Tobin Hood, vagy akit akartok

A multiplex mozik és a Full HD televíziók közegében szocializálódott nézősereg számára egy film megtekintése valószínűleg semmilyen értéktöbblettel nem bír (és el is kell ismerni, hogy az elmúlt évtizedekben a rendezők, producerek és a széles körben felfogott staff tagjai sokat tettek azért, hogy az olyan színész-és rendezőóriások, mint például Orson Welles, Humphrey Bogart és Alfred Hitchcock fémjelezte hollywoodi álom luxuskivitelűből egy, az Elm utcáról az egész glóbuszra kiterjedő rémálommá degradálódjon). Az utóbbi években azonban divatossá vált a filmek mögöttes mondanivalóját felgöngyölíteni kívánó, a politikai filozófiai, etikai vagy egyéb relevanciát vizsgáló attitűd terjedése. Erre nézvést itt most elegendő a Christopher Nolan fémjelezte Batman-trilógia ilyen szempontú górcső alá vételére utalni (lásd például itt és itt).

Erre a vonulatra én is több ízben próbáltam már rácsatlakozni, amikor azt boncolgattam, hogy a Batman-filmekben az időnként eluralkodó anarchikus állapotokat csak a kapitalista és konzervatív erények képviseletét zászlóshajójára tűző, Edmund Burke felfogása előtt tisztelgő Bruce Wayne karakter képes visszaszorítani – vagy amikor a Felhőatlasz bántóan epikusra sikeredett vonalvezetését próbáltam közös nevezőre hozni az ópiát-álmokkal nem ritkán átitatódott hegeli gondolatokkal. (Ezen a ponton érdemes említést tenni az ismert adomáról, amely szerint az elvontságnak szintén magas fokán helyet foglaló Russell egyszer azt mondta, hogy Hegelt olvasni valóságos fizikai fájdalom. Nos, azzal talán sokan értenének egyet, hogy Felhőatlaszt nézni is épp elegendő kihívás.)

A fent említett tematika állandó toposza tehát, hogy napjaink mainstream szuperhősei a kapitalizmus és az american values védelmét hivatottak ellátni, amikor magukra öltik a “színes, szélesvásznú  álomkabátot” szimbolizáló jelmezeket. A múlt ködébe veszni látszik azonban egy másik hagyomány, amely olyan szuperhősöket állított a tisztelt publikum elé, akik bizony nem ódzkodtak szocialisztikus gondolatokkal teríteni be az étert. Ennek első számú bizonyítékául a Kertész Mihály rendezte Robin Hood-adaptáció szolgál. Ez az alkotás meglátásunk szerint ugyanis konform azzal a Prótagorasz ókori görög filozófus gondolkodásával centrumba emelt gondolattal, mely szerint “mindennek mértéke az ember”. Bár korszakonként eltérő relevanciával rendelkezett és más-más megítélés alá esett, ettől kezdve a keresztény, a humanista, majd a különböző egyenlősítő törekvéseket zászlajukra tűző eszmék egyaránt kiemelt jelentőségűnek ítéltek két problémát: a zsarnoksággal szembeni ellenállás jogát, valamint a szegénység és pauperizáció elleni küzdelmet, a társadalomban termelődő egyenlőtlenségek tompítását.

Ismert, hogy a tulajdonhoz való jog, illetve a privát autonómia védelmének szükségessége John Lockenál kapcsolódott össze az állami hatalom határainak megvonásával: a törvényhozó hatalom csak akkor veheti el a polgárok tulajdonának egy részét jogszerűen, adók formájában, ha a polgárok képviselői beleegyeztek abba (“nincsen adó képviselet nélkül”). Az adókivetés joga, az adó alapjának és mértékének meghatározása azonban ettől még továbbra is konfliktusok forrása maradt: az “adóellenállás”, az “adófizetők lázadása” a polgári engedetlenség egyik tipikus megnyilvánulási formájává vált. A szélsőséges libertariánusok egészen annak kimondásáig is elmerészkedtek, hogy az adóztatás “lopás” (ˆ© by Robert Nozick), hiszen olyan jogosan szerzett pénzt (jövedelmet) von el állam polgáraitól, amit azok egyébként minden bizonnyal más módon használtak volna fel. Ugyanő állapította meg az adóztatásról, hogy az rabszolgasághoz vezet, mert az embereket arra kényszeríti, hogy idejük egy részében a “kormánynak dolgozzanak.”

A szegénység, a valós vagy vélt önkénnyel szembeni küzdelem és a magas adók kivetésével szemben érzett antipátia aztán az államelméleti gondolkodást követően a népi narratívában is sikeresen jelent meg: a törvényen kívül álló, héroszi magaslatokba emelkedő “megváltók” ezekben a mítoszokban gyakran esküdnek fel arra, hogy levetik a “szolgaság jármát”, illetve az állami hatalom adószedésre feljogosító intézkedéseit megkerülve ők maguk tesznek igazságot a társadalmi egyenlőtlenség kapcsán. Ide sorolható Zorro, Robin Hood, de bizonyos szempontból még az olyan negatív és gonosz figurák is, mint amilyen Fantômas.

