Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “február, 2018”

Emberi színjáték

Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.”

(Vörösmarty Mihály: Előszó)

El tudnak Önök képzelni egy olyan társadalmat, amelyet egy tőkés társaság (nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért Gattaca Aerospace Corporation-nek) tart az uralma alatt,  amelyben már-már kasztok szerint tagozódnak az emberek, és amelyben az a természetes, hogy a leendő szülők megválasztják születendő gyermekük nemét,  az orvosok által kínált lehető legjobb paraméterek felhasználásával emelve „törvényerőre” a genetikai héroszok teremtésének praxisát? Nos, 1997-ben Andrew Niccol, a Gattaca rendezője minden teketóriázás nélkül el tudta képzelni, amikor  egy olyan  „nem túl távoli jövőbe” kalauzolt minket, ahol a mesterséges megtermékenyítés elfogadott, sőt elvárt eljárásnak számít. A történet szerint abból adódnak bonyodalmak, hogy Vincent Freeman (Ethan Hawke) szülei  a természetes fogantatás „atavisztikus” megoldása mellett tették le a voksukat, ezért gyermekük várható élettartamát mindössze 30,2 évre taksálták, ráadásul 99%-os biztossággal prognosztizálták nála a várható szívelégtelenség rizikóját.  Így aztán második gyermeküket – elkerülve a „selejtnemzés ódiumát” – már mesterséges megtermékenyítés révén kreálták, hogy az lehetőség szerint már a kiválasztottak „tökéletességének” szintjére emelkedhessen.

Ilyen történetek persze csak a filmvásznon, no meg az olyan könyvek lapjain fordulhatnak elő, mint amilyen Aldous Huxley Szép új világa – legyinthetnénk sokatmondóan. A XXI. századra azonban nem csak a kockázattársadalom minden korábbinál kiszámíthatatlanabb világát sikerült életre galvanizálni, de azt a hitet is egyre nagyobb amplitúdóval tudják belénk plántálni, hogy a science fiction futurisztikus légköre, és olykor meghökkentően disztópikus világa egy szép napon nagyon is életszerűvé válhat. Aki nem hiszi, járjon utána – olvassa el mondjuk a sztártörténésszé avanzsált izraeli oktató, Yuval Noah Harari immáron magyar nyelven is olvasható könyvét, a Homo Deus-t. A könyvet nem csak a történelem, az antropológia és a futurológia hívei lapozhatják izgatottan, de az adott esetben még a gyakorló politikusok kitüntetett figyelmére is számot tarthat – az antropológiai kérdések iránt az utóbbi időben ugyancsak élénk érdeklődést tanúsító magyar miniszterelnök például nemcsak átnyálazta Harari könyvét, de a „személyes inspirációban” is érdekeltté vált. (Annak a kérdésnek az eldöntését, hogy mindez milyen konzekvenciákat tartogat számunkra, ki-ki döntse el vérmérséklete és egyéni preferenciái alapján.)

gattaca.pngMit is állít Harari? Azt, hogy az immáron velünk élő XXI. században az emberiség „valószínűleg a halhatatlanságot, a boldogságot és megistenülést veszi célba” (55. oldal); miután a teológia totemjeit ledöntve sikerrel hitette el magával, hogy az ember nem „Isten legszebb terve”, és „test lélek meg elme”, hanem a legszentebb entitás, amolyan istenség az univerzumban, és Descartes, Bacon, valamint más racionalisták tanításai nyomán azonosult azzal, hogy uralni tudjuk a természetet, új irányok felé fordult. A halhatatlanságot célozva, és az öregedés elleni elixírt keresve „a halál elleni háború jó eséllyel az elkövetkező évszázad vezető projektje lesz. Ha számításba vesszük az emberi élet szentségébe vetett hitünket, hozzáadjuk a tudomány fejlődésének ütemét, és az egészet megfejeljük a kapitalista gazdaság szükségleteivel, a halállal szemben folytatott könyörtelen harc elkerülhetetlennek tűnik.” (33. oldal) Az emberiség lajstromának második helyén „a boldogság kulcsának megtalálása” fog feltűnni. Mivel azonban a boldogságot általában „illékony  érzetekkel” szoktuk azonosítani, eme érzetek átélése azzal  a nem kívánt hatással is jár, hogy örökkön örökké a boldogságot hajszoljuk. Mivel pedig a Homo sapiens mégsem arra hivatott,  hogy folytonos örömöt érezzen, „meg kell változtatnunk a biokémiánkat” annak érdekében, hogy a permanens öröm állapotát mégiscsak el tudjuk érni. „Meg kell változtatnunk a biokémiánkat, és újra kell terveznünk testünket és elménket egyaránt. Így hát ezen dolgozunk.” (45. oldal) A matuzsálemi kor elérésének lehetősége után loholva, és a konstans boldogságot üldözve a XXI. századi kívánságlista harmadik helyére az emberiség ama kívánsága kerül, hogy a teremtés és a pusztítás isteni képességeire szert téve az embert sikerüljön „Istenné fejleszteni”, megteremtve ezzel a Homo sapiens továbbfejlesztett változatát, a Homo Deust. (48. oldal)

