A csendőr Washingtonból

Peterecz Zoltán: A kivételes Amerika. Az amerikai kivételesség történelmi bemutatása. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016

Első ránézésre talán meglepő „amerikai kivételességről” beszélni egy olyan korszak küszöbén, amelynek állóvizét két merőben inkompetens elnökjelölt vitája és folyamatos botránysorozatai kavarják fel. Az amerikai átlagpolgárok rezignált lélektani állapotáról sokat árul el az a momentum is, hogy a troll szerepében tetszelgő Donald Trump a „Tegyük újra naggyá Amerikát” szlogenjét szajkózva volt képes felülkerekedni a republikánusok rivális elnökjelöltjein. A populizmus térnyeréséért persze hiba lenne egyedül az Amerikai Egyesült Államok megborult mentálhigiénés állapotán elverni a port – bizonyára kevesen mertek volna akár csak egy évtizeddel ezelőtt is nagy tétben fogadni arra, hogy az establishment folyamatos szájkaratéjába belefásuló választópolgárok urnához járulását követően az Egyesült Királyság önként és dalolva hagyja el az Európai Uniót, hogy egy komédiás vezette formáció Olaszország (egyik) legerősebb pártjává növi ki magát, vagy hogy a Szabadságpárt által támogatott jelölt pole-pozícióból vághatott neki a tavaszi osztrák államfőválasztás második fordulójának.

Mégis, a „Make America great again” mottó sikere talán arra (is) utal, hogy az „amerikai évszázad” (Henry R. Luce, Andor László) és az 1989 után eluralkodó „unipoláris pillanat” (Krauthammer) után az amerikai sas kissé megtépázottá és viharvertté vált, még ha látványos zuhanórepülésbe nem is kezdett. Talán nem véletlen, hogy a hamarosan leköszönő Barack Obamát a multipoláris világrend beköszöntét jövendölő Fareed Zakaria könyvét, (A poszt-amerikai világ) szorongatva kapták lencsevégre. Ahogy az igényes monográfia utolsó lapjain Peterecz fogalmazott: az amerikai kivételesség talán minden eddiginél erősebb kihívással áll szemben,

és csak az idő döntheti el, [hogy] tartós nemzetépítő-és megtartó ereje lesz, vagy csak egy történelmi mese, egy letűnt nemzeti mítosz, amiben a jövőben már semmi kivételes sem lesz. (261. p.)

Szerzőnk azonban korántsem azon „vészmadarak” sorát gyarapítja, akik spengleri húrokba csapva száműzik a „történelem szemétdombjára” az amerikai birodalmat (Basevich). Ehelyett tény-és tárgyszerűen, monumentális mennyiségű forrásanyagot mozgatva válik az amerikai felsőbbrendűség-tudat évszázados alakulásának hű krónikásává.

Nyilvánvaló, hogy az idők folyamán minden nemzet igyekezett kimunkálni a maga (eredet)mítoszait, legendáit és nagy történeti narratíváit, amelyek az adott társadalmi közösség kivételességét, unikális mivoltát, és a más nemzetektől való különbözőségét hivatottak reprezentálni. Weber emelte ki, hogy

a »nemzeti«, ha egyáltalán valami egységes dolgot jelöl, nyilvánvalóan egy sajátos fajta pátosz, amely a nyelvi vagy felekezeti közösségük, szokáserkölcsük vagy közös sorsuk folytán összetartozó emberek csoportjainál összefonódik egy olyan hatalmi képződmény (…) gondolatával, amely az ő sajátjuk.” (Gazdaság és társadalom)

Az amerikai identitás jelensége mégis mintha valamilyen többletet mutatna a hagyományos narratívákhoz képest. Erre állítólag már a német „vaskancellár,” Otto von Bismarck is utalt, amikor  kifejtette, hogy

Isten különleges gondviseléssel áldja meg a bolondokat, a gyermekeket, és az Egyesült Államokat.” (Peterecz, 2016, 11. p.)

Az amerikai világképnek már az Újvilágba menekülni kényszerülő puritán telepesek „alapkőletétele” óta bizonyos jól megfogható attribútumai, kellékei vannak, úgyis mint az Isten és az isteni Gondviselés által kiválasztott nép, amelynek sorsszerű küldetése, missziója van; amely a kereszténység terjesztésére hivatott; amelynek példát kell statuálnia a világ többi országa számára; amely az egész emberiség számára hivatott elültetni a szabadság magjait; amely menedéket nyújt az üldözöttek számára (Amerika ezért a „lehetőségek hazája”  és az american dream megtestesítője); és amely mentes a történelem szabályai alól. (Peterecz, 2016, pp. 13-14.)

Az amerikai nemzeti narratíva kialakítását segítette, hogy az USA feudális előzmények nélkül, mintegy „szeplőtelenül fogant”:

egy kivételes nemzeti alannyal (»amerikai Ádám«), jellemző nemzeti helyszínnel (»szűzföld«), és egy példamutató nemzeti küldetéssel (»megtalálni az utat a vadonban«) rendelkezik.” (Donald Pease-t idézi Peterecz, 39. p.)

A „kiválasztottság” gondolata már jóval a tényleges államalapítás előtt megfogalmazódott, amikor John Winthrop, a massachusettsi puritán kolónia kormányzója 1630-ban kinyilatkoztatta, hogy Izrael Istenének az a rendelése, hogy ők legyenek a  „város a hegyen”: az Istennek tetsző életmód folytatása révén a közösség olyanná válhat, mint a Máté evangéliumában citált , hegyen épített város, a „világ világossága”.

Benjamin Franklin később talán erre a beszédre is alapozhatta azt a véleményét, hogy az Isten segítette a telepeseket a prosperálás rögös útján, megteremtve a tipikusan amerikai embertípust és életformát (a vállalkozó, véleményét szabadon formáló, feltaláló, politikai preferenciáit tekintve liberális demokrata attitűdöt). Franklin ezt állítólag még azzal is megfejelte, hogy „ahol a szabadság lakik, ott van az én hazám”.

Miután a telepesek a XVIII. század derekára sikerrel vették a le-és megtelepedés megpróbáltatásait, az amerikaiak megalkották az egyéni és a közösségi szabadságra épített politikai krédójukat, fellendítették a kereskedelmet, a britekkel szemben kivívták a függetlenségüket (1775-1783), és elfogadták az azóta is hatályban lévő alkotmányukat (1787),  immáron az expanzióra, a terjeszkedésre koncentrálhattak.

Megérkezésük óta az angol és más európai telepesek saját érdekeiknek és lehetőségeiknek megfelelően próbáltak nyugat felé terjeszkedni. Emellett a vadonban való expanziót afféle keresztes hadjáratnak élték meg, amivel civilizációt és szabadságot terjesztettek. (…) innentől kezdve, ha az amerikaiak kitekintettek akár [a] kontinensükre, akár később azon túlra, ott is sokszor a »vadont« látták, amit nekik kell civilizálttá tenni, természetesen saját képük mására. Ahol a szabadság, a demokrácia, az egyéni boldogsághoz vezető út nem adatik meg, ott az eredeti »vadon« iránti küldetést kell ismét teljesíteni. (Robertson). Nem csoda tehát, hogy a szabadságukat sikeresen kiharcoló új nemzet alapfelfogása –  a szabadság példája és terjesztése, boldogság utáni kutatás vagy a társadalmi egyenlőség – hamar az össz-amerikai mítosz részévé vált.” (Peterecz, 2016, pp. 66-67.)

Az indiánok leigázását, a rezervátumok létét ettől kezdve ugyanúgy legitimálni lehetett ezzel a messianisztikus küldetéstudattal, mint a Latin-Amerikával kapcsolatos feltételezett privilégiumokat (Monroe-elv, 1823, „Amerika az amerikaiaké” ) vagy annak a megfogalmazását, hogy az Egyesült Államoknak kirívó esetekben gyakorolnia kell a „nemzetközi rendőr” szerepét (Theodore Roosevelt üzenete a Kongresszusnak, 1904. december 6. Idézi: Peterecz, 2016, 159. p.) [Eme kinyilatkoztatás nyomán csak az azt követő két évtizedben beavatkoztak Kubában, Nicaraugában, Haitin és a Dominikai Köztársaságban.]

Ez az argumentáció később még egy olyan érvvel is bővült, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartania az emberi jogokat, ennek érdekében pedig kötelezettség keletkezik az olyan népek részére történő segítségnyújtásra, „amelyeket rossz körülményeik megakadályoznak egy igazságos, illetve tisztességes politikai és társadalmi rendszer elérésében.” (Rawls, John: A népek joga. Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez. L’ Harmattan Kiadó, Budapest, 2008, 18. p.) Ez viszont sokak szerint arra vezetett, hogy az USA a Pax Americana égisze alatt a „világ csendőrévé” vált, amelyet a Truman által 1947 márciusában megfogalmazott doktrína intézményesített. A doktrína azt igyekezett tudatosítani, hogy az USA-nak

egyetemes érdekeltségei és globális katonai elkötelezettségei vannak az egész világon. (…) Az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a felfegyverzett kisebbségekkel vagy a külső nyomással szemben.” (Békés Rezső: Truman árnyéka. Kontinuitás és változások a második világháború utáni amerikai geostratégiában. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982, 10. p.)

Ezek után talán semmi meglepő nincs az olyan deklarációkban, hogy az amerikaiaknak le kell győzniük a gonosz birodalmát (Reagan utalása a Szovjetunióra), vagy hogy a „gonosz tengelye” (Észak-Korea, Irán, Szíria, Hamasz) provokálja és zsarolja az Egyesült Államokat (George W. Bush).

A világ csendőre szerep vállalása, a kényszeres demokráciaexport és a „lejárt szavatosságú stratégiák” alkalmazása persze számos anomáliát eredményezett az elmúlt esztendőkben (is). Daniel L. Davis szerint az agresszív amerikai külpolitika látványos kudarcot vallott: az egyedül – vagy egy koalíció részeként – végrehajtott amerikai intervenciók csak eszkalálták a korábban sem rózsás helyzetet. Afganisztán, Irak és Szíria már-már működésképtelen állammá és a terrorizmus  melegágyává váltak (elegendő itt most csak az ISIS közismert példájára utalni), de Líbia is az ISIS afrikai hídfőjévé alakult az USA által is támogatott beavatkozás nyomán. Az afganisztáni és iraki intervenciók csődje és az Arab Tavaszt követő iszlamista tél világos bizonyítékai annak, hogy fel kell hagyni a világ csendőrként történő megregulázására tett kísérletekkel.

Bár az amerikai nép „olyan külpolitikát szeretne, ami sokkal kevésbé hiperaktív, viszont sokkal hatékonyabb”, a politikai elit a Bourbonokhoz egészen hasonlatos szimptómákat produkál: semmit sem tanul, és semmit sem felejt…

Mi viszont ne felejtsük el tanulmányozni Peterecz Zoltán hiánypótló monográfiáját!