A globalizáció elméleti paradigmái

A globalizációnak a nemzetállamok szuverenitására gyakorolt hatásait is vizsgálta monográfiájában Pongrácz Alex, az NKE Kormányzástani és Közpolitikai Tanszékének oktatója. A könyvbemutatóval egybekötött tudományos konferencián szó volt az intézményben folyó reflexív államtudomány című kutatás legújabb eredményeiről is.

A tanszéken zajló tudományos munka négy jelentősebb alapkutatásra épül: államelméleti-, kormányzáselméleti-, politikatudományi, valamint államtudományi vizsgálatokra. Cs. Kiss Lajos, az NKE kutatóprofesszora elmondta, hogy a céljaik között szerepel a többi között az államtudomány értelmének, létjogosultságának tisztázása, a reflexív államelmélet kidolgozása, és az állammal kapcsolatos tudományos diskurzus újjászervezése. A kutatómunka egyik eredménye a most bemutatott kiadvány is, amely az Államértelmezések című könyvsorozat részeként jelent meg. „Ez a sorozat évek óta a folyamatban lévő állam- és kormányzáselméleti kutatási program legfrissebb eredményeit jeleníti meg” – hangsúlyozta a köszöntőjében Zachar Péter Krisztián. Az Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar dékánhelyettese elmondta, hogy a monográfiák és tanulmánykötetek tudományos szempontból elemzik az államfejlődés és az államtudomány alapproblémáit, például az olyan nagy átalakulási folyamatokat, mint a globalizáció. Elhangzott, hogy a most bemutatott kötet a klasszikus nemzetállami szuverenitás globális erőtérben betöltött szerepére irányítja a figyelmet, hiszen a 2008-as globális pénzügyi válság megmutatta, hogy elodázhatatlanul szükségessé vált az állami feladat- és hatáskörök újragondolása. Zachar Péter Krisztián szerint kulcskérdés, hogy a globális világ új kihívásaira a nemzetállamok hogyan és milyen válaszokat tudnak adni.

Stumpf István volt alkotmánybíró szerint a válság világossá tette, hogy a piac önmagában nem képes minden problémát megoldani, így a hibák korrigálása az államra hárul, amely egy nemzeti szolidaritásközösség. A szakember szerint az államnak számos új területet kell az eddigieknél jobban szabályoznia, ilyen például az infotechnológia világa. Az NKE kutatóprofesszora a nemzeti szuverenitás kapcsán megjegyezte: ma már egyre több tagállamban vetődik fel a kérdés, hogy az európai jognak mennyire van elsődlegessége a nemzeti joggal szemben. Példaként hozta fel Németországot, ahol az Alkotmánybíróság egy kötvényvásárlási ügyben az Európai Unió Bíróságának döntését is felülbírálta. Stumpf István hangsúlyozta, hogy erős, aktív, intelligens, de alkotmányosan korlátozott államra van szükség a jövőben.

Bogár László közgazdász online bejelentkezésében a most bemutatott könyv erényeit méltatta: szerinte az információkban gazdag kiadvány a globalizáció nemzeti szuverenitásra gyakorolt hatását szisztematikusan, szép történeti ívben mutatja be. A szakember szerint a globalizáció a nyugati modernitás globálissá tágulását jelenti, amely a végéhez közelít, hiszen erkölcsi és szellemi értelemben is kimerültek az energiái.

Pongrácz Alex egyetemi adjunktus, a könyv szerzője elmondta: a globalizáció ellenszere lehet például a fejlesztő-jóléti állam, a hosszú ellátási láncok lerövidítése vagy éppen a lokalizáció felerősödése, amely a koronavírus-járvány idején különösen aktuális feladatnak számít.

Szöveg: Szöőr Ádám, uni-nke.hu

Az egyén az állam ellen (?) Aktuálisak-e Spencer nézetei a 21. században?

„Elég az hozzá, hogy közeledik az idő, amikor a politika mást jelent majd.” (Friedrich Nietzsche) [1]

„Állam, nemzetköziség, egyén és köz viszonya, tulajdon, szabadság: e kérdések ma minden egyéb érdeklődést leszorító erővel követelik tőlünk a feleletet.” (Nagy Dénes) [2]

Az emberi gondolkodás történetének képzeletbeli panoptikumában számos-számtalan bölcselő figurája található meg; közöttük olyanoké is, akiknek a megítélése a legnagyobb jóindulattal is Janus-arcúnak, kétesnek mondható. Nem számít ez alól kivételnek a kétszáz esztendővel ezelőtt, 1820. április 27-én az Egyesült Királyság-béli Derby-ben született filozófus, Herbert Spencer sem. Spencer változékony megítélésének bizonyítékaként most mindössze két, egymással gyökeresen szemben álló véleményt említünk. A mérleg egyik serpenyőjébe Pikler Gyula álláspontja helyezhető el, aki szerint „e nagy és nemes bölcselő igen nagy befolyást gyakorol korunk gondolkodására, és befolyása még növekvőben van”, s feltétlenül igaz rá Goethe ama megállapítása, hogy „Hatással van Önre is, habár sohasem olvasta”. [3] E hízelgő vélemény ellentételezéseként a másik serpenyőbe Horváth Barna kissé pikírt meglátása kerül: ti. Spencer „Jogelméleti dilettantizmusának rovására kell írni, hogy nem tudott előrehatolni olyan jelentőségű tanításig, amely igazán mély hatást gyakorol. Bármily sikere is volt könyveinek, etikai és jogelméleti tanítása epizód maradt.” [4] E sorok írója szerint az igazság – ha nem is odaát –, de legalábbis valahol félúton helyezkedik el; s miközben vállaltan kritika tárgyává teszi Spencer korunkra ugyancsak megfakult „radikális liberális” [5] nézeteit, a gondolkodó erényeit sem kívánja elhallgatni. Spencer államelméleti és politikai gazdaságtani nézeteinek ismertetését követően elemezni kívánjuk az egyén, a társadalom, valamint az állam relációinak 21. században várható változásait is, nem kerülve meg azt a kérdést sem, hogy üzenhet-e még egyáltalán valamit Spencer „elszabadult világunk” [6] számára?

Gazdasági pacifizmus versus katonai szellem, avagy a katonai és az ipari társadalmak szociológiája

Az államelmélet fejlődéstörténetének nagyobb csomópontjait szemlélve talán minden különösebb nehézség nélkül megállapítható, hogy az egyes szerzők között nagyfokú konszenzus mutatkozik abban a tekintetben, miszerint az állam léte – közvetlen vagy közvetett módon – összefüggésbe hozható az erőszak tényével. Trockij sommás meglátása szerint „minden állam erőszakon alapul”, s Oliver Wendell Holmes blikkfangos észrevétele sem kevesebbet állít, mint hogy minden állam létéért – valamilyen szinten – a polgárok vérével kellett fizetni. [7] S bár a háború az „erőszak kaszárnyákba zárását” [8] követően sem iktatódott ki az államok közötti „vitarendezés” módozatai közül – e ponton említjük Schmitt ismert aforizmáját, miszerint „a »háború« ünnepélyes »kiközösítése« sem szünteti meg a barát/ellenség-megkülönböztetést” [9]–, a „gazdasági pacifizmus” égisze alatt a gazdasági liberalizmus egyes képviselői teljes offenzívát indítottak a szerintük avíttas katonai szellemmel szemben. Ők már nem csupán azt posztulálták, hogy a lövedékek helyét ismételten a diplomáciai jegyzékeknek kell(ene) átvenniük az államok egymás közötti relációjában, de a militarizmus mellett általában véve a katonákkal szemben is komoly kritikát fejtettek ki. Példaképük talán az állandó hadsereg létjogosultságával szemben aggályokat kifejtő Elbridge Gerry lehetett volna, aki 1784-ben elhangzott nyilatkozatában annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint „békeidőben az állandó hadseregek összeegyeztethetetlenek a köztársasági kormányok elveivel, veszélyeztetik egy szabad nép szabadságjogait, és általában a zsarnokság létrehozására szolgáló romboló gépezetekké alakítják őket”. [10]

E véleményben foglaltakhoz kísértetiesen konvergált Spencer meggyőződése is; nem véletlen, hogy a gazdasági vagy „üzleti szellemű” pacifizmus kútforrásai között a protestáns etika puritán változatával összefüggő vallási moralizmus mellett a klasszikus gazdasági liberalizmust és az utilitarizmust, valamint a szociáldarwinizmust is megtalálhatjuk [11] – márpedig az utóbbi három felfogás/irányzat kisebb vagy nagyobb mértékben Spencer gondolkodására is rányomta a bélyegét.

Spencer a társadalmi fejlődés cezúráját a harcos (militarista), illetőleg az ipari-gazdasági (pacifista) típusú társadalmak között húzta meg. A katonai társadalom specifikumai közé tartozik, hogy a polgárok elveszítik egyéniségüket, a „tömeg” részévé degradálódnak, cselekvéseiket pedig korlátok közé szorítják, a „katonai típus kifejlődése” tehát „a polgár alárendelését éri el”. Az emberek nem rendelkezhetnek szabadon a saját életvitelük és magáncéljaik felett, hiszen a fegyverviselési képességük fennállása alatt folyamatos rendelkezésre állási kötelezettségük tételeződik a társadalommal szemben. E szervezeti formában a liberálisok által központi jelentőségűnek tartott tulajdonhoz való jog is csorbát szenved: „a magántulajdont képező tárgyak csupán tűrés alapján vannak a polgár birtokában”, mi több, a katonai társadalomban az egyén maga is az állam tulajdonát képezi. A locke-i jogosultságtriász egyike sem érvényesülhet tehát egy ilyen társadalmi formában: az egyén életét, szabadságát és javait egyaránt az állam birtokolja. [12] E típus kényszerű velejárója a kiterjedt szabályozó tevékenység, azaz a központosítás, a centralizáció is – Spencer szerint „az állandó háborúskodás a despotizmus kialakulásának kedvez”. [13] Henry Sumner Maine tipizálására emlékeztetve [14] Spencer megemlíti, hogy erre a társadalmi formára a „státus”, az „egyének helyzetének rendi meghatározottsága” jellemző, „melynek tagjai egymással szemben fokozatos alárendeltségi viszonyban állanak. A despotától kezdve le a rabszolgáig mindenki ura az alatta levőknek és szolgája a fölötte állóknak.” [15] Amellett, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitás lehetősége az alacsonyabb rendűek számára teljességgel kizárt, [16] a háborúban szervezkedő „katonai főnök” végül „polgári főnökké” avanzsál, és a „katonai kormányforma” keretei között igyekszik a szabályozó politikát, valamint az alárendeltség elvét a társadalom teljes szövedékére kiterjeszteni. Szabályozó tevékenysége a tiltó és előíró karakterjegyeket egyaránt magán viseli: „úgy pozitíve, mint negatíve szabályozó. Nem csupán korlátoz, hanem bizonyos cselekvésekre rákényszerít.” A Spencer által szolgáltatott leírás valóban drámai – mondhatni, hatásvadász –; a teljes uniformizáltság világában ugyanis kényszerrel kötelezik munkára az egyént, és a felügyelet már-már foucault-i magaslatokat öltve „mindenre kiterjed”, a szabad mozgás és helyváltoztatás joga nem érvényesül, a rabszolgát és a jobbágyokat röghöz kötik, de még az urak is csak engedéllyel távozhatnak a helységeikből. A központi közigazgatás az omnipotencia biztosítása érdekében az egyesüléshez való jogot is teljességgel keretek közé szorítja, és hatósági úton részletesen szabályozza. A kereskedelmi célokra, vallási felfogások terjesztésére és filantróp célok elérésére alakult egyesülések a „katonai típusban” a fehér holló előfordulásához hasonlatosak – panaszolja Spencer. S egy gazdasági liberális szemszögéből mi más lehetne e társadalom legnagyobb bűne, mint a gazdaságba való beavatkozás és az autarkia intézményesítése? Spencer a katonai típus jellemzésének lezárásaként jelzi, hogy „a militarizmus és a vámvédelem között kézzelfogható összefüggés áll fenn”. [17]

A fejlődés kereke azonban lassan, de biztosan az „iparos társadalom”, a maine-i elmélet szerinti „kontraktus” világa felé mozdul el, amelyet gazdasági szempontból a liberális állam egyik – ha nem a legnagyobb – kritikusa szerint az jellemez, hogy „a szociális és gazdasági erők szabad játékában a szerződés- és gazdasági szabadság uralkodik, ami által biztosítottnak tűnik a legmagasabb mértékű gazdasági prosperitás, mivel a szabad gazdaság és szabad piac automatikus mechanizmusai gazdasági törvényekhez igazodva (…) önmagukat kormányozzák és szabályozzák”. [18] De adjuk vissza a szót Spencernek! Az ipari társadalomban a társadalom reprodukciója a tagok „önfenntartása és szaporodása” révén valósul meg, a testületi – értsd: kormányzati – tevékenység feltűnő mértékben csökken, minden ember képes magát a munka révén eltartani, virágzik a cserekereskedelem, az egyesüléshez és a vállalkozáshoz való jog pedig igazán szárba szökken. A közhatalomra immáron egyetlen kötelezettség hárul: nevezetesen, hogy „a magántevékenységet kellő korlátok között tartsa”, azaz az emberi természet kriminogén viselkedési hajlamait kezelje – bár ezek a hajlamok Spencer szerint a „tartós békés élet” keretei közepette úgyis csökkenésnek fognak indulni. [19] (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a bűnözés a liberális-semleges állam keretei közepette sem vált marginális jelenséggé – amint az a magukat népi demokratikusnak maszkírozó „szocialista blokknak” is az egyik jellemzője maradt, megcáfolva azt a „klasszikus” marxista tanítást, amely szerint a bűnözés alapvető okait a kapitalista-tőkés társadalomban kell keresni, így a kizsákmányolás megszűnését követően a bűnözés pusztán az egykori társadalmi rend reziduumaként fog fennmaradni, majd meg is szűnik. [20]) Spencer tézise szerint az ipari társadalom legfőbb feladata az egyéniség védelme, s az állam tiszteletben tartja a jogosultságok korábban említett locke-i triászát – az életet, a szabadságot, valamint a tulajdont. Az állam e konstrukcióban egyenesen „szentnek” tartja az egyéni jogokat, következésképpen csak a legszükségesebb esetben avatkozik be a polgárok életébe: ti. azok megvédése, illetve az egymással kollízióba kerülő jogok közötti döntés – azaz az igazságszolgáltatás – eseteiben, s kizárólag negatíve szabályoz, azaz arra helyezi a hangsúlyt, hogy a jog szempontjából mi számít tiltott magatartásnak (tipikusan ilyen szabályozást valósít meg a büntetőjog). Egy ilyen formációban szükségtelenné válik a „despotikus” ellenőrző szervek léte, a közigazgatás decentralizálttá válik, és a hatásköri terjedelme drasztikus mértékben le is szűkül. Az ellenőrzést pusztán az „általános akarat megállapítására és végrehajtására szolgáló szervezet” kompetens gyakorolni, erre pedig a képviseleti szerv bizonyul a legalkalmasabbnak. [21] (Amint látni fogjuk, a későbbi munkáiban Spencer a képviseleti demokráciával szembeni markáns ellenérzéseit is kifejezésre fogja juttatni.) Végül az „indusztrializmus fejlődésével” nemcsak a „tekintély hatalma és hatásköre” fog csökkenni, de ezzel párhuzamosan a szerződéses viszony is általánossá válik, mígnem „a teljesen kifejlett iparos típusban egészen egyetemessé lesz”. Az egyesüléshez való jog elismerésének köszönhetően megszaporodik a magánszervezetek száma és tevékenysége, s a békés nemzetközi viszonyok létrejöttének köszönhetően fokozódó jelentőségre tesznek szert az egyes nemzetek közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok. Spencer e ponton nyíltan deklarálja is „a nemzetek közötti korlátok lebontásának” szükségességét, és az univerzális(abb) együttműködés felé való elmozdulás lehetőségét: az ipari típus erősödésével ugyanis együtt jár az a törekvés, hogy valamennyi nemzetet „közös szervezetbe foglalják: ha nem is egy kormány, de a kormányok szövetsége alá”. [22]

A katonai társadalmakhoz képest az ipari társadalmakban bekövetkező változás tehát abban manifesztálódik a leginkább, hogy felhagynak az „egyén van az államért” elvének kifejezésre juttatásával, és helyette azt tűzik a zászlóshajójukra, hogy az „állam van az egyénekért”. Nagy Dénes szavaival élve: a radikális liberálisok mindenkor féltékenyen védik „az egyéniséget az állammal, e mindent elnyeléssel fenyegető szörnyeteggel szemben”. [23] Spencer, az eminens liberális pedig világéletében hű maradt az általa képviselt antietatista állásponthoz: az 1842-ben megjelent The Propher Sphere of Government lapjain ugyanolyan vehemenciával támadta az állam kiterjedt szabályozó tevékenységét, [24] mint az 1884-ben debütált The Man versus the State hasábjain.

Az egyén az állam ellen (?)

Spencer az állami hatalommal való örökös hadakozásai során mindig oda konkludált, hogy meg kell akadályozni egy új rabszolgaság (the coming slavery) – azaz „a jó és a rossz, a rest és szorgalmas életét [egyaránt] egyenlősíteni igyekvő” kommunizmus [25] – kialakulását, ennek pedig az egyetlen zálogja, ha minél több szabadságot biztosítunk az egyén, az individuum számára. Szmodis ugyanakkor teljes joggal jegyzi meg, hogy miközben Spencer az egyéni kezdeményezés szabadságát preferálja és védi az állam intervenciójával szemben, figyelmen kívül hagyja „az alávetettség azon új formáit, amelyeket a gazdasági szféra a gazdasági kényszerek eszközeivel épít ki”. [26]

Spencer politikai alapelvei tulajdonképpen könnyen összefoglalhatók: a korlátlan egyéni tulajdonba, a korlátlan szabad versenybe, valamint az „állami be nem avatkozásba” vetett hit jelentik nézetrendszere alappilléreit. [27] A Spencer által eszményített társadalom tehát a korlátlan magántulajdonon alapuló verseny nyakló nélküli érvényesítését tekinti optimumnak, s összeférhetetlennek tartja, ha az állam a gyengék, a kiszolgáltatottak megsegítésére törekszik az erősekkel szemben. Az államnak mindössze három kötelezettsége adódik polgáraival szemben: (1) a polgárok személyének megóvása, (2) a polgárok tulajdonának bíróság általi megóvása, (3) illetve a szerződések betartatásának kikényszerítése. [28] Spencer e meglátásai tökéletesen idomulnak az individualizmus többi szószólójának meglátásaihoz, akik szerint „csak három dolog: béke, enyhe adók és tűrhető igazságszolgáltatás szükséges ahhoz, hogy egy államot a barbárság legmélyebb fokáról a virágzás legmagasabb fokára emeljünk, és hogy minden egyebet a dolgok természetes folyása hoz magával.” [29] Véleményem szerint a liberálisok érvelhetnek ugyan akként, hogy az önszabályozó piac hihetetlen anyagi gazdaság létrehozására képes, azonban ez az eszme „jórészt merő utópiának” bizonyult. Polányi figyelmeztetésére, miszerint ilyen piac egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül, mert az embert fizikailag teszi tönkre, a környezetét pedig pusztasággá változtatja, [30] a 21. század klímaválságtól (is) terhes évtizedeiben különös hangsúlyt kell fektetnünk.

Említettük, hogy e spenceri világkép a szegények megsegítésére és a lakosság jólétét szolgáló szociális reformokra tett bárminemű kísérlet esetén szocializmust kiáltott. A „szociáldarwinista állammodell” [31] kifejtése során még a Bibliára sem átallott hivatkozni, jócskán kifacsarva annak mondanivalóját és szellemiségét: „Véleményem szerint a közvélemény és a tudomány által egyaránt elismert mondás: »aki nem dolgozik, az ne is egyék« érvénye vitathatatlan. Ez egyszerűen annak a természeti törvénynek a keresztény megfogalmazása, amelynek köszönhetjük, hogy az élet a jelenlegi szintre emelkedett, ez az a törvény, amelynek értelmében annak a teremtménynek, amelynek nincs elég energiája ahhoz, hogy fenntartsa magát, pusztulnia kell.” [32] E London utcáin kószáló „dologtalanokat” Spencer olyan semmirekellőknek tartotta, akik a „valamire valók rovására élnek”: csavargóknak és iszákosoknak, bűnözőknek, a „nehezen dolgozó szülők terhére eső” ifjaknak, a nejeik munkabérét eltulajdonító férjeknek, az örömlányok nyereségein osztozó legényeknek, [33] és így tovább. Spencer teljességgel feleslegesnek titulálta azt, hogy az állam törvények útján szabályozza a munka világát, a lakhatást, az egészségügyet, a higiéniát, az oktatást, a tudományos kutatást vagy a múzeumok és a könyvtárak fenntartását. [34] Hosszasan elemzi, hogy a „tudatlan törvényhozók” (uninstructed legislators)  XV. Lajostól kezdve a múltban mekkora tévedéseket és baklövéseket követtek el, amikor az uzsora elleni törvényekkel, az élelmiszerek árának hatósági szabályozásával vagy a munkabérek megállapításával a polgárok szenvedéseit nemhogy nem csökkentették, de éppenséggel még növelték is. [35] Spencer az állami törvényhozással szemben arra is hivatkozik, hogy az állam valójában csak formálhatja, alakíthatja azt, ami már a szervezett közhatalom létrejöttét megelőzően is létezett: ti. a primitív, törzsi társadalmakban élő emberek – például a dél-afrikai becsuánok, hottentották, a dél-amerikai araukán indiánok vagy a közép-ázsiai kirgizek – közötti szokások, „hallgatólagos megállapodások” időben jócskán megelőzték a pozitív jogot, és szavatolták az egymás közötti együttműködés paramétereit. [36]

Egy hamisítatlan liberálistól talán azt várná az ember, hogy teljes meggyőződéssel hitet tesz a parlamentáris demokrácia értékei mellett. Nos, Spencer ebből a szempontból (is) kissé extravagáns álláspontot képviselt: ti. valósággal idegenkedett a képviseleti demokráciától. A spenceri jogpolitika „egyik jellemző vonása, hogy a többségi uralomtól még Millnél is jobban irtózik. (…) Nem egyének, hanem érdekek képviseletére van szükség. A demokratikus népképviseletben való kételkedés tehát Spencernél már nem lappangó, mint Millnél, hanem nyílt tagadássá fejlődik.” [37] Spencer úgy találta, hogy „a múlt nagy politikai babonája a királyok isteni joga volt. A jelené a parlamentek isteni joga.” [38] Hobbes és Austin lényegében e jogfolytonosság platformjára helyezkedtek, amikor az isteni jog alapján igyekeztek legitimálni a szuverént. A korlátlan parlamenti szuverenitás felfogásából, valamint az Act of Parliamentből fakadóan tulajdonképpen bármi a törvénykezés tárgyává tehető, [39] azaz a parlamenti szuverenitásból fakadóan „a parlament bármit megtehet, csak nőből nem csinálhat férfit, s férfiból nőt”. [40] S a 21. század globális erőterében ugyan tisztában vagyunk azzal, hogy egyetlen parlament hatalma sem lehet omnipotens – még a kétharmados kormánypárti többségből rekrutálódóé sem! –, Spencer szentül meg volt győződve arról, hogy az „igazi liberalizmus” feladatává kell tenni, hogy korlátozza a parlamentek hatalmát. [41]

Amint láthattuk, Spencer az egyén és az állam „küzdelmében” egyértelműen az egyén mellett teszi le a voksát. Az állami beavatkozás növekedése felfogása szerint csak a szocialista rabszolgaságot intézményesítheti, mellyel szemben minden erővel küzdeni szükséges. Spencer kritikusa, Ritchie ugyanakkor másként vélekedik az ember/egyén és az állam közötti relációról. Szerinte ugyanis „a népszuverenitás egyértelmű elismerése egyben »az Ember« és »az Állam« közötti ellentétet látszik megszüntetni. (…) A nagyobb állami tevékenység iránti igény elsődleges célja, hogy az egyén szélesebb körű lehetőségekkel rendelkezzék egészséges kibontakozásának folyamatában. Az állam és az egyén tehát nem egymás ellenpólusai, melyek közül választanunk kell; és lehetségesnek tűnik a demokrácia számára, hogy egy erős és élénk államot hozzon létre, támogatva ezáltal az önzetlen és nem elszigetelt, hanem inkább erős és élénk egyéniségek kifejlődését, amelyek a tényleges jólétet a közösségi jólétben találják meg.”[42] Spencer felfogásával szemben  az állami beavatkozás mértéke a későbbiekben növekvő tendenciát mutatott: az eredeti liberális jogállam ugyanis az állami szociális gondoskodás kiterjesztése révén fokozatosan szociális jogállammá fejlődött tovább. Ahogy Somló Bódog fogalmazott: „Növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve: ez a fejlődés iránya – mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak megállapítására vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja.” [43]

Úgy véljük, hogy a fentiekben átfogó – bár minden részletre ki nem terjedő – képet kaphattunk Spencer állam- és társadalomfelfogásáról. A továbbiakban arra vállalkozunk, hogy megvizsgáljuk a 21. században érvényesülő folyamatokat, majd levonjuk a következtetést, hogy Spencer nézetei aktuálisnak tekinthetők-e napjainkban.

Megtanulunk-e végre embernek lenni?

