Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “október, 2016”

„Kinek az álma múlik a közérdeken?” – II. rész

Amikor „mindenki” álma múlott a közérdeken: az állami beavatkozás intenzívvé válása és a szervezett kapitalizmus korszaka

A laissez-faire dominálta rendszer eresztékei a XIX. század menetében tehát végleges és helyrehozhatatlan romlásnak indultak. A gazdasági liberalizmus korszaka talán még megengedhette magának, hogy

a végső döntéseket a véletlenre, a gazdasági és társadalmi élet önmaguktól egyensúlyba kerülő erőinek csodáira bízza”, [1]

de hamar egyértelművé vált, hogy ez a végzetesnek bizonyuló fatalizmus nem szült mást, csak „vért, verítéket és könnyeket”. A negatív jelenségek tárházának gyarapodását szemlélve egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a hatalmi egyensúly rendszerére, a nemzetközi aranystandardra, az önszabályozó piac dogmájára és a liberális állam krédójára építő [2] XIX. századi civilizáció a válság jeleit kezdte mutatni. Ennek nyomán egyre többen vonták le azt a konzekvenciát, hogy a konjunkturális ciklusokat és tömeges munkanélküliséget produkáló „hagyjunk-mindent-a-sorsára” alapelv a hatékonyság tekintetében nem veheti fel a versenyt a közösség alapvető érdekeire építő koordinációs szükséglettel. Mannheim Károly a krízis tüneteit vizsgálva egyenesen oda konkludált, hogy a szabadság csak akkor vívható ki igazán, ha annak előfeltételeit a „közösség demokratikus úton egyeztetett kívánalmai értelmében szervezzük meg”. A „szabadság érdekében történő szervezést” (Planning for Freedom) egy frappáns metaforán keresztül érzékeltetve kiemelte, hogy

egy zenekar karmestere a különböző hangszereket koordinálja, és rajta áll, hogy ez a koordinálás az egyhangúságot vagy a sokféleséget juttatja-e diadalra. (…) A társadalom területén (…) az igazi koordinálás egész egyszerűen csak kiterjedtebb gazdaságot és a rendelkezésre álló társadalmi technikák célszerűbb alkalmazását jelenti.” [3]

Mit is jelentett az új szerepfelfogással felruházott, az „Újvilág szimfóniát” dirigáló karmester tevékenysége a gyakorlatban? Mindenekelőtt annak felismerését, hogy a kapitalizmus szervezeti változásaira, az egyre éleződő osztálykonfliktusokra, és az új nemzetközi erőviszonyokra tekintettel a kormányzati beavatkozás gyakorlati szükségletté vált. A társadalmi fejlődés olyan irányba kezdett konvergálni, ahol

az állam beavatkozása egyre nagyobb körre terjed. (…) Növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve: ez a fejlődés iránya – mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak a megállapítására vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja” – állapította meg Somló Bódog. [4]

„Talán most a közgazdászok legfontosabb feladata, hogy újfent különbséget tegyenek a kormányzat agendája és non-agendája között, a politika feladata pedig olyan kormányzati forma megalkotása a demokrácián belül, ami képes megvalósítani az agendát”

– írta Keynes a „modern kapitalizmus kollektív cselekvés általi lehetséges tökéletesítéséről” értekezve. [5] A Leviatán újbóli megerősítésének gondolata ebben a korszakban egyre inkább találkozott az emberek védelem, közösségi célú intézmények, oktatás és társadalombiztosítás iránti növekvő igényeivel.

A XIX. század végétől expanziónak indult az állami szerepvállalás mértéke. Ennek hátterében először csak az az elgondolás állt, hogy meg kell akadályozni a krónikus időszakot élő egyéni vállalkozások összehangolatlan működésének negatív következményeit: a kisebb vállalkozások csődbe menetelét, és a vállalkozók „hoppon maradásának” katasztrófáját.

A liberalizmus akkor szűnt meg, amikor a vállalkozások támogatásra szorultak, és a bankcsődök komoly zavarokat okoztak – röviden akkor, amikor az »államnak« be kellett avatkoznia annak érdekében, hogy enyhítse a szervezet akadozó működéséből származó feszültségeket.” [6]

amadeus.pngA XIX. század alkonyára aztán már bizonyos gazdasági anomáliák megoldása is az államra hárult, így az állam gazdaságot befolyásoló szerepe is permanens növekedésnek indult. Az állam regulációs, szabályozó hatókörét jelentős mértékben megnövelő kodifikációs munkálatok eredményeként kialakult a versenyjogi szabályozás meglehetősen szabadelvű normaanyagán jócskán túlmutató tröszt-és kartellellenes szabályozás, elsődleges prioritásként kezelve a „piac zavartalan működéséhez fűződő közérdek” érvényre juttatását. A jogfejlődés menetében a versenyjog mellett létrejött a fogyasztóvédelmi jog, a munkavégzés feltételeit keretek közé szorító munkajog, jócskán terebélyesedett a közigazgatási joganyag, az állam pedig a gazdasági tevékenységeket is  az egyre szélesebb körű szabályozás hatálya alá vonta. Az állami feladatok skálája kibővült a szolgáltató, illetve gondoskodó funkciókkal: az állam a közüzemek útján – avagy a magánvállalkozások állami patronálásával – infrastrukturális közszolgáltatásokat is szervezett, majd lassan jóléti intézmények működtetésébe is fogott. Magyary Zoltán a „posztindusztriális államról” írva már a tevékenységek széles választékát említhette: ti. ez az állam magára vállalta

utak, hidak, vasutak építését, a közlekedés fejlesztését; iskolák állítását, múzeumok, színházak, kutatóintézetek létesítését és más kulturális feladatokat; (…) kórházak, elmegyógyintézetek stb. létesítését, (…) a pénzérték és hitelintézetek szabályozását, az ipar fejlesztését; egyre több szociális feladat megoldását, a társadalombiztosításnak széleskörű kiterjesztését.” [7]

A „közérdek-koncepció” érvényre juttatása azonban ekkor még nem foglalt magában szociális „összetevőket” – általános egyetértés a leginkább csak abban mutatkozott, hogy

a kereskedelmi szabályozás manipulálása, a termelés jogtalan korlátozása vagy az árak mesterséges emelése sérti a közérdeket.” [8]

Kiterjedt jóléti juttatási rendszerről a fejlődés eme fázisában még nem beszélhetünk: a szociális segélyező állam alacsony szintű, pusztán a létfenntartáshoz szükséges juttatásokat biztosított az érintettek számára. Jellemző tevékenysége a jövedelemigazoláshoz kötött segélyezés volt, az „érdemes” és „érdemtelen” szegények közötti differenciálással, a helyi hatóságok diszkrecionális jogkörévé téve azt a lehetőséget, hogy a juttatásokat, illetve a jogosultsági kritériumokat a helyi munkaerőpiac feltételeihez igazítsák. [9] Már az első világégés során intézményesített hadigazdálkodást követően, a háború befejezésével párhuzamosan folytatódott azonban az állami intervenció a gazdálkodás szférájában, mégpedig a lakásellátás és a munkalehetőség-teremtés formájában. A Weimari Köztársaság alkotmánya pedig már egyenesen a gazdasági élet vezérlő elvéve tette a szociális igazságosság követelményét, rögzítve, hogy az egyének gazdasági szabadságát – a korlátozás nélküli magánérdekeket – határok közé szorítják a mindenkivel számára biztosítandó, „emberhez méltó élet” feltételei. Ezek a kissé homályosan megfogalmazott paraméterek a szociális szempontok mentén korlátozhatónak ítélték a kereskedelmi és az iparűzési szabadságot, a szerződési szabadságot, de még a tulajdon szabadságát is. Nem véletlen, hogy a weimari alkotmány egyik elhíresült cikkelye éppen arról rendelkezik, hogy a tulajdon kötelez, használatának pedig a közjót kell szolgálnia. [10] Summa summarum, a gazdasági liberalizmus „Csend szimfóniája”, amely az államot az „éjjeliőr” szerepkörére kárhoztatta, fokozatosan elveszítette a vonzerejét, átadva a pálcát egy fokozatosan tevékenyebbé váló karmesternek, aki mindinkább egy „beavatkozóbb” karakterű állam, és a közérdek markánsabb képviselete érdekében vezényelt.

A közérdek-fogalom komponenseinek a szociális vonatkozásokkal történő kiegészítését a szervezett kapitalizmus korszaka vállalta magára. Ez a Nyugat-Európában három évtizeden át (1945-1975) virulens rendszer sikeresen kamatoztatta John Maynard Keynes tanait, akinek nem titkolt célja volt, hogy megjavítsa a társadalom gépezetét, [11] ennek részeként pedig az állam feladatának tekintette, hogy lehetőség szerint tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az állam polgárainak, de különösen a munkanélkülieknek az élete minél könnyebb lehessen. Keynes amellett érvelt, hogy a gazdaság működésének jobb megértése biztosítja a felelős kormányok számára, hogy döntéseik révén kisimítsák az üzleti ciklus mélypontjának legdrasztikusabb következményeit. [12] Munkáiban ezért a teljes foglalkoztatottság elérésének lehetőségeire koncentrált.

A teljes foglalkoztatást biztosítani tudó központi irányítás természetesen a hagyományos állami funkciók jelentős kiterjesztésével jár. Sőt, éppen a modern klasszikus elmélet hívta fel a figyelmet számos olyan helyzetre, amelyben szükség van a gazdasági erők szabad játékának korlátozására vagy irányítására” – ismerte el. [13]

Keynes hitt abban, hogy a teljes foglalkoztatottságra (is) építő jóléti állam kellő garanciát jelent a gondolat-és cselekvési szabadság fenntartására, ami a valódi demokráciák elengedhetetlen feltétele.

Az individualizmus – ha meg lehet tisztítani a hibáitól és a vele elkövetett visszaélésektől – a személyes szabadság legjobb biztosítéka abban az értelemben, hogy minden más rendszernél nagyobb teret nyújt az egyéni választásnak” – írta. [14]

Ezzel elméleti síkon megteremtődött az első és második generációs alapjogok (azaz a polgári és politikai, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok) szintetizálásának, és az immáron széles spektrumon mozgó közérdek érvényre juttatásának lehetősége. Ahogy életrajzírója, Skidelsky fogalmazott: Keynes eszméivel megadta a reményt az embereknek, hogy „a teljes foglalkoztatás koncentrációs táborok nélkül is elérhető.[15]

Keynes elmélete már az 1929-1933. évi Nagy Válság hatására emelkedő pályára került, de az igazi sikereit csak a második világháború után könyvelhette el a „vasfüggöny” nyugati felén. Ekkora válhatott ugyanis valósággá Mannheim prognózisa, miszerint a „tervszerű társadalom” egy „mindenki érdekében megvalósuló tervezés” révén, azaz anélkül is elérhető, hogy a „diktatúra Belzebúbjának” árnyképe vetülne rá. Az a fejlemény, hogy a tervszerű társadalom irányába történő elmozdulás az ideális ívről letérve is megtörténhet – márpedig erre ékes bizonyítékul szolgált a nemzetiszocialista, a fasiszta és egyéb autoriter rezsimek gazdasági dirigizmusa, valamint a bolsevik tervgazdasági rendszer is – arra sarkallta a döntéshozókat, hogy tanulmányozni kezdjék a „szolgáltató szociális-demokratikus állam” kiépítésének lehetőségeit. Sikerüket mi sem jelzi jobban, mint hogy az állam növekvő gazdasági szerepvállalása, a jövedelemegyenlőtlenségeket mérséklő redisztribúciós politika, és a széles társadalmi rétegeket érintő jóléti rendszerek fejlesztése az 1945-1975 közötti három évtized legfőbb jellemzőivé váltak.

A kapitalizmus eme válfajának kiterjedtségét mutatja, hogy a jóléti állam által érintett „címzetti kör” a gyengék és elesettek (védtelen gyermekek, rossz egészségi állapotú, idős emberek, szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, szegények) mellett a különböző pénzügyi juttatások, az egészségbiztosítási és közoktatási szolgáltatások nyújtása révén azokat is magában foglalta, akik nem tekinthetők elesetteknek vagy szegényeknek. Különösen igaz ez a jóléti állam északi-skandináv modelljére, ahol a munkanélküliek védelme mellett a középosztály pozícióinak erősítésébe is komoly energiákat fektettek – azaz a „szociális védőháló” nyújtása mellett a skandináv „konstruktőrök” olyan megoldásokat is intézményesítettek, amelyek bevonták a középosztályt a jóléti állam támogatottainak körébe. Pogátsa szerint ez végső soron azt eredményezte, hogy a középosztály tagjai nem érezték úgy, hogy mindig csak adnak, miközben a másik társadalmi osztályok mindig csak kapnak. A középosztály képviselői tehát azzal az élménnyel lehetettek gazdagabbak, hogy az ő biztonsági-és szabadságigényeik is támogató kezekre leltek,

nemcsak a szegények kaptak új és egészséges lakásokat, de ingyenessé vált az oktatás, az egészségügy. A cél az volt, hogy ha egy középosztálybeli úgy gondolja, hogy hosszabb-rövidebb időre a munkaerőpiacon kívül akar maradni, akkor azt megtehesse. Ennek oka lehet tanulás, továbbtanulás, gyermekvállalás, gyermeknevelés, egészségügyi kezelés, vagy bármi egyéb, melyet személyes céljai és produktivitása megvalósításához szükségesnek érez.” [16]

A jóléti állam más változataiban – s erre főként a liberális brit jóléti rendszer a példa – a középosztály erősítése helyett inkább arra koncentráltak, hogy megszüntessék – de legalábbis mérsékeljék – a szegénységet. A német szociális piacgazdaság az eredményeit tekintve pedig azzal büszkélkedhetett, hogy egy sikeres társadalmi mobilitást indíthatott útjára. Az egyes társadalmi csoportok ennek köszönhetően pozitív változásokat tapasztalhattak a saját életfeltételeiket és kilátásaikat illetően. Ez az elmozdulás éppen azokban a csoportokban éreztette a legnagyobb mértékben a hatását, amelyek helyzete korábban a legkilátástalanabbnak és legrosszabbnak bizonyult: a társadalmi egyenlőtlenség alsóbb régióiban. Az anyagi életszínvonal növekedése a közép-és felsőosztálybeli alkalmazottak esetén is érezhető volt ugyan, a legnagyobb relevanciával mégis a munkások esetében bírt: a jóléti állam biztosította kitörési lehetőségek révén ugyanis a munkásháztartások első ízben juthattak hozzá a jövedelmi viszonyaik javulását jelző olyan javakhoz, mint a nagyobb lakás vagy a személygépkocsi. Joseph Mooser az NSZK társadalmi viszonyait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a jóléti állam – a szociális piacgazdaság – kiépülésével egy átfogó, és társadalomtörténeti szempontból forradalmi javulás következett be,

mivel ezzel az életformák nagy egyenlőtlenségei tűntek el. (…) Az 1880-as évektől 1970-ig az ipari munkás átlagos reálbére megháromszorozódott, ezen belül a legnagyobb ugrás az 1950-et követő időre esett.[17]

A közérdekről vallott felfogás változását, mondhatni „csúcsra járatását” jól jelzi, hogy újfajta módon, a

demokratikus jogok kiterjesztése és kiszélesítése részeként komplex jóléti rendszereket alakítottak ki, amelyek a keynesi eszmerendszer vonalához kapcsolódva a gazdasági növekedés ösztönzésének, elősegítésének is a részei voltak.” [18]

Ráadásul a szisztéma széles körű társadalmi konszenzuson és bázison nyugodott, azaz az állampolgárok döntő részének támogatását is bírta. Ennek hátterében főleg az a momentum állt, hogy a tőke-munka korábban tapasztalható kibékíthetetlen ellentéte és az osztályharc helyett a szociális partneri viszony kialakítására törekedtek. Gunnar Myrdal svéd közgazdász szerint

a fair play öröklött liberális eszméjét egyre általánosabban és határozottabban fordították le arra a követelésre, hogy a béreket, árakat, jövedelmeket és nyereségeket különféle alkuk révén kellene megszabni. (…) Az állam felelőssége lett e feltételek megteremtése a jogalkotással, közigazgatással és döntőbíráskodással, (…) hogy igazságos és méltányos megállapodásokat lehessen elérni.” [19]

Az állam azáltal próbálta közös nevezőre hozni a közérdek és a szükségképpen partikuláris magánérdekeket, hogy mediációs, közvetítői szerepet vállalt a kollektív társadalmi alkuk megkötése érdekében, a növekedés fenntartását is célozva ezzel. A rendszer lényegében a tőke (a vállalatok, vállalati szövetségek), a munkavállalók (az őket képviselő szakszervezetek), és a kormányzat részvételének filozófiájára épült. A társadalom különböző rétegei között kialakított demokratikus egyeztetési rendszerek a társadalmi békét is szolgálták, de emellett elősegítették a gazdasági növekedést, az infláció elkerülését, és a munkanélküliség alacsony szinten tartását is. [20]

A jóléti állam mérlegét megvonva kiemelhetjük, hogy annak nóvuma és érdeme a keynesiánus alapokon nyugvó keresletösztönző beavatkozás mellett az egészségügyi, oktatási és kulturális szerepvállalás, azaz a társadalompolitikai felelősség bizonyos szintű felvállalása, emellett pedig a teljesítménye alapján komoly demokratikus legitimációhoz is sikerült jutnia. A Welfare State a munkavállalók, a vállalkozók és az állam közötti tárgyalásos megállapodások révén, illetve a szociális védőhálót jelentő intézmények és szociális juttatások rendszerének kiépítésével sikeresen szelídítette meg az osztálykonfliktusokat, [21] egyfajta konszenzust teremtve a közérdek és a magánérdekek furcsa dinamikájának világában. Az állam a tőke zavartalan növekedését akadályozó struktúrává lépett elő, komolyan korlátozva a profitok maximalizálásával kapcsolatos, korábban szabályozatlan törekvéseket, és a politikai közvetítőrendszer segítségével ösztönözte a munkáltatók és a munkavállalók közötti kompromisszumok kialakítását; a munkavállalói jogokat pedig a korábbihoz képest rigorózus munkajogi szabályozás kiépítésével védelmezte. A nemzeti törvényhozások olyan, makrogazdasági szintű szabályozási technikákat dolgozhattak ki, amelyek összecsengtek a munkavállalói érdekképviseleti szervezetek követeléseivel (a nyolc órás munkanap bevezetése, az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének normatív szinten történő megjelenítése, a felsőoktatási képzések ingyenessé tétele vagy támogatása, a kulturális jogok katalógusának szélesítése). A jóléti állam Belle Époque-ja (az 1945 és 1975 közötti három évtized) a külső impulzusoktól szinte teljes mértékben mentes nemzetgazdasági bázisról, autonóm költségvetési politika kialakítása révén szabályozhatta a jog eszközével a piaci viszonyokat; a magánérdekek harmonizálásának kiemelt képviselője tehát a közérdeket kifejezése juttató polgári nemzetállam volt, amely komoly gátat képezett a globális piac hatalmával szemben.

