Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “április, 2020”

Jeremy Green: Miért az éghajlatváltozás a globalizáció legnagyobb kihívása? (2020)

Jeremy Green, a Cambridge-i Egyetem oktatója a Sheffield Political Economy Research Institute honlapján megjelent blogbejegyzésében 2020 januárjában – tehát még a koronavírus-járvány európai elterjedését megelőzően, ha úgy tetszik, a „prekoronális világban” – amellett érvelt, hogy az egyre fenyegetőbb globális klímaválság miatt a globalizáció teljes átalakítására van szükség. Az általunk képviselt lokális – és a nemzeti sajátosságokra is figyelemmel lévő – megoldással szemben azonban Green globális hatókörű forgatókönyv kidolgozásában gondolkodik. Az alábbiakban a Szerző cikkének általunk fordított változatát közöljük.

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Az éghajlatváltozás hatásainak mikénti kezelése alapvető kihívást jelent a globalizációval foglalkozók számára. Az alábbi blogbejegyzés a válság lehetséges megoldásait igyekszik feltárni.  

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Az éghajlatváltozás eredményeként globális szintű aggodalmat váltottak ki a tomboló tüzekről, sivárrá vált erdőkről és elszenesedett állatokról készült ausztráliai fényképek. Az ausztrál bozóttüzeket ugyan nem az éghajlatváltozás váltotta ki, ám hozzájárult annak még drasztikusabbá válásához. A globális felmelegedés a tavalyi nyár folyamán rekord magas hőmérsékletet eredményezett Ausztrália-szerte, nem is beszélve a tartósan száraz időjárási körülményekről és a gyakori aszályokról, amelyek még tovább növelik a tűz kialakulásának esélyeit.

De hogyan kapcsolódnak az ausztrál erdőtüzek a globalizációhoz? A két jelenség közötti kapcsolat elsőre meglehetősen homályosnak tűnik. Ám az erdőtüzek „időzítése” szimbolikusnak tűnik, amennyiben egy problémákkal teli gazdasági évtized végére tesz pontot.

A tüzek az egész bolygóra kiterjedő füstjelként figyelmeztetnek bennünket arra, hogy itt az ideje a felismerésnek: nem a globalizáció lassuló gazdasági növekedés miatti megakadása, a populista nacionalizmus és a kereskedelmi háborúk jelentik számunkra a legsúlyosabb fenyegetést. A Föld rendszere drasztikus mértékben változik, ami könnyen olyan körülményeket teremthet, amelyek egzisztenciális fenyegetést jelentenek az emberiség egésze számára. A világ vezető klímatudósai egy olyan forgatókönyv bekövetkezésének lehetőségére figyelmeztetnek, amelyben az emberiség a „megfőtt béka” csapdájába kerül (Hothouse Earth), a gyorsuló és ellenőrizhetetlenné váló melegedés hatására pedig nagymértékben veszélyeztetté válnak a társadalmaink, a politikai rendünk, a gazdaságunk, és egyáltalában az életképes fajként való fennmaradás lehetősége is.

australia

E két fenyegetés elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz: a globális felmelegedés és az ökológiai katasztrófa ugyanis a fosszilis kapitalizmus gazdasági növekedésének eredménytermékei, amelynek „uralma” pedig kéz a kézben járt a globalizációval. A globális gazdaság 1950-es évektől történő kibővülésével megkezdődött az a nagy technikai gyorsulás (Great Acceleration) néven ismert folyamat, amely a társadalmi és gazdasági mutatók őrült tempójú gyorsulásához vezetett, a GDP növekedésétől az urbanizációig – ezek pedig ok-okozati összefüggésben állnak a növekvő szén-dioxid-kibocsátással és a környezet minőségének romlásával.

A helyzetünk meglehetősen tragikus. Amennyiben nem dolgozunk ki és hajtunk végre azonnali, átfogó és radikális intézkedéseket az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának visszaszorítása és a Föld erőforrás-kapacitásának helyreállítása érdekében, fennállhat annak a veszélye, hogy olyan fordulóponthoz érünk, ahol már megállíthatatlanná válik a globális hőmérséklet gyors, önmagát erősítő és kontrollálhatatlan emelkedése, amely pusztító következményekkel járna az emberiség számára.

Az éghajlati katasztrófa kezelése magában foglalja a globalizációval kapcsolatos eddigi megközelítésünk alapvető átgondolását is. A nemrégiben megjelent könyvemben (Is Globalization Over?) bemutattam, hogy a globalizáció hosszabb történetének feltárása miként segíthet nekünk. Amellett érveltem, hogy a jelenlegi globális gazdasági válság egyedülálló annyiban, hogy a nemzetközi gazdaság instabilitásának korábbi időszakaiban – így az 1930-as, valamint az 1970-es évtizedben – alkalmazott megoldások napjainkban már nem vethetők be. Nem tudjuk egyszerűen újraindítani a globális gazdaságot annak érdekében, hogy még több szén-dioxid-igényes gazdasági növekedést érjünk el, és nem tudjuk helyreállítani a globális kapitalizmus legitimációját – hiszen a korlátlan növekedés további hajszolása éghajlati válsághoz vezet.

Az éghajlatváltozás hatásainak mikénti kezelése alapvető kihívást jelent a globalizációval foglalkozók számára. A XVIII. század óta a gazdasági liberalizmus megfontolásai dominálták az integrált nemzetközi gazdaság kiépítésével kapcsolatos útkeresést. A liberálisok egy olyan világot képzeltek maguk elé, amelyben a politika élesen leválasztható a gazdaság szövedékéről, és a piacok globális kiterjesztése a folyamatos gazdasági növekedésnek köszönhetően végül növekvő jólétet eredményezhet. A piac észszerű „törvényeinek” (laws) betartása, illetve a kicsinyes intrikáktól és irracionalitástól terhes politikától való elszigetelése eszerint egy békés és virágzó globális gazdaságot teremthet, amelyből mindenki csak profitálhat.

A gazdasági liberalizmus azért válhatott virulenssé, mert nagyfokú alkalmazkodóképességének köszönhetően képes volt átvészelni a válság és az instabilitás időszakait, új és új módszereket találva a gazdasági növekedés fenntartására. A Nagy Válságot (Great Depression) követően például John Maynard Keynes a gazdasági folyamatokba aktívabban beavatkozó állami szerepvállalást sürgetett a teljes foglalkoztatottság és a stabil növekedés elérése, valamint a hosszú távú gazdasági visszaesés elkerülése érdekében.

A klímaválság azonban két unikális kihívást is magában rejt a gazdasági liberalizmus és az általa formált globalizáció szemszögéből nézve. Először is: az éghajlatváltozás arra kényszerít bennünket, hogy felhagyjunk a fosszilis energiahordozókra alapozott korlátlan növekedés feltételezésével. Szakítanunk kell a fosszilis kapitalizmus további életképességének veszélyes elgondolásával, az ugyanis összeegyeztethetetlen a Föld véges kapacitásaival. Sürgős lépésekre van szükség, hogy elérhessük gazdaságaink szénmentesítését, egyelőre azonban bizonytalan, hogy hosszú távon el tudjuk-e oldani a gazdasági növekedést a növekvő szén-dioxid-kibocsátástól. A még több gazdasági növekedés még nagyobb szén-dioxid-kibocsátást és környezeti pusztulást jelent.

Másodszor: az éghajlati krízis kezelése a gazdaságba történő beavatkozást és demokratikus gazdasági tervezést igényel, a globálistól egészen a lokális szintig bezárólag; ezt pedig a liberálisok eddig csak kivételes – és átmenetinek bizonyuló – helyzetekben fogadták el, például a második világháborús mozgósítás esetében. A piaci uralomra huzalozott társadalmaink eddig csak bizonytalanul voltak képesek reagálni a klímavészhelyzetre. Annak érdekében, hogy el tudjuk kerülni a „megfőtt békák” effektusát, jelentős beavatkozás eszközölésére van szükség a nemzetközi szervezetek, az államok és a helyi közösségek részéről egyaránt. Az IPCC (Éghajlat-változási Kormányközi Testület) becslései szerint ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk a párizsi egyezményben foglalt vállalásokat, és 1,5 °C alatt tartsuk a felmelegedést, éves szinten 900 milliárd dolláros, az energiaipari infrastruktúrát érintő beruházásokra lenne szükség 2015 és 2050 között.

Már most hosszú távú tervezésre van szükségünk, és arra, hogy az ökológiai célok felülírják a piac diktálta követelményeket. Az ökológiai mutatókkal kapcsolatos tudományos ismereteknek és előrejelzéseknek nagyobb figyelmet kell szentelni a termelés és a fogyasztás irányítása során. Továbbra is nyitott kérdés marad, hogy a végtelen növekedés téloszától megfosztott liberalizmus képes lesz-e egy újabb átalakulásra annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjon a megváltozott körülményekhez.

A gazdaság karbonmentesítéséhez szükséges gigantikus beruházások már rövid távon is munkahelyeket – és növekedést – teremthetnek. Ám az a típusú gazdaság és társadalom, amelyre át fogunk térni, végső soron sokkal kevésbé lesz a növekedési dogma foglya. Az új társadalmi és gazdasági rend hívószavai a csökkenő fogyasztás, az erőforrások megosztása, a fenntarthatóság és a globális szolidaritás lesznek.

Mit jelent mindez a globalizációra nézve? Nem jelenti azt, hogy a globalizációt teljesen elhagyjuk, és az önellátó nemzeti és helyi gazdaságok felé fordulunk. Gazdaságaink és társadalmaink már túlságosan összekapcsolódtak, és a létfontosságú javakat és erőforrásokat tekintve is túlzottan függenek egymástól ahhoz, hogy ez a bezárkózás megvalósítható vagy kívánatos legyen. De mindenképpen változtatni szükséges a globalizációval kapcsolatos elgondolásainkon és a fennálló intézményrendszeren annak érdekében, hogy a piacoktól el tudjunk mozdulni a hosszú távú és tudományosan alátámasztott céljaink megvalósítása felé. A piacok csak e prioritások tiszteletben tartása mellett tevékenykedhetnek!

Mindennek érdekében változtatni szükséges a globalizáció zászlóshajóit jelentő áruk, a tőke, a munkaerő, valamint a globális elgondolások (ideas) határokon átnyúló szabad áramlásának egyensúlyi viszonyain és céljain.  A határokon átnyúló szabad mozgásnak néhány esetben gátat kell szabni; ilyenek például a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok és a fosszilis tüzelőanyagok szektora. Más áramlásoknak azonban gyorsan növekedniük kell; ilyenek például a Globális Északról Globális Délre irányuló segélyszállítmányok vagy az éghajlattal kapcsolatos beruházások. A szolidaritás globalizációjára van szükség, méghozzá oly módon, hogy a nemzeti politikák, gazdaságok és társadalmak zöld átalakításait harmonizálni lehessen az új, az egész bolygóra kiterjedő, planetáris prioritásokkal. Egy ilyenfajta gondolkodásmód kialakítása lehet a klímaváltozás kihívásainak való megfelelés legjobb módszere.

Amennyiben elodázzuk ezeket az intézkedéseket, a globalizációval végletekig összefonódott bolygó jövője meglehetősen sötét tónusokban tűnik fel előttünk. Fennáll ugyanis a kockázata annak, hogy egy újabb veszélyes és ellenőrizhetetlen visszacsatolási spirált (feedback loop) alakítunk ki az ökológiai romlás, az emberi szenvedés, valamint a mérgező nacionalizmus, az autoritarizmus, a militarizmus és a [társadalmi] felbomlás között.

A globalizáció átalakításának tétje az éghajlati válság korába lépve meglehetősen nagy: vajon át tudjuk-e állítani a globális gazdaság működését progresszív és fenntartható váltókra annak érdekében, hogy az emberiség továbbra is irányt tudjon szabni a saját jövőjének?

