Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the tag “Teleki Pál”

Teleki Pál: Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában (1931)

A politikai földrajz és a geopolitika egykoron népszerű, sőt befolyásos tudományterületnek számítottak, jóllehet nem tartották okvetlenül az államtudomány sorába minden további megszorítás nélkül „beskatulyázhatónak”. Az mindenesetre leszögezhető, hogy a szóban forgó szakterületek némiképpen „kiforgatták a négy sarkából” az addig evidensnek számító államtani megállapításokat; a klasszikus jellineki felosztást például, mely szerint az államiság feltételeit a terület, a népesség és a főhatalom triászában határozhatjuk meg, már a svéd állambölcselő, Rudolf Kjellén is kiegészítésre érdemesnek gondolta. [1]

Később aztán a német geopolitikai iskolának a nemzetiszocialista rezsimmel való „frigyre lépése”, és a hitleri Németország hegemonikus törekvéseinek „legitimálása” miatt azonnal nekiláttak a szóban forgó tudományág „detronizálásának”, így a geopolitika „leszálló ágba” került. [2] (Zárójelben azért jegyezzük meg, hogy Carl Schmitt 1950-ben publikált nagyszabású nemzetközi jogi munkája, A Föld nomosza a megtépázott népszerűségű geopolitika újbóli „naggyá tételére” is  komoly kísérletet tett. Schmitt már az 1950 nyarán papírra vetett előszóban is hangsúlyozza, hogy a könyv írása során mekkora segítségére voltak a földrajztudósok, külön is nevesítve Sir Halford John Mackindert.) [3]

Az 1970-es dekád derekától elburjánzó „államtalanítási” törekvések szintén nem hoztak kedvező széljárást az említett diszciplínák számára. Ez szoros összefüggésben állt az ún. deterritorializálódás jelenségével., melynek során a hatalom eloldozódott a klasszikus értelemben vett területi kötöttségeitől.  Az 1648-től érvényesülő vesztfáliai rendszer egyik alapvető sajátossága volt – legalábbis ideáltipikus formájában – a kölcsönösen elismert, önálló, autonóm államok egyedüli és kizárólagos autoritása a területileg tagolt terek felett. Ez a rendszer az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az államközpontú szuverenitás rendszere egyfajta védőbástyát jelentett a külső gazdasági, politikai, illetve kulturális erők uralmával és befolyásával szemben, a globalizáció folyamata azonban éppen eme erők hatalmát erősítette fel. Az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban ugyanis egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a „területen kívüliség” státuszát élvezi a szuverén nemzetállam területi határain belül is. Bayer József szavaival élve ezek a modern világ intermundiumainak tekinthetők. Ilyennek minősülnek a globális metropoliszok nagy pénzügyi központjai, az offshore pénzügyi műveletek támaszpontjai, a szabadkereskedelmi zónák vagy az ún. különleges gazdasági övezetek (például Hongkong) is. [4] E folyamat „csúcspontján” a Fukuyamával egy időben publikáló Richard O’Brien odáig merészkedett, hogy egyenesen a földrajz haláláról értekezett, azt állítva, hogy „a gazdasági fejlődés szempontjából a földrajzi elhelyezkedés már nem számít tényezőnek”, és a térbeliség szempontja jelentőségét vesztetté vált. [5]

A Robert D. Kaplan által (is) hangsúlyozott „földrajzi bosszú” azonban nem váratott magára sokáig. Jászi Oszkár több mint egy évszázaddal korábban kelt megállapítása végső soron időtállónak bizonyult: „s bármennyire haladjon is a világtermelés concentratiója, a területi tagozódás és állami önkormányzat (…) mindig szükséges és elkerülhetelen marad.” [6] Végül is egyetlen transznacionális vállalat sem létezhet az államok jogrendszerei nélkül – még az ordoliberális iskola tagjai is elismerik, hogy az állam feladata annak a jogi keretnek a kialakítása, amely biztosítja az alapvető állampolgári jogként tételezett versenyt, működteti az adórendszert, és (a kormánytól elválasztott központi bank révén) őrzi a monetáris stabilitást. [7]

A geopolitika jelentősége tehát újból felértékelődött, és a földrajzot visszahelyezték korábbi jogaiba. Tim Marshall meggyőzően érvelt amellett, hogy a politikai vezetőket még mindig számottevő mértékben motiválják földrajzi szempontok, tehát az államférfiak még mindig a földrajz foglyai. [8] Kaplan a földrajzi tényezők hatalmát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a földrajz egyáltalában véve nem halálozott el, a földrajzi tényezők továbbra is releváns hatást gyakorolnak a társadalom szövedékére és a  történelem menetére, a technicizálódás pedig tovább növeli a földrajzi szempontok reputációját. [9] (Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk a 2014-ben kitört ukrajnai konfliktust – a Krím-félsziget annektálására tett kísérletet –, sokkal tisztább képet nyerhetünk arról, hogy a napjainkig is zajló küzdelem lényegét tekintve a hagyományos földrajzi és geopolitikai motivációk szerint zajlott, és Clausewitz klasszikus megállapításai még a XXI. század eurázsiai térségére nézve is bőven érvényesnek számítanak.) Az elmúlt esztendők vezetői topikjai közé így olyan geo-és biztonságpolitikai problémák  furakodtak be”, mint az ukrajnai konfliktus, az Iszlám Állam felemelkedése,  a tömeges migráció vagy az ezzel (is) összefüggő terrorista támadások felélénkülése. A geopolitika tehát továbbra is óriási jelentőséggel bír, és ennek igazságát szerencsére egyre több politikai vezető és kutató ismeri fel. [10] Ahogy a történelem nem ért véget, a földrajzot sem kell elföldelnünk, és a határok jelentősége a XXI. századra nézve – Schengen ide vagy oda – csak fokozódni fog.

E hosszúra nyúlt, ám talán mégsem érdektelen felvezetést követően Teleki Pál  segítségével a politikai földrajzi felfogás korabeli nemzetközi politikai problémákra vonatkoztatását végezzük el, 86 év után újra publikálva Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában című tanulmányát (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda – Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1931. Különnyomat a Jancsó Benedek Emlékkönyvből).

A politikai földrajznak újabban – de eleinte csak a politikai, és csak azután a földrajzi irodalom terén – „geopolitika” néven új ága sarjadzott. Különbségét már az is jelöli, hogy a főnév itt a politika, a „geo” jelző, szemben a politikai földrajzzal, ahol a helyzet fordított.

Ez a geopolitika háttérbe szorította a politikai földrajzot. De ez természetes is. Mert a régi formájában, amely az iskolában napjainkig is fennmaradt, nem volt más, mint egy topográfiai és enciklopédikus államisme, amely ritkán vált földrajzivá. Nagyapáink még szívesen olvasgattak az akkor idegen országokról érdekes újdonságokkal spékelt ismertetéseket, de később és az iskolai földrajzban azok ellaposodtak. Ratzel új perspektívákat nyitott a politikai földrajznak, de a szükséges alapismeretek hiánya folytán csak kérdéseket, problémákat tudott megpendíteni, – igaz, hogy nagy gazdagságban, és sok szellemességgel.

A geopolitika a világháború nyomában egészen természetszerűleg felvirágzott tudományág. A politikai problémáknak az egész földfelszínre való kiterjedése, és a legkülönbözőbb területek problémáinak összeszövődése természetszerűen tolja előtérbe a politikában a földrajzi helyzet momentumát. Azonban a geopolitika minden földrajzi vonatkozása mellett elsősorban politika marad, a politikai folyamat, sőt inkább a politikai esemény vagy eseménysorozat egyik magyarázata.

 

A földrajz mai kialakulásában, az emberiség természettudományi és szellemtudományi ismereteinek széles alapjaira felépítve élettudomány, és röviden úgy definiálható, hogy a földfelszíni életnek élettanai (physiológiája).

Élet alatt itt nem biológiai életet értünk csupán, hanem minden folyamatot, amely keletkezéssel, átalakulással, fejlődéssel és elmúlással jár.

Beszélünk folyóknak és hegységeknek, kontinenseknek és az egész földnek mint égi testnek életéről, életfolyamatáról. És éppígy beszélhetünk tengereknek, vegetációknak, flóra-birodalmaknak, klímáknak és tájegységeknek életéről, kezdettel, fejlődéssel, és elmúlással bíró életfolyamatáról. Mert a tájkarakterek is keletkeznek, fejlődnek, és elmúlnak. És minden hegység, kontinens, táj, flóra… sajátos, egyszer való, egyéni, s a térben és az időben ugyanúgy soha vissza nem térő. Mindegyik egy-egy egyéni koncentráció.

A legtágabb értelemben vett élet, a kozmikus élet is ilyen egyéni koncentrációkban játszódik le szemeink előtt, egyéni koncentrációjában annak, amit anyagnak és annak, amit anyagtalan lelki valóságnak nevezünk. Mi véges emberek, minthogy magunk is ilyenek vagyunk, a világot is csak ilyenekben látjuk. Ezeken túl van a végtelen, amelyet mi csak negatív módon, csak ex contrario érthetünk meg.

Ami keletkezik és elmúlik, az nem az anyag és nem az anyagtalan valóság, hanem csak ezek az egyéni koncentrációk. Anyag és anyagtalan új érzékelhető valóságokká tömörülnek, új koncentrációk keletkeznek. Keletkeznek azon törvények szerint, amelyeket fizikai, biológiai törvényeknek nevezünk mi emberek, de minden törvényszerűség mellett mindig egyéni variánsok, időben és térben teljes azonossággal vissza nem térő koncentrációk keletkeznek. Így keletkeznek emberek és állatok, növények, sejtek, így nemzetek, fajok, államok, városok, falvak. Így keletkeznek folyók, völgyek és terraszok, kőzetek, így keletkeznek a felszínnek változatos kisformái, s az életnek változatos egyéni megjelenésű összéletformái a földön, a tájak. Így keletkeznek égi testek és azoknak rendszerei, de így keletkeznek sejtek, ionok törvényszerűen, és mégis mindig egyéni változatokban. Így keletkeznek gondolatok, filozófiák, tudományok, időbeli korszakoknak és térbeli életegységeknek, kultúráknak élet-és világnézetei. Mindannyian keletkeznek, változnak, átalakulnak nagyon különböző időtartamok alatt, de mind el is múlnak.

Az egyéni koncentrációk felvesznek magukba idegen, kívülálló anyagokat vagy anyagtalan valóságelemeket, és ilyeneket ki is választanak magukból, leadnak. Néha lassúbb, néha gyorsabb e folyamat. Néha folytonos. Mégis az egyéni koncentrációk egyedek, és ilyenekül felismerhetők maradnak mindaddig, amíg asszimilációra képesek, sajátos jellegüket, karakterüket megőrzik.

Éles elhatárolás nem jellegzetes tulajdonsága az egyéni koncentrációnak, bár természetesen gyakran előfordul. Az egyes koncentrációk tartalmai, anyagiak és anyagtalanok, egyformán lehetnek egyidejűleg több koncentrációnak tartalmai is. Több koncentráció alkothat közösen egy-egy nagyobb koncentrációt, nagy koncentrációk élhetik [az] életüket folytonos, egymást felvállaló egyéni koncentrációkban, miként az emberiség és részei.

Túl messze vezetne, ha ezeket a gondolatokat itt tovább kiépíteném. De ennyi elég annak megértéséhez, hogy földünk felszíne is egy ilyen individualitás, egyéni koncentráció, anyagnak és anyagtalan valóságnak koncentrációja. Keletkezik valami kozmikus köd koncentrációjának keményedő kérgén, és mulandó. El fog múlni, de a kezdet és vég közt formája változik, életfolyamata változatos formákat ölt.

Ez a folyamat, a földfelszínnek ez az élete a földrajz tárgya. A földfelszínnek mint egységes életkoncentrációnak élete, amelyben minden, ami rajta van és reá hat, egy egységet alkot. Egységet, amely és amelynek részei, tüneményei tartozhatnak és tartoznak is más életegységeknek egységébe is. De a földfelszín élete egy felismerhető, egységes folyamat, és mint ilyen egy tudománynak tárgya lehet, amely sajátos módszerrel, helyesebben a különböző természeti és történettudományi, bölcseleti és más módszereknek sajátos alkalmazásával fog ennek az életegységnek és történetének megismerésére törekedni. Ezért mondjuk, hogy a földrajz a földfelszíni élet élettana (physiológiája).

És most már az a kérdés, hogy vajon az ily értelemben felfogott politikai földrajz foglalkozhatik-e sajátosan, a maga módja szerint, tehát nem a politikai aktualitásból, hanem a világegyetem és a földfelszíni egységes élet szemszögéből kiindulva az emberiség politikai életének megnyilvánulásaival, más szóval kifejezve, van-e geopolitika mint politikai tudomány mellett helye egy szintetikus politikai földrajznak.

Válaszom ere az, hogy nemcsak hogy jogosult egy ilyen tudományág, de kialakulása, az emberiség tudományos munkájából való részvétele a tudomány mai állásában egyenesen természet-és szükségszerű. Szükségszerű pedig nem azon érdeklődés növekedése folytán, amely ma politikai, gazdasági, társadalmi és művelődési szempontokból az egész világra kiterjed, de szükségszerű a földfelszíni élet nyilvánulásainak természetes fejlődése, változása, integrációja, az emberi faktornak a földfelszín életében való előnyomulása folytán.

A földfelszín élete számtalan számtalan jelenségből tevődik össze, amelyeket anyaguk és megjelenési formájuk, továbbá összetartozásuk szerint kategóriákba osztunk, és elnevezünk. Így beszél az ember, és különösképpen a geográfus a geológiai felépítésről, a domborzatról, a klímáról, a vízről és annak körforgásáról, a talajról, növényzetről, az állatvilágról és emberről, mint a földfelszíni élet tényezőiről.

Ezek a tényezők az egész földfelszínre kiterjednek, és többé-kevésbé mindenütt valamely formában mind jelen vannak, de megjelenésük ereje, tömege és hatása helyről-helyre, tájról-tájra változik, és így változik viszonylagos erő-és hatásarányuk is. Majd az egyik, majd a másik tényező érvényesül erősebben, domborodik ki jellegzetesebben, szökik jobban szembe nekünk, embereknek, és nyomja rá bélyegét egy tájnak képére. Őserdő-területeknek jellegét a vegetáció adja meg, amely elfedi előlünk a kilátást és a felszíni formákat, elborítja a talajt, és elrejti az állatvilágot, a fák koronái alatt átalakult külső klímát. Sztyeppeterületeken a talaj adja a jellegkülönbséget, a kő-, kavics-, agyag-, gipsz-, vagy más sztyeppe jellegét, amelynek a mindig más-más, sajátos növényzet accessorikus kelléke. Sivatagi tájakon a felszíni formák szöknek szemünkbe. És valóban a geomorfológia tudományága Észak-Amerikának kopár, sivatagos nyugatán, a geobotanika tudománya Afrikának őserdő-és szavannaterületein született meg. A modern klimatikus talajtan, ez az orosz-magyar tudomány Délkelet-Európa sztyeppéin, különösen a cserjoznom-vidéken keletkezett.

De nemcsak tájról-tájra, területről-területre változik a tényezők szerepe és ereje, dominálnak más és más tényezők, mint a táj jellegének formái. Időbelileg is, egyik időszakról a másikra változnak hasonlóan az erőviszonyok, más-más faktorok lépnek előtérbe, válnak dominálóvá.