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásait követően a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusokban, de a hétköznapok beszédvilágában is fontos problémaként jelent meg a „nemzetállamok szuverenitását aláásó” globalizáció, mint feltartóztathatatlan vagy éppen feltartóztatandó folyamat, melynek elméleti leírásaival mára már könyvtárakat lehetne megtölteni. Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy a 21. században a globalizáció nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett „jelenségcsokor” meghatározó, ám korántsem egyedüli komponense. A globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt egyes térségekben még fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

A nemzet(állam)i és a regionális szempontok hangsúlyozása mellett tehát egyre többen beszélnek a lokalizáció felértékelődéséről és megerősödéséről. Már a korai ordoliberálisok – például Wilhelm Röpke –  is kifejezésre juttatták, hogy csak az az egyén tekinthető valóságosan is szabadnak, aki egy természet adta családi, vállalkozói vagy helyi közösség tagja; a paternalista állami gyámkodástól és a piac mindenhatóságába vetett dogmától egyaránt elrugaszkodó elgondolás ekként a helyi közösségek önszerveződésének bázisát is jelenti. [44] A lokalizáció a legegyszerűbb olvasatban azt jelenti, hogy „amennyire csak lehet, a helyi keretek között élünk és termelünk. Magában foglalja lakhelyünk és a helyi közösség ismeretét és megértését, legyen az egy dombfalu Bhutánban vagy London egyik kerülete.” A lokalitás mint olyan „egy bizonyos területhez kötődő, sajátos környezeti és kulturális jegyeket magán hordozó közösséghez tartozás érzése.” [45] A helyi keretek között lét pedig implikálja a helyben történő termelés előnyben részesítését, a termelők és a fogyasztók között meglévő térbeli távolság csökkentését, tehát az erőforrások oly módon történő allokálását, hogy a helyi polgárok szükségletei minél rövidebb távolságon belül kielégíthetőek legyenek. „Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt – foglalja össze a lényeget Norberg-Hodges –, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik – több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna.” [46] A helyi termékek és a rövid ellátási láncok – a lokalizáció égisze alatt, annak elemi voltát felismerve – fokozódó jelentőségre tehetnek szert a jövőben – a fogyasztók, a helyi szerveződések és a központi döntéshozók szintjén egyaránt. Az ellátási láncok újjászervezése égetően fontos feladattá vált annak érdekében, hogy a helyi termékek jobban be tudjanak kapcsolódni a lokális fogyasztásba.

Meglátásom szerint a koronavírus-járvány a számtalan negatív hozadéka mellett némi pozitívummal is kecsegtet. Átgondolhatjuk ugyanis a pazarló fogyasztói társadalom paramétereire felépített életvitelünket, hiszen nem folytathatjuk ott, ahol a járvány kitörését megelőzően, a „történelem vége” (Fukuyama) és az „örök vasárnap” (Kojéve) mantrái előtt hódolva abbahagytuk. A gazdasági növekedés állandó hajszolása, illetve minden természeti és emberi érték fölé való helyezése, a progresszió egyedül üdvözítő mivoltába vetett fanatikus hit tűzzel-vassal való terjesztése, a korlátlan habzsolás és természetkárosítás nem lehet többé perspektíva, mert – ahogy a sokak által tisztelt és követett Ferenc pápa fogalmaz [47] – „ez a gazdaság öl”: képletesen, és immáron tényszerűen is az áldozatait szedi. A válsággócok hátterében pedig az a hosszú, ám annál tudatosabb folyamat áll, amelynek során az emberiség az erkölcs helyére az egyetemes fejlődés Spencer által is helyeselt eszméjét helyezte. Ennek köszönhetően „a boldogságot a beteljesülés gondolata szorította ki az emberek fejéből”, és egyre hihetőbbnek tűnt egy olyan – egyébként Francis Bacon tevékenysége óta íródó – forgatókönyv, amelyben a természetet végleg az uralma alá hajtja az ember, a szabadpiac és a politikai liberalizmus döntő diadalával pedig egy teljes mértékben homogenizált és uniformizált végső állam stádiumához érhetünk el. A végső állam eszméje azonban „tarthatatlan progresszivitás-felfogáson nyugszik, ezért nem a végső beteljesülés, hanem az elállatiasodás felé mutat. A mindent megkapni akaró ember végül önmagát veszti el, állama pedig zsarnokság lesz. A modernség válsága a korlátlan fejlődés eszméjébe vetett hit válsága.” [48]

A koronavírus elleni küzdelemnek a rendkívüli jogrend kényszerűen egyre drasztikusabbá vált (váló?) intézkedéseivel való kezelése pusztán felületi megoldásnak számít; az aktuális csatát megnyerhetjük ugyan, de a háborút csak akkor nem veszítjük el, ha a járvány felett aratott győzelmet követően a fogyasztói társadalom eszement logikáját is detronizáljuk. Ezt követően a bolygónk, a biodiverzitás, mi több, a szabadságunk megőrzése érdekében át kell térnünk egy valóban fenntarthatóbb, a helyi kis- és középvállalkozások, valamint a „háztartási gazdálkodás” paramétereire kidolgozott szemléletmódra.

Az egész glóbuszra kiterjedő koronavírus-járvány egy pozitív forgatókönyv megvalósulása esetén akár azt is eredményezheti, hogy a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg huzamosabb időre meghaladottá válhat, és a „re-regionalizáció” eredményeként az ellátási láncok jóval rövidebbé válhatnak, így elindulhat a gondolkodás arról, hogy valóban jó ötlet-e a kínai beszállítóktól való szinte totális függés. A frankfurti Zukunftsinstitut „koronaválság” alatt publikált elemzése a „posztkoronális” világ lehetséges jövőszcenárióit vette górcső alá. Az általuk azonosított negyedik lehetséges koreográfia értelmében a „koronaválságból” való sikeres kievickélést követően végleg lebontásra kerülhet a „globális just-in-time produkció, ágas-bogas értékteremtő láncaival, amelyeknél alkatrészek millióit hurcolták körbe a bolygón”. Az optimista jövőkép szerint a termelésben és a szolgáltatásban egyaránt elszaporodhatnak a közbenső tárolók, raktárak és tartalékhalmazok. Helyi termelések indulhatnak virágzásnak, hálózatok lokalizálódhatnak, a kézművesség pedig ebben a már-már árkádiai nyugalmat árasztó világban a reneszánszát éli. A globális rendszer eszerint a glokalizáció felé halad: a „globális lokalizációja” irányába. „Csodálkozunk, hogy a vagyonveszteségek, a tőzsdei fekete napok ellenére nem fájnak annyira, mint kezdetben hittük. A korona utáni időben a vagyon egyszerre nem játszik döntő szerepet. Fontosabbak a jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy életünket a vírus abba az irányba terelte, amely felé amúgy is változni akart?” – teszik fel a kérdést a Jövőintézet kutatói. [49] Nos, talán már vannak arra utaló jelek, hogy nem „pusztába kiáltott szónak” kell tekintenünk egy ilyen forgatókönyv hosszabb távon történő kibontakozását. Larry Fink, a BlackRock vagyonkezelő vezetője szerint a cégeknél „az ellátási láncok működésének világszintű átgondolása” következhet be. [50] Japán 2020 áprilisában jelentette be, hogy több mint kétmillió dollár értékben telepítenek vissza gyártókapacitást Kínából. [51] A korábban leginkább neoliberális gazdaságpolitikai nézeteiről ismert francia elnök, Emmanuel Macron 2020 júniusában már arról beszélt: intézkedni szükséges annak érdekében, hogy „az egészségügyi ágazatban és a gyógyszergyártásban egyes termékek előállítását hazatelepítsék a vállalatok”, hiszen a pandémia rávilágított arra, hogy Franciaországnak „technológiai, ipari és egészségügyi függetlenségre” van szüksége. [52]

A gazdasági liberalizmus kudarcát követően, a posztliberális korszakban újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének [53] fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat. A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének remélt álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, amelynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk. A lokalizáció ugyanis – szemben a globalizmus eredendően kozmopolita attitűdjével – kötődést jelent egy adott helyhez, „és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy tartozik valahová”. [54] A 21. század új alapállását a „radikális otthonteremtők” gyakorlata határozhatja meg, akik „a háztartások, a lokális közösségek és a piacok keretein belül igyekeznek újra felfedezni a hajdani szokásokat, illetve maguk is újakat próbálnak teremteni”, ezzel is erősítve a háztartási gazdaságokat (household economics), a poliszéletet, illetve a közös állampolgári részvételen alapuló önkormányzati formákat. Az említett gyakorlatok kútforrásául azok a helyi szerveződések szolgálhatnak, „amelyek ellenállnak a liberalizmus személytelen és absztraháló törekvéseinek”. [55]

A lokalizáció és a helyben történő termelés népszerűsítése „láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak.” [56]

A lokális szempontok szem előtt tartásán túl, az egyén versus állam spenceri dilemmáját tovább gondolva elmondható, hogy helyre kell állítani a társadalom, az állam és a piac megbomlott egyensúlyát. A bolygón fellelhető, véges számú kapacitások ellenére korlátlan gazdasági növekedést vizionáló neoliberalizmus azért vallott kudarcot, mert a szociális világot és a természetet egyaránt csak gazdasági szempontból tudta értelmezni, és a piacot a társadalom, valamint az állam fölé helyezte. Ezzel szemben arra lenne szükség, hogy a demokratikus pluralizmus égisze alatt, és a szabályozott piac keretein belül egyesítsék a társadalom, a piac és az állam „erőit”, méghozzá akként, hogy az első szektorban a társadalmat, a másodikban az államot, a harmadikban pedig a piaci intézményeket helyezzék el. Harold Laski már korán meglátta, hogy a piac képtelen volt megfelelően felmérni és „beárazni” a társadalmi szükségleteket – mellékesen ez nem is feltétlenül állt az érdekében. „Palotákat építünk, ha házakra van szükségünk, az iskolákra fordítandó pénzt pedig hadihajókra költjük. (…) Egyfelől nem a megfelelő termékeket állítjuk elő, másfelől pedig e termékek elosztása nem a társadalmi szükségletek és fontosság szerint történik.” [57]

Mindezen túlmenően a Spencer által felsorolt jogosultságok közül néhányat óhatatlanul is fel kell adnunk az egyre fenyegetőbb klímaválság hatásainak mérséklése érdekében. Természetesen nem a polgári és politikai szabadságjogok korlátozásáról van szó, de a Spencer által az igazságosságból fakadó jognak (!) titulált iparhoz való jogosultság [58] – annak természetkárosító következményei miatt – bizton átgondolásra szorul. Emellett az olyan apró, ám annál jelentősebb mozzanatok sem téveszthetők szem elől, mint a szemetünk szelektív gyűjtése, a minden talpalatnyi föld lebetonozásával történő felhagyás, vagy a gyalogos- és tömegközlekedés előnyben részesítése a sarki fűszereshez is kocsival „furikázással” szemben.

Az elmondottak alapján olybá tűnik, hogy Spencer gondolatai nem igazán kompatibilisek a 21. század problémáit valóban orvosolni kívánó mentalitással; sokkal inkább Hamvas Béla gondolatainak aktualizálására lehet szükségünk: „Van valamilyen rejtélyes átalakulás, amelyet csaknem lépésről lépésre követni lehet, valami kifejezhetetlen, lassú, egészen lassú kibontakozás és közeledés a befejezéshez.” A befejezés, a végső cél meglátása szerint nem lehet más, mint emberré lenni. „Felismerni, hogy végül is semmi, de semmi bennünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül embernek lenni.” [59]

[1] Nietzsche, Friedrich (1887): A hatalom akarása. Minden érték átértékelésének kísérlete. Ford.: Romhányi Török Gábor. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 403. o.

[2] Nagy Dénes: Bevezetés. In Spencer, Herbert: A katonai és iparos társadalmak szociológiája. Ford.: Nagy Dénes. Uj Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1919, 3. o.

[3] Pikler Gyula: Az állam ellen. Első közlemény. In Budapesti Szemle, 45. kötet, 109. sz. (1886), 43. o.

[4] Horváth Barna (1943): Angol jogelmélet. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2001, 351. o.

[5] Spencert egyik korai fordítója, Nagy Dénes aposztrofálta a „radikális liberalizmus” irányzatának képviselőjeként. Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, Nagy „nem lőtt mellé” nagyon eme értékítélet papírra vetésekor. Lásd Nagy: i. m., 4. o.

[6] Utalás a napi politika boszorkánykonyháján tett látogatásai miatt nemkülönben Janus-arcúnak vélt brit szociológus, Anthony Giddens munkájára. Bővebben lásd Giddens, Anthony: Elszabadult világ. Hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Ford.: Gárdos János. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005. o.

[7] Trockij szavait idézi: Weber, Max: A racionális állam s a modern politikai pártok és parlamentek. (Államszociológia). In Weber, Max: Állam. Politika. Tudomány. Ford.: Józsa Péter. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 380-381. o. Holmes verdiktjét idézi: Falk, Richard A.: Law, Morality, and War in the Contemporary World. Published for the Center of International Studies. Frederick A. Praeger, Publisher, New York – London, 1963, 126. o.

[8] Ennek folyamatára nézve lásd Elias, Norbert (1939): A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Ford.: Berényi Gábor. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.

[9] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 34-35. o.

[10] Idézi: Huntington, Samuel P. (1957): A Katona és az Állam. Ford.: Félix Pál. Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest, 1994, 141. o.

[11] Durant, Will: A gondolat hősei. Ford.: Benedek Marcell. Harmadik kiadás. Dante Kiadás, Budapest, 1931, 333-334. o.

[12] Spencer: i. m. (1919), 47. o.

[13] Spencer: i. m. (1919), 13-14. o.

[14] Az ősi jogról szóló munkájában Maine amellett érvelt, hogy a társadalmak fejlődésre képesek, a „haladó társadalmak mozgása” pedig a „státustól a szerződés [kontraktus] felé tartó mozgás volt”. „Elindulva, mintegy a történelem egyik határától, a társadalom olyan állapotából, amelyben a személyek minden kapcsolata a családi viszonylatokban összegeződött, láthatólag szakadatlanul a társadalmi rend olyan szakasza felé haladtunk, amelyben mindezek a kapcsolatok az egyének szabad megegyezésével keletkeznek.” Maine, Henry Sumner (1861): Az ősi jog összefüggése a társadalom korai történetével és kapcsolata a modern eszmékkel. Ford.: Sárkány Mihály. Gondolat, Budapest, 1988, 126-127. o.

[15] Spencer: i. m. (1919), 14. o.

[16] „… minden kísérlet, hogy valaki alacsonyabb rendből magasabba lépjen át, ellenállásra talál. (…) A rabszolga-osztályok és kézműves-osztályok emberei nem csupán társadalmi rangban követik egymást, hanem az utódok az elődök sajátos foglalkozását is öröklik. Ez a tény (…) a merev katonai rend megteremtésére, »regimentálásra« való törekvés eredménye.” Spencer: i. m. (1919), 16-17. o.

[17] Spencer: i. m. (1919), 15., 17-20. o.

[18] Schmitt, Carl (1931): Fordulat a totális állam felé. Ford.: Cs. Kiss Lajos. In Schmitt: i. m., 214. o.

[19] Spencer: i. m. (1919), 53. o.

[20] Lenin okfejtése szerint a  kommunista társadalomban „a kapitalista rabszolgaságtól, a kapitalista kizsákmányolás megszámlálhatatlan borzalmaitól, brutalitásaitól, esztelenségeitől és aljasságaitól megszabadult emberek fokozatosan hozzászoknak majd ahhoz, hogy megtartsák a társadalmi együttélés legelemibb, ősidők óta ismertt és évezredek óta minden intelemben ismert szabályait, erőszak nélkül, kényszer nélkül, alárendeltség nélkül, anélkül a külön kényszerítő apparátus nélkül, amelyet államnak neveznek.” Lenin, Vlagyimir Iljics (1917): Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban. In V. I. Lenin művei. 25. kötet. 1917 június – szeptember. Szikra Kiadás, Budapest, 1952, 495-496. o.

[21] Spencer: i. m. (1919), 54-55., 58-59.

[22] Spencer: i. m. (1919), 60-62.

[23] Nagy: i. m. (1919), 4.

[24] Horváth: i. m. (2001), 229.

[25] Spencer: i. m. (1919), 57. o.

[26] Szmodis Jenő: Adalékok Herbert Spencer államfelfogásához. In Jogelméleti Szemle, 2020/2. szám, 113. o.

[27] Pikler: i. m. (1886), 43. o.

[28] Uo.., 44. o.

[29] Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus. Második kiadás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1907, 180. o.

[30] Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Ford.: Pap Mária. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 25-26. o.

[31] Szmodis: i. m., 116. o.

[32] Spencer, Herbert (1884): The Man versus the State. Mitchell Kennerley, New York, 1916, 37. o.

[33] Uo., 36-37. o.

[34] Uo., 23., 217. o.

[35] Uo., 249-251. o.

[36] Uo., 197-199. o.

[37] Horváth: i. m., 350. o.

[38] Spencer: i. m. (1916), 181. o.

[39] Uo., 182., 183-186. o.

[40] Jean Louis de Lolme 1771-ben kelt blikkfangos meglátását idézi: Erdős Csaba: Parlamenti autonómia. Gondolat Kiadó, Budapest, 13. o.

[41] Spencer: i. m. (1916), 218. o.

[42] Ritchie, David G.: The Principles of State Interference. Swan Sonnenschein & Co., London, 1891, 64. o. Idézi: Nagy Levente: A 19. századi brit liberalizmus morfológiai megközelítése. In Metszetek, 2013/2-3. szám, 181. o.

[43] Somló: i. m., 192.

[44] Bővebben lásd Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. A Humane Order of Society. William Hodge, London, 1948.

[45] Norberg-Hodges, Helena (1999): Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258. o.

[46] Uo., 259.

[47] Galeazzi, Giacomo – Tornielli, Andrea: Ferenc pápa: Ez a gazdaság öl. Ford.: Török Csaba. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015.

[48] Lánczi András: Modernség és válság. Leo Strauss politikai filozófiája. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 1999, 4. o.

[49] Horx, Matthias: Die Welt nach Corona. http://sonnenseite.com/de/zukunft/die-welt-nach-corona.html (2020. június 24.)

[50] Elpártolhatnak Kínától a világ ellátási láncai a koronavírus miatt. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200303/elpartolhatnak-kinatol-a-vilag-ellatasi-lancai-a-koronavirus-miatt-417845 (2020. június 24.)

[51] Japan to pay firms to leave China, relocate production elsewhere as part of coronavirus stimulus. https://www.scmp.com/news/asia/east-asia/article/3079126/japan-pay-firms-leave-china-relocate-production-elsewhere-part (2020. június 24.)

[52] Technológiai, ipari, egészségügyi függetlenségre tör Franciaország, hazaviszik a gyártást. https://makronom.mandiner.hu/cikk/20200616_technologiai_ipari_egeszsegugyi_fuggetlensegre_tor_franciaorszag_hazaviszik_a_gyartast (2020. június 24.)

[53] Deneen, Patrick J. (2018): A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadó, Budapest, 2019.

[54] Norberg-Hodges: i. m., 258. o.

[55] Deneen: i. m., 220-221. o.

[56] Norberg-Hodges: i. m., 261. o.

[57] Laski, Harold J. (1925): A Grammar of Politics. George Allen – Unwin Limited, London, 1967, 175. o.

[58] Spencer az 1891-ben megjelent Justice hasábjain sorolta fel, hogy milyen jogok fakadnak az „igazságosságból”. Bővebben lásd Spencer, Herbert: Justice. Part IV. Principles of Ethics. Williams and Norgate, London, 1891, 133-135. o.

[59] Hamvas Béla (szerk).: Anthologia Humana. Ötezer év bölcsessége. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947, 5-6., 12. o.

Mindenki szem az ellátási láncban? Gondolatok a helyi gazdaságra történő átállás lehetőségeiről

„Minden minden mással összefügg, de a közelebbi dolgok jobban, mint a távoliak.”  [1]

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásait követően a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusokban, de a hétköznapok beszédvilágában is fontos problémaként jelent meg a „nemzetállamok szuverenitását aláásó” globalizáció, mint feltartóztathatatlan vagy éppen feltartóztatandó folyamat, melynek elméleti leírásaival mára már könyvtárakat lehetne megtölteni. A terminológiai kavalkádból egyetlen munkafogalmat – az indiai származású amerikai közgazdász, Jagdish Bhagwatiét – kiemelve megállapítható, hogy a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [2]

A globalizáció egyik egyenesági következményeként szokás emlegetni a földrajz vagy a távolság halálát. A földrajz azonban a globalizációt megelőzően – a helyhez kötöttség relevanciája mellett – hosszú évszázadokon keresztül bírt kiemelt jelentőségű szerepkörrel; Halford J. Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola alapító atyja a Királyi Földrajzi Társaság 1904. január 25-i ülésén egyenesen amellett érvelt, hogy a földrajz a történelem megértésének kulcsa. [3] Az a mondás, miszerint „A földrajz a végzetünk”, hagyományosan tehát helytálló megállapításnak számított. Emellett az is elmondható, hogy eleink nem az „óra diktatúrája” alatt éltek, hiszen a hagyományos társadalom életritmusát az elvégzendő feladatok logikája határozta meg. [4] A jaltai világrend összeomlását követően, majd a XXI. század forgatagába lépve azonban már-már közhelyszerűnek számít a világ összekapcsoltságáról beszélni; a globalizáció jelensége ugyanis teljes mértékben áthatja a glóbusz egészét. Ennek nyomán számos-számtalan szerző állította ki felváltva az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait – az „óra diktatúrájának” kiépülése és a sebesség piedesztálra emelése pedig a globalizáció, valamint az annak hátterében megfigyelhető kommunikációs és technológiai fejlődés segítségével „legyőzte” a teret, a deterritorializáció révén eloldva a társadalmat a térbeli kötöttségektől. A történelem végéről értekező Francis Fukuyamának a geográfia vonatkozásában is szép számmal akadtak „túllicitálói”: Ohmae a térképeket „kartográfiai illúziónak”, a nemzetállamokat pedig a „nosztalgikus képzelgések tárgyainak”, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőink titulálta, [5] O’Brien pedig a Globális pénzügyi integráció: a földrajz halála címmel [6] jelentette meg könyvét. A posztmodern szerzők szinte egyöntetű véleménye szerint a sebesség véglegesen győzedelmeskedett a tér felett; a deterritorializáció teljesen eloldja a térbeli kötöttségtől a társadalmat; a gazdasági (geoökonómiai) tárgyú elemzések szerint pedig a gazdasági növekedés „kényszere” és a tőkevonzás logikája „maga alá gyűrte” a területet, felértékelve a globális tőke szerepét. A földrajzi távolság szerepe e narratíva szerint marginálissá vált, hiszen a szállítási és kommunikációs költségek – egyszerűbben: a „gazdasági távolság” – csökkenése miatt a gazdasági egységek/szereplők már nem – vagy nem kizárólagosan – a földrajzi távolságot tartják szem előtt a döntéseik meghozatala során. [7] Míg korábban a „szuverenitás kis barlangjaiban” is lehetséges volt vegetálni, és a világ nemzetei közötti megosztottság érvényesült, addig napjainkra az összekapcsolhatóság vált hangsúlyossá, mi több, „a világméretű szerveződés új paradigmájává”. A világ valódi térképein eszerint „nemcsak államokat, hanem megavárosokat, autópályákat, vasútvonalakat, távvezetékeket, interkábeleket és egyéb más, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat kell látnunk.” [8] A „rövid XX. század” elmúltát követően felértékelődni látszik az „infrastrukturális szövetségek” szerepe: „az entitások szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén”. [9]

E jelenségek mentén érthető meg az is, hogy az egyébként kitűnő adottságokkal rendelkező – és egykor még a Kert-Magyarország [10] pozíciójára is jó esélyekkel és reményekkel ácsingózó – Magyarország miért nem tud önellátásra berendezkedni, miért Kínából importálja a fokhagymát, miközben azt a határain belül is meg tudná termelni, vagy hogy miért számolta fel az élelmiszeriparát, például a cukortermelést, vállalva, hogy inkább Argentínából vásárolja meg azt, kiszolgáltatva ezzel magát a hektikus világpiac szeszélyeinek, [11] további felesleges terheket róva az amúgy is száz meg száz sebből vérző természetre. A fogyasztók társadalma a globalizációhoz és az információs társadalomhoz hasonlóan ugyancsak népszerű hívószónak számít, ám annak árnyoldalaival valójában csak kevesek vannak tisztában. Thomas Princen szerint már maga a fogyasztói társadalom elnevezés is megtévesztőnek számít, hiszen azt sugalmazza a vevők, a fogyasztók számára, hogy a döntés az ő kezükben összpontosul. A Confronting Consumption szerzője ezzel szemben bemutatja, hogy a vásárlók valójában egyre kevesebb eséllyel juthatnak hiteles információkhoz, így végső soron szem elől tévesztik a döntéseik következményeit. Princen – és nyomában Lányi András – meggyőzően írja le, hogy „A tényleges kezdeményezés – ami valóban kicsúszott a termelők kezéből a globális szabadkereskedelem eredményeképpen fellépő áttekinthetetlen árubőség korában – az értékesítési láncot ellenőrző szereplőké lett. A termék előállítója és felhasználója közé egyre több és több befolyásosabb közvetítő nyomul, akik a javak és szolgáltatások értékesítését, szállítását, biztosítását, eladó és vevő hitelügyleteit stb. intézik. Ezzel párhuzamosan nő rendszerint a térbeli távolság is az utóbbi kettő között, ami végképp lehetetlenné teszi a fogyasztó számára, hogy az áruforgalmat lebonyolító hálózatoktól függetlenül dönthessen, egyáltalán, hogy felmérhesse életmódjának a környezetre gyakorolt hatását. »Amikor a szűkös forrásokról olyanok döntenek, akik nem viselik vagy nem is viselhetik döntéseik költségeit, az elszámoltathatóság csekély mértékű lesz, és ami számít, az valószínűleg a pénztőke lesz, és nem a társadalmi vagy természeti tőke. A döntés hatalmának át kell kerülnie azoktól, akik tudatosan vagy öntudatlanul túlterhelik a forrásokat, azokhoz, akik a negatív ökológiai visszacsatolást elszenvedik, ami képessé teszi, egyúttal rá is kényszeríti őket, hogy ezeknek a visszahatásoknak megfelelően járjanak el«.” [12]

Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy a XXI. században a globalizáció nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett „jelenségcsokor” meghatározó, ám korántsem egyedüli komponense. A globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt egyes térségekben még fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

Talán ezzel is összefügg, hogy némely szerző továbbra is – esetleg újból – a földrajz kulcsfontosságú szerepét hangsúlyozza. Kaplan kiemeli, hogy a földrajz, valamint az abból fakadó számtalan jelenség (például a nemzeti jellegzetességek, a kereskedelmi útvonalak elhelyezkedése, nyersanyagforrások) korlátok közé szorítja az emberek tevékenységét, és az információs forradalom sem semlegesíti a földrajzot. Mi több, a földrajz szorításából kibújni szándékozó globális elit sem játszhat fényes győzelmi indulókat, hiszen világunkat továbbra is a fizikai meghatározottságok uralják, és számos esetben bír kardinális jelentőséggel, hogy ki ellenőrzi „a térkép értékes területeit: a kulcsfontosságú tengeri kommunikációs útvonalakat és az energiakészletet lefedő kartográfiai teret.” [13] Az államok eközben a földrajz foglyai maradnak, azaz a földrajzi adottságok a 21. században is változatlanul formálni fogják a jövőnket. [14]

De ami talán ennél is fontosabb: a földrajz jelentőségét valló egyes szerzők a nemzet(állam)i és a regionális szempontok hangsúlyozása mellett a lokalizáció felértékelődését és megerősödését is vallják. Már az olyan korai ordoliberálisok is, mint amilyen Wilhelm Röpke volt, kifejezésre juttatták, hogy csak az az egyén tekinthető valóságosan is szabadnak, aki egy természet adta családi, vállalkozói vagy helyi közösség tagja; a paternalista állami gyámkodástól és a piac mindenhatóságába vetett dogmától egyaránt elrugaszkodó elgondolás ekként a helyi közösségek önszerveződésének bázisát is jelenti. [15] A lokalizáció a legegyszerűbb olvasatban azt jelenti, hogy „amennyire csak lehet, a helyi keretek között élünk és termelünk. Magában foglalja lakhelyünk és a helyi közösség ismeretét és megértését, legyen az egy dombfalu Bhutánban vagy London egyik kerülete.” A lokalitás mint olyan „egy bizonyos területhez kötődő, sajátos környezeti és kulturális jegyeket magán hordozó közösséghez tartozás érzése.” [16] A helyi keretek között lét pedig implikálja a helyben történő termelés előnyben részesítését, a termelők és a fogyasztók között meglévő térbeli távolság csökkentését, tehát az erőforrások oly módon történő allokálását, hogy a helyi polgárok szükségletei minél rövidebb távolságon belül kielégíthetőek legyenek. „Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt – foglalja össze a lényeget Norberg-Hodges –, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik – több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna.” [17] A helyi termékek és a rövid ellátási láncok – a lokalizáció égisze alatt, annak elemi voltát felismerve – fokozódó jelentőségre tehetnek szert a jövőben – a fogyasztók, a helyi szerveződések és a központi döntéshozók szintjén egyaránt. Az ellátási láncok újjászervezése égetően fontos feladattá vált annak érdekében, hogy a helyi termékek jobban be tudjanak kapcsolódni a lokális fogyasztásba. A kisebb méretű élelmiszer-termelők számára ugyanis egyelőre meglehetősen nagy problémát okoz a koncentrált élelmiszer-piacokon, illetve a nagyméretű bevásárlóközpontok beszállítói között történő megjelenés. [18] (Ez annak dacára valid megállapítás, hogy természetszerűleg ellenpéldával is élhetünk: ilyen a szentesi Délkertész – a Délalföldi Kertészek Szövetkezete – esete, amely a termelők hálózatba történő szerveződésének köszönhetően sikeresen tudott bejutni a Spar üzleteibe. Ez nyilván arra is irányítja a figyelmünket, hogy mennyire nélkülözhetetlen a nonprofit érdekképviseleti szervezetek alapítása.[19]) Fontos szempont lehet annak a szabályozása – horribile dictu korlátozása – is, hogy a helyi piacokra milyen termékekkel juthatnak be a kofák – például a spanyol paradicsomot vagy a kínai fokhagymát áruló „termelőkre” nézve nagyobb összegű polcpénzt lehetne megállapítani, esetleg a beszállítóként történő piacra lépés lehetőségét is meg lehetne tagadni. A kereslet változásával pedig lehetségessé válhat a kínálat „orientálása” is: ha egyre kevesebb fogyasztó vásárolja meg az importált élelmiszereket, és csökkennek az ellátási láncok, akkor erősebbé válhatnak a helyi portékákat értékesítő piacok, ezáltal a helyben termelt élelmiszerek is olcsóbbá válhatnak.

A megbízható forrásból származó, kiváló minőségű helyi termékek árelőnyének előmozdítása, „helyzetbe hozatala”, valamint a fair trade szavatolása érdekében további intézkedések bevezetésén is érdemes elgondolkodni.

Ezek közé tartozik (1) a környezet- és zajterhelési díj bevezetése. A javaslat összekapcsolná a környezetvédelmi szempontokat – ha úgy tetszik, az Európai Uniós színtéren is egyre hangsúlyosabb Green New Deal törekvéseit – a hazai termelés előnyben részesítésével: ennek értelmében egy meghatározott távolságból – Németh László terminusával élve: a tájhaza [20], avagy modernebb kifejezéssel: egy meghatározott tájegység, biorégió vagy ökozóna határain kívülről – importált alapvető élelmiszertermékkör – így különösen a friss zöldség, a gyümölcs, a hústermékek, a haltermékek, a tejtermékek és a  tojástermékek – vonatkozásában az áruszállítás minden formáját környezetterhelési díj terhelné, méghozzá akként, hogy a meghatározott távolságot meghaladó áruszállítás arányában sávosan növekedne a környezet- és zajterhelési díj mértéke. Negyven kilométeren belül az alapvető élelmiszerek szállítását nem terhelné környezet- és zajterhelési díj; efelett pedig a távolság növekedésével arányos módon, sávosan határoznánk meg a fizetendő díj mértékét. A Magyarország határain kívülről importált árucikkek – tehát a hosszú élelmiszer-ellátási lánc megléte esetén – foglalná magában az áruk szállítása a legnagyobb összegű díjat.

(2) A helyi pénzek – jogi értelemben: utalványnak számító készpénz-helyettesítő fizetési eszközök, azaz forgatható utalványok [21] – bevezetésével különböző kedvezményrendszereket lehet kialakítani, igénybe venni. Azon vásárlók számára, akik a helyi pénzekkel fizetnek a vásárlásaik során, jelentős kedvezményt lehetne nyújtani. A hivatalos magyar pénznem, a forint pénzhelyettesítői a helyi kiskereskedők és termelők számára fontos eszközt jelenthetnek a multinacionális vállalatokkal szemben folytatott gazdasági versenyben, elősegíthetik a helyi termékek fogyasztását, ráadásul ezek rendszeresítésével a tőkét, valamint a profitot is helyben lehetne tartani. A további előnyök között említhető, hogy ugyanaz a termelő a rendszerben egyszer eladóként, másszor pedig vevőként jelenhetne meg, ekként a beszerzései olcsóbbá válhatnának, ez pedig az általa megszabott árakra is kihatna, azaz a versenyképesség növekedését eredményezné. A helyi vagy alternatív pénzek kibocsátásának célja tehát a helyi gazdaság élénkítése, valamint annak előmozdítása, hogy a helyi élelmiszer vagy a helyi alapanyag(ok) felhasználásával készített cikkek a jelenleginél nagyobb mértékben elégítsék ki a helyi polgárok szükségleteit, kizárva egyúttal a szállítás miatti környezetszennyezést, valamint a felesleges erőforrás-pazarlást. A jelenleg ismert pénzhelyettesítők – soproni kékfrank, balatoni korona, Bocskai korona, tokaji dukát, rábaközi tallér, alsómocsoládi rigac – mellett hatóságilag (az önkormányzati szervek útján) is ösztönözni lehetne a különböző tájegységek számára újabb helyi pénzek kibocsátását. Ennek ösztökélése érdekében a települési önkormányzatok jelentős támogatásokat, adókedvezményeket is nyújthatnának.

(3) Szükségesnek látszik a mezőgazdasági őstermelői adókedvezmények kiterjesztése – az árbevételi összeghatár megemelésével, esetleg a kedvezményezetti kör kibővítésével. A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény hatályos szabályozása értelmében alanyi/tevékenységi, valamint financiális oldalról megközelítve határozhatjuk meg az őstermelő fogalmát. Alanyi/tevékenységi oldalról szemlélve mezőgazdasági őstermelőnek számít, az a 16. életévét betöltött, belföldön lévő saját gazdaságában növénytermelést, ültetvénytelepítést, állattenyésztést, termékfeldolgozást, a saját tulajdonú földterületen végzett erdőgazdálkodást, párlatkészítést (azaz őstermelői tevékenységet) folytató, ezen tevékenysége tekintetében nem egyéni vállalkozó magánszemély, aki ennek igazolására őstermelői igazolvánnyal rendelkezik. [22] Financiális szempontból pedig jelenleg az számít mezőgazdasági őstermelőnek, akinek az adóévben – jogszabály alapján kapott támogatás összegével csökkentett – őstermelői tevékenységéből származó éves bevétele nem több nyolcmillió forintnál. [23] Az árbevételi összeghatárt illetően a jelenleg hatályos szabályozásban szereplő nyolcmillió forintos összeghatár duplájára, tehát tizenhatmillió forintra történő emelését javasoljuk.

(4) Tanúsító védjegyeket lehetne lajstromoztatni a minőségi követelményeknek eleget tevő helyi termékek tekintetében. A tanúsító védjegy sajátossága, hogy a védjegy tulajdonosa joghatályos módon képes tanúsítani az általa előállított áru vagy az általa nyújtott szolgáltatás minőségét/jellemzőjét. [24] Ennek intézményesítése érdekében természetszerűleg a megfelelő ellenőrzés, oktatás és támogatásnyújtás is szükséges. A tanúsító védjegy bevezetésével szintén kombinálhatók, vegyíthetők bizonyos kedvezményrendszerek, például a helyi szintű adómentesség; emellett Európai Uniós vonatkozásban a közös agrárpolitika részévé lehetne tenni azt is, hogy támogatásban részesüljön a tanúsító védjeggyel rendelkező termékek előállítása, valamint közvetlenül a fogyasztóhoz történő juttatása. A helyi jelleg megőrzése mellett ez az élelmiszerbiztonságot is jelentős mértékben szavatolná.

Az egész glóbuszra kiterjedő koronavírus-járvány az eddig elmondottaktól nem függetlenül – egy pozitív forgatókönyv megvalósulása esetén – akár azt is eredményezheti, hogy a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg huzamosabb időre meghaladottá válhat, és a „re-regionalizáció” eredményeként az ellátási láncok jóval rövidebbé válhatnak, így elindulhat a gondolkodás arról, hogy valóban jó ötlet-e a kínai beszállítóktól való szinte totális függés. A frankfurti Zukunftsinstitut „koronaválság” alatt publikált elemzése a „posztkoronális” világ lehetséges jövőszcenárióit vette górcső alá. Az általuk azonosított negyedik lehetséges koreográfia értelmében a „koronaválságból” való sikeres kievickélést követően végleg lebontásra kerülhet a „globális just-in-time produkció, ágas-bogas értékteremtő láncaival, amelyeknél alkatrészek millióit hurcolták körbe a bolygón”. Az optimista jövőkép szerint a termelésben és a szolgáltatásban egyaránt elszaporodhatnak a közbenső tárolók, raktárak és tartalékhalmazok. Helyi termelések indulhatnak virágzásnak, hálózatok lokalizálódhatnak, a kézművesség pedig ebben a már-már árkádiai nyugalmat árasztó világban a reneszánszát éli. A globális rendszer eszerint a glokalizáció felé halad: a „globális lokalizációja” irányába. „Csodálkozunk, hogy a vagyonveszteségek, a tőzsdei fekete napok ellenére nem fájnak annyira, mint kezdetben hittük. A korona utáni időben a vagyon egyszerre nem játszik döntő szerepet. Fontosabbak a jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy életünket a vírus abba az irányba terelte, amely felé amúgy is változni akart?” – teszik fel a kérdést a Jövőintézet kutatói. [25] Nos, talán már vannak arra utaló jelek, hogy nem „pusztába kiáltott szónak” kell tekintenünk egy ilyen forgatókönyv hosszabb távon történő kibontakozását. Larry Fink, a BlackRock vagyonkezelő vezetője szerint „az ellátási láncok működésének világszintű átgondolása” következhet be a cégeknél. [26] Japán 2020 áprilisában jelentette be, hogy több mint kétmillió dollár értékben telepítenek vissza gyártókapacitást Kínából. [27] A korábban leginkább neoliberális gazdaságpolitikai nézeteiről ismert francia elnök, Emmanuel Macron 2020 júniusában már arról beszélt: intézkedni szükséges annak érdekében, hogy „az egészségügyi ágazatban és a gyógyszergyártásban egyes termékek előállítását hazatelepítsék a vállalatok”, hiszen a pandémia rávilágított arra, hogy Franciaországnak „technológiai, ipari és egészségügyi függetlenségre” van szüksége. [28]

Mi következik mindebből az élelmiszerellátásra nézve? Talán az, hogy a gazdasági liberalizmus kudarcát követően, a posztliberális korszakban újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének [29] fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat. A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének remélt álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, amelynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk. A lokalizáció ugyanis – szemben a globalizmus eredendően kozmopolita attitűdjével – kötődést jelent egy adott helyhez, „és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy tartozik valahová”. [30] A XXI. század új alapállását a „radikális otthonteremtők” gyakorlata határozhatja meg, akik „a háztartások, a lokális közösségek és a piacok keretein belül igyekeznek újra felfedezni a hajdani szokásokat, illetve maguk is újakat próbálnak teremteni”, ezzel is erősítve a háztartási gazdaságokat (household economics), a poliszéletet, illetve a közös állampolgári részvételen alapuló önkormányzati formákat. Az említett gyakorlatok kútforrásául azok a helyi szerveződések szolgálhatnak, „amelyek ellenállnak a liberalizmus személytelen és absztraháló törekvéseinek”. [31]

A lokalizáció és a helyben történő termelés népszerűsítése során megemlíthető, hogy az „láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak.” [32] Olybá tűnik, hogy a korábbi példák gyanánt említett fokhagyma, paradicsom vagy cukor helyben történő megtermelése – és értékesítése – számos előnnyel kecsegtet – csupán elhatározás és az ennek nyomán történő cselekvés kérdése lenne, hogy e jelenleg még utópisztikus elgondolás realitássá váljon.

[1] Tobler, Waldo R.: A Computer Model Simulating Urban Growth in the Detroit Region. In Economic Geography, Vol. 46., No. 2. (1970), 234. Idézi: Kecskés Petra: A közelség értelmezése szervezetközi relációkban. Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola, Győr, 2018, 15.

[2] Bhagwati, Jagdish N.: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[3] Mackinder, Halford J. (1904): A földrajz mint a történelem kulcsa. Ford. Pásztor Andrea. In Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002, 16-27.

[4] Bővebben lásd Fónagy Zoltán: Egyik nap úgy, mint a másikon – Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban. https://litera.hu/irodalom/publicisztika/egyik-nap-ugy-mint-a-masikon-eletritmus-es-idobeosztas-a-hagyomanyos-tarsadalomban.html  (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[5] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 7., 12.

[6] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992.

[7] Kecskés: i. m. (2018), 44.

[8] Khanna, Parag (2016): Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-15.

[9] Uo., 15.

[10] A Kert-Magyarország ideája szétszórtan jelenik meg Németh László különböző tanulmányaiban; meglátásait a későbbiekben mások mellett Somogyi Imre gondolta tovább, illetve rendszerezte. A metafora legérthetőbb kibontására nézve lásd Németh László: Életcél. In Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 181-184. A tanulmány online az alábbi linken érhető el: https://merjgondolkodni.wordpress.com/2020/04/14/nemeth-laszlo-eletcel-1940/ (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[11] Bálint György kertészmérnök, az ország „Bálint gazdája” mások mellett erről is nyilatkozott az alábbi interjúban: Egy szívhez szóló levéllel kaptam díszpolgári címet a néptől. https://magyarhang.org/belfold/2019/02/22/balint-gyorgy-nem-varok-elegtetelt/ (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[12] Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába kezdő haladóknak. L’Harmattan Kiadó – Könyvpont Kiadó, Budapest, 2020, 34.

[13] Kaplan, Robert D. (2012): A földrajz bosszúja. Mit üzennek a térképek a ránk váró konfliktusokról és arról, hogyan küzdjünk a sors ellenében. Ford. Albert Dénes. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019, 423-424.

[14] Marshall, Tim (2016): A földrajz fogságában. Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról. Ford. Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, Budapest, 2018.

[15] Bővebben lásd Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. A Humane Order of Society. William Hodge, London, 1948.

[16] Norberg-Hodges, Helena (1999): Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258

[17] Uo., 259.

[18] Kiss Konrád – Nagyné Demeter Dóra: Lokalizáció – egy példa: a rövid ellátási láncok szerepe a gyakorlatban. http://kgk.uni-obuda.hu/sites/default/files/130_VF2018_VF_2018_2.pdf (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[19] Ezúton is szeretném megköszönni Vida Györgynek, hogy e gyakorlati példára irányította a figyelmemet.

[20] „Tájnak és [katonai, gazdasági, művelődési és egészségügyi] intézményeknek ez a kölcsönhatásokkal összetartott egysége: a tájhaza. Mekkora legyen ez a tájhaza? Ez elsősorban földrajzi kérdés. A tájhaza akkora, amekkora a táj. Talaj, növényzet, nép, kultúra sajátságai, ha nem is éles határral, de érezhető gócok körül rendeződnek… A földrajztudósok dolga, hogy e tájak világos térképet elkészítsék. De a tájhaza határát nemcsak földrajzi tényezők szabják meg: lélektaniak is. A tájhaza valóságos, szívvel számontartható, szemmel bejárható egység, amelyen az ember valóságosan otthonos.” Idézi: Marton László: Levél a szerkesztőhöz. A „Tájhazá”-ról s a vidéki sajtó feladatáról. In Zalamegyei Újság, XXIII. évf., 234. szám (1940. október 12.), 2.

[21] Juhász Zita – Varga Imre: A helyi pénz bevezetésének főbb tapasztalatai Magyarországon. In Vezetéstudomány/Budapest Management Review, XLIX. évf., 3. szám (2018), 19.

[22] 1995. évi CXVII. törvény (Szja tv.) 3. § 18. pont, valamint a törvény 6. számú melléklete

[23] 1995. évi CXVII. törvény (Szja tv.) 3. § 19. pont

[24] Lontai Endre – Faludi Gábor – Gyertyánfy Péter – Vékás Gusztáv: Magyar polgári jog. Szellemi alkotások joga. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2008, 280. Megemlítjük, hogy a hazai élelmiszekre vonatkozó tanúsító védjegyek adatbázisa online felületen jelenleg is elérhető az alábbi linken: https://portal.nebih.gov.hu/vedjegyek (Letöltés: 2020. 07. 14.)

[25] Horx, Matthias: Die Welt nach Corona. http://sonnenseite.com/de/zukunft/die-welt-nach-corona.html (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[26] Elpártolhatnak Kínától a világ ellátási láncai a koronavírus miatt. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200303/elpartolhatnak-kinatol-a-vilag-ellatasi-lancai-a-koronavirus-miatt-417845 (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[27] Japan to pay firms to leave China, relocate production elsewhere as part of coronavirus stimulus. https://www.scmp.com/news/asia/east-asia/article/3079126/japan-pay-firms-leave-china-relocate-production-elsewhere-part (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[28] Technológiai, ipari, egészségügyi függetlenségre tör Franciaország, hazaviszik a gyártást.

https://makronom.mandiner.hu/cikk/20200616_technologiai_ipari_egeszsegugyi_fuggetlensegre_tor_franciaorszag_hazaviszik_a_gyartast (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[29] Deneen, Patrick J. (2018): A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadó, Budapest, 2019.

[30] Norberg-Hodges: i. m. (2000), 258.

[31] Deneen: i. m. (2019), 220-221.

[32] Norberg-Hodges: i. m. (2000), 261.

A globális kormányzásról való gondolkodás az államelméleti narratívában

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba. [1]

Az alábbiakban a globális kormányzásról való gondolkodás államelméleti narratívában való megjelenését, és annak fejlődéstörténetét tekintjük át, vállaltan elmélettörténeti megközelítést alkalmazva. Vizsgálódásaink kezdőpontját a „már a görögök is” ismert fordulatának megfelelően az ókori Hellász jelenti, végpontján pedig a XXI. század szellemi kavalkádjában fellelhető aktuális gondolatok foglalnak helyet. E szellemi „kalandtúra” folyamán indokolt esetben az olyan erkölcsi és politikai koncepciókat is górcső alá vesszük, mint az univerzalizmus és a kozmopolitanizmus – annál is inkább, mivel ezek az elméletek egyrészt a konkrét világállam-koncepciók előképét jelentik, másrészt a későbbiek folyamán integrálódtak is azokba. (Az egyszerűség kedvéért ennek folyamán elfogadjuk a Tanyi Attila-Eric Brown szerzőpáros által alkotott munkafogalmakat, amelyek szerint az erkölcsi univerzalizmus az az elképzelés, „mely szerint az erkölcsi normák legalább egy része egyetemesen, közösséghez tartozástól függetlenül érvényes személyekre és személyek közötti viszonyokra.” A kozmopolitanizmus pedig az a gondolat, miszerint „az emberiség, a komoly kulturális és társadalmi különbségek ellenére, egyfajta közösséget alkot.” [2]) A tanulmány tematikus kereteit lehatárolva jelezzük, hogy bár az európai egység tárgyában megfogalmazott, politikai filozófiai vonatkozású elméletek feltérképezését szükség esetén elvégezzük, a tételes európai integráció államtani szempontú elemzésétől – terjedelmi és módszertani okokból egyaránt – eltekintünk.