Németh László: Életcél (1940)

Az immáron globálissá terebélyesedő koronavírus-járvány lehetséges gazdasági hatásait, valamint a társadalmi attitűdre gyakorolt esetleges következményeit elemezve nemrégiben akként fogalmaztam, hogy „A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, melynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk.”

E páratlan lehetőség kontúrjainak megrajzolása korántsem a „semmiből teremtés” művészetével egyenlő; a Kert-Magyarország gondolata után kutatva ugyanis komoly szellemi előképekre bukkanhatunk a magyar gondolkodástörténetben. Hamvas Béla munkássága mellett mindenképpen ezen a lapon kell említeni Németh László tevékenységét is, aki a „harmadik utas” gondolkodás egyik emblematikus alakjaként több művében is utalt a Kert-Magyarország metaforájára (meglátásait pedig mások mellett Somogyi Imre gondolta tovább, illetve rendszerezte). Már A minőség forradalma című programadó írásában is akként fogalmazott, hogy

„Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a számára alvó képességeinél. (…) Az ember képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. (…) Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár magánosok, akár az állam piramisát építi. [A minőségért forrongó ember számára] a munkának (…) egyetlen faja tiszteletreméltó: a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a minőségnek, értelmetlenné teszi a vagyont, és a vállalkozások nagy mellérendelésében munkatérrel jutalmazza a munkát.” (Németh László: Életcél. In Németh László: A minőség forradalma. Első kötet. Európa. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 12-13.)

A Kert-Magyarország ideája szétszórtan jelenik meg Németh különböző tanulmányaiban; az alábbiakban azonban egy olyan írását közöljük, amelyben aránylag koherens módon jelenik meg az említett elgondolás. [Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 181-184.] (Kiemelések tőlem – P. A.)

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

A történelemben, mondja a marxista, a gazdasági átalakulás mindig megelőzi a szellemit. Az anyag forradalom teríti le az új talajt, s az új kultúra ennek az új talajnak a virága. Amíg nincs új föld, nincs új szirom sem. Egyáltalán nem így van, felesel rá a „szellemi” hajlandóságú ifjú, akár szellem-történésznek, akár új katolikusnak vagy új humanistának nevezi magát. Előbb jönnek a nagy szellemi lökések: az emberek hite, értékek és vágyak hierarchiája alakul át; aztán mozdul meg a társadalom és a gazdaság. Az ember lelkét nem a föld javai hajtják ide-oda, hanem a léleknek van vándorútján más és más anyagi javakra szüksége.

IMG_20200414_110451_792Anyagnak és szellemnek ezt a vitáját én fölöslegesnek tartom. Anyag és szellem csak a mi agyunkban válnak szét: a valóságban ugyanannak az életcélnak más-más aspektusai. A történelemben nincsenek „anyagi” és „szellemi” forradalmak. Az élet időnként megduzzad, új területekre áramlik ki, s ezek a nagy kiáramlások egyszerre anyagiak és szellemiek. Európa utolsó ezer éve három ilyen óriási kiáramlást látott: [az] első a tizenkettedik század eleje, a keresztes háborúk kora, a második az 1500 körüli évek, [a] harmadik a múlt század úgynevezett kapitalizmusa. Az első a Földközi-tenger kereskedelmét szervezte meg, fölvirágoztatta a Pó-völgy és Flandria közt a „vásárok útját”, városokkal szórta be ezt az utat, megerősítette bennük a polgárságot, s meggyorsult anyagcseréjével új föld törésére biztatta a földművelést. A második kiáramlás Amerika fémei és fűszerei felé: az Atlanti-óceán partjaira szívta a világhatalmat, a vállalkozások mögé óriás[i] tőkéket gyűjtött s centralizálódó birodalmakat. A harmadik kiáramlás a múlt század folyamán a szénben, kőolajban, fémben alvó energiák felé folyt. Ennek köszönhetjük gyárainkat, a tőkés rendet, s a színes világ európaisodását. Három anyagi forradalom, de ugyanakkor három szellemi is. A keresztes háborúk kiáramlásához a clunyi reform, VII. Gergely heve, II. Orbán sikere is hozzátartoznak; az ó-francia költészetben az új életbőség gyöngyözik fel. A kiáramlás Amerika fűszerei felé: áramlás a szellemi szabadság, előkelőség és kalandorság irányába, a szellem forradalma minden mechanizmus ellen. A kapitalizmus kora sem csak a gőzgépet, elektromosságot fedezi fel. A figyelem évszázadok óta folyó szoktatása előzi meg; feltétele: a „tudományos” gondolkodás, a polgári szabadság, s az igények új rendje. Mind a három esetben az egész élet fordult új irányba, szaladt ki új területre, s vett fel ott új szokásokat.

Hogy gondolkodik a mi korunkról, aki az európai történelmet ilyen nagy „kiáramlások” árapályának látja? A kiáramlások nem határtalanok. A meglódult erők torlódni kezdenek, az elakadt karavánok egymásba keverednek, áramlásban lévő emberek gazdátlanokká, „munkanélküliekké” válnak; [a] gazdaságban és [a] társadalomban kitör a pánik, a kiáramlásban részt vett emberiség válságba kerül. Mi most a kapitalista életduzzadás válságában hánykódtunk, a legnagyobb válságban, mert a kiáramlás minden eddiginél is sokszorta nagyobb volt; eddig jut el a kórisméjében a kapitalista. A szocialista már azt is tudja, hogy ezeket a kiáramlásokat mindig rendezés követte (például a keresztes háborúkat a városi céhekben a munka szigorú felosztása, a termelés kartell-szerű fegyelme), s mivel a szabad térfoglalással együtt járó gazdasági és erkölcsi anarchiát legerélyesebben ma a szocializmus szabályozza, korunk a szocializmus kora.

Mind a két felfogásnak igaza van: a különbség köztük csak fokozati. Egyet nem látnak tisztán: hogy ugyanakkor, amikor a régi életduzzadás pánikjával küzdünk, az új már megkezdődött. A múlt század csődbe jutott „kiáramlásától” nem látják a miénket, a huszadik századét. A keresztes háborúk területe: a Kelet volt, a reneszánszé Amerika, a kapitalizmusé: az anyagban szunnyadó kontinens: a gőz, benzin, elektromosság világa. A mi területünk: az új, az embermilliókat felszívó világ: a Kert, a minőségföldművelés. A föld milliókat küldött fel a városokba, de ma még több milliót hajlandó kertjeibe visszavenni. Fémek, fűszerek és mozdonyok helyett: gyümölcsöt, zöldséget, apró állatot kínál ez az új világrész, annyit, amennyi számára tudásunk s szorgalmunk rajta helyet szorít. A Kert épp olyan nagy jelképe a mi századunknak, mint az előzőnek a gyár. Nemcsak anyagi, szellemi is. A Kertet kereste a múlt század kapitalizmusának az egész ellenzéke; az új európai irodalom java, a Kert irodalma; kertvárosokba szökik ma a városi ember, s a Kert erkölcséről és államáról álmodunk mindnyájan, százféle álomban. 

Minden kiáramlás új népeket emel fel: a keresztes háborúk az olaszt, franciát, flandriait; az újvilág felfedezése: a spanyolt, portugált, angolt; a kapitalizmus: az amerikait, németet, zsidót. Mit várhat Magyarország az eddig elkerült, ettől az új kiáramlástól? Sokat. A természet kertországnak szánta, nagybirtokai szabad teret kínálnak új, tiszta kertészgyarmatoknak, lakosságának csak kis része iparosodott el, természete könnyebben elsodródhat most, mint a kereskedelem és a gyáralapítások korával, kertjei trágyája: trágya lehet kultúrája alá is. Útjába esik az új kiáramlásnak; de egy kiáramlás útjába esni nemcsak remény, hanem veszély is. Amerika megszállásának nemcsak spanyoljai voltak, hanem inkái is. Félő, hogy a magyarból is az lesz. Éppen mert földje az új idők Amerikájához tartozik: nagyobb lesz felé a népek tolongása. Étvágyak vihar[j]ába kerül: foglaló ösztönök keresztútjára. Ha eddig elkerülte a történelem, most a szemébe néz, s fölemeli vagy elsodorja.

Az én életcélom: a magyarságot erre a farkasszemre előkészíteni. Ezt az életcélt nem elvi megfontolások tűzették ki velem. Magából az életemből alakult ki, ösztönöm tiltakozásaiból és felujjongásaiból. Pályám elején, amikor még csak biológiai gyökerei feszengtek, hajtottak: egy új, szabad foltért küzdöttem baloldal s jobboldal közt. Társakat kerestem, akik az ellenforradalmi és liberális bizantinizmus közt egy új oldalt teremtenek; elébb a szellemben, azután az életben is. A visszatartott törekvések később már gyorsan bontakoztak. Az új „kertszellem” homályos ösztönből világos eszme lett. A görögökben őst és példát talált ez a szellem; a közép-európai gondolattal szorultságunkból igyekezett hivatást csinálni; a minőség-szocializmussal marxizmustól és fasizmustól egyaránt távol álló élet- és társadalmi eseményt rajzolt a magyarság elé.

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus (1941)

A nacionalizmus – mint eötvösi értelemben vett uralkodó eszme – meglehetősen hányatott sorsot futott be: míg egyesek a mai napig a nemzeti érzést kifejezésre juttató, pozitív értéktartalommal bíró eszmeként azonosítják azt, mások a XX. században regnáló jobboldali totalitárius rezsimek gyakorlata miatt hajlamosak azt a sovinizmussal és a xenofóbiával egy lapon említeni.

A szakirodalomban az is vissza-visszatérő polémiák tárgyát képezi, hogy egyenlőségjel tehető-e a patriotizmus és a nacionalizmus kifejezések közé. A nacionalistáknak semmiképpen sem nevezhető Bódig Mátyás és Győrfi Tamás szerint például a nacionalizmus a „patriotizmus egy sajátos változata, amely a nemzeti hovatartozást állítja a középpontba.” (Bódig Mátyás – Győrfi Tamás: A mérsékelt állam eszméje és elemei. I. Elmélettörténet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 137.) Az irodalomban persze ismert olyan álláspont is, amely radikálisan szétválasztja egymástól a nacionalizmus és a patriotizmus jelentéstartalmait. Így tett például az ismert holland kultúrtörténész, Johan Huizinga is, akinek Patriotizmus, nacionalizmus című, egyes meglátások szerint torzószerű, befejezetlenül maradt tanulmányát több részletben adjuk közre.

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus. Ford.: Szentkúty Pál. Danubia kiadás, Budapest, 1941

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

I. A Középkor alkonyáig

Boldogtalan korunkban két erő tartja feszültségben s rázza mintegy lázban Világunk szervezetét: az egyik a patriotizmus, az őseredeti, a drága megőrzésének és megvédésének akarata. Oly akarat ez, mely a szilárd közösségeken belül, hősi küzdelemben és türelmes szolgálatban napról-napra a legnehezebb próbákat állja. A másik, a nacionalizmus, az uralkodás hatalmas ösztöne; az a vágy, mely a maga népének, a maga államának mások fölött, mások rovására érvényt akar szerezni.

A patriotizmus erény, szól magában a balga – s közülünk ki nem az? – A mi erényünk s a mieinké. A nacionalizmus – mások hibája. De vajon a nacionalizmus fogalmának eleve kedvezőtlen értelmezést kell-e adnunk? – Ez két dologtól függ: mi a világnézetünk, és milyen nyelven beszélünk.

A keresztény hitet valló számára (bármely felekezethez tartozzék is) a nacionalizmus egyértelmű az uralkodás vágyával, s ezért elítélendő. Feltéve persze, hogy ez az értelmezés helyes. S ez nagyrészt nyelvhasználat dolga. S ez ismét esetenként és tájanként más és más. Az -izmus végződésének távolról sincs mindenütt elítélő mellékzöngéje. A „nemzetire” vonatkozó szókincs nem minden nyelvben egyforma. Még a német nyelvben a „nemzeti érzés” és a „nemzeti öntudat” világosan különbözik a „nacionalizmus” szótól, addig az angol mind e fogalmak kifejezésére beéri a „nationalism” szóval. A nacionalizmus szót, ha akarjuk, legközönségesebb értelmében is használhatjuk; annak megállapítására, vajon megvan-e valakiben (valamely népben) a hajlam nemzeti szervezet megalkotására vagy kifejlesztésére. De itt, e lapokon, a nacionalizmust a patriotizmussal való ellentétében vizsgáljuk, s a szónak végletes, a jóból a rosszba hajló jelentést kívánunk adni.

