Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the tag “geopolitika”

A hálózat csapdájában? Globalizáció és totalitás

Michael Hardt amerikai irodalomtörténész és Antonio Negri olasz politikafilozófus ezredfordulón megjelent bestsellere, a Birodalom egy olyan világ képét vetíti előre, amelyben a tőke arctalan birodalma felőrli az elavultnak kikiáltott társadalmi hierarchiákat – különösen azokat, amelyek az ipari osztályokhoz, a nemzethez, illetve a patriarchális családhoz kötődnek. A szerzőpáros úgy látta, hogy a „birodalmi rend” a formátlan sokaságok masszájában oldja fel az említett közösségeket, [1] és az egész földkerekséget egyetlen autoritásnak rendeli alá. A Birodalom felfogásukban egy egyesített világpiacot intézményesít, a hozzá tartozó politikai és jogi szuverenitással (amely legfeljebb a „látszat kedvéért” tartja fenn a nemzetállami szuverenitást), parancshálózattal és fegyelmező apparátussal. A Birodalom végül is egy olyan „térforradalmat” hajt végre, amely elmossa a korábbi térbeli elválasztásokat, és egy olyan „egyenletes teret” hoz létre, amelyen belül minden akadálytalanul áramolhat. A Birodalom nem lokalizálható, ugyanakkor mégis mindenütt jelen van: éppen ezért a virtuális, delokalizált és decentralizált jelzők mentén írható le [2] (szemben az egzakt határain belül a hatalmat centralizáló, és nagyon is valóságos közhatalommal „felvértezett” szuverén nemzetállamokkal). Hardt és Negri szerint tehát „a gazdasági és kulturális csere ellenállhatatlan és visszafordíthatatlan globalizációjának lehetünk tanúi. A globális piac és globális termelés áramkörei mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája – röviden, a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely gyakorlatilag szabályozza ezeket a globális cserekapcsolatokat, ő az a szuverén hatalom, mely kormányozza a világot.” [3]

A Hardt és Negri munkájában foglalt megállapításokat akár el is intézhetnénk egy legyintéssel, a neomarxista disztópiák tárházát gyarapító fantazmagóriának titulálva azokat. A globalizációként ismert jelenség-együttes ugyanakkor kitapintható módon változtatta meg azt a bodini és hobbes-i alapokon nyugvó, és évszázadokon keresztül kikezdhetetlennek tekintett gondolkodásmódot, amely az államot tekintette a szuverenitás hordozójának, az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és messzemenően korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az alábbiakban e folyamat főbb gócpontjait kívánjuk „távirati stílusban” áttekinteni.

Mi a globalizáció?  

Az elmúlt évtizedek gazdasági, illetve társadalmi változásai nyomán mind a tudományos és a politikai-közéleti diskurzusban, mind a hétköznapok gondolkodásában fontos problémaként jelent meg a globalizáció jelensége. Így az egyesek által feltartóztathatatlannak, mások által viszont feltartóztatandónak ítélt folyamat elméleti leírásaival napjainkban már könyvtárakat lehet megtölteni. Bár a folyamat különböző aspektusait sokoldalúan tanulmányozták, azonban annak lényegét – a konszenzusképes meghatározások hiányában – mégsem értjük pontosan. A globalizáció terminusával jelölt jelenség, illetve az ennek hátterében álló tendenciák, az információs társadalomhoz hasonlóan, állandó hivatkozási alappá váltak, de a fogalmilag tisztázatlan használat során olyan sokféle szociális jelenségre alkalmazták, hogy leíró teljesítményük követhetetlenné vált, tudományos értékük pedig inflálódott. Berger meglátása szerint a globalizáció mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. [4] Veress József szerint a globalizáció fogalmával mind annak támogatói, mind kritikusai egy olyan jelenség-együttest írnak le, amely nem egyszerűen téves, hanem egyenesen értelmezési zavarok forrása. [5] A globalizációnak számos implikációja létezik. David Held szerint a globalizációt akként gondolhatjuk el, mint a jelenkori társadalmi élet világméretű összekapcsoltságának szélesedő, mélyülő és gyorsuló valóságát, annak kulturális, kriminális, pénzügyi, spirituális, és számos egyéb aspektusával. [6] A sokféle dimenzió mellett a globalizáció ráadásul nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett, dialektikus jelenség meghatározó, ám korántsem egyedi összetevőjéről van szó; a globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt, fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