Amikor (újra) a tőkés társaságok álma múlik a közérdeken: a globális kapitalizmus korszaka

A közgondolkodást három évtizeden át formáló és meghatározó jóléti konszenzussal szemben az 1970-es évek derekától viharos gyorsasággal söpört végig a nyugati társadalmakon a jóléti állam végkimerülését hangoztató új ortodoxia, amelynek felfogásában – ahogyan azt Ronald Reagan volt szíves megfogalmazni – az állam a problémák megoldójából a problémák elsődleges forrásává vált. Innentől kezdve divatossá vált a „keynesi gazdaság haláláról” értekezni. Az 1970-es dekád közepétől kezdve a korábban példa nélküli gazdasági fejlődés megrendülését egyértelműen az állam kudarcának tekintették, és (újból) a piac „elixírjét” kezdték el gyógyszerként ajánlani. Az inga ismét a piac irányába lendült, és megerősödtek az állami beavatkozás mérséklését hirdető nézetek. Az állami költekezést pazarlásnak tekintették, és a piac, a „láthatatlan kéz” visszaszorítását kifogásolták. Az infláció leküzdésének szükségessége miatt megindult a központi bankok kormányzattól történő elszakítása, és az önálló gazdaságpolitika szerepét növelő folyamat. [22]

A jóléti állammal való szakítás hívei, a gazdasági liberalizmus és a monetarizmus nézetének képviselői alapjaiban kérdőjelezték meg a keynesiánus makrogazdasági szabályozást, az állami tulajdon létjogosultságát, a progresszív adórendszert, a szociális biztonság védelmét, a magánszektor szigorú szabályozási keretek közé szorítását, különösen a munkajog és a munkavállalói képviselet területén. Az elérendő célok között szerepelt továbbá a szakszervezeti befolyás csökkentése, valamint a munkára és a vagyonosodásra való ösztönzés helyreállítása. [23] Az 1980-as évtized ideológiai változásait követően, a „Thatcher-Reagan forradalom” győzelmével a szabad versenyes piacok felsőbbségét hirdető közgazdaságtan valódi reneszánszát kezdte élni. Az évtizedekre berendezkedő neoliberális gondolkodás újfajta dress code-ot vezetett be, amikor feltűnően kurtára fazonírozta az állam új ruháját; gyakorlatilag csak a jogi, monetáris és viselkedési szabályok testőrének szerepét bízta az államra. Az államnak a neoliberális ars poetica szerint mindössze őrködnie szükséges a versenyszabályok betartásán, hogy piaci helyzeteket teremtsen, és a piac logikájához alkalmazkodó apparátust képezzen. Az 1970-es és az 1980-as évtized fordulóján az eszközök egész arzenálját vonultatták fel annak érdekében, hogy belátható időn belül sikerüljön lebontani a szociális államot, privatizálni az állami vállalatokat, és végrehajtani a további elvárásokat.

Ilyen körülmények között hamar sikerült sutba vágni a jóléti állam kapcsán kialakított közérdek-fogalmat, és újból az önzés világát reprezentáló magánérdekeket állították az érdeklődés középpontjába. A kormányzati gondolkodás centrumába a vállalkozói kultúra hangsúlyozása, a piaci gondolkodásmód és a verseny előmozdítása, a szegénységből adódó problémák csaknem teljes negligálása, a gazdagokat előnyben részesítő adópolitika, a hivalkodó fogyasztás propagálása, és az individualizmusnak a társadalmi léttel szembeni hangsúlyozása került. Nemcsak az állam visszaszorítása mellett érveltek, de a paternalizmussal való szakításon túl az önellátó, egoista érdekeket szem előtt tartó, a másik iránti szolidaritást gondolkodásában szűkre szabó egyén ideálját is nyíltan preferálták. Margaret Thatcher egy 1987-ben adott interjúban erről így fogalmazott:

Azt hiszem, olyan időszakon megyünk keresztül, amikor túl sok gyermeknek és felnőttnek sugallták az olyan válaszokat, mint: »problémám van, az állam feladata, hogy megbirkózzon vele!«, vagy »megyek segélyért, hogy megoldódjon a problémám!«. »Hajléktalan vagyok, az állam kötelessége, hogy lakhatást biztosítson!«, és így a társadalomra hárítják a problémáikat. De mi is a társadalom? Olyan dolog, hogy társadalom, nem létezik! Csak egyes férfiak és nők vannak, és családok. Az állam nem képes önmagában cselekedni. Erre csupán emberek képesek, ők pedig először önmagukról gondoskodnak. Alapvető kötelezettségünk, hogy önmagunkról gondoskodjunk, és aztán segítsünk a szomszédunknak. Az élet kölcsönösségen alapul, de az emberek túlságosan a jogosultságaikat tartják szem előtt a kötelességeik nélkül, pedig nincs jogosultság anélkül, hogy valaki először ne teljesítené a kötelezettségét.” [24]

A brit Thatcher-és és az amerikai Reagan-kabinetek csökkentették a szociális kiadásokat, a közoktatási és környezetvédelemi kiadásokat, illetve politikailag igyekeztek nyomást gyakorolni a magánszemélyekre, valamint a kisebb és nagyobb vállalatokra annak érdekében, hogy profitorientált szociális szolgáltatásokat nyújtsanak. Az USA-ban számottevően csökkent a családi pótlékra fordított összeg, az iskolai étkeztetés állami támogatása, valamint a szegényeket támogató lakbér-kiegészítés és az élelmiszerjegy-juttatás. Emellett felszámolták azt a 3,8 milliárdos keretet, amellyel a szövetségi költségvetés támogatta a tagállamok közmunkaprogramjait. [25]

A kormányzat számos, korábban köztulajdonban álló vállalatot privatizált.

Egyetlen iparág sem maradhat állami ellenőrzés alatt, hacsak nincs erre valami konkrét és nyomós indok”

– summázta a kabinet véleményét Nigel Lawson brit pénzügyminiszter. [26] Különösen ellentmondásos volt a közüzemi vállalatok (British Gas, British Telecom) magánkézbe juttatása, tekintve, hogy mindkettő nyereségesnek bizonyult, és komoly bevételt eredményezett a kincstárnak. 1979 és 1992 között 39 vállalatot értékesítettek, mintegy 40 milliárd fontnyi privatizációs bevételre téve szert. Ezzel párhuzamosan az önkormányzatok a bérlakások jelentős hányadát (egy-és negyedmilliót) kedvezményes áron adták el a bérlőknek. A befolyt összegeket a kormány a kiadásai kiegyenlítésére, valamint a jövedelemadó csökkentésére használta fel, fokozva ezzel a társadalmi egyenlőtlenségeket. [27] A privatizáció példáját Németország, Olaszország, majd az 1980-as évek derekától Franciaország is követte. Hamarosan felzárkózott a Franco tábornok utáni Spanyolország, majd az 1989-1990. évi rendszerváltozásokat követően a volt szovjet blokk országai is. [28] A gazdaság magánosításával a piac erői visszavették a mindenkor a magántulajdon túlsúlyára épült, de alapvetően vegyes gazdaságot, és ezzel a partikuláris magánérdekek uralma is újra intézményesülni látszott a közérdekkel szemben.

Ráadásul a neoliberális gondolatok térnyerésével jelentős mértékben összefügg a globalizáció kiteljesedése, és a nemzetgazdasági szuverenitás meghaladásának sokak által szorgalmazott gondolata is. Az 1980-as évtized – bár a kormányzati kiadások fajlagosan nőttek – az erőteljes dereguláció, a technológiai haladás, és a globális gazdasági integráció korszakát jelentette. A piacok a lebegő árfolyamrendszer 1973. évi bevezetése óta egyre jelentősebb befolyást gyakoroltak a gazdaságpolitikára, a nemzetgazdaságok egyre fokozódó nyitottsága pedig aláásta a „termelés, jövedelem, kereslet” önmaga körül forgó, zárt körének alapjait. [29] Ahogy a világkereskedelem és a pénzügyi kapcsolatok folyamatosan bővültek, úgy csökkent a nemzeti gazdaságpolitikák számára az autonóm mozgástér lehetősége, illetve növekedett a külső kényszerek szerepe. A termelés sokkal rugalmasabbá, a kereskedelem sokkal nyitottabbá, a tőke sokkal mozgékonyabbá, a pénzügyi piacok pedig sokkalta integráltabbá váltak. [30] A nagyvállalatok hatalmának növekedésével, illetve az adóbevételek csökkenésével párhuzamosan apadt a kormányzatok képessége arra nézve, hogy szabályozzák, ellenőrizzék a piacot. A merev, normatív szabályozás helyett előtérbe kerültek a „rugalmas” megoldások, ezzel gyengült az állam tőke feletti kontrollja. [31] Stanley Hoffmann pesszimista megfogalmazásában egy olyan időszakban élünk, amelyben

a gazdasági globalizáció sok államot megfoszt a független pénz-és adópolitika folytatásának lehetőségétől, vagy könyörtelen döntések meghozatalára kényszeríti az államokat, amikor választaniuk kell, hogy a gazdasági versenyképesség és a szociális biztonsági háló közül melyiket akarják fenntartani.” [32]

A globalizáció mellett a transznacionalizálódás és az integrálódás is alapjaiban kezdte ki a gazdasági folyamatok (kizárólag) nemzetgazdasági keretek között folyó állami szabályozásának hatékonyságát. A technológiai-infokommunikációs forradalom a pénzügyi áramlások és tranzakciók hihetetlen mértékű megnövekedését eredményezte: a tőke minden korábbinál nagyobb sebességű cirkulálása, és megtérülési idejének drasztikus csökkenése figyelhető meg. [33]

Philip Cerny a neoliberalizmus ideológiai befolyása alatt álló gazdasági rendet „új beágyazott pénzügyi ortodoxiának” keresztelte el. [34] A versenyző állam (competition state) ebben a szisztémában elveszíti a korábbi funkciók gyakorlásának képességét, amelyben elemi jelentőséggel bírt a teljes foglalkoztatottság keynesi ideáljának biztosítása, a leszakadó társadalmi csoportok segítése, és a jólét fenntartása. A védelmező, szolgáltató (közjavakat és szolgáltatásokat biztosító) állam mintaképének helyét átvette a privatizációt, elüzletiesedést, piacosítást és deregulációt közvetítő állam igénye. A neoliberális forradalom lényegében arra kárhoztatta az államot, hogy a gazdasági recesszió kedvezőtlen feltételei mellett is növelje a gazdaság versenyképességét: az állam szerepe tehát gyakorlatilag arra korlátozódott, hogy biztosítsa a gazdaság alkalmazkodóképességét a szabályozatlan világgazdaság dinamikájához. Az államok ekként számos feladat, országos léptékű gazdasági vagy társadalmi fejlesztés ellátását bízzák a már globalizált, vagy a globális előírásoknak engedelmeskedő magánvállalkozásokra, illetőleg a piacra, kitűzött céllá pedig az üzleti tevékenységek megkönnyítése, és a befektetések ösztönzése – egy szóval a magánérdekek előtt kapituláció – válik.

Az államok „fogyókúrára fogása” azonban nem jelenti azt, hogy a transznacionális kapitalizmussal konform neoliberális berendezkedést ne jellemezné egy erős szabályozási tevékenység. A „transznacionális kényszerek rendszerében” sem szűnt meg a nemzetállam, sőt szuverenitása jogi értelemben teljes maradt, ám neoliberális versenyállammá alakítása azzal járt, hogy cselekvőképessége – amely korábban bizonyos értelemben a közérdek kifejezésre juttatását is lehetővé tette – korlátozottá vált, és a globális szabályozó hatalmak (IMF, Világbank, WTO, OECD) által kialakított elvek, normák, döntési mechanizmusok jogrendbe történő beépítésére és/vagy elfogadására kényszerült.

A neoliberalizmus korszakának meghatározó jellemzője a transznacionális társaságok (transnational corporations, TNCs), vállalatbirodalmak felemelkedése is. Sokan vélik úgy, hogy nem állunk messze az 1976-ban rendezett Hálózat című film egyik szereplője által felvázolt jövőképtől, amelyben megszűnik az ideológiák és a nemzetek világa, és egy vállalkozások testülete által uralt univerzumnak adja át a helyét, amelynek állandó meghatározói a könyörtelen igazgatósági rendeletek, és a világ egyetlen vállalkozássá degradálódik. A globalizáció számos kritikusa alapvetően ilyen szerep-és feladatkörrel felruházott entitásokként kezeli a mára vitathatatlanul komoly, gyakorlati befolyással is rendelkező hatalmi tényezővé erősödő transznacionális társaságokat. Simai nézete szerint mindez azt jelenti, hogy egy, az állami érdekektől – és a közérdektől – függetlenedő, a nemzetközi vállalatok döntési centrumaiból kiinduló folyamat során a globális vállalatok érdekeinek rendelik alá az egyes nemzetgazdaságokban zajló tranzakciókat, így integrálva a nemzeti termelés és szolgáltatás meghatározott területeit a globális vállalati szisztémákba. [35] A TNC-k egyre fontosabb szerepet játszanak a globális gazdaság kormányzásában: gazdasági érdekérvényesítő képességük gyakorlatilag olyan mértékben megnövekedett, hogy törekvéseik révén alapvetően képesek irányt szabni a világgazdasági folyamatoknak. [36] A gazdasági folyamatok hordozóivá a nagy nemzetközi ipari-szolgáltató és pénzügyi konglomerátumok, szupermonopóliumok és transznacionális vállalatok váltak. Egy jellemző adatsor: a listavezető 200 globális társaság 1982-ben 3046 milliárd dollár értékű forgalmat realizált, amely a világ akkori (12.600 milliárd dollár értékű) össztermelésének 24%-át tette ki. 1992-re – tehát mindössze egy évtized leforgása alatt – az eladások mértéke már elérte az 5862 milliárd dollárt, ami a világ össztermelésének már 26,8%-át képezte. [37] Korten szerint a világ pénzállományát, technológiáját, továbbá piacait világméretű tőkés társaságok ellenőrzik és irányítják, és ennek égisze alatt a TNC-k kizárólag a nyereséget szem előtt tartva, szabadon, a helyi és nemzeti követelmények figyelembe vétele nélkül, azokat ignorálva cselekedhetnek. [38]

A TNC-k azáltal, hogy gyáraikat kedvük szerint telepíthetik olyan országokba, ahol alacsonyabbak a munkabérek, és ahol kevésbé korlátozzák a tevékenységüket, mára szert tettek arra a képességre, hogy kijátsszák egymás ellen a nemzetállamokat. A globális érdek egyértelmű: a TNC-k ott termelnek, ahol az a legkisebb költség mellett lehetséges, és ott adnak el, ahol az a legkifizetődőbb. Oda terelik a profitot, ahol az adókulcsok a legkisebb terhet jelentik. A TNC-k lényegében kiválasztják az adott vállalat működéséhez legkedvezőbb stratégiai földrajzi helyet. Az a lehetőség, hogy a termelést át lehet helyezni az egyik országból a másikba, eltolja az erőegyensúlyt a hazai társadalom érdekei felől a globális tőkés érdekek felé. [39] Világos a képlet: a territoriális keretek között létező nemzetállam kiszolgáltatott pozícióba került a területéről bármikor kivonulni képes tőkével, és a transznacionális társaságokkal szemben.