Az ember hihetetlenül rövid, geológiai időszámítással alig számbavehető idő előtt még egyike volt a legerősebben függő élőlényeknek, s mint tájfaktor szóba sem jött. Nemcsak nem formálta át a tájnak jellegét, de külső szemlélő alig vette volna abban észre. De a lelki elemeknek mind erősebb érvényesülése, agyfejlődés és társadalmasodás – tehát physisatio, cerebratio és szocializáció – folytán az ember mind hatalmasabb tényezővé válik. A lelki elemeknek a testiekkel szemben való erősödése, az agyműködésnek a nagyagy által való átvétele, és ezáltal öntudatosabbá válása folytán egyedenként is alkalmazkodóbb, az élettel való küzdelemben ügyesebb lesz,  de társadalmasodásra is alkalmasabb, és a társadalmasodás folytán ereje az ismeretek és energiák integrálása folytán oly hatalmas tényezővé válik, amely környezetére, és ezzel a földfelszíni élet egészére átalakító hatással is kezd bírni. Mind több és több földi anyagot és energiát használ fel, és ezen földi anyagok és energiák sajátos csoportosításával a földfelszíni életfolyamatokat átalakítja, gyorsítja. És ma már vannak területek, amelyeken az ember dominál. Ilyenek elsősorban a városok, de a városokon kívül is az intenzív, különösen a nagy összefüggő ipartelep-területek, mint például a Ruhr-vidék, és az iparosodott mezőgazdaságnak olyan tájai, mint például Hollandia. A városiasodás maga is, mint az általános, egész földre kiterjedő, és ezen általánosságban egységes és természetszerű folyamat ennek az integrálódásnak új formája, új időszaka.

geopol

Sakkjátszmák. Bismarck egy 1875-ös karikatúrán és Napóleon Vibert festményén

Az ember domináló földfelszíni tényezővé válásának folyamata természetszerű, szerves (organikus), sőt kiindulásában biológiai folyamat. Az ember azután lassanként tudatára ébred ezen folyamatnak, saját fejlődésének. S mihelyt tudatára ébred, kezdi ezt az organikus folyamatot akarattal organizatorikusan befolyásolni, irányítgatni. Ezzel a pillanattal születik meg a politikum. És ugyanezzel születik meg az emberi gazdagság, és természetesen a gazdaságpolitika is.

De az organikus fejlődési folyamat tovább folyik. Ezt a folyamatot lehet organizatorikusan előmozdítani vagy akadályozni, de nem lehet hosszabb ideig útjából kitéríteni. Ez az oka annak, hogy az előrelátó politika az egyedüli jó politika. Ezért rossz államigazgatás a tömeges törvénytermelés. Az állam is organizatorikusan keletkezik és fejlődik. Organizatorikus igazgatás csak bizonyos rövid időszakra hathat.

És ugyanez áll a gazdasági politikára is. A politika és a gazdaságpolitika színpadjának kulisszái mögött nagy, örök erők működnek – végeredményben ugyanazok az örök erők, amelyek a Kozmosz egész életét és egyéb életnyilvánulásait is irányítják.

A fent említett tényezőknek a földfelszínen való nyilvánulását és összjátékukból a földfelszínen keletkező és lefolyó életet tanulmányozni a földrajz feladata. Ezeknek az erőknek érvényességét, hatásait az ember öntudatos, saját maga által is irányított életére, tehát politikai és ezzel összefüggő gazdasági életére és kapcsolatosan ezen erőknek az ember által való befolyásolthatóságát tanulmányozni –  ez a feladata a politikai földrajznak mint az egyetemes, szintetikus földrajz sajátosan irányított ágazatának. És ha ezen felfogás alapján definiálni is kívánnók a politikai földrajzot, úgy azt kelleni mondani, hogy: a politikai földrajz a politikailag társadalmasodott emberiség mint földfelszíni életfaktor élettana (physiológiája).

Most már világos lehet, hogy ez a tudomány ma miért természet-és szükségszerű. Azért, mert az ember az utolsó kétezer esztendőben vált földfelszíni tényezővé, és az utolsó száz évben a technika, közlekedés és gazdasági integráció,  a szén, vas és egyéb anyagok, és a talaj termőerejének intenzív és tömeges kihasználása folytán vált domináló földfelszíni tényezővé.

Tehát a közelmúltban keletkezett, és most emelkedik ki hatalmasabban a földrajzbölcseleti kutatás egy új tárgya, témaköre, amelynek saját súlya, nagysága, és érdeklődésünknek feléje összpontosulása természetszerűleg új tudományágat kell, hogy szüljön.

Mindez, bármennyire élettani, és így az élethez közelálló, mégis a politikai élet szempontjából így még igen elvontnak látszik bizonyára.

Ezért további általános teoretikai fejtegetések helyett néhány egészen aktuális politikai problémán fogom megkísérelni, beigazolni ennek a szintetikus tudománynak a részletes kutatás szempontjából, de sőt a praktikum szempontjából való szükségszerűségét és érdekességét.

Lássuk először a Népszövetséget.

Egy szempillantás a világ népsűrűségi térképére meggyőz arról, hogy igen sűrűn lakott területek kevésbé lakottakkal váltakoznak, gyakran hirtelen, minden átmenet nélkül is. Ez a körülmény az emberiség gazdasági, művelődési és politikai kialakulására döntő jelentőséggel bír. A világtörténelem folyásának ez az alapja.

Az eloszlásnak oka, mint mindennek e földfelszínen, a domborzat, amely ismét a föld belső energiáinak erejéből és a klíma, amely kozmikus energiák hatásaiból keletkezik, és alakul át. A domborzat, a függőleges és vízszintes tagoltság, tehát hegységek és tengerek a szárazföldeket tagolják, kamarákra osztják, amely kamarák sem a konvencionális öt kontinensnek, sem az emberi történelem alkotta államoknak nem felelnek meg; – nagyságkategóriáinak sem. Ilyen kamarák: az Oroszország nélküli Európa és a Földközi-tenger, a kontinenseknek talán legapróbban tagolt része, ilyen India, Kína, atlanti-és különösen csendes-óceáni Amerika, és így tovább.

Ezeknek a kamaráknak jellegét a klíma adja meg. A klímától függ azután minden egyéb: a növényzet típusa, a talaj szintézise, és az emberi lakosság életmódja is. Egyesek e kamarák közül nagyon kedvezőek lakhatóság szempontjából, mások néha, közvetlen szomszédosak, alig lakhatók (India-Tibet; Algír-Tunisz-Szahara; Dél-Kanada-kanadai tundrák). Legkedvezőbben azok a kamarák feküsznek, amelyekbe [a] kedvező szél megfelelő időben vagy egész éven át csapadékot hoz, a passzát-monszun felé nyitott Európa vagy a télen ennek áldásait élvező Földközi-tenger.

A kedvező kamarákat széles kedvezőtlen régiók, sivatagok és sivatagsztyeppék, áthatolhatatlan őserdők, magas hegység-tömegek, sarkvidékek választják el egymástól. Ez hozzájárul a távolság amúgy is fennálló elszigeteltségéhez, amely a történelem első idejében még erősebben érvényesül. Ugyancsak erre vezethető vissza az egyes kamarák fejlődésének önállósága.

Bármily éles ellentétek és érdekellentétek alakuljanak is ki ezen kamarákon belül tájak és népek között, mégis az egész kamarán belül a gazdálkodás módjának és az életrendnek bizonyos egysége felismerhető, a világ más részein kifejlődött típusoktól különböző jellege alakul ki.

Ez a típusegység még a politikumban is felismerhető. Felismerünk európai, közép-amerikai, észak-amerikai, orosz, indiai államtípusokat, [11] amelyek nem azonosak, s amelyeknek megalkotói és részesei egymást, és egymás típusait alig értik meg. Különböző a politikai gondolkodás.

Minden ilyen életkamarában egy életegység fejlődik ki. Míg a kamarákat egymástól széles lakatlan területek választják el, a kamarákon belül a gyepűhatárok – amennyiben ilyenek eredetileg léteznek – elmúlnak, konvencionális vonalhatárok, erőviszonylat-határok keletkeznek, amelyeken át sűrű gazdasági és szellemi anyagcsere folyik. Az egyes életkamarák államainak története mindenkor egy-egy egység. Az európai kamara államainak életfolyása a mi világtörténetünk úgy, amint a XIX. század végéig a világtörténetet látjuk és írjuk is.

Az ilyen kamarák államai kénytelenek együtt élni és együtt fejlődni. Együtt élni, és ezért az élet minden viszonylatában megegyezni, egyensúly-helyzetet teremteni maguk között. Kénytelenek együtt fejlődni, de ezáltal minden állam, amely e területen újonnan keletkezik, beleszületik ezen államrendszerbe, mondhatnám annak fejlődési fokozatába is.

Az egyensúlyra való törekvés – a kamarákon belül –, amely egyben törekvés a biztonságra is, az államok erőegyensúlyához vezet méret, lakosságszám, hadsereg, stb. tekintetében.

Az újkor Európájának – amelyhez sem természeti, sem népi viszonylatban Oroszországot hozzászámítani nem lehet – állami két nagy nagyságkategóriába tartoztak. Az egyik kategória államainak kiterjedése 250.000 és 500.000 km² között, lakosainak száma 30 és 60 millió között volt. Ezek tartották egymást egyensúlyban. A többi államnak majdnem kivétel nélkül 100.000 km²-nél kisebb volt a területe, és 8 milliónál kevesebb lakosainak száma. Ezeket a nagyok egyensúlya tartotta fenn, hagyta élni.

Még életkamarákban is találunk ilyen nagyságkategória egyensúlyokat. Gondoljunk csak a közép-amerikai államokra, vagy Dél-Amerika pacifikus andesi államaira.

Ennek a ténynek alapja az orográfia, a domborzat. Domborzatilag adott nagytájak szabták meg az európai nagyhatalmak méretarányát: a Brit-szigetek, az Ibériai-és Appennini-félsziget, a Párizsi-medence a periférikusan hozzásimuló tájakkal, a Közép-Duna magyar medencéje.

Ezeken a nagytájakon belül mindenütt ott, ahol a történelmi fejlődés elég hosszú ideig zavartalan volt, többé-kevésbé egységes nemzetek alakultak ki. Nálunk is ez volt a fejlődés a török hódoltságig, amely azt derékban megtörte, és Trianonhoz vezetett.

Minél messzebb tekintünk vissza a történelem időszakaiba, annál nagyobb mérvű ezen szubkontinentális nagytájak elszigeteltsége. Ez az elszigeteltség az érintkezés sűrűsödése és gyorsulása által, és különösen az európai típusú expanziós, imperialista, kapitalisztikus fejlődés által mind jobban szűnik.

De csak a XIX. század hoz valóban nagy változást egyrészt a technikai fejlődés és a távolságok mindinkább való csökkenése, a tömegáruk, élelmiszerek és romlandó anyagok mind könnyebbé váló szállítása által; másrészt azáltal, hogy a tengerentúli mérsékelt övi és szubtrópusi tájak mind sűrűbben népesülnek be, termelésük mind változatosabb, belterjesebb, finomodottabb, fogyasztásuk mind nagyobb mérvű, igényesebb, az európai átlagnál is igényesebb lesz.

Az egyes szubkontinentális régiók elszigetelt gazdasági rendszereiből tehát a nagy felfedezések korától kezdve, és a XIX. századtól mind gyorsabb tempóban, szóval az egész földfelszín egységes gazdasági termelése és fogyasztása felé haladunk, amelyet aztán a világháború a termelésnek fokozásával és eltolódásával valóban meg is teremt.

Földrajzilag ezt így fejezném ki: az egész földfelszín mint legnagyobb táj életegysége mindinkább előtérbe lép a regionális tájegységekkel, országtájakkal és szubkontinentális nagytájakkal, nagykamarákkal szemben. A földfelszín egészének életegysége az államok és kontinensek közti kapcsolatok sűrűsödésével és azáltal, hogy minden termelés, minden gazdasági és politikai esemény e kapcsolatok sűrűségénél fogva többé-kevésbé kihat, integrálódik.

Ezt az integrációt nemcsak emberi vonatkozásában értem, hanem a földfelszín egész életének szempontjából. Csak az ember, aki társadalmasodása és cerebrátiója által domináns tényezővé válik, a végrehajtója,  vezetője, élesztője ennek a földfelszíni integrációnak. Ez az integráció anyagcsere, de lelkiesítés, psychisatio által indul meg, folyik. És nemcsak materiális anyagcsere, hanem szellemi anyagcsere, és az emberiség saját maga benne erősebb gondolati egységgé válik.

A gazdasági egymásrautaltságnak, a kölcsönös politikai függésnek és a gondolati és művelődési egységnek ez a szerves kifejlődése, amely a földfelszíni élet folyásának természetes stádiuma és periódusa, egész természetszerűleg meg kell, hogy teremtse azt, amit minden organikus történelmi folyamat eddig az emberiség életében megteremtett, az organikus folyamatnak organizatorikus befolyásolását, irányítását, szabályozását.

Így kell, hogy keletkezzék természetszerűleg a földfelszín és az emberiség fejlődésének ezen stádiumában a földfelszín összes emberi csoportjai (népek, nemzetek, államok) együttes érintkezései és cselekvési fórumának, szóval egy népszövetségnek gondolata.

Amint azután a világháború a fejlődést gazdasági, politikai, szociális, technikai és tudományos téren sok tekintetben gyorsította, de ugyanakkor többé-kevésbé más, eltérő irányt adott a fejlődésnek, éppúgy gyorsította ennek a gondolatnak megvalósítását is. De éppúgy, amint a világháború az erőviszonyokat megzavarta, és eltolta az összes vonatkozásokban, és pedig részben állandó, részben átmeneti jelleggel, éppúgy a népszövetségi gondolat szempontjából is eltolta ezeket, és az állandóság szempontjából legkevésbé alkalmas pillanatban az eltolt erőviszonyok alapján hozott létre emberi akarattal, organizatorikusan egy olyan intézményt, amely nem az organikus fejődésben mind jobban kialakuló világ-életegységnek a fejlődés öntudatára ébredő ember részéről megalkotott alkalmazkodó szerve.

Mindenki tudja, hogy a Népszövetség betegsége és gyengesége két ténycsoportra vezethető vissza, amelyek egyikét háborús, a másikat államszuverenitási ténycsoportnak nevezném. A háborús ténycsoport folytán a Népszövetség elsősorban a győztesek szövetsége ma is, mint tudjuk; – szuverenitási ténycsoport alatt pedig azt értem, hogy a Népszövetség a háború után oly időben alakíttatván meg, amikor még senki nem látta át a szociális, gazdasági, politikai hatalom, és egyéb, a háborús megrázkódtatás okozta átalakulások hatalmas méreteit, még kevésbé ébredtek tudatára az emberiség ennek következtében való lelki és belső szervezeti átalakulásának, és így, sőt a háborús antagonizmusok következtében még fokozott mértékben az állami individualitások elzárkózásának és körülbástyázásának gondolatkörében építették fel a Népszövetség rendszerét.

Európa

Az európai államok tömörülése a népszövetségi gondolattal rokon gondolatnak látszik, különösen a Briand-memorandum óta.