A kifejezések jelentésértékének előzetes tisztázása után még valamire kell figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy ti. a történelemben használt ilyen általános kifejezések sohasem egészen határozottak. Nem matematikai formulába önthető változatlan képletek. Azt fejezik ki csupán, amit értünk alattuk. Az egzakt tudományok, mint teszem [azt] a fizika számára mit sem jelentő mondást: verba valent usu – a történésznek soha nem szabad szem elől tévesztenie. Még akkor sem, ha közérthető szót használ.

Mi a patriotizmus? – Tudós szó a hazaszeretet kifejezésére. – Vajon csak ennyi? – Nem hiszem. [A] hazaszeretet azt jelenti, hogy a magunk országa drága nekünk, s közelebb áll szívünkhöz, mint bármely más ország. A szó érzés-emóciót jelöl, egyebet semmit. A patriotizmus szó ennél többet jelent; ezzel a szóval már egy jól átgondolt fogalomkör, valami törekvés-féle is együttcseng. Meggyőződést fejez ki ez a szó, szorosra fűződő kötelezettség mély meggyőződését. S e kötelezettség határai egészen a lelkiismeret legmagasabb törvényéig nyúlnak fel. A különbség a patriotizmus és a nacionalizmus között – bármint értsük is az utóbbit – elméletileg teljesen világos; az egyik szubjektív érzés, a másik tárgyilagosan megfigyelhető viselkedés. A gyakorlatban azonban e különbség nem ilyen szembeszökő, s gyakran alig megállapítható.

A történelmi és államtudományi irodalomban igen elterjedt nézet, hogy a patriotizmus, valamint a nemzeti öntudat is, napjaink nacionalizmusa meg éppen, mint kulturális jelenségek nem régi keletűek. E felfogás alapja legfőként az a tény, hogy maguk a szavak, s a velük kialakult fogalmak való[já]ban egészen fiatalok. A patriotizmus szó a 18. században bukkan fel először, a nacionalizmus kifejezés meg csak a 19. század elején. A francia nyelvben a nationalisme szóval egyetlen egyszer találkozunk, 1812-ben, s a nationalism legelső angol példája 1836-ból való, s akkor is csodálatosképp teológiai jelentésben szerepel, annak megjelölésére, hogy bizonyos népek Isten kiválasztott népei voltak. Az angol nationalism szó később sokkal gazdagabb jelentéstartalommal telt meg, mint francia vagy német megfelelői. Egy évszázad leforgása alatt határozottan „karriert csinált” ez a szó.

Az az olcsó következtetés, hogy a patriotizmus és a nacionalizmus mint jelenségek is fiatalok, mert e szavak és fogalmak azok, tévedésre adhat okot. De megfelel az ember ősi hajlamának, hogy egy dolognak csak akkor tulajdonítson jelentőséget, ha annak neve van. Ugyanily okon azt is lehetne állítani, hogy a középkorban még nem volt kozmikus sugárzás. Vagy egy más, közelebbi példával: hasonló okból, vagyis a megfelelő szó és fogalom hiányában valóban tagadták, hogy a középkor ismerte volna az államot. Bár az állam szavát és fogalmát a reneszánsz szüli meg, a középkor embere a politikainak kifejezésére igen jól boldogult a regnum és a civitas szavakkal és fogalmakkal. Az állam külső alakját e korban legnagyobbrészt amúgyis elfödte az Egyház.

A dolgokat közelebbről szemügyre véve: a patriotizmus és a nacionalizmus megfelelői már [a] korábbi korszakokban is világosan jelentkeznek, sőt az is kiderül, hogy mindkét érzés az idők folyamán csak határozottabb alakot ölt, de lényegében nem változik. Marad mindkettő, ami volt: ősi ösztöne az emberi együttélésnek.

Az ókorról csak néhány szóval emlékezünk meg itt. Nem minden antik, sőt általában minden ókori nép a kiválasztottság hitében élt-e? A másokon uralkodásra rendeltség hitében? Ez a felfogás nem ködös előidők öröksége-e? Az egyiptomi és babiloni királyokban ugyanez a meggyőződés – a vallással összekapcsolódva – határtalan gőggé és kegyetlen hatalmi őrületté sűrűsödött. Ezekben az esetekben, a szó szoros értelmében vallásos nacionalizmusról beszélhetünk. S vajon másfelől az uralkodók e vallásos nacionalizmusának a népekben is ugyanoly mélyen gyökerező, patriotizmusnak nevezhető érzés felelt-e meg? E népek alattvalói hódolata is legmélyebb valóságában az odaadásból és a rabszolgai engedelmességből szövődött össze. De maradt-e hely a népi öntudatban a szeretet, a ragaszkodás, a hűség számára is? Ha forrásaik elárulnak ilyesmit, ám döntsék el e kérdést e régi kultúrák kutatói.

Ha tekintetünk az ókori Keletről a görögök felé fordul, a kép azonnal világosabbá válik. A hellén világban a hazafiság erősen, a nemzeti öntudat gyengén fejlett volt. A görögség a város-államban, a poliszban, a szűk határok közé zárt, s egyben erős politikai alapon nyugvó hazafiúi érzés számára rendkívül kedvező talajt teremtett. A haza, a patris szóval is a görögség ajándékozott meg minket. Voltaképp ez a szó, patris, tartalmazza s fejezi ki először tökéletesen a hazafiúi érzés leglényegesebb elemeit. Az Ilias ötödik énekében (213. vers) Pandarus így szól Aeneashoz: „De, ha visszatérek és tulajdon szemeimmel viszontlátom hazámat, asszonyomat s házam magas ormát…” Visszatérés, viszontlátás… az idők végéig e két dolognak lesz legnagyobb szerepe abban az érzéshullámban, amit a hazára-gondolás idéz elő bennünk. A saját rög, a szűkebb otthon szeretete felett ott lebegett az általános hellén közösségérzés minden kívülállóval, barbárral szemben. De ez azért egy pillanatra sem zárta ki – a tágabb vagy szűkebb közösségek más hasonló eseteiben sem – a törzsek és államok leghevesebb viszályait egymás között. Nemzet öntudatnak tán nevezhetjük ezt, de nacionalizmusnak semmiképp. A görög világban erre nem is nyílt elegendő tér. A görögség bámulatraméltó terjeszkedése, települések alakjában, a Földközi-tenger egész medencéjében, nem a nemzeti expanzió jegyében történt, ha mégoly drágák voltak is a kötelékek, melyek a kolónia és az anyaváros között kötődtek. A tulajdonképp nemzetinek kevésre becsülésére jellemző az a tény, hogy Platón és Arisztotelész az államról való elmélkedésükben figyelemre sem méltatják a nemzeti tényezőt, mint az állam épületének alapanyagát.

A Nagy Sándor utáni hellenisztikus birodalmak természetesen átvették a haza és a nemzet görög fogalmát, s azt többé-kevésbé keleti értelemben módosították. Az ókori hazaszeretet pátosza, a maga zsidó-hellenisztikus alakjában tán sehonnan sem hangzik felénk ismerősebben, meghittebben és világosabban, mint a Makkabeusok második könyvéből. Júdás Makkabeus megdorgálja az összehívott tömeget; óvja őket az ellenségtől való kibéküléstől. Ne féljenek annak túlerejétől. Emlékezteti őket szent helyeik meggyalázására, s a Mindenható segítségére, ki mellettük állt Sennaherib és a galateabeliek elleni harcban. „E szavak megerősítették őket. Olyannyira, hogy készek voltak meghalni a törvényekért s a hazáért.”

Bár a patria szó a görög patris-ból származottnak látszik, a római haza-fogalom lényegében mégis a görög képzetektől függetlenül keletkezett. A köztársaság virágkorában fejlődött ki, az erényeknek és az állam dicsőségének kijáró, igazi nemzeti hős-tiszteletből. A régi római hazafiság, jelentkezésének különböző formáiban a hősiességnek és a polgári erényeknek számtalan tündöklő példáját termi: szakadékba ugró Curtius-t, Curius Dentatus-t, ki inkább tovább eszi a marha-répát, de pénzt nem fogad el a szamnitáktól, Regulus-t, ki az ellenségnek adott szavát is megtartja, és visszatér a pun fogságba – szóval a férfiaknak azt a végeláthatatlan seregét, kiknek a későbbi Európa politikai és irodalmi kiművelésében oly jelentős szerep jutott. A római haza-fogalom főként azért volt olyan eleven és bensőséges, mert még a birodalom kiterjedése idején, új és egyre újabb területek meghódítása után is mindig a városra mint olyanra, Rómára, Róma szentélyeire, hagyományaira és jelképeire irányult. S erejét és cselekvőkészségét a jogi és alkotmányos szempontból jól berendezett államélet gyakorlatából merítette.

S alapjában a császárság évszázadaiban, a mérhetetlen hatalom idején is ez az eszményi városállam-szerkezet maradt fenn tovább. A római birodalom sohasem vált nemzeti állammá. Sok-sok népet foglalt magában, de azok különös sajátosságaihoz az állam sohasem nyúlt hozzá. S így [a] voltaképpeni nacionalizmus számára itt sem nyílt tér. A haza régi latin fogalmának ebben a Kelettől Nyugatig terjedő népkeverékben idővel el kellett halványulnia. A görög, kissé lekicsinylő szóhasználat szerint patriotes egyszerűen honpolgárt, honfit jelentett, a polites-szel, az állampolgárral ellentétben. A szó maga csak a klasszikus kor lezajlása után, a latin nyelvből kerül át a görögbe. A patria szónak az ókorban a mi fogalmainktól eltérő jelentése volt, amennyiben nem kizárólag a haza földjére vonatkozott. Még Cicero is, akit pedig a pater patriae kitüntető címmel ruháztak fel, elmondhatta, hogy mindenkinek két hazája van: egy természetes és egy politikai (una naturae, altera civitatis, vagy másképp: loci et iuris). Maga Aeneas-atyánk is új hazát keresett és talált Itáliában. S Cicero „ubicumque est bene, ibi patria”-mondásában sem lappang cinikus gúny, bármennyire hajlandók volnánk is azt ma kihallani belőle.