A globalizáció leírására tehát nem áll rendelkezésre egy univerzális, mindenki által elfogadott „munkafogalom”, ráadásul az egyes szerzőknek még az alapvető jellemzők meghatározásában sem sikerült konszenzusra jutniuk. Éles vitákat folytatnak például a globalizáció okairól, lényegéről, megvalósulási szintjéről és perspektíváiról. A magunk részéről a leghasználhatóbb meghatározásnak Jagdish N. Bhagwatiét tartjuk, aki szerint a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [7] A továbbiakban azonban nem kívánjuk magunkat lecövekelni a globalizáció meghatározhatósága körüli viták mellett, hanem inkább a globalizáció és a szuverenitás összefüggéseire fókuszálva vizsgáljuk annak gazdasági, szociális és biztonságpolitikai vonatkozásait.

A globálisan összekapcsolt világ jellemzői

Parag Khanna néhány esztendővel ezelőtt publikált könyvében amellett érvelt, hogy az összekapcsoltság életünk minden területét áthatja, sőt már fel is váltotta a megosztottságot, és a „világméretű szerveződés új paradigmájává vált”. Érvelése szerint a XXI. század térképén már nem pusztán az államokat szükséges feltüntetni, hanem a megavárosokat, vasútvonalakat, távvezetékeket, internetkábeleket, valamint egyéb, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat is. Századunkra a geopolitikai verseny „szervezőelve” is jelentős átalakuláson esett át: a területért vívott háborúkat felváltották az összekapcsoltságért vívott küzdelmek, melynek eredményeként „egyfajta kötélhúzás lesz a globális ellátási láncok, energiapiacok, ipari termelés és a pénzügy, technológia, tudás és tehetség értékes folyamatai között. (…) A kötélhúzás a rendszerek (kapitalizmus és kommunizmus) közötti háborútól való elmozdulást jelenti a kollektív kereskedelmi lánc rendszerén belül vívott háborúk irányába.” Az „infrastrukturális szövetségekre” a globális civilizáció attribútumaiként tekinthetünk; ezek az entitások a szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag is összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén. Az összekapcsolt világban tehát a geopolitika már kevésbé a területszerző „rizikiójátékok” terepén jelenik meg; sokkal inkább a fizikai és digitális infrastruktúra mátrixában domborodik ki. A komplex globális rendszer konglomerátumában a gazdaságok mindinkább integráltak, a lakosság egyre mobilisebb, a kibertér pedig összemosódik a fizikai valósággal. [8] A globalizáció eredményeként a szállítási költségek csökkennek, az egymástól földrajzilag távol eső területek összekapcsolódnak, és a globális termelés térbeli rendszerei az egész földgolyót átszövik. [9] A szuverén határokat keresztül-kasul átszövő, összekapcsolt infrastruktúrák „speciális tulajdonsággal rendelkeznek, saját életük van, több, mint egy szimpla országúté vagy távvezetéké. Határokat átlépő, megosztott igazgatás alatt működő, közös szolgáltatásokká válnak.” A szállítási útvonalak, áramhálózatok, műveleti bázisok, pénzügyi hálózatok és internetszerverek a XXI. századra olyan megkerülhetetlen útvonalak kifejezőivé váltak, amelyeken keresztül jelentős hatalmat gyakorolnak, és érdemi befolyást fejtenek ki. Khanna egészen annak kimondásáig merészkedik, hogy napjainkra a szuverenitással és a határokkal szemben az ellátási láncok és az összekapcsoltság váltak az emberiség rendező elveivé. „Ahogy a globalizáció a világ minden sarkába eljutott, az ellátási láncok olyan mértékig kiszélesedtek, elmélyültek és megerősödtek, hogy ideje megkérdeznünk magunktól, nem jelentenek-e mélyebb rendező elvet a világban, mint az államok maguk.” [10] Az ellátási láncok révén gyakorlatilag megoldottá válik az egymástól beláthatatlan távolságra lévő szereplők összeköttetése; amint azonban tudjuk, az éremnek mindig két oldala van: az ellátási láncokon keresztül az alapvető termékek és szolgáltatások áramlásán túl az illegális drog-, fegyver-és emberkereskedelem szervezése is hatékonyabbá válhat.