„Már a görögök is”

Az ókori görögök felfogását döntően a hellén-barbár fogalompár uralta, amelyből az következett, hogy „a hellének lenézték az idegeneket, a habogó, érthetetlen beszédűeket, s elmarasztaló jelzők sorozatával illették a rajtuk kívül élő teljes emberiséget.” [3] Emellett azonban az sem elhanyagolható tényező, hogy a görögök a szofistáknak köszönhetően első ízben deklarálták az emberek közötti egyenlőséget, méghozzá etnikumra és osztálykülönbségre tekintet nélkül. [4]

A hellén-barbár csoportba sorolás felfogásán elméleti értelemben több jelentős görög gondolkodó is rést ütött. E filozófusok egyike a Kr. e. V. században alkotó Szókratész volt, aki a szofistákkal szemben annak bebizonyítására törekedett, hogy létezik egy egységes világrend az ember felett, amelynek az állam csak az egyik szükséges alkotóelemét jelenti. Werner a „bölcsészeti jogtudományról” szóló munkájában arra is kitér, hogy Szókratész gondolkodásában már a világpolgárság eszméjének nyomait is fellelhetjük – habár a filozófus csak meglehetősen sejtelmes módon utalt erre. [5] Montaigne idézi fel A gyermekek neveléséről szóló esszéjében, hogy Szókratészt egy alkalommal megkérdezték, hogy hova való, mire „nem azt felelte, hogy Athénből, hanem azt, hogy evilágból [értsd: nagyvilágból]. Széles, átfogó képzelete magába ölelte a világot szülővárosával együtt, fejébe véste és szívébe zárta az egész emberi közösséget.” [6] Egy másik adoma is Szókratészre utal: ti. a sztoikus Epiktétosz rá hivatkozva mondta azt, hogy ha valaki az állampolgársága felől érdeklődne, „Athén vagy Korinthosz helyett a világpolgárságot kell vallania.” [7]

A cinikus Diogenész önmagát az apolisz, patridosz és heszteremenosz (polisz nélküli, ház nélküli, hazátlan) jelzőkkel illette, és kialakította az univerzális kozmopolita fogalmat.[8] A diogenészi alapokon álló kozmopolitizmus az emberek közötti szolidaritás gondolatával volt átitatva, és minden ember egyenlőségét, testvér mivoltát hangoztatta. [9] Diogenész „koldusbotja azt jelenti, hogy az igaz bölcsnek hazája a világ, hogy a városok falai és [az] országok határai megfojtják a szabadságot.” E cinikus filozófus eszményei között az embereket elválasztó korlátok ledöntése, az osztályalapú, illetve nemzetiségi kasztok megszüntetése, valamint a férfinem előjogainak eltörlése is szerepelt. [10]

A sztoikus filozófia képviselői egész tevékenységük során érdemben bírálták a hellének és a barbárok közötti megkülönböztetés létjogosultságát, mert az meggyőződésük szerint „ellentmond a természetnek, és az emberek polgári közösségét, amely egy uralkodó fennhatósága alatt jött létre, párhuzamba állította a kozmikus renddel.” [11] A sztoicizmus – Szókratésszel ellentétben – már nyíltan felvállalta a világállam eszményítését, a szubjektív kozmopolitizmus tanai révén pedig túlhaladt az antik „korlátolt államfelfogás” határain, és a kereszténység útjának „egyengetőjévé” vált. [12] A sztoikus érvelés szerint az államok tételes törvénye nem az egyetlen jogszabály; annak kötelező erejét az egyetemes természettörvény biztosítja, amely nem más, mint „a világértelemmel azonos világtörvény”. A sztoikusok humanista eszménye kozmopolita meghatározottsággal bírt, így az államhatárokat éppen olyan kevéssé tartották fontosnak, mint a társadalmi különbözőségeket. [13] A Sztoa tehát elutasította az etnikai és politikai határok relevanciáját, és úgy tartotta, hogy a „rend és béke univerzális világállama” érdekében fel kell áldozni a „köznépet vezérlő illegitim szenvedélyeket”. [14]

A sztoicizmus egyik központi képviselője Kitioni Zénón volt. Állam című munkájának fő mondanivalóját Plutarkhosz abban a foglalta össze, hogy „nem olyan városokban és közösségekben kellene élnünk, amelyeket sajátos törvényeik választanak el egymástól, hanem gondoljunk minden emberre földinkként és polgártársunkként, és legyen számunkra egy az élet, és a mindenség, ahogyan egy együtt élő nyáj legel ugyanazon törvény szerint.” [15]

Mit tettek a rómaiak értünk? [16]

A római gondolkodás berkeiben Marcus Tullius Cicero sikeresen alakította ki a sztoikus tanok és a platonizmus eszméinek szintézisét. Cicero amellett érvel, hogy az embert már pusztán ember mivoltánál fogva szeretni kell, és „természettől fogva megvan bennünk a hajlam embertársaink szeretetére, és ez egyben a jog alapja is.” A De Legibus című munka érvelése szerint „az emberek együttélésének egyetlen, mindenki számára közös ésszerű alapja van. (…) Mindannyiunkat egyfajta természettől való türelem és jóakarat, továbbá a jog közössége tart össze.” [17] Cicero szerint a társas lét fejlődésének öt fokozatát különíthetjük fel, melynek „végállomását” az egész emberiségből rekrutálódó világállam jelenti, „melyet közös jog, a ius naturale,  közös terület, a földgömb, s közös hatalom, az isteni hatalom tart össze és egyesít.” [18]

A sztoikus Annaeus Seneca a sociabilitásból vezette le a kozmopolitizmus gondolatát. Meglátása szerint az egész világot hazánknak kell tekinteni, amelyeknek az élén az istenek álltak, az emberek pedig egymás testvérei, „hiszen a közös lélek nem ismeri el a szűk nemzeti kereteket.” [19] Seneca persze a szülőföld jelentőségét sem becsülte le: úgy gondolta, hogy „Szívünkben két haza él, az egyik a nagy és közös, mely az isteneket s az embereket foglalja magában, (…) a másik, melyhez születésünk körülményei kötnek bennünket.” Felfogása szerint az első szülőföld a kozmosz, a második pedig, amelybe véletlenül születünk bele. Megfigyelése szerint „Vannak, akik egyszerre mindkét hazával törődnek, a nagyobbal s a kisebbel is.” [20] A 28. erkölcsi levelében – amely az utazás haszontalanságát firtatja – Seneca amellett érvelt, hogy „le kell rakni a lélek terhét”, mert amíg erre nem kerül sor, addig egyetlen vidék sem fogja elnyerni a tetszésünket. Gondolatait ekként folytatja: „Miután megszabadulsz a bajtól, minden helyváltoztatás kellemes lesz: elvetődhetsz a legtávolibb földre, megtelepedhetsz barbár országok bármelyik zugában, mindenféle lakóhelyet vendégszeretőnek fogsz találni. Fontosabb, hogy milyen állapotban érkezel, mint az, hogy hova, és ezért nem kell egyetlen helyhez sem kötni lelkünket. E meggyőződés szerint kell élni: »Nem egyetlen zugocska számára születtem, hazám az egész világ.«” [21]

Marcus Aurelius ugyancsak amellett érvelt, hogy az emberek rokoni fokban állnak egymással, és „közös anyjuk a természet, vagyis az Isten esze”, ezért aki igazságtalanságot tesz embertársaival szemben, az istentelenséget követ el. [22] Elmélkedések című, közismert munkájában a „filozófuscsászár” a „világ olyan, mint egy állam” formula kimondásáig is eljutott. Eszmefuttatása szerint „Ha gondolkodási képességünk közös, akkor az az értelem is közös, mely eszes lényekké avat. Ha ez így van, akkor általános érvényű az a meggondolás, mely megszabja, hogy mit tegyünk. Ha ez így van, akkor közös törvény alatt állunk, és valamennyien polgárok vagyunk. Ha ez igaz, akkor valami kormányzatnak vagyunk alattvalói. Ha ez is áll, akkor a világ olyan, mint egy állam. Mert milyen más közös kormányzat részesének mondhatnád az egész emberi nemet? Innen, ebből a közös államból ered számunkra a gondolkodási képesség, az értelem, a törvényalkotás képessége.” [23]

A rómaiak univerzalista felfogását tükrözik Claudianus szavai, aki a Birodalom jelentőségét hangsúlyozva kifejezésre juttatta, hogy „Egyedül Róma fogadta kebelébe az általa legyőzötteket, és szelíd anyaként, nem pedig kegyetlen zsarnokként bánva velük, az egész emberi nemzetet egyetlen névben forrasztotta össze. (…) Távoli népeket szent kötelékkel láncolt össze. Békeszeretetének köszönhetjük, hogy mindenütt hazánkban tudhatjuk magunkat, és hogy egyetlen nemzetben egyesülhetünk. Róma uralmának sohasem lesz vége.” [24] Nos, Claudianus a római uralom örökkévalóságát illetően alaposan tévedett, de ha feltesszük magunkban a kérdést, hogy „mit is tettek a rómaiak értünk?”, azt felelhetjük, hogy a birodalmi eszme kimunkálásával egészen az újkorig ívelően sikeres módon – bár nem kizárólagosan – járultak hozzá a nyugat-európai politikai narratívák alakításához. Ennek hátterében a nyugati birodalmi eszmék népszerűsége, „figyelemre méltóan hosszú” ideig tartó érvényesülése állt: hatásuk még az újkori történelemben is érezhető volt, [25] így „matuzsálemi” mivoltuknak köszönhetően messze túlélték az Imperium Romanum összeomlását.

A birodalom visszavág?

Bár a Római Birodalom összeomlását követően egy fokozatosan kibontakozó, ám idővel egyre intenzívebbé váló folyamat révén az egyház lépett a birodalom helyébe, a Római Császárság visszaállításának időről időre megfogalmazódó nyugati igénye a középkori politikai eszmék fejlődésének meghatározó momentumává vált. A Római Császárság középkori eszméi eredetileg a Karoling-korban szökkentek szárba, a maga teljességében viszont a német birodalom száli és kora száli uralkodóinak korszaka vált a Római Birodalomról – ezzel összefüggésben pedig az egyetemes főhatalomról, és annak isteni rendeltetéséről – szőtt elképzelések igazi katalizátorává. „Az akkoriban keletkezett, az antik és keresztény Rómára egyaránt vonatkozó eszmék megteremtették az alapot a későbbi középkor politikai gondolkodásának kibontakozása számára.” III. Ottó (983-1002) már a keresztény császárság egyértelműen Róma-központú elméletét képviselte; programját hűen szimbolizálta az a pecsét, amely – Nagy Károlyhoz hasonlóan – a Renovatio imperii Romanorum (a rómaiak birodalmának megújítása) szlogenjét tartalmazta. [26]

A középkor sajátos európai struktúráját, a vallási alapú egységet mindazonáltal a Respublica Christiana közösségeszménye képezte le a legtisztábban: „Európa egysége sohasem volt annyira élő realitás, mint a középkorban, különösen annak delelőjén, a 11-13. században”. [27] Carl Schmitt meghatározása szerint Európa ebben az időszakban – a római világ tértudatának örököseként – konkrét politikai területté és spirituális térré is vált: a keresztény népek földrajzilag körülhatárolható politikai közösségévé, amely sikerrel határolta el magát a pogányok politikai területeitől. A domináns keresztény szemlélet az „evilágot” térben és időben is végesnek fogta fel; a katekhón fogalmának megalkotásával azonban a keresztény birodalom fejét a káosz és az apokalipszis erőinek feltartóztatójaként határozták meg. Ez a „belső térbeli rend” a XIII-XIV. századtól kezdte el a bomlás jeleit mutatni. [28]

Az Isteni színjáték alkotója, Dante Alighieri ebben az atmoszférában fogalmazott meg egy világkormány-tervezetet. Az egyeduralom című értekezést valószínűleg 1314-1315-ben vetette papírra, de az végleges formát csak valamikor 1318 és 1320 körül öltött. [29] Dante ebben a munkájában változatos – olykor a banalitás látszatát keltő, olykor viszont komoly filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozó – érveket használ fel a pápaságtól független, a császár által kormányzott világmonarchia érdekében. Dante meghatározása szerint „A világi egyeduralom, amelyet császárságnak hívnak, egyetlen fejedelmi hatalom az összes többi fejedelmi hatalmak fölött az időben, vagyis azon dolgokban és azok fölött, melyeket időbeli múlásukkal mérhetünk.” [30] A későbbiek folyamán kifejti, hogy a világi egyeduralom – azaz a monarchia vagy császárság – megvalósulása a világ jólétéhez szükséges feltétel. Dante érvelése szerint az egész emberi nem egyetlen cél felé törekszik, ezért szükség van valakire, aki „szabályt szab” és uralkodik: ez a személy pedig a monarchát vagy császárt jelenti. Meglátása szerint a kormányzatokat, és magukat az országokat is egyetlen fejedelemségbe kell tömöríteni, és annak alávetni. Az „emberi összesség” akkor válhat a világmindenséggel, és annak fejedelmével, Istennel leginkább egyezővé, ha egyetlen princípium irányítja; ezért aztán az egységes monarchia megvalósulása a „világ javát” szolgálja. A továbbiakban kifejti, hogy ez az egyetlen bíróként is funkcionáló monarcha – közvetlenül vagy közvetett módon – minden viszály felett ítélkezik; valamint azt is, hogy az igazság csak e császár uralma alatt teljesedhet ki. Dante részéről érdekes felvetés, hogy e császári instancia semmit sem kívánhat meg, „hiszen joghatóságának csak az óceán szab határt, nem így más fejedelmek esetében, akiknek fejedelemségét más fejedelemségek határolják, mint például a kasztíliai királyságot az aragóniai királyság”. Dante tézise alátámasztására felhozza azt az érvet is, hogy az emberiség akkor a leginkább szabad, ha az „igaz ítélettel és igazságossággal” felvértezett, az emberiséget az egyetemes béke irányába vezérlő egyetlen monarcha uralma alatt áll. [31]

„Új horizonok libegnek elébed” [32]

A középkor alkonya felé közeledve, a művelt rétegek köreiben egyre inkább gyökeret kezdtek ereszteni a humanizmus eszméi, a vallással szembeni szkepticizmus, valamint a racionalizmus kételkedést kifejezésre juttató tanai. Ezzel párhuzamosan a német-római császári birodalom „politikai alkatát megbontotta a nemzeti államok kifejlődése. A világegyháztól támogatott világmonarchia, bár évszázadokon keresztül megfelelt Európa törekvéseinek, soha nem alkalmazkodott szorosan Európa szükségleteihez, és nem is részesült általános elismerésben. A birodalom sohasem tudta megszerezni Európa alattvalói hódolatát. (…) ennek a kornak, amely a latin kereszténység szakadásának tanúja volt, írhatjuk javára a társadalmi és politikai közösség ama hathatósabb alakjának világos kiemelkedését, amely egy nemzet szabad, de fegyelmezett hűségére tarthat számot.” [33]

A reneszánszként jellemzett korszak – különösen a XVI. század hajnalától kezdődően – önmagára vonatkoztatva azt a felfogást képviselte, hogy „visszatért a tudás és szépség tiszta forrásaihoz, birtokában van a bölcsesség és a művészet örök érvényű normáinak.” [34] A reneszánsz és a humanizmus képviselői érdeklődve fordultak a nagy ókori szerzők gondolati hagyatéka felé, de egyúttal már egy olyan új, modern felfogás számára is elkezdték kikövezni az utat, amely az egységes egészként felfogott állam hatalmát helyezte a gondolkodás középpontjába [35] – ami persze a szuverénként felfogott állam egységét jelentette, s nem valamiféle univerzális államét.

Rotterdami Erasmus viszont ama gondolkodók sorát gyarapította, akik Európa kulturális egységét tartották szem előtt. A humanista alkotó számos írásában foglalt állást a háború ellenében, a béke mellett; e felfogását kamatoztatta A béke panasza (Querela Pacis) című, 1517-ben kelt értekezésében is. E művében a Béke fiktív szereplőként beszéli el a népek, vallások és uralkodók között zajló háború borzalmait. A háborút minden hit és vallás „legszörnyűségesebb ostoraként” írta le, amely az emberek számára a legpusztítóbb jelenség, ráadásul az égiek számára is gyűlöletesnek számít. A Béke óva inti a fejedelmeket a háborúskodástól, és arra kéri őket, hogy legyenek bölcsek, s ne a saját szenvedélyeiket, hanem a nép hasznát helyezzék előtérbe. A nemeseket és a főhivatalnokokat szintén arra sarkallja, hogy „mindent az állam meg a nép érdekeinek megfelelően ítéljenek meg”. Majd minden keresztény felé fordulva arra kéri az embereket, hogy közös erőfeszítéssel szenteljék magukat a béke védelmének, és reményét fejezi ki, hogy az „örök egyetértés” összekapcsolja azokat, „akiket a természet és Krisztus annyi kötelékkel fűz egybe”. [36] Erasmus e pacifista gondolatok papírra vetése mellett az egyetemes monarchiával összefüggésben is hallatta a hangját. Ugyanebben a munkájában fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a világ mindannyiunk hazája, és kifejtette, hogy „Egy országnév, bár nincs különösebb jelentősége, meghasonlást szít az emberek között! Annyi és annyi más dolog miért nem egyesíti inkább őket? Mint brit rosszat akarsz a franciának. Miért nem akarod inkább emberként javát az embernek, keresztényként a kereszténynek?” [37] Nem mellékes, hogy Erasmus V. Károly tanácsadójaként annak birodalmát – amelyben, mint azt az ismert aforizma mondja, sohasem nyugodott le a Nap – egyetemes monarchiaként határozta meg, amely eleget tesz a béke és a tolerancia biztosításának. [38]

Johannes Althusius kálvinista gondolkodó neve azért (is) emelkedik ki az eszmetörténeti kánonból, mert 1603-ban megjelent, A politika rendszeres elemezése (Politica methodice digesta) című munkájában első ízben használta a föderáció terminusát, bár tény, hogy nem egy európai léptékű föderáció kontúrjait rajzolta meg, csak az általános működési elveket határozta meg. [39]

A következő században, egészen pontosan 1632-ben IV. Henrik francia király bizalmasa, Maximilien Sully rukkolt elő egy ún. politikai tervvel, amelyben egy 15 tagból rekrutálódó európai szövetség szükségessége mellett szállt síkra. Sully első ízben írta körül – még ha konkrétan nem is nevezte annak – az európai hatalmi egyensúly doktrínáját. Ennek célja – a Habsburgok visszaszorítása érdekében – „Európának olyan arányok szerinti felosztása bizonyos számú nagyhatalom között, hogy egyikük se vethessen szemet mások javaira, ugyanakkor az egyensúlyt se fenyegesse veszély.” [40]

Az európai egyetemes monarchia kérdéséről értekezett a francia felvilágosodás emblematikus alakja, Montesquieu báró is, amikor feltette a kérdést: „lehetséges-e Európa jelen helyzetében, hogy egy nép, miként valamikor a rómaiak, állandó hatalmat gyakoroljon a többiek fölött?” [41] E munka azonban inkább a jelzett egységes entitásban rejlő veszélyekre hívta fel a figyelmet, és annak megvalósíthatatlansága mellett cövekelte le álláspontját.

Az örök békét megalkotni nem kell félnetek jó lesz

Amint láttuk, a humanista Erasmus már markánsan pacifista gondolatokat vallott, és a béke mellett kiállás szükségességét hangoztatta. Nem váratott magára sokáig az első örökbéke-tervezetek megszületése sem; a felvilágosodás áramlata ugyanis igencsak jeleskedett az ilyen koncepciók kidolgozásában.

A korai francia felvilágosodás alakja, Abbé de Saint-Pierre 1729-ben – majd újabb kiegészítésekkel 1733-ban – hozta nyilvánosságra a korábbi dagályos gondolatok rövid summázatát tartalmazó örökbéke-tervezetet. A szerző Erasmushoz hasonlóan a józan észre, valamint a népek alapvető érdekeire hivatkozva tett javaslatot az uralkodóházak és az államok közötti viszályok békekötés, valamint bíráskodás útján történő megoldására. [42] Saint-Pierre indítványt tett egy európai hatókörű Általános Szövetség felállítására, amelynek fő feladatait abban látná, hogy biztosítsa a korábban már megkötött szerződések betartását, valamint békéltetés vagy bírósági döntés útján rendezze a jövőben felmerülő viszályokat. Az Általános Szövetség alapcikkelyei közé tartozna a szerződésszegést elkövető hatalom vagy hatalmak megregulázása is: ennek körében az ellenségeskedéssel okozott kár megtérítésére, valamint a „Nagyszövetség által felbecsült háborús költségek” megfizetésére köteleznék a renitens állam(ok)at. [43]

Az Immanuel Kant által kidolgozott örökbéke-tervezet mindazonáltal sokkal szélesebb körben tudott ismertté válni. A königsbergi filozófus magát következetesen világpolgárként határozta meg, amint az az emberiség egyetemes történetéről írt, 1784-ben publikált munkájából is kiviláglik. E munka hetedik tételében amellett érvelt, hogy ki kell lépni a vadak törvény nélküli állapotából, és egy népszövetséget szükséges konstruálni, „ahol minden egyes állam, a legkisebb is, a maga biztonságát és jogait nem saját hatalmától vagy saját jogi megítélésétől, hanem egyedül ettől a nagy népszövetségtől (Foedus Amphictyonum), egy egyesült hatalomtól, és az egyesült akarat törvények szerint való döntésétől várhatja.” [44] Az államoknak eszerint – a „vademberek” korábbi döntéséhez hasonlóan – fel kell adniuk „brutális szabadságukat”, és egy „törvényszerű alkotmányban” kell nyugalmat és biztonságot keresniük. Az egyesült hatalom megteremtése révén az államok kilépnének az „államviszonyok kaotikus állapotából”, és az „állam általános biztonságának világpolgári állapota” felé mozdulnának el. Kant reményét fejezte ki, hogy az államok saját veszélyeiktől – a háborúk bizonytalanságától, és az ennek nyomán keletkező „utófájdalmaktól”, úgyis mint az adósságoktól és az ipar veszteségeitől – kényszerítve a „törvényes tekintély nélkül választott bírákhoz fordulnak, és így mindent (…) egy jövőbeli nagy államtestté alakítanak át, amire példát a világ idáig még nem tudott felmutatni.”[45] A természet legmagasabb célja végső soron tehát egy „általános világpolgári állapot” elérése.

Kant Az örök békéről szóló, „aránytalanul nehéz és homályos” stílusban megírt [46] munkáját 1795-ben jelentette meg, s tisztában volt vele, hogy az örök béke gondolatát ekkoriban mennyire félvállról lehetett venni, ezért leszögezte, hogy e szatirikus feliratot egy holland fogadós cégérén olvasta – amelyre egy temetőt pingáltak. Kant szemei előtt az örök béke eszményi állapotként lebegett, és e munkájában már nem szerepel egy egyetemes kozmopolita állam ideálja, de „morális és politikai elveinek általános kozmopolita intenciója” továbbra is végigvonul e könyv mondanivalóján. [47] Ennek megfelelően tulajdonképpen az egész világot átfogó, és az egyetemes béke megteremtését célzó struktúra mellett teszi le a voksát. Kant munkája végső soron egy „filozofikus törvénytervezetnek” tekinthető: „összeállítása, indokolásaikkal együtt, azoknak a törvényeknek és hallgatólagos megállapodásoknak, melyek nélkül az örök béke el nem képzelhető”. [48] Formai értelemben Kant először az örök béke negatív előfeltételeit jelenő ún. előzetes cikkeket – „tilalmi törvényeket” (leges prohibitivae) – taglalja, majd ezután fog bele az örök béke megalapozását szolgáló, pozitív értelemmel bíró ún. „definitív cikkeket”.

Az „előzetes cikkek” sorában a filozófus az alábbi taxációval szolgál: (1) Nem szabad valódi békeszerződésnek tekinteni az olyan kontraktust, amely „egy jövendő háború anyagának titkos fenntartásával köttetett”. (2) Nem szabad engedélyezni, hogy valamely különálló állam egy másik állam által, „csere, vásárlás vagy ajándékozás útján megszerezhető legyen”. (3) Az állandó hadseregeknek idővel teljesen meg kell szűnniük, mert „ezek állandóan háborúval fenyegetik a többi államot készenlétük által”. (4) Nem szabad államadósságot kreálni „a külső államüzletek vonatkozásában” (5) Egy állam se avatkozzon be erőszakosan „egy másik állam alkotmányába és kormányzásába”. (6) Végül rögzíti, hogy az államok között fennálló hadiállapotban mellőzni szükséges az olyan ellenségeskedéseket, amelyek „a kölcsönös bizalmat a jövendő békében szükségkép[p] lehetetlenné tennék”. Ilyen ellenségeskedésnek számít például az orgyilkosok vagy méregkeverők alkalmazása, a kapituláció megszegése, és az árulásra való bujtogatás az ellenséges államban. [49]  E tilalmak rögzítését követően az „államok közötti örök békéhez szükséges definitív cikkeket” Kant az alábbiakban határozza meg. (1) A polgári alkotmánynak minden államban köztársaságinak kell lennie. (2) A népjognak szabad államok föderalizmusán kell alapulnia. A „föderalitás eszméjének” ebben a típusában, a békeszövetség berkein belül pedig minden háborút „egyszer s mindenkorra befejezettnek” kell tekinteni. Kant igyekszik leszögezni, hogy itt nem a „világköztársaság pozitív eszméjének” megalapozásáról van szó, csupán „a háborút elhárító, állandóan fönnálló, és mindig terjeszkedő szövetségről”. Amennyiben a tartós békét az államok egymás közötti viszonyaira is sikerülne kiterjeszteni, valóban létrejöhetne a szabad államok föderációja. (3) A „világpolgárjognak az általános hospitalitás” feltételeire kell szorítkoznia. Az egyes államokra eszerint a vendéglátás kötelezettsége hárul, ami a másik oldalról azt jelenti, hogy az idegeneket megilleti a látogatás joga, s amíg békés módon tartózkodnak egy állam felségterületén, addig nem utasíthatók ki, és nem bánhatnak velük a „fogadó állam” részéről ellenséges módon. A látogatás jogának ilyetén intézményesítése elősegítené az egyes földrészek, országok és népek békés kapcsolatainak kialakítását. [50]

Kant tevékenységét követően, explicit módon a XIX. századtól ívelően megszaporodtak a világállam vagy a világkormány intézményesülését sürgettető koncepciók. (Csak példálózó jelleggel, az alábbi – közismert – szerzők dolgoztak ki ilyen elméleteket: Victor Hugo, [51] Bertrand Russell, [52] H. G. Wells [53].) Amellett azonban, hogy „a felvilágosodás eszménye szükségképpen a világpolgársághoz, a nemzetinek lekicsinyléséhez vezet”, az is tény, hogy „gyakorlata önkéntelenül a nemzeti eszme erősödését hozza magával”, [54] s az is faktum, hogy a kozmopolita világlátás már Jean-Jacques Rousseau tevékenységével kezdődően vissza-visszatérő kritika tárgyát is képezte. Rousseau a nevelésről írott munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy nem szabad bízni azokban a kozmopolitákban, „akik messze, könyveikben kutatnak feladatok után, melyeket irtóznak a maguk háza táján teljesíteni. Van olyan filozófus, aki azért szereti a tatárokat, hogy ne kelljen a szomszédjait szeretni.” [55] Az emberi nem egyetemes társadalmáról szóló – A társadalmi szerződés bevezető fejezetének szánt – írásában azzal vádolja a világpolgárokat, hogy a hon iránti szeretetüket csak az emberi nem iránti szeretetükkel képesek igazolni, és „azzal kérkednek, hogy az egész emberiséget szeretik, ami, úgy vélik, feljogosítja őket arra, hogy egyetlen embert se szeressenek.” [56] Végül a Politikai töredékek hazáról szóló fragmentumában Rousseau a haza és a „nagyvilág” közötti különbségekről elmélkedve azt veti papírra, hogy „a föld, ahol lakunk, az emberek közös anyja és dajkája, az emberi nem hazája. Ennek ellenére semmilyen különös érzelem nem fűz hozzá bennünket; ha mindannyiunkat áthelyezhetnének egy másik bolygóra, ahol kellemesebben élhetnénk, ki lenne az, aki az előzőt sajnálni merészelné? Nem így áll a helyzet azzal a szeretettel, amely a szülőföldhöz, a tulajdonképpeni hazához köt bennünket. (…) Az emberszeretet nem adja meg az erényeknek azt az energiát, melyet a hazaszeretet megad, mivel az egészen a heroizmusig emeli fel az erényeket.” [57]

Nem a Kant iránti tiszteletlenségből vetjük közbe – és ok-okozati összefüggést sem feltételezünk –, de érdekes párhuzamot vonhatunk a racionalista filozófus béketervezetében foglalt elgondolások, valamint a Benito Mussolini fasiszta diktátor emlékirataiban található megállapítás logikája között. Eszerint „Ha e háború fordulatai a tengely számára lettek volna kedvezőek, akkor a győzelem pillanatában a világszocializációt javasoltam volna a Führernek, ami annyit tesz: a határok már csak történelmi jelentőséggel bírnak, a vámok eltörlésre kerülnek, az országok közötti szabadkereskedelmet világléptékű konvenció szabályozza; közös valuta van; (…) a fegyverkezést valóságosan és radikálisan megszüntetjük.” [58]

Ki kormányozza hát a világot?