A keresztény vallást Pál apostol emelte ki a népek és birodalmak zűrzavaros ellentétéből. Föléjük. Politikai és nemzeti kérdésekkel neki semmi dolga sem volt; felőle: az állam maradjon államnak. S a császárnak is megadta, ami a császáré. Mindemellett a vallásnak, vagyis szervezetének, az Egyháznak, földi céljai megvalósításához alapul csak az állami rend szolgálhatott. Ennek előharcosai már nem érték be az efféle elvekkel, mint „add meg a császárnak…” és „minden hatalom Istené…” A keresztény államtan élő szükségesség lett. Szent Ágoston De civitate Dei-jében nagyszerű épületet emel, s abban a világi államot – amit egyébként önmagában elvetendőnek ítél – kettős feladatkörre szorítja: az egyik a szükségszülte Rend, mely nélkül semmiféle emberi együttélés, semminemű béke sem lehetséges; s a másik az Egyház szolgálata és megvédése, arra a rövid időre, amíg a világ fönnáll. Ám éljen az imperator christianus-ban a római császárság, Dániel próféta négy víziójának ez utolsója, átszellemítve és megszentülve még egy darabig tovább. Mikor Szent Ágoston De civitate Dei-jét írta, ennek az imperatornak [a] hatalma éppen megrendülőben volt, – legalábbis Nyugaton, ahol Ágoston élt. Nem csoda hát, ha Szent Ágoston elvben olyan államfelosztásnak [a] híve, melyben „minden ország kicsiny legyen, egymással jószomszédi egyetértésben éljen, úgy hogy a világon a népeknek nagyon sok birodalmai lennének, amiként egy városban a polgároknak sok házaik”. Az egymás mellett békében élő, önálló államok alapelve itt van először világosan kifejtve. Valóban, mielőtt Szent Ágoston százada végetér, Nyugaton egy egész sereg birodalom áll már fönn, s válik egymás után kereszténnyé is, – csak éppen a Szent Ágoston megkívánta egyetértés körül mutatkoznak némi hiányok. Ezek a birodalmak, amennyire csak tehették, ragaszkodtak a római császári uralom hagyományaihoz. A keleti gótok birodalma Itáliában, a nyugati gótoké a Pireneusok két oldalán, a vandálok birodalma Afrikában, s a frankoké Galliában. S a frankok e birodalma felől íme egyszerre teljesen új nemzeti öntudat kürtszava szólal meg, melyben (bármily észellenesnek tűnjék is föl) az üdvözítő hit ujjongásával barbár törzsi érzés büszke, együgyű gőgje keveredik együvé. A lex salica előszavára gondolok itt, amely ha fiatalabb is valamivel, mint maga a törvény, mégis a Meroving-kort tükrözi. A frankok „dicsőséges népéről” beszél ez az előszó, az isteni eredetűről, mely „bátor a harcban, hűséges a békében, s bölcs a tanácsban”. Végződik pedig ez az írás azzal a diadalmas felkiáltással: „Éljen a frankokat szerető Krisztus! Védje országunkat, kegyelme világosságával töltse el vezetőit, őrködjék seregeiken, erősítse hitüket, árasszon rájuk örömöt és szerencsét! Mert ez az erős és bátor nép lerázta a rómaiak kemény igáját, s megtérvén, aranyba és drágakövek közé foglalta a szent mártírok testét; azokat a szent testeket, melyeket a rómaiak megégettek, lefejeztek vagy a vadállatok elé dobtak.”

Az európai nacionalizmus megkezdte pályáját a történelemben! A keresztény Nyugat kettős alapon siet politikai fejlődés felé: az egyik az eszményi vágyódás az egyetemes keresztény világuralom után; a másik a még ingadozó, barbárfajtájú hatalomösztönből és a római hagyományból összeszőtt valóság. Lassanként, mintegy hat évszázad leforgása alatt, a latin kereszténység egy sereg királyságra oszlik. A népi tagozódás ennek megfelelően igen-igen tökéletlen. A Szent Ágoston kívánta jószomszédi egyetértés hiányzik ugyan, de a nagy nemzeti háborúk sem dúlják még a Földet. Ezeknek ideje még nem jött el. Alkalmi, gyorsan lezajló hódító hadjáratoktól eltekintve, a nyers erőszak ugyan dühöng állandóan és hevesen, de mégis csak kis méretekben. Milyen hatása volt a korai Középkorban a különböző birodalmak felett álló hatalom gondolatának? Egyrészről a császárság megújulását eredményezte Nagy Károlyban, másrészt teljessé tette a pápa világi hatalmát.

A pápaság és a császárság középkori ellentétét kezdettől fogva annak az elméletnek fényében szemléljük, amely e két hatalomban két égi fáklyát vélt felismerni. E két szövétneket maga Isten helyezte a Földre, a Teremtéskor. Ezt a jelképes magyarázatot egyébként csak Barbarossa Frigyes óta alkalmazzák a császárságra is. Nagy Károly óta a császárok a római birodalom folytatóinak szerepét játszották ugyan, anélkül azonban, hogy annak egyetemes világhatalmát igényelték volna. Ez a kívánság, eszményi alakban akkor hangzik el először, amikor a Hohenstauf így ír egyik püspökének: egy Isten, egy pápa, egy császár elegendő a világnak. De a császár valódi hatalma sosem alapult ezen az igényen, még kevésbé ezen a jogcímen. Az egyetemes hatalom igénye sokkal inkább, sokkal elvszerűbben, s bizonyos értelemben sokkal valóságosabban megvolt a pápában. Szent Péter utódjának az a követelése, hogy a keresztény tanítás dolgaiban való legfőbb tekintély s az egyházi főhatalom mellett a legfelső világi hatalom is (a Föld népei és királyai fölött) az övé legyen, első pillantásra nem látszik egyébnek hierarchikus gőgnél. Pedig ez az igény lényegében közvetlenül az Egyház tanításának alapgondolatából fakadt. A Szentszék semmiképp sem tagadta a királyok és fejedelmek hatalmát. De a fejedelmek minden jogi és kormányzati ténykedésének, a hatalom gyakorlásának bírálatát magának akarta fenntartani. A királyok tettei, a jó és gonosz tükrében, ratione peccati, a pápai hatalom alá tartozók maradnak. De a királyok tetteinek ilyen, a hit mértékével mért megítélései elkerülhetetlenül a jogi mérték bírálatára vezettek. Így esik, hogy I. Miklós pápától, a 9. századtól kezdve a pápai világuralom tana egyre határozottabb körvonalakban bontakozik elő, s a királyok trónfosztása, országadományozások, s a hatályos jogba való beleszólás alakjában minduntalan gyakorlati alkalmazást nyer. A pápa és a császár nagy harca a világuralomért egy csöppet sem kedvezett a nemzeti öntudat s a hazafiúi érzület további fejlődésének. De ezek az események éppoly kevéssé hátráltatták is Európában a nemzeti kialakulások folyamatát. A nyugati államok és népek szilárdulása a Karoling hatalom területeinek szétesése óta lassú ütemben előrehaladt. A három északi birodalom: Franciaország, Anglia, Skótország, azután: Aragónia, Kasztília, Portugália, Szicília, Magyarország és Lengyelország 1190 körül egységes alakulatokként már mind elfoglalták helyüket a latin kereszténység közepette. A magát még rómainak nevező, de német kézben lévő impérium hatalmi törekvései a császári mivolt ellenére sem tudták megakadályozni e királyok igényét a teljes szuverenitásra, –  vagy, hogy a Középkor szóhasználatával éljek: az uralkodói méltóságra. Éppen abban az időpontban, amikor a világuralomért folyó viszály a pápa és a császár között – röviddel 1200 előtt – tetőfokára hágott, Európa nemzeti elrendeződése lépésről lépésre valósággá vált. Bingeni Szent Hildegard egyik víziója érdekesen világítja meg ezt a tényt. Még mielőtt a Középkor lét legnagyobb univerzalistája, a Hohenstauf VI. Henrik császár és III. Ince pápa a világ színpadára lépne, Hildegard a feltörő nemzeti gondolat mellett már a császárok világhatalmának halványodását látja. „E napokban” úgymond „a római császárok hatalmának telje, mellyel a birodalmat eddig kormányozták, el fog enyészni, s nagyszerűségük elmúlik. A sok nép királyai és fejedelmei, kik hajdan a római császárság alá tartoztak, el fognak szakadni tőle, és nem lesznek többé az alattvalói. S így a Római Birodalom nem fog tovább fennállni. Szétesik. Mert minden ország és minden nép a maga királya alá fog tartozni, és neki fog engedelmeskedni”.

A keretek tehát, amelyek között a hazafiúi érzés és a nemzeti öntudat továbbfejlődhetett Európában, már 1100 körül adva voltak. S hogyan álltunk ezenközben a patria és natio szavak használatával és jelentésével? A latin kifejezésekből kell itt kiindulnunk, mert a latinul írott irodalomban alakul ki e két fogalom. A patria szó az ókor óta nem ment veszendőbe. Már maga a caelestis patria, az égi haza kifejezés elég volt ahhoz, hogy a haza fogalma feledésbe ne merüljön. Földi vonatkozásban pedig ez a szó az Ótestamentum különböző helyein is előfordult. De a patria szónak éppen világi jelentésében már nem volt meg a régi római szó telt csengése. Csak adminisztratív megjelölés lett, különösebb érzéstartalom nélkül. Az érzés ugyan megvolt, mint azt a Roland-ének „douce France” kifejezése igazolja, de már nem volt a patria szóval egybekötve. A patria egy bizonyos jogterület, grófság vagy grófságok csoportjának megjelölésére szolgált. Teljesen megfelelt ez a terra-, vagy a francia pays-fogalomnak, ami alatt bizonyos tájakat értettek. Ezek a tájak a francia térképnek sokkal bájosabb jelleget adtak, mint amilyet a departament-ok későbbi hálózata valaha is adott. A 12. és 13. században ismételten találkozunk efféle fordulatokkal, mint: tota patria congregatur, – az egész terület (vagy amint ma mondanánk: a megyegyűlés) összeült. „Száműzték hazájából” – mondják ezidőben, s e kifejezésen természetesen a legszűkebb patria értetődött. A jogterület, a szülőföld, s a az emberrel bensőséges kapcsolatban álló haza határai rendszerint egybeestek. Tisztán és világosan áll íme előttünk a haza, vagy ha így jobban tetszik: a szülőföld régebbi fogalma. Hellyel-közzel, alkalmasint klasszikus olvasmányok hatásaképp másféle – ettől elütő – jelentésével is találkozunk ezidőben a patria szónak. A 10. század végének híres tudósa, Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa a patria szót majd szűkebb, majd tágabb értelemben használja. De sajátságosképp sohasem szülőföldjére, Aquitaniára, sem Auvergne-re, szűkebb hazájára (pays), még kevésbé az egész francia királyságra vonatkoztatva. Gerbert volt az a férfi, aki hathatósan elősegítette a francia koronának a Karoling-házról a Capet-ekre átszállását. Annál szokatlanabb, hogy Gerbert patria-fogalma a német II. és III. Ottó császároknak szólt, –  akiket valóban hűségesen szolgált is. És éppen nála valósággal klasszikus, vagyis inkább modern csengése van a patria szónak. Azt ajánlja III. Ottónak: keresse dicsőségét abban, hogy „hazájáért, vallásáért, övéinek üdvéért és a közjólétért (rei publicae salute) a legnagyobb veszélyekkel is szembeszálljon.” Ebből arra következtethetünk, hogy a franciák és a németek, az 1000. év körül még távolról sem voltak tudatában [a] valóságosan már bekövetkezett politikai különállásuknak.