Ha a világszerte dollárszázmilliárdokkal zsonglőrködő spekulánsok úgy döntenek, hogy a kormányzati politikák a spekulatív érdekekkel szemben a környezetvédők, vagy a dolgozó szegények érdekeit képviselik, máshová viszik a pénzüket, gazdasági válságfolyamatot beindítva”fogalmaz Korten.[40]

Ezek a globális vállalatbirodalmak összességében tehát arra ösztönzik a kormányokat, hogy a gazdasági növekedéshez szükséges tőke megszerzése fejében olyan politikát alakítsanak ki és realizáljanak, amely a kedvező üzleti környezet megteremtését célozza, beleértve az alacsonyabb adórátákat is. Ehhez hozzá kell tennünk még a neoliberális irányzatok kormányra kerülésének finoman szólva is kétes – markánsabb fogalmazás szerint káros, sőt katasztrofális – örökségét: a mesterségesen meggyengített állam a nagyvállalati szektor és érdekek befolyása alá került, azaz a „nagyvállalati ragadozók” foglyul ejtették az államot (ez a captured state jelensége), és a gazdasági elit pártfinanszírozásai révén „rabláncon” tarthatják a politikai elit tagjait. Ezzel kapcsolatban állapíthatta meg a már citált Pogátsa, hogy

az oligarchák által uralt nagyvállalati szektor a szabályozás, illetve a közbeszerzések eltérítése révén elvonja a társadalmi erőforrásokat a közjótól.” [41]

A transznacionális vállalatok a XXI. század globalizált körülményei között potenciálisan alkalmassá váltak rá, hogy a nemzetállamokkal szemben kikényszerítsék a számukra kedvező jogszabályi környezet kialakítását, és az egyik országból a másikba történő termelés-és szolgáltatás-áthelyezés adu ászát kijátszva sokszor a profitigényeiket szem előtt tartó viselkedésre presszionálhatják a kormányzatokat. Az államoknak törekedniük kell a transznacionális társaságokkal a jó kapcsolat kialakítására, illetve fenntartására – főként arra tekintettel, hogy e vállalatok komoly munkahelyteremtő potenciállal rendelkeznek –, azonban az éremnek mindig két oldala van: a tőkés társaságokat is a kooperációra, és egy partneribb jellegű kapcsolat kialakítására kellene szorítani. Egyetértünk Bhagwatival, aki szerint a vállalatok társadalmi felelősségének két talpkövön kell nyugodnia: egyrészt egyértelműen deklarálni kell, hogy mit szabad tennie a vállalatoknak (altruizmus), másrészt pedig világosan rögzíteni kell az arra vonatkozó szabályokat, hogy mit nem szabad tenniük. [42] Csak ezzel – és a megfelelő szankciós mechanizmusok biztosításával – lehetne ugyanis elérni, hogy a közérdek ismét az őt megillető helyre kerüljön a vállalati érdekekkel szemben.

Láthattuk, hogy a magánérdekek kritika nélküli piedesztálra emelése, és a közösségi szempontok asztalról történő lesöprése az elmúlt évtizedek során alapvetően strukturálta át a korábban irányadó gazdaság-és társadalomfelfogást. Stephen Gill nem véletlenül jutott arra a megállapításra, hogy a „fegyelmező neoliberalizmus” (disciplinary neoliberalism), mint a kapitalista fejlődés sajátos angolszász modellje egyre nagyobb hatalmat biztosított a befektetők számára a civil társadalom más tagjaihoz képest, ezzel is elősegítve a prioritások, a politikák és az eredmények szociáldarwinista típusú átszervezését. [43] A vázolt folyamat eredményeként a hatalom elmozdult a demokráciától a piacokhoz, valamint a vállalatokhoz. A legutóbbi globális gazdasági és pénzügyi válság hatására azonban az állam szerepét illetően sokak szemében revideálódtak a korábbi neoliberális tanok. A kortárs államelméleti munkákban ezért már bőségesen találkozhatunk olyan megoldási javaslatokkal, amelyek szembemennek az évtizedeken keresztül megfellebbezhetetlen alapigazságként kezelt neoliberális dogmákkal, és az állam új típusú szerepvállalását vetítik előre, lehetővé téve a közérdekről zajló diskurzus határainak kitágítását. 2008 óta már végképp nem arról van szó, hogy a „pőrére vetkőztetett” állam teljes mértékben ki lenne szolgáltatva a globális kapitalizmus dzsungeltörvényeinek, sokkal inkább arról, hogy a krízis nyomán a kormányok (újra) aktivizálni igyekezték a pénzügyi és gazdasági szféra aktivitására ható tevékenységüket. A politikai vezetők ugyanis számos országban – köztük a nyugat-európai államokban is – arra irányuló határozott lépéseket tettek, hogy visszavegyék korábbi pozícióikat a nem egyszer transznacionális háttérrel rendelkező gazdasági erőközpontoktól. Ennek a fejleménynek pedig a közérdekre ható aspektusai is vannak.

A következőkben a neoliberalizmus zsoltárában foglaltak megkérdőjeleződésének következményeit tekintjük át.

[1] Mannheim Károly: Korunk diagnózisa (Diagnosis of Our Time), in Felkai Gábor (szerk.): Mannheim Károly. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999, 161. p.

[2] Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 25. p.

[3] Polányi: i. m., 159. p.

[4] Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus. Második kiadás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1907, 192. p

[5] Keynes: i. m. (1926), pp. 40-41.

[6] Mannheim Károly: Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés (Freedom, Power and Democratic Planning), in Felkai: i. m. (1999), 232. p.

[7] Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. század államában. A magyar közigazatás szervezete, működése és jogi rendje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942, 72. p

[8] Mannheim: Szabadság…, 235. p.

[9] Myles, John: Hanyatlás vagy holtpont? in Bujalos István – Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék, Budapest, 2002, 374. p.

[10] Mössle [Mößle], Wilhelm: A liberális államtól a szociális jogállamig, in Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 170. p.

[11] Keynes, John Maynard: The return to gold and foreign lending, in The Collected Writings of John Maynard Keynes. Vol. 19.: Activities, 1922-1929,272. p.

[12] Wapshott, Nicholas (2011): Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy recesszióig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2014, 58. p.

[13] Keynes, John Maynard: The General Theory of Employment, Interest and Money. English Edition. MacMillan, London, 1936, 379. p

[14] Keynes: i. m. (1936), 380. p.

[15] Wapshott: i. m.. (2014), 151. p.

[16] Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 30. p.

[17] Idézi: Beck, Ulrich (1983): Túl renden és osztályon? in Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997, 421. p. Mooser érzékletes példákkal szolgált a munkásság előtt korábban ismeretlen életlehetőségek feltárulását illetően. Míg az 1950-es években a munkáscsaládok mindössze 6 százaléka rendelkezett saját lakással vagy házzal, addig 1968-ban már 32 százalékuk, 1977-ben pedig 39 százalékuk mondhatta magát tulajdonosnak. „E változás szimbóluma (…) a lakószoba lett, a magánszféra és a nem-munka jellegű tevékenység tudatosan hangsúlyozott élettere. Ide jellemzően tiszta ruhában léptek be, nem úgy, mint a régi konyhalakásba, ahol munkaruhában üldögéltek, és amelyet, ellentétben a korábbi  »tisztaszoba« hideg »pompájával«, hétköznap is használtak. E változás alapvetően befolyásolta az egész életformát.” [Uo.]

[18] Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 48. p.

[19] Myrdal, Gunnar: Beyond the Welfare State. Economic Planning and Its International Implications. Yale University Press, New Haven, 1960, 44. p.

[20] Farnsworth, Kevin: Social versus Corporate Welfare: Competing Needs and Interests within the Welfare State. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2012, 67. p.

[21] Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, 95. p.

[22] Muraközy: i. m.  (2012), pp. 132-133.

[23] Dardot – Laval: i. m. (2013), 271. p.

[24] Seawright, David: The British Conservative Party and One Nation Politics. The Continuum International Publishing Group Ltd., London, 2010, 36. p.

[25] Andor László: Amerika évszázada. Aula Kiadó, Budapest, 2002, 255. p.

[26] Egedy Gergely: A neokonzervatív állam, Thatchertől Cameronig, in Politikatudományi Szemle, XIX. évfolyam, 3. szám (2010), 33. p.

[27] Feigenbaum, Harvey B. – Henig, Jeffrey R. – Hammnett, Chris: Shrinking the State. The Political Underpinnings of Privatization. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 1999, 61. p.

[28] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, pp. 48-49.

[29] Dardot – Laval: i. m. (2013), 277. p.

[30] Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014, 140. p.

[31] Mészáros Rezső és munkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 148. p.

[32] Hoffmann, Stanley: Clash of Globalizations: A New Paradigm, in Foreign Affairs, Vol. 81, No. 4. (July/August 2002), 110. p.

[33]A nemzetközi kereskedelem ma már nem bor és textil szállításáról szól, (…) hanem bitek távközlési műholdakról való sugárzásáról” – állapítja meg Danny Quah. Idézi: Barr, Nicholas: (1987): A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 50. p.

[34] Cerny, Philip G.: Paradoxes of the Competition State: The Dynamics of Political Globalisation, in Government and Opposition, Vol. 32, No. 2. (Spring 1997), 259. p.

[35] Simai Mihály: Kihívások, alternatívák és útvesztők a globalizálódó világban, in Bayer József – Lévai Imre (szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2003, 62. p.

[36] Mészáros et al.: i. m. (2010), 135. p.

[37] Khor, Martin: Globalization and the South. Some Critical Issues. UNCTAD Discussion Papers, No. 147. UNCTAD, Genova, 2000, 4. p.

[38] Korten, David C.: (1995): Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996, 159. p.

[39] Gore, Al: A jövő. A globális változás hat mozgatórugója. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013, 136. p.; Csikós-Nagy Béla: Közgazdaságtan a globalizáció világában. II. kötet. Gazdasági globalizáció. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2002, 268. p.

[40] Korten: i. m. (1996), 249. p.

[41] Pogátsa: i. m. (2016), 106. p.

[42] Bhagwati, Jagdish: Vállalatok: ragadozók vagy jótevők? in Szilágyi Katalin – Balázs  Zoltán (szerk.): Globalizáció és kapitalizmus. Századvég Kiadó, Budapest, 2008, 274. p.

[43] Gill, Stephen: Theorizing the Interregnum: The Double Movement and Global Politics in the 1990s, in Hettne, Björn (ed.): International Political Economy. Understanding Global Disorder. East African Educational Publishers Ltd., Nairobi, 1997, pp. 70-71.

Kós Károly 1956 grandiózus drámájáról

Az 1956-os forradalom kitörésének 60. évfordulóján  az erdélyi magyar polihisztor, Kós Károly szívbe markoló szavaival emlékszünk a hat évtizeddel ezelőtti forró ősz történéseire. Az építész-politikus-irodalomszervező-író a forradalmi események kezdetekor feleségével egyetemben a református egyház Kálvin-téri vendégházában tartózkodott, és a fővárosban élte meg a szabadságharc bukását is. Az alábbi sorok a Kiáltó szó című manifesztum szerzője által Tabéry Géza számára 1957. május 14-én írott levélből származnak.

768px-Kós_Károly_Székelyudvarhely.JPGAz ősszel, másfél évtized múlva, először sikerült kiutaznom Budapestre. Akartam még egyszer bár látni a várost, ahol az életet járni elkezdtem, és találkozni akartam néhány emberrel, meg akartam ismerni néhány embert, akiket munkájukért tisztelek. (…) reám csapott október 23-a, és én örvendettem, hogy nov[ember] 11-én nagyobb baj nélkül hazavergődhettem. (…) láttam egy olyan grandiózus drámát, amilyent sem Szophoklész, sem Shakespeare, sem Madách még álmukban sem tudtak elképzelni. (…) Ez volt életemben a harmadik nagy nemzet-tragédia, melyet megéltem. S ez volt a legszörnyűbb.” (Idézi: Pomogáts Béla: Ötvenhat az erdélyi irodalomban. Kós Károly forradalmi naplója, in Európai utas, 2006/2-3. szám, 52. p.; Máriás József: Magyar szellem, erdélyi szellem. Irodalomtörténeti jegyzetek. É. n.  56. p. )

“Kinek az álma múlik a közérdeken?” – I. rész

Az alábbiakban egy olyan tanulmány (“Kinek az álma múlik a közérdeken?” – Avagy az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának trendfordulói az abszolutizmustól a neoliberális versenyállamig és tovább… ) első részét bocsátom vitára, amely a közérdek témakörét kutatja egy Igazságügyi Minisztérium által kiírt, az oktatók és a hallgatók közös munkáját támogató pályázat keretében. A győri Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar Jogelméleti Tanszékének munkatársai az Alkotmányjogi-és Politikatudományi, valamint a Közigazgatási és Pénzügyi Jogi Tanszék oktatóival közösen vesznek részt a kutatásban. Az azonos címet viselő kutatásomhoz hallgatói részről Varga Adrián csatlakozott, A szociális piacgazdaság és a közérdek összefüggéseit vizsgálva a német és a magyar példa bemutatásán keresztül.

(…) az államot, hogy szilárd alapokon álljon, úgy kell rendezni, miként [hogy] fön[n]tartása nemcsak minden egyesnek érdekében álljon, hanem egyszersmind mindenki be is lássa az állam és az egyesek érdekeinek azonosságát. Oly tétel ez, melynek igazságát minden idők bizonyítják; mert csak azon mértékben találjuk föl az alkotmányok egyedül biztos alapját: a törvény iránti tiszteletet, amint az érintett azonosságot tisztán belátta a többség.[1]

Amint azt a mottó gyanánt választott fenti idézet is mutatja, Eötvös József a méltán híressé vált munkájában amellett érvelt, hogy a törvénytiszteletnek, ezen keresztül pedig az államrend stabilitásának alapja a magánérdekek és a közérdek lehető legszorosabb korrelációja. Az eötvösi érvelést egy kissé megfordítva, egy rousseau-i fordulattal élve azt is mondhatnánk, hogy a legtermészetesebb törvény, hogy a

legbölcsebbek kormányozzák a tömeget, mihelyst meggyőződünk róla, hogy ez a kormányzat nem [a] saját érdekét, hanem a közérdeket szolgálja.” [2]

A fentiek talán kellőképpen alátámasztják azt a tényt, hogy mindannyiunk tudatában él egy optimális kép a helyes kormányzás mikéntjét, valamint a köz-és a magánérdekek egyensúlyi állapotát, „Marshall-keresztjét” illetően. A közérdekről való laikus gondolkodást persze nem zavarja az a momentum, hogy – amint az a társadalomtudományi kutatás berkeiben gyakorta elő szokott fordulni – az érdek és a közérdek kapcsán nem sikerült egy „kölcsönösen kialkudott” fogalmat vagy kritériumrendszert kimunkálni. Ha a Honeybeast nevű ismert zenekar népszerű slágere, a Maradok nyomán feltesszük tehát a kérdést, hogy az egyes gazdaságpolitikai korszakokban kinek az álma múlhatott a közérdeken, nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az idők folyamán végül is nem derült ki minden kétséget kizáróan, hogy

pontosan mit jelent az, hogy »közérdek«, létezik-e egyáltalában, s ha létezik, hogyan jön létre, hogyan érvényesül, hogyan viszonyul az egyéni csoportérdekekhez, és így tovább.” [3]

A magunk részéről a legmesszemenőbbekig igazat adunk Balázs Zoltánnak, aki a közérdek politikaelméleti vonatkozásait fürkészve arra a megállapításra jutott, hogy a fogalom

tartalmi meghatározása (miben áll a közérdek) valóban – az irodalom tanúsága szerint is – hiábavaló igyekezet, de a fogalom nagyon fontos szerepet tölt be a politika és a jog közötti váltás értelmezésében.[4]

Tanulmányunknak persze egyáltalán nem célja, hogy a közérdek „rendkívül elúzív, már-már üres, jelentés nélküli” fogalmának [5] egzakt meghatározása körül bábáskodjon (az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a magyar jogirodalomban olyan vélemény is létezik, hogy a közérdeket a jogtudomány művelői helyett valójában a mindenkori kormánynak kell tudnia megfogalmaznia). [6] Ehelyett inkább arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, az egyes gazdaságpolitikai korszakokban mi volt az uralkodó álláspont az állam és a piac szerepét illetően; mit tartottak relevánsnak a közérdek kapcsán érvényesülő szempontok kialakítása során; végül a gazdaságpolitikai döntéshozók a manőverezési lehetőségeiket is figyelembe véve a közérdeket, avagy a magánérdeket részesítették-e (inkább) előnyben. A téma lehatárolása szempontjából meg kell említeni, hogy vizsgálatunk több idősíkon „játszódik”: az abszolút monarchiáktól kezdődően egészen a globalizáció hatására kialakult neoliberális versenyállamig ível; sőt a 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság nyomán „újra felfedezett állam” potenciális feladat-és hatásköreit is elemezni kívánja.

Az egyes érák és trendfordulók konkrétabb analízisének elvégzését megelőzően szólnunk kell még röviden a metodikai felfogásunkról is. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy – az állam gazdasági szerepvállalását különböző skatulyákba és fakkokba besoroló felfogással szemben – az állami mozgáspálya átfogó íve egyfajta ingamozgásként értelmezhető. [7] Amint azt Kálmán János tanulmánya is kiemeli, ebben az értelemben az állam és a gazdaság relációja egy feltételezett mozgással ragadható meg, ahol

az inga két kilengési végpontján a (szinte teljesen) szabad gazdaság, illetve a (szinte teljesen) korlátozott gazdaság állapotai állnak. (…) A kapitalizmus eddigi történeti korszakai során egy inga mozgását követte le, s a szabadság nehezen meghatározható jelzője az irányadó az inga egyes végpontjainak értelmezésénél.” [8]

Meglátásunk szerint a legutóbbi dezetatizációs – azaz az „államtalanítást” zászlóshajójára tűző – állomás ugyan az inga időleges visszalengését eredményezte, az elkövetkezendő években azonban olyan hatások fognak jelentkezni, amelyek az állami mozgáspálya ívét ismételten új(abb) mederbe terelik. Az állam szerepe tehát ma is változatlanul kulcsfontosságú „a nemzetgazdasági tér és a munkaerő globális világgazdaságban történő pozicionálásában”, [9] és jelentősége az elkövetkezendő esztendőkben valószínűleg tovább fog növekedni.