A XIX. és a XX. század világállammal vagy világkormánnyal kapcsolatos meglátásait terjedelmi okokra tekintettel nem részletezzük (bár a fentiekben említés szintjén utaltunk rájuk). A globalista mozgalom a második világháborút követően feltűnő mértékben aktivizálta magát: 1946-ban, Luxembourgban megszervezték az „Egyetemes Mozgalom a Világkonföderációért” szervezetét, amelyből később a Világföderalista Mozgalom nőtt ki; 1948 novemberében Gerry Davis a világkormány megalakítását, és egy „egyetemes alkotmányozó gyűlés” azonnali összehívását követelte; 1949-ben pedig a Chicago Comittee munkája nyomán a Common Cause hasábjain egy világalkotmány előzetes tervezetét is nyilvánosságra hozták. [59]

Ennek ellenére a XXI. század komplex, sok szereplős világában sem beszélhetünk arról, hogy létrejött volna egy világkormány, amely felelősséggel tartozna a világ minden népének, és amely kontroll alatt tarthatná a globalizáció folyamatát. Joseph Stiglitz, a Világbank egykori alelnöke plasztikusan fogalmazott, amikor azt állította, hogy „a világ kormányzása zajlik világkormány nélkül, amelyben néhány intézmény (a Világbank, az IMF, a WTO) és néhány szereplő, bizonyos kereskedelmi és pénzügyi érdekcsoportokhoz szorosan kapcsolódó kereskedelmi és pénzügyminiszter uralja a mezőnyt, miközben az érintettek jelentős része nem jut szóhoz”. [60] Dardot és Laval arról beszélnek, hogy napjainkra a globalizált világ jellegzetességeihez alkalmazkodó „világhatalom” korábban ismeretlen formája alakult ki, és a nemzetállamok integráló szerepe viszonylagossá vált a politikai hatalom megszerzésében, a nemzeti kultúra gondozásában és terjesztésében, a társadalmi osztályok közötti kapcsolatok, valamint a gazdasági élet szervezésében, a foglalkoztatottság szintjének vagy a helyi feladatok meghatározásában. Az államok e feladatok tetemes részét kiszervezik, magánosítják, miközben továbbra sem létezik egy olyan világkormány, amelyre az a feladat hárulhatna, hogy „megvédelmezze az egyes nemzeteket és helyi közösségeket a globális oligopóliumok közötti verseny hatásaitól. (…) Olyan globális hatóság sincs, amely meg tudta volna akadályozni a pénzügyi válságok kitörését, és képes lett volna megvédeni a gazdaságot és a társadalmat a pénzvilág uralma alá került kapitalizmus növekvő egyensúlyhiányától.” [61]

Ehelyütt nem vállalkozhatunk a hiperglobalizáció által átfogott viszonyok mélyreható elemzésére, de utalunk rá, hogy e vizsgálódást egy másik munkában már elvégeztük. [62] Annyi azonban jelen tanulmányban is leszögezhető, hogy amennyiben egy évtized távlatából visszatekintünk a legutóbbi globális pénzügyi és gazdasági válságok okaira és következményeire, tisztán kirajzolódik, hogy a globális piaci viszonyok szabályozatlansága – vagy legalábbis jelentős alulszabályozottsága – rendszerszintű anomáliát jelent. Abban a tekintetben markáns véleménykülönbségek mutatkoznak a különböző szekértáborok – a népszerű kánon szerint: szuverenisták és globalisták között –, hogy a regulációs szerepkör megerősítésére állami szinten kell-e sort keríteni, vagy regionális, esetleg globális hatókörű szabályozást szükséges-e kimunkálni. Kérdéses persze, hogy egy világkormány, világparlament, világközigazgatás, világ-igazságszolgáltatás, világversenyhivatal [63] vagy más, kellőképpen tudományos-fantasztikus megnevezéssel ellátott intézmény megfelelően tudná-e kezelni az előttünk tornyosuló problémákat.

A magunk részéről úgy látjuk, hogy a mások mellett Ulrich Beck által igényelt „kozmopolita világállam” [64] megalapítása jelen tudásunk szerint mindössze az illúziók, ábrándok és utópiák tárházát gyarapítja, hiszen a megvalósításnak gyakorlatilag már az előfeltételei sem adottak, és belátható időn belül nem is válnak biztosítottá. A posztnemzeti állapot habermasi állapotának beköszöntétől meglehetősen messze járunk, még akkor is, ha a klasszikus, bodini vagy hobbesi karakterjegyek mentén jellemezhető nemzetállami szuverenitás kimutatható módon alakult át, vált jóval illékonyabbá. Carl Schmitt meglátása, miszerint az államok világának pluralizmusa kikezdhetetlen realitás, és „a Földön, ameddig egyáltalán az állam fennáll, mindig több állam létezik, és nem létezhet az egész földkerekséget, és az egész emberiséget átfogó világállam”, [65] ma is aktuálisnak mutatkozik. Ez természetszerűleg nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az olyan globális problémák kezelésében, mint amilyen a klímaválság, a terrorizmus, a szervezett bűnözés vagy az új technológiai kihívások (mesterséges intelligencia, Big Data, közösségi platformok), az államok mélyrehatóan együttműködjenek egymással. Korunk sztártörténésze, Harari azt állítja, hogy a világkormány megalakítására ugyan nincsen szükség – ez szerinte is meglehetősen kétes és életszerűtlen víziónak számítana –, de éppen az említett kihívások intenzitása folytán a „politikai globalizálására”, azaz a globális problémák és érdekek egyes országok részéről történő hathatósabb felkarolására annál inkább. [66] A fentiekben vázoltak alapján ki-ki döntse el, hogy e gondolatok megfogalmazásakor igaza volt-e a historistának.

[1] Ady Endre: Az Értől az Oceánig. In Ady Endre: Vér és arany. Nyolcadik kiadás. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, é. n. [1924], 175.

[2] Tanyi Attila – Brown, Eric: A globalizáció nyomában. Fejezetek a kozmopolitanizmus és az univerzalizmus filozófiai történetéből. Kézirat. 1. p. http://academia.edu/23767881/A_globalizáció_nyomában. (Letöltés: 2019. november 27.)

[3] Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Ford.: Szabó Márton. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997, 17.

[4] Szoboszlai-Kiss Katalin: Alvó demokrácia. Kormányzásról, törvényről, erkölcsről Homérosztól Szókratészig. Széchenyi István Egyetem – Universitas Győr Nonprofit Kft., Győr, 2018, 69, 73.; Gelenczey-Miháltz Alirán: Mindnyájan görögök vagyunk? A hellén és európai identitás problémáiról. In Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról. V. évfolyam, 1. szám (2006), 9.

[5] Werner Rudolf: A bölcsészeti jogtudomány történelme. Kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez. Franklin-Társulat, Budapest, 1875, 6-7.

[6] Montaigne, Michael: A gyermekek neveléséről. Ford.: Bajcsa András. In Hernádi Miklós – Vajda Mihály (szerk.): Reneszánsz etikai antológia. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 341.

[7] The Christianity of Stoicism: Or, Selections from Arrian’s Discourses of Epictetus. Carmarthen – J. Evans, London, 1822, 34.

[8] Koselleck: i. m. (1997), 25.

[9] Attali, Jacques: Ki kormányozza holnap a világot? Ford.: Barabás József. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 34.

[10] Barcsi Tamás: Az emberi méltóság filozófiája. PhD értekezés. Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Pécs, 2011, 16.

[11] Koselleck: i. m. (1997), 27-28.

[12] Werner: i. m. (1875), 13.

[13] Kecskés Pál: A bölcselet története. Szent István Társulat, Budapest, 1981, 129.

[14] Gelenczey-Mihálcz: i. m. (2006), 9.

[15] Plutarkhosz: Nagy Sándor szerencséje és erénye. 6. §. (Moralia, Negyedik könyv.) Idézi: Berger, Klaus – Colpe, Carsten: Vallástörténeti szöveggyűjtemény az Újszövetséghez. Ford.: Zóka Eszter. JATEPress, Szeged, 2018, 183.

[16] Utalás a Brian élete című Monty Python film ikonikussá vált mondatára („Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól… mit tettek a rómaiak értünk?”)

[17] Cicero, Marcus Tullius: A törvények. Ford.: Simon Attila. Debreceni Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar – Gondolat Kiadó, Budapest, 2008, 22., 25. A politikai barátság elméleteire nézve lásd Frivaldszky János: Politikai barátság és a jogi viszony. In Iustum Aequum Salutare, V. évfolyam, 4. szám (2009), 5-52., illetve Kevevári István: A politika és a barátság fogalmainak elméletei összefüggései egykor és ma. In Jog-Állam-Politika, 10. évfolyam, 4. szám (2018), 83-100.

[18] Werner Rudolf: Közlemények a bölcsészeti jogtudomány történelme köréből. In Jogtudományi Közlöny, 8. évfolyam, 40. szám (1873), 313.

[19] Sándor István: A sztoikus állam-és politikaelméletek áttekintése. In Acta, Tomus XXVII. Annus 1999/2000, 46. Idézi: Lukácsi Tamás: Hermész szobra a fában. Arisztotelész és álmaink állama. Doktori értekezés. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar, Budapest, 2005, 83.

[20] Seneca: Ad Serenum de otio. c. 31. Idézi: Koselleck: i. m. (1997), 30.

[21] Seneca: Az utazás haszontalansága. Ford.: Kurcz Ágnes. In Seneca prózai művei. I. kötet. Szenzár Kiadó, Budapest, 2002, 177-178.

[22] Az Antonius című művet idézi: Janet, Paul: A politikai tudomány története az erkölcstanhoz való viszonyában. I. kötet. Ford.: Lőrincz Béla. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1891, 318.

[23] Aurelius, Marcus: Elmélkedések. Ford.: Huszti József. Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 36.

[24] Idézi: Attali: i. m. (2012), 44.

[25] Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Ford.: Nemerkényi Előd. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 104. Lásd még Pósán László: A pápaság és császárság küzdelmének politikai nyelve. In Fazakas Gergely Tamás – Miru György – Velkey Ferenc (szerk.): „Politica philosophiai okoskodás”. Politikai nyelvek és történeti kontextusok a középkortól a 20. századig. Debreceni Egyetem Történeti Intézete, Debrecen, 2013, 51-65.

[26] Canning. i. m. (2002, 114-115.

[27] Katus László: Respublica Christiana. Európai közösség a középkorban. In Rubicon, XXIV. évfolyam, 261. szám (2014), 31.

[28] Derekas Győző: Carl Schmitt elmélete a nemzetközi viszonyokról. In Jogelméleti Szemle, 2019/1. szám, 29-30. A Föld nomoszának további elemzésére nézve ld. Pongrácz Alex: Gyönyörű képességünk, a térrend. A Föld nomosza és annak aktualitása a XXI. században. In Jog-Állam-Politika, 10. évfolyam, 3. szám (2018), 105-121.

[29] Utószó. In Alighieri, Dante: Az egyeduralom. Ford.: Sallay Géza. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003, 120.

[30] Dante: i. m. (2003), 6.

[31] Uo., 12-30.

[32] Ady Endre: Új vizeken járok. In Ady Endre: Új versek. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1906, 122.

[33] Fisher, H. A. L.: Európa története. II. kötet. Reneissance, reformáció, felvilágosodás. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, é. n., Budapest, 10-11.

[34] Huizinga, Johan: A reneszánsz problémája. In Huizinga, Johan: A történelem formaváltozásai. Ford.: Radnóti Miklós. Maecenas Holding Rt., Budapest, 1997, 43.

[35] Kautz: A politikai tudomány kézikönyve. Második, teljesen átdolgozott kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 51-52.

[36] Erasmus, Rotterdami: Querela Pacis. Ford. Bodor Ákos. In Korunk, 30. évfolyam, 6. szám (1971), 841-847.

[37] Uo., 846.

[38] Attali: i. m. (2012), 103.

[39] Vida Krisztina: A föderalizmus hatása az európai integráció fejlődésére és szerepe az alkotmányozási folyamatban. PhD. értekezés. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest, 2004, 20.

[40] Sully, Maximilien: A politikai terv. In Szénási Éva (szerk.): Elméletek az európai egységről. I. kötet. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2002, 79.

[41] Montesquieu: Európa egységéről. [Eredeti címe: Gondolatok az egyetemes monarchiáról Európában.] Ford.: Rózsahegyi Zoltán. Phönix Kiadás, Budapest, 1943, 35.

[42] Nagy Géza: Charles Irénée Castel de Saint Pierre és örökbéke-tervezete, in Saint-Pierre, Abbé de: Az örökbéke-tervezet rövid foglalata. Ford.: Cseke Gál Anna. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979, 23.

[43] Bővebben lásd: i. m. (1979).

[44] Kant, Immanuel: Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről. Ford.: Sándor Pál. Az Európa Könyvtár kiadása, Budapest – Wien, 1926, 25.

[45] Uo., 25., 28., 31.

[46] Babits Mihály: Bevezetés. In Kant, Immanuel: Az örök béke. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918, 5.

[47] Tanyi – Brown: i. m. (é. n.), 20.

[48] Babits: i. m. (1918), 16.

[49] Kant: i. m. (1918), 22-26.

[50] Kant: i. m. (1918), 31., 37., 40-44.

[51] Hugo, Victor: Az Európai Egyesült Államokért. Fordították az SZTE Európa Tanulmányok Központ hallgatói. In Szénási: i. m. (2002),137-145.

[52] Lásd például Russell, Bertrand: A hatalom és az egyén. Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Kossuth Kiadó, Budapest, 1997.

[53] Wells, H. G.: A civilizáció megmentése. Ford.: Rácz Béla. Dick Manó Kiadása, Budapest, é. n.

[54] Concha Győző: A kilenzvenes évek reformeszméi és előzményeik. Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1885, 58.

[55] Rousseau, Jean-Jacques: Emil vagy a nevelésről. Ford.: Győry János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1965, 14.

[56] Rousseau, Jean-Jacques: Az emberi nem egyetemes társadalmáról. Ford.: Kis János. In Rousseau, Jean-Jacques: Politikafilozófiai írások. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 256.

[57] Rousseau, Jean-Jacques: Politikai töredékek 1752-1772. Ford.: Ludassy Mária. In Rousseau, Jean-Jacques: Politikafilozófiai írások. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 492-493., 495.

[58] Mussolini, Benito: Colloquio con il prefetto Cabella (20 aprile 1945). In Susmel, Edoardo – Susmel, Duilio (szerk.): Opera Omnia di Benito Mussolini. XXXII. Dalla liberazione di Mussolini all’ epilogo la Repubblica sociale italiana. La Fenice, Firenze, 1960, 197.

[59] Attali: i. m. (2012), 227., 230., 233., 357.

[60] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford.: Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 39.

[61] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Ford.: Loppert Csaba. EgyKettő Kiadó, Budapest, 2013, 363-364.

[62] Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019

[63] E furcsa nyelvújítási manőver részben, de nem egészben Jacques Attali nevéhez fűződik. Lásd Attali: i. m. (2012), 366-378.

[64] Beck, Ulrich: Cosmopolitan Vision. Polity Press, Cambridge – Malden, 2004.

[65] Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika-és államelméleti tanulmányok Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 36.

[66] Bővebben lásd Harari, Yuval Noah: 21 lecke a 21. századra. Ford.: Torma Péter. Animus, Budapest, 2018, 106-116.

A hálózat csapdájában? Globalizáció és totalitás

Michael Hardt amerikai irodalomtörténész és Antonio Negri olasz politikafilozófus ezredfordulón megjelent bestsellere, a Birodalom egy olyan világ képét vetíti előre, amelyben a tőke arctalan birodalma felőrli az elavultnak kikiáltott társadalmi hierarchiákat – különösen azokat, amelyek az ipari osztályokhoz, a nemzethez, illetve a patriarchális családhoz kötődnek. A szerzőpáros úgy látta, hogy a „birodalmi rend” a formátlan sokaságok masszájában oldja fel az említett közösségeket, [1] és az egész földkerekséget egyetlen autoritásnak rendeli alá. A Birodalom felfogásukban egy egyesített világpiacot intézményesít, a hozzá tartozó politikai és jogi szuverenitással (amely legfeljebb a „látszat kedvéért” tartja fenn a nemzetállami szuverenitást), parancshálózattal és fegyelmező apparátussal. A Birodalom végül is egy olyan „térforradalmat” hajt végre, amely elmossa a korábbi térbeli elválasztásokat, és egy olyan „egyenletes teret” hoz létre, amelyen belül minden akadálytalanul áramolhat. A Birodalom nem lokalizálható, ugyanakkor mégis mindenütt jelen van: éppen ezért a virtuális, delokalizált és decentralizált jelzők mentén írható le [2] (szemben az egzakt határain belül a hatalmat centralizáló, és nagyon is valóságos közhatalommal „felvértezett” szuverén nemzetállamokkal). Hardt és Negri szerint tehát „a gazdasági és kulturális csere ellenállhatatlan és visszafordíthatatlan globalizációjának lehetünk tanúi. A globális piac és globális termelés áramkörei mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája – röviden, a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely gyakorlatilag szabályozza ezeket a globális cserekapcsolatokat, ő az a szuverén hatalom, mely kormányozza a világot.” [3]

A Hardt és Negri munkájában foglalt megállapításokat akár el is intézhetnénk egy legyintéssel, a neomarxista disztópiák tárházát gyarapító fantazmagóriának titulálva azokat. A globalizációként ismert jelenség-együttes ugyanakkor kitapintható módon változtatta meg azt a bodini és hobbes-i alapokon nyugvó, és évszázadokon keresztül kikezdhetetlennek tekintett gondolkodásmódot, amely az államot tekintette a szuverenitás hordozójának, az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és messzemenően korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az alábbiakban e folyamat főbb gócpontjait kívánjuk „távirati stílusban” áttekinteni.

Mi a globalizáció?  

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásai nyomán mind a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusban, mind a hétköznapok gondolkodásában fontos problémaként jelent meg a globalizáció jelensége. Így az egyesek által feltartóztathatatlannak, mások által viszont feltartóztatandónak ítélt folyamat elméleti leírásaival napjainkban már könyvtárakat lehet megtölteni. Bár a folyamat különböző aspektusait sokoldalúan tanulmányozták, azonban annak lényegét – a konszenzusképes meghatározások hiányában – mégsem értjük pontosan. A globalizáció terminusával jelölt jelenség, illetve az ennek hátterében álló tendenciák, az információs társadalomhoz hasonlóan, állandó hivatkozási alappá váltak, de a fogalmilag tisztázatlan használat során olyan sokféle szociális jelenségre alkalmazták, hogy leíró teljesítményük követhetetlenné vált, tudományos értékük pedig inflálódott. Berger meglátása szerint a globalizáció mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. [4] Veress József szerint a globalizáció fogalmával mind annak támogatói, mind kritikusai egy olyan jelenség-együttest írnak le, amely nem egyszerűen téves, hanem egyenesen értelmezési zavarok forrása. [5] A globalizációnak számos implikációja létezik. David Held szerint a globalizációt akként gondolhatjuk el, mint a jelenkori társadalmi élet világméretű összekapcsoltságának szélesedő, mélyülő és gyorsuló valóságát, annak kulturális, kriminális, pénzügyi, spirituális, és számos egyéb aspektusával. [6] A sokféle dimenzió mellett a globalizáció ráadásul nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett, dialektikus jelenség meghatározó, ám korántsem egyedi összetevőjéről van szó; a globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt, fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

A globalizáció leírására tehát nem áll rendelkezésre egy univerzális, mindenki által elfogadott „munkafogalom”, ráadásul az egyes szerzőknek még az alapvető jellemzők meghatározásában sem sikerült konszenzusra jutniuk. Éles vitákat folytatnak például a globalizáció okairól, lényegéről, megvalósulási szintjéről és perspektíváiról. A magunk részéről a leghasználhatóbb meghatározásnak Jagdish N. Bhagwatiét tartjuk, aki szerint a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [7] A továbbiakban azonban nem kívánjuk magunkat lecövekelni a globalizáció meghatározhatósága körüli viták mellett, hanem inkább a globalizáció és a szuverenitás összefüggéseire fókuszálva vizsgáljuk annak gazdasági, szociális és biztonságpolitikai vonatkozásait.

A globálisan összekapcsolt világ jellemzői

Parag Khanna néhány esztendővel ezelőtt publikált könyvében amellett érvelt, hogy az összekapcsoltság életünk minden területét áthatja, sőt már fel is váltotta a megosztottságot, és a „világméretű szerveződés új paradigmájává vált”. Érvelése szerint a XXI. század térképén már nem pusztán az államokat szükséges feltüntetni, hanem a megavárosokat, vasútvonalakat, távvezetékeket, internetkábeleket, valamint egyéb, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat is. Századunkra a geopolitikai verseny „szervezőelve” is jelentős átalakuláson esett át: a területért vívott háborúkat felváltották az összekapcsoltságért vívott küzdelmek, melynek eredményeként „egyfajta kötélhúzás lesz a globális ellátási láncok, energiapiacok, ipari termelés és a pénzügy, technológia, tudás és tehetség értékes folyamatai között. (…) A kötélhúzás a rendszerek (kapitalizmus és kommunizmus) közötti háborútól való elmozdulást jelenti a kollektív kereskedelmi lánc rendszerén belül vívott háborúk irányába.” Az „infrastrukturális szövetségekre” a globális civilizáció attribútumaiként tekinthetünk; ezek az entitások a szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag is összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén. Az összekapcsolt világban tehát a geopolitika már kevésbé a területszerző „rizikiójátékok” terepén jelenik meg; sokkal inkább a fizikai és digitális infrastruktúra mátrixában domborodik ki. A komplex globális rendszer konglomerátumában a gazdaságok mindinkább integráltak, a lakosság egyre mobilisebb, a kibertér pedig összemosódik a fizikai valósággal. [8] A globalizáció eredményeként a szállítási költségek csökkennek, az egymástól földrajzilag távol eső területek összekapcsolódnak, és a globális termelés térbeli rendszerei az egész földgolyót átszövik. [9] A szuverén határokat keresztül-kasul átszövő, összekapcsolt infrastruktúrák „speciális tulajdonsággal rendelkeznek, saját életük van, több, mint egy szimpla országúté vagy távvezetéké. Határokat átlépő, megosztott igazgatás alatt működő, közös szolgáltatásokká válnak.” A szállítási útvonalak, áramhálózatok, műveleti bázisok, pénzügyi hálózatok és internetszerverek a XXI. századra olyan megkerülhetetlen útvonalak kifejezőivé váltak, amelyeken keresztül jelentős hatalmat gyakorolnak, és érdemi befolyást fejtenek ki. Khanna egészen annak kimondásáig merészkedik, hogy napjainkra a szuverenitással és a határokkal szemben az ellátási láncok és az összekapcsoltság váltak az emberiség rendező elveivé. „Ahogy a globalizáció a világ minden sarkába eljutott, az ellátási láncok olyan mértékig kiszélesedtek, elmélyültek és megerősödtek, hogy ideje megkérdeznünk magunktól, nem jelentenek-e mélyebb rendező elvet a világban, mint az államok maguk.” [10] Az ellátási láncok révén gyakorlatilag megoldottá válik az egymástól beláthatatlan távolságra lévő szereplők összeköttetése; amint azonban tudjuk, az éremnek mindig két oldala van: az ellátási láncokon keresztül az alapvető termékek és szolgáltatások áramlásán túl az illegális drog-, fegyver-és emberkereskedelem szervezése is hatékonyabbá válhat.