MAR-W637845 - © - fototeca gilardi

A patria szónál régidők óta sokkalta használatosabb volt a natio szó. A klasszikus latinság napjai óta e szó jelentése alig változott. Szoros összefüggésben a natura és a natus szavakkal, volt benne valami tágabb értelem, mint a gens-ben vagy a populus-ban, anélkül, hogy a három kifejezés között éles különbség állt volna fenn. A Vulgata az ószövetség népeire, világos megkülönböztetés nélkül, egyként, egymás mellett, felváltva használja a gentes, populos és nationes kifejezéseket. S ennek megfelelően a natio szó is majd a törzs, majd a nyelv, majd a terület szűkebb vagy tágabb értelmű megjelölésére szolgált. Nemzeteknek nevezték a burgundokat, a bretonokat, a bajorokat, a svábokat, de az angolokat, a franciákat s a németeket is. Adminisztratív jelentése – mint a patria-nak – nem volt a natio szónak; s kezdetben éppoly kevéssé politikai is. A natio-fogalom élesebb elhatárolódása, rögződése, a különböző függőségek és összetartozások kialakulása közben, lassan-lassan történt meg. A királyság fénye, a hűség a hűbérúrhoz, a püspök védőpalástja, a kenyéradó bőkezűsége e bensőséges közösségekben szoros kapcsolatokat hoz létre. Natio szóval csak ilyen kiterjedtebb kötelékeket illethetünk. De akár kisebb, akár nagyobb összefüggések megjelölésére szolgált is a natio szó, a velejáró érzés mindenütt teljesen hasonló volt: a kezdetleges mi-magunk-csoport szenvedélyesen egynek érzi magát, mihelyt mások, bármiféle idegenek fenyegetik vagy veszélyeztetik létét. Ez az érzés többnyire inkább ellenségeskedés alakjában jelentkezik, mint egyetértésben. Minél szorosabb az együvé tartozás érzése, annál acsarkodóbb a gyűlölet. Így esik, hogy a leghevesebb harcok éppen szomszéd városok között dúltak; teszem azt: Genova és Pisa között. Salimbene azt mondja erről [a] krónikájában, hogy kígyót és embert, kutyát és farkast nem választhat el nagyobb természetes ellenszenv egymástól, mint amilyen e városokat emészti. Merő becsvágyból, nagyzási hóbortból és hiú dicsőségszomjból, így véli az 1284. évi Meloria melletti tengeri ütközetről szóló beszámolójában, teljesen elpusztította egymást e két nemes város. Hasonlóképp – ha nem is olyan hévvel – gyűlölik egymást az angolok és a skótok, a dánok és a svédek, sőt a langue d’oil-i és az aquitaniai franciák. Ez érzelmek jelentkezésének hevessége mutatja ösztönös mivoltukat. A 11. század francia krónikása, Radulf Glaber szemrehányást tesz I. Róbert király nejének, hogy Franciaországot és Burgundiát megnyitotta az aquitánok, e hiú, könnyelmű, cifra erkölcsű és öltözetű nép előtt. Nevetséges az: milyen a szakálluk, miféle hajat viselnek. Illetlen harisnyában és cipőben járnak, s ami a legrosszabb: a hűség és a hit ismeretlen előttük. A ruha nyilván még az erkölcsnél is nagyobb megütközést kelt. Politikai érzületről alig lehet itt szó. A latin és germán fajták minden helyi, vidéki és nemzeti ellenszenve mögött lappangó, rég meggyökeresedett ellentétét igazán nem nevezhetjük annak. Mert hiszen ez az idegenkedés a Karoling birodalom politikai ketté- (germán és latin résszé) hasadása előtt is fennáll. A „Szent Goar élete”, az eifeli Prüm kolostor Wandalbert nevű szerzetesének 840 körüli szerzeménye egy, a Rajna vidékén utazgató németről emlékezik meg, aki a nemzeti gyűlölet egy nemével annyira utált római származású és római nyelven beszélő (Romanae nationis ac linguae) embert, hogy ilyen embernek még a látását sem állhatta. Ez a barbár durvaságban gyökerező bárgyúság (így ír tovább) annyira megülte e német kedélyét, hogy még futólagos érintkezést sem tudott elviselni undor nélkül római beszédű vagy származású emberekkel, ha mégoly derék, nemes egyének is voltak azok egyébként.

E nagy néprajzi ellentét maradandó politikai alapjait először voltaképp 887-ben rakták le. A 843. évi verduni szerződés osztályos egyezségnél alig egyéb: a frank birodalomban régtől szokásos osztozkodás ünnepélyes megismétlése. A birodalom egysége emellett – névleg legalábbis – továbbra is fennáll. Csak miután Kövér Károly kísérlete a valóságos egység helyreállítására meghiúsult, vált ténnyé a keleti és a nyugati frank birodalom végérvényes elszakadása. Hic divisio facta est, inter Teutonicos et Latinos Francos, mondja a birodalmi krónika a 887. évi szerződésről. „Itt imé megtörtént a német és a római frankok kettéválása.” Ezidő óta áll Németország Franciaországgal szemben. Mikor a 10. század elején Együgyű Károly Wormsban a németek nemsokára leendő királyával, Henrikkel találkozik, a nemes ifjúság – linguarum idiomate offensi – szokás szerint azzal szórakozik (mondja Richer krónikája), hogy heves szidalmakkal ingerli egymást, aztán kardot ránt és vív mindaddig, míg többen a fűbe harapnak, köztük egy békéltető is éppen.

A keresztes hadjáratok is távol álltak attól, hogy a nyelvben, származásban vagy valamely királyhoz való hűségben egymástól kölönböző népeket, a vallásban újraegyesítsék. Sőt a latin keresztény világban a nemzeti ellenségeskedés a keresztes hadjáratok következéseként még élesebbé vált, amennyiben a népek teljes harci készületben, állig felfegyverkezve, többé-kevésbé szent versengésben, újra meg újra együvé sodródtak. Aurai Ekkehard úgy beszél az első keresztes hadjárat német és francia lovagjainak ellenségeskedéséről, mint invidia quae inter utrosque naturaliter quodammodo versatur. A nogenti Guilbert ugyanez alkalommal a németek, lombardok és szicíliaiak közös francia-gyűlöletéről beszél, akiknek büszkeségét amazok nem tűrhetik. S bár maga is francia, csodálatosképp hozzáteszi, hogy a franciák, ha nem állnak szigorú fegyelem alatt, [akkor az] idegenek között valóban nyersen viselkednek.

Tudatos nacionalizmusról persze mindeme esetekben még mindig nem beszélhetünk. A törzsek és népek közötti ellenszenvek látszólag mindenütt és elkerülhetetlenül megtalálható primitív ösztönei ezek. Változást itt csak a 12. század hoz, melyben Franciaország és Anglia politikai megszilárdulása egybeesik a német császárság nagyarányú hatalmi kifejlődésével. Ez utóbbiak politikája a császári cím használatában is kifejezésre jutó, valódi imperializmus képét mutatja. Ez a császár 1107-ben a trieri érsek vezetésével, még két püspök és különböző grófok részvételével, fényes követséget küldött Châlons-sur-Marne-ba, hogy az ott a pápával találkozzék. A német kiküldöttek nagy pompával és fejedelmi díszben érkeztek. Különösen a bajor Welf herceg tűnt fel mindenkinek. Hatalmas, széles vállú férfiú volt ez (vir corpulentus et tota superficie longi et lati admirabilis et clamosus), s mindenütt kardot vitetett maga előtt, mondja róla a jelenet szemtanúja, a saint denis-i apát, Suger. A küldöttség, az érsek kivételével, ki valóban vir elegans et jocundus volt, s jól beszélt franciául, inkább ijesztésre, mint tanácskozásra látszott alkalmasnak. Fontos kérdések vártak itt eldöntésre: a püspökök invesztitúrája. Ha véleménykülönbség támadt, a „csökönyös követek”, a cervicosi legati, elkezdtek lármázni, teutonico impetu frendentes, „német dühtől tajtékozva”, és fenyegetőzni: hogy ők majd nem itt, hanem Rómában intézik el a viszályt, mégpedig a kardjukkal.

Ilyennek látják a franciák a németeket. Suger a továbbiakban többször használja a furor teutonicus fordulatot is. Ezt a kifejezést Lucanus Pharsaliá-jából vette. Ortt az a régi teutonokra vonatkozott, akik Marius idejében halálos ijedtséget szereztek a rómaiaknak.

Amint látjuk, egészen más hang ez, mint a fiatal lovagok csete-patéja a keresztes hadjáratok idején. Politikai hang ez, mely sajnos, soha többé el nem némult.

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a a tudatos nacionalizmus a középkori Nyugaton először a Hohenstaufok német császári politikájának ellenhatásaképpen jelentkezik. A császári és a pápai hatalom, a császár és a városok, a német és az olasz fejedelmek, s az erősödő francia királyok közötti hosszú és elkeseredett harc vége egy évszázaddal később a Staufok büszke házának s imperiális politikájának bukása lett. Európa nemzeti szervezkedésének folyamatában sok-sok évszázadon át immár Franciaországé és Angliáé, s később Spanyolországé a vezető szerep. A nemzeti ellentét a román és germán népek között marad, ami volt: művelődési különbség, mely a másnyelvűség s az etnikai másként-alkotottság primitív alapjain nyugodott. Politikai ellenségeskedéssé ez az ellentét csak akkor fajult, ha a szomszédok összevesztek egymással. Mint teszem [azt]: a flamandok és a franciák 1302-ben. Ekkor vált szólás-mondássá Maerlant ötlete: „Wat Walsch ist, valsch is.” (Minden hamis, ami walsch.) A welsch szónak természetesen különféle jelentése volt, aszerint, hogy olaszokra vagy franciákra alkalmazták; éppúgy, mint a deutsch vagy a dietsch elnevezéseknek, melyek egyaránt vonatkozhattak a déli és az északi németség valamennyi országára. A dietsch és a welsch ellentétének olyan szuggesztív ereje volt, hogy Jan van Boendale szinte meg is feledkezett Európa többi népéről, így énekelvén:

„A keresztény világ két részből áll:,
Az egyik a welsch nyelvet beszélőké,
A másik egyes-egyedül a németségé.

Egyetlen hely volt, ahonnan az akkori Európa nemzeti sokfélesége úgy, amint az idők folyamán kialakult, áttekinthető volt: a római Szentszék. Róma szakadatlanul fűzte kapcsolatait mindeme országok és mindeme népek felé, s mégis kívülük és fölöttük állt. Gyakorlatilag csak Rómában lehetett szó nemzetközi politikáról. A pápai diplomácia, szakismeretei és messzire elágazó, sűrű összeköttetései alapján a világi hatalmak diplomáciáját jóval felülmúlta.

Időközben, úgy 1300 táján a többi országban is célszerűbbé vált az államigazgatás szervezete. Az állam egységét tudatosan kiépítették. A közigazgatás, a jogszolgáltatás és a pénzügyek Franciaországban és Angliában annyira megerősödtek, hogy bízvást lehetett erőteljesebb nemzeti politikát rájuk építeni. S ennek nyomán íme olyan nacionalizmus tűnik elő, amely szenvedélyességében és erőteljességében alig marad el modern jelentkezései [formái] mögött, s amely egyidejűen nagyon is valóságos politikai viszonyokra és erőkre támaszkodott, egybekötve általános érvényű keresztény eszményekkel, vagy el is bújva mögéjük. Helyesebben: a latin népek hatalma megtört a Szentföldön. De a Szentföld visszafoglalása, vagyis a keresztes háború mint politikai eszme, elérendő, elismert célként lebegett minden keresztény uralkodó előtt.

Egy normandiai ügyvéd, Pierre Dubois, röviddel 1300 után, két politikai tanulmányt írt. Az egyiknek címe: „Franciaország háborúinak és viszályainak csökkentéséről”. Ebben új békerend mellett kardoskodik, melyet szankciók, bojkottok és semlegesek együttes fellépései biztosíthatnának.  A másik, a „Szentföld visszafoglalásáról” szól, s benne a kereszténység üdvét a jól átgondolt francia hegemóniától várja. Szenvedélyes francia. Gyűlölete főként az olaszok ellen irányul. A franciák – mondja – eddig még mindig rosszul jártak. Franciaországot az Isten is a keresztes háborúk vezetőjének szánta. A pápának le kellene mondania a világi hatalmáról a francia király javára. Az egész világ számára üdvöt hozó volna, ha alárendelné magát Franciaországnak, mert a francia nép bölcs ítélőképességét jobban tudja használni, mint bármely más nép.

Itt íme már teljesen érett politikai nacionalizmussal állunk szemben. Éppen ilyen öntelt és támadó kedvű nacionalizmus lelkesítette Angliát is, s vált okozójává Európa két nagy nemzeti birodalma összeütközésének: a százados francia-angol háborúnak.

A nemzeti öntudat mindkét országban együtt szilárdult magával az állam növekedésével, s jelentős tényezője lett az államéletnek. S ez nem következhetett be olyan országokban, amelyekben a központi hatalom növekedése, s az államegység elmaradt: Német- és Olaszországban. Németországban a királyság, illetve császárság nem volt képes arra, hogy politikai erőt jelentő általános népi- és államtudatot alakítson ki. Az utolsó nagy Hohenstauf, II. Frigyes maga adta ki kezéből a fejedelmek, urak és városok fölött bírt hatalmát. Egyetemes, eleven német népi öntudat bizonyára volt, de eloszlott a törzshöz, tájhoz vagy városhoz való ragaszkodás, vagy merő dinasztikus hűség alakjában a megszámlálhatatlan részterületecskék között. A Római Szent Birodalom lassú szétesése ilyen [egységekké] szinte elkerülhetetlennek látszott. A németség ezzel elveszítette politikai jellegét, s visszahúzódott az egyszerű szülőföld-szeret ösztönös szintjére.