Amikor a közérdek múlott az uralkodó álmán: az abszolutista állam korszaka

Niccolò Machiavelli ama felismerése, miszerint az államok fejlődése és virágzása nem a közösség, hanem a nagy vezetők műve és érdeme, illetőleg a politikai fejlődést nem az isteni gondviselés és az erkölcsi törvényszerűségek, hanem kizárólag az államérdek irányíthatja és irányítja, így a politika terrénumában ennek az érdeknek minden más szempontot alá is kell rendelni, [10] valóságos skandalumként hatott a XVI. század második évtizedében. Az a gondolat ugyanis, hogy az állam egyetlen ember személyiségén alapszik, az állam érdeke pedig azonos lehet egyetlen ember érdekével, rést ütött az államelmélet ama pajzsán, amely Platóntól kezdődően az „eszményi állam” kialakításának lehetőségeit kereste. Az államérdek Guicciardini tanaiból derivált jelentéstartalma (ragion di stato) az erkölcsöt szintén nélkülöző – vagy nélkülözni kénytelen – hatékony hatalmi technikák alkalmazására hívta fel a figyelmet a hatalom megszerzése és megtartása során. [11] Az államérdek fogalmának centrumba kerülése tehát azt is jelentette, hogy a korábban magas piedesztálra emelt erkölcsöt és a vallási kérdéseket lassan elkezdték kirekeszteni a politikáról való gondolkodásból. Neocleous így ír erről:

Az a század ugyanis, amelyben az uralom személytelen formája előtérbe került, egyben az a század is volt, amely tanúja volt annak, hogy egy olyan fogalom emelkedett központi jelentőségre, amely minden másnál fontosabb igazolása lett az államhatalomnak

– ez pedig az államérdek. Ez a sajátos államrezon azt takarta, hogy az államnak saját, öntörvényű érdekei vannak, amelynek létét az állam java kívánja meg. [12] Paczolay is rámutat, hogy a XVI. század politikai gondolkodásában markánssá vált az az irányzat, amely a politikát a moráltól függetleníthető és független, autonóm célokkal rendelkező jelenségként tételezte, és a politikát elsősorban a hatalom megszerzésének és megőrzésének technikájaként fogta fel. A fogalom fejlődése folyamán a hatalom alanya mindinkább személytelenedett, bár az abszolutista uralkodók regnálása idején nagyon is személyessé vált. [13] Az államérdek köntösébe ettől kezdve a legkülönbözőbb társadalmi csoportok érdekeit bújtathatták bele – az általunk vizsgált első fázisban, azaz az abszolutista állam korszakában éppen az uralkodó érdekét tekintették az államérdekkel konformnak, hiszen úgy vélték, hogy az államérdek szolgálata aktívabb szerepet kíván meg az uralkodók részéről.

A „ragion di stato” képviseletét tehát az uralkodók maguknak vindikálták, így az államérdek reprezentálása terén „kizárólagos monopóliumra” tettek szert. A XVI. századtól kezdve tehát az államérdek fogalma abszolutista színezetet nyert, ahol a bel-és külpolitikai kihívások kezelése szükségessé tette, hogy az uralkodó a moralitás szempontjain felülkerekedve, autonóm szereplőként cselekedjék. Egy századdal később az abszolút uralkodók már az állam elemi érdekének egyedüli felismerőiként tetszeleghettek, akik egyedül képesek felmérni, hogy mi hasznos és mi káros az állam számára. Holdsworth említi, hogy amint az állam egyre nyilvánvalóbb területi és gazdasági egységgé kezdett válni, úgy az isteni abszolútumot a területi államok nevében fellépő uralkodók igyekeztek a maguk számára kisajátítani. [14]  Ehhez persze arra is szükség volt, hogy elméleti igényként fogalmazódjon meg az erős nemzeti hatalom szükségessége, valamint a törvényes rend zálogaként funkcionáló erős hatalom megkonstruálása. Jean Bodin és Thomas Hobbes ennek alátámasztására remek elméleti legitimációt szolgáltattak: eszerint az alattvalóknak azért kellett követniük az uralkodói pozícióban lévő személy által alkotott jogot, mert ő a szuverén.

Az uralkodói szuverenitást mindent vagy semmit alapon fogták fel, azaz vagy korlátlanként, vagy nem létezőként. A tan szerint egy adott területi egységen belül csak egy végső és korlátlan döntési központ létezhet, ezt pedig nem lehet megkérdőjelezni sem belülről (belső aspektus), sem kívülről (külső aspektus).” [15]

A szuverenitás elmélete ekként az abszolút hatalomra törekvő fejedelmeket és királyokat patronáló ideológiai „támasszá” vált: Bodin fejedelmi szuverenitása és Hobbes Leviatánja valódi „felségnek való vidéket” igyekezett varázsolni a korábbi territóriumokból.

A szuverenitásból fakadó felségjogok között már e korai munkákban is találhatunk gazdasági vonatkozásúakat: Bodin az állam „izomzatát” alkotó pénzügyi jogosítványok körében említi a pénz kibocsátását, érctartalmának meghatározását, és az adóztatást. Hobbes a pénzverés joga mellett azt is rögzíti, hogy

a felségjogokhoz tartozik a teljes illetékesség azoknak a szabályoknak a kibocsátásában, amelyekből mindenki kiolvashatja, [hogy] milyen javakat élvezhet, és mit tehet anélkül, hogy bármely alattvaló társa részéről háborításnak legyen kitéve. És ez az, amit tulajdonnak nevezünk.” [16]

(Tegyük gyorsan hozzá, hogy a tulajdonjog szabályainak rögzítésére vonatkozó kívánalom, illetve a tulajdon védelme már a polgári társadalom kialakulásának irányába mutat.)

absz.pngA központosított monarchiák Nyugaton élen jártak abban, hogy a középkor társadalmi formáival (rendi tagozódás, hűbéri kapcsolatok, piramisszerűen felépülő, fragmentált szuverenitás) szakítva centralizálják a hatalmat, kodifikálják a törvényeket, és a nemzeti adóztatás mellett intézményesítsék az egységes piac kezdeteihez szükséges feltételeket is. Perry emeli ki, hogy az abszolutizmus gazdasági funkciói nem merültek ki az adórendszer és a hivatali szervezetrendszer működtetésével. A korszak uralkodó tana ugyanis a merkantilizmus volt, mely a kereskedelem partikuláris gátjainak megszüntetését követelte a nemzeti területen belül, és arra törekedett, hogy egységes hazai piacot teremtsen az árutermelés számára. Mivel az állam erejét ezen a téren is növelni kívánták, méghozzá a többi államhoz viszonyítva, ezért bátorították a javak exportját, de tiltották például a nemesfém vagy a pénz kivitelét. Heckser plasztikus megfogalmazása szerint az állam egyszerre volt a merkantilista gazdaságpolitika alanya és tárgya. [17] A gazdasági alrendszer tehát a klasszikus nemzetállami szuverenitás debütálásának időszakában – az abszolutista érában – de facto értelemben véve alárendelődött az állami érdekeknek. [18] A merkantilizmus – a kapitalista vállalkozás szempontjainak adaptálása a politika terrénumára – nem titkolt célja az államvezetés hatalmának külső irányban történő megerősítése volt. Belpolitikai viszonylatban pedig a merkantilizmussal a modern államhatalom kialakítását próbálták meg elérni, közvetlenül a fejedelmi bevételek növelésével, közvetve pedig a népesség adóerejének fokozásával. Ez a fajta gazdaságpolitika a XIV. Lajos korabeli Franciaországban – Jean-Baptiste Colbert főfelügyelősége idején – érte virágkorát. [19] Főfelügyelősége alatt megvalósult az állami pénzügyek reformja, az adórendszer átalakítása, az adóbázis kiszélesítése, illetve a belső iparfejlesztés támogatása – a magas védővámok bevezetése, az import megnehezítése, a protekcionista gazdaságpolitika alkalmazása, valamint az állami kölcsönök útján. Az állam kiterjedt gazdaságpolitikája révén támogatta a manufaktúrákat, az új iparágak meghonosítását, a külkereskedelmi társaságok létesítését, illetve az utak és kikötők építését. A merkantilizmus nemzeti változata az effektíve meglévő nemzeti iparágak rendszeres támogatását irányozta elő. A merkantilista gazdaságpolitikusok a hazai tőkés ipar támogatását, a külföldi ipar versenyétől való védelmét elsőrendű nemzeti érdeknek állították be. [20]

Az igazság kedvéért az abszolutizmust taglalva röviden említést kell tennünk a Bibó István nyomán zsákutcásként értékelhető magyar fejlődésről is. Az abszolutizmus politikai programja (főként Kollonich Lajos bíboros Einrichtungswerkje révén) nálunk azt tételezte, hogy az állam a közjó őrzője, és ilyetén minőségében felette áll az egyénhez kapcsolódó jogoknak (amin ekkoriban főként a nemesi kiváltságokat értették). Az állam ebben a felfogásban köteles felügyelete alá vonni a társadalmi élet minden szféráját (értve ez alatt a gazdasági tevékenységeket, az ipar és a kereskedelem reformját, a hitelügyek rendezését, a foglalkoztatás, az árak és bérek szabályozását, a pénz, a súly és a mértékegységek egységesítését, a szegényügyet és az ésszerűtlen fényűzés megakadályozását is). A „közjó” hatálya ugyanakkor – retorikai fordulatok szintjén legalábbis – az egész társadalomra kiterjed, és nem áll meg a nemesi natiók szintjén; ennek is köszönhető talán, hogy számos olyan tevékenységi kört is „közügynek” tekintettek, amely a rendi szemlélet szerint korábban az államtól független privát ügyek kategóriájába tartozott.

Az Einrichtungswerk állama kompetensnek tekinti magát mindenben, ami az alattvalókat érinti; jogot formál arra, hogy a viszonyokat (a hatályos törvények, szokások, érzelmek, hagyományok ellenére, akár az alattvalókkal szemben) megváltoztassa, újraszervezze, ha a »közjó« úgy kívánja.” [21]

Talán nem véletlen, hogy az erőteljes germanizációt is szolgálni igyekvő tervezet végül a „minden elmélet halála a gyakorlat” igazságának áldozatául esett.

Később, a felvilágosult abszolutizmus keretei között viszont – ha rövidebb időre is – gyökeret tudott ereszteni az a felfogás, amely az uralkodó (mint egyén) társadalomformáló szerepét hirdette. Ez a világkép az etikai idealizmussal való azonosulás révén olyan politikai viszonyokat kívánt teremteni,

ahol az uralkodó végrehajtja a társadalom számára szükséges reformokat, legyőzi a műveletlenséget, s ezzel biztosítja népe jólétét és boldogságát, de egyúttal aláveti magát a törvényeknek; miniszterei sem élhetnek vissza a hatalommal, aminek következtében az állampolgárok szabadok lesznek.” [22]

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati filozófiájának középpontjában a kormányzás dolgaiban rutint szerzett, hivatása iránt elkötelezett („az állam szolgája” típusú) uralkodó állt, aki a nép megbízottjaként uralkodik, és a közjó előmozdításán (alattvalói anyagi jólétének és földi boldogságának biztosításán, sőt a „tökéletes társadalom” elérésén) fáradozik. Raeff szavaival élve: a XVIII. századra a közjót immár nem megőrizni akarták, hanem tudatos politikával, rendeletek garmadája útján – a törvényhozás és az államigazgatás szervezetrendszerén keresztül – próbálták létrehozni. [23]

Figyelmünket azonban az abszolutizmus korszakáról szóló beszámoló végéhez érve a laissez-faire erőinek felülkerekedését hozó szabad versenyes kapitalizmus rendszerére kell fordítanunk.

Amikor a tőkések álma múlott a közérdeken: a laissez-faire korszaka

A francia fiziokraták az imént taglalt merkantilista szisztémát az ún. természetes rend, a „l’ordre naturel” pozíciójából kritizálták, ésszerűtlennek és természetellenesnek titulálva azt. A merkantilizmussal szemben a gazdasági élet szabadságának követelése a „laisser faire, laisser aller” népszerű hívószavának csatasorba állításával történt meg. [24] A fiziokraták a „piaci despotizmus” igazi híveinek bizonyultak, akik szerint a főhatalom pusztán azért létezik, hogy a pozitív törvények formájában kinyilatkoztassa a tulajdon, és az ettől elválaszthatatlan szabadság jogának megőrzését. A „laisser-faire” valójában tehát a tulajdonjogot és a kereskedelem szabadságát jelentő természeti törvény abszolút tiszteletét jelentette. [25] A magántulajdon szentsége, a gazdasági erők szabad érvényesülése, továbbá a vagyonosodásnak egyedül a munkán, illetve a vállalkozói készségen alapuló eredete itt már teljes prioritást élvezett. A fiziokraták központi tétele, hogy a gazdasági életben szabadon működő „természeti erők” spontán módon megvalósítják a gazdasági folyamatok összhangját. A piac önmagában, az állam beavatkozása nélkül is képes a társadalom problémáinak megoldására; a gazdasági szabadság korlátozása, és a gazdasági életbe történő külső beavatkozás csak anomáliákhoz vezet. [26]

Az állam gazdasági jelenlétével kapcsolatos létjogosultságot a gazdasági individualizmus talaján álló Adam Smith próbálta meg első ízben markánsan, de tudományos alapokra helyezve, cáfolni. Smith a megerősödött polgárság érdekeit védve támadta az állam gazdasági-kereskedelmi protekcionizmusát.

Bízik a tőkés gazdaság életerejében, meg van győződve arról, hogy a társadalom gazdagsága akkor gyarapodik a legnagyobb mértékben, a termelőerők akkor fejlődnek a legjobban, ha a gazdasági életet magára hagyják, ha a gazdasági élet belső erői spontán módon érvényesülhetnek, ha a gazdasági mechanizmus szabadon működhet.” [27]

A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata című munkájában (1776) egy olyan társadalmi, gazdasági és politikai rendszer képét vázolta fel, amelyben az erőszakmentes, önkéntességen alapuló csereviszonyok dominálnak, a kormányzati felügyelet korlátozott, és az emberek a spontán módon szerveződő, csak a természetjog rendszere által meghatározott viszonyokban állnak egymással. Egy ilyen társadalom szerződéses viszonyra épül, legfontosabb alapelvei pedig a tulajdon szentsége, az egyén szabadságának princípiuma, és az önkéntes csere konstrukciója, amelyet semmilyen személy és erőszak sem korlátozhat. Az egyén céljainak eléréséhez vezető egyetlen legitim út a gazdasági teljesítménye – azaz a javak termelése, illetve cseréje – lehet. [28] Smith a piacot olyan összekötő kapocsnak tekintette, amely egyesíti az embereket a gazdasági tevékenységükben, az önérdeket pedig a (köz)gazdaság egész rendszerének mozgató erejeként tételezte. [29]  (Ezzel pedig akaratlanul is elvetette azokat a magokat, amelyekből később a homo oeconomicus individualista, csak a saját hasznára összpontosító, ekként minden közösségi szempontot negligáló modellje „sarjadt ki”. Smith védelmében azonban azt is meg kell említeni, hogy más, főként morálfilozófiai tárgyú munkáiban az igazságosság, illetve a szeretet fontosságát hangsúlyozta a társadalom és a gazdaság helyes működésében.)

polgari.pngA Smith által exponált tanok hátterében a társadalomról és a gazdaságról vallott korábbi felfogás ellenében végrehajtott „kopernikuszi fordulat” állt. A változásokat tulajdonképpen az generálta, hogy a XVII. századtól kezdődően fokozatosan felülkerekedett a „gazdasági ember” (homo oeconomicus) eszmény(kép)e, nyomában a polgári társadalom önérdek-követő, a magántulajdonára és a magánönzésre koncentráló individuumával, és az önszabályozó piac ideáljára építő társadalmi-gazdasági formával. Ágh Attila meglátása szerint a liberalizmus eme elmélete az individualizmus végigvitt – és némiképpen „túltolt” – elvét jelenti, amelyben az állam azáltal instrumentalizálódik, hogy a magántársadalom védelmére szolgáló eszközzé degradálódik. A polgári forradalmak nyomán alkotott első törvények deklarálták ugyan a magánember jogait, ezek azonban eleinte kizárólag a „gazdasági ember” jogai voltak (s a közkeletű hiedelemmel ellentétben nem a szabadság, illetve az egyenlőség politikai szintre való kiterjesztését jelentették.) [30] A XIX. század derekáig gyakorlatilag ez a mentalitás uralta a politikai gondolkodást: eszerint a korlátok nélküli szabadverseny, az individuális jogok sérthetetlensége, a törvény előtti egyenlőség biztosítása, és a magántársadalom automatizmusában való hit – ahol is a „láthatatlan kéz” az egymással ütköző magánérdekekből végül is megteremti a közjót – a fejlődés záloga.

A láthatatlan kéz gyakorlatilag egyedül képes arra, hogy harmonizálja a szabadpiac individuális szereplőinek egymással ellentétes érdekeit; az érdekkiegyenlítésről, a piac egészséges működéséről – következésképpen a közösség lehető legnagyobb jólétéről – pedig végső soron a kereslet és kínálat törvényének automatikus működése gondoskodik. Smith erre tekintettel csak meglehetősen szűk terepet engedett az állam ténykedésének: az állam feladat-és hatáskörét az ország védelmének garantálásában, az igazságosság gyakorlásának biztosításában, valamint a közművekről és a közintézményekről való gondoskodásban szabta meg. [31]

Ágh azonban jogosan mutat rá, hogy minden demokratikus struktúra feltételezi a közérdek és a közjó reális létezését is. Ha a társadalomban csak az önérdek és az egyéni javak „nominalizmusa” uralkodna, akkor valójában a demokráciának sem lenne értelme.