A gondolat természetes kifejlődését valóban ugyanaz a nagy történeti folyamat idézi elő, amelyet fent a Népszövetségnél jellemeztem. De népszövetség és az európai államok közössége közt lényegbeli különbség van.

A XIX. század végéig az európai életközösség saját életét, történelmét éli, mint világtörténelmet. A világ többi részével való kapcsolatai gyarmati kapcsolatok, éspedig a legnagyobb részre nézve szorosan véve azok. A magas műveltségű Indiával és Kínával való kapcsolatok csak felületesek, mert hiszen ezek bensőleg önálló életüket élik lelkileg és gazdaságilag, és Európával lakosságuk csak elenyésző százaléka érintkezik, akár a politikai, akár a gazdasági vonatkozásokat nézzük. A dél-amerikai államok még gyermekcipőben járnak, egyedül az Egyesült Államok kezdenek versenytárssá válni bizonyos vonatkozásokban, de külkereskedelmi forgalmuknak Európáéval való összehasonlítása Európának sokoldalú kapcsolatait, az Egyesült Államoknak pedig Európa felé irányítottságát mutatja. Oroszország Európa függvénye.

Az európai államok versenyeznek gyarmati és külkereskedelmi téren mindezen területeken külső konkurensek nélkül. Az Egyesült Államok legfeljebb egy-egy államnak versenytársa itt vagy ott, de még távolról sem Európáé.

A századok fordulópontján a fejlődés már erősen más képet kezd mutatni a világgazdaság felé való fejlődés folytán.

Világgazdaság felé való fejlődés alatt azt értem, hogy a tömegárukra nézve a forgalom gyorsulása, és a szállítás egyéb megkönnyítései (hűtővonatok, hűtőhajók, és így tovább) folytán a világ különböző részein elterülő nagy termelőterületek mind erősebben fejlődnek, és mind egyenrangúbbakká válnak a piacok szempontjából, egyforma szállítóképességűekké. Az európai ízlésű fogyasztónépességnek a világ különböző részein való megnövekedése folytán széles e világon Európához hasonló ízlésű fogyasztópiacok, fogyasztó gócok keletkeznek.

A világháború ezt a fejlődést gyorsította meg lényegében, – igaz, hogy bizonyos eltolódásokkal, amelyek háború nélküli fejlődésnél talán nem úgy következtek volna be. A háború után Észak-Amerika hatalmasan megerősödve már nem mint egyes európai államok, de mint egész Európa gazdasági erejének konkurense áll előttünk azonos nagyságú területtel, harmadrész annyi lakossággal, – de ha tekintetbe vesszük az amerikai munkás több mint kétszeres teljesítőképességét, akkor ez az arány is eltolódik.

Dél-Amerika is népszámban és gazdaságilag megerősödve, és az európai és észak-amerikai gyámságok alól a háború alatt felszabadulva önállóbban áll Európával szemben.

Az angol birodalom mérsékelt-övi európai telepes gyarmatai, a dominionok [domíniumok] a háború alatt és által Angliának már lényegileg önálló segítő hatalmaivá váltak, sőt napról-napra látjuk teljes önállósulásuknak keresztülvitelét. Az angol világbirodalomnak ez a részeire bomlása, európai és tengerentúli részeinek egymástól való távolodása, önállósulása nemcsak az angol világbirodalomnak és Angliának, de Európának hatalmi, gazdasági és presztízskérdése is.

Mindez a fejlődés, amelyre itt csak emlékeztethetem azt, aki úgyis látja és ismeri azt, eredményezi, hogy Európa közvéleménye a világháború után arra ébred, hogy a világtörténelem többé nem Európa történelme, a világgazdaságot többé nem Európa, azaz nem egyedül Európa irányítja, sőt a világ közvéleményét, és a világ gondolkodását is erősen befolyásolják egyelőre még csak a tengerentúli európaiak, de lassanként mindinkább India, Kína, sőt a világ egyéb népei is.

Ameddig az európai életközösséggel nem álltak szemben többé-kevésbé egyenrangú ellenfelek, addig ennek az életközösségnek tudata, ha művelődési vonatkozásban meg is volt a közvéleményben, egyéb vonatkozásban nem ébredhetett fel, és különösen nem úgy, hogy azt cselekvésre, az életközösség közös érdekeinek előmozdítására serkentette volna.

Mihelyt és amennyire Európa ráeszmél arra, hogy világhegemóniája megszűnt, a világgazdaság ma tényleg az egész földfelszínre kiterjed, és többé-kevésbé egyenlő hatalmú termelő-és fogyasztócsoportokkal, földrészekkel kell megküzdenie, az összetartás és az együttműködés szükségének gondolata fel kell, hogy ébredjen. Fel is ébred, és általánosságát az jellemzi leginkább, hogy idealisták és gondolkodók, gazdasági vezérek és politikusok egyaránt foglalkoznak az európai összetartozás és együttműködés gondolatával: Páneurópával, gazdasági együttműködéssel, vámszövetségek és termelőszövetségek kérdésével, és európai népszövetséggel.

Ha az európai gondolkodás ide jutott, az tehát a történelmi fejlődésnek természetes, az élet törvényszerűségeiből fakadó következménye.

De éppen Európának sajátos jellege viszont az, ami a megoldásnak sajátos útjait jelöli ki. Európa egy történelmileg fejlődött életegység, amelyben a földrajzi tagozottság és a legkülönbözőbb népeknek idetódulása a nemzetek, nyelvek és államok sokféleségét tartotta fenn. Azonban már keletkezésétől, a népvándorlástól kezdve ez az Európa egységes életet él. A gazdasági, művelődési és politikai fejlődés benne egységesen megy végbe. A fejlődésnek minden nagyobb mozzanata kapitalizmus és szocializmus, feudalizmus és parlamentarizmus, humanizmus és evolucionizmus, az erdőirtás, városiasodás, iparosodás, mind egységesen, egész Európára kiterjednek, tekintet nélkül a politikai határokra. Rendszerint nyugatról indulnak ki, és terjednek kelt felé úgy, hogy ott később következnek be, rendszerint az egyes nemzetek vagy államok területein sajátos jelleggel jelennek meg, azonban mégis egységesek, egy nemzet vagy állam sem tudja kivonni magát alóluk teljesen, sem térbelileg, sem időbelileg.

A mai Európa mint életközösség, ezen hosszú évszázadokon át együtt fejlődött, számos generációk öröklött és szerzett tulajdonságainak biogenetikai eredménye. A szerzett tulajdonságok is öröklöttekké válnak. Európa egy tradicionális életegységgé fejlődött, amelynek sajátos, a világ többi, egészen másképp fejlődött részeitől eltérő törvényei vannak.

Ha ennek az Európának sorsát ebben a válságos pillanatában a politikai és gazdasági élet vezetői meg akarják oldani, ennek tudatában kellene, hogy legyenek. Európa jövőjét nem lehet a Népszövetség kompromisszumos mintájára megalkotott bizottsággal megoldani. A viszonylat Európa államai közt egészen más, mint ezek és a tengerentúli államok közt. Utóbbi vonatkozásban csupa új, könnyen áttekinthető, majdnem kivétel nélkül materiális problémák állnak fenn. Európán belül a materiális és immateriális, a gazdasági és érzelmi kérdések szorosan és bonyolultan szövődne össze. A kapcsolatok nép és föld, nemzet és haza, sőt együtt lakó vagy szomszédos népek közt sokkal bonyolultabbak, sokkal mélyebbek, tradicionálisabbak. Ha ezeket felismerjük, világosabban állnak előttünk a teendők. Nem felszínes orvoslásra van szükség, hanem mélyreható, minden külső szempontot és mellétekintetet félretevő átalakításra. Nemcsak hogy nem lehet a Népszövetség mintájára megalkotni az európai nemzetek és államok bárminő organizációját, hanem a Népszövetség hatásköréből ki kellene venni, s ehhez áttenni mindazon problémákat, amelyek sajátosan európaiak, mint aminő elsősorban a kisebbségi kérdés, és bizonyos gazdasági vonatkozásaitól eltekintve a revízió kérdése is.

 

Revízió

Európa rekonstrukciója, mint már [a] fentiekből kiviláglik, csak revízióval oldható meg. De ez a revízió nem a legyőzöttek érdeke és nem restitutio in integrum, azaz a háború előtti állapot visszaállítása.

Ez a revízió egyszerűen Európa közállapotainak, államközi viszonylatainak újrarendezése oly pillanatban, amelyben már át lehet tekinteni azokat a változásokat, amelyeket a világ gazdasági fejlődésének mind rohamosabb tempója, másrészt pedig a világháború okozott.

A revízió gondolatának terjedése semleges, sőt volt ellenséges államok politikusainak és közvéleményének körében nem a lelkiismeret szavának következménye, hanem egyszerűen a természetes, organikus fejlődés egészséges antioxin fejlesztése az embernek önkényes, az elvakultság pillanatában meggondolatlanul végzett rendezésével szemben, és azzal a toxinanyaggal szemben, amelyet ez a rendelkezés a világban és Európában elvetett.

Ez a revízió egyértelmű az európai államok államközi együttműködésének új szabályozásával, és az együttműködésnek szorosabbá és egyöntetűbbé tételével. Nem akarom az „Európai Népszövetség” nevet használni, mert ezt a nevet a genfi népszövetség és a Briand-féle terv már lefoglalták maguknak, és ezen az úton célhoz jutni nem, vagy legalábbis csak nagy kerülővel lehet. De a revízió egyértelmű egy oly organizációval, amelynél a közösségnek egy bizonyos állam feletti hatalma is van, mert revíziót az állam szuverenitásának korlátozása nélkül keresztülvinni nem lehet, legalábbis nem annyi idő alatt, amennyi Európának, ha élni akar, rendelkezésére áll.

 

Kisebbségek

A kisebbségek kérdése tökéletesen egybekapcsolódik az előbbi kettővel. A XIX. század fejlődése egyrészt a nemzeti érzésnek mind öntudatosabbá válása által, másrészt a politikai jogoknak és a politikai érdeklődésnek mind szélesebb rétegekre való kiterjesztése által a különböző államokban lévő nemzeti, nyelvi és jellegbeli különbségeket mindinkább politikai öntudatra ébresztette. Ezek az európai kisebbségek a világháborúig kevés kivétellel kétfélék: tradicionális és önkéntes kisebbségek.

Tradicionális kisebbségek azok, amelyek egy többségi néppel hosszú, történelmi perióduson keresztül, tehát több évszázadon át együtt élnek anélkül, hogy kisebbségi jellegüket, nyelvüket, szokásaikat, életformájukat elvesztették volna; – együtt lakó kisebbségi és többségi nép évszázadok alatt életformájában egymáshoz közelebb jutott, azonosult. Ilyen tradicionális kisebbség a történelmi Magyarországban a tót, ilyen Európában a breton, a katalán, és így tovább. De még Elzász-Lotaringia népét is, a lotaringiai franciát s az elzászi németet is ideszámítanám, amint a maga egységében a történelem során váltakozva hol az egyik, hol a másik nagyhatalom uralma alá kerül.

Az önkéntes kisebbség az, amely hívatlanul vagy meghívásra, de szóval nem kényszerű telepítés formájában vándorol be valamely országba, akár egyenként vagy kis csoportokban, mint nálunk a németek, akár nagyobb tömegben, esetleg máshonnan kiüldöztetve, mint nálunk az ipeki patriarcha vezetése alatt bejött szerbek.

Jogilag okadatolni ezen tradicionális és önkéntes kisebbségek sorsának nemzetközi szabályozását csak nagyon megszorított mértékben lehet. Ha a tradicionális kisebbség évszázadokig megtartotta jellegét, úgy ezen jelleg további megóvását nemzetközileg szabályozni értelmetlennek látszik. Viszont ha valaki – egyén vagy embercsoport – önként vándorol be egy államba gazdasági vagy más előnyökért, jogilag fel kell tételeznünk, hogy azon állam törvényeit, azon állam nemzeti jellegét ismeri, azoknak magát beköltözése által önként aláveti,  – tehát ismét nem forog fenn nemzetközi rendszabályozásnak szüksége.

A világháború azután teremtett Európában nagy számban kényszerkisebbségeket, egy majdnem új kategóriát. A mód pedig, amellyel a legtöbb többségi állam ezen kisebbséggel kisebbségi mivoltukat azonnal éreztette, az európai kultúrközösségben mindenesetre még újabb volt. Ezen kényszerkisebbségek jogi helyzete tehát már ebből a szempontból is más. Itt tradíció nem bizonyítja azt, hogy megtarthatják szokásaikat, nyelvüket, és így tovább, sőt a rövid tízéves közigazgatások bizonyítják az ellenkezőt; – az illetők nem vetették alá magukat önként a többségi államok törvényeinek, és még ha alá is vetették volna magukat ezen államok addigi törvényeinek, reájuk vonatkozólag azonnal oly új törvények hozattak, amelyeket nem láthattak előre. Itt tehát jogvédelem szükségessége forog fenn, ha van, aki ezt a védelmet nyújthatja.

Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez következménye Európa természeti és a történelem által megerősített, azután integrált jellemvonásának, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni.

Összefoglalólag az eddig felsorolt négy témára nézve tehát azt mondhatjuk, hogy a világ különböző részei s az azokban lakó népek, és az azokban kialakult államok közti kompromisszum szüksége, valamint az európai életközösség erősebb tömörülése természetszerű jelenségei az emberiség történelmének, és ezzel a földfelszíni élet integrálódó lefolyásának, amelynek az emberi történelem egyik eleme, az embernek mint tájalkotó faktornak dominanciára jutása pedig fejlődési periódusa. Látjuk azt is, hogy ezeknek a jelenségeknek most kellett szükségszerűen bekövetkezniük. A revízió és ennek keretében az eddig egyedül számba vett állami közületekkel szemben a kisebbségi közületeknek számbavétele az európai életegység kialakulásának szükségszerű következménye.

Imperializmus

Imperializmusra való törekvések vezettek a világháborúhoz.

Az élet asszimiláció. Mert az egyéni koncentrációk, amelyekről fen szóltam, jellegüket a felvett anyagok és anyagtalan valóság hasonítása, asszimilációja által tartják fenn. Míg a jogászt az imperializmus kérdésében a szuverenitás, a történészt az organizatorikus akarat és cselekvés, a nemzetgazdát a gazdasági erő és autarkia mértéke, a gazdasági geográfust ezenkívül ezeknek természeti feltételei érdeklik, – addig a politikai földrajzot az a mindezekben kifejezésre jutó belső erő érdekli, amely egyrészt a saját tájra és annak tartalmára, másrészt a külvilágra és a környezetre, sőt az egész földre kihat és átalakít.

A geográfus szemében az imperializmus dominanciára való törekvés az ember részéről. Dominancia a táj felett s magában a tájban az imperializmusnak egy neme a többi földrajzi faktorokkal szemben. Az, amit a politikában imperializmusnak nevezünk, s amit a geográfus szemében emberközi vagy államközi imperializmusnak neveznénk, az egy népnek és a tájnak, amelyben az emberi faktor már magasabb dominanciára jutott, tehát egy művelt nemzetnek és egy magas berendezkedésű tájnak, államnak dominanciára való törekvése más tájak, azok természeti kincsei, és azok népei felett. Ez a dominanciára való törekvés az életenergiák magasabb kifejtése és érvényesítése, s mint minden – életasszimiláció. Az asszimiláció kiterjesztése törekvés arra, hogy ezen többi tájak erőit az anyatáj, az anyaország életéhez asszimilálja, életfenntartásra és életintegrációjára kihasználja.