A kiteljesedő globalizáció új helyzetében, az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a területenkívüliség státuszát élvezi akár a szuverén nemzetállam határain belül is. Ebbe a sorba illeszthetők a nemzetközi pénz- és tőkepiacok is, amelyek a tőkemozgások liberalizációja következtében egyre nagyobb hatást gyakorolnak a nemzeti gazdaságpolitikákra, és a globalizáció legfőbb hordozóivá váltak. A pénzügyi rendszer deregulációja felszámolta a tőkemozgások ellenőrzését, a pénzügyi- és tőkepiacok működésébe történő kormányzati beavatkozás lehetőségét. [11] A liberalizáció – amelynek során a nemzeti kormányok visszavonulót fújtak a határokat átlépő mozgások korlátozása tekintetében – példátlan mértékben járult hozzá a globális gazdaság intézményi kereteinek kialakításához, és drasztikusan megnövelte az egyes nemzetgazdaságok függőségét a globális tőkeáramlás folyamataitól. [12]

A globális pénzpiac olyan likviditással, tőkeerővel és hatalommal bír, hogy gazdasági szempontból az államok nem – vagy alig – kérdőjelezhetik meg az autoritását, ha a kormányzati gazdaságpolitikák kockázatainak értékeléséről van szó. Azt lehet mondani, hogy a globális pénzpiac ebben az értelemben szinte „élet és halál felett” rendelkezik. 1980 óta a pénzügyi eszközök összesített értéke 2,5-szer gyorsabban nőtt, mint a gazdag ipari országok együttes (!) GDP-je; a deviza-, kötvény-és részvénykereskedelem esetén ez az érték már ötszörös. A hatalmas mértékű, határokon átívelő felgyorsult tőkeáramlás már az 1980-as évtized végére hússzorosan múlta felül napi szinten a kereskedelmi áramlásokat. [13] Világképünket ugyan a nemzetek hajói uralják, de egyre kevésbé felejthetjük el a pénzügyi globalizáció óceánjának erejét – figyelmeztet Muraközy. [14] Ezt csak tovább tetézi, hogy a számítógépes hálózatok és a telekommunikáció fejlődése, azaz a digitális technológiai forradalom térnyerése nyomán rendkívüli jelentőségre szert tevő pénzügyi világháló online felülete szó szerint nem ismer határokat: államhatároktól és nemzeti hatóságoktól függetlenül képes vezérelni a globális pénzügyi folyamatokat. [15] A nemzetközi tőkepiacok és a pénzvilág dimenziói mára teljesen elszakadtak a reálgazdasági folyamatoktól, a termeléssel és a nemzetközi kereskedelemmel szemben is önállóvá váltak. A pénzvilág dimenziói ezzel mintegy elválnak a reálgazdaságban megszokott méretektől, az ott teremtett értéknagyságtól, és annak növekedési ütemétől. A nemzetközi pénzügyi rendszerben a reálgazdaság helyett valójában a pénzügyi közvetítő mechanizmus vált az „ügy urává”.

Az infokommunikációs innovációk hatására az értékpapír-és devizapiacokon a kereskedés folyamatosnak és egyidejűnek (real time) minősül. A számítógépek segítségével a világ bármely pontján egy időben bonyolíthatják a tranzakciókat, azaz a helyi időtől függetlenül nyílik lehetőség az elektronikus kereskedésre.  Ez a folyamatos kereskedés csakis akkor ütközhet a korlátaiba, ha a technikai feltételek hiányoznak, vagy esetleg technikai jellegű probléma adódik, illetőleg amennyiben a nemzeti szabályozás korlátai erősnek bizonyulnak. Az utóbbi szempont kapcsán azonban kiemelendő, hogy az államok deregulációs-liberalizációs tevékenysége éppen az ellenkező tendencia irányába hatott.

A nemzetközi pénz-és tőkepiacok az utóbbi évtizedektől tehát domináns szerepet töltenek be az egyes államok gazdasági életében. A pénz-és tőkepiacok integrációja ezen túlmenően is számottevő mértékben képes devalválni a nemzetállamok klasszikus szuverenitásában foglalt jogköröket. Saskia Sassen vizsgálata azt mutatta ki, hogy a globális pénzpiacok az elmúlt évtizedekben mindenki másnál több, történelmileg a szuverén nemzetállamhoz kapcsolódó hatalmi jogosítványt szereztek meg. A globális tőkepiac szerinte olyan hatalmi koncentrációnak tekinthető, amely képessé vált arra, hogy befolyásolja a nemzeti kormányok gazdaságpolitikáját, ebből kifolyólag pedig az alapvető politikai irányvonalát is. A globális tőkepiac végső soron egy hatalmas pénztömegként is felfogható, amellyel a befektetők tetszés szerint játszanak. A globális tőkepiacok lehetővé teszik, hogy a kormányok nagyobb adósságállományt halmozzanak fel, ezáltal hosszabb időszakra is eladósodjanak. A deviza-és kötvénypiacok drasztikus mértékben korlátozhatják a kormányok döntési hatalmát a kamatok és devizaárfolyamok meghatározásában, képesek befolyásolni a költségvetési politikát. [16]

A globálissá vált pénzvilág korlátozhatja – és korlátozza is – a kormányok cselekvési szabadságát, befolyásolhatja a gazdaságpolitikai irány meghatározását. A tőkepiacok képviselői végső soron átvehetik a kormányzattal szembeni számonkérési funkciókat is, amelyek a klasszikus polgári demokráciában ismert módon a választópolgárok közösségéhez tapadnak. Megerősíthetik vagy „leszavazhatják” a kormányok gazdaságpolitikáját, kikényszeríthetnek vagy megakadályozhatnak bizonyos kormányzati intézkedéseket. A globalizált piacok nyomása alatt a nemzeti kormányok egyre kevésbé tudnak befolyást gyakorolni a gazdasági körforgásra. A növekvő globalizált piacokon az egyensúly az állami cselekvők autonómiájának és gazdaságpolitikai mozgásterének rovására tolódott el. A globális és regionális pénzügyi körök teljesen új irányt szabhatnak egy elviekben szuverén állam gazdaságpolitikájának; ismert, hogy a megszorításokkal való szakítás ígérete révén kormányfői pozícióba került radikális baloldali Alexis Tsipras az ún. trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) nyomása alatt végül visszavonulót fújt, és feltétel nélkül kapitulált, hogy aztán minden idők egyik legdrasztikusabb megszorítását hajtsa végre Görögországban. A pénzvilág szereplői akár direkt módon is befolyásolhatják, hogy kikből válhatnak vezető közjogi méltóságok, azaz kik ülhetnek be a bársonyszékbe. Bajnai Gordon 2009 tavaszán úgy vált az ún. szakértői kormány vezetőjévé, hogy érdemben semmilyen demokratikus felhatalmazással nem rendelkezett, és az olasz Mario Monti is kísértetiesen hasonló körülmények közepette alakított kormányt 2011 novemberében. (2018-ra azonban már az látszik körvonalazódni, hogy a pénzvilág hatalmasságainak hatalma sem korlátlan; bár a legutóbbi választások eredményét az olasz államfő meglehetősen látványosan kívánta szabotálni, végül is az általa preferált, számottevő IMF-es beágyazottsággal is rendelkező közgazdász, Carlo Cottarelli helyett egy radikális jobb-és baloldali pártból rekrutálódó koalíciós kormány veheti kezébe a kormányrudat.)

Államok a hálózat csapdájában?

Az elmúlt évtizedekben lezajlott radikális technológiai innovációk az információs és kommunikációs rendszerek világát sem hagyták érintetlenül. Már a Gutenberg-galaxis végéről értekező kanadai filozófus, Marshall McLuhan is úgy látta, hogy a XX. század az „elektronikus információközvetítő eszközök” dinamikus fejlődését hozta el, és ezekkel az instrumentumokkal lehetővé válik a társadalom globális léptékű átalakítása, amelynek eredményeként a Föld gyakorlatilag egyetlen globális faluvá válik. [17] Az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése nyomán az információ létrehozása, feldolgozása és továbbítása a termelékenység és a hatalom fundamentumává, egyben fő forrásává is vált. [18] Nicholas Negroponte szavaival élve a világ digitalizálódott, az atomok korát – az ipari társadalmat – felváltotta a bárhol és bármikor előállítható bitek korszaka, aminek következtében az áruk helyett a jelek továbbításának gazdaságossága vált perdöntő fontosságúvá. A digitális létezés és életmód egyre kevésbé kötődik a térhez és az időhöz, [19] és a virtuális valóság teljesen átalakítja a földrajzi határokról kialakított hagyományos gondolkodásmódunkat. William Gibson sci-fi szerző 1984-ben megjelent regénye [20] nyomán használatba került a kibertér fogalma. A hagyományos térfelfogáshoz képest a kibertér radikális nóvumot jelent: tulajdonképpen egy immateriális térről van szó, amelyben a földrajzi területhez kötöttségtől függetlenül zajlanak a változások a különböző államok polgárai között, bizonyos esetekben a Formula 1-es száguldó cirkusz sebességét is megszégyenítő időbeli lefolyással, és a távolságot teljesen megszüntetve. A digitalizációnak nyilvánvaló államelméleti és geopolitikai következményei is vannak, az internet ugyanis számos geopolitikai konfliktus forrásává vált, rengeteg technikai kérdést változtatva politikai és stratégiai döntéssé. Az állami hatalom a „hálózat csapdájába” kerülve a virtuális tér számos szereplőjével szembetalálja magát: bűnözőkkel, hackerekkel, aktivistákkal, nagy magánvállalatokkal, másként gondolkodókkal, az állami szférához nem tartozó szereplőkkel vagy éppen más államokkal. Ezek az erőhatalmi összeütközések már nem a klasszikus geopolitikai térben zajlanak, de a geopolitikai elemzés ma sem mellőzhető, hiszen a geopolitika lépten-nyomon kísérletet tesz a kibertér meghódítására. [21]

A szuverenitás kinyilvánítására egyébként az információs tér képviselői is kísérletet tettek; John Perry Barlow 1996-ban „képernyőre vetette” a virtuális tér függetlenségi nyilatkozatát. „Gondos és jó alapító atyaként” azt is deklarálta, hogy a kibertér saját szuverenitással rendelkezik, megtoldva mindezt azzal a rendelkezéssel is, miszerint az „intellektualitás civilizációja” mentes az állami szervek által megalkotott jogszabályok hatálya alól. Alix Desforges mindehhez azt tette hozzá, hogy a hálózat a nyitottság, az önirányítás, a szabad információáramlás és a szólásszabadság „terepe”, és a hagyományos állami hatalomhoz képest erősen decentralizált, illetőleg központ nélküli. [22] Mintha csak Hardt és Negri bevezetőben említett megállapításait olvasnánk.

A kibertér önjelölt prófétáinak eme megnyilvánulásaival szemben a különböző államok döntéshozói természetesen igényt kívánnak formálni a virtuális tér „regulák közé szorítására”. Az államok argumentációjában a virtuális tér felügyelet és ellenőrzés alá helyezendő, kvázi uralom alá hajtandó „res nulliusként” tűnik fel; ennek legitim indokaként a legtöbbször a nemzetbiztonsággal szembeni fenyegetéseket, valamint a nemzeti érdekeket jelölik meg. Az egyre gyakoribbá váló kibertámadások nyomán mind több és több állam ismeri fel a kapacitások megerősítésének szükségességét, és az állami hatalom „információs szupersztráda” feletti kontrolljára vonatkozó igényét. A kibertérben ugyanis sok klasszikus fenyegetés is sokkalta gyorsabban, erősebben, és korábban nem tapasztalt intenzitással képes terjedni; néhány kihívás viszont kifejezetten a kibertér sajátosságaként jelentkezik. Jim Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzési szolgálat igazgatója szerint a kiberfenyegetés már azon a ponton van, hogy a terrorizmusnál is veszélyesebbé válhat a nemzetbiztonság számára. Egy kiberháborús hadművelet (kísérleti támadás) pedig már egyenesen a harmadik utat képviseli a kényszerítő diplomácia és a fegyveres támadás között. Egy Stuxnet névre keresztelt, az amerikaiak részéről az izraeli titkosszolgálattal koprodukcióban kidolgozott vírus például azért támadta meg a Natanz centrifugáit, hogy ezzel lassítsa Irán nukleáris programját. A kiberhadviselést egyébként a Tallinni Kézikönyv is szabályozza; a nemzetközi dokumentum szerint kibertámadás – mint fegyveres agresszióval felérő cselekvés – esetén megengedett a jogszerű védekezés, és a konvencionális fegyverek használata. [23] A kiberháborút tehát – aktualizálva Clausewitz híres formuláját – felfoghatjuk úgy is, mint a posztmodern politika folytatását digitális eszközökkel.

Állítólag Napóleon mondotta, hogy ha elveszíti a gyeplőt a sajtó felett, akkor három hónapig sem marad hatalmon. [24] Napjainkra széles körben ismertté vált, hogy az állampolgárok és civil szerveződések kezében sokszor „csőre töltött fegyverként” is használhatók a különböző infokommunikációs technológiák és közösségi platformok. 2001. január 20-án Joseph Estrada, a Fülöp-szigetek elnöke a történelem első olyan kormányfőjévé vált, akit egy „smart mob fosztott meg hatalmától. Több mint egymillió, körsms-eken keresztül mozgósított és szervezett manilai lakos gyűlt össze az 1986-os, a Marcos-rezsimet megdöntő People Power demonstrációk helyszínén”, [25] kikényszerítve az elnök távozását. Tíz esztendővel később, 2011 tavaszán pedig az „arab tavaszhoz” vezető hatalmas tüntetéssorozat résztvevőit a Facebook-on és a Twitteren kezdték verbuválni – a kibontakozó eseményfolyam következményeként a több évtizede regnáló rezsimek hosszabb-rövidebb ellenállási időt követően megbuktak, hozzájárulva egyébként az „iszlamista tél” bekövetkeztéhez. Minderre figyelemmel egyáltalán nem véletlen, hogy az ún. illiberális demokráciák vezetői a rendszer zavartalan működtetése érdekében előszeretettel folyamodnak a kibertér megfigyeléséhez, és a social media állami kontroll alá helyezéséhez. A török hatóságok 2016 novemberében letiltották a közösségi oldalakhoz (WhatsApp, Facebook, Twitter, Instagram, Youtube) történő hozzáférést annak érdekében, hogy korlátozzák a politikai vonatkozású eseményekről történő híradást, és megakadályozzák a demonstrációk online szervezését. (Groteszk módon egyébként néhány hónappal korábban, a meghiúsított puccskísérlet kaotikus állapotai közepette éppen Erdoğan államfő volt az, aki a Facetime nevű közösségi alkalmazás segítségével verbuválta a támogatóit annak érdekében, hogy vonuljanak utcára, és álljanak ki a rendszere mellett. [26]) 2018 tavaszán pedig a putyini Oroszország került a hírek fősodrába annak révén, hogy betiltották a Telegram – egy titkosított üzenetek küldését lehetővé tévő alkalmazás – használatát. Az applikáció blokkolására azt követően került sor, hogy a szolgáltató elutasította a 2016-ban elfogadott, az anti-terrorizmussal kapcsolatok adatkezelési szabályozás paramétereinek való megfelelést. [27]

Forgács Imre szerint az „adatok diktatúrája” egyre fenyegetőbbé válik a közösségi oldalakon. Az „adatosítás” révén a történelemben példa nélküli hatalom koncentrálódhat egy-egy magáncég „adatbáróinak” kezében. „Talán a lájkolás leglelkesebb hívei sem tudnak róla, de a Facebooknak már 2012-ben is körülbelül egymilliárd felhasználója volt, s a közöttük meglévő ismeretségek száma még a 100 milliárdot is meghaladta. (…) A diktatúra veszélye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi kapcsolatokat rögzítő ún. közösségi gráf (social graph) felhasználási lehetőségei csaknem korlátlanok.” Az Amazonhoz, a Google-hoz vagy a Facebook-hoz tartozó, élenjáró cégek teljesítménye jelentős részben a vevők és felhasználók interakcióiból megszerzett digitális lábnyomoknak köszönhető, az ezekből levont következtetéseket pedig rendre beépítik a szolgáltatásaikba. A Facebook auditált pénzügyi beszámolója szerint a cég 2012-ben, a tőzsdére történő belépésekor „mindössze” 6,3 milliárd dollárt ért, ami elsősorban a számítógépes hardvert, az irodai berendezéseket, és más materiális javak könyv szerinti értékét jelentette. A piac viszont a részvények kibocsátásakor 104 milliárd dollárra értékelte a Facebook-ot; ennek hátterében az áll, hogy a befektetők az „immateriális javakért”, azaz a gigantikus információmennyiségben rejlő üzleti lehetőségekért voltak hajlandók sokszorosan többet fizetni. [28] Miközben a XXI. századi technológia „szép új világában” az algoritmusok számára lehetővé teszik, hogy „meghackeljék” az emberiséget, [29] a világhálón jelen lévő nagyvállalatok (az ún. GAFA, azaz a Google, az Amazon, a Facebook és az Apple) olyan mértékű gazdasági befolyást szereztek, amely már a hatalmi játszmákba történő beszállást is lehetővé tette számukra. [30] 2018 tavaszán valóságos bombaként robbant a hír, hogy Donald Trump kampánystábja mintegy 50 millió Facebook-felhasználó adataihoz fért hozzá a Cambridge Analytica (CA) adatbázisának segítségével. Aleskandr Kogan, a cambridge-i egyetem pszichológiai tanszékén oktató professzor ötlete nyomán ún. személyiségtesztek segítségével „csalták ki” a felhasználóktól ismerőseik Facebook-profilját. „A halászat jól sikerült: 270 ezer kitöltőn keresztül 50 millió amerikai adataihoz jutottak hozzá. A Facebook erre is felfigyelt, de nem gyanakodott rá, hogy egy professzor nem tudományos célra használná az adatokat. Amikor 2015-ben megjelentek az első híradások a CA amerikai kampányban való közreműködéséről, valamint Kogan és a cég kapcsolatáról, már elkezdtek aggódni a Facebook-irodában. Először bezárták a kiskaput, majd levelet írtak a tudósnak, hogy semmisítse meg az adatokat. De ez már veszett fejsze nyele volt.” S bár a módszert Barack Obama csapata használta először 2012-ben, az állítólagosan elnöki ambíciókat is dédelgető Mark Zuckerberg reputációja a botrány nyomán megkérdőjeleződött – olyannyira, hogy még az amerikai kongresszus előtt is tanúskodnia kellett. [31]

Az állampolgári és civil szféra mellett a terrorista szervezetek is előszeretettel használják az online platformokat. Ismert, hogy az Iszlám Állam és más dzsihadista szervezetek is a közösségi oldalak aktív használói közé tartoznak. A fundamentalista eszmék iránt elkötelezett felhasználók online „csomagokat” tesznek elérhetővé, terrorista „praktikákat” ajánlva a radikalizálni kívánt fiatalok tömegei számára. Az Iszlám Állam különösen aktív propagandát fejtett ki a világhálón, videókat téve közzé elrabolt turisták lefejezéséről, ezzel is demonstrálva, hogy tisztában van a high-tech világ azonnali és tömeges hozzáférést biztosító „előnyeivel”.

Az államok a XXI. században már nem téveszthetik szem elől, hogy a világháló léte nemcsak áldás, de átok is egyben. A francia védelmi minisztérium korábbi köztisztviselője, Stéphan Dossé alighanem fején találta a szöget, amikor deklarálta, hogy „az államoknak fel kellett húzniuk a zászlót a kibertérben, amit elfoglalnak, és ahol szuverenitásukat gyakorolják, hogy a szűzföldeket gyarmatosítsák, és felkészüljenek egy esetleges támadásra.” [32] Az információs és kommunikációs rendszerek végeláthatatlan terjeszkedésének ugyanis stratégiai tétje van, ezért az államoknak minél gyorsabban és hatékonyabban reagálniuk kell a kibertér jelenlétéből következő kihívásokra. Az információk gyűjtése, elemzése, kézben tartása – adott esetben manipulálása –, és a megfelelő védelmi kapacitás kiépítése és fejlesztése prioritást kell, hogy élvezzen az államok számára.

Záró gondolatok

A globalitásban különböző természetű kihívások kapcsolódnak össze; a XXI. század elejének nemzetközi erőterére az ingatagságon, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitásán, és az anómiás jelenségeken túl ezért a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [33] A nemzetközi békét és biztonságot a klasszikus problémák mellett olyan újfajta veszélyek fenyegetik, mint a globális terrorizmus, a politikai extrémizmus, és az erőszak korábban sohasem tapasztalt mértéke. A pénzügyek, a kereskedelem, a foglalkoztatás és a gyártás globális trendjei mellett megjelentek a nemzetközi járványok, valamint a migráció és környezeti problémák kihívásai is. [34] A fenyegetések ráadásul egy rohamosan változó, és totális társadalmi-technikai környezetben mennek végbe, és a kibertérből érkező támadásokkal, a hibrid háborús fenyegetéssel, és a nemzetközi terrorizmus megújulásával szembesítik az államokat. A Carl Schmitt által exponált gondolatokat új köntösbe bújtató Farkas Ádám nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy napjaink államát a „totális biztonsági fenyegetések megerősödött és megújult réme riasztja”, amely a realitásokat tekintve túlmutat a klasszikus háborús konfliktusok természetén, és a lehető legváratlanabb módokon tud támadást intézni „mindaz ellen, aminek a védelme az állam legalapvetőbb hivatása.” [35]

A globalizáció jelensége – az információs társadalom térnyerésével egyetemben – minden országban érezteti a hatását, annak következményei alól egyetlen állam sem tudja magát teljes mértékben kivonni. Láthattuk, hogy az ellátási láncok, a pénzpiacok vagy az infokommunikációs rendszerek valódi globális hatókörrel rendelkeznek, így világunk a globalizációs folyamatok hatására sok szempontból elérte a totalitást, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hiszen például ugyanolyan gyorsasággal lehet segélyeket folyósítani egy fejlődő országnak, mint az Iszlám Állam által végrehajtott lefejezésekről készült videofelvételt a közösségi média felületén közzétenni.

A geopolitika klasszikus (Karl Haushofer által megfogalmazott) rendeltetése – miszerint a geopolitikának az állam tudatává kell válnia, és úgy kell az emberek alapvető kapcsolatait tanulmányoznia, hogy soha ne tévessze szem elől végső célját: az állam térhez kötődő jelenségeinek koordinálását [36] – ezért már csak némi korrekcióval tekinthető irányadónak, mégsem téveszthető szem elől. Az államok a globális erőtérben ugyanis sok esetben egymásra vannak utalva, és csak a kormányközi, adott esetben pedig a nemzetközi együttműködés fokozásával képesek korunk számottevő kihívásait kezelni. Tipikusan ilyen kihívásnak számít a nemzetközi szervezett bűnözéssel és a globális terrorizmussal szembeni küzdelem. Haushofer meglátását ugyanakkor azért is érdemes szem előtt tartani, mert bizonyos területeken az állam rendelkezésére álló infrastruktúra és intézményrendszer megerősítése, valamint a kapacitások növelése tekinthető kifizetődőnek. A 2008-ban kitört, és a globális pénzügyi „világhálón” keresztül gyorsan terjedő pénzügyi és gazdasági válság megmutatta, hogy az államnak igenis komoly hatósági piacfelügyeleti, emellett a szociális kérdések kezelésére is kiható gazdaságszervező feladat-és hatáskörökkel kell rendelkeznie. A 2015 derekára a szinte kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság bebizonyította, hogy a végrehajtó kapacitások leépítése a legtöbb közigazgatási rendszert tehetetlenné tette a bevándorlók áradatával szemben, ezért a határvédelem komolyabb megszervezésére van szükség. A kibertérben potenciálisan kibontakozni képes hadviselés a klasszikus védelmi képességek megerősítésén túl új típusú stratégiák kidolgozását és megvalósítását igényli, hogy a közhatalom az újonnan keletkező biztonsági kihívások prevencióját és elhárítását illetően is eleget tudjon tenni defensor pacis szerepkörének. Kós Károly [37] szavait felidézve, jó volna ugyanis az „új életben tusakodni akarók” közé állni, és a rohanó idő harsogó szavait meghallva, a passzivitáson felülemelkedve építkezni végre.

[1] Kalb, Don: A folyamatoktól az erőszakig. Politikai és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitában. In Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 41.

[2] Kasnyik Márton: Hardt – Negri és a radikális politikai szubjektum a globális periférián. In Fordulat, 2008/1. szám, 121.

[3] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press, Cambridge – London, 2001, XI.

[4] Vö. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture. In O’Meara, Patrick – D. Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, 2000, 419. Ulrich Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció „az utóbbi és az elkövetkező évek biztosan legtöbbet használt, de ugyanakkor a legritkábban definiált és valószínűleg a leginkább félreérthető fogalma.” Beck, Ulrich: Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalismus – Antworten auf Globalisierung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997, 42.

[5] Vö. Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, 157.

[6] Vö. Held, David – McGrew, Anthony – Goldblatt, David – Perraton, Jonathan: Global Transformations: Politics, Economics, and Culture. Stanford University Press, Stanford, California, 1999, 2. A globalizáció „ér- és idegrendszerével” összefüggésben Inotai úgy fogalmazott, hogy multidiszciplináris összefonódásról, és a kölcsönhatások sorozatáról van szó, amelyben képviselteti magát a gazdasági, politikai, kulturális, tudományos, sőt, a fogyasztói dimenzió is. Vö. Inotai András: Gondolatok a globalizációról. In Földes György – Inotai András: (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001, 17.

[7] Bhagwati, Jagdish N: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[8] Khanna, Parag: Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-16.

[9] Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016, 16.