A demokrácia létezése és a demokratikus struktúrák fejlődése való[já]ban a közérdek – közakarat – közjó létezésén áll vagy bukik.[32]

A tőkés társadalom és a szabadversenyes kapitalizmus ember-, gazdaság-és eszményképe csak a „gazdasági ember” célracionális cselekvéseit tartotta szem előtt, a korábbi szabályrendszer helyébe léptetve a piac mindent átható uralmát; azon piacét, amelyet – a társadalmi normáktól elkülönülten – immáron a saját „törvényszerűségei” vezéreltek. [33] Ferdinand Tönnies szerint a Gemeinschaftból a Gesellschaftba való átmenet lényege éppen abban állt, hogy a hűséget és a bizalmat az elvi bizalmatlanság, és az atomjaira hullott csoportok versengő racionális egységei váltották fel, akik az érdekellentéteiket szerződések útján nivellálják. [34]

Az egoizmus minden téren történő eluralkodása már ekkor magában rejtette a később felszínre is törő anomáliákat.

A történelem is azt mutatja, hogy sem az önérdek, sem az élvezetek hajhászata alapján nem fejlődik a társadalomgazdasági jólét, és hogy éppen ezzel ellenkező [ellentétes] okok teszik azt virágzóvá. (…) a hanza-városok virágzása csak addig tartott, míg az egyes városok a köznek alárendelték egyéni törekvéseiket, és azon perctől fogva, hogy minden város csak a saját előnyét kereste, a hanza nagy hatalma alászállt. Hasonlóképpen volt a gazdagok élvezethajhászata az, mely Velence hanyatlásának, a római birodalom bukásának, az arab birodalom tönkre jutásának okai közt szerepel. Mindenütt, ahol az élvezethajhászat nagyobb a munkánál, ahol a fogyasztás nem párosul önuralommal, az önérdek a közérdekkel, ott a gazdaság tartós virágzása lehetetlen.” [35]

Így is történt. Az árucsere korábbi (Adam Smith, illetve David Ricardo által tételezett) modelljeiről a verseny, a kompetitív logika modelljére való áttérés összességében azt eredményezte, hogy gyökeret vert az a meglehetősen drasztikus felfogás, amely szerint „az emberiség fejlődése megköveteli egyes alkotó elemeinek feláldozását” (szociáldarwinizmus). A konkurencia a társadalmi fejlődés igazi motorjává vált, a leggyengébb vállalkozások, egyének és nemzetek pedig úgy jelentek meg ebben a világképben, mint az élet természetes fejlődésével szemben emelt, legyőzendő akadályok. A „szociális konkurencializmus” az egyéni és a kollektív létezés, az országon belüli és a nemzetek közötti élet általános szabályává emelte a versenyt. [36] A természetes kiválasztódás darwini tanainak félreinterpretálásával az amerikai mágnások a felhalmozott kapitalista vagyonok gyarapodása mellett érveltek. Ráadásul ezek az üzleti érdekek a vállalati lobbi jelenségének közvetítésével a politika terrénumában is hamar megjelentek. Theodore Roosevelt már 1910-ben úgy fogalmazott, hogy

pontosan ugyanúgy, ahogyan a polgárháború előtt a gyapot és a rabszolgaság speciális érdekei politikai egységünket fenyegették, most a speciális üzleti érdekek túlságosan gyakran ellenőrzik és rontják meg a kormány embereit és módszereit a saját profitjukért.” [37]

Mivel az állam csak a közszabadság érvényesülése felett őrködött, és csak a folyamatosan több terjeszkedési szabadságot követelők igényeire reagált, a szolidaritásra és társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. A gazdasági fejlődés útvesztőiben eltévedve az államok szinte alig-alig tettek valamit polgáraik szociális helyzetéért. A gazdasági cselekvés szabadságfokának mind nagyobb növelésével eleget tettek ugyan a liberalizmus által támasztott elvárásoknak (az önérdek korlátlan érvényesítésének), ez azonban óhatatlanul a közérdek és az egyenlőségi viszonyok csorbulásához vezetett. A háborítatlan piacgazdaság a szabad versenyes kapitalizmus keretei között a tőke újabb és újabb haszonnal járó működésére tekintettel keveseket tett gazdaggá, sokakat viszont annál szegényebbé. Nem véletlen, hogy Dickens regényeinek központi motívuma az égető szegénység volt, ahogy az sem, hogy Madách hőse a londoni színben a szabad verseny erőiben való csalódásának adott hangot. [38] A „történelmi kapitalizmus” egyre kevésbé állt összhangban a liberális iskolák piaci harmóniát idealizáló elméleti sémáival. A nagy kartellek megjelenése fokozatosan számolta fel a kis gazdálkodó egységek kapitalizmusát. Az oligopóliumok és monopóliumok megállapodásai, árdiktáló és ármanipuláló gyakorlatai romba döntötték a mindenki számára hasznos, tisztességes verseny képzetét. A közvélemény egyre nagyobb része mindinkább nagystílű csalókat, semmint a haladás bajnokait látta az üzletemberekben. A tömeges korrupció, a politikai elittel egyre inkább szimbiózisba kerülő oligarchák rendszere a politikai demokrácia értékeinek megkérdőjelezésével fenyegetett. A menedzserek, a pénzemberek és a hozzájuk kötődő politikusok nagyon is látható keze megrendítette a láthatatlan kézbe vetett optimista hitet. [39] A liberalizmus ezért legkésőbb az 1880-as évektől kezdve Európa-szerte válságba került: valamennyi iparosodott országban, ahol a szociális reformok teret nyertek, a klasszikus liberális dogmák (a kereskedelem szabadsága, a magántulajdon szentsége, a piaci egyensúly erényei) kérdőjeleződtek meg.

A következőkben az állam gazdasági szerepvállalásának megerősödését vizsgáljuk a XIX. század utolsó negyedétől kezdődően.

[1] Báró Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. Harmadik kiadás. Második kötet. Kiadja Ráth Mór, Budapest, 1885, 252. p.

[2] Rousseau, Jean-Jacques: Társadalmi szerződés. II. kiadás. (Ford.:Radványi Zsigmond.) Phönix-Oravetz Kiadás, Budapest, 1947, 80. p.

[3] Hankiss Elemér: Állam és közérdek, in Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László (szerk.): És mi lesz, ha nem lesz? Tanulmányok az államról a 20. század végén. Korridor Politikai Kutatások Központja – Helikon Kiadó Kft., Budapest, 1997, 62. p.

[4] Balázs Zoltán: A közérdek mint a politika és a jog közötti váltófogalom az alkotmánybíráskodás példáján, in Századvég, 20. évfolyam, 75. szám (2015), 54. p.

[5] Sajó András: A közérdek-fogalom (értelemadási kísérlet), in Lamm Vanda (szerk.): Van és legyen a jogban. Tanulmányok Peschka Vilmos 70. születésnapjára. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Jogtudományi Intézet, Budapest, 1999, 239. p.

[6] Ezt Koi Gyula expressis verbis le is írja. Ld. Koi Gyula: A közérdek, mint érték a közigazgatásban, in Smuk Péter (szerk.): Az állam és jog alapvető értékei I. Széchenyi István Egyetem Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola – Rikker Nyomda Kft., Győr, 2010, 188. p.

[7] Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, pp. 87-89.

[8] Kálmán János: Az állam gazdasági szerepének változása, evolúciós megközelítésben, in Diskurzus, 3. évfolyam 1. különszám (2013), 24. p.

[9] Beeson, Mark: The Rise and Fall (?) of the Developmental State: The Vicissitudes and Implication of East Asian Interventionism, in Low, Linda (ed.): Developmental States: Relevancy, Redundancy or Reconfiguration? Nova Publishers, New York, 2004, 39. p.

[10] V. ö. Juhász Vilmos bevezetése, in Machiavelli és Nagy Frigyes A Fejedelemről. Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1942, 5. p.

[11] Sashalmi Endre: Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben, 1300-1800. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015, pp. 98-99. Az államérdek meinecke-i interpretációjára nézve ld. Horkay-Hörcher Ferenc: Államrezon és konzervativizmus, in Kommentár, 2007/6. szám, pp. 50-71.

[12] Neocleous, Mark: Imaging the State. Open University Press, Maidenhead – Philadelphia, 2003, pp. 40-41. Idézi: Sashalmi: i. m. (2015), pp. 96-97.

[13] Paczolay Péter: Államelmélet I. Machiavelli és az államfogalom születése. Korona Kiadó, Budapest, 1998, 13. p.

[14] Idézi: Kecskés László: Az állam gazdasági tevékenysége és az immunitás. Az immunitás-problémák átfogóbb szemléletéért, in Gazdaság-és Jogtudomány, XV. kötet 1-2. szám (1981), 180. p.

[15] Jakab András: A szuverenitás fogalmának megszelidítése – érvelési variációk az európai integráció állandó problémájára, in Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia. Konferenciatanulmányok az európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Szent István Társulat, Budapest, 2008, 246. p.

[16] Bodin, Jean (1576): Az államról. Gondolat Kiadó, Budapest, pp. 115-122..; Hobbes, Thomas (1651): Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. (Ford.: Vámosi Pál). Magyar Helikon, Budapest, 1970, 154, 156. p.

[17] Perry, Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989, pp. 37-38.

[18] Galgano, Francesco: Globalizáció a jog tükrében. A gazdaság jogi elemzése. HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006, 46. p.

[19] Bővebben ld. Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979, pp. 276-277.

[20] Mátyás Antal: A polgári közgazdaságtan története. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1963, 19. p.

[21] Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon. I. kötet. A kezdetektől a polgári átalakulásig. Második, átdolgozott kiadás. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 263. p.

[22] ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 69. p.

[23] Raeff, Marc: The Well-Ordered Police State. Social and Institutional Change Through Law in the Germanies and Russia, 1600-1800. Yale University Press, New Haven – London, 1983, 5. p. Idézi: Sashalmi: i. m., 2015, 263. p.

[24] A „laissez-nous faire” mondást hagyományosan egy Legendre nevű kereskedőnek tulajdonítják, aki e szavakat Colberthez intézte a XVII. század végén. Colbert azon kérdésére ugyanis, hogy miként segíthetne neki, a majd háromszáz évvel később egy finn autóversenyző, Kimi Räikkönen által szolgáltatott frappáns választ előlegezte meg: „Nous laisser faire”, azaz „hagyjanak békén.” Az első író, aki e kifejezést használta, d’Argenson márki volt (1751), aki az állam kereskedelembe való be nem avatkozásából adódó gazdasági előnyökért harcolt. Ő fogalmazta meg azon tézist is, miszerint „a jobb kormányzáshoz kevesebbet kell kormányozni.” Idézi: Keynes, John Maynard: The End of Laissez-faire. Leonard & Virginia Wolff, London, 1926, 18. p.

[25] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, pp. 45-47.

[26] Mátyás: i. m., (1963), pp. 43-44.

[27] Mátyás: i. m., (1963), pp. 72-73.

[28] Zeller Gyula: Létezik-e Smith probléma, avagy mennyire egységesek Adam Smith nézetei? Pécsi Tudományegyetem, Közgazdaságtudományi Kar Közgazdasági és Regionális Tudományok Intézete, Pécs, 2009, pp. 6-7.

[29] Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története. Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1945, 15. p.

[30] Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986, pp. 14-15.

[31] Smith, Adam (1776): An Inquiry Into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. The Third Volume. Charles Knight & Co., London, 1843, pp. 490-491.  

[32] Ágh: i. m., 1986, 121. p.

[33] Zachar Péter Krisztián: Gazdasági válságok, társadalmi feszültségek, modern válaszkísérletek Európában a két világháború között. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2014. 14. p.

[34] Szolnoki István: A kapitalizmus embertípusa és a jövő. A „Századunk” kiadása, Budapest, 1933, 10. p.

[35]Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan (Nemzetgazdaságtan). I. kötet. A társadalmi gazdaságtan elemei. Az Athenaeum Irodalmi Nyomdai Rt. kiadása, Budapest, 1910, 43 p.

[36] Dardot – Laval: i. m., 2013, 141. p.

[37] Roosevelt, Theodore: The New Nationalism. The Outlook Company, New York, 1910, 12. p.

[38] Ádám Az ember tragédiájában a következőképpen ad hangot a szabad versenyes kapitalizmussal kapcsolatos illúzióvesztésének. „Ismét csalódtam, azt hivém, elég/ Ledönteni a múltnak rémeit/ S szabad versenyt szerezni az erőknek./ Kilöktem a gépből egy főcsavart,/ Mely összetartá a kegyeletet,/ S pótolni elmulasztám más erősbbel./  Mi verseny ez, hol egyik kardosan/ Áll a mezetlen ellennek szemében,/ Mi függetlenség, száz hol éhezik,/ Ha az egyes jármába nem hajol./ Kutyáknak harca ez egy koncz felett.” Lásd Alexander Bernát (szerk.): Madách Imre munkái. Franklin Társulat, Budapest, 1904, 144. p.

[39] Dardot – Laval: i. m., 2013, 127. p.

Prezidencializálódás a politikában 2. rész

Az alábbiakban vendégszerzőnk, Balogh Norbert harmadéves győri joghallgató gondolatait olvashatjátok a politikai alrendszerben tapasztalható prezidencializálódás jelenségéről. A tanulmányt két részletben közöltük le; az első (június elején közzétett) részt itt olvashatjátok;  a második részt pedig a következőkben tanulmányozhatjátok át.

1. A prezidencializációt kiváltó okok

Minden, így a prezidencializáció is visszavezethető egészen annak gyökereihez, azaz olyan okozatokra, amelyek következtében kialakultak a politikai életet megváltoztató folyamatok. A XX. század második felében lezajló folyamatok lényegében újradefiniálták a kormány működését az államháztartás területén, amin a XXI. század válságjelenségei sem változtattak, sőt. Ha nagyon kisarkítva akarjuk vizsgálni a jelenséget, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a kormányzásnak újra meg kellett találnia önmagát, ami egy olyan válasz adásában valósult meg, ami képes volt arra, hogy felvegye a versenyt a jelentkező kihívásokkal, így pedig a kormány – azaz az állam – képes maradhat arra, hogy betöltse fő funkcióját, azaz a társadalom fenntartását és irányítását. A magam részéről úgy vélem, hogy a hajtóerőt ezekhez a változásokhoz a különböző hatalomorientált érdektörekvések jelentették, ami nem csoda, hiszen a politikai rendszer egy olyan társadalmi alrendszer, amely alapvetően a hatalmi viszonyok dimenziójában helyezhető el. Pontosan ezért a prezidencializációra nem megoldandó problémakörként tekintek, hanem egy olyan motívumként a politikai szférában, ami szükségképpen jelentkezett a kormányzás kapcsán, hiszen végül is arról van szó, hogy a politikai rendszer reagál a környezetében jelentkező hatásokra. Az inputok tehát bekerülnek abba a bizonyos üres négyzetbe, amik aztán meghatározzák az outputok mibenlétét is. [1]

Az okozatokat azonban konkretizálni szükséges, ezáltal jobban megfoghatóvá téve a képletet. A prezidencializálódást kiváltó okok között említhető a politika nemzetköziesedése, az állam növekedése, a tömegmédiában lezajló változások, illetőleg a hagyományos társadalmi törésvonalak eróziója. [2] A továbbiakban ezeket fogom sorba venni.

  • A politika nemzetköziesedése

A nemzetköziesedés a nemzetállamok összefogását takarja, ami – rendkívül egyszerűen megfogalmazva – abból a felismerésből indul ki, hogy a közös érdek által vezérelt célok elérése így jelentősen könnyebbé válik. Emellett a második világháború tapasztalatai is azt mutatták, hogy elengedhetetlen bizonyos nemzetközi szervezetek kialakítása. A társadalmak globalizálódásának legfontosabb aspektusa, hogy a világ országait egyre inkább behálózzák bizonyos együttműködési megállapodások. [3] Ha ezt elfogadjuk, akkor érzékelhető, hogy ezen változások mentén, a transznacionálissá vált világban a politika bizonyos szabályainak módosulása sarkalatos kérdéssé nőtte ki magát.

A prezidencializáció szempontjából a legfontosabb, hogy a nemzetközi tárgyalások alkalmával az egyes országokat a saját kormányuk fogja képviselni. Az ilyen kormányközi tárgyalások értelmében a parlament mozgástere csökkenést mutat, hiszen csakis ratifikálja, vagyis utólagosan jóváhagyja az ezen tárgyalásokon hozott döntéseket. [4] Természetesen nem elhanyagolható, hogy a parlament jogalkotási aktusa nélkül nem válhatna a meghozott döntés normatartalma az adott állam jogrendjének részévé, azonban érezhetjük, hogy a két oldal közül ebben a konstrukcióban nem a törvényhozás szerepe a domináns. Ami relevánsabb, hogy a végrehajtó hatalom így újabb jogköröket tudhat magáénak, külön kiemelve a miniszterelnököt. Ettől kezdve magyarázatra sem szorul, hogy milyen szintű hatalmi eltolódást jelent az a tény, hogy a nemzetközi színtéren a kormány birtokolja a különböző tárgyalási és döntéshozatali jogokat.