Harari olvasmányos stílusban mutatja be, hogy az emberiség története milyen nagy fordulópontok körül koncentrálódik. Nézzünk erre egy példát! „A mezőgazdasági forradalom folyamán az emberiség elnémította az állatokat és növényeket, és az animista nagyoperát az ember és az istenek párbeszédévé változtatta. A tudományos forradalom során aztán az ember elnémította az isteneket is. A világból monodráma lett. Az emberiség egyedül állt a színpadon, magában beszélt, nem kellett tárgyalnia senkivel, és óriási hatalomra tett szert, amellyel azonban nem járt semmilyen kötelezettség. Miután megfejtette a fizika,  biológia és kémia néma törvényeit, most azt csinál velük, amit akar. (…) Newton története a feje tetejére állítja a tudás fájának mítoszát. Az édenkertben a kígyó indítja el a drámát: bűnre csábítja az embert, amivel az magára vonja Isten haragját. Ádám és Éva játékszerei kígyónak, Istennek egyaránt. A woolsthorpe-i kertben azonban az ember az egyetlen cselekvő. (…) a tudományos forradalom (…) félretolta Istent. Amikor Newton utódai megírták a saját teremtésmítoszukat, abban nem vették hasznát sem a kígyónak, sem Istennek.” (89-90. oldal)

S az ember elkezdte az emberi színjáték nevű darabot játszani. Mára odáig jutott ennek a tragédiának a cselekménye, hogy az ember a tűzzel játszva számolhatja fel nemcsak a liberális demokrácia, de saját létének alapjait is. A Homo sapiens a halhatatlanság, a boldogság és az Istenné válás dramaturgiáját kidolgozva valahol végletesen utat vesztett, s Ady prognózisával ellentétben könnyen lehet, hogy nem pusztán a vár, tűz és bizodalom elvesztése felett kell keseregnie, de a gyeplőé felett is. A XXI. században Harari szerint három koreográfia válhat valóra.

  1. Az emberek elveszítik gazdasági és katonai hasznosságukat, és a politikai rendszer többé nem tulajdonít nekik különösebb értéket.
  2. A rendszer továbbra is értéket tulajdonít az embereknek kollektíve, az egyéneknek külön-külön azonban nem.
  3. A rendszer értéket tulajdonít bizonyos embereknek, ezek azonban nem a széles néptömegeket fogják alkotni, hanem a továbbfejlesztett szuperemberek új elitjét. (264. oldal)

Harari persze nem orákulum, gondolatait pedig papírra vetette, nem kőbe vésette. A bejegyzés elején említett Gattaca cselekménye végül pozitív fordulatot vesz: Vincent, a főhős a vágyait teljesítve egészen a csillagokig jut, és még szimbolikus ars poeticáját is kifejtheti: úgy találja, hogy „testünk minden atomja valaha egy csillag része volt; talán ezért jöttem el… hogy hazaérjek”. Hiszen az űrbe jutva, a súlytalanság állapotában igazán úgy érezheti magát, mintha egy anyaméhben mozogna: itt semmilyen megkülönböztetés vagy kínos ujjal mutogatás nem érvényesül, faji, társadalmi, de még tudományos paraméterek alapján sem. Itt nyer csak igazán értelmet a film elején feltűnő Biblia-béli hivatkozás: „Tekintsd meg az Istennek cselekedeteit, mert kicsoda teheti tökéletessé, amit ő görbévé tett.” Martin Luther King álma ebben a történetben a csillagok szférájában válik valósággá; Vincentnek persze kevésbé nagyravágyó céljai voltak, mint a XXI. századi emberiségnek. A kevesebb néha több…

Harari, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története. (Ford.: Torma Péter). Animus Kiadó, Budapest, 2017. 368. oldal

Grand Peep vagy Grand Prix?