Az imperializmus hajtóerő a földfelszín életintegrációjában. Az anyatáj, az anyaország életintegrációját hozza magával, és egy új folyamatot indít meg. Ennek két példája: a római provincia és nyomá[ba]n a nemzeti államok kialakulása a római birodalom imperialisztikus erejéből, – az angol dominionok [domíniumok] és részben már a nem európai fajú gyarmatok emancipációja, mondhatjuk, államalakulása az angol világbirodalom hatalmának, életintegrációjának talajából. Politikai részintegrációk és összintegrációk váltakoznak, váltakozva kerülnek dominanciára az emberi társadalmasodás folyamatában. Valahogy úgy van, mint a tudományokban az analízis és szintézis váltakozása. Minden ilyen átalakulás megsemmisít valamit a régiből, de a csírasejt meggazdagodva kél új fejlődésre.

Angol világbirodalom

Az angol világbirodalom sorsa, a legnagyobb történelmi aktualitások egyike, összekapcsolja ezen gondolatmenetünket az előbbi témacsoporttal. Európa világhatalmának főalapja és hordozója is elsősorban Anglia volt. Európa nyugati frontjának többi államai közül Spanyolországot és Portugáliát szegénységük és kizsákmányoló politikájuk fosztja meg a gyarmatosításban a vezető szereptől. Franciaország pedig, amelyben ősidők óta összefutnak az európai kontinens útvonalai, évszázadokon át váltakozva ingadozott gyarmati expanziós és az európai hegemónia-politika között.

A kedvező klímájú, jó legelőkben gazdag, kedvező geológiai felépítésű, kitűnő szénnel bíró szigetország kedvező helyzetében, amelyben közelsége dacára a többi Európától elszigetelheti magát, természetszerűleg fejlődött önállóbban, és gazdagodott. Innen indul ki Európa és a világ ipari fellendülése 50 éves előnnyel a kontinens ma legiparosodottabb államai felett. London természetszerűleg válik ezen okokból, és földrajzi helyzeténél fogva világkereskedelmi gócponttá védett sziget helyzetben, mégis szemben Európa legvízbőségesebb folyóival, amelyek  völgyei messze Európa szívébe visznek (Rajna, Elba). És tudvalevő, hogy a nagy-és pénzkereskedelem, ha egyszer megtelepült, erősebben helyhez kötött, mint még az ipar vagy az őstermelés is. Ma Londonnak és Angliának ez a hegemóniája veszélyben forog, s a veszély nem európai, hanem tengerentúli központ (New York) részéről fenyeget.

Anglia egyedül vitte keresztül egész tökéletesen a világ klímaterületeinek oly összefogását, a termelésnek és fogyasztásnak oly munkamegosztását, amely asszimilációja a különböző felszerelésű tájaknak, tehát egy világtájegységnek, mint termelő és fogyasztó egységnek kialakítását. A többi Európa még Angliával való versengésében is inkább csak hátvédje, támogatója volt, Anglia pedig mestere a gyarmati módszerek kiépítésében.

Az angol világbirodalom sorsának megrendülése, amelynek tanúi vagyunk, európai kérdés is. Az angol világbirodalom belső struktúrájának megváltozása mellett, a fehérek lakta gyarmatok nemzeti és gazdasági öntudatra ébredése mellett az európai hátvéd általános megrendülése is hozzájárul az angol erő hanyatlásához. Viszont ez a hanyatlás [az] európai erő hanyatlása, Európa kárára való eltolódás.

Végül a nehéz helyzet, amelybe Anglia került, Európát éppen a sorsdöntő pillanatban fosztja meg a gazdasági téren anyagilag legerősebb és szellemileg legkiegyensúlyozottabb erőfaktorától.

Gazdasági határok

Az államhatároknak mint gazdasági határoknak, a vámhatároknak kiélezése, és az ezen állapot megváltoztatására való törekvések az érdeklődésnek természetszerűleg előterében állnak.

A gazdasági határok a gazdasági geográfus szemében időleges akadályai a különbözően felszerelt természetes tájak anyagcseréjének. A gazdasági geográfus szemében szállítmányok egyik tájból a másikba egészen egyenértékűek gazdasági anyagcsere szempontjából, akár átlépnek állam-és vámhatárokat, akár nem. Az ő szempontjából export Dél-Oroszország búzájának Észak-Oroszországba való szállítása [is].

A politikai geográfus viszont a gazdasági határban és élességének mérvében a földfelszíni életben dominanciára jutott emberi faktor életnyilvánulását látja, és az ezen faktor organikus fejlődése és organizatorikus cselekvése, és a természetes táj élete közt való erőviszonylatot, és ennek fejlődését kell, hogy tanulmányozza.

A gazdasági határoknak az utóbbi időben való erős kiéleződésében, viszont más korszakokban való eltompulásában a földfelszíni élet legújabb emberi korszakának ritmikus lüktetését látja, azt a ritmikus váltakozást, amely résztájak és szintetikusan összefogott nagytájak már fent vázolt harcát jellemzi.

Ezt a kérdést általánosan és mélyrehatóan még senki sem tanulmányozta. Mégis már első tekintetre érdekes, és bennünket is közelről érintő valóságok, hogy ne mondjam, törvényszerűségek látszanak kidomborodni.

Az ember mindenütt összenő a tájjal. Minél műveltebb, minél igényesebb, annál több a materiális, de talán annál kevesebb az immateriális kapcsolata ezzel. Népek és egyesek a művelődés minden korszakában és fokán ragaszkodnak a környezethez. Más helyt kifejtettem, hogy a magyarok hazái a Kámától az azovi hazán, Levédián és Etelközön keresztül a nagy magyar Alföldet körülövező végleges letelepedésig jellegzetesen egyazon, a sztyeppe és erdő közt végigvonuló klímasávban feküsznek.

Ismét máshol kimutattam, hogy nemcsak 1000-2000 évvel ezelőtt állataikkal vándorló népek, de a modern korban Európából kivándorló németek, finnek, svédek, olaszok az Egyesült Államokban a földművelés céljaira hazájukhoz hasonló klímaterületeket keresnek fel, és majdnem azonos téli és nyári izotermák közt települnek le. De a városiasodó világ várostáj-lakója, ez a legmodernebb típus is, ha helyet cserél vagy kivándorol, hasonló tájat keres fel. És Kanadában, Argentínában, Ausztráliában a földműves települőkben való hiány kezd már ma nehézségeket okozni.

De nemcsak az egyes ember vagy gazdasági népcsoportok és a természetes tájak közt keletkeznek kapcsolatok, hanem állam és természetes táj között is. Ilyen már az, amelyre fenn Európa nagytájairól, nagyhatalmairól és ütköző államairól szólva emlékeztem meg. De vannak más természeti kapcsolatok is. A táj mint termelő egység, az államnak mint nagyobb termelőegységnek fontos része. Az egyik azonban a természeti adottságok alapján kialakuló életegység és kategória, a másik emberi, és pedig politikai akarat alapján kialakuló. Mégis, minő fontosságot játszik például Magyarország gazdasági átépítésének szüksége szempontjából az a körülmény, hogy hét vagy nyolc nagytájunkból csak kettő, és ezek közt éppen a legvégletesebb klímájú Nagy-Alföld maradt meg?

De sehol Európában, sőt a világon a természetes táj nem jutott mint adminisztratív területi egység, és pedig természeti jellegének felismerése alapján olyan helyzethez, mint Franciaországban. Önkéntelenül azt kérdjük ennek láttára, hogy vajon nem ember és táj összeforrásának hosszú tradíciója vezet-e a tájjelleg ily felismerésére az ember által? Hiszen Franciaország, a Földközi-tenger vidékeit nem számítva, Európának legrégibb kultúrtája.

Autarkia

A természetes és az emberi táj problémái semmiben sem futnak úgy össze, mint az autarkia kérdésében. Hiszen ennek lehetősége tisztán a természeti adottságoktól függ. A politikai földrajz feladata a természetes tájat, és még inkább a politikai tájat az autarkia szempontjából vizsgálni, értékelni.

A táj, és így a politikai táj, az állam is mint életegység a földfelszíni élet összességének faktora. Ma már, amikor minden árucikkben azt látjuk, hogy a földnek bármely részén való termelése vagy előállítása az egész földre kihat, ezt nem szükséges hangsúlyozni. De a közvetlen külkereskedelem, és ezzel kapcsolatos termelési és fogyasztási szempontokon messze túl érvényesülnek ezek a hatások. Egy-egy táj fellendülése valamely okból a szomszédos tájakat is mindenkor befolyásolja, mint ahogy Kalifornia fejődése hat Oregonra, Nevadára, és így tovább. Különösen kedvező fekvésű és felszerelésű tájak a történelem minden periódusában vonzást gyakorolnak a szomszédos tájakra, mint a Párizsi-medence vagy a mi Alföldünk. Több kedvező tájnak, mint az Alsó-Rajnának és Rajna-ároknak, a Párizsi-medencének, az Angol-medencének, a La Manche-csatornának és az Elba-torkolatnak összefekvése pedig világjelentőségű lehet. Hiszen innen, és ezen szerencsés tájcsoportosulás következtében indul ki a világgazdaság kialakulása. De éppen azt a fejlődést, amelynek lefolyása terjedésében politikai határokat nem ismer, kell összevetnie a politikai geográfusnak az autarkia kérdésével, és ismét a kettőben, a földfelszín kontinentális vagy szubkontinentális nagytájainak és résztájainak mint életegységeknek egymáshoz való viszonyát, küzdelmét tanulmányozni.

Mindezek, mint előrebocsátottam, példák, méghozzá igen vázlatosak. De talán elegendők arra, hogy az olvasó felismerje, hogy legaktuálisabb problémáink, mindennapi eseményeink az életben való szövevényes begyökerezettség folytán gyökereikkel visszanyúlnak az emberi történelem messze időszakaiba, sőt azokon is túlfekvő, az emberiség fejlődését magában foglaló, de annál sokkal nagyobb életegységbe, a földfelszín, sőt a világegyetem életegységébe. Lefolyásuk alapjában szerves, organikus folyamat, amelyet csak bizonyos mértékig kormányozhatunk organizatorikusan, de csak hullámvonalakban az organikus fejlődés mentében. A fejlődést egészen eltéríteni, visszafordítani, megállítani nem lehet. S ezért a tudományok sorában azok mellett, amelyek az ember politikai életét és intézményeit kutatják, van helye egy szintetikus és filozofikus olyan tudománynak is, amely ezen távolabbi perspektívából vizsgálja és segíti magyarázni az emberiség életét.

[1] Bővebben lásd Palotás Zoltán: A geopolitika mint államtudomány, in Hitel, 1943/2. szám, pp. 98-109.

[2] Ennek tanulmányozásához lásd például Troll, Carl: Geographic science in Germany during the period 1933-1945. A critique and justification, in The Annales Association of American Geographers, Vol. 39., No. 2. (1949), pp. 99-137.

[3] „I am much indebted to geographers, most of all to Mackinder.”  Schmitt, Carl (1950): The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum. Telos Press Publishing, New York, 2006, 37. p. Schmitt e munkájában hosszabban értekezik a geográfiai probléma átpolitizálódásáról is, amely az elvben semlegesnek tekinthető természettudományokat végül is elkerülhetetlenül a politikum szférája felé sodorja. Lásd Schmitt: op. cit. (2006), pp. 87-90.

[4] Bayer József: A szuverenitás politikaelmélete, in Magyar Tudomány, 2013/4. szám, pp. 374-382. at 380. p.

[5] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992

[6] Jászi Oszkár: A történelmi materialismus állambölcselete. Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, Budapest, 1903, 147. p.

[7] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, pp. 201-206.

[8] Marshall, Tim: The Prisoners of Geography. Ten Maps That Tell You Everything You Need to Know About Global Politics. Elliott and Thompson Ltd., London, 2015. Magyar nyelvű összefoglalását lásd például az alábbi linken.

[9] Kaplan, Robert D.: The Revenge of Geography. What the Map Tells Us About Coming Conflicts and the Battle against Fate. Random House Trade Paperbacks, New York, 2013

[10] A Magyarországon is egyre fokozódó geo(-és biztonság)politikai érdeklődésre – mellőzve annak akár csak felsorolásszerű említését – lásd például Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan, Buapest, 2016; Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. Avagy gondolatok a kortárs biztonsági kihívásokról Carl Schmitt elméleti rendszerének alapul vételével, in Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, pp. 115-142.

[11] Teleki itt nyilvánvalóan nem a szigorú értelemben vett államelméleti-államtani értelemben használja az államtípus fogalmát, hanem csak egyfajta szófordulatként. Az államtípus ugyanis az államelméletben használatos kategóriaként egyrészről az állami fejlődés egyes nagy történeti korszakait jelöli, másrészről viszont az egyes államok, államrendszerek elsődleges osztályázását biztosító kategória is. Erre nézvést lásd Szilágyi Péter: Az államok rendszerezése; Szilágyi Péter: Az állam mint történeti kategória, in Jogi alaptan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014.

Teleki Pál: Nacionalizmus és internacionalizmus (1937)

Gróf Teleki Pál a hazai diskurzust illetően a mai napig, több mint hét  és fél évtizeddel a halálát követően is viták kereszttüzében áll. Ennek hátterében persze nem a tudósként – mindenekelőtt földrajztudósként – végzett impozáns tevékenysége, sokkal inkább politikusi aktivitása, különösen a két miniszterelnöki ciklusa idején realizált intézkedések állnak (hasonlóan egyébként Hóman Bálinthoz, aki grandiózus történészi ténykedése ellenére napjainkig a két világháború közötti politikai elit vitatott alakjai közé tartozik). A Telekiről zajló, politikai élű polémiák természetesen mit sem vonnak le a tudósként végzett nívós szakmai teljesítményből, melynek egy szeletét az alábbiakban mi is bemutatjuk.

A nacionalizmus és internacionalizmus harca a mai napig intenzíven tűnik fel a közéleti disputák horizontján; globális viszonylatban ez a globalista és nemzet-központú, míg európai kontextusban a föderalista-szupranacionalista és a szuverenista erők  küzdelmében koncentrálódik. Teleki  tanulmánya, az egykoron két részletben megjelent Nacionalizmus és internacionalizmus [in Katolikus Szemle, 51. évfolyam, 5. szám (1937) pp. 267-275., illetve 6. szám, pp. 374-382.) tehát a XXI. században is rendkívüli aktualitással bír.

A nacionalizmus és internacionalizmus fogalmai ellentétekként szerepelnek. Nacionalizmus és internacionalizmus jeligéi, zászlói alatt működő mozgalmak között harc folyik. Európában, és mondhatjuk, hogy általában Európa miatt látja a világ ezeket a nagy ellentéteket. Európát bírálja, korholja nacionalizmusa miatt Amerika, az Egyesült Államok társadalma. Európa szerintük túlhajtott nacionalizmusában látják Európa nyugtalanságának, háborúinak és bajainak fő okát, és keresik a megoldást, az orvosszert az Európai Egyesült Államok gondolatában.