  • Az állam növekedése

A kiváltó okok közül ezen pont az állami szerepvállalás újraértékelésével érthető meg igazán. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság alapvető szinten változtatta meg a kérdéskörről való gondolkodást. A tanulságok fényében az állami szerepkörök újradefiniálására mindenképpen szükség volt, ami az állami beavatkozás növelésének irányába mutatott. A tudományos gondolkodás azért juthatott erre a következtetésre, mert az instabilitás – így a válság – fő okát a nem kielégítő szabályozásban találhatjuk meg, ami aztán nem mindennapi költségeket róhat az államháztartásra. [5] Ha ezt összevetjük azzal, hogy a gazdasági rendszer és a politikai rendszer milyen kapcsolatban áll egymással – vagyis hogy az előbbi meghatározza a politika mozgásterét, az utóbbi pedig ebből kiindulva szintén alakítja a gazdasági rendszert [6] –, akkor teljesen érthető, és még értelemszerűbbnek hathat a szabályozás szükségessége. A világválság mellett persze a már említett egyéb, a XXI. században tapasztalt kihívások szintén kardinális kérdéseknek bizonyulnak a változások kimenetelét tekintve. Az erős állam és hatékony közigazgatás koncepciója tehát adott, amelyben az állam növekedése a feladat-és hatáskörök bővülése által valósul meg. Ha pedig mindezek célkitűzése az, hogy az állam képes legyen olyan szabályozóvá válni, amely biztosíthatja a stabilitást, akkor értelemszerűen a kormányzat lesz az a szereplő, ami ezt a célt valójában meg tudja valósítani. Ennek az a végkifejlete, hogy ismételten eljutunk a végrehajtó hatalom hatékonyságának növeléséhez. Ebben a helyzetben a demokratikus korlátok mégannyira létszükségessé válnak annak érdekében, hogy az állam véletlenül se tudjon visszaélni a ráruházott hatalommal. [7] Így ebben az olvasatban az alkotmányos védőbástyák minősége és érvényesülése fokozottan esszenciális kérdések az államszervezetet illetően.

Visszatérve a végrehajtó hatalomhoz, azt láthatjuk, hogy az állam növekedése által generált hatások valóban számottevőek a prezidencializáció tekintetében. Ilyen hatásként tarthatjuk számon azt, hogy az állam még inkább komplexebbé és bürokratikusabbá válik, ennek értelmében az intézményrendszer differenciálódik és pluralizálódik. [8] A differenciálódás az intézmények fajtáinak növekedését jelenti, a pluralizálódás pedig az adott intézmény számbeli növekedését takarja. [9] A prezidencializáció ezen tényezők közepette két pontban mutatkozik meg a megnövekedett mozgásterű végrehajtó hatalmon belül. Egyrészt abban, hogy végbemegy egy hatalmi centralizáció a megnövekedett intézményrendszer vonatkozásában, másrészt kvázi aláásva a kormány kollektív felelősségét, a politikai döntéshozatal szektorizált formája válik fő tendenciává. [10] Utóbbi a bilaterális kapcsolatok növekedésével vázolható a kormányfő és az egyes miniszterek között. [11]

  • A tömegmédia berkeiben lezajló változások

Arról, hogy a média mennyire kulcsfontosságú tényező a mediatizált politikában, illetve milyen hatásokkal járhat, hogy a médiumokon keresztül generálják ezen különleges áru iránt a keresletet, a tanulmány első részében már esett szó; most egy kicsit messzebbről közelítem meg a témát.

Az információs társadalomról hozzávetőleg az 1960-as, 1970-es évektől beszélhetünk. Ebben a társadalomtípusban az információ egy olyan értékké vált, amely teljesen új alapokra fektette a modern demokráciák működésének logikáját. Alain Touraine egyenesen a programozott társadalom kifejezést találta a legkifejezőbbnek a megújult társadalmi konfliktusok megragadására. [12] Evidens, hogy ilyen mértékű változásokhoz a politika világa is minél inkább idomulni igyekezett. Az alkalmazkodás eredménye a korábban említett perszonifikálódás, aminek apropóján a választópolgár sokkal inkább képes azonosulni egy adott személlyel, mint egy sokrétű politikai programmal. A másik oldalról azt is fontos megjegyezni, hogy a politikusok általában boldogan élnek a média által biztosított lehetőségekkel, abban a vonatkozásban főként, hogy a valójában összetett tudnivalókat egy végletekig leegyszerűsített formában képesek tálalni, értelemszerűen a potenciális és öncélú pozitív hatás érdekében történő kisarkítással. [13]

  •  A hagyományos társadalmi törésvonalak eróziója

A modern társadalmakban a politikai tagoltságot az adott társadalmat megosztó konfliktusok, azaz törésvonalak alakították ki. [14] A társadalmakban így létrejöttek bizonyos csoportok, amelyeken belül a fő társadalmi-szociológiai jellemzők megegyezni látszottak, így például a foglalkozás, az osztály, a vallás, a nemzetiség és a nem. Megfordítva: ezek azok a jellemzők, amelyek meghúzták a csoportok közötti választóvonalakat, így egyfajta törést előidézve a társadalom egészén belül. A politikai konfliktusok nem egyszerű rivalizálást jelentenek, hanem annál élesebb ellentéteket, viszályokat. [15] Emellett – mivel a nemzet egészét érintő közügyekről való gondolkodás ürügyén alakulnak ki ezek a konfliktusok, megosztó vélemények – érezhetjük, hogy mennyire is relevánsnak számítanak a politikai argumentációkban. Egy-egy politikai párt így válhatott egy-egy társadalmi csoport érdekeinek képviselőjévé. Stein Rokkan norvég politológus és szociológus  rámutatott, hogy az ilyen konfrontációk nagymértékben determinálják egy adott országban a pártok számát, azok profilját, választási erejüket, továbbá a pártrendszert illetően annak fragmentáltságát és polarizációját. [16]

Az 1960-as évektől kezdődően ugyanakkor egyre több kutató állapította meg, hogy ezek a társadalmi törésvonalak – amelyek végtére is biztosították a kapcsolatot a társadalom és a pártok között – halványulni kezdtek. [17] Ez az átalakulás azt hozta magával, hogy az eddig jól bevált módszerekkel már nem lehetett megszerezni a szavazatok kielégítő számát. Következésképpen azok az stratégiák, megfogalmazott programok, amelyek eddig biztos szavazóbázist jelentettek egy párt számára, már nem bizonyultak elégségesnek. Magyarán egyre kevésbé lehetett kizárólag a társadalmi csoportok konfliktusaira építeni egy olyan biztos alapot, amivel egy párt életben tudott maradni a hatalmi harcok közepette.

A prezidencializáció azon hatásai, amelyek a vezér személyiségét érintik, egyfajta megoldást kínáltak a felmerülő problémakörre. Pontosan azért, mert a vezető – mint a politikai kommunikációt biztosító elem a társadalom és az állam között – megfelelőnek bizonyult arra a feladatra, hogy újfent egyesítse a választópolgárokat, megszerezve a szükséges támogatást pártja számára. Egyszerűen fogalmazva és összegezve az eddigieket, az erodálódás visszás körülményei között úgyszólván szabaddá, elérhetővé vált, hogy a szavazatokat egy párt a vezető személyes karizmájára építve próbálta meg ismételten felhalmozni.

2. Nemzetközi kitekintés

  • Egyesült Királyság

Az Egyesült Királyságot vizsgálva kijelenthetjük, hogy a kormányzás említett változásának jelentőségteljes mintájával állunk szemben. Ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a prezidencializálódás jelenségének vizsgálata és modelljének kialakítása is ebből az országból eredeztethető. De kezdjük egy kicsit messzebbről a vizsgálódást, azokkal az államszervezeti konkrétumokkal, amelyek lefektetik a kormányzás alapjait!

A Lijphart-féle kettős felosztás kapcsán az ország, mint parlamentáris monarchia, a többségi rendszer alapvető példájának tekinthető.

Az új demokráciák világában Anglia helyzete speciálisnak számít, mert régi demokrácia.” [19]

Találó megfogalmazás ez a brit választási rendszerrel kapcsolatban, hiszen az egyszerű többségi rendszer manapság szinte csak a Westminster-típusú demokráciákban van jelen. [20] A Duverger-törvény, amely azt mondja ki, hogy ez a szisztéma a kétpártrendszerek kialakulásának kedvez, nem mondott csődöt napjainkig sem. A győztes mindent visz elv erős kétpártrendszert alakított ki az Egyesült Királyságban, a politikai rendszerben hagyományosan a Konzervatív Párt és a Munkáspárt tölt be vezető szerepet. A többségi rendszerek egyéb sajátosságai is felismerhetőek, így az íratlan alkotmány velejáró tényezőjeként a bírósági felülvizsgálat hiánya az alkotmányossági dilemmák terén, ahol így a parlament szava a döntő, illetőleg a monetáris politikáért felelős központi bank is a kormánynak alárendelten működött 1997-ig. [21]

A miniszterelnök erejét és politikában betöltött szerepét nagymértékben befolyásolja önnön aktivizmusa és törekvéseinek jellege, kijelölve ezzel a megvalósítandó célt a kormánya számára. Az évszázadok során, ahogyan az államfő hatalma egyre inkább protokolláris jelleget öltött, úgy a miniszterelnök jogkörei fokozatosan bővültek, európai viszonylatban ezáltal egy erős kormányfői hatalom letéteményesévé téve a tisztséget. [22] A kormányfő erős közjogi szerepének tartópillére természetesen egy erős hatalmi státusszal bíró kormány, aminek jellegét az évszázados szokásjogi hagyomány és az egypárti kormányzás lehetőségét többnyire biztosító választási rendszer alakította ki. [23] Fontos azonban, hogy a primus inter pares kifejezés mára már igencsak kiüresedett, ugyanis nem csak egy de facto vezetői szerep kijelöléséről van már szó. Ahogyan Winston Churchill is írja:

Nem lehet összehasonlítani az első pozícióját a másodikkal, a harmadikkal vagy a negyedikkel.” [24]

A számunkra jelentős változások kezdete az 1979-es választásokhoz és a Konzervatív Párt győzelméhez köthető. Ekkor választották miniszterelnökké Margaret Thatchert, aki a kormányzati struktúrát saját személyiségének megfelelően reformálta meg, intézkedéseivel valóra váltva a kabinet szupremáciájának további fokozódását. Emellett pedig korábban nem látott mértékben növelte a miniszterelnök hatalmi pozícióját, mind a kormányon belül, mind pedig a politikai rendszer egészének vonatkozásában. [25] Thatcher tekintélyes hivatali ideje alatt tovább centralizálta a központi közigazgatást, a kormány központi hivatalát, és megerősítette a miniszterelnök titkárságát. [26] A Cabinet Office a kormány központi szervévé vált, értelemszerűen a miniszterelnök asszony fokozatosan növekvő irányítása alatt. Meglehetősen szemléletesen példázza már csak a nevével fémjelzett thatcherizmus fogalom is, hogy politizálási stílusa milyen nóvumnak számított ekkoriban. Az  eme fogalom mögött meghúzódó erőteljes társadalmi, gazdasági és pénzügyi reformok az 1970-es évek közepétől jelen lévő hanyatlásra, és a gazdaságirányítás keynesi eszközeinek kudarcára kívántak választ adni, méghozzá egy radikalizmussal és populista vonásokkal tarkított új eszmét, a libertariánus konzervativizmust piedesztálra emelve. [27] A reformok súlyából kitűnik, hogy a kormányzás ismertetett módon történő átalakítására feltétlenül szükség volt. Margaret Thatcher személyiségének domináns voltát a politikai diskurzusban mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1990-es lemondását és politikai karrierjének végét követően is gyakran szerepelt nyilvánosan, illetve nyilatkozott aktuálpolitikai kérdésekről. Levonva ennek a konzekvenciáját, a perszonalizációs ismérvek is egyértelműen megmutatkoznak. Ehhez a konstellációhoz hozzátartozik egyébként az a tényező is, hogy a Vaslady kormányzási stílusa kimagaslóan vonzotta a média figyelmét is.

A következő brit miniszterelnök, aki a prezidencializáció jegyeit magán hordozó politikai gyakorlattal jellemezhető: a szociáldemokrata Tony Blair. 1997-ben a Munkáspárt szerezte meg az abszolút többséget, így kormányt alakíthatott. A fölényes győzelemben szerepet játszott a párt megreformálásával kialakított Új Munkáspárt imázsa, Tony Blair határozott, erős és parancsoló személyisége, aki szöges ellentétét képezte a konzervatív oldal miniszterelnök-aspiránsának, a gyenge és hezitáló jellemű John Majornak. [28] A perszonalizálódás még inkább meghatározta a kampányidőszakot, amelyben a mediatizált kampány eszközei egy amerikai típusú választási versenyt eredményeztek. [29] Miután elfoglalta a miniszterelnöki széket, Blair folytatta a thatcheri alapokon nyugvó elnöki kormányzást, pontosabban szólva őt is meghaladta ebben a tekintetben. Blair reformsorozatának kezdetektől fogva nyilvánvaló célja volt, hogy kiterjeszthesse hatalmát a kormányzati struktúra minden egyes részletére.

Nemcsak a központi hivatalok méretében történt változás, de lényeges működési kérdésekben is új időszámítás kezdődött 1997-ben.” [30]

A Whitehall centralizációja újabb szintekre emelkedett, amivel a kormányfő megvalósította a kormányzati bilateralizmust, miképpen a politikai döntések nem a kormányüléseken kerültek megfogalmazásra, hanem a miniszterelnök és az illetékes miniszter között lezajló egyeztetés alkalmával. [31] A háttérapparátusok újjászerveződtek, az ott dolgozók lélekszáma pedig erős növekedést mutatott. [32] A Downing Street 10-be egy igen kiemelkedő szakértelmű médiastábot, illetve egy konkrét politikai testületet is beköltöztetett a miniszterelnök, akikkel így közvetlenül tudott dolgozni. [33] Látható tehát, hogy ez a hatalomtudatos hozzáállás teljesen egybevág a prezidencializálódás elemzésekor lefektetett megállapításokkal. Tomokazu Sakano megjegyzi, hogy nem csupán a thatcherizmus stílusát, de olyan politikai alapokat is adoptált a Munkáspárt a megelőző konzervatív kormányoktól, aminek hatására a két párt egyre inkább egymás fele konvergál 1997 óta. [34] Ezen tény, illetőleg a Blair-jelenség maga, ismét abba az irányba mutat, hogy egy kiemelkedő és rátermett vezetői személyiség, a megfelelő és megnyerő adottságokkal felvértezve – kombinálva ezt egy jól megtervezett politikai marketinggel –, könnyen kormányzó pozícióba juttathat egy pártot.

A Munkáspárt uralma 2010-ig tartott, ekkor vált miniszterelnökké David Cameron, a Konzervatív Párt vezére. Már az előrejelzések is azt mutatták, hogy egyik párt sem számíthat abszolút többségre, ami végül be is igazolódott. Ennek okán koalíciós kormány alakult a liberálisokkal, a párt akkori elnöke, Nick Clegg nyerte el a miniszterelnök-helyettesi tisztséget. Igaz, hogy a gyakorlat végül rámutatott arra, hogy az erőforrások főként Cameron kezében vannak, azonban mégiscsak vétószereplőt jelentett a koalíciós partner, a miniszterelnöki hatalom kiteljesedését mintegy visszafogva ezzel. [35] Jó példa erre az elbukott 2011-es népszavazás a választási rendszer reformjával kapcsolatban, amire a Liberális Demokraták kezdeményezésére kerülhetett sor. [36] A 2015-ös választások alkalmával a közvélemény-kutatások ismét azt prognosztizálták, hogy egyik párt sem fogja megszerezni az abszolút többséget, vagyis megint koalíciós kormányra lehet számítani. Nagy meglepetésre azonban ennek éppen az ellenkezője valósult meg: a konzervatívok 330 mandátumot szereztek a képviselőház 650 helyéből, azaz önállóan került sor a korábbi brit kormány megalakítására (mint ismert, a Brexit-referendum eredményeként a konzervatív Theresa May váltotta Cameront a bársonyszékben – P. A.). David Cameronról is elmondható, hogy rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek eladhatóvá tették őt a nép számára, mint miniszterelnököt. Jó szónoki képességeivel és magabiztos megjelenésével hatékonyan tudja megszólítani az embereket. Feltűnő ezek után, hogy Cameron sokkal inkább emlékeztet Blairre, mint Gordon Brown vagy John Major együttvéve. Utóbbi két politikus nem rendelkezett ilyen erős karizmával, ezáltal a választásokon is kudarcot vallottak. A Cameron-féle kormányzási stílust vizsgálva arra a konklúzióra juthatunk, hogy a miniszterelnök nem követte a Thatcher és Blair által hatalomkoncentrációval kikövezett utat. Ahogyan azt már a választások előtt kijelentette, inkább a kollektív döntéshozatal híve volt.