[10] Khanna: i. m. 41., 43-44. Az ellátási láncok tudományos szintű elemzéséhez lásd Nagy Judit: Az ellátási lánc típusai és menedzsmentjének eszközei – empirikus elemzés. Doktori értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2010.

[11] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford. Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 74.

[12] Mészáros Rezső és mnkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 203.

[13] Vö. Sassen, Saskia: Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Ford. Rotyis József. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 58.; Palánkai Tibor – Kengyel Ákos – Kutasi Gábor – Benczes István – Nagy Sándor Gyula: A globális és regionális integráció gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 37.

[14] Vö. Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 295.

[15] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 14.

[16] Bővebben lásd Sassen: i. m. 57., 60., 64-68.

[17] McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-31.

[18] Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra. I. kötet. Ford. Rohonyi András. Gondolat – Infonia, Kalocsa, 2005, 57.

[19] Negroponte, Nicholas: Digitális létezés. Ford. Csaba Ferenc. Typotex Kiadó, Budapest, 2002, 18., 129.

[20] „Kibertér. Közmegegyezésre épülő hallucináció, melyet minden országban törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak meg naponta, egészen a számtani alapfogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi világrendszer összes számítógépének tárolóiból származó adatok tárolóiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatgalaxisok és adatcsillagzatok. Mint a távolodó városi fények.” Gibson, William: Teljes neurománc univerzuma. Szukits Kiadó, Budapest, 2005, 51.

[21] Douzet, Frédérick: Geopolitika a kibertér megértéséhez. Ford. Monti Norbert. In Dornfeld László – Keleti Arthur – Barsy Miklós – Kilin Józsefné – Berki Gábor – Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. Tanulmánykötet. Geopolitikai Tanács Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 22-23.

[22] Douzet: i. m. 27.

[23] Douzet: i. m. 34.

[24] Idézi: Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. In Dornfeld et al.: i. m. (2016), 285.

[25] Halácsi Péter – Vályi Gábor – Barry Wellmann (szerk.): Hatalom a mobiltömegek kezében. Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest, 2007, 214.

[26] http://imagazin.hu/facetime-on-jelentkezett-be-erdogan-elnok-a-puccs-alatt/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[27] http://imagazin.hu/oroszorszag-betiltotta-telegramot/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[28] Forgács Imre: Az eltűnő munka nyomában. A Big Data és a pénztőke évszázada. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 70, 72.

[29] Bővebben lásd Harati, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 2017, 282-293.

[30] Douzet: i. m. 31.

[31] Bővebben lásd Laky Zoltán: Beavatkozik-e a Facebook a kampányokba? Amit szabad Jupiternek… In Heti Válasz, XVIII. évfolyam, 14. szám (2018. április 5.), 26-28.

[32] Douzet: i. m. 28.

[33] Vö. Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. In Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), 800-813.

[34] Bővebben lásd Vigoda-Gadot, Eran: Building Strong Nations. Improving Governability and Public Management. Ashgate, London, 2009, XI.

[35] Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. In Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 116.

[36]Haushofer, Karl: Zeitschrift für Geopolitik,1935/12., 443-448.

[37] Vö. Kós Károly (1921): Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! In Kós Károly – Zágoni Árpád – Paál Árpád: Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Budapest, 1988, Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat. (Hasonmás kiadás.)

Az államelmélet alapkérdései III. – Totalitás és új típusú kihívások a 21. században

MEGHÍVÓ

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államkutatási és Fejlesztési Intézete az Államelméleti alapkutatás 2016-2018 elnevezésű program keretében az NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar, az NKE Nemzetbiztonsági Intézet, valamint az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar kutatóinak bevonásával Totalitás és új típusú biztonsági kihívások a 21. században címmel, Az államelmélet alapkérdései rendezvénysorozat keretében műhelykonferenciát szervez, amelyre tisztelettel meghívjuk.

A műhelykonferencia célja a totalitás-fogalom államelméleti használatával kapcsolatos félreértések tisztázása, valamint a totalitás-fogalom tudományos diskurzusba való visszavezetése konkrét konceptuális-alkalmazási javaslatok kidolgozásával és megvitatásával. A félreértések döntően a 20. századi totalitárius rendszerek tudományos leírásaiban keletkeztek, és elsősorban Carl Schmitt munkásságának recepciójához kapcsolódnak. A műhelykonferencia Carl Schmitt politika-és államelméletének gondolati keretére is építve arra vállalkozik, hogy a totalitás-fogalom alkalmazásával újraértelmezze a 21. századi globalizáció folyamatában keletkező új típusú kihívásokat. A 21. század rendkívül gyorsan változó és intenzív hatóerőre szert tevő biztonsági kihívásai közül a totalitás szempontjából hangsúlyos szerepet kapnak a kibertérből érkező fenyegetések, a hibrid háborús fenyegetés elemei, a nemzetközi terrorizmus, valamint ezek kapcsolódása a klasszikus kihívásokhoz. A műhelykonferencia a jelzett problémák áttekintése és megvitatása után megoldási és további kutatási javaslatokat kíván megfogalmazni az új típusú kihívások, valamint az egyéneket és közösségeket érintő politikai eredetű erőszak racionális állami kezelésével összefüggésben, s ezzel kapcsolódik a legitim erőszak-monopóliumot érvényesítő állami szervezetrendszert érintő fejlesztésekhez is.

A rendezvény időpontja: 2018. június 7. 15:00 – 18:00

A rendezvény helyszíne: Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar, Oktatási épület, O-415-ös terem (1083 Budapest, Ludovika tér 2.)

PROGRAM

15:00 – 15:10 Farkas Ádám: Köszöntő

15:10 – 15:30  Cs. Kiss Lajos: Carl Schmitt totalitás-felfogása

15:30 – 15:50  Pongrácz Alex: Globalizáció és totalitás

15:50 – 16:10  Farkas Ádám: 21. század: A totalitás évszázada?

16:10 – 16:30 Simon László: A kiberpartizán és a kibertér totalitása

16:30 – 16:50 Kelemen Roland: A kibertér fogalmának és jellemzőinek multidiszciplináris megközelítése

16:50 – 17:00  Szünet

17:00 – 18:00  Kérdések és válaszok: vita a 21. század és a totalitás viszonyáról

Megtisztelő megjelenésére feltétlenül számítunk! Kérjük, hogy részvételi szándékát legkésőbb 2018. május 30-ig a Pongracz.Alex@uni-nke.hu e-mail címen szíveskedjen jelezni!

„Kinek az álma múlik a közérdeken?” – II. rész

Amikor „mindenki” álma múlott a közérdeken: az állami beavatkozás intenzívvé válása és a szervezett kapitalizmus korszaka

A laissez-faire dominálta rendszer eresztékei a XIX. század menetében tehát végleges és helyrehozhatatlan romlásnak indultak. A gazdasági liberalizmus korszaka talán még megengedhette magának, hogy

a végső döntéseket a véletlenre, a gazdasági és társadalmi élet önmaguktól egyensúlyba kerülő erőinek csodáira bízza”, [1]

de hamar egyértelművé vált, hogy ez a végzetesnek bizonyuló fatalizmus nem szült mást, csak „vért, verítéket és könnyeket”. A negatív jelenségek tárházának gyarapodását szemlélve egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a hatalmi egyensúly rendszerére, a nemzetközi aranystandardra, az önszabályozó piac dogmájára és a liberális állam krédójára építő [2] XIX. századi civilizáció a válság jeleit kezdte mutatni. Ennek nyomán egyre többen vonták le azt a konzekvenciát, hogy a konjunkturális ciklusokat és tömeges munkanélküliséget produkáló „hagyjunk-mindent-a-sorsára” alapelv a hatékonyság tekintetében nem veheti fel a versenyt a közösség alapvető érdekeire építő koordinációs szükséglettel. Mannheim Károly a krízis tüneteit vizsgálva egyenesen oda konkludált, hogy a szabadság csak akkor vívható ki igazán, ha annak előfeltételeit a „közösség demokratikus úton egyeztetett kívánalmai értelmében szervezzük meg”. A „szabadság érdekében történő szervezést” (Planning for Freedom) egy frappáns metaforán keresztül érzékeltetve kiemelte, hogy

egy zenekar karmestere a különböző hangszereket koordinálja, és rajta áll, hogy ez a koordinálás az egyhangúságot vagy a sokféleséget juttatja-e diadalra. (…) A társadalom területén (…) az igazi koordinálás egész egyszerűen csak kiterjedtebb gazdaságot és a rendelkezésre álló társadalmi technikák célszerűbb alkalmazását jelenti.” [3]

Mit is jelentett az új szerepfelfogással felruházott, az „Újvilág szimfóniát” dirigáló karmester tevékenysége a gyakorlatban? Mindenekelőtt annak felismerését, hogy a kapitalizmus szervezeti változásaira, az egyre éleződő osztálykonfliktusokra, és az új nemzetközi erőviszonyokra tekintettel a kormányzati beavatkozás gyakorlati szükségletté vált. A társadalmi fejlődés olyan irányba kezdett konvergálni, ahol

az állam beavatkozása egyre nagyobb körre terjed. (…) Növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve: ez a fejlődés iránya – mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak a megállapítására vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja” – állapította meg Somló Bódog. [4]

„Talán most a közgazdászok legfontosabb feladata, hogy újfent különbséget tegyenek a kormányzat agendája és non-agendája között, a politika feladata pedig olyan kormányzati forma megalkotása a demokrácián belül, ami képes megvalósítani az agendát”

– írta Keynes a „modern kapitalizmus kollektív cselekvés általi lehetséges tökéletesítéséről” értekezve. [5] A Leviatán újbóli megerősítésének gondolata ebben a korszakban egyre inkább találkozott az emberek védelem, közösségi célú intézmények, oktatás és társadalombiztosítás iránti növekvő igényeivel.

A XIX. század végétől expanziónak indult az állami szerepvállalás mértéke. Ennek hátterében először csak az az elgondolás állt, hogy meg kell akadályozni a krónikus időszakot élő egyéni vállalkozások összehangolatlan működésének negatív következményeit: a kisebb vállalkozások csődbe menetelét, és a vállalkozók „hoppon maradásának” katasztrófáját.

A liberalizmus akkor szűnt meg, amikor a vállalkozások támogatásra szorultak, és a bankcsődök komoly zavarokat okoztak – röviden akkor, amikor az »államnak« be kellett avatkoznia annak érdekében, hogy enyhítse a szervezet akadozó működéséből származó feszültségeket.” [6]

A XIX. század alkonyára aztán már bizonyos gazdasági anomáliák megoldása is az államra hárult, így az állam gazdaságot befolyásoló szerepe is permanens növekedésnek indult. Az állam regulációs, szabályozó hatókörét jelentős mértékben megnövelő kodifikációs munkálatok eredményeként kialakult a versenyjogi szabályozás meglehetősen szabadelvű normaanyagán jócskán túlmutató tröszt-és kartellellenes szabályozás, elsődleges prioritásként kezelve a „piac zavartalan működéséhez fűződő közérdek” érvényre juttatását. A jogfejlődés menetében a versenyjog mellett létrejött a fogyasztóvédelmi jog, a munkavégzés feltételeit keretek közé szorító munkajog, jócskán terebélyesedett a közigazgatási joganyag, az állam pedig a gazdasági tevékenységeket is  az egyre szélesebb körű szabályozás hatálya alá vonta. Az állami feladatok skálája kibővült a szolgáltató, illetve gondoskodó funkciókkal: az állam a közüzemek útján – avagy a magánvállalkozások állami patronálásával – infrastrukturális közszolgáltatásokat is szervezett, majd lassan jóléti intézmények működtetésébe is fogott. Magyary Zoltán a „posztindusztriális államról” írva már a tevékenységek széles választékát említhette: ti. ez az állam magára vállalta

utak, hidak, vasutak építését, a közlekedés fejlesztését; iskolák állítását, múzeumok, színházak, kutatóintézetek létesítését és más kulturális feladatokat; (…) kórházak, elmegyógyintézetek stb. létesítését, (…) a pénzérték és hitelintézetek szabályozását, az ipar fejlesztését; egyre több szociális feladat megoldását, a társadalombiztosításnak széleskörű kiterjesztését.” [7]

A „közérdek-koncepció” érvényre juttatása azonban ekkor még nem foglalt magában szociális „összetevőket” – általános egyetértés a leginkább csak abban mutatkozott, hogy

a kereskedelmi szabályozás manipulálása, a termelés jogtalan korlátozása vagy az árak mesterséges emelése sérti a közérdeket.” [8]

Kiterjedt jóléti juttatási rendszerről a fejlődés eme fázisában még nem beszélhetünk: a szociális segélyező állam alacsony szintű, pusztán a létfenntartáshoz szükséges juttatásokat biztosított az érintettek számára. Jellemző tevékenysége a jövedelemigazoláshoz kötött segélyezés volt, az „érdemes” és „érdemtelen” szegények közötti differenciálással, a helyi hatóságok diszkrecionális jogkörévé téve azt a lehetőséget, hogy a juttatásokat, illetve a jogosultsági kritériumokat a helyi munkaerőpiac feltételeihez igazítsák. [9] Már az első világégés során intézményesített hadigazdálkodást követően, a háború befejezésével párhuzamosan folytatódott azonban az állami intervenció a gazdálkodás szférájában, mégpedig a lakásellátás és a munkalehetőség-teremtés formájában. A Weimari Köztársaság alkotmánya pedig már egyenesen a gazdasági élet vezérlő elvéve tette a szociális igazságosság követelményét, rögzítve, hogy az egyének gazdasági szabadságát – a korlátozás nélküli magánérdekeket – határok közé szorítják a mindenkivel számára biztosítandó, „emberhez méltó élet” feltételei. Ezek a kissé homályosan megfogalmazott paraméterek a szociális szempontok mentén korlátozhatónak ítélték a kereskedelmi és az iparűzési szabadságot, a szerződési szabadságot, de még a tulajdon szabadságát is. Nem véletlen, hogy a weimari alkotmány egyik elhíresült cikkelye éppen arról rendelkezik, hogy a tulajdon kötelez, használatának pedig a közjót kell szolgálnia. [10] Summa summarum, a gazdasági liberalizmus „Csend szimfóniája”, amely az államot az „éjjeliőr” szerepkörére kárhoztatta, fokozatosan elveszítette a vonzerejét, átadva a pálcát egy fokozatosan tevékenyebbé váló karmesternek, aki mindinkább egy „beavatkozóbb” karakterű állam, és a közérdek markánsabb képviselete érdekében vezényelt.

A közérdek-fogalom komponenseinek a szociális vonatkozásokkal történő kiegészítését a szervezett kapitalizmus korszaka vállalta magára. Ez a Nyugat-Európában három évtizeden át (1945-1975) virulens rendszer sikeresen kamatoztatta John Maynard Keynes tanait, akinek nem titkolt célja volt, hogy megjavítsa a társadalom gépezetét, [11] ennek részeként pedig az állam feladatának tekintette, hogy lehetőség szerint tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az állam polgárainak, de különösen a munkanélkülieknek az élete minél könnyebb lehessen. Keynes amellett érvelt, hogy a gazdaság működésének jobb megértése biztosítja a felelős kormányok számára, hogy döntéseik révén kisimítsák az üzleti ciklus mélypontjának legdrasztikusabb következményeit. [12] Munkáiban ezért a teljes foglalkoztatottság elérésének lehetőségeire koncentrált.

A teljes foglalkoztatást biztosítani tudó központi irányítás természetesen a hagyományos állami funkciók jelentős kiterjesztésével jár. Sőt, éppen a modern klasszikus elmélet hívta fel a figyelmet számos olyan helyzetre, amelyben szükség van a gazdasági erők szabad játékának korlátozására vagy irányítására” – ismerte el. [13]

Keynes hitt abban, hogy a teljes foglalkoztatottságra (is) építő jóléti állam kellő garanciát jelent a gondolat-és cselekvési szabadság fenntartására, ami a valódi demokráciák elengedhetetlen feltétele.

Az individualizmus – ha meg lehet tisztítani a hibáitól és a vele elkövetett visszaélésektől – a személyes szabadság legjobb biztosítéka abban az értelemben, hogy minden más rendszernél nagyobb teret nyújt az egyéni választásnak” – írta. [14]

Ezzel elméleti síkon megteremtődött az első és második generációs alapjogok (azaz a polgári és politikai, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok) szintetizálásának, és az immáron széles spektrumon mozgó közérdek érvényre juttatásának lehetősége. Ahogy életrajzírója, Skidelsky fogalmazott: Keynes eszméivel megadta a reményt az embereknek, hogy „a teljes foglalkoztatás koncentrációs táborok nélkül is elérhető.” [15]

Keynes elmélete már az 1929-1933. évi Nagy Válság hatására emelkedő pályára került, de az igazi sikereit csak a második világháború után könyvelhette el a „vasfüggöny” nyugati felén. Ekkora válhatott ugyanis valósággá Mannheim prognózisa, miszerint a „tervszerű társadalom” egy „mindenki érdekében megvalósuló tervezés” révén, azaz anélkül is elérhető, hogy a „diktatúra Belzebúbjának” árnyképe vetülne rá. Az a fejlemény, hogy a tervszerű társadalom irányába történő elmozdulás az ideális ívről letérve is megtörténhet – márpedig erre ékes bizonyítékul szolgált a nemzetiszocialista, a fasiszta és egyéb autoriter rezsimek gazdasági dirigizmusa, valamint a bolsevik tervgazdasági rendszer is – arra sarkallta a döntéshozókat, hogy tanulmányozni kezdjék a „szolgáltató szociális-demokratikus állam” kiépítésének lehetőségeit. Sikerüket mi sem jelzi jobban, mint hogy az állam növekvő gazdasági szerepvállalása, a jövedelemegyenlőtlenségeket mérséklő redisztribúciós politika, és a széles társadalmi rétegeket érintő jóléti rendszerek fejlesztése az 1945-1975 közötti három évtized legfőbb jellemzőivé váltak.

A kapitalizmus eme válfajának kiterjedtségét mutatja, hogy a jóléti állam által érintett „címzetti kör” a gyengék és elesettek (védtelen gyermekek, rossz egészségi állapotú, idős emberek, szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, szegények) mellett a különböző pénzügyi juttatások, az egészségbiztosítási és közoktatási szolgáltatások nyújtása révén azokat is magában foglalta, akik nem tekinthetők elesetteknek vagy szegényeknek. Különösen igaz ez a jóléti állam északi-skandináv modelljére, ahol a munkanélküliek védelme mellett a középosztály pozícióinak erősítésébe is komoly energiákat fektettek – azaz a „szociális védőháló” nyújtása mellett a skandináv „konstruktőrök” olyan megoldásokat is intézményesítettek, amelyek bevonták a középosztályt a jóléti állam támogatottainak körébe. Pogátsa szerint ez végső soron azt eredményezte, hogy a középosztály tagjai nem érezték úgy, hogy mindig csak adnak, miközben a másik társadalmi osztályok mindig csak kapnak. A középosztály képviselői tehát azzal az élménnyel lehetettek gazdagabbak, hogy az ő biztonsági-és szabadságigényeik is támogató kezekre leltek,

nemcsak a szegények kaptak új és egészséges lakásokat, de ingyenessé vált az oktatás, az egészségügy. A cél az volt, hogy ha egy középosztálybeli úgy gondolja, hogy hosszabb-rövidebb időre a munkaerőpiacon kívül akar maradni, akkor azt megtehesse. Ennek oka lehet tanulás, továbbtanulás, gyermekvállalás, gyermeknevelés, egészségügyi kezelés, vagy bármi egyéb, melyet személyes céljai és produktivitása megvalósításához szükségesnek érez.” [16]

A jóléti állam más változataiban – s erre főként a liberális brit jóléti rendszer a példa – a középosztály erősítése helyett inkább arra koncentráltak, hogy megszüntessék – de legalábbis mérsékeljék – a szegénységet. A német szociális piacgazdaság az eredményeit tekintve pedig azzal büszkélkedhetett, hogy egy sikeres társadalmi mobilitást indíthatott útjára. Az egyes társadalmi csoportok ennek köszönhetően pozitív változásokat tapasztalhattak a saját életfeltételeiket és kilátásaikat illetően. Ez az elmozdulás éppen azokban a csoportokban éreztette a legnagyobb mértékben a hatását, amelyek helyzete korábban a legkilátástalanabbnak és legrosszabbnak bizonyult: a társadalmi egyenlőtlenség alsóbb régióiban. Az anyagi életszínvonal növekedése a közép-és felsőosztálybeli alkalmazottak esetén is érezhető volt ugyan, a legnagyobb relevanciával mégis a munkások esetében bírt: a jóléti állam biztosította kitörési lehetőségek révén ugyanis a munkásháztartások első ízben juthattak hozzá a jövedelmi viszonyaik javulását jelző olyan javakhoz, mint a nagyobb lakás vagy a személygépkocsi. Joseph Mooser az NSZK társadalmi viszonyait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a jóléti állam – a szociális piacgazdaság – kiépülésével egy átfogó, és társadalomtörténeti szempontból forradalmi javulás következett be,

mivel ezzel az életformák nagy egyenlőtlenségei tűntek el. (…) Az 1880-as évektől 1970-ig az ipari munkás átlagos reálbére megháromszorozódott, ezen belül a legnagyobb ugrás az 1950-et követő időre esett.” [17]

A közérdekről vallott felfogás változását, mondhatni „csúcsra járatását” jól jelzi, hogy újfajta módon, a

demokratikus jogok kiterjesztése és kiszélesítése részeként komplex jóléti rendszereket alakítottak ki, amelyek a keynesi eszmerendszer vonalához kapcsolódva a gazdasági növekedés ösztönzésének, elősegítésének is a részei voltak.” [18]

Ráadásul a szisztéma széles körű társadalmi konszenzuson és bázison nyugodott, azaz az állampolgárok döntő részének támogatását is bírta. Ennek hátterében főleg az a momentum állt, hogy a tőke-munka korábban tapasztalható kibékíthetetlen ellentéte és az osztályharc helyett a szociális partneri viszony kialakítására törekedtek. Gunnar Myrdal svéd közgazdász szerint

a fair play öröklött liberális eszméjét egyre általánosabban és határozottabban fordították le arra a követelésre, hogy a béreket, árakat, jövedelmeket és nyereségeket különféle alkuk révén kellene megszabni. (…) Az állam felelőssége lett e feltételek megteremtése a jogalkotással, közigazgatással és döntőbíráskodással, (…) hogy igazságos és méltányos megállapodásokat lehessen elérni.” [19]

Az állam azáltal próbálta közös nevezőre hozni a közérdek és a szükségképpen partikuláris magánérdekeket, hogy mediációs, közvetítői szerepet vállalt a kollektív társadalmi alkuk megkötése érdekében, a növekedés fenntartását is célozva ezzel. A rendszer lényegében a tőke (a vállalatok, vállalati szövetségek), a munkavállalók (az őket képviselő szakszervezetek), és a kormányzat részvételének filozófiájára épült. A társadalom különböző rétegei között kialakított demokratikus egyeztetési rendszerek a társadalmi békét is szolgálták, de emellett elősegítették a gazdasági növekedést, az infláció elkerülését, és a munkanélküliség alacsony szinten tartását is. [20]

A jóléti állam mérlegét megvonva kiemelhetjük, hogy annak nóvuma és érdeme a keynesiánus alapokon nyugvó keresletösztönző beavatkozás mellett az egészségügyi, oktatási és kulturális szerepvállalás, azaz a társadalompolitikai felelősség bizonyos szintű felvállalása, emellett pedig a teljesítménye alapján komoly demokratikus legitimációhoz is sikerült jutnia. A Welfare State a munkavállalók, a vállalkozók és az állam közötti tárgyalásos megállapodások révén, illetve a szociális védőhálót jelentő intézmények és szociális juttatások rendszerének kiépítésével sikeresen szelídítette meg az osztálykonfliktusokat, [21] egyfajta konszenzust teremtve a közérdek és a magánérdekek furcsa dinamikájának világában. Az állam a tőke zavartalan növekedését akadályozó struktúrává lépett elő, komolyan korlátozva a profitok maximalizálásával kapcsolatos, korábban szabályozatlan törekvéseket, és a politikai közvetítőrendszer segítségével ösztönözte a munkáltatók és a munkavállalók közötti kompromisszumok kialakítását; a munkavállalói jogokat pedig a korábbihoz képest rigorózus munkajogi szabályozás kiépítésével védelmezte. A nemzeti törvényhozások olyan, makrogazdasági szintű szabályozási technikákat dolgozhattak ki, amelyek összecsengtek a munkavállalói érdekképviseleti szervezetek követeléseivel (a nyolc órás munkanap bevezetése, az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének normatív szinten történő megjelenítése, a felsőoktatási képzések ingyenessé tétele vagy támogatása, a kulturális jogok katalógusának szélesítése). A jóléti állam Belle Époque-ja (az 1945 és 1975 közötti három évtized) a külső impulzusoktól szinte teljes mértékben mentes nemzetgazdasági bázisról, autonóm költségvetési politika kialakítása révén szabályozhatta a jog eszközével a piaci viszonyokat; a magánérdekek harmonizálásának kiemelt képviselője tehát a közérdeket kifejezése juttató polgári nemzetállam volt, amely komoly gátat képezett a globális piac hatalmával szemben.

