azt alapvetően determinálják és befolyásolják a lokális adottságok és problémák.

Felhasznált és hivatkozott irodalom

  • Búr Gábor: Államkudarcok Afrikában, in Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs, 2009, pp. 75-91.
  • Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2007
  • Fukuyama, Francis (2004): Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég Kiadó, Budapest, 2005
  • Hirst, Paul – Thompson, Grahame: Globalization in Question. Polity Press, Cambridge, 1996
  • Hobbes, Thomas: Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill. Printed for Andrew Crooke, at the Green Dragon in St. Pauls Church-yard, London, 1651
  • Morse, Edward L.: Modernization and the Transformation of International Relations. Collier Macmillan Publisher, London, 1976
  • Rada Péter: Az államépítés folyamatának modellezése: fokozatos vagy szakaszos folyamat? in Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2009), pp. 41-72.
  • Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014
  • Rotberg, Robert I.: Failed States, Collapsed States, Weak States: Causes and Indicators, in Rotberg, Robert I. (ed.): State Failure and State Weakness in a Time of Terror. Brookings Institution Press, Washington, D.C., 2003, pp. 1-28.
  • Rotberg, Robert I.: The New Nature of Nation-State Failure, in The Washington Quarterly, Vol. 25., No. 3. (2002), pp. 85-96.
  • Rotberg, Robert I.: The Failure and Collapse of Nation-States: Breakdown, Prevention and Repair, in Rotberg, Robert I.(ed.): When States Fail: Causes and Consequences. Princeton University Press, Princeton, 2003, pp. 1-48.
  • Selján Péter: Szomália, mint az államkudarc tipikus példája és az Áden-öböl kalózai. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2009
  • Weber, Max (1919): A politika mint hivatás. Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1998

[1] Hobbes, Thomas: Leviathan, or The Matter, Forme & Power of a Common-Wealth Ecclesiasticall and Civill. Printed for Andrew Crooke, at the Green Dragon in St. Pauls Church-yard, London, 1651, pp. 131-132.

[2] Morse, Edward L.: Modernization and the Transformation of International Relations. Collier Macmillan Publisher, London, 1976, 35. p.; Teschke: op. cit. (2003), pp. 2-3.

[3] Weber, Max (1919): A politika mint hivatás. Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, pp. 156-157.

[4] Rada Péter: Az államépítés folyamatának modellezése: fokozatos vagy szakaszos folyamat? in Külügyi Szemle, 8. évfolyam, 1. szám (2009), 45. p.

[5] Rotberg, Robert I.: The New Nature of Nation-State Failure, in The Washington Quarterly, Vol. 25., No. 3. (2002), pp. 85-96.; The Failure and Collapse of Nation-States: Breakdown, Prevention and Repair, in Rotberg, Robert I. (ed.): When States Fail: Causes and Consequences. Princeton University Press, Princeton, 2003, pp. 11-14.

[6] Búr Gábor: Államkudarcok Afrikában, in Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs, 2009, 80. p.; Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 196. p.

[7] Deák Péter (szerk.): Biztonságpolitikai kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 196. p.

[8] Idézi: Selján Péter: Szomália, mint az államkudarc tipikus példája és az Áden-öböl kalózai. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2009, 8. p.

[9] Búr: op. cit. (2009), 85. p.

[10] Deák: op. cit. (2007) 196. p.

[11] A Kőmives Kelemen című balladát a fukuyamai államépítéssel összekötő szójáték. Az ismert balladában ugyanis „magos Déva vára” építésénél a tizenkét kőműves azzal a kihívással találta magát szembe, hogy „Amit raktak délig, leomlott estére, /Amit estig raktak, leomlott reggelre.

[12] Idézi: Marsai Viktor: A 2014-es jubileumi Fragile (Failed) States Index és tanulságai, in NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont Elemzések, 2014/16. szám, 3. p.

[13] Rada: op. cit. (2009), pp. 53-56.

Post Navigation