  • Svédország

Svédország szintén a parlamentáris monarchiák csoportjába sorolható, mégpedig a konszenzuális sokpárti rendszerek iskolapéldájaként. Ezt reprezentálja a proporcionális választási rendszer – a módosított Sainte-Laguë formulát alkalmazva –, és az 1974-es alkotmány által kiépített szuper-parlament jelleg, aminek következtében egyre inkább általános tendenciává vált a kisebbségi kormányzás az országban. [37] Az alkotmány kapcsán kuriózum, hogy a jogalkotó az államfőt az államszervezet olyan mértékig ceremoniális szereplőjévé degradálta, hogy a miniszterelnök személyére is a házelnök teszi a javaslatot a Riksdagban. [38] Lijphart komparatív vizsgálódásában – ami az egyes kormányokon belüli hatalomkoncentráció mértékének feltárására irányult a különböző országok tekintetében – Svédországot egy közepesen erős kormányfői hatalommal jellemezte. [39] A Riksbanket, az ország központi bankját, a svéd alkotmány csupán a parlament általános autoritása alá deklarálja, ezzel jelezve az intézmény független státuszát. [40] Külön figyelmet érdemel az alkotmánybíráskodás megvalósulása a decentralizált modell sajátos adaptációján keresztül, így Svédországban nem létezik külön alkotmánybíróság, mivel az alkotmányjogi esetekben való döntés a rendes bíróságok differenciált rendszerének hatáskörébe tartozik. [41]

Ezek után furcsának tűnhet, hogy egy konszenzuális rendszerben, ahol az erőviszonyok kiegyenlítettnek hatnak, miért is beszélhetünk prezidencializálódásról. Először is, az 1974-es alkotmány már biztosítja a miniszterelnök számára  azt a meghatározó alkotmányos jogot, hogy a kabinet többi tagját egyedül nevezheti ki, illetve válthatja le. [42] Magyarázatra sem szorul, hogy milyen mértékű lehetőségeket nyújt ez a változás egy eltökélt kormányfő számára, annak ellenére, hogy a kormányzaton belül a kollegialitás, a kollektív döntéshozatal számít meghonosodott tradíciónak. Elég csak Göran Persson meglehetősen látványos miniszterelnöki tevékenységére gondolni, akit gyakran kritizáltak amiatt, hogy meglehetősen autoriter módon gyakorolta a kormányzással kapcsolatos jogkörét, mivel szándékosan gyenge, politikai bázissal nem rendelkező miniszterekkel vette körül magát, akiket könnyen tudott irányítani és kontrollálni. [43] Másodszor, a politika nemzetköziesedésénél már ismertetett módon növelte a kabinet és a miniszterelnök mozgásterét az ország Európai Unióhoz való csatlakozásakor, 1995-ben. [44] Harmadszor, a Miniszterelnöki Hivatal 1997-es reformja kiemelt szerepet ruházott az intézményre a költségvetéssel összefüggésben, így tehát a miniszterelnök további erőforrásokhoz jutott. [45] A létesítmény pozíciója a politikai életben máig meghatározó, hiszen a Kormányhivatalok munkájának koordinációja mellett, az Unióval kapcsolatos döntések is itt születnek.

Mindhárom változás láthatóan olyan hatalomkoncentráció irányába mutat, ami megerősítette a kormányt a parlamenten belül, csakúgy, mint a miniszterelnököt a kormányon belül. Végeredményként a miniszterelnök kellő eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy felvegye a harcot a rendszer vétószereplőivel szemben, végső soron egy progresszív kormányzás kialakítása érdekében. Thomas Persson és Jörgen Hermansson empirikus analízise is kellőképpen alátámasztja, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan növekvő hatalmi eltolódás semmiképp sem tekinthető pusztán elméleti fikciónak Svédország politikai rendszerében. [46]

 3. Prezidencializálódás Magyarországon

Körösényi András volt az első, aki hazánk politikai szférájában a prezidencializálódás tárgykörével kezdett foglalkozni a 2000-es évek elején. Az évszám révén két látványos tanulságot vonnék le. Az első az a felismerés, hogy a jelenséget körülölelő hazai diskurzus mára kvázi elhalt – ezzel ellentétben nemzetközi szinten még találni különböző, időszerűnek titulálható tanulmányokat –, dacára annak, hogy értelmezésemben olyan aktuális kérdésekről van szó, amelyek Magyarországon és a világméretű palettán is említésre érdemesek. A második tanulság az 1998-as országgyűlési választásokhoz köthető, hiszen ezen választás alkalmával alakult meg az a kormánykoalíció – a választási libikóka felmenő pártjaként [47] a Fidesszel az élen – Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt, amely a prezidencializáció magyarországi megvalósulásának kezdeteként értelmezhető. Továbbá  a második és harmadik – jelenlegi – Orbán-kormány is folytatta az 1998 és 2002 között felépített elnöki kormányzás továbbvitelét a politikában, mi több tovább is építette azt. Ennek függvényében a tanulmányban három kormányzati ciklus elemzésére szorítkozok, annak okán, hogy a prezidencializáció hajtóereje, a vezérelvű politizálás, ezek kapcsán érhető tetten igazán.

Röviden szólnom kell Magyarország állami berendezkedéséről is. A rendszerváltozás időszakának folyományaként beszélhetünk olyan alkotmányreformokról, amelyek hazánkban kialakították a demokratikus kormányzati rendszert. Ez a fejlemény két nagy alkotmánymódosítási hullám eredménye, ti. az 1989. évi XXXI. és a 1990. évi XL. törvényre terjed ki. [48] Így került megalapozásra a már több párt versengésén alapuló, 1990. évi első demokratikus országgyűlési választás. A parlamenti mandátumok kiosztása a vegyes választási rendszer által történt – és történik változatlanul –, a választókerületekben a többségi, az országos listán az arányos elvek érvényesülnek. [49] Ilyen mechanizmusok közepette, hazánk az Alaptörvény B) cikk (2) bekezdése alapján köztársasági államformával, illetőleg parlamentáris kormányformával működik. Utóbbit az Alaptörvény expressis verbis nem tartalmazza, azonban a 15. cikk általi felelősség kijelölésével és egyébként a kontextusból adódóan, implicit módon mégiscsak belefoglalta az alkotmányozó.

  • Az első Orbán-kormány

Az 1998-2002 közötti parlamenti ciklussal vette kezdetét a hatalmat összpontosító tevékenységek véghezvitele. Mivel koalíciós kormányról van szó – a Fidesz, a FKgP és az MDF részvételével –, máris levonhatjuk ebből azt a következtetést, hogy a vétószereplők léte már a kormányon belül is adott volt. A kormányzati turbulencia nem is váratott sokat magára, már 1999-ben megmutatkoztak a Fidesz és a FKgP közötti érdekellentétek, több alkalommal szakítópróba elé állítva a két pártot. [50]

A koalíciós válságok ellenére megkezdődtek azok az átalakítások, amelyeket már közvetlenül a prezidencializációhoz tudunk párosítani. Az intézményi reformok között említhető az ülésezés időrendjének megváltoztatása, ami az egyhetes ütemezést alakította át háromhetessé, azaz ettől a módosítástól kezdve a parlament három hetente tartott csupán plenáris ülést. [51] További figyelemre méltó újítás a kétéves költségvetés intézményének bevezetése. Érzékelhető, hogy a kormányzati struktúra e két transzformációja dominánsabbá teszi a végrehajtást a törvényhozással szemben, az ellenzék és a parlament szerepét pedig csökkenti a politikai rendszer egészén belül. [52]

A kabineten belül lejátszódó hatalmi változásokra – vagyis a miniszterelnök kiemelkedésére saját kormányzatából – szintén találhatunk számottevő példákat. A hatalmi centralizáció kulcsponti elemeként értékelhető a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) megerősítése, amely a kormányfő kezében olyan eszközzé válhatott, ami hatékonyan szolgálta az összkormányzati koordinációt, hiszen az Orbán-kormány reformja mintegy az egész kormányzat fölé helyezte a szervezetet. [53] A kormányülések formalizálódásának jelensége úgyszintén említésre szorul, hiszen ez a kormány kollektív döntéshozatala elhalványodásának feleltethető meg. Ez visszavezethető arra, hogy a politikai döntések a miniszterelnök és a miniszterei között lezajló informális megbeszéléseken kerülnek meghozatalra – vagy éppenséggel a miniszterelnök egyedül dönt adott kérdésről, a stábjára vagy tanácsadóira támaszkodva –, ebből adódóan tehát komoly politikai viták sincsenek, a kormányülés ezáltal mindössze formalizálja a már előre meghozott döntéseket. [54] Szembeötlő az is, hogy Orbán Viktor beleillik a nép számára eladható, karizmatikus vezér szerepébe, az pedig, hogy a párt stratégiai kérdésként épített erre a médiában, csak tovább fokozza a miniszterelnök személyének előtérbe kerülését, azaz a perszonalizációját. A mediatizált politika világának sajátosságait tehát a kormányzati politikába is sikeresen adaptálta a Fidesz, ez Wermer András kommunikációs tanácsadói munkásságában és a Miniszterelnöki Hivatalon belül elhelyezkedő, sajtó- és kommunikációs részleg kiépítésében is egyértelműen megmutatkozik. A sokat emlegetett frázis, miszerint nem a kormánynak van feje, hanem a miniszterelnöknek van kormánya, a fentiek vonatkozásában már ekkor is világosan megmutatkozik a kormányzati rendszer vonatkozásában.

  • A második és a harmadik Orbán-kormány

A 2010-es általános országgyűlési választás nyomán a Fidesz és a KDNP szövetsége megszerezte a kétharmados többséget a parlamentben. [55] A megalakuló kormányzat – élve az ez által biztosított lehetőségek tárházával –  átszabta a saját működésével kapcsolatos szervezeti kérdéseket. Az új Alaptörvény a kormányforma tekintetében nem hozott változást, hiszen Magyarország továbbra is parlamentáris köztársaság maradt. Ennek ellenére a végrehajtó hatalom szerkezete, működése és természete átalakult, méghozzá a miniszterelnök szerepét tovább erősítve. [56]

Az alkotmányozó  a kormány alkotmányos jogállásának meghatározásakor egy elegáns megfogalmazással a következőt deklarálta:

A Kormány a végrehajtó hatalom általános szerve, amelynek feladat- és hatásköre kiterjed mindarra, amit az Alaptörvény vagy jogszabály kifejezetten nem utal más szerv feladat- és hatáskörébe.” [57]

A kormányzati pozíció ilyen módon történő lefektetése kvázi egy vélelmet állít fel abban a vonatkozásban, hogy ha nem tartozik más intézmény hatáskörébe az adott kérdés, akkor ez kormányzati hatáskörnek minősül. Látható, hogy ez egy nagy szabadságfokkal rendelkező, erős állam alapjait fekteti le. Azt sem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy a nagyobb szabadsággal járó hatékonyságnövekedés egyenes arányban áll a törvényhozás irányába való felelősségcsökkenéssel. Ez az aktuálpolitikában is megmutatkozik, mivel a politikai rendszernek olyan döntési centrumává vált a kormányzás, ami a törvényhozás irányítását is magában foglalja. [58]

240548Már jeleztem, hogy a miniszterelnök közjogi szerepe szintén átlényegült a kormányon belül. Az Alaptörvény ugyanis úgy fogalmaz, hogy a miniszterelnök meghatározza a kormány általános politikáját. [59] Magából a megfogalmazásból is kiolvasható, hogy a kormányfő lehetőségszférája erőteljes befolyást biztosít számára az aktuálpolitikai célok kijelölésének ürügyén. Jóllehet, ha hazánk korábban hatályos alkotmánya mellé illesztjük a jelenleg hatályos Alaptörvényt, akkor még szembetűnőbb a differencia, hiszen az előbbi csak akként rendelkezett a miniszterelnököt illetően, hogy ő vezeti a kormány üléseit, emellett gondoskodik a kormány rendeleteinek és határozatainak végrehajtásáról. [60] A miniszterelnök széles döntési jogköréből adódóan, hazánkat a kancellári típusú kormányzati modell jellemzi, ami nemzetközi összehasonlításban közepesen erős kormányfői hatalmat jelent. [61]

A hatalmon lévő pártszövetség a 2014-es választásokat követően kormányzati pozícióban maradt, ráadásul ismét kétharmados felhatalmazást nyerve a választópolgároktól. A ciklus elején végbemenő reformként zajlott le a Miniszterelnökség „szuperkancelláriává” erősítése, kormányzati koordinációt ellátó intézményként. [62] A Miniszterelnökség voltaképpen egy olyan államigazgatási szervet takar, amely a kormányzati politika összehangolása mellett a közigazgatás stratégiai irányítását végzi a miniszterelnök közvetlen irányítása alatt. [63] Ennek tükrében bátran kijelenthető – a jelenlegi kormány megbízatásának félidejéhez közeledve –, hogy a harmadik Orbán-kormányt a kontinuitás jellemzi a hatalomkoncentráció apropóján. Igaz ez annak ellenére, hogy a centrális erőtérben rés keletkezett a kétharmados többség elvesztése okán. (De még a tanulmány publikálásakor, 2016 októberében is jellemző, hogy a baloldali-liberális és a radikális jobboldali ellenzék fragmentáltsága és közelebbi kooperációra való képtelensége miatt a Fidesz gyakorlatilag bátran kalkulálhat a következő választások megnyerésének lehetőségével. – P. A.)

Konstatálható, hogy a prezidencializálódás kétségtelenül és mérvadóan megmutatkozik hazánk kormányzati rendszerén belül. Ahogyan látni lehet, ez egyrészt a végrehajtás megerősödését jelenti a törvényhozással szemben, másrészt a miniszterelnök dominánsabbá válását a kormányzaton belül. Leszögezhető az is, hogy a pártok és a választási rendszer szintjén ugyancsak érvényesnek tekinthetjük a prezidencializáció azon ismertetőjegyeit, amelyek a mediatizált politikai kommunikációval, az amerikanizálódással és a perszonalizálódással állnak összefüggésben.

4. Záró gondolatok

A tanulmány zárásaként egy koherensebb összkép kialakítása érdekében a saját olvasatom szerint próbálok reflektálni a prezidencializáció jelenségére.

Úgy vélem, hogy a téma körüljárása kapcsán sikerült érzékeltetni, hogy nem puszta absztrakcióról van szó, hanem olyan politikai tényezők valóságos megjelenéséről, amelyek merőben hatással vannak a politikai rendszerre, és kézzelfoghatóan alakítják azt. Az adott társadalmi alrendszer tehát változik, a kérdés csak az, hogy milyen irányba. Válasz gyanánt  Thomas Poguntke megjegyzése releváns  Németország kormányzati szerkezetével kapcsolatban, miszerint a kancellárdemokrácia csak egy korai változata a prezidencializálódott parlamentáris rendszernek. [64] Ez logikus, hiszen a hatalomkoncentráció a német modellhez képest még természetesen fokozódhat; ennek folytán a végrehajtás egyre dominánsabbá válik a törvényhozással szemben. Itt azonban felvetődik a kérdés, hogy miért is lenne szükség annak további fokozódására. Ez véleményem szerint a már érintett politikai rendszer környezetével kapcsolatos, amire a rendszer maga reagál. Ebben a kontextusban a környezet sarkalatos elemei a már szintén érintett XXI. századi globális, szociális, pénzügyi és ökológiai kihívások: ezekre történik egyfajta válaszadás. Egyszóval, a kormányzatnak gyors és hatékony cselekvőképességre van szüksége, hogy fel tudja venni a versenyt a válságjelenségekkel, ezért óhatatlanul új alapokra kell helyeznie a saját működését. Következésképpen a prezidencializáció alatt értett folyamatok a kormányozhatóságot szem előtt tartva formálják a politikai szféra egészét.

Ebből két további szempont adódik. Először is  felmerül a kérdés azzal kapcsolatban, hogy mennyire van létjogosultsága egy olyan kormányformának, amelyet a prezidencializáció konkrétumai próbálnak  meghaladni, mintegy feszegetve a parlamentarizmus alkotmányos korlátait. Meglátásom szerint ugyanis az elnöki kormányzás a parlamentarizmus keretei között, leginkább a félprezidenciális kormányformába való áthajlással azonosítható. Ennek igazolásaként felidézném a prezidencializálódás ama meghatározását, amely azt mondja ki, hogy az elnökibbé válás a prezidenciális kormányforma jellemzőinek megjelenését takarja. A parlamentarizmus környezetében eme jellemzők képesek kialakítani a két rendszer közötti átmenetet, ami alapjában véve a félprezidenciális rendszer definíciójának tekinthető. Jól szemlélteti ezt, hogy hazánkban a miniszterelnök és a miniszterelnök-helyettes közötti munkamegosztás a jelenlegi berendezkedésben is a félelnöki rendszerre emlékeztet. [65] Ez úgy értelmezendő, hogy a parlamentáris rendszeren belül a miniszterelnök jogkörei olyan mértékben növekednek, hogy az megközelíti a félprezidenciális rendszerek köztársasági elnökének hatalmát, míg a miniszterelnök-helyettes ezáltal a miniszterelnökkel válik azonosíthatóvá. Érdekesnek tartom emiatt azt az elképzelést, hogy a jogalkotó – kvázi választ adva a jelenlegi körülményekre – a reformok talajára lépve elébe megy ennek a bizonyos áthajlásnak, és a stabilitás, a kormányozhatóság érdekében megvalósítja a kormányzati rendszer lecserélését, magától értetődően egy félprezidenciális konstrukcióvá alakítva azt.

A második szempont, hogy egy ilyen megerősített pozícióval rendelkező kormányzat, erős állam, csakis megfelelő alkotmányos korlátok mellett létezhet. A kevesebb fék-és ellensúly, a felelősség csökkenése dacára az alkotmányos korlátok még változatlanul zsinórmértékei maradnak az államnak. Talán kijelenthető, hogy ilyen újszerű viszonyok közepette mégannyira elemi összetevőkről beszélünk, ha jogállamunk fenntartása a kérdés. Téves elképzelés azonban, hogy a jogállam működtetése csakis az állam feladata volna. Ez mindenkinek a kötelezettsége, ha az állampolgárok szabadságának megóvása a tét. Bibó István politikai tízparancsolatának 4. parancsolata világosan rögzíti ezt, a következő megfogalmazással:

A szabadságszerető ember őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.”

[1] Lásd bővebben: Easton, David: The Political System. New York, Alfred A. Knopf, 1953.

[2] Thomas Poguntke – Paul Webb (eds.): The presidentialization of politics: a comparative study of modern democracies. Oxford, Oxford University Press, 2005, 13. o.

[3] Rosenau, James N. – Czempiel, Ernst-Otto (eds.): Governance without Government: Order and Change in World Politics. Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 100. o.

[4] Poguntke – Webb (2005), 14. o.

[5] Birdsall, Nancy – Fukuyama, Francis: The Post-Washington Consensus: Development After the Crisis, in Foreign Affairs, Vol. 90., No. 2. (2011), 51. o.