Itáliában is hiányzott a politikai nemzetté egyesülés hatásos elve. Sem a vaskoronás lombard királyság, sem a normannok és a Hohenstaufok szicíliai királysága, sem a francia politika hatalmi kalandja: az Anjouk Nápolya nem volt alkalmas kiindulópontja az erőteljes és egységes olasz államvezetésnek, s a velejáró népi egyesülésnek. A pápai politika egészen tudatosan inkább akadályozta az ilyen egységtörekvéseket, semminthogy elősegítette volna őket. Velence, Genova, Firenze, Milánó s a kisebb-nagyobb városi signoriák a leghevesebb féltékenykedésben és elkeseredett ellenségeskedésben éltek egymással. S mégis, mindeme viszályok között, azok ellenére is, állandóan nőtt és fejlődött az általános olasz népi öntudat. A „Roma” és „Italia” szavak soha nem vesztették el a nagy múlt nemes csengéseit. Az antik hagyomány erős befolyása itt sokkal elevenebb maradt, mint bárhol másutt, s éppen ez a hagyomány jelentette az egységet. IV. Fülöp brutális politikájának gőgös francia nacionalizmusával egyidejűen felhangzik az olasz patriotizmus és nacionalizmus szava is, hogy soha többé el ne némuljon; mert Dante hangja szólt belőle: „Ahi Servi Italia, di dolore ostello…”, „Oh Itália-leányzó, a szenvedések tanyája…”. A felszabadult és egyesült Itália gondolata összefügg a római világuralom álmával. Egy béke-császár hozza meg Itáliának azt az egyetértést és nyugalmat, amire Dante annyira vágyott. Világuralom, monarchia az, amit Isten is kíván a földre. S Róma népének hivatása, hogy ezzel a császárral megajándékozza a világot. És íme jött VII. Henrik, a németek császára, hogy a béke művét beteljesítse Itáliában. De kezdettől fogva balszerencse üldözte, s meghalt, hogy Dante Paradiso-jának legfelsőbb köreiben éljen tovább:

Ama nagy trónra, melynek díszein jár
szemed, mivel már a Korona rajta,
előbb mint e Lakzi borából innál,

ül majdan Henrik, kit a földnek ajka
császárnak mond, s ki jön, hogy megjavítsa
Itáliát, bár nem érett az arra… 

(Babits Mihály fordítása)

Alig múlt el harminc esztendő Dante halála óta, s az a szenvedélyes, költői, misztikus patriotizmus és univerzalizmus, amit Dante Monarchiájában megálmodott, íme, a történelem szinte képzeletfölötti összjátékaképp Colà di Rienzo-ban testet ölt. Abban a Colà di Rienzo-ban, a néptribunban, akit egy fél éven át Róma megmentejőként ünnepelnek, aki Itália egyesítésére s a világcsászárság megalapítására izgat, aztán mint számkivetett, mint fogoly és gyanús tevékenységű politikai lázító tengődik, s aki végül Rómában még egyszer – ezúttal a pápai politka eszközeképp – az élre kerül, és egy utcai zavargás alkalmával [az] életét veszti. A népképviselet, a nép és a szenátus klasszikus szabadságának, Róma nagyságának eszményei, a büszkeség Itáliára s a szent törekvés [a] világbéke után, még talán senkiben sem egyesültek csodálatosabban, mint ebben a kis, hiú, hűtlen emberben, akinek álma volt egyetlen nagysága.

A közvetlen politikai és hatalmi kapcsolatoktól eltekintve, Európa népei két olyan téren is találkoztak egymással, amelyek természetük szerint kölcsönös megértésre és békés érintkezésre kényszerítették őket. Az egyik a kereskedelem, a másik a tanulás, helyesebben az Egyetem volt. Mindkettő, de különösen az utóbbi gyümölcsözően hatott a nemzet fogalmának fejlődésére. A főbb kereskedővárosokban, ahol az árusok a világ legkülönbözőbb vidékeiről özönlöttek egybe (mint például Brügge-ben), az idegen kereskedők nemzetekké álltak össze. Ezek a „nemzetek” kétségkívül fokozták a nemzeti együvé tartozás érzését, de működésük területe nagy általánosságban a vendéglátó városra korlátozódott. Sokkal mélyebb és általánosabb volt a nemzeti gondolat hatása az egyetemeken. Ilyenek a 12. századtól kezdve egyre-másra keletkeztek Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Angliában. A Studium-nak nagy volt a becsülete az egész középkoron át. Gyakran valósággal egyenértékűnek vették a másik két nagyhatalommal: a Sacerdotium-mal, az Egyházzal és az Imperium-mal, az állam hatalmával. Az egyetemen az Egyház tekintélye uralkodott. Oktatók és tanulók egyaránt a papi rendhez tartoztak. Az iskola mint olyan, teljesen nemzetközi jellegű volt. Az artes liberales, a teológia, az egyházjog s a világi jog, az orvostudomány tanítása semminemű politikai vagy nemzeti érdek szolgálatában nem állott. S az egyetemek élete kezdettől fogva mégis nemzeti csoportosulásokhoz vezetett. A legnagyobbrészt idegen, többnyire szegény és kivétel nélkül fiatal tanulók, a scholarok nyugtalan tömege folytonos súrlódásban élt a törzsökös lakossággal, amely közé [a] sorsa vetette. Jogaik és egzisztenciájuk védelmére gyakran egymás kölcsönös segítségére szorultak. Mi sem természetesebb hát, minthogy natio-nként tömörültek (akárhogy is értsük ezt a szót: akár régi értelmében, mint szűkebb hazát, akár tágabban: a jogszolgáltatás, a nyelv vagy a szokások azonosság szerint). Az egyetem kiinduló- és középpontja lett a nemzeti organizációnak. Sőt Bolognában bizonyos értelemben maga az egyetem is ilyen nemzeti diák-korporációk egyesüléséből keletkezett. Ezeket előbb hívták külön-külön universitas-nak. Az universitas szó addig tudvalevőleg nem jelenetett egyebet, mint valamiféle egyesületet, korporációt. Bologna diákjai két nagy csoportra oszlottak. Az egyik a lombardok, a toscanaiak és a rómaiak „nemzeteit” foglalták magukban: ezek voltak a Cismontani. A másik, a kezdetben nem kevesebb, mint tizennégy nemzetet számláló Trans- vagy Ultramontani-aké volt.

Az eleinte megszámlálhatatlan nationes Párizsban is hamarosan négy csoportra tagozódott: franciákra, pikardiaira, normannra és angolra. Ezek közül tehát három csoport észak-franciaországi tájakat képviselt, a negyedik, a natio anglica [pedig] magában foglalta nemcsak Nagy-Britannia lakóit (akár angolul, akár anglo-francia vagy akár valamelyik kelta nyelven beszéltek is), hanem ezen felül magába kellett fogadnia a németeket, a skandinávokat, a lengyeleket, s még a többi népet is. A natio fogalma közül ezek szerint meglehetős[en nagy] bizonytalanság uralkodott, amiből [az] idők folyamán természetszerűleg egyenletlenségek származtak. A natio Alemanniae-t csak a 14. század közepén választják szét a natio Angliae-től; s ezután nemsokra ismét alnémet és felnémet natiókra tagozódik.

A féltékenykedés és a gyakran véres viszálykodás (sok tekintetben alkotó elemi a nationes-nek) az angol egyetemeken, Oxfordban és Cambridge-ben sem volt ritkább, mint egyebütt. Az oxfordi statútum hivatalosan is két nemzetre osztja fel a tanulókat. És sajátságosképpen nem Anglia, Wales és Írország között különböztet, hanem Észak- és Dél-Anglia között. Mindenütt, ahol nem sokkal ezután főiskolák keletkeztek, mint például a német országokban, megtartják a nemzeti felosztást. A „nemzetek” a magistri artium ifjú seregéből választott procuratores vezetése alatt az egyetemek legelevenebb tagjai voltak. Ez a rendszer a nemzeti öntudatnak minden ország legszélesebb köreibe való behatolását segítette elő. S emellett mégsem ártott az egész intézmény nemzetközi jellegének.

Az egyházi szervezet már régen megkezdte a nacionalizálás folyamatát. Az egyházi igazgatás, különösen Angliában, már a 13. században nagy fokát éri el az önállóságnak. Maguk a pápák a nemzeti elvet először a bíborosok kollégiumának ellensúlyozására használták fel, amikoris az 1274. évi lyoni zsinaton az érsekeket és a püspököket nemzetek szerint rendezve vonultatták fel a bíborosok mellett, sőt ellen. Az 1311-1312. évi viennei zsinaton végérvényesen nemzetek szerint szavaztak. Az 1378. évi nagy szakadás még csak siettetni látszott az Egyház nemzetek szerinti tagozódásának folyamatát. Minden nemzet vagy a római vagy az avignoni pápa mellé állt. S mikor végre 1409-ben a pisai zsinat összeül, hogy az Egyház egységét helyreállítsa, a nemzeti elv már végérvényesen diadalmaskodik.

Négy nemzet, az olasz, a francia, a német és az angol alkotják a zsinat forma szerinti organizációját is. Ez a zsinat ugyan dolgavégezetlenül oszlik szét, hogy aztán öt évre rá Konstanzában újra összeüljön. Itt a nemzeti elv érvényesítése komoly összetűzéshez vezet. Az angolok és a németek kitartanak mellette, d’Ailly bíboros küzd ellene. Anglia vonakodik az ötödik helyet elfoglalni Aragónia, mint negyedik nemzet után. Akaratát, Zsigmond király segítségével, akit [a] diplomáciai megfontolások Anglia felé hajlítanak, sikerül is keresztülvinnie. Egynémely pont megérdemli itt különös figyelmünket. Többek között az a tény, hogy ezek a nationes, hazájuk egész népének képviselőjéül tekintetnek ezen a zsinaton. S azután az a körülmény, hogy a nemzetek és birodalmak nem fedik egymást teljesen. A franciákkal együtt szavaznak Savoya, Provence és Lotharingia nagyrészének képviselői, holott ezek az országok még változatlanul a Római Szent Birodalom tartozékai. Miben ismerhető hát fel a nemzet mint olyan? Nyelvében, dinasztikus kapcsolataiban vagy egyházi kötelezettségeiben? Erről veszekednek, de nem sikerül megegyezniük. Lassacskán sejteni kezdik, hogy különbséget kell tenni általános és különös nemzetek között. Ezzel persze megint újabb vitaanyag támad. [A] D’Ailly bíboroshoz hasonló férfiak nyilván tisztában voltak azzal, [hogy] milyen veszedelem származhat az Egyház egységére, a nemzeteknek a keresztény világ elemeiként való elismeréséből.

E sorban az utolsó, az 1431. évi bázeli zsinat meddő vitái sem hoztak ebben a kérdésben világosságot. De az újra eggyé vált pápaság ugyanebben az időben a nagy országok királyaival e pontban megegyezésre igyekszik jutni. Ezek a megegyezések azután az Egyháznak amúgyis igen előrehaladott nemzetivé válását végleg megpecsételték. A gallikanizmus és az anglikanizmus itt állnak az ajtó előtt.

A Középkor végén a patriotizmus és a nacionalizmus erői ezek szerint az Egyházban, az államban, nem kevésbé a népben, valamint kulturális téren is feltartóztathatatlanul nyomulnak előre.

Folyt. köv.