Amikor (újra) a tőkés társaságok álma múlik a közérdeken: a globális kapitalizmus korszaka

A közgondolkodást három évtizeden át formáló és meghatározó jóléti konszenzussal szemben az 1970-es évek derekától viharos gyorsasággal söpört végig a nyugati társadalmakon a jóléti állam végkimerülését hangoztató új ortodoxia, amelynek felfogásában – ahogyan azt Ronald Reagan volt szíves megfogalmazni – az állam a problémák megoldójából a problémák elsődleges forrásává vált. Innentől kezdve divatossá vált a „keynesi gazdaság haláláról” értekezni. Az 1970-es dekád közepétől kezdve a korábban példa nélküli gazdasági fejlődés megrendülését egyértelműen az állam kudarcának tekintették, és (újból) a piac „elixírjét” kezdték el gyógyszerként ajánlani. Az inga ismét a piac irányába lendült, és megerősödtek az állami beavatkozás mérséklését hirdető nézetek. Az állami költekezést pazarlásnak tekintették, és a piac, a „láthatatlan kéz” visszaszorítását kifogásolták. Az infláció leküzdésének szükségessége miatt megindult a központi bankok kormányzattól történő elszakítása, és az önálló gazdaságpolitika szerepét növelő folyamat. [22]

A jóléti állammal való szakítás hívei, a gazdasági liberalizmus és a monetarizmus nézetének képviselői alapjaiban kérdőjelezték meg a keynesiánus makrogazdasági szabályozást, az állami tulajdon létjogosultságát, a progresszív adórendszert, a szociális biztonság védelmét, a magánszektor szigorú szabályozási keretek közé szorítását, különösen a munkajog és a munkavállalói képviselet területén. Az elérendő célok között szerepelt továbbá a szakszervezeti befolyás csökkentése, valamint a munkára és a vagyonosodásra való ösztönzés helyreállítása. [23] Az 1980-as évtized ideológiai változásait követően, a „Thatcher-Reagan forradalom” győzelmével a szabad versenyes piacok felsőbbségét hirdető közgazdaságtan valódi reneszánszát kezdte élni. Az évtizedekre berendezkedő neoliberális gondolkodás újfajta dress code-ot vezetett be, amikor feltűnően kurtára fazonírozta az állam új ruháját; gyakorlatilag csak a jogi, monetáris és viselkedési szabályok testőrének szerepét bízta az államra. Az államnak a neoliberális ars poetica szerint mindössze őrködnie szükséges a versenyszabályok betartásán, hogy piaci helyzeteket teremtsen, és a piac logikájához alkalmazkodó apparátust képezzen. Az 1970-es és az 1980-as évtized fordulóján az eszközök egész arzenálját vonultatták fel annak érdekében, hogy belátható időn belül sikerüljön lebontani a szociális államot, privatizálni az állami vállalatokat, és végrehajtani a további elvárásokat.

Ilyen körülmények között hamar sikerült sutba vágni a jóléti állam kapcsán kialakított közérdek-fogalmat, és újból az önzés világát reprezentáló magánérdekeket állították az érdeklődés középpontjába. A kormányzati gondolkodás centrumába a vállalkozói kultúra hangsúlyozása, a piaci gondolkodásmód és a verseny előmozdítása, a szegénységből adódó problémák csaknem teljes negligálása, a gazdagokat előnyben részesítő adópolitika, a hivalkodó fogyasztás propagálása, és az individualizmusnak a társadalmi léttel szembeni hangsúlyozása került. Nemcsak az állam visszaszorítása mellett érveltek, de a paternalizmussal való szakításon túl az önellátó, egoista érdekeket szem előtt tartó, a másik iránti szolidaritást gondolkodásában szűkre szabó egyén ideálját is nyíltan preferálták. Margaret Thatcher egy 1987-ben adott interjúban erről így fogalmazott:

Azt hiszem, olyan időszakon megyünk keresztül, amikor túl sok gyermeknek és felnőttnek sugallták az olyan válaszokat, mint: »problémám van, az állam feladata, hogy megbirkózzon vele!«, vagy »megyek segélyért, hogy megoldódjon a problémám!«. »Hajléktalan vagyok, az állam kötelessége, hogy lakhatást biztosítson!«, és így a társadalomra hárítják a problémáikat. De mi is a társadalom? Olyan dolog, hogy társadalom, nem létezik! Csak egyes férfiak és nők vannak, és családok. Az állam nem képes önmagában cselekedni. Erre csupán emberek képesek, ők pedig először önmagukról gondoskodnak. Alapvető kötelezettségünk, hogy önmagunkról gondoskodjunk, és aztán segítsünk a szomszédunknak. Az élet kölcsönösségen alapul, de az emberek túlságosan a jogosultságaikat tartják szem előtt a kötelességeik nélkül, pedig nincs jogosultság anélkül, hogy valaki először ne teljesítené a kötelezettségét.” [24]

A brit Thatcher-és és az amerikai Reagan-kabinetek csökkentették a szociális kiadásokat, a közoktatási és környezetvédelemi kiadásokat, illetve politikailag igyekeztek nyomást gyakorolni a magánszemélyekre, valamint a kisebb és nagyobb vállalatokra annak érdekében, hogy profitorientált szociális szolgáltatásokat nyújtsanak. Az USA-ban számottevően csökkent a családi pótlékra fordított összeg, az iskolai étkeztetés állami támogatása, valamint a szegényeket támogató lakbér-kiegészítés és az élelmiszerjegy-juttatás. Emellett felszámolták azt a 3,8 milliárdos keretet, amellyel a szövetségi költségvetés támogatta a tagállamok közmunkaprogramjait. [25]

A kormányzat számos, korábban köztulajdonban álló vállalatot privatizált.

Egyetlen iparág sem maradhat állami ellenőrzés alatt, hacsak nincs erre valami konkrét és nyomós indok”

– summázta a kabinet véleményét Nigel Lawson brit pénzügyminiszter. [26] Különösen ellentmondásos volt a közüzemi vállalatok (British Gas, British Telecom) magánkézbe juttatása, tekintve, hogy mindkettő nyereségesnek bizonyult, és komoly bevételt eredményezett a kincstárnak. 1979 és 1992 között 39 vállalatot értékesítettek, mintegy 40 milliárd fontnyi privatizációs bevételre téve szert. Ezzel párhuzamosan az önkormányzatok a bérlakások jelentős hányadát (egy-és negyedmilliót) kedvezményes áron adták el a bérlőknek. A befolyt összegeket a kormány a kiadásai kiegyenlítésére, valamint a jövedelemadó csökkentésére használta fel, fokozva ezzel a társadalmi egyenlőtlenségeket. [27] A privatizáció példáját Németország, Olaszország, majd az 1980-as évek derekától Franciaország is követte. Hamarosan felzárkózott a Franco tábornok utáni Spanyolország, majd az 1989-1990. évi rendszerváltozásokat követően a volt szovjet blokk országai is. [28] A gazdaság magánosításával a piac erői visszavették a mindenkor a magántulajdon túlsúlyára épült, de alapvetően vegyes gazdaságot, és ezzel a partikuláris magánérdekek uralma is újra intézményesülni látszott a közérdekkel szemben.

Ráadásul a neoliberális gondolatok térnyerésével jelentős mértékben összefügg a globalizáció kiteljesedése, és a nemzetgazdasági szuverenitás meghaladásának sokak által szorgalmazott gondolata is. Az 1980-as évtized – bár a kormányzati kiadások fajlagosan nőttek – az erőteljes dereguláció, a technológiai haladás, és a globális gazdasági integráció korszakát jelentette. A piacok a lebegő árfolyamrendszer 1973. évi bevezetése óta egyre jelentősebb befolyást gyakoroltak a gazdaságpolitikára, a nemzetgazdaságok egyre fokozódó nyitottsága pedig aláásta a „termelés, jövedelem, kereslet” önmaga körül forgó, zárt körének alapjait. [29] Ahogy a világkereskedelem és a pénzügyi kapcsolatok folyamatosan bővültek, úgy csökkent a nemzeti gazdaságpolitikák számára az autonóm mozgástér lehetősége, illetve növekedett a külső kényszerek szerepe. A termelés sokkal rugalmasabbá, a kereskedelem sokkal nyitottabbá, a tőke sokkal mozgékonyabbá, a pénzügyi piacok pedig sokkalta integráltabbá váltak. [30] A nagyvállalatok hatalmának növekedésével, illetve az adóbevételek csökkenésével párhuzamosan apadt a kormányzatok képessége arra nézve, hogy szabályozzák, ellenőrizzék a piacot. A merev, normatív szabályozás helyett előtérbe kerültek a „rugalmas” megoldások, ezzel gyengült az állam tőke feletti kontrollja. [31] Stanley Hoffmann pesszimista megfogalmazásában egy olyan időszakban élünk, amelyben

a gazdasági globalizáció sok államot megfoszt a független pénz-és adópolitika folytatásának lehetőségétől, vagy könyörtelen döntések meghozatalára kényszeríti az államokat, amikor választaniuk kell, hogy a gazdasági versenyképesség és a szociális biztonsági háló közül melyiket akarják fenntartani.” [32]

A globalizáció mellett a transznacionalizálódás és az integrálódás is alapjaiban kezdte ki a gazdasági folyamatok (kizárólag) nemzetgazdasági keretek között folyó állami szabályozásának hatékonyságát. A technológiai-infokommunikációs forradalom a pénzügyi áramlások és tranzakciók hihetetlen mértékű megnövekedését eredményezte: a tőke minden korábbinál nagyobb sebességű cirkulálása, és megtérülési idejének drasztikus csökkenése figyelhető meg. [33]

Philip Cerny a neoliberalizmus ideológiai befolyása alatt álló gazdasági rendet „új beágyazott pénzügyi ortodoxiának” keresztelte el. [34] A versenyző állam (competition state) ebben a szisztémában elveszíti a korábbi funkciók gyakorlásának képességét, amelyben elemi jelentőséggel bírt a teljes foglalkoztatottság keynesi ideáljának biztosítása, a leszakadó társadalmi csoportok segítése, és a jólét fenntartása. A védelmező, szolgáltató (közjavakat és szolgáltatásokat biztosító) állam mintaképének helyét átvette a privatizációt, elüzletiesedést, piacosítást és deregulációt közvetítő állam igénye. A neoliberális forradalom lényegében arra kárhoztatta az államot, hogy a gazdasági recesszió kedvezőtlen feltételei mellett is növelje a gazdaság versenyképességét: az állam szerepe tehát gyakorlatilag arra korlátozódott, hogy biztosítsa a gazdaság alkalmazkodóképességét a szabályozatlan világgazdaság dinamikájához. Az államok ekként számos feladat, országos léptékű gazdasági vagy társadalmi fejlesztés ellátását bízzák a már globalizált, vagy a globális előírásoknak engedelmeskedő magánvállalkozásokra, illetőleg a piacra, kitűzött céllá pedig az üzleti tevékenységek megkönnyítése, és a befektetések ösztönzése – egy szóval a magánérdekek előtt kapituláció – válik.

Az államok „fogyókúrára fogása” azonban nem jelenti azt, hogy a transznacionális kapitalizmussal konform neoliberális berendezkedést ne jellemezné egy erős szabályozási tevékenység. A „transznacionális kényszerek rendszerében” sem szűnt meg a nemzetállam, sőt szuverenitása jogi értelemben teljes maradt, ám neoliberális versenyállammá alakítása azzal járt, hogy cselekvőképessége – amely korábban bizonyos értelemben a közérdek kifejezésre juttatását is lehetővé tette – korlátozottá vált, és a globális szabályozó hatalmak (IMF, Világbank, WTO, OECD) által kialakított elvek, normák, döntési mechanizmusok jogrendbe történő beépítésére és/vagy elfogadására kényszerült.

A neoliberalizmus korszakának meghatározó jellemzője a transznacionális társaságok (transnational corporations, TNCs), vállalatbirodalmak felemelkedése is. Sokan vélik úgy, hogy nem állunk messze az 1976-ban rendezett Hálózat című film egyik szereplője által felvázolt jövőképtől, amelyben megszűnik az ideológiák és a nemzetek világa, és egy vállalkozások testülete által uralt univerzumnak adja át a helyét, amelynek állandó meghatározói a könyörtelen igazgatósági rendeletek, és a világ egyetlen vállalkozássá degradálódik. A globalizáció számos kritikusa alapvetően ilyen szerep-és feladatkörrel felruházott entitásokként kezeli a mára vitathatatlanul komoly, gyakorlati befolyással is rendelkező hatalmi tényezővé erősödő transznacionális társaságokat. Simai nézete szerint mindez azt jelenti, hogy egy, az állami érdekektől – és a közérdektől – függetlenedő, a nemzetközi vállalatok döntési centrumaiból kiinduló folyamat során a globális vállalatok érdekeinek rendelik alá az egyes nemzetgazdaságokban zajló tranzakciókat, így integrálva a nemzeti termelés és szolgáltatás meghatározott területeit a globális vállalati szisztémákba. [35] A TNC-k egyre fontosabb szerepet játszanak a globális gazdaság kormányzásában: gazdasági érdekérvényesítő képességük gyakorlatilag olyan mértékben megnövekedett, hogy törekvéseik révén alapvetően képesek irányt szabni a világgazdasági folyamatoknak. [36] A gazdasági folyamatok hordozóivá a nagy nemzetközi ipari-szolgáltató és pénzügyi konglomerátumok, szupermonopóliumok és transznacionális vállalatok váltak. Egy jellemző adatsor: a listavezető 200 globális társaság 1982-ben 3046 milliárd dollár értékű forgalmat realizált, amely a világ akkori (12.600 milliárd dollár értékű) össztermelésének 24%-át tette ki. 1992-re – tehát mindössze egy évtized leforgása alatt – az eladások mértéke már elérte az 5862 milliárd dollárt, ami a világ össztermelésének már 26,8%-át képezte. [37] Korten szerint a világ pénzállományát, technológiáját, továbbá piacait világméretű tőkés társaságok ellenőrzik és irányítják, és ennek égisze alatt a TNC-k kizárólag a nyereséget szem előtt tartva, szabadon, a helyi és nemzeti követelmények figyelembe vétele nélkül, azokat ignorálva cselekedhetnek. [38]

A TNC-k azáltal, hogy gyáraikat kedvük szerint telepíthetik olyan országokba, ahol alacsonyabbak a munkabérek, és ahol kevésbé korlátozzák a tevékenységüket, mára szert tettek arra a képességre, hogy kijátsszák egymás ellen a nemzetállamokat. A globális érdek egyértelmű: a TNC-k ott termelnek, ahol az a legkisebb költség mellett lehetséges, és ott adnak el, ahol az a legkifizetődőbb. Oda terelik a profitot, ahol az adókulcsok a legkisebb terhet jelentik. A TNC-k lényegében kiválasztják az adott vállalat működéséhez legkedvezőbb stratégiai földrajzi helyet. Az a lehetőség, hogy a termelést át lehet helyezni az egyik országból a másikba, eltolja az erőegyensúlyt a hazai társadalom érdekei felől a globális tőkés érdekek felé. [39] Világos a képlet: a territoriális keretek között létező nemzetállam kiszolgáltatott pozícióba került a területéről bármikor kivonulni képes tőkével, és a transznacionális társaságokkal szemben.

Ha a világszerte dollárszázmilliárdokkal zsonglőrködő spekulánsok úgy döntenek, hogy a kormányzati politikák a spekulatív érdekekkel szemben a környezetvédők, vagy a dolgozó szegények érdekeit képviselik, máshová viszik a pénzüket, gazdasági válságfolyamatot beindítva” – fogalmaz Korten.[40]

Ezek a globális vállalatbirodalmak összességében tehát arra ösztönzik a kormányokat, hogy a gazdasági növekedéshez szükséges tőke megszerzése fejében olyan politikát alakítsanak ki és realizáljanak, amely a kedvező üzleti környezet megteremtését célozza, beleértve az alacsonyabb adórátákat is. Ehhez hozzá kell tennünk még a neoliberális irányzatok kormányra kerülésének finoman szólva is kétes – markánsabb fogalmazás szerint káros, sőt katasztrofális – örökségét: a mesterségesen meggyengített állam a nagyvállalati szektor és érdekek befolyása alá került, azaz a „nagyvállalati ragadozók” foglyul ejtették az államot (ez a captured state jelensége), és a gazdasági elit pártfinanszírozásai révén „rabláncon” tarthatják a politikai elit tagjait. Ezzel kapcsolatban állapíthatta meg a már citált Pogátsa, hogy

az oligarchák által uralt nagyvállalati szektor a szabályozás, illetve a közbeszerzések eltérítése révén elvonja a társadalmi erőforrásokat a közjótól.” [41]

A transznacionális vállalatok a XXI. század globalizált körülményei között potenciálisan alkalmassá váltak rá, hogy a nemzetállamokkal szemben kikényszerítsék a számukra kedvező jogszabályi környezet kialakítását, és az egyik országból a másikba történő termelés-és szolgáltatás-áthelyezés adu ászát kijátszva sokszor a profitigényeiket szem előtt tartó viselkedésre presszionálhatják a kormányzatokat. Az államoknak törekedniük kell a transznacionális társaságokkal a jó kapcsolat kialakítására, illetve fenntartására – főként arra tekintettel, hogy e vállalatok komoly munkahelyteremtő potenciállal rendelkeznek –, azonban az éremnek mindig két oldala van: a tőkés társaságokat is a kooperációra, és egy partneribb jellegű kapcsolat kialakítására kellene szorítani. Egyetértünk Bhagwatival, aki szerint a vállalatok társadalmi felelősségének két talpkövön kell nyugodnia: egyrészt egyértelműen deklarálni kell, hogy mit szabad tennie a vállalatoknak (altruizmus), másrészt pedig világosan rögzíteni kell az arra vonatkozó szabályokat, hogy mit nem szabad tenniük. [42] Csak ezzel – és a megfelelő szankciós mechanizmusok biztosításával – lehetne ugyanis elérni, hogy a közérdek ismét az őt megillető helyre kerüljön a vállalati érdekekkel szemben.

Láthattuk, hogy a magánérdekek kritika nélküli piedesztálra emelése, és a közösségi szempontok asztalról történő lesöprése az elmúlt évtizedek során alapvetően strukturálta át a korábban irányadó gazdaság-és társadalomfelfogást. Stephen Gill nem véletlenül jutott arra a megállapításra, hogy a „fegyelmező neoliberalizmus” (disciplinary neoliberalism), mint a kapitalista fejlődés sajátos angolszász modellje egyre nagyobb hatalmat biztosított a befektetők számára a civil társadalom más tagjaihoz képest, ezzel is elősegítve a prioritások, a politikák és az eredmények szociáldarwinista típusú átszervezését. [43] A vázolt folyamat eredményeként a hatalom elmozdult a demokráciától a piacokhoz, valamint a vállalatokhoz. A legutóbbi globális gazdasági és pénzügyi válság hatására azonban az állam szerepét illetően sokak szemében revideálódtak a korábbi neoliberális tanok. A kortárs államelméleti munkákban ezért már bőségesen találkozhatunk olyan megoldási javaslatokkal, amelyek szembemennek az évtizedeken keresztül megfellebbezhetetlen alapigazságként kezelt neoliberális dogmákkal, és az állam új típusú szerepvállalását vetítik előre, lehetővé téve a közérdekről zajló diskurzus határainak kitágítását. 2008 óta már végképp nem arról van szó, hogy a „pőrére vetkőztetett” állam teljes mértékben ki lenne szolgáltatva a globális kapitalizmus dzsungeltörvényeinek, sokkal inkább arról, hogy a krízis nyomán a kormányok (újra) aktivizálni igyekezték a pénzügyi és gazdasági szféra aktivitására ható tevékenységüket. A politikai vezetők ugyanis számos országban – köztük a nyugat-európai államokban is – arra irányuló határozott lépéseket tettek, hogy visszavegyék korábbi pozícióikat a nem egyszer transznacionális háttérrel rendelkező gazdasági erőközpontoktól. Ennek a fejleménynek pedig a közérdekre ható aspektusai is vannak.

A következőkben a neoliberalizmus zsoltárában foglaltak megkérdőjeleződésének következményeit tekintjük át.

[1] Mannheim Károly: Korunk diagnózisa (Diagnosis of Our Time), in Felkai Gábor (szerk.): Mannheim Károly. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999, 161. p.

[2] Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 25. p.

[3] Polányi: i. m., 159. p.

[4] Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus. Második kiadás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1907, 192. p

[5] Keynes: i. m. (1926), pp. 40-41.

[6] Mannheim Károly: Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés (Freedom, Power and Democratic Planning), in Felkai: i. m. (1999), 232. p.

[7] Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. század államában. A magyar közigazatás szervezete, működése és jogi rendje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942, 72. p

[8] Mannheim: Szabadság…, 235. p.

[9] Myles, John: Hanyatlás vagy holtpont? in Bujalos István – Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék, Budapest, 2002, 374. p.

[10] Mössle [Mößle], Wilhelm: A liberális államtól a szociális jogállamig, in Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 170. p.

[11] Keynes, John Maynard: The return to gold and foreign lending, in The Collected Writings of John Maynard Keynes. Vol. 19.: Activities, 1922-1929,272. p.

[12] Wapshott, Nicholas (2011): Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy recesszióig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2014, 58. p.

[13] Keynes, John Maynard: The General Theory of Employment, Interest and Money. English Edition. MacMillan, London, 1936, 379. p

[14] Keynes: i. m. (1936), 380. p.

[15] Wapshott: i. m.. (2014), 151. p.

[16] Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 30. p.

[17] Idézi: Beck, Ulrich (1983): Túl renden és osztályon? in Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997, 421. p. Mooser érzékletes példákkal szolgált a munkásság előtt korábban ismeretlen életlehetőségek feltárulását illetően. Míg az 1950-es években a munkáscsaládok mindössze 6 százaléka rendelkezett saját lakással vagy házzal, addig 1968-ban már 32 százalékuk, 1977-ben pedig 39 százalékuk mondhatta magát tulajdonosnak. „E változás szimbóluma (…) a lakószoba lett, a magánszféra és a nem-munka jellegű tevékenység tudatosan hangsúlyozott élettere. Ide jellemzően tiszta ruhában léptek be, nem úgy, mint a régi konyhalakásba, ahol munkaruhában üldögéltek, és amelyet, ellentétben a korábbi  »tisztaszoba« hideg »pompájával«, hétköznap is használtak. E változás alapvetően befolyásolta az egész életformát.” [Uo.]

[18] Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 48. p.

[19] Myrdal, Gunnar: Beyond the Welfare State. Economic Planning and Its International Implications. Yale University Press, New Haven, 1960, 44. p.

[20] Farnsworth, Kevin: Social versus Corporate Welfare: Competing Needs and Interests within the Welfare State. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2012, 67. p.

[21] Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, 95. p.

[22] Muraközy: i. m.  (2012), pp. 132-133.

[23] Dardot – Laval: i. m. (2013), 271. p.

[24] Seawright, David: The British Conservative Party and One Nation Politics. The Continuum International Publishing Group Ltd., London, 2010, 36. p.

[25] Andor László: Amerika évszázada. Aula Kiadó, Budapest, 2002, 255. p.

[26] Egedy Gergely: A neokonzervatív állam, Thatchertől Cameronig, in Politikatudományi Szemle, XIX. évfolyam, 3. szám (2010), 33. p.

[27] Feigenbaum, Harvey B. – Henig, Jeffrey R. – Hammnett, Chris: Shrinking the State. The Political Underpinnings of Privatization. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 1999, 61. p.

[28] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, pp. 48-49.

[29] Dardot – Laval: i. m. (2013), 277. p.

[30] Rodrik, Dani (2011): A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2014, 140. p.

[31] Mészáros Rezső és munkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 148. p.

[32] Hoffmann, Stanley: Clash of Globalizations: A New Paradigm, in Foreign Affairs, Vol. 81, No. 4. (July/August 2002), 110. p.

[33] „A nemzetközi kereskedelem ma már nem bor és textil szállításáról szól, (…) hanem bitek távközlési műholdakról való sugárzásáról” – állapítja meg Danny Quah. Idézi: Barr, Nicholas: (1987): A jóléti állam gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 50. p.

[34] Cerny, Philip G.: Paradoxes of the Competition State: The Dynamics of Political Globalisation, in Government and Opposition, Vol. 32, No. 2. (Spring 1997), 259. p.

[35] Simai Mihály: Kihívások, alternatívák és útvesztők a globalizálódó világban, in Bayer József – Lévai Imre (szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2003, 62. p.

[36] Mészáros et al.: i. m. (2010), 135. p.

[37] Khor, Martin: Globalization and the South. Some Critical Issues. UNCTAD Discussion Papers, No. 147. UNCTAD, Genova, 2000, 4. p.

[38] Korten, David C.: (1995): Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996, 159. p.

[39] Gore, Al: A jövő. A globális változás hat mozgatórugója. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013, 136. p.; Csikós-Nagy Béla: Közgazdaságtan a globalizáció világában. II. kötet. Gazdasági globalizáció. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2002, 268. p.

[40] Korten: i. m. (1996), 249. p.

[41] Pogátsa: i. m. (2016), 106. p.

[42] Bhagwati, Jagdish: Vállalatok: ragadozók vagy jótevők? in Szilágyi Katalin – Balázs  Zoltán (szerk.): Globalizáció és kapitalizmus. Századvég Kiadó, Budapest, 2008, 274. p.

[43] Gill, Stephen: Theorizing the Interregnum: The Double Movement and Global Politics in the 1990s, in Hettne, Björn (ed.): International Political Economy. Understanding Global Disorder. East African Educational Publishers Ltd., Nairobi, 1997, pp. 70-71.