[6] Bihari Mihály: Politológia – A politika és a modern állam. Pártok és ideológiák. Budapest, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, 2013, 23. o.

[7] Lásd bővebben: Stumpf István: Erős állam – alkotmányos korlátok. Budapest, Századvég, 2014.

[8] Poguntke – Webb (2005), 14. o.

[9] Poguntke – Webb (2005), 14. o.

[10] Poguntke – Webb (2005), 14. o.

[11]  Poguntke – Webb (2005), 14. o.

[12] Touraine, Alain: The Post-Industrial Society, Tomorrow’s Social History: Classes, Conflicts and Culture in the Programmed Society. New York, Random House, 1971, 3-26. o.

[13] Poguntke – Webb (2005), 15. o.

[14] Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest, Osiris Kiadó, 2004, 55. o.

[15 Körösényi András: Vezér és demokrácia. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2005, 67. o.

[16] Enyedi – Körösényi (2004), 57. o.

[17] Poguntke – Webb (2005), 15. o.

[18] Poguntke – Webb (2005), 16. o.

[19] Almond, Gabriel A.  – Powell Jr., G. Bingham –  Strøm, Kaare – Dalton, Russell J.: Összehasonlító politológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 221. o.

[20] Példának okáért, ebbe a kategóriába sorolható Ausztrália, Kanada és India is.

[21] Lijphart, Arend: Patterns of Democracy: Government Forms and Performance in Thirty-Six Countries. New Haven, Yale University Press, 1999, 19-21. o.

[22] Franczel Richárd: Nyugati mintaországok miniszterelnöki intézményei, in Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás; A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Szakmai Folyóirata, 2015/1. szám, 55-89. o.

[23] Franczel (2015), 59. o.

[24] Winston Churchill: The Second World War. Vol.2 – Their Finest Hour. London, Cassell, 1949, 14. o.

[25] Fehér Zoltán: A kormányzás háttérintézményei. Amerikai és európai példák – I.rész, in Politikatudományi Szemle, 11. évfolyam, 3-4. szám, (2002), 51. o.

[26] Fehér Zoltán: A kormányzás háttérintézményei. Amerikai és európai példák – I.rész, in Politikatudományi Szemle, 11. évfolyam, 3-4. szám (2002), 51. o.

[27] Lásd bővebben: Egedy Gergely: Thatcherizmus: (neo)liberalizmus vagy(neo)konzervativizmus? in Politikatudományi Szemle, 15. évfolyam, 2-3. szám (2006), 5-24. o.

[28] Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából, in Századvég, Új folyam, 6. évfolyam, 20. szám (2001), 3-38. o.

[29] Fehér (2002), 52. o.

[30] Fehér (2002), 54. o.

[31] Fehér (2002), 52. o.

[32] Fehér (2002), 54-55. o.

[33] Almond, Gabriel A.  – Powell Jr., G. Bingham –  Strøm, Kaare – Dalton, Russell J.: Összehasonlító politológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 240. o.

[34] Sakano, Tomokazu: The Presidentialization of Politics in Britain and Japan: Comparing Party Responses to Electoral Dealignment. Paper presented at the 2006 IPSA World Congress Fukuoka, Japan, July 10-14, 2006, 20. o.

Érdekesnek hathat ennek fényében, hogy a két domináns párt együttes szavazati aránya jelentősen csökkent az elmúlt évtizedekben, azaz több párt is egyre inkább teret nyert.

[35] Lásd bővebben: Hayton, Richard: Conservative Party Statecraft and the Politics of Coalition, in Parliamentary Affairs, Vol 67., No. 1. (2014), 6–24. o.

[36] A reform egy differenciáltabb többségi rendszert alakított volna ki, másodlagos és harmadlagos alternatív szavazatokkal.

[37] Aylott, Nicholas: ‘President Persson’—How Did Sweden Get Him? in Poguntke – Webb (2005), 176. o.

[38] Lijphart (1999), 141. o.

[39] Lijphart (1999), 114. o.

[40] Svédország Alkotmánya, 9. Fejezet, 10. Rész, 13. Cikk

[41] Halmai Gábor: Alkotmány és alkotmánybíráskodás a rendszerváltozások után, in Fundamentum, 8. évfolyam 1. szám (2004), 212. o.

[42] Aylott, Nicholas: ‘President Persson’—How Did Sweden Get Him? in Poguntke – Webb (2005), 179. o.

[43] Sundström, Göran: ‘He Who Decides’: Swedish Social Democratic Governments from a Presidentialisation Perspective, in Scandinavian Political Studies, Vol. 32., Issue 2. (2009), 152. o.

[44] Aylott (2005), 180. o.

[45] Aylott (2005), 180. o.

[46] Persson, Thomas – Hermansson, Jörgen: The ‘presidentialisation’ thesis revisited: Lessons from the Swedish case. Paper for presentation at the workshop ‘The Importance of Constitutions’, Istanbul, October 23–25, 2013.

[47] Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004 – Politikai és hatalmi viszonyok. Budapest, Osiris Kiadó, 2005, 467. o.

[48] Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 92. o.

[49] Tóth Károly: Választójog, in Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba. Budapest, HVG-ORAC, 2014, 198. o.

[50] Körösényi – Tóth – Török (2003), 50-51. o.

[51] Körösényi – Tóth – Török (2003), 50. o.

[52] Körösényi (2001), 3-38. o.

[53] Körösényi András: Mozgékony patthelyzet, in Politikatudományi Szemle, 15. évfolyam 1. szám, (2006), 45. o.

[54] Körösényi (2006), 47. o.

[55] A két párt erős együttműködésének következményeként a vétószerep jelleg jóformán eltűnik.

[56] Stumpf István: A kormány alkotmányos jogállása, in Új Magyar Közigazgatás, 8. évfolyam, 2. szám (2015), 8-14. o.

[57] Magyarország Alaptörvénye 15. cikk (1)

[58] Stumpf István: A Kormány, in Smuk Péter (szerk.): Alkotmányjog II. Államszervezet. Győr, Universitas-Győr Nonprofit Kft., 2014, 69. o

[59] Magyarország Alaptörvénye 18. cikk (1)

[60] 1949. évi XX. törvény 37. § (1)

[61] Stumpf: A Kormány, in Smuk (2014), 71. o

[62] Stumpf: A Kormány, in Smuk (2014), 80. o

[63] Stumpf: A Kormány, in Smuk (2014), 81. o

[64] Thomas Poguntke: A Presidentializing Party State? The Federal Republic of Germany, in Poguntke – Webb (2005), 65. o.

[65] Gallai Sándor – Molnár Balázs: Átalakítás alatt zavartalanul? A második Orbán-kormány szerkezete, in Boda Zsolt – Körösényi András (szerk.): Van irány? Trendek a magyar politikában. Budapest, Új Mandátum, 2012, 185. o.

A csendőr Washingtonból

Peterecz Zoltán: A kivételes Amerika. Az amerikai kivételesség történelmi bemutatása. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016

Első ránézésre talán meglepő „amerikai kivételességről” beszélni egy olyan korszak küszöbén, amelynek állóvizét két merőben inkompetens elnökjelölt vitája és folyamatos botránysorozatai kavarják fel. Az amerikai átlagpolgárok rezignált lélektani állapotáról sokat árul el az a momentum is, hogy a troll szerepében tetszelgő Donald Trump a „Tegyük újra naggyá Amerikát” szlogenjét szajkózva volt képes felülkerekedni a republikánusok rivális elnökjelöltjein. A populizmus térnyeréséért persze hiba lenne egyedül az Amerikai Egyesült Államok megborult mentálhigiénés állapotán elverni a port – bizonyára kevesen mertek volna akár csak egy évtizeddel ezelőtt is nagy tétben fogadni arra, hogy az establishment folyamatos szájkaratéjába belefásuló választópolgárok urnához járulását követően az Egyesült Királyság önként és dalolva hagyja el az Európai Uniót, hogy egy komédiás vezette formáció Olaszország (egyik) legerősebb pártjává növi ki magát, vagy hogy a Szabadságpárt által támogatott jelölt pole-pozícióból vághatott neki a tavaszi osztrák államfőválasztás második fordulójának.

Mégis, a „Make America great again” mottó sikere talán arra (is) utal, hogy az „amerikai évszázad” (Henry R. Luce, Andor László) és az 1989 után eluralkodó „unipoláris pillanat” (Krauthammer) után az amerikai sas kissé megtépázottá és viharvertté vált, még ha látványos zuhanórepülésbe nem is kezdett. Talán nem véletlen, hogy a hamarosan leköszönő Barack Obamát a multipoláris világrend beköszöntét jövendölő Fareed Zakaria könyvét, (A poszt-amerikai világ) szorongatva kapták lencsevégre. Ahogy az igényes monográfia utolsó lapjain Peterecz fogalmazott: az amerikai kivételesség talán minden eddiginél erősebb kihívással áll szemben,

és csak az idő döntheti el, [hogy] tartós nemzetépítő-és megtartó ereje lesz, vagy csak egy történelmi mese, egy letűnt nemzeti mítosz, amiben a jövőben már semmi kivételes sem lesz. (261. p.)

Szerzőnk azonban korántsem azon „vészmadarak” sorát gyarapítja, akik spengleri húrokba csapva száműzik a „történelem szemétdombjára” az amerikai birodalmat (Basevich). Ehelyett tény-és tárgyszerűen, monumentális mennyiségű forrásanyagot mozgatva válik az amerikai felsőbbrendűség-tudat évszázados alakulásának hű krónikásává.

Nyilvánvaló, hogy az idők folyamán minden nemzet igyekezett kimunkálni a maga (eredet)mítoszait, legendáit és nagy történeti narratíváit, amelyek az adott társadalmi közösség kivételességét, unikális mivoltát, és a más nemzetektől való különbözőségét hivatottak reprezentálni. Weber emelte ki, hogy

a »nemzeti«, ha egyáltalán valami egységes dolgot jelöl, nyilvánvalóan egy sajátos fajta pátosz, amely a nyelvi vagy felekezeti közösségük, szokáserkölcsük vagy közös sorsuk folytán összetartozó emberek csoportjainál összefonódik egy olyan hatalmi képződmény (…) gondolatával, amely az ő sajátjuk.” (Gazdaság és társadalom)

Az amerikai identitás jelensége mégis mintha valamilyen többletet mutatna a hagyományos narratívákhoz képest. Erre állítólag már a német „vaskancellár,” Otto von Bismarck is utalt, amikor  kifejtette, hogy

Isten különleges gondviseléssel áldja meg a bolondokat, a gyermekeket, és az Egyesült Államokat.” (Peterecz, 2016, 11. p.)

Az amerikai világképnek már az Újvilágba menekülni kényszerülő puritán telepesek „alapkőletétele” óta bizonyos jól megfogható attribútumai, kellékei vannak, úgyis mint az Isten és az isteni Gondviselés által kiválasztott nép, amelynek sorsszerű küldetése, missziója van; amely a kereszténység terjesztésére hivatott; amelynek példát kell statuálnia a világ többi országa számára; amely az egész emberiség számára hivatott elültetni a szabadság magjait; amely menedéket nyújt az üldözöttek számára (Amerika ezért a „lehetőségek hazája”  és az american dream megtestesítője); és amely mentes a történelem szabályai alól. (Peterecz, 2016, pp. 13-14.)

csendor2.png

Az amerikai nemzeti narratíva kialakítását segítette, hogy az USA feudális előzmények nélkül, mintegy „szeplőtelenül fogant”:

egy kivételes nemzeti alannyal (»amerikai Ádám«), jellemző nemzeti helyszínnel (»szűzföld«), és egy példamutató nemzeti küldetéssel (»megtalálni az utat a vadonban«) rendelkezik.” (Donald Pease-t idézi Peterecz, 39. p.)

A „kiválasztottság” gondolata már jóval a tényleges államalapítás előtt megfogalmazódott, amikor John Winthrop, a massachusettsi puritán kolónia kormányzója 1630-ban kinyilatkoztatta, hogy Izrael Istenének az a rendelése, hogy ők legyenek a  „város a hegyen”: az Istennek tetsző életmód folytatása révén a közösség olyanná válhat, mint a Máté evangéliumában citált , hegyen épített város, a „világ világossága”.

Benjamin Franklin később talán erre a beszédre is alapozhatta azt a véleményét, hogy az Isten segítette a telepeseket a prosperálás rögös útján, megteremtve a tipikusan amerikai embertípust és életformát (a vállalkozó, véleményét szabadon formáló, feltaláló, politikai preferenciáit tekintve liberális demokrata attitűdöt). Franklin ezt állítólag még azzal is megfejelte, hogy „ahol a szabadság lakik, ott van az én hazám”.

Miután a telepesek a XVIII. század derekára sikerrel vették a le-és megtelepedés megpróbáltatásait, az amerikaiak megalkották az egyéni és a közösségi szabadságra épített politikai krédójukat, fellendítették a kereskedelmet, a britekkel szemben kivívták a függetlenségüket (1775-1783), és elfogadták az azóta is hatályban lévő alkotmányukat (1787),  immáron az expanzióra, a terjeszkedésre koncentrálhattak.

Megérkezésük óta az angol és más európai telepesek saját érdekeiknek és lehetőségeiknek megfelelően próbáltak nyugat felé terjeszkedni. Emellett a vadonban való expanziót afféle keresztes hadjáratnak élték meg, amivel civilizációt és szabadságot terjesztettek. (…) innentől kezdve, ha az amerikaiak kitekintettek akár [a] kontinensükre, akár később azon túlra, ott is sokszor a »vadont« látták, amit nekik kell civilizálttá tenni, természetesen saját képük mására. Ahol a szabadság, a demokrácia, az egyéni boldogsághoz vezető út nem adatik meg, ott az eredeti »vadon« iránti küldetést kell ismét teljesíteni. (Robertson). Nem csoda tehát, hogy a szabadságukat sikeresen kiharcoló új nemzet alapfelfogása –  a szabadság példája és terjesztése, boldogság utáni kutatás vagy a társadalmi egyenlőség – hamar az össz-amerikai mítosz részévé vált.” (Peterecz, 2016, pp. 66-67.)

Az indiánok leigázását, a rezervátumok létét ettől kezdve ugyanúgy legitimálni lehetett ezzel a messianisztikus küldetéstudattal, mint a Latin-Amerikával kapcsolatos feltételezett privilégiumokat (Monroe-elv, 1823, „Amerika az amerikaiaké” ) vagy annak a megfogalmazását, hogy az Egyesült Államoknak kirívó esetekben gyakorolnia kell a „nemzetközi rendőr” szerepét (Theodore Roosevelt üzenete a Kongresszusnak, 1904. december 6. Idézi: Peterecz, 2016, 159. p.) [Eme kinyilatkoztatás nyomán csak az azt követő két évtizedben beavatkoztak Kubában, Nicaraugában, Haitin és a Dominikai Köztársaságban.]

Ez az argumentáció később még egy olyan érvvel is bővült, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartania az emberi jogokat, ennek érdekében pedig kötelezettség keletkezik az olyan népek részére történő segítségnyújtásra, „amelyeket rossz körülményeik megakadályoznak egy igazságos, illetve tisztességes politikai és társadalmi rendszer elérésében.” (Rawls, John: A népek joga. Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez. L’ Harmattan Kiadó, Budapest, 2008, 18. p.) Ez viszont sokak szerint arra vezetett, hogy az USA a Pax Americana égisze alatt a „világ csendőrévé” vált, amelyet a Truman által 1947 márciusában megfogalmazott doktrína intézményesített. A doktrína azt igyekezett tudatosítani, hogy az USA-nak

egyetemes érdekeltségei és globális katonai elkötelezettségei vannak az egész világon. (…) Az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a felfegyverzett kisebbségekkel vagy a külső nyomással szemben.” (Békés Rezső: Truman árnyéka. Kontinuitás és változások a második világháború utáni amerikai geostratégiában. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982, 10. p.)

Ezek után talán semmi meglepő nincs az olyan deklarációkban, hogy az amerikaiaknak le kell győzniük a gonosz birodalmát (Reagan utalása a Szovjetunióra), vagy hogy a „gonosz tengelye” (Észak-Korea, Irán, Szíria, Hamasz) provokálja és zsarolja az Egyesült Államokat (George W. Bush).

A világ csendőre szerep vállalása, a kényszeres demokráciaexport és a „lejárt szavatosságú stratégiák” alkalmazása persze számos anomáliát eredményezett az elmúlt esztendőkben (is). Daniel L. Davis szerint az agresszív amerikai külpolitika látványos kudarcot vallott: az egyedül – vagy egy koalíció részeként – végrehajtott amerikai intervenciók csak eszkalálták a korábban sem rózsás helyzetet. Afganisztán, Irak és Szíria már-már működésképtelen állammá és a terrorizmus  melegágyává váltak (elegendő itt most csak az ISIS közismert példájára utalni), de Líbia is az ISIS afrikai hídfőjévé alakult az USA által is támogatott beavatkozás nyomán. Az afganisztáni és iraki intervenciók csődje és az Arab Tavaszt követő iszlamista tél világos bizonyítékai annak, hogy fel kell hagyni a világ csendőrként történő megregulázására tett kísérletekkel.

Bár az amerikai nép olyan külpolitikát szeretne, ami sokkal kevésbé hiperaktív, viszont sokkal hatékonyabb”, a politikai elit a Bourbonokhoz egészen hasonlatos szimptómákat produkál: semmit sem tanul, és semmit sem felejt…

Mi viszont ne felejtsük el tanulmányozni Peterecz Zoltán hiánypótló monográfiáját!

Post Navigation