Katedraliberálisok tündöklése

A „Soros-terv megfékezésével” kapcsolatos nemzeti konzultációs kérdőívek kitöltése körül kerekedett számháború, a Jobbik néppártosodásának újabb fokozatai, valamint a magyar balliberális ellenzék soha véget nem érős szappanoperájának fordulatokban gazdag epizódjai – íme néhány topik, amely az elmúlt hetekben mobilizálta a különböző  szekértáborok pajzsra emelt megmondóembereinek közéleti aktivitását. A honi közélet és véleményformálás potentátjai e nyilvánvalóan grandiózus nemzetgazdasági relevanciával bíró témák mellett legfeljebb egy mínuszos hír erejéig igyekeztek teret engedni egy egyébként nem elhanyagolható történésnek; ti. a neoliberalizmus oltárán életét és vérét eddig is feláldozni képes Zsigmond Király Főiskola körül legyeskedő üzleti körök gondoltak egy merészet, és az anabaptistákat élből leiskolázva újrakeresztelték az általuk eddigiekben is hőn szeretett felsőoktatási intézményt. Az egyetemmé avanzsált ZSKF a keresztségben a Milton Friedman nevet kapta.  Íme, a neoliberális szellemi-kulturális-akadémiai hálózat térfoglalásának egy újabb  „mérföldköve”, amely legfeljebb néhány (neo)keynesiánus közgazdász adrenalinszintjét volt képes megmozgatni – pedig higgyék el, hogy többről van szó, mint azt elsőre gondolnánk.

A XXI. századra totálisan kiüresedett, ezért magát teljesen újrapozicionálni kénytelen liberalizmus napjainkra képessé vált arra, hogy a végletekig tematizálja a hazai felsőoktatás kínálati oldalát. A CEU tantermeiből importált, és masszív expanzió útján terjesztett gender studies például azzal büszkélkedhet, hogy az ELTE padsorainak meghódítását követően immáron egyre több hazai jogtudományi kar tematikájába is észrevétlenül türemkedik be. Ennek tudható be, s nyilván a progresszió és haladás öncélú terjesztőinek legnagyobb dicsőségére válik, hogy adott esetben a szociológia kurzus tematikai összetevőinek kötelező tartalmi kellékévé válik a „társadalmi nemekről” és a nemi szocializációról szóló kánon hallgatókkal történő ismertetése (s vélelmezhetően annak a későbbi, komoly érdemjegyekért zajló számonkérése is). De amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy „sikkessé” válik a feminista társadalom-és jogelmélet egyelőre fakultatív szempontú, de nyilván nem középiskolás fokú oktatása is. S attól ugyan még fényévekre vagyunk, hogy obligáttá váljon a gendersemleges személyes névmások katedrán történő, előírás-szerű használata, de a „katedraliberálisok” átfogó tevékenysége, s a „tudomány mint hivatás” egyre nyilvánvalóbb sutba vágása révén azért alakulófélben van a sokat emlegetett „szép új világ”.

Nos nézzük is, hogy mit érdemes tudnunk Milton Friedmanről, aki ettől kezdve a Kelta utcai campus  névadója lesz. Milton Friedman, a chicagói iskola vezetője, egyben a monetarizmus megalapítója mániákusan hirdette, hogy az államnak vajmi kevés keresnivalója van a gazdaság terrénumában: „a kormány hatáskörét korlátozni kell. Fő feladata szabadságunk mind a kapuinkon kívüli ellenségeinkkel, mind pedig polgártársainkkal szembeni védelmezése kell legyen: hogy őrizze a törvényességet és a rendet, hogy kikényszerítse a magánszerződések teljesítését, és hogy erősítse a versenypiacokat.” [1] Felfogásában kitüntetett szerepet tulajdonított az egyéni szabadságnak; a magántulajdon természetes joga véleménye szerint lehetővé teszi, hogy általa az emberek a választási jogok széles skáláját gyakorolhassák. Gazdaságfilozófiájának fundamentumai az önszabályozó piac, a magántulajdonra építő szabad vállalkozás, illetve a szabad kereskedelem erejébe vetett hit voltak.