Az európai élet jelenétől vagy valóságától távol álló emberek, egyrészt Európától elszakadt európaiak, mint éppen főleg az Egyesült Államok társadalma, másrészt az elvont eszmék és teóriák világába eltávolodott elmélkedők, vagy elméleti idealisták a nacionalizmusban valami természetellenes eltévelyedést, az ősi és barbárnak tartott törzsszervezetnek feltámadását, nem embereket összefogó, hanem embercsoportokat egymástól elválasztó, egymással élesen szembeállító valamit látnak. Vajon igazuk van-e?

Európán kívül az európaihoz hasonló nacionalizmus nincs. Nincs sem az igaz Európa keletkezése előtti európai ókorban, a Földközi-tengeri kultúrák virágzásának korában, nincs az európaiak által létesített gyarmatokon, és nincs a Távol-Keleten sem és Indiában. Ezeket a példákat gyakran hozzák fel a nacionalizmust eltévelyedésnek bélyegzők. De kérdem, kereshetünk-e azonosat ezen a mi kis földünkön annak korlátolt kiterjedésű szárazföldjein, amelyeken összesen 12 vagy 15 oly nagy táj van, amely egy-egy nagy művelődési közösségnek, az emberiség egy-egy nagy, a többiektől elütő, sajátos életformájának otthona lehet? [1] És kereshetünk-e azonosat az emberiség rövid, 6000 éves történelmében, ebben az egyszeri, bár sokágú, vissza nem fordítható (irreverzibilis) folyamatban, abban a kevés egymástól természeti adottságaikban oly lényegesen különböző nagy tájban, amely az emberi élet részére, nagy emberi kultúrák kifejlődésére rendelkezésre áll? Különbségeik következtében mindenütt valami egészen egyéni fejlődik ki, és ha az emberi természet alap-adottságai az élet viszontagságaival szemben hasonló ellenállásokat is fejlesztenek ki, hasonló lendületeket teremtenek, a körülmények mindenkor másképp csoportosulnak, bonyolódnak, és mindennek következtében az eredmények sohasem lehetnek azonosak. Találunk a világ különböző részein sokszor csodálatosan hasonló jelenségeket, mint amilyen például az európai és japán feudalizmus, de az volna a csodálatos, ha ezek mindenben hasonlók, sőt azonosak lennének, és épp az a természetes, hogy a mozdító erők, a folyamatok sok hasonlósága mellett mindig egyéniek és mindig mások. Munkaeszközök, művelődésmódok, eszmék részben világszerte el vannak terjedve, de sohasem azonosak a világ különböző népeinél és különböző tájaiban. Még a legközönségesebb, a legegyszerűbb alkatrészekből álló eszközök, a kapa, a kalapács is mindenütt mások a munka jellege, a szokások hagyománya és a környezet adottságai folytán. Még a művelt nemzeteknél is mások-mások. Más a finn, más a francia, más a magyar kasza, és mindenik népnek szokásból és hagyományból egyikre, vagy másikra jár a keze.

Amint területileg így áll, ez úgy áll időbelileg is. Minden kultúra egy életegység. A fejlődő vagy egyszerűen az élő emberiség életerőinek egy helyileg és időbelileg korlátozott összefogása, hogy úgy mondjam, individuális koncentrációja, amelynek erőfeszítése tulajdonságokat, gondolatokat, társadalmat fejleszt és terjeszt, és ebből valamit az úgynevezett utókorra, más, később keletkező összefogásokra, koncentrációkra, társadalmakra átörökít.

Ezek a nagy társadalmak, az emberiség egy-egy nagy kultúrája nem egymás után, ugyanazon helyen keletkeznek. Sőt a történelem azt mutatja, mintha nem is keletkezhetnének egykönnyen földünk ugyanazon helyén. Az emberi művelődés zászlóvívőségének szerepe nemcsak egyik népről a másikra, de egyik nagy kultúrterületről a másikra tevődik át. Megindul valamikor a történelem előtt Ázsia sztyeppéin, áttevődik a sztyeppe peremtájaira, Észak-Kínába, Észak-Indiába, Mezopotámiába, Egyiptomba és a többi nagy oázisba, aztán áttevődik a Földközi-tenger vidékére, és közben az állat-, főleg a marhatenyésztő kultúrákból városépítő kultúrák, aztán a szárazföldiekből tengeri kultúrák válnak. És a Földközi-tengerről áttevődik a kultúra Európába, ahol a földközihez más keletkező kultúrák, más külső befolyások is keverednek, mint a skandináv. Innen sugárzik aztán ki néhány évszázaddal később Észak-Amerikába, és az európai klímával rokon többi mérsékelt övi tájba. Nem akarom a történelmi képet tovább folytatni és részletezni, csak rá akartam mutatni és kérdem, elképzelhető-e, hogy amikor más-más területen, mindig új környezetben, más-más népek kezében keletkeznek új kultúrák, más-más népközösségek kezébe vándorolnak át a régi kultúrértékek is, hogy akkor a formák és módok, amelyeken folytatódnak, vagy amelyeken újra keletkeznek, azonosak legyenek?

Ezért nem kereshetünk az európai nacionalizmussal sem azonos valamit sehol a föld kerekségén, és semmiféle korszakban. Igazában hasonlót sem, mert csak egy Európa van, és csak egy európai történelmi folyamat volt, illetőleg van.

Mégis a nacionalizmus nem egyedül európai. Mindenütt megvan, de különböző formában jelentkezik. Így ma is, Amerikában is van nacionalizmus, akármennyire kifogásolják az európait. Washingtont, Jeffersont a nemzet építőinek nevezik. Csakhogy a nagyszerű elzárkózottság, a „splendid isolation” lehetőségében élő, szomszéd nélküli, és így harcos és veszélyeztetett határok nélküli országokban, aminők az Egyesült Államok, ez a nacionalizmus csak az elégültség, a büszkeség, az önteltség formájában jelenik meg.

Van kanadai nacionalizmus, amelyet a ma elfeledett határharcok a Szent Lőrinc folyótól délre segítettek formálni. [2] Kínában és Mandzsúria kínai lakosságában éppen úgy él a nacionalizmus, de mert a kínai síkság medencéje, a kelet-ázsiai nagy táj egységes egész, és így az ország is mindenkor egységes volt, a határokon túl egészen idegen jellegű és ritka népességű nagytájak következtek, és csak kevés oldalról fenyegetett veszély. Kínában nem aktivitásban, nem támadásban, hanem a nagyságban rejlő védelemben és passzivitásban jelentkezik a nacionalizmus, és dacára passzivitásának, jókora idegengyűlöletben is. A kínai barbárnak tekintett és tekint ma is minden más népet, szomszédjait is, az európaiakat is. De nem tekinti-e barbárnak (bochenak), ha nem is ilyen fokban, minden európai nép a tőle keletre lakó európai népet? A japánok által ma elnyomott Koreában a csöndes megadás idealizmusának formájában jelenik meg a nacionalizmus. De megvolt és megvan a nacionalizmus jóformán mindig és mindenütt. Rejtetten vagy cselekvően, békésen vagy harcosan, öntudatosan vagy öntudat alatt, mert a hosszú nemzedékeken át együtt élő emberek összetartozóságának érzése természetes emberi érzés, és a társadalmasodás folyamatának egyik eleme.

Hogy hol, miért nyilvánul ez az érzés, ez a nemzeti érzés így vagy amúgy, azt az egyéni történelmi helyzet magyarázza meg. Megmagyarázza a keletkezett nemzet egyéni jellege, tulajdonságainak sajátszerű összetétele, és a mindenkori történelmi helyzet, a belső alakulás, a nemzet tagjai egymáshoz való viszonyának körülményei és a külső befolyások, amelyek szunnyadni hagyják, vagy ellenkezőleg, kiváltják, fokozzák, és különböző nyilvánulásokra késztetik a nemzeti érzést. Ez a nyilvánulás lehet a megadás, lehet elszántság, lehet gyűlölet az elnyomóval vagy ellenséggel szemben, lehet lelkesedés, lehet sok minden egyéb. És nem is mindig teljesen azonosak az érzések, amelyeket a körülmények egy nemzeti társadalom különböző tagjaiban kiváltanak.

De ha mindez így van, ha mindez természetes emberi mivoltunkból folyó dolog –, akkor vajon igaz lehet-e az, hogy az európai nacionalizmus eltévelyedés, és nem inkább azt kell hogy gondoljuk, azt kell hogy kutassuk, hogy nem az emberi fejlődés egy természetes, lokális formája, és időbeli foka, stádiuma-e az?

Vajon a törzsi szervezetekben, amelyek Európában, de egyáltalában a politikai történelem, a politikai kialakulás elején állanak, mint elsősorban az óvilági sztyeppeövben, vajon ezeknél a törzsi szervezeteknél nincs nemzeti érzés? Nem kívánom ezt az őstörténet segélyével vizsgálni, ez különben is bajos volna, de láttam ennek ma élő példáját, amikor a Mezopotámia fölé emelkedő hegyekben a kurd törzseket jártam, és meg kelletett kérdeznem őket a Népszövetség nevében, hogy a török uralmat kívánják-e vissza, vagy az új iraki arab királysághoz akarnak tartozni. Mondhatnám, kivétel nélkül abban csúcsosodott ki válaszuk lényege, hogy ők függetlenek kívánnak lenni, és összeköttetésben is állanak evégből a török határokon, és a perzsa határokon túl élő kurdokkal. Azután minden válaszban volt egy pár szó, amely finoman és nem egészen nyíltan, de tudtomra adta, hogy a választ adó törzsfőnöknek, mindenkor persze másnak-másnak, volna elsősorban joga a trónra. Egyebek közt ez az oka, amiért ez a trón nem létesülhet, még ha a kurdok fölött uralkodó három ország ezt meg is engedné. Egészen világos, hogy itt a törzsfőnökökben és a törzsek előkelőiben, sőt benyomásom szerint általában a törzseknél megvan a nemzeti érzés, és csak a törzsfőnökök féltékenysége az, ami akadálya annak, hogy a nemzeti egység, azaz nemzetállam is jöhessen létre. És ezért azt hiszem, hogy sok történész téved, ha régmúlt idők törzsszervezeteiben azt nem látja meg, és arra a következtetésre jut, hogy ott nemzet és nacionalizmus nincs. Természetesen ez a nacionalizmus más, mint az európai, mert az európaitól teljesen elütő a sztyeppe és az oázisos száraz hegyvidék életformája. Ez az életforma kis csoportokra, törzsekre bontva hagyja a lakosságot. Időnként egy-egy hatalmas egyéniség összefogja a törzseket harcra, hódításra. Az egyéniség körül hirtelen látunk egy nagy, egységes nevet viselő népet kialakulni. Talán ez is fajtája a nacionalizmusnak, mert a legkülönbözőbb törzsbeliek, részben büszkén és valóban bizonyos közös érzésből, közösségüket másokkal szembenállónak érezve viselik a nevet. Egy régi kínai történetíró írja az első hun birodalom idején az északi sztyeppék népeiről, hogy ezek most már mind hunok lettek. Aztán meghal a vezér, és megszűnik a nemzet. Vajon nevezhető-e ez nemzetnek, és az érzés nacionalizmusnak? Amennyiben és amennyire nemcsak zsákmány vagy kényszer, de közös származás, az egyforma, illetve rokon etnikum, az egyforma élet, szóval bizonyos belső érzések, és a belső érzések alapjául szolgáló életforma is fogják össze ezeket az embereket és törzseket – azt hiszem igen. És ha egész más formában is, de analógiáját nem látjuk-e meg a modern kor diktatúráiban? A német, az olasz nacionalizmus nem a Hitler és Mussolini iránti hűség nacionalizmusai-e, igaz más alapokon, régi tradíciókkal bíró kiformált nemzetek alapjain és más keretekben, európai, rég határolt országok kereteiben, mégis nincs-e itt dolgunk egy oly új erővel, vagy olyan új formában nyilvánuló erővel, amelyet amazokhoz a Dzsingisz kánokhoz és Attilákhoz, illetve követőik, népek összetartásához hasonlíthatunk?

Vagy térjünk át a görögökre, akik az európai történelem elejét jelentik. Sokan azt állítják, mint például Jardé, a görög történelem egyik legkiválóbb művelője, hogy nem volt görög nemzet, csak nép, mert nem volt igazi nemzeti érzés. Mégis minden történekem görög politikai életformáról és felfogásról, görög államformáról, görög gyarmatosításról beszél, egységes jelentésben görögről. Az, hogy így beszél, és hogy ami fő, így tud beszélni, nem azt jelenti-e, hogy minden görög országocska népében annyi azonosat találunk az állam, a köz, a társadalom iránti felfogásban, hogy helyesebb, jogosabb történelmileg erről egységesen beszélni, mint azokat egymással szembeállítani. Egyforma környezetben egyforma nép, egyforma politikai rendszert, nagyban és egészben egyforma jellegű államokat teremtett, – ha akármilyen lényeges államforma különbségek is vannak – egy-egy időpontban, egyes görög államok, mondjuk például Athén és Spárta közt, de az összes görög államok megjárták a monarchia, arisztokrácia, plutokrácia, tyrannis és demokrácia útját nagyban és egészben, csak nem tökéletesen szinkronisztikusan, nem egyidejűleg. E kis görög államok népeinek, a demokrácia, mint szoktuk mondani, első megteremtőinek, tudjuk mily erős kötelesség-és jogérzésük volt a közzel szemben, s itt felmerül a kérdés, hogy vajon ha a külső körülmények, mint Görögország domborzati tagoltsága, amely a sűrűn lakható földet egymástól elszigetelt parti oázisokra és kis medencékre osztja, egész más települési formát írnak elő úgy a nép, mint az államok részére, és ha ennek következtében nem keletkezik egységes nemzet, jogunk van-e itt letagadni nemzet és nemzeti érzés létét csak azért, mert az nem az általunk megszokott egységes formában, hanem részekre tagoltan jelenik meg? Én azt hiszem, hogy nincs jogunk, és hogy igenis a nemzeti érzésnek és a nemzetnek egy sajátos hely-és kor adta formájával állunk szemben, és hogy ebben a formában is, alapjában véve, ugyanazokkal az érzésekkel állunk szemben, csak olyan formájukkal, tehát olyan politikummal szemben, ahol a partikularizmus az egység rovására jobban kidomborodik. Bizonyítja az is, hogy mihelyt külső erő kiváltja az egységet, mint a Xerxész elleni háborúban, az egységes nemzeti érzés megszületik. Megszületik ugyanúgy, mint a mai Európát formáló nemzeteknél. És az Encyclopedia Brittanica történetírója saját nemzetére tekintve azt mondja, hogy a Xerxész fölött aratott győzelem oly nemzetformáló hatással, nemzeti érzést kiváltó erővel volt a görögökre, mint a spanyol „armada” legyőzése az Erzsébet-korabeli Angliára.