A Robin Hood-féle történet a keresztes háborúk idején játszódik: a szentföldi hadjáratról hazafelé tartó Oroszlánszívű Richárd királyt (Ian Hunter) elfogja Ausztria uralkodója, ezt kihasználva pedig a zsarnoki habitusú testvére, János herceg (Claude Rains) magához ragadja a hatalmat, és különböző oktrojált intézkedésekkel próbálja növelni a fiscus bevételeit. Az általa kivetett sarcok mind gyakoribbá és elviselhetetlenebbé válnak, ezért a sherwoodi erdőben portyázó Robin of Locksley (Errol Flynn) és szabadcsapata lázadást szít.

Robin Hood maga is grófból vedlett az újraelosztás méltányossági igazságosság alapján dolgozó “revizorává”, ugyanis természetes jogérzékével alapvetően ellenkezett mindaz, amit Jánosék le kívántak nyomni az alattvalók torkán. A szegény tömegek körében egyre népszerűbbé váló Robin kemény fejtörést okoz az udvarnak, pláne, hogy a herceg tudomására jut, hogy a fiatal hercegné, Marian (Olivia de Havilland) is egyre gyakrabban foglalja imába a “tolvajok fejedelmének” nevét. A teljes vagyonelkobzás és a Robinnal szemben tudtán kívül kiszabott halálos ítélet azonban hatástalan marad, ezért Anglia-szerte íjászversenyt hirdetnek, hogy a bajnokságra a várba sereglő Tell Vilmos alteregók közül kiszűrjék, majd elfogják Robin Hoodot.  Az igazi küzdelem azonban csak ekkor kezdődik…

A kissé szirupos, ám alapjaiban véve élvezhető történet nyilvánvalóan illeszkedik a megfilmesítés idején érvényesülő társadalmi és gazdasági trendekhez: a Roosevelt-adminisztráció a New Deal keretein belül igyekezett érvényt szerezni a jóléti-szociális háló kiépítésének. A téma mára sem vesztette aktualitását, bár a globális kapitalizmus keretei között érvényesülő szegénység, az Észak és Dél között tátongó szakadék cizelláltabb megoldásokat igényel a szimpla adóellenállásnál. Ezek közé tartozik az ún. Tobin-adó, amelyet “alapító atyjáról”, James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdászról neveztek el. Ez a spekulatív célú nemzetközi tranzakciós műveletekre kivetett adó révén elvileg többet venne el a gazdagoktól, az ebből származó bevételt pedig egyesek – köztük baloldali preferenciával rendelkező ismert közgazdászok – szerint a szegények megsegítésére kellene fordítani.

Olyan gondolat ez, amely – mint említettük – még az olyan komikus elemekkel bőven átszőtt filmekben is megjelenik, mint amilyen az 1960-as évek második felének legendás francia Fantômas-sorozata. A francia bűnüldöző szervek által permanens jelleggel üldözött törvényen kívüli imposztor agyából ugyanis egy alkalommal – midőn egykor Zeusz fejéből Pallasz Athéné – az a gondolat pattant ki, hogy az állam adószedésre feljogosító passzusait megkerülve ő maga tesz igazságot a világban nagy mértékben tapasztalható,  és már Bourdieu által is megénekelt társadalmi egyenlőtlenség kapcsán (Fantômas a Scotland Yard ellen, 1967). A történet szerint több millió dollárra rúgó és havonta jelentkező életben maradási adót vetett ki a milliárdok mágusaira – persze a fentiekkel ellentétben nem modern kori Robin Hoodként, az individuális altruizmus dicsőségére kezdte el nyomban alkalmazni a redisztribúció méltányossági igazságosság alapján felfogott mechanizmusát; a “gumiarcú” revizort tudvalevőleg saját érdekei motiválták ebben a filmben.

Az általunk említett utolsó “szuperhős” Zorro, aki az állandó remake-ek révén évtizedeken átívelően a filmvászon kedvelt figurája tudott maradni. (Az 1940-es évek hajnalától napjainkig olyan ismert színészek öltötték magukra a legendás fekete álarcot, mint Tyrone Power, Guy Williams, Alain Delon vagy Antonio Banderas.) Ha valaki, akkor Zorro valóban komolyan vette és saját viszonyaira adaptálta a Marx által papírra vetett gondolatokat, miszerint “a filozófusok eddig csak különbözőképp magyarázták a világot, de most arról van szó, hogy megváltoztassuk“. Kelet-Közép-Európa népei ugyan sokat tudnának mesélni arról, hogy a gyakorlatban miként nézett ki a Marx által megálmodott és Lenin által eltorzított kommunista-(állam)szocialista kísérlet, de a Zorro-filmek világában ez a kísérlet heroikus pátoszba ágyazott: a (fél)feudális világ emblematikus figuráiként funkcionáló nemesség mellett már csak a nevetségességig kikarikírozott, testi adottságai folytán nem túl elegáns mozgáskultúrával megáldott Garcia őrmester lehetne mérnöki pontossággal kidolgozott vezéralakja a későbbi szovjet propagandának. Zorrótok nem lenne más hát, mint osztályotok filmvászonra emelt alakzata? Ki tudja…

A bejegyzésben említett filmek:

• Fantômas contre Scotland Yard (1967)
• The Adventures of Robin Hood (1938)
• The Mark of Zorro (1940)
• Zorro (1975)