Egy szabad disputára, és az állampolgárok önkéntes kooperációjára épülő társadalomban szerinte csak a piac biztosíthatja a társadalmi konszenzust: a szabadság és a hatékony gazdálkodás követelménye közötti összhangot egyedül a korlátozatlan versenyen alapuló kapitalizmus tudja megteremteni, illetve garantálni. [2] A politikai szabadság és a versengő kapitalizmus nála kéz a kézben jártak: „az a fajta gazdasági szerveződés, amely közvetlenül biztosítja a gazdasági szabadságot, nevezetesen a versengő kapitalizmus, egyúttal a politikai szabadságot is támogatja, mert elválasztja egymástól a gazdasági és politikai hatalmat, és ily módon lehetővé teszi az egyiknek, hogy ellensúlyozza a másikat.” [3] Mily meglepő fordulat, hogy Friedman számára mindezek ellenére nem volt visszatetsző, hogy a gazdaságot liberalizáló, ám a politikai szabadságjogokat számos-számtalan szempontból korlátozó és megkurtító Augusto Pinochet Chiléje vált a neoliberális társadalom-és gazdaságszervezési kísérlet laboratóriumává…

A „piac megtisztulásának” Fiedman által is vallott tézise szerint a rugalmas árak jóvoltából a gazdaság képessé válik önmaga stabilizálására, az állami beavatkozásnak ezért csak ott engedhető némi tér, ahol a piaci integráció nem valósulhat meg, vagy a működése – mily bravúros retorikai fordulat! – aránytalanul nagy költségtöbblettel járna.  A klasszikus éjjelőr állam eszményétől Friedman elmélete csak annyiban jelentett eltérést, hogy az állam számára – ultima ratio, végső eszköz jelleggel, és meglehetősen korlátozott hatókörrel – megengedte, hogy bizonyos közjavakra vonatkozó, a nyomor csökkentése érdekében tett minimális redisztribúciós tevékenységet végezzen. [4] Ez persze patetikusan  csengő szobatudósi kinyilatkoztatásként is felfogható, a szavak e prófétikusnak szánt ereje azonban nem volt képes arra, hogy áthatoljon a praxis rostáján: a gyakorlatban a friedmani neoliberális felfogás érvényre juttatása rendre csak vért, verítéket, és könnyeket szült a „keményen dolgozó kisemberek” számára – akadémikusabban fogalmazva, a restriktív költségvetési intézkedések csak kevesek számára hordozták a felemelkedés reményét, a többség számára pedig csak marginalizálódást, pauperizációt, lecsúszást, és újabb tömeges hitelfelvételeket eredményeztek.

Az államfóbiás-neoliberális gazdaságpolitikai felfogás a 2008-ban kitört globális pénzügyi és gazdasági válság menetében ismert módon a korlátaiba ütközött. Bod Péter Ákos meggyőző adatokat felhasználva mutatta ki, hogy azok az országok, amelyek „liberalizáltabbak” voltak, azaz nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi nyitottságuk mértéke nagyobb volt, jobban ki voltak téve a nemzetközi gazdasági és pénzügyi folyamatoknak, így pedig a válság tovagyűrűző hatásának, mint azok, amelyek „zárkózottabb” politikát folytattak. [5] Végül is adatokkal alátámasztva bizonyítható az az állítás, hogy válság idején egyedül a megfelelő manőverezési képességekkel rendelkező állam képes arra, hogy a stabilitás hordozója maradjon, szemben a piacok instabil megoldásaival. Az állam számára ezért fenn kell tartani azt a képességet, hogy a piac számára korlátokat állítson fel, éppen a társadalom védelme érdekében. A válságból a siker reményével kecsegtetően kievickélni, és a gazdaságot újból fejlődő pályára állítani csakis egy olyan hitvallás képviseletével lehet, amely a pénzügyi piacok érdekeivel szemben a nép demokratikus akaratára helyezi a hangsúlyt.

Nagy kár, hogy ezt a katedraliberálisok képtelenek belátni, és 2017-ben egy Milton Friedman nevével ellátott egyetemet igyekeznek felfuttatni. Lelkük rajta, én azonban egy adekvátabb megoldást javasolnék: a ZSKF-et helyesebb volna stílszerűen az SZDSZ utolsó elnökéről, Retkes Attiláról elnevezni…

[1] Friedman, Milton: Capitalism and Freedom. University of Chicago Press, Chicago, 1962, pp. 2-3.

[2] Egedy Gergely: A neokonzervatív állam, Thatchertől Cameronig, in Politikatudományi Szemle, XIX. évfolyam, 3. szám (2010), 31. p.

[3] Friedman: op. cit. (1962), 9. p.

[4] Barr, Nicholas: A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 95. p.

[5] Bod Péter Ákos: Nem szokványos gazdaságpolitikák – évtizedek óta. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, pp. 33-35.