Gondolatok a „posztkoronális világ” teendőiről

A koronavírus-járvány kitörése, majd a pandémia egész glóbuszra való kiterjedése, valamint a világ ennek következtében történő „lebénulása” immáron mindenki számára világossá tette azt, aminek szimptómáit már majdnem két évtizede tapasztalhatjuk. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás az Amerikai Egyesült Államok – mint egyetlen szuperhatalom – uralta liberális nemzetközi rend mítoszának (Ikenberry, 2012) vetett véget, a 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság pedig a neoliberális gazdasági architektúrába, valamint a „kaszinókapitalizmusba” (Strange, 1986) vetett fanatikus hitet kezdte ki véglegesen és helyrehozhatatlanul. Napjainkra végül az államhatárok „ellégiesülésével”, a határok nélküli világgal (Ohmae, 1990), a nyakló nélküli szabadkereskedelemmel és a fogyasztói társadalom kikezdhetetlenségével kapcsolatos, korábban rendületlenül vallott meggyőződések is áldozatául estek a deglobalizációs tendenciáknak. (A terminushoz ld. Barbieri, 2016). Azt látjuk tehát, hogy a történelem minden ellenkező híresztelés ellenére nem ért véget, a földrajz az elmúlt évtizedekben tapasztalható intenzív globalizációs fejlemények következtében sem vált feleslegessé (Tim Marshall ismert könyvének fő tézise szerint az államok továbbra is a „földrajz fogságában” élnek), és a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg huzamosabb időre meghaladottá vált.

A járvány egyik pozitív hozadékaként pedig mindezen túl páratlan lehetőséghez jutottunk: újragondolhatjuk a szülőföldhöz és a helyhez, az otthonhoz való kötődésünket, és (ismételten) megerősíthetjük a minket a szűkebb pátriánkhoz fűző kötelékeinket. Az elmúlt évtizedeknek a globalizáció tornácán való serény söprögetése után talán nem árt felidézni, hogy a görög oikosz (ház, háztartás) szóból származik az ökológia mellett az ökonómia (a mai fogalmaink szerinti közgazdaságtan) „pedigréje” is. Hellász városállamainak háztartásai az ún. háznép tagjaiból tevődtek össze: a házastársakból, a gyermekekből, a rokonságból, a cselédségből, „a lábasjószágból és a veteményből”, a koldusból és a vendégekből, s a háztartással azonosított környezet nem puszta lakóhelynek számított, hanem egyben egy életmódnak is. Az olyan községek, mint az angliai Selborne a későbbi felfogásban is „mértékadó egységnek” számítottak: olyan koherens természeti rendszernek, amelyben minden kis alkotórész „ökonomikusan illeszkedik össze”. Ebben a szisztémában az egyszerű vidéki emberek gondtalanul – és a természettel összhangban – folytathatták a mindennapi tevékenységeiket. (Lányi, 2000, 12-13., Livingstone, 2005, 193.)

Miért bír ez a harmadik évezred hajnalán különös jelentőséggel? Azért, mert a gazdasági liberalizmus kudarcát követően, a posztliberális korszakban újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat. A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, melynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk. A lokalizáció ugyanis – szemben a globalizmus eredendően kozmopolita attitűdjével – kötődést jelent egy adott helyhez, „és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy tartozik valahová”. (Norberg-Hodges, 2000, 258.) A 21. század új alapállását a „radikális otthonteremtők” gyakorlata határozhatja meg, akik „a háztartások, a lokális közösségek és a piacok keretein belül igyekeznek újra felfedezni a hajdani szokásokat, illetve maguk is újakat próbálnak teremteni”, ezzel is erősítve a háztartási gazdaságokat (household economics), a poliszéletet, illetve a közös állampolgári részvételen alapuló önkormányzati formákat. Az említett gyakorlatok kútforrásául azok a helyi szerveződések szolgálhatnak, „amelyek ellenállnak a liberalizmus személytelen és absztraháló törekvéseinek”.  (Deneen, 2019, 220-221.)

PicsArt_04-08-04.03.14

Henry Charles Bryant: Market Day (1871)

A frankfurti illetőségű Zukunftsinstitut nemrégen publikált írásában a „posztkoronális” világ lehetséges jövőszcenárióit vette górcső alá. Az általuk azonosított negyedik lehetséges koreográfia értelmében a „koronaválságból” való sikeres kievickélést követően végleg lebontásra kerülhet a „globális just-in-time produkció, ágas-bogas értékteremtő láncaival, amelyeknél alkatrészek millióit hurcolták körbe a bolygón”. Az optimista jövőkép szerint a termelésben és a szolgáltatásban egyaránt elszaporodhatnak a közbenső tárolók, raktárak és tartalékhalmazok. Helyi termelések indulhatnak virágzásnak, hálózatok lokalizálódhatnak, a kézművesség pedig ebben a már-már árkádiai nyugalmat árasztó világban a reneszánszát éli. A globális rendszer eszerint a glokalizáció felé halad: a „globális lokalizációja” irányába. „Csodálkozunk, hogy a vagyonveszteségek, a tőzsdei fekete napok ellenére nem fájnak annyira, mint kezdetben hittük. A korona utáni időben a vagyon egyszerre nem játszik döntő szerepet. Fontosabbak a jó szomszédok és egy virágzó zöldséges kert. Lehetséges, hogy életünket a vírus abba az irányba terelte, amely felé amúgy is változni akart?” – teszik fel a kérdést a Jövőintézet kutatói. (Die Welt nach Corona, 2020.)

Reméljük, hogy a „próféta szólt belőlük”. Addig is barátkozzunk a Hamvas Béla által 1946 tavaszán írottakkal: „Az oikumenikus ember a megművelt ember, akinek azonban nincsen semmiféle kimagasló tulajdonsága azon kívül, hogy teljesen és tökéletesen emberi.”

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Irodalomjegyzék

Barbieri, Pierpaolo: The Losers of Deglobalization. https://www.foreignaffairs.com/articles/2016-11-13/losers-deglobalization (Letöltés: 2020. 04. 08.)

Deneen, Patrick J.: A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadóä, Budapest, 2019.

Die Welt nach Corona. http://sonnenseite.com/de/zukunft/die-welt-nach-corona.html (Letöltés: 2020. 04. 08.)

Ikenberry, John G.: Liberal Leviathan. The Origins, Crisis and Transformation of the American World Order. Princeton University Press, Princeton, 2012.

Lányi András: Előszó. A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 7-19.

Livingstone, David N.: Ökológiai válságunk történeti gyökerei: újraértékelés. Ford.: Csipes Zoltán, Scheiring Gábor. In Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. L’Harmattan, Budapest, 2005, 178-200.

Norberg-Hodges, Helena: Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. In Lányi: i. m. (2000), 258-262.

Ohmae, Kenichi: The Borderless World. Power and Strategy in the Interlinked Economy. Harper Business, New York 1990.

Marshall, Tim: A földrajz fogságában. Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról. Ford. Makovecz Benjámin. Park Könyvkiadó Kft., Budapest, 2018.

Strange, Susan: Casino Capitalism. Basil Blackwell, Oxford, 1986.

Helena Norberg-Hodges: Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé (1999)

A koronavírus-járvány kitörése, majd a pandémia egész glóbuszra való kiterjedése, valamint a világ ennek következtében történő „lebénulása” immáron mindenki számára világossá tette azt, aminek szimptómáit egyesek szerint 2001. szeptember 11-e, mások szerint pedig a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válság óta tapasztalhatjuk: ti. azt, hogy a történelem minden ellenkező híresztelés ellenére nem ért véget, a minden korábbinál intenzívebb globalizáció következtében sem vált feleslegessé a földrajz (Tim Marshall ismert könyvének fő tézise szerint az államok továbbra is a „földrajz fogságában” élnek), és a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg végleg – de legalábbis huzamosabb időre – meghaladottá vált. A járvány egyik pozitív hozadékaként páratlan lehetőséghez jutottunk: újragondolhatjuk a szülőföldhöz és a helyhez, az otthonhoz, az oikoszhoz való kötődésünket, és (ismételten) megerősíthetjük a minket a szűkebb pátriánkhoz fűző kötelékeinket. A liberalizmus kudarcát követően újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat.

Az alábbiakban a fenti gondolatok jegyében a lokalizáció fogalmának magyarázatára vállalkozó, illetve a hazai gazdaság relevanciájának megerősítése mellett érvelő Helena Norberg-Hodges gondolatébresztő írásával ismerkedhetünk meg. [Helena Norberg-Hodges: Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. Ford.: Tóth Gabriella. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258-262.]

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

Mit értünk lokalizáción?

A lokalizáció mindenekelőtt a „helyhez” kapcsolódik, azt jelenti, hogy amennyire csak lehet, a helyi keretek között elünk és termelünk. Magában foglalja lakhelyünk és a helyi közösség ismeretét és megértését, legyen az egy dombfalu Bhutánban vagy London egyik kerülete. A lokalizáció kötődés is a helyhez, és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy eredendően tartozik valahová. A lokális szó a latin locusból ered, ami helyet jelent, és éppen az ilyen értelemben vett, egy bizonyos területhez kötődő, sajátos környezeti és kulturális jegyeket magán hordozó közösséghez tartozás érzete, illetve a közösség a természettel a csillagokkal a fejünk fölött és a földdel a lábunk alatt az, ami napjainkban kiveszett a „fejlett” világ oly sok részéből. A lokalizáció ezeknek a kapcsolatoknak az újraszövését jelenti.

A lokalizáció természetesen a közgazdaságot is érinti, a gazdaság hazahozatalát célozza, a termelők és a fogyasztók közti térbeli távolság csökkentésével és olyan emberléptégazdaság létrehozásával, mely lehetővé teszi, hogy gondosan és intelligensen járhassunk el, hogy a közgazdaságot etikai, társadalmi és ökológiai szempontoknak rendelhessük alá. Ezekben a szilárd lábakon álló, helyi méretekre szabott gazdaságokban találhatunk csak ténylegesen „szabad” piacokat, melyek mentesek a globális piacot jellemző nagyvállalati manipulációtól, bújtatott központi támogatásoktól, hulladéktól és hatalmas promóciós költségektől.

Mit nem értünk lokalizáción?

Tisztázzuk rögtön az elején azt is, [hogy] mit nem jelent a lokalizáció. Semmiképpen sem visszatérés egy kezdetleges, kényelmetlen életmódhoz. Sem pedig a létező összes kereskedelem és technológia felszámolása. Nem jelent sem elszigeteltségbe való visszavonulást vagy nacionalizmust, sem a kapcsolatok megszakítását más országokkal és kultúrákkal. A lokalizáció ehelyett megújulás a szakmai tudás, a kultúrák, a környezet megújulása és az erőforrások, technológiák és gazdasági rendszerek felelősségteljes, helyi és emberléptékű használata. Vagyis a helyi gazdaság elsőbbsége a globálissal szemben mindkét féltekén.

A helyi gazdaság előtérbe helyezését lehet tévesen a teljes önellátásra és a létező összes kereskedelem beszüntetésére irányuló felhívásként értelmezni, ám ez egy komoly félreértés. A kereskedelem ilyen vagy olyan formában évezredek óta életünk szerves része, és lehet előnyös minden résztvevő számára. Nem maga a kereskedelem destruktív, hanem a függőség az óriási, felelősségre nem vonható kereskedelmi intézményektől. A lokalizáció lényege nem a kereskedelem megszüntetése, hanem hogy azt egy fontosabb célnak rendeljük alá – ez pedig az emberek alapvető szükségleteinek kielégítése  viszonylag rövid távolságon belül elérhető erőforrások igénybevételével. Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna. A lokalizáció nem törekedne a kereskedelem kiiktatására, csak mérsékelné az ilyen típusú szükségtelen szállítás mennyiségét, s ezzel párhuzamosan erősítené és diverzifikálná a gazdaságot mind közösségi, mind nemzeti szinten. A sokféleség mértéke, a megtermelt áruk és a kereskedelem jelentősége természetszerűleg régiól függően változna éppen ez a sokféleség teszi a lokalizáció folyamatát alapvetően ökologikussá, következésképp fenntarthatóvá.