A kiteljesedő globalizáció új helyzetében, az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a területenkívüliség státuszát élvezi akár a szuverén nemzetállam határain belül is. Ebbe a sorba illeszthetők a nemzetközi pénz- és tőkepiacok is, amelyek a tőkemozgások liberalizációja következtében egyre nagyobb hatást gyakorolnak a nemzeti gazdaságpolitikákra, és a globalizáció legfőbb hordozóivá váltak. A pénzügyi rendszer deregulációja felszámolta a tőkemozgások ellenőrzését, a pénzügyi- és tőkepiacok működésébe történő kormányzati beavatkozás lehetőségét. [11] A liberalizáció – amelynek során a nemzeti kormányok visszavonulót fújtak a határokat átlépő mozgások korlátozása tekintetében – példátlan mértékben járult hozzá a globális gazdaság intézményi kereteinek kialakításához, és drasztikusan megnövelte az egyes nemzetgazdaságok függőségét a globális tőkeáramlás folyamataitól. [12]

A globális pénzpiac olyan likviditással, tőkeerővel és hatalommal bír, hogy gazdasági szempontból az államok nem – vagy alig – kérdőjelezhetik meg az autoritását, ha a kormányzati gazdaságpolitikák kockázatainak értékeléséről van szó. Azt lehet mondani, hogy a globális pénzpiac ebben az értelemben szinte „élet és halál felett” rendelkezik. 1980 óta a pénzügyi eszközök összesített értéke 2,5-szer gyorsabban nőtt, mint a gazdag ipari országok együttes (!) GDP-je; a deviza-, kötvény-és részvénykereskedelem esetén ez az érték már ötszörös. A hatalmas mértékű, határokon átívelő felgyorsult tőkeáramlás már az 1980-as évtized végére hússzorosan múlta felül napi szinten a kereskedelmi áramlásokat. [13] Világképünket ugyan a nemzetek hajói uralják, de egyre kevésbé felejthetjük el a pénzügyi globalizáció óceánjának erejét – figyelmeztet Muraközy. [14] Ezt csak tovább tetézi, hogy a számítógépes hálózatok és a telekommunikáció fejlődése, azaz a digitális technológiai forradalom térnyerése nyomán rendkívüli jelentőségre szert tevő pénzügyi világháló online felülete szó szerint nem ismer határokat: államhatároktól és nemzeti hatóságoktól függetlenül képes vezérelni a globális pénzügyi folyamatokat. [15] A nemzetközi tőkepiacok és a pénzvilág dimenziói mára teljesen elszakadtak a reálgazdasági folyamatoktól, a termeléssel és a nemzetközi kereskedelemmel szemben is önállóvá váltak. A pénzvilág dimenziói ezzel mintegy elválnak a reálgazdaságban megszokott méretektől, az ott teremtett értéknagyságtól, és annak növekedési ütemétől. A nemzetközi pénzügyi rendszerben a reálgazdaság helyett valójában a pénzügyi közvetítő mechanizmus vált az „ügy urává”.