Vagy menjünk át Rómára. Római nacionalizmus is van, és talán sohasem erősebb, mint a Karthágó elleni harcok idején. Hogy előbb kevésbé, és később kevésbé, azt megmagyarázzák a körülmények. Róma fejlődése oly gyors, hogy alig fejlődhetett volna hamarább valóságos nemzeti érzés. Nézzük meg, mennyi idő kellett ahhoz, hogy az első gyarmatvárosok létesülése után az Egyesült Államok, majd később Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika domíniumaiban, avagy a dél-amerikai államokban nemzeti érzés és sajátos amerikai, kanadai, bolíviai, argentínai stb. nemzet keletkezhessék. Nemzetek nem születnek máról holnapra, hiszen leglényegesebb tartalmuk a nemzedékek hagyománya. Ezt mi, európai modern emberek, akik években szoktunk számítani, és nem generációkban, mint a kínaiak, könnyen elfelejtjük. Egy évszázad nekünk, különösen az utolsó évszázad gyors tempójával vérünkben, nagy idő, pedig ez csak három-négy generáció, s egy század előtt dédapáink éltek. Róma alapításának korától a Karthágó elleni háborúkig vagy tizenkét generáció élt. És azután, amikor Róma egyedüli impériummá válik, mikor már nincs egyforma ellenfél, mint Karthágó volt, és a terjeszkedő birodalom délen elszórt sivatagi nomádokkal, keleten gazdájukat elfásultan cserélő országocskákkal, északon egymással is harcoló barbár törzsekkel áll szemben, nincs ellenállás, nincs nyomás, amely különösebb lendületet adjon a nemzeti érzésnek. Az állam és nemzet egysége az állami szervezet tökéletességében éli ki magát, és emellett Itália és a Narbonensis teljes elfoglalása után oly gyors az impérium előnyomulása, oly változatos az előnyomulás iránya, oly nagyok a területek, és oly tarka a tömeg, amely római polgárjogot nyer, hogy minden ok, minden körülmény és alkalom megvan a nemzeti érzés megszűnésére, szétfoszlására. De akkor, amikor mint mondom, Róma egyforma ellenféllel áll szemben, akkor nemzetnek is mondhatjuk a maga érzése szerint.

A nacionalizmus, a nemzeti érzés el is tűnhetik más erőnek a hatása alatt, vagy más érzésbe olvashat be, úgyhogy ennek részévé, elemévé válik. Ez például a mohamedanizmus története. Az arab világ nemzeti egysége vallási formában jelentkezik és éli meg politikai hatalomra jutását, és annak virágzását. De ne feledjük ennél a példánál, hogy a mohamedán vallás éppen úgy, mint a nemzeti érzés, egységnek érzete, és sok mindennek ami élet, sok belső és külső elemnek egységétől függ, életformához van kötve. Amint a görög bontott nemzetformának életformája a görög tengeri oázis-város állami-és létformája, éppen úgy a mohamedán világ is a sztyeppének és sivatagnak életformájában él és virágzik, és a mohamedanizmus elterjedése csodálatosan egyezik az óvilági sivatagöv kiterjedésével. Egy hit összefog rokon törzseket, majd hasonló életformában élő idegen törzseket, népeket – akárcsak a népvándorlások nagy birodalmait látnók. De még ezen az erős összetartású – igaz, megbővült – kereten belül is van, és gyakran élesen szembeszáll egymással az arab, török, perzsa, kurd nacionalizmus.

És most térjünk rá magára Európára. Európa másfél évezred előtt keletkezik a Római Birodalom, vagy maradványainak alapjain, a népvándorlási népek erejéből és lendületében, és az Egyház összefogó erejéből.

Vajon volt-e az Európát megteremtő népvándorlási népeknek nemzeti érzésük? Ha azt a különös szarkasztikus megjegyzést olvasom Toynbee professzornál, hogy

a nemzeti érzés savanyú fermentum [élesztő] a demokrácia új borában, de az ősi törzsrendszer palackjaiban”,

akkor ebből azt következtetem, hogy még a nemzeti érzés erős megnyilvánulásának kárhoztatói is úgy látják, hogy annak alapjait itt Európa alakulásánál is megtaláljuk. Természetes, hogy a népvándorlás mozgásában, népek pusztulásában, felszívódásában nehezen tudunk megfoghatót találni. Hiszen nem is halljuk ezeket az embereket beszélni, nem olvashatjuk írásaikat, amelyek jobbára nem is voltak, és érzéseiket aligha rekonstruálhatni jól azokból a történelmi forrásokból, amelyek közül a legkevesebbek egykorúak. De ezekből a magokból keletkeznek, a népvándorlási és a már itt talált népek, hogy ne mondjam őslakók keveredéséből alakulnak ki a nemzetek, amelyeket aztán lassan ilyenekül ismernek fel a biológus, a társadalomkutató, a történész vagy a jogász, ki-ki a maga elvei szerint, más-más időpontban látva meg a kialakulás kezdetét. Az bizonyos, hogy még a lovagkor végén és Olaszországban a reneissance előtt is, amikor a nemzeti nyelvek tagolódása teljesen kialakul, a nemzeti öntudat valami forrongó, mozgó, erjedő valami. Ennek is csak az az oka, amit már az előbb is említettem, hogy nemzetek és nemzeti öntudatok kialakulásához nemzedékek hosszú sora, és nemzedékek alkotta hagyomány kell. Hanem ami különösen az erjedő jelleget adja, az az egységesítő és ismét bontó, az univerzális és a partikuláris, vagy mondjuk éppen az internacionális és nacionális erőknek forrongó küzdelme az európai társadalom kialakulásában. A római tradíció, és az abból átvett kultúrelemek éppen úgy, mint még sokkal inkább az Egyház, az egységesítés erői voltak. Mégis részben talán a történelmi sors és a körülmények következtében, a frank birodalom feloszlásának körülményei folytán, de azért nagyrészben az európai történelmi színtér földrajzi tagozottsága folytán is, nem ezeknek az erőknek egységesítő befolyása, hanem a partikularizmus győzedelmeskedik Európában. Hozzájárul ehhez még egy körülmény, a társadalmi felemelkedés, a  demokratizálódás, a kiváltságosokkal szemben új néprétegek politikai érvényesülésének folyamata. Az európai nemzetek kialakulásában szerepe van a feudalizmus elleni küzdelemnek, s a feudalizmus bukásával, helyesebben elmúlásával keletkeznek a nemzeti államok és nemzeti társadalmak. Maga a feudalizmus az egységnek apróbb részekre való bontottságában éppen olyan internacionalizáló erő vagy folyamat, jelenség, mint modern korunk századaiban az individualizmus. Minél jobban bont, annál inkább teszi a legnagyobb egységet – akár van annak politikai formája, impériuma, akár nincs – az azonos kultúra, életforma nemzetközi vagy nemzetfölötti egységét összefogóvá. A feudalizmus teljesen felaprózott politikai hatalom, amely azonos erkölcsi szabályokat követ, azonos felfogásban él és harcol egymással, és amelyet cselekvésre éppen úgy, mint a sztyeppe törzsekre tagolt népeit, csak a közös veszedelem ébreszti. A keresztesháborúk nem közvetlen közös veszedelem, de a közös hit közös veszedelmének folyományai.

Mégis a később láthatóan kialakuló nemzeteknek különálló érzésvilága már forrongóan keletkezésben van ezekben az időkben is, a X-XV. század közt, és mihelyt valamivel szemben áll, nyilvánulásra jut. Első nyilvánulásra egész furcsán, a XII-XIII. században meginduló egyetemi életben jut. Valahogy kiváltja az idegen környezet, és kiváltódik a szellemileg vezető, szellemileg legélénkebb rétegekben. Már a bolognai és párizsi legrégibb egyetemeken, és aztán egy rövid századon belül Európa-szerte alakuló egyetemeken megjelennek az egyetemi ifjúság nemzetei, a nemzeti alapon szervezett „nationes”.

Ebben az egyetemi életben már megnyilvánul, talán először, de minden esetre élénkebben és láthatóbban az, ami Európa szerencséje, és Európa balsorsa is: Európának sokszínűsége. Itt az egyetemi életben az nyilvánul meg benne elsősorban, ami Európa szerencséje, és ami az európai kultúra hajtóereje: az európai szellemnek, műveltségnek különböző nemzeti géniuszokra tagoltsága. Európának minden nemzete, amely más-más elemekből más-más nyelvet, más kifejezésmódokat, más nyelvi és gondolati finomságokat formált ki, más eszméket, más felfogásokat, szóval más-más értékeket, ezeket az értékeket összehordja elsősorban itt, a keletkező egyetemeken, azokat összeméri vitákban, összekeveri szintézisekben, és mindezáltal integrálja, fejleszti, gyorsítja és magasabbra emeli az egész európai szellemet, a gondolkodást és a tudást. Versenyben mérkőzve, vitázva dinamikusan dolgot, fejleszt, forr ki az európai szellemi műveltség. Ez a dinamizmus Európa jellege, és különbözteti meg éppen más, nagy kultúráktól, a kínaitól, az indiaitól stb.

telekiEnnek a dinamizmusnak alapja a verseny és ellentét a különféle elemek között, és azok érvényesülésre törekvése, de az egymástól való tanulási vágy is, amelyet ez a dinamizmus élénkebbé tesz. Ez a verseny azonban nemcsak a szellemi élet síkján kél, hanem mindenütt az európai emberiség életében, ott és amennyire az egymással érintkezik. Az érintkezés pedig a szűk helyen elkerülhetetlen. Fokozódás, halmozódása természetes. Európa egy életegység, tájait nem választják el lakhatatlan területek, és az erdő rengetegeket, amelyek az alakulás első 500 évében az európai népek kis hazáit egymástól itt-ott elválasztották, a XI-XIII. századok közötti irtáshullám, az Egyház és a fejedelmek munkája, a bencés rend és más rendek földművelésre tanító munkája eltüntették. A gazdasági élet is versenyben indul erősebb fejlődésre. Első képviselői e lendületnek a kereskedő városok, amelyek azonban már korán városszövetségekbe tömörülnek, államokká válva az államokban, és hatalmasabbakká, mozgékonyabbakká a tulajdonképpeni államoknál. A verseny már a városokban kezdődik, még inkább az éppen a versengés által szükségessé vált városszövetségekben, hogy úgy mondjam, város kartellekben. A levantei és oroszországi kereskedelem fejleszti a versengést, és aztán hatalmas méretűvé teszi az indiai út, és Amerika felfedezése. Hogy mindezek által emelkedik fel, és válik erős hatalommá a fejedelmekkel és feudális urakkal szemben a polgárság, ezt mindenki tudja. Ennek a polgárságnak, a városoknak és városszövetségeknek szükségük van a versenyben az egymás elleni védelemre, szükségük van erősebb államhatalomra, és gazdasági erejükkel és különösen tőkéik mozgékonyságával lehetővé is tudják tenni a központi hatalom megerősödését, pénzt bocsátva rendelkezésre szervezettebb és állandóbb seregek tartására, amelyek feleslegesség teszik, és vissza is szorítják a hűbérrendszer egyéni függésű seregeit. A történelem itt és ebben, a polgárság által segített központi királyi erők, és az államok kialakulásában ismeri fel a mai európai nemzetek kialakulását. Pedig az erők, a tartalom, amelyből nemzeti érzések és nemzetek kelhettek, már előbb megvolt. De ha egy új tényező kapcsolódik be, a fejlődések más irányt kapnak, és más képet nyernek. Nem olyan valami keletkezik itt, ami egyáltalában nem lett volna meg, de a polgárság és a gazdasági tényező és érdek erősebb bekapcsolódása folytán más formát ölt a nacionalizmus, és abban fejlődik ki, amiről mi, európaiak azután a nacionalizmus érzését elneveztük. A mai kor történésze az ekkor kialakuló nemzeti államokban, VIII. Henrik és Erzsébet Angliájában, IV. Henrik Franciaországában látja azokat a tényezőket kialakulni, amelyek azután a nemzeti eszmét fejlesztették és hordozták versenyben, harcban, sokszor egymás elleni kíméletlen harcban.

Európa életformája a verseny. Európa nacionalizmusa is a versengés formáját veszi fel, és ha e nacionalizmust a történészekkel IV. Henriktől számítjuk Franciaországban, és Erzsébettől Angliában, szóval általánosságban a nagy felfedezések korától, úgy azt mondhatjuk, hogy már keletkezésében is, úgy gazdasági, mint politikai téren a versengés formájában indul meg az európai nacionalizmus. Hogy ez csak egy forma a sok között, azt mutatja Japán egyidejű élesen nyilvánuló nacionalizmusa, amely az elzárkózás formájában fejeződik ki. És ez oly természetes, hogy nem is lehetne másképp. Az európai államok közt, amelyek egymás hátán vannak, a világnak egy aránylag kicsi, 3-4 millió négyzetkilométer területén, legnagyobbrészt természetes határok által el sem választva, mindenesetre egymás tőszomszédságában és egy rakáson, nem is lehet a nacionalizmusnak, azaz egyrészt a belső összetartásnak, és másrészt ezzel szemben az egymás közti különbség öntudatának érzete más formájú, mint versengő. Egyforma gazdasági fokon, egymás tanulva, együtt fejlődve, egyforma módon keresik a boldogulást, a kincseket, a gazdasági értékeket. Japán elszigetelten fekszik, még az egyedüli kelet-ázsiai nagyhatalomtól, Kínától is elég távol, de ettől az európai versengő hadszíntértől rengeteg távolságra, olyanra, ahová az akkori eszközökkel az európai erőszak csak nagyon gyenge kihatásaival érhetett el. Itt tehát az adott forma az európai veszedelemmel szemben az elzárkózás. Japán megijed nemcsak az európai erőszaktól, hanem az európaiak megnyilatkozó, egymás közti kíméletlen versenyétől is. És mikor a múlt század hatvanas éveiben Japán a technika által hatalmassá vált, Amerika és Európa előtt megnyitja kapuit, mert most már lényegileg sokkal közelebb fekszik hozzájuk hatalmi szférájukban, akkor veszélyeztetett sziget helyzeténél fogva alkalmazkodik, külsőlegesen felveszi az európai és amerikai civilizáció képét, egyes társadalmi csoportjai talán belsőleg is bizonyos mértékig, de nagyon kevéssé, és rövid külföldieskedés kiváltja a nemzeti érzésnek, a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodásnak új hullámát. Japán a kulisszák mögött, bensőleg teljesen visszatér a Busidóhoz, vagy talán vissza sem tér, egyszerűen annál marad, régi nemzeti, erkölcsi felfogásánál. És ahol megtörténhetik, és egész természetes Nogi tábornok esete, ott nemcsak van nacionalizmus, de az mélyen és évszázadokban gyökerezik. Nogi tábornokot kadét korában egy feljebbvalója megsértette. Meg kellett volna ölnie az erkölcsi kódex szerint feljebbvalóját, vagy harakirit (öngyilkosságot) kellett volna végrehajtania. Nogi a harakirit választotta, mert feljebbvalóját mint kadét nem ölhette meg. Ilyenkor egy barátot szokás felkérni arra, hogy a harakiri-vágás megejtése után a haldokló fejét lecsapja. Erre felkérte kadéttársát, Mutszu-Hito herceget, a későbbi mikádót. Ez mint sérthetetlen királyi vérből való, a sértést átvette magára, és Nogit ezzel mentesítette. Nogi tovább élt, öreg ember lett, tábornok, a japán-kínai háború diadalmas győzője. Mikor Mutszu-Hito császár meghalt, a sértés reá visszaszállt, Nogi elkövette magán a harakirit, és vele együtt elkövette felesége is. Ahol egy tradíciónak ilyen ereje van, ott hatalmas a nemzeti érzés, és ez mutatja azt is, hogy ahhoz, hogy egy nemzeti érzés erős legyen, nem kell, hogy támadó, agresszív legyen, csak bizonyos az, hogy minden, valamely nemzet becsülete, hagyományai, mélyen rejlő érzései, egysége ellen irányuló külső támadás vagy nyomás a nemzeti érzést fel fogja kelteni, fel fogja fokozni, és annak más formákat fog adni, mint mikor az ilyen külső nyomással vagy támadással nem áll szemben. Csak néhány napja mondotta egy iratában a pacifistákkal szemben London high church püspöke, hogy akármily rossz a háború, nagyobb rossz a becstelenség. [3]

A nemzeti érzés szerves, organikus valami. Természetes érzése az embernek, mint közösségben élő, családias lénynek. Mint minden természetes érzés és tulajdonság, mélyen gyökerező, sokkal mélyebben, mintsem a felszíni eseményeket néző ember hiszi. Öntudatlanul mindenképp megvan. De nem is „öntudatlan” a helyes szó, helyesen „szerves” az.

Minden szerves fejlődést, ha az emberben öntudatossá válik, az ember előmozdít vagy hátráltat, egyáltalában befolyásol. Ez az öntudatosságnak természetéből folyik. Az ember, ha valamivel szembe kerül, azzal máris akar valamit. Amikor a városok megszerveződése, a gazdasági élet versenye, és a polgárságnak az államhatalommal való támogató szövetkezése a nacionalizmus új formáját, a versengő és állami nacionalizmust létrehozzák, az emberi természet ezen általános tulajdonságából kifolyólag, és a sajátos helyzetből kifolyólag is az emberek, illetőleg ez esetben az államok, a fejedelmek, az ő tanácsadóik, a polgárság, a kapitalisták az organikus fejlődést, az arra való adottságokat kezükbe veszik, felhasználják és fejlesztik. Így keletkezik a nacionalizmus tana, doktrínája is Machiavellivel, azután Locke-val, majd Bodinnel, Hobes-szal.

Az európai gondolkodásnak és eszmevilágnak ezt a fejlődését nem érdemes részletesen jellemezni, annyira ismeretes, de arra érdemes emlékeztetni, hogy egy iramban elvisz a XVI. század végétől a XVIII. századba, és annak végéig, ahol a polgárságtól, mint új eszmék hordozójáról, mint a feudalizmus letörőjétől és az abszolút monarchia alátámasztójától átveszi a szerepet a nép. És mint minden új elemnek bekapcsolódása, a nacionalizmusnak újabb formaváltozását idézi elő, mind nagyobbak a tömegek, nagyobb a tömegszuggesztió anyaga, és szélesebb a jelszavak melegágya.

A XIX. században talán azért is válik olyan erőssé, élessé a nacionalizmus, mert a népek, nemzetek széles rétegei kerülnek egymással érintkezésbe. Természetesen nem ez a fő ok. A fő ok az, hogy a nemzeti államok a XIX. század gazdasági fejlődése folytán mind teljesebb gazdasági egyéniségekké válnak. Még a geográfus is meg kell, hogy állapítsa ebben a korszakban azt, hogy a természetes tájak mellett, és azokkal szemben az államhatárok körülfogta, mesterséges emberi, állami tájegységek keletkeznek, tájegységek a szó földrajzi értelmében azáltal, hogy a kifelé való elzárkózás és elhatárolás, a befelé való gazdasági és politikai, nemzetnevelő és társadalmi egységesítés folytán mindenikben bizonyos, az egész állami tájra sajátos és általános „nemzeti” jellegű, egyforma és egységes élet keletkezik. De éppen ez az élet is és annak, illetve az államnak nemzetnevelő törekvése, a nemzetnek mind szélesebb rétegeit egységesen fogják össze, vagy legalább erre törekszenek. És mindez, a nemzeti öntudatnak ilyetén erősítése és erősödése, a gazdasági érdeknek nemzetivé válása, a gazdaságpolitikai verseny más államokkal, minden nacionalizmust nemcsak erősebbé tesz, de más nacionalizmusokkal természetszerűen szembe is állítja.

Viszont a társadalmi fejlődés sajátos körülményei azt a különös dolgot szülik, hogy a nacionalizmussal ellentétes ideológiák és törekvések, a XVIII-XIX. századok racionalizmusának nemzetközi elvei, gondolatai, céljai a nacionalizmus megerősítésének folyamatát inkább elősegítik. Emberi dolog az, hogy minden akció ellenakciót, minden gondolat, eszme ellengondolatot, elleneszmét, minden állítás kritikát szül. Ez a haladás rendje. Jobbra és balra való kilengésekben folyik a fejlődés. Csak természetes az, hogy a nacionalizmus tana, doktrínája túlzásaiban, doktrinarizmusában, és belpolitikai hatásai által ellenvéleményt keltett, az éles kritikájú, önállóbb gondolkodók egész sorát maga ellen fordította. Az is természetes, hogy éppen a radikálisokat, a tradicionalizmus mindenféle formája ellen küzdőket. De bizonyos az is, hogy a politika terén a népjogokért, azok kiterjesztéséért és a parlamentarizmusért küzdő radikálisok épp ezen kiterjesztés előmozdítása által megerősítették, illetve előkészítették a szélesebb körű, általánosabb, politikai és abból következőleg nyilvánvalóan jelszavasabb nacionalizmust, ez pedig természetszerűen élesebbé is kellett, hogy váljék.

Milyen jellegű is ez a XVIII-XIX. századbeli internacionalizmus, amely a nacionalizmussal szemben nyilvánul, sőt élesen lép fel? Ez az internacionalizmus általános európai, amiben nincs semmi csodálnivaló, mert mindenféle eszme, áramlat, sőt számtalan cselekvővé, eredményessé vált, és a népek életét megváltoztató folyamat is végig ment egész Európán, annak minden országára kihatott. A feudalizmus és a lovagi eszme, a keresztes háborúk, a humanizmus, a reneissance eszmeáramlatai, művészi, filozófiai, politikai és gazdasági gondolatok végigmennek egész Európán, rendszerint nyugatról keletre fejlődő hullámokban, európaiak. Ugyanúgy mentek végig gazdasági folyamatok, az erdőirtás, az első nagy telepítés és falualapítás, a városalapítás stb. Ezek is általános európaiak. Végigmennek mindenütt, csak a Földközi-tengeren és az orosz pusztákon, Európa határain szűnnek meg. Az internacionalizmusnak Európa-szerte felvirágzó tana ugyanígy európai és mint mondom, ebben semmi csodálni való nincs. Természetes azonban az is, hogy az európai embernek, aki a XIX. századig világtörténelemnek nevezte Európa történelmét, ez az internacionalizmus valóban átfogónak tűnt fel, és a nacionalizmussal szemben sokkal általánosabban érvényesülőnek, mint aminő alapjában volt. Az internacionalizmus európai tana európai  jelenség, és az európai élettér kis keretében természetes reakció az államnacionalizmus tanával és túllengésével szemben, amely épp annyira európai és csak európai volt, mint ő maga, nem is lehetett más, mint csak európai, és a maga európai mivoltában egészen természetszerű, mert hiszen itt vannak egymás hátán, ha némileg elszigetelt kis hazákban is, különböző hagyományokat, szokásokat, tulajdonságokat megőrzött kis nemzetek. Egyik sem, még a nagyobbak közül való sem lehet, szűk terében a többiekkel összezsúfolva, önálló, független világ-kultúra hordozója, miként például a kínai. Egyik sem élhet, már csak a szoros szomszédság folytán is, de többnyire kicsinysége folytán is, egyedül saját eszméiből, elszigetelve. Az európai nacionalizmus inter-európai, és ilyen értelemben internacionális, – épp úgy, mint ahogy az európai internacionalizmus is különböző nemzeti géniuszok hordozta internacionalizmus, és ilyen értelemben nacionális.

Az internacionalizmus modern európai gondolatának megszületése, kifejlődése és megerősödése párhuzamosan halad az individualizmus gondolatának, az egyén jogaiért való küzdelemnek keletkezésével és kifejlődésével. Ez az internacionalizmus, mint az egyénekre atomizált társadalmak „világtársadalma” jelenik meg. A politikai és társadalmi tanok, és nyomukban a politikai törekvések valami furcsa ellentétbe kerültek itt, különösen a XIX. században a biológiai gondolkodással, és főleg a biológia tanításaival. Pedig a materializmus, amely ezzel az internacionalizmussal és a társadalomnak erre az egyénekre bontásával együtt jár, éppen a természettudományokra is támaszkodott, sok természettudományi érvet használt, és olyan lelkiségek tagadásában is, mint aminő a nemzeti lelkiség is, éppen természettudományi alapokra támaszkodott és hivatkozott. A racionalizmusnak minden ember egyforma. Pedig a biológia megtanít arra, hogy minden ember más, és vannak orvosolhatatlan és változhatatlan nagy különbségek tehetség és érték tekintetében az emberek között. A racionalizmusnak ez a csodálatosan biológia-ellenes etikája vezet a humanitarianizmusra is, és a mindent megtűrésre, megértésre (toleration) is. A racionalizmus itt az emberiség szempontjából szép gondolatokat is termelt ki, és hasznos fejlődést is indított meg, de a gondolatszabadságnak az a mértéke, amely a gondolatok érvényesülésének teljes szabadságára irányult, a társadalomra okvetlen megbontó hatással kellett, hogy legyen. A racionalizmusnak individuális és nemzetközi gondolatvilága természetszerűen vezet a nemzetközi érintkezés terén a kozmopolitizmusra, pacifizmusra. Mihelyt a társadalmat egyénekre aprózzuk, atomizáljuk, és ezen összes egyéneket egyformáknak tekintjük, akkor nyilvánvaló ezen egyének jogainak függetlensége a nemzettől. A racionalizmus ezeket az egyéni jogokat helyezi minden fölé, és természetszerűen mélységes ellentétbe kerül a nemzet fogalmával, a nemzet jogaival kifelé, és különösen az egyénekkel szemben. De ellentétbe kerül ezáltal, természetszerűen minden úgynevezett „hazafias előítélettel”, tehát minden olyan egyéni érzéssel is, amely nem az egyéni érdeket, a családból, nemzetből kiszakított egyén érdekeit szolgálja, hanem a biológiai és pszichológiai kontinuitást és a történelmi hagyományt. Mélységes ellentétbe kerül így a nemzetek által vívott háborúval, és nyilvánvalóan kell, hogy a pacifizmusra, a világbékére törekedjék. A racionalizmus felfogásában a háborúnak oka, a világbékének akadálya az, ha az egyén kötöttséget érez és kötelességeket oly embercsoport iránt, amelyben felnőtt, amelyből származik, tehát a nemzet iránt. Ennek a felfogásnak értelmében az, hogy valaki hazáját szereti, egyszerűsített és naiv logikával tovább fűzve azt jelenti, hogy minden idegen nemzetet gyűlöl. Ezt Randall is megerősíti, és magam is találkoztam Amerikában hasonló, és meggyőződésesen naiv felfogással. Ebből származik azután az a hamis vád, hogy a nemzeti érzés feltétlenül háborús törekvést jelent. Nem veszik észre azt, hogy háborúk mindig voltak, akkor is, amikor legalább szerintük ezek a nemzeti érzések nem léteztek, és nem veszik észre azt, hogy ha viszont léteztek nemzeti érzések, és talán ezek hozzá is járultak a nemzetek és államok közötti ellentétekhez és háborúkhoz, hogy ha tehát ez mindig megvolt, akkor ez egy olyan, az ember lényéhez hozzá tartozó tulajdonság, hogy azon egyhamar, sőt egyáltalán elméletekkel változtatni nem lehet.

Amíg a szellem magasabb szféráiban a felvilágosodás és radikalizmus emberbaráti érzéseket és eszméket,  szellemi gondolatszabadságot és később ennek kapcsán sajtószabadságot, az egyenlőség ideálját, és ennek kapcsán egy eszmei kozmopolitizmust, a béke gondolatát, és ennek kapcsán pacifizmust termelnek ki, addig a tömegekbe átültetve az emberek jogaiért és érdekeiért folyó harc az emberi jogok követését, és mindinkább a jogoknak a kötelességek fölé emelkedését eredményezte. Ez annak a XVIII. századtól napjainkig fejlődő, és mind szélesebb köröket felölelő áramlatnak gyengéje. Ez kellett, hogy sikertelenségre vezessen, zsákutcába. Az elmélet terén az elemi, emberi jogoknak tanítása, követelése, kiharcolása, a szó világátfogó értelmében nemzetközi. Az életben azonban ezeket a jogokat mindenkor emberek és embercsoportok, többnyire igen élesen elhatárolódó, önérdekű csoportok követelik, amelyek lehetnek egy ország körére szorítottak, vagy országköziek, de mindig valamely szűkebb-tágabb érdekközösség követelményei. Az életben érvényesülő nemzetköziség még sohasem volt átfogó és általános. A kapitalisták, a munkásság internacionalizmusai nemzetközi érdekképviseletek, és érdekképviseletek más, későbbi nemzetközi szervezetek is, mint például az agráriusoké. Ez is különben természetes. Még a sorrend is. A kereskedelemnek nemzetközi tradíciója évezredes, a kereskedelem bölcsőjénél kezdődik már. Az iparnak is, amely a kereskedelem anyagait elsősorban szolgáltatta, régi a maga tradíciója, hiszen nyers terményekkel csak a legújabb időkben kereskednek, különösen nagyobb távolságokra, és egyik országból a másikba. Azok az emberek, akik a kereskedelmet folytatják, nagyobb, mindenkor a határokon túlmenő látókörrel bírnak. Nem véletlen az sem, hogy minden forradalomban a tengerészek, hajósok, és a kikötők népe járnak elől. Ezek valahogyan a dinamikus európai kultúra szuperlatívuszai. Valahogyan túlozva is jellemzik ezt az európai kultúrát.

Nem tudom elfelejteni azt, hogy egy műtörténeti előadás alkalmával, amelyen végigfutottak szemünk előtt a különböző emberi kultúrák művészi alkotásai a Távol-és Közel-Kelettől, Egyiptomtól a görög és római művészeten át napjainkig, a lepergő képek gyorsaságában különösen megragadott az a hirtelen különbség és ellentét, ami a minden ázsiai kultúrát jellemző miszticizmus, szimbolizmus és transzcendentalizmus után ellentétként a görög műveltségben jelentkezik. Az itt először megjelenő európai ember kevésbé érez, mint megfigyel, kevésbé merül el, mint inkább gondolkodik. A meditáció helyét a logika foglalja el, az asztrológia helyében a geometria jelzi ezt az új – egyben az első  „thalassicus”, tengeri civilizációt. Ezt a különbséget, ezt az európait az ázsiaival szemben, ezt a földit és realisztikusat a földöntúlival és a Nirvánával szemben, valamikor egy előadásban kikötői műveltségnek, „Hafenkultur”-nak neveztem. A hajós aki Európában először a görög parti városokból ment ki a nyílt tengerre, a távoli partokon nem szomszédokat talált, akikhez életközösség fűzte, hanem idegeneket, és későbbi európai hajósok még inkább egészen idegen világokat találtak, s láttak meg sokszor rövid időre.  Világokat, amelyekbe nem tudtak elmélyedni, amelyekben az idegenszerű, a kuriozitás fogta meg őket, de amely a földi dolgok iránt, amelyeket nagyobb változatosságban láttak, megfigyelőkké, kutatókká tette őket. A görög művészet is földi valóságot keres, szobrászata úgy igyekszik ábrázolni, amit és ahogyan lát, és nem azt ábrázolja, amit a Kelet óriás-kontinensének embere a kép, a szobor mögött érez, és amit hite és ízlése a képben és a szoborban csak érinteni mer. A görögség nem földöntúlit, nem hitvallást, – és világfelfogást is egészen más, sokkal részlegesebb értelemben fejez ki. Definiálni, meghatározni igyekszik, és ebben elszakad az addigi, különösen ázsiai kultúrák lelkétől, hagyományától, szellemétől. Még a végtelennek fogalma is mássá válik, valami rajtunk, embereken kívülállóvá, olyanná, mint a partról a tengerek végtelenje – szemben a környezet végtelenével, amelyben a puszták és erdők emberei benne élnek, és amely a végtelennek bensőbb, folytonosabb, mindenképp jelenlévő érzését, a végtelenben élés meggyőződését teremti meg. Az európai életközösség kultúrvilágába vissza-visszatérő realizmus, racionalizmus Európának az Ázsiával ellentétes természetéből valók. A képével kifelé, a tenger felé forduló Európa szelleméből. A gondolatnak ilyen irányai, ilyen eszmeáramlatok Európa sorsához tartoznak, de éppen úgy Európa sorsához tartozik mindaz, ami európai földünknek tagoltságából való. Már említettem azt, hogy mindenféle szellemi áramlatok, mint a humanizmus, a reneissance, a reformáció, gazdasági folyamatok, mint az erdőirtás, a városalapítás, társadalmiak és politikaiak, mint a feudalizmus, a városi polgárság érvényesülése, később a XIX. században a munkásságé általánosan európaiak, végigmennek egész Európán, minden országon, de mindenütt sajátos formában, és legtöbbször sajátos nemzeti keretekben jelennek meg. És így van ez a felvilágosodás, a realizmus, a radikalizmus, az internacionalizmus eszméivel is. Megjelenési formájukban ezek is nacionálisak. Annyival inkább, mert az, ami Európa óceánításából folyik, és az, ami Európának tagoltságából folyik, az az európai kultúrterület életközösségének egyazon egységes történelmi folyamatában érvényesül, játszódik le, egymásra hatva, egymást ellensúlyozva, vagy alátámasztva, de elválaszthatatlanul. Ezért történik meg az a furcsa dolog, hogy a gondolkodók legkimagaslóbb köreiben nemzetközi eszmék nemzeti áramlatok erősítenek, vagyis inkább a nemzet-államok törekvéseit terjesztik ki szélesebb körökre.

És mindez nem abszolútum, hanem folyamat, történés, társadalmi fejlődés. Maguk ezek az európai nacionalizmusok is érdekes változásokon mennek át, a külső folyamatok, azaz a nemzeti történelmek eseményei és korszakainak hatása alatt. Az angol nacionalizmus a francia forradalomig liberális, a népképviseletért lelkesedő, azt az abszolút monarchiával szemben védi. A francia forradalommal konzervatívvá, vagyis ahogy mondani szokás, reakcionáriussá válik, és az marad ezen hatások alatt egy darab ideig, úgy Castlereagh haláláig. Azután, ha nem is olyan általánosan, de egészben véve mégis újra liberálissá válik. Ez is azt mutatja, hogy a nacionalizmus, mint emberi tulajdonság, különböző módon nyilvánul, és hogy ugyanazoktól az erőktől is függ, amelyek kiváltják.

Természetes, hogy nem csak ilyen külső erőktől. Elsősorban belsőktől, a népek természetétől, jellemétől függ a nacionalizmusoknak alapvető jellege, sajátos állandója, amely az események kivívásával birokra kél. Európának egy vére sem tiszta vérű. Mind keveredésből állott elő. A faji elmélet olyan értelmében, amely értelemben tisztavérűséget keres a messze őskorig, hamis. Viszont Európa minden népe a maga tájában, hazájában hosszú generációkon át azokból az emberekből, amelyekből keveredett, valami sajátszerűt, nemzeti jelleget és jellemet teremtett meg, sajátos tulajdonságokkal, sajátos tehetségekkel, ezeken alapuló sajátos gondolkodásmóddal, felfogásokkal, hajlamokkal. A generációk során, a népvándorlás korában forrongó Európából ismét népi egyéniségek keletkeztek, amelyek lassanként nemzetekké váltak, és ha elszigetelődnek hosszú generációkon át, akkor is fajokká válnak. Tulajdonságaik faji tulajdonságokká erősödnek.

Figyeljük csak meg az európai nemzetek nacionalizmusát. Az angol nacionalizmus dacára az előbb felsorolt változásainak, amelyeknek a nacionalizmusnak különben csak nyilvánulásai, alapjában véve a nagy fegyelem, a „selfcontrol” nacionalizmusa, amely épp a legutóbbi királyválságkor élte meg egyik legnagyszerűbb diadalát. A „gentleman”-nek fogalma is ebből nőtt ki. A francia patriotizmust azt hiszem helyesen jellemzi Bertrand Russell, mikor azt mondja róla, hogy előtte mindig úgy tűnik fel az, mint a francia forradalom eszméinek átfogó győzelméért folytatott kereszteshadjárat. A francia nacionalizmus a „gloire” nacionalizmusa. Az angol nacionalizmus adottság, nem foglalkozik önmagával. Saját fajisága, nemzeti mivolta az angolnak „granted”, adott, vitán, elmélkedésen kívüli. Ezért van az is, hogy az angol demokrácia a legrégibb és a legvalódibb is. Ebből származik az is, hogy Anglia rajtunk, ázsiai népen kívül Európának egyetlen népe, amelynek íratlan, a nép lelkében élő alkotmánya van. Csakhogy Anglia nem is Európában, hanem Európa mellett élt egy szigeten évszázadokon keresztül. Franciaország Európában élt, sokáig abszolút monarchia, melyet véres forradalom dönt meg, és Franciaország politikája ha néha volt is tengerentúli, mindig elsősorban kontinentálisan európai volt. A francia sokkal inkább élt együtt Európa többi népével, illetve érezte magát azok vezető népének.

A német és olasz nacionalizmus látszólag későn kelnek életre, későn váltódnak ki. A  német nacionalizmust a napóleoni háborúk váltják ki. Mindennek földrajzi és történelmi oka is van. Olaszország és Németország is Európa legtagoltabb részei, sok apró tájból állanak. Akárhány lehetne köztük uralkodó, vezető táj, de valóban központi, uralkodó nagy tája egyiknek sincs. Talán ezért is következik be oly későn nacionalizmusuk egységesebb nyilvánulása, az átfogó nemzeti egység kérdése. Mindazonáltal nem mondhatni azt, hogy amikor ez nem volt még meg, illetőleg amikor ez nem nyilvánult meg a politikában, ne lett volna a németekben, olaszokban sajátosságaik nemzeti öntudata. Az olaszok regionalizmusa nem egyetlen nyilvánulása és formája az olasz nemzeti érzésnek. Az olasz nacionalizmus a tradícióban él, a leghosszabb történelmi múlt nacionalizmusa, és ebben a múltban az egység és az osztottság formáit egyaránt megtalálja. A német nacionalizmusban van bizonyos mesterkéltség a kívülről szemlélőre nézve, azonban az is a német természetből fakad. Ha az ember Németországban jár, lépten-nyomon fogja azt a kifejezést hallani: „sich auf etwas einstellen”, ami annyit jelent, hogy az embernek valami irányt kell felvennie, egy célt kell kitűznie, és se jobbra, se balra nézve kell haladnia. Minden tudománnyal foglalkozó ember foga tudni, hogy ez milyen nagy százalékban jellemzi a német tudományt is. Ezt a kifejezést: „sich auf etwas einstellen”, a világ semmi nyelvén sem lehet használatos szóra, kifejezésre lefordítani. Ez annyit jelent, hogy az, amit ezek a szavak kifejeznek, a német ember vérében van, és máséban nincs. S ha ezt észrevesszük, van-e akkor még csodálni való, hogy Németország nacionalizmusának formájában, erejében, irányában és kifejezésmódjában önmagának egy szabályt ad, vagy valakivel adat, és azt egyenes irányban haladva betartja, amit kedvesen tudnak, de legkevésbé az intellektualizmus, a logika, a „raison” népe, a francia tud megérteni. És ha a fasizmus és hitlerizmus diktatúrák is, mindkettő milyen más. Ennek az új olasz reneissance-nak átfogó nemzeti nacionalizmusa visszanyúl a messze római tradícióknak gondolatvilágába és cselekvésébe.

Minden európai nemzet nacionalizmusa más, mert minden európai népnek, nemzetnek ebben a szoros egymásmellettiségében is más az összetétele, a természete, kialakult fajisága, lelke, gondolkodása, jelleme. És furcsa, hogy másfél évezredes együttélés sem volt elég arra, hogy egymás karakterét, nemzeti, faji tulajdonságait, egymás gondolkodásának mozgató erőit megértsék. Sőt korunkban kevésbé, mint annak előtte.

Ez Európa sorsának szempontjából nem biztató. A régi kultúrák, az indiai, a kínai, az arab életterületein is erősebb kötésűekké kezdenek éledni a nacionalizmusok. Ezek részben óriási, egész Európával egyenlő számú néptömegek, de mindannyian nagy területek összefogásai. És az új kultúrák életterei, Észak-Amerika, Dél-Amerikai is rohamosan telítődnek népességgel. Rövidesen mindenfelé nagy területek óriási néptömegeinek egységes nacionalizmusaival fog szemben állni a megoszlott Európa. Aggasztó jelenség – főleg amikor a fejlődés azt látszik mutatni, hogy mindinkább megoszló Európa.

De ha a fehér ember társadalmi fejlődésének egészében hagyva, s nem kiragadva nézzük az európai nacionalizmus jelenségét, másképp látunk. Ne felejtsük el, hogy ennek a történelmi fejlődésében meg nem értett, „túlhajtott”, és ezért ócsárolt nacionalizmusnak százada a XIX. század. Csodálatosan lendületes fejlődés százada, de, és éppen ezáltal elkapatva, csodálatosan egyoldalú fejlődésé. Ez az anyagi ismeretek uralhatatlan halmozódásának, az anyagok mind tömegesebb és sokoldalúbb felhasználásának, a materializmusnak, az anyagban és mennyiségben való gondolkodásnak százada. Tudományos és rokon tereken az analízisé, a szisztematikáé, a statisztikáé, az anyagi törvényszerűségeké. A politikában és a társadalmi élet ekörüli területein a XIX. század a tömegek, a többségi elv százada. [4] És mindenben a leegyszerűsített tömegformuláké – jelszavaké az irányításban, egyéni különbségeket vesztő tömegcikkeké, nemzetközi értékegységeké a gazdasági életben, törvényszerűségeké az ismeretek, nézetek, világnézetek terén.

A nemzetiség fogalma is élesebb, definíció-szerűbb, külsőleg meghatározottabb, egy kritériumra, a nyelvre  leegyszerűsített formát nyer a kor szellemében. A tájszólások élet formálta és életvaló tartalmi valóságának térvesztése, az iskola, újság és közhivatali nyelv sablonjával szemben ezt előmozdítja, de még mechanizálja is. A természet-adta átmenetek, az élet színessége, mélysége, sokoldalúsága teremtette finomszövésű szerves kapcsolatok a leegyszerűsített formula által elvesznek. Államérdek, statisztikai módszer és tömegekben gondolkodás az embereket rubrikázzák, beskatulyázzák. Ebben a mindenkit számba vevő, számon tartó világban nemcsak ezen, de minden téren mindenkinek valahova tartoznia kell, egyszerű  kritériumok, leegyszerűsített formulák, jelszavak szerinti, és ezért mesterségesebb csoportokhoz – valahová, és ezáltal máshová nem, és másoktól az adott kritérium vagy jelszó szerint könnyen megkülönböztethető, s így azzal szemben álló csoporthoz. Így támadja meg annak az egyoldalúan fejlődő kornak felfogása a mi szerves magyar nemzetfogalmunkat is, és segíti azt megbontani, és különösen az ellentéteket élesíteni.

Hogy mint saját esetünkben is, a politikai élet, meggyőződés, érdek, harc az ellentéteket kihasználták, fűtötték, fokozták Európa-szerte, az bizonyos, de természetes is. De épp oly bizonyos, hogy az európai fejlődésből szervesen keletkezik az, amit a XIX. században látunk, és a XIX. század egyoldalú lendülete folytán természetszerűen következik be a nacionalizmus kiéleződése Európa nemzetei között.

És a jövő? Amint szerves, azaz nem egyszerűen akarat-mozgatta a fejlődés idáig, úgy lesz a jövőben is. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne szándékkal, akarattal, organizatórikusan is előmozdítani az európai népek egymás közti jobb megértését. Csak azt jelenti, hogy ezt nem lehet egészen másképp fejlődött életegységek, például a jó tanácsokat adó Amerika példáját, szervezetét utánozva mesterségesen  „megoldani”, amint hogy nem lehet gazdasági rendezéssel sem, hiszen a gazdasági krízis csak tünet.

Mai krízisünk erkölcsi, lelki krízis. A XIX. század egyoldalú és materialisztikus fejlődése kiegyensúlyozatlanság helyzetébe hozott. A fehér, az európai ember és kultúrája keresi az egyensúlyt – megrázkódtatások, talán túlzások és eltévelyedések közt, de keresi. Keresi a felszínen is a mindennapi politikai, gazdasági életben, sőt az előtérben álló társadalmi problémák megoldásában is. De keresi a mélyben is. A filozófia, a tudomány, és jelesen a természettudomány, és ebben úgy a csillagászat és geofizika, mint a paleontológia és biológia kiemelkedtek a materializmus primitívségéből. A társadalmi rend orvoslásában is mélyebben jár a kor gondolkodása. Nem a tényleges megoldások, programok tekintetében értem ezt, hanem inkább a törekvésekben, amelyek mélyebb erkölcsi alapokon, nagyobb komolyságban keresik a gyógyítás módjait.

Mindezek csak jelek, egy nagy kiforrás kezdetén vagyunk ebben az egyensúlykeresésben. A nemzetiség problémája ebben a keretben bizonyára szintén át fog kelleni, hogy menjen, és át is fog menni egy átalakuláson. Azt is talán a gondolatvilágnak elmélyülése, a dolgoknak életvalóbban, egységben, szintetikusabban való meglátása ki fogja emelni abból az egyoldalú meglátásból, egyetlen szögbe állításból, és ennek következtében jelszavasításból, amelybe a XIX. század helyezte.

[1] 1. Európa nyugati tagolt fele. 2. Az orosz szibériai hideg síkság. 3. A Földközi-tenger világa. 4. A sivatag-sztyeppe arab világa. 5. Irán. 6. Az ázsiai sztyeppe. 7. Kelet-Ázsia. 8. Észak-Amerika. 9. Közép-Amerika. 10. Dél-Amerika keleti fele. 11. Dél-Amerika nyugati fele. 12. Ausztrália. 13. Trópusi Afrika. 14. Trópusi Dél-Amerika. 15. Dél-Afrika.

[2] Shotwell, I. T.: Hors du Gouffre, 1937, 187. o.

[3] Dr. Winnington Ingram (Times Weekly. 1937. február 11.)

[4] V. ö. Teleki: Gondolatok az utolsó évszázadnak, mint korszaknak jellemzéséhez (Európáról és Magyarországról). 1934, 293. o.

Post Navigation