Egyszer volt, hol nem volt, az Atlanti-óceánon is túl, ahol a kurta-furcsa genderláznak hódoló szellemi elit indokolás nélkül mindenkinek odaszúr, a Liberty Media átvette a Formula1 felett a többségi tulajdonosi jogok gyakorlását. Az új tulajdonosi kör az elmúlt szezon folyamán persze önmagában véve is számos-számtalan helytelen döntést hozott meg, azt azonban mégsem feltételezte a száguldó cirkusz szurkolói közössége, hogy az Újvilágból induló, és lassan az egész földgolyót behálózó political correctness őrülete az autó-motor sport királykategóriáját is eléri. Márpedig ez történt, és e kétfelvonásos tragédia első felvonásában ugyan feltűnt már az egykoron Anton Csehov által emlegetett puska, az végül csak a fináléban sült el, de akkor nagyot szólt. Karácsonykor még csak a négyszeres világbajnok Lewis Hamiltonra lecsapó trollok fogtak összehangolt boszorkányüldözésbe, amiért a brit szóvá merte tenni az unokaöccsének, hogy egy fiúnak talán mégsem ildomos rózsaszínű hercegnő-jelmezben ugrándoznia, aztán az újév első hónapját lezárva a Liberty Media is elérkezettnek látta az időt, hogy egy finoman szólva is vitatott döntéssel robbantsa fel a puskaporos hordókat.

Történt ugyanis, hogy az F1 salamoni bölcsességgel alanyi jogon megáldott új urai gondoltak egy merészet, és kiadtak egy királyi többesben fogalmazott kommünikét, melyben mély megrendeléssel, akarom mondani megrendüléssel tudatták, hogy a hosszú múltra visszatekintő grid girl-ök, azaz rajtrácslányok a továbbiakban nemkívánatosnak számítanak a futamokhoz kapcsolódó ceremóniák során, lévén „nem illenek a sportág új márkaimázsába”. Egy lakonikus, az emberi jogi argumentáció köntösébe ágyazott indokolást követően a már említett királyi többes hangnemére váltva Sean Bratches deklarálja, hogy „Nem hiszünk abban, hogy ez a gyakorlat megfelelő vagy releváns lenne a Formula-1, illetve a sportág régi és új rajongói számára, szerte a világon”. Az most mellékes momentum, hogy a szurkolói kollektíva mákszemnyi tagjaként megfelelőnek és relevánsnak gondoltam a rajtrácslányok jelenlétét; az viszont már sokkal letaglózóbb, hogy a Liberty Media döntéshozói az érintettekkel is elfelejtették megvitatni a nevezetes tollvonással intézményesített ötletüket.

500

Márpedig nagyon is olybá tűnik, hogy az érintettek egyáltalán nem vélekedtek akként,  hogy a jelenlétük Grand Peep show-vá degradálja a Grand Prix-t; Charlotte Gash példának okáért úgy nyilatkozott, hogy nyugtalanítónak és visszataszítónak tartja a hírt, miszerint az F1 a kisebbség véleményére hallgatott csak azért, hogy politikailag korrekt legyen. Némelyek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem tárggyá degradálásban, hanem önbizalom-növelésben volt részük, sőt a „radikálisabbak a feministákat kezdték kárhoztatni, amiért áldásos progresszív tevékenységüknek köszönhetően kegy-és munkahelyvesztettekké váltak.

E kétfelvonásos tragédia utóhangjaként a Facebook által biztosított online platformon egyet nem értésemet mertem hangsúlyozni a Liberty döntésével kapcsolatban, feltéve a kérdést, hogy vajon hol húzódnak a sokat emlegetett szép új világ határai? A bejegyzésem a social media túlbuzgó cenzorainak köszönhetően az éj leple alatt mindenféle különösebb indokolás nélkül eltűnt. Köszönet jár a Zuckerberg-kommandó szorgalmas tagjainak, amiért a rajtrácslányok mellett ágáló posztomat törölték, és a véleményemet kérés nélkül likvidálva a digitális éter eme kis szegletét sóval szórták be. Kedves cenzor barátaim, igen messze estek Voltaire szellemiségétől, mert nem adnátok az életeteket azért, hogy valaki elmondhassa a Tiétekétől eltérő véleményét. Demokrácia rulez!

Post Navigation