Az infokommunikációs innovációk hatására az értékpapír-és devizapiacokon a kereskedés folyamatosnak és egyidejűnek (real time) minősül. A számítógépek segítségével a világ bármely pontján egy időben bonyolíthatják a tranzakciókat, azaz a helyi időtől függetlenül nyílik lehetőség az elektronikus kereskedésre.  Ez a folyamatos kereskedés csakis akkor ütközhet a korlátaiba, ha a technikai feltételek hiányoznak, vagy esetleg technikai jellegű probléma adódik, illetőleg amennyiben a nemzeti szabályozás korlátai erősnek bizonyulnak. Az utóbbi szempont kapcsán azonban kiemelendő, hogy az államok deregulációs-liberalizációs tevékenysége éppen az ellenkező tendencia irányába hatott.

A nemzetközi pénz-és tőkepiacok az utóbbi évtizedektől tehát domináns szerepet töltenek be az egyes államok gazdasági életében. A pénz-és tőkepiacok integrációja ezen túlmenően is számottevő mértékben képes devalválni a nemzetállamok klasszikus szuverenitásában foglalt jogköröket. Saskia Sassen vizsgálata azt mutatta ki, hogy a globális pénzpiacok az elmúlt évtizedekben mindenki másnál több, történelmileg a szuverén nemzetállamhoz kapcsolódó hatalmi jogosítványt szereztek meg. A globális tőkepiac szerinte olyan hatalmi koncentrációnak tekinthető, amely képessé vált arra, hogy befolyásolja a nemzeti kormányok gazdaságpolitikáját, ebből kifolyólag pedig az alapvető politikai irányvonalát is. A globális tőkepiac végső soron egy hatalmas pénztömegként is felfogható, amellyel a befektetők tetszés szerint játszanak. A globális tőkepiacok lehetővé teszik, hogy a kormányok nagyobb adósságállományt halmozzanak fel, ezáltal hosszabb időszakra is eladósodjanak. A deviza-és kötvénypiacok drasztikus mértékben korlátozhatják a kormányok döntési hatalmát a kamatok és devizaárfolyamok meghatározásában, képesek befolyásolni a költségvetési politikát. [16]

A globálissá vált pénzvilág korlátozhatja – és korlátozza is – a kormányok cselekvési szabadságát, befolyásolhatja a gazdaságpolitikai irány meghatározását. A tőkepiacok képviselői végső soron átvehetik a kormányzattal szembeni számonkérési funkciókat is, amelyek a klasszikus polgári demokráciában ismert módon a választópolgárok közösségéhez tapadnak. Megerősíthetik vagy „leszavazhatják” a kormányok gazdaságpolitikáját, kikényszeríthetnek vagy megakadályozhatnak bizonyos kormányzati intézkedéseket. A globalizált piacok nyomása alatt a nemzeti kormányok egyre kevésbé tudnak befolyást gyakorolni a gazdasági körforgásra. A növekvő globalizált piacokon az egyensúly az állami cselekvők autonómiájának és gazdaságpolitikai mozgásterének rovására tolódott el. A globális és regionális pénzügyi körök teljesen új irányt szabhatnak egy elviekben szuverén állam gazdaságpolitikájának; ismert, hogy a megszorításokkal való szakítás ígérete révén kormányfői pozícióba került radikális baloldali Alexis Tsipras az ún. trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) nyomása alatt végül visszavonulót fújt, és feltétel nélkül kapitulált, hogy aztán minden idők egyik legdrasztikusabb megszorítását hajtsa végre Görögországban. A pénzvilág szereplői akár direkt módon is befolyásolhatják, hogy kikből válhatnak vezető közjogi méltóságok, azaz kik ülhetnek be a bársonyszékbe. Bajnai Gordon 2009 tavaszán úgy vált az ún. szakértői kormány vezetőjévé, hogy érdemben semmilyen demokratikus felhatalmazással nem rendelkezett, és az olasz Mario Monti is kísértetiesen hasonló körülmények közepette alakított kormányt 2011 novemberében. (2018-ra azonban már az látszik körvonalazódni, hogy a pénzvilág hatalmasságainak hatalma sem korlátlan; bár a legutóbbi választások eredményét az olasz államfő meglehetősen látványosan kívánta szabotálni, végül is az általa preferált, számottevő IMF-es beágyazottsággal is rendelkező közgazdász, Carlo Cottarelli helyett egy radikális jobb-és baloldali pártból rekrutálódó koalíciós kormány veheti kezébe a kormányrudat.)

Államok a hálózat csapdájában?

Az elmúlt évtizedekben lezajlott radikális technológiai innovációk az információs és kommunikációs rendszerek világát sem hagyták érintetlenül. Már a Gutenberg-galaxis végéről értekező kanadai filozófus, Marshall McLuhan is úgy látta, hogy a XX. század az „elektronikus információközvetítő eszközök” dinamikus fejlődését hozta el, és ezekkel az instrumentumokkal lehetővé válik a társadalom globális léptékű átalakítása, amelynek eredményeként a Föld gyakorlatilag egyetlen globális faluvá válik. [17] Az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése nyomán az információ létrehozása, feldolgozása és továbbítása a termelékenység és a hatalom fundamentumává, egyben fő forrásává is vált. [18] Nicholas Negroponte szavaival élve a világ digitalizálódott, az atomok korát – az ipari társadalmat – felváltotta a bárhol és bármikor előállítható bitek korszaka, aminek következtében az áruk helyett a jelek továbbításának gazdaságossága vált perdöntő fontosságúvá. A digitális létezés és életmód egyre kevésbé kötődik a térhez és az időhöz, [19] és a virtuális valóság teljesen átalakítja a földrajzi határokról kialakított hagyományos gondolkodásmódunkat. William Gibson sci-fi szerző 1984-ben megjelent regénye [20] nyomán használatba került a kibertér fogalma. A hagyományos térfelfogáshoz képest a kibertér radikális nóvumot jelent: tulajdonképpen egy immateriális térről van szó, amelyben a földrajzi területhez kötöttségtől függetlenül zajlanak a változások a különböző államok polgárai között, bizonyos esetekben a Formula 1-es száguldó cirkusz sebességét is megszégyenítő időbeli lefolyással, és a távolságot teljesen megszüntetve. A digitalizációnak nyilvánvaló államelméleti és geopolitikai következményei is vannak, az internet ugyanis számos geopolitikai konfliktus forrásává vált, rengeteg technikai kérdést változtatva politikai és stratégiai döntéssé. Az állami hatalom a „hálózat csapdájába” kerülve a virtuális tér számos szereplőjével szembetalálja magát: bűnözőkkel, hackerekkel, aktivistákkal, nagy magánvállalatokkal, másként gondolkodókkal, az állami szférához nem tartozó szereplőkkel vagy éppen más államokkal. Ezek az erőhatalmi összeütközések már nem a klasszikus geopolitikai térben zajlanak, de a geopolitikai elemzés ma sem mellőzhető, hiszen a geopolitika lépten-nyomon kísérletet tesz a kibertér meghódítására. [21]

A szuverenitás kinyilvánítására egyébként az információs tér képviselői is kísérletet tettek; John Perry Barlow 1996-ban „képernyőre vetette” a virtuális tér függetlenségi nyilatkozatát. „Gondos és jó alapító atyaként” azt is deklarálta, hogy a kibertér saját szuverenitással rendelkezik, megtoldva mindezt azzal a rendelkezéssel is, miszerint az „intellektualitás civilizációja” mentes az állami szervek által megalkotott jogszabályok hatálya alól. Alix Desforges mindehhez azt tette hozzá, hogy a hálózat a nyitottság, az önirányítás, a szabad információáramlás és a szólásszabadság „terepe”, és a hagyományos állami hatalomhoz képest erