To Prussia without love – business as usual?!
A XX. századi német szellemi atmoszféra egyik emblematikus figurájának számító Carl Schmitt 1932-ben még teljes meggyőződéssel vethette papírra az alábbi sorokat:
a kereszténység és az iszlám között folyó ezeréves háborúban soha egyetlen kereszténynek sem jutott eszébe az a gondolat, hogy Európát a szaracénok vagy a törökök iránti szeretetből ki kell szolgáltatni az iszlámnak, ahelyett, hogy megvédelmeznék.” [1]
Nos, az emberi mérce szerint szinte matuzsálemi kort megért Schmitt élete és pályafutása második felében revideálhatta is volna ezt a megállapítást, hiszen akár személyesen is megtapasztalhatta az 1961. évi, az NSZK és Törökország közötti államközi szerződés következtében [2] Németországba érkező török vendégmunkások számának folyamatos növekedését. Az azonban valóban elképzelhetetlennek bizonyult Schmitt korában, hogy az 1968-as ideológiai frázisok nyomán elburjánzó ún. political correctly mentalitás béklyójában vergődő nyugat-európai politikai elit a „humanitárius szempontok” álarca mögé bújva ösztönözze az eltérő kultúrkörből származó, más értékek mentén szocializálódott, és az öreg kontinens lakosaihoz képest merőben idegen kulturális, vallási és ideológiai preferenciákkal rendelkező, akár több tízmillióra taksálható embertömeg Európába áramlását. Az 1968-as dogmákból kisarjadt mentalitás igencsak kiterjedt pozíciókkal rendelkezik a kontinens nyugati felén; s hogy ez a forradalom még napjainkra sem falta fel teljesen saját gyermekeit, annak plasztikus illusztrációja az a perverz szómágia, amellyel a nyelvújítás klasszikusait is kenterbe verve sikerült megkreálni az ún. Willkommenskultur szókombinációját. Ez a szokatlan szókapcsolat valóságos toposszá, sőt hívószóvá vált: propagálói a mostanság ugyancsak bőszen hivatkozott bicikli túltolásával akár egészen odáig is elmerészkedtek, hogy az európai kultúra olyan illusztris képviselőinek emlékét iktatták volna ki a kollektív emlékezetből, mint Richard Wagner – vagy éppen a keresztek templomokról történő eltávolítását szorgalmazták a muszlim bevándorlók vélelmezhetően negatív reakcióira figyelemmel.
A hivatkozott mínuszos hírek elsőre akár még mosolyra is fakaszthatnák a Tisztelt Olvasót, azonban a „refugees welcome”-mánia kapcsán korántsem a Kész Átverés Show újbaloldali szekciója által favorizált infantilis hóbortok kiéléséről és kínos epizódokról van szó; a 2015-ben szinte visszafordíthatatlanul akuttá vált migránsválság hátterében ugyanis egy olyan profitorientált tevékenység húzódik meg, amely a migrációs ipar működtetői és haszonélvezői számára – forintban kifejezve – évente mintegy 13 billiós nyereséget realizál. Erről a kevesek által ismert jelenségről szól a Németországban egyre nagyobb reputációra szert tevő oknyomozó újságíró, Udo Ulfkotte könyve, A menekültipar (Ulfkotte, Udo: A menekültipar. Hogyan profitálnak újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból? Patmos Records, Budapest, 2016).
Baráti beszélgetéseim során nem egyszer adtam hangot ama meggyőződésemnek, hogy a főként Angela Merkel (CDU) és Sigmar Gabriel (SPD) által fémjelzett, a migránsok befogadását és mielőbbi integrációját hangsúlyozó kurzus kizárólag a történelmi múlt máig ható feldolgozatlansága, konkrétan a nemzetiszocialista örökség miatt érzett szégyenérzet és kompenzációs kényszer folytán tehetett szert komoly pozíciókra. Ulfkotte tényfeltáró könyvének elolvasását követően már másként látom a helyzetet. Ha az abban foglaltak igaznak bizonyulnak, akkor szó sincs a hitleri rezsim bűnei miatt lesütött szemekről, univerzálisként tételezett emberi jogokról és humanitárius aspektusokról, csak és kizárólag a Moloch-kapitalizmus mágusainak újabb mammonhajhászásáról. Ulfkotte szerint ugyanis amíg 300.000-nél is több homeless vált a neoliberális elvek mentén kivéreztetett szociális piacgazdaság szimbólumává (közülük pedig 32.000 számít kiskorúnak!), addig a Willkommenskultur égisze alatt ellenőrizetlenül Németországba áramló migránsokat négycsillagos hotelekben, kastélyokban, kolostorokban, mindenféle jogalap nélkül kisajátított ingatlanokban, albérletekben vagy a kipenderített egyetemisták korábbi szállásául szolgáló kollégiumokban helyezik el. S miközben a költségvetés kiadási oldalán szinte már egyetlen olyan sor sem árválkodik, amely az önhibájukon kívül munkanélküliekké vált polgárok segélyezéséről szólna, a Németországban tartózkodó irakiak 61 százaléka, afgánok 52%-a, és pakisztániak 47%-a szociális segélyből él. (Ulfkotte, 2016, 35. p.)
Miért vannak milliárdjaink a menekültek megsegítésére, és szinte semmi, vagy semmi a hajléktalanoknak? Az a gyanúm, hogy azért, mert a hajléktalanok nem kapnak választási értesítőt. Nem szavaznak, és ezért nem léteznek a politikusok számára. Teljesen más azonban a helyzet a menedékkérők esetében. Ha regisztrálnak, adnak nekik egy címet, egy német igazolványt, egy csomó ajándékot, és ha várnak néhány évet, akkor az utánuk érkező családtagok is választópolgárok lesznek. (Ulfkotte, 2016, 34. p.)
Szerzőnk azonban ennél „vaskosabb” állításokat is megfogalmaz. A menekültcunami és a liberális bevándorlási politika színpadának díszletei és paravánja mögött ugyanis szerinte a kőkemény financiális érdekek játsszák a főszerepet.
Ahogy a fegyveripar újabb és újabb háborúkat igényel (csak összehasonlításképpen: a német Rheinmetall fegyvergyár éves árbevétele hárommilliárd euró), ugyanígy a szociális ipar is újabb és újabb „szociális eseteket” igényel. A legalkalmasabb erre a hátrányos helyzetű régiókból importált embertömeg, mert rajtuk keresztül a 140 milliárd eurós üzleti modell minden részletét teljesen ki lehet használni. A német nyelvterületen ma bevándorlási bárók élnek, olyan emberek, akik a bevándorlási iparból kíméletlenül meggazdagodnak. Számukra a sok bevándorló nem elég. Minden egyes újabb bevándorló ugyanis újabb profitot hoz a számukra. És ami ebben a legszebb: ellentétben a konszernek vezetőivel, akik pedig sokkal kevesebb pénzt forgatnak, ezeknek a bevándorlási báróknak a gigantikus extraprofitját vagy óriási fizetését senki sem kritizálja, és senki nem vonja kétségbe. Épp ellenkezőleg: a „szociális” szócska a legkíméletlenebb üzletemberből is azonnal önfeláldozó szentet csinál. Nincs ez másként Ausztriában sem, ahol ugyancsak virágzik a szociális ipar. Egész csapat önkéntes jótét lélek, más néven „bevándorlássegítő” egymással versengve igyekszik a menedékkérők vécéit, zuhanyzóit és főzőlapjait súrolni. Természetesen mindezt ingyen. Mások „parkgondozók” lesznek a menekültek mellett, szervezik azok szabadidős programjait, megtanítják őket biciklizni, esetleg tanfolyamokon még úszni is. Ingolstadtban az első bevándorlók már sikeresen elvégezték a Német Vízimentő Szövetség felügyelete mellett a „Kis Víziló” fokozatú úszótanfolyamot. Megnyugodhatunk: a bevándorolt szakképzett munkaerő további karrierjének ilyen ellátás mellett nyilvánvalóan semmi nem állhatja útját. (Ulfkotte, 2016, pp. 44-45.)
A szociális piacgazdaság és a jóléti állam ellen intézett neoliberális támadásokat követően tehát sikerült életre galvanizálni egy új klientúrát, amely a „szociális” jelző kifacsarásával, és a szociális ellátórendszer juttatásainak a migrációs válságban érintettek részére történő átcsoportosításával tett szert milliárdos bevételekre, megkoronázva mindezt egy új liberális brand, a Willkommenskultur életre csiholásával. A migrációs és integrációs ipar ugyanakkor
egy kis Patyomkin-falu, ami csak egyre képes: a javak folyamatos felélésére. Bármely akár csak közepesen tehetséges gazdasági elemző a bevándorlók jelentette problémával kapcsolatosan egyetlen következtetésre juthat: Németországban a bevándorlási ágazatot haladéktalanul be kell zárni és fel kell számolni. A jövőben csak olyan bevándorlók kérelmeit fogadjuk el, akik az általunk meghatározott, megkívánt profilba illenek. Aki még mindig nem tudja bemutatni a megkívánt képesítéseket, annak vissza kellene térnie saját hazájába. Ebben csak egyetlen probléma merül fel: a szociális ipar érdekei. Túl sokan élnek túl jól a bevándorlási ágazatból, amely sokkal több költséget termel, mint amennyi hasznot hajt. Mindenekelőtt érdekeltek benne a nagy pénzekért megbízott integrációs és migrációs projektvezetők, akik az évtizedek során úgy rendezték be a rendszert, hogy nekik mindig legyen munkájuk. Végeredményként Európában egyszer majd minden egyes képezhetetlen migráns mögött gondozóként ott áll egy jótét lélek – az a legjobb, ha az illető maga is migrációs hátterű. (Ulfkotte, 2016, 55. p.)
A szociális szféra imént említett potentátjai mellett olyan üzleti körök érdekeltek a migrációs hullám fokozásában, de legalábbis fenntartásában, mint a menekülttáborokat működtető Arbeiterwohlfahrt (AWO), a Német Vöröskereszt (!), a Deutsche Caritasverband, a Malteser Werke GmbH, a Diakonie, az AWO tevékenységében részt vállaló több szociáldemokrata (SPD-s) politikus (ekként a korábban már nevesített Sigmar Gabriel), illetve a migrációs áradat kapcsán az érzelmeinkre apelláló, adott esetben kitalált történeteket fabrikáló különböző médiumok (ZDF, ARD etc.) és sajtóorgánumok (Asylmagazin, Migration und Soziale Arbeit, Grenzwertig, Global, MiGAZIN etc.) vezető személyiségei és jól fizetett zsurnalisztái. A nyers üzleti érdekeket persze igyekeznek álcázni, és panelszerű szlogenekkel hatni a pénztárcáink megnyitása felé vezérlő érzelmeinkre:
népek egyesítése, szolidaritás, tolerancia, segítség, hátrányos helyzet, szociális periféria – ezek a legjobban futó kifejezések. De igazán a közpénzcsapok – melyekből árad az adófizetők pénze – akkor nyílnak csak ki, ha még néhány további címszó is bekerül a szórásba: rasszizmusellenesség, idegengyűlölet elleni harc, iszlamofóbia elleni harc, szélsőjobboldali eszmék elleni harc. Necla Kelek, török származású iszlámkritikus megfogalmazta azt a két mondatot, amelyek a legpontosabban leírják ezt a szituációt: „a rasszizmus olyan hívószó, mint a nácizmus vagy az antiszemitizmus, amellyel közpénzeket lehet szerezni. Akinek sikerül a rasszizmust, az antiszemitizmust, az iszlámbírálatot és az iszlámellenességet egy levegővétellel kimondania, közel áll ahhoz, hogy a szélsőjobboldali eszmék elleni harcra elkülönített alapokból finanszírozhassa a Korán-iskoláit vagy a mecsetben a tárlatvezetést.” (Ulfkotte, 2016, 96. p. )
Business as usual – mondhatnánk legyintve, utalva az angolszász kifejezés (szokásos üzleti költség) másik jelentésére: minden marad a régiben. Vagy mégsem? A forradalom talán mégis elkezdte felfalni saját gyermekeit, megbuktatva a Willkommenskultur apologétájából az oldalszárnyakkal ellátott kapucska prófétájává vedlett osztrák kancellárt, és a testvérpárt (CSU) markáns kiállása miatt Canossa-járásra kényszerítve a „szabad világ kancellárját”.
[1] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma, in Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika-és államelméleti tanulmányok. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002
[2] Az egyezmény következményeire nézve lásd például Gyapay Borbála: Az egykori vendégmunkások Berlinben: a török és vietnámi kisebbség helyzete a német újraegyesítéstől napjainkig, in Földrajzi Közlemények, 136. évfolyam, 3. szám (2012), pp. 271-284.
Merj gondolkodni! 