Egy további téveszme szerint a lokalizáció megfosztaná a lakosság egyes csoportjait az élelemtől és a munkától, vagyis gazdasági katasztrófába sodorná őket. Különösen azt hangoztatják, hogy az Északon végbemenő lokalizáció aláásná Dél gazdaságát, mivel úgy tartják, hogy az ottani lakosságnak Észak piacaira kell termelnie ahhoz, hogy kilábalhasson a szegénységből. Éppen ellenkezőleg, a kisebb léptékre való áttérés, az erőteljesebben helyhez kötött termelés épp a harmadik világ számára lenne gazdaságilag előnyösebb. A gyarmatosítás korában kialakuló globális gazdaság megkívánta a Déltől, hogy természeti erőforrásainak nagy hányadát nyersanyagként Északra juttassa el, legjobb mezőgazdasági területein pedig élelmiszert, rostnövényeket vagy éppen virágot termeljen a gazdag országok számára. Ezzel egyidejűleg a munkaerő nagy hányadát is a nyugati piacokra szánt „olcsó” áru előállításában alkalmazzák. A globalizáció emberek millióit szívja el a viszonylag biztos megélhetést nyújtó, földművelésen alapuló gazdaságokból a városi nyomornegyedekbe, ahol kevés a remény, hogy jövedelmező és értelmes állást találnak. Ugyanakkor a lokalizáció lehetővé tenné a Dél számára, hogy erőforrásainak, munkaerejének és termelésének nagyobb hányadát saját magának tarthassa meg. A többség számára Északon és Délen is biztos, hasznos, hozzáértést igénylő és helyben végezhető munka lehetőségét kínálná egy globális gazdaság szeszélyeinek kitett nagyvállalati állás helyett.

Hogyan érjük el mindezt?

Sokaknak nehezére esik elképzelni, hogyan állhatnánk át a helyi gazdaságra. Holott a gazdasági decentralizáció hagyományának mindig is akadtak jeles képviselői, gondoljunk Gandhira vagy E. F. Schumacherre. A téma más szakemberei mellett Maria Mies német szociológus és az amerikai Bob Swan, illetve David Moris hosszú évtizedek óta aktívan egyengetik az ilyen elgondolások útját. A biztos lábakon álló helyi gazdaságok – melyek korántsem utópisztikus ábrándképek – az utóbbi néhányezer évben kiválóan beváltak a világ különböző tájain, és ez jelenleg sincs másként. Sőt, annak ellenére, hogy a globális gazdaság súlyos teherként nehezedik rájuk – szubvenciók, ösztönzések, adómentesség, kormánytámogatás stb. – jelenleg is nőttön-nő a lelkesítő és életképes, alulról szerveződő kezdeményezések száma az egész világon. Válaszként a globalizációra, látván hátrányait, már számos közösség fáradozik azon, hogy a gazdaság hazakerülhessen – vissza a helyére, kézzelfoghatóbb és demokratikusabb intézményi ellenőrzés alá.

PicsArt_04-07-01.59.17

Jacob Akkersijk: Nieuwe Markt in Rotterdam

Ezek a kezdeményezések természetüknél fogva kisléptékűek, és ritkán hallunk róluk a médiában. De a világ minden szegletében jelentkeznek mikroirányzatok, melyek a visszatérést példázzák a természethez és az alapvető emberi szükségletekhez. Bár a globális gazdaság homogenizáló és diszlokációs hatása elidegenít egymástól, az élővilágtól és önmagunktól, ezek az ellentétes irányú mikrotrendek azt bizonyítják, hogy az élet megy tovább, és hogy az emberiség és a természet ereje leigázhatatlan. Mint a gaz a cement repedéseiben, úgy bukkannak elő életképes kezdeményezések és ígéretes jelek. Ezek a gyomok egyre szívósabbak, számosabbak, és szinte mindenhol megtalálhatók.

Láthattuk, hogyan söpör végig a világon például a Helyi Élelmiszer Mozgalom, amint az emberek ráébrednek a farmerek és a városi fogyasztók közötti közelebbi kapcsolat sokféle előnyére. Tapasztaljuk azt is, hogy szerte a fejlett világban a közösségek saját, helyi pénznemeket hoznak létre. A New York-i Ithaca ad otthont az egyik legsikeresebb ilyen kezdeményezésnek. A rendszert 1991-ben indították útjára, és a jelenleg forgalomban levő helyi pénznem értéke meghaladja az 50.000 dollárt, ami több mint 1000 résztvevő között cserél gazdát. Az Egyesült Államok további 12 államában használnak már különféle helyi pénznemeket e fenti modell követésével. Biztató tendencia a bartergazdaság, más néven a Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (LETS, Local Exchange Trade System) visszatérte. A LETS hálózatok az Egyesült Királyságban (itt több mint 300 működik), Írországban, Kanadában, Franciaországban, Argentínában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon terjedtek el. Segítségükkel akár a gazdasági életből kiszorulók is újra aktív résztvevőkké válhatnak. A tagok felsorolják azokat a szolgáltatásokat és termékeket, melyeket fel kell ajánlaniuk, és azokat is, melyeket cserébe kínálnak fel. Számlájuk hitelképessége azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak a függvénye, melyeket a többi LETS-tag számára kínálnak – kezdve a kertészkedéstől a masszázson át a fűnyíró kölcsönbe adásáig – és ebből a hitelből vásárolhatnak termékeket vagy szolgáltatásokat bárkitől a rendszeren belül.

Az  egyre népszerűbb „Vásárolj helyi árut!” kampányok segítik a helyi vállalkozásokat a talpon maradásban még akkor is, ha a versenyt igen nagy állami támogatásban részesülő nagyvállalatokkal kell megvívniuk. Ezek a kezdeményezések abban az esetben bizonyultak a leghatásosabbnak, amikor – és egyre inkább ez jellemző világszerte – olyan alulról szerveződő mozgalmak támogatását élvezték, melyek ellenzik, hogy a mamutvállalatláncok beférkőzzenek a vidéki és kisvárosi gazdaságokba. A McDonald’s cég például – melynek célja, hogy kilencóránként egy új éttermet nyisson a világ valamely szegletében – legalább két tucat országban ütközött ellenállásba. Továbbá a Wal-Mart, a világ legnagyobb kiskereskedelmi vállalatának hirtelen terjeszkedése az USA-ban és Kanadában egy teljes aktivistahálózat létrejöttét eredményezte, amely azon munkálkodik, hogy a munkahelyeket és a közösség szövetét megóvja ezektől az elburjánzó óriás áruházaktól.

Számos helyen közösségi bankokat, hitelszövetkezeteket és hitelalapokat hoztak létre, így növelve a helyi lakosok és a kisebb vállalkozások számára elérhető tőke értékét viszonylag alacsony kamatok és közösségcentrikus feltételek között. Mindez lehetővé teszi az emberek számára, hogy a távoli nagyvállalatok helyett szomszédságukba, illetve saját közösségeikbe fektessék pénzüket.

Talán az ökofalu-mozgalom a globális gazdaságra utaltság legteljesebb körű ellenszéruma. Szerte az iparosodott világban épülnek olyan közösségek, melyek megpróbálnak megszabadulni a hulladéktól és a szennyezésektől, a versenytől és a mindennapi erőszakl. Sok közülük megújuló energiát használ, és erőteljesebben együttműködő helyi gazdaságok kifejlesztésére törekszik. Ezek az Északról kiinduló kísérletek helytálló alternatíváját kínálják a világ kevésbé fejlett részeire ráerőltetett urbánus, nyugati modellnek. Figyelemre méltó szervezet a Globális Ökofalu Hálózat (GÉN, Global Eco-village Network), mely ezeket a világszerte működő közösségeket fogja össze.

Az ilyen modellek távolinak és kivihetetlennek tűnhetnek a nagyvárosban élők szemében, akiket olyan eredendően elidegenítő struktúrák vesznek körül, melyek meggátolják, hogy ökologikusabb és egészségesebb kapcsolatot teremtsünk a bennünket körülvevő világgal. De még a földtől és egymástól szinte teljesen elvágott városlakók között is jelentkeznek ilyen pozitív törekvések, s a hatalmas nehézségek dacára kezdenek szorosabban kötődni lakhelyükhöz. Az az igazság, hogy sok nagyvárosban a környezetvédelmi tevékenység és az ökológiai érzékenység erőteljesebb, mint a kisvárosokban és a falvakban, mert az emberek jobban tudatában vannak, hogy mit veszítettek el.

Mik is az előnyök?

A lokalizáció előnyei számosak és különfélék. A folyamat egyik legizgalmasabb eleme, hogy lehetővé teszi a környezet, illetve szomszédaim javának összeegyeztetését a saját érdekemmel. Ez tényleg mindenki számára előnyös stratégia, és minden érdekeit számon tartó közösségben felvetődik a gondolata. Hoáramlik a pénz, amikor a helyi gazdaságban előállított terméket vásároljuk meg? Vissza a közösségbe. Jelenleg a fejlett világban elköltött pénz oroszlánrésze a tőkés társaságok részvényeseinek zsebébe vándorol. Az Egyesült Királyságban például a szegényebb területeken levő bankok a helyi lakosok minden megtakarított 8 fontjából csak egyet fektetnek be újra helyben. A szupermarketekben minden elköltött 250.000 font után keletkezik egy munkahely, míg a sarki közértben ugyanez a szám 50.000 font. Elköltött pénzünk fele mindössze 250 cégbe folyik be, melyek mindegyike globális érdekeltségű.

A lokalizáció láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak. A közösségi gazdasági kezdeményezések hatása tehát „többrétű”.

Az emberléptégazdaságok a javak méltányosabb elosztása felé mutatnak, és jobban megfelelnek az emberek szükségleteinek, valamint tekintettel vannak a természeti erőforrások korlátozott voltára. Idővel az ilyen kezdeményezések elősegítenék a visszatérést a kulturális és biológiai sokféleséghez és a hosszú távú fenntarthatósághoz.

A lokalizáció lehetővé tesz olyan változásokat a személyiségben, melyek segítenek újl felfedezni a valódi közösségi élet és a kölcsönös segítségnyújtás és támogatás mély pszichológiai jótéteményeit – a bennük rejlő örömöt. Ez éles ellentétben áll korunk felgyorsult, részeire hulló ipari társadalmának értékeivel. Ez utóbbi mobilitást, rugalmasságot és függetlenséget követel. Félelmet kelt az öregséggel, a sérülékenységgel és a függőséggel szemben. A világméretű versenygazdaság foszt meg minket az időtől. Ahogy elszakadunk a közösségtől és az élővilágtól, az ezekhez fűződő kapcsolataink felgyorsulnak, és az idő egyre szűkösebbé válik, olyan áruvá, melyért tetemes összegeket vagyunk hajlank fizetni. A kisebb lépték mindenképp lassúbbodással jár. A kultúra és az információ globalizálódása olyan életmódhoz, vezetett, mely a közelit lebecsüli. Sokan nyomon vetik, hogy mi történik épp Kínában, de azt már nem, ami a szomszédban zajlik: a tévé egyetlen gombnyomással elénk tárja egész Afrika vadvilágát, de arról fogalmunk sincs, milyen madarak élnek a szomszéd parkban.

A kisebb léptékű politikai és gazdasági egységek felé tartó irányzat paradox módon hozzájárulhat világszemléletünk kiszélesítéséhez. Ahelyett, hogy leszűkítené látásmódunkat, a közösséghez és lakhelyünkhöz fűző bensőséges viszony hozzásegít egymásrautaltságunk megértéséhez. A helyhez kötődés mind saját magunknak, mind gyermekeinknek segít felfedezni élő környezetünket: segít új kapcsolatokat találni élelemforrásainkkal, hogy ezek egy részét esetleg önerőből állíthassuk elő, és észrevegyük az évszakok váltakozását, a flóra és a fauna jellegzetességeit. Ma magunkat az életnek nevezett folyamat részeként fogjuk fel, az a biztonság érzetét kelti, ami pedig nyitottságot, kíváncsiságot és a másság elfogadását táplálja bennünk. Végső soron arról a szellemi ébredésről van szó, mely a sokkal és a természettel létesített kapcsolatból ered.

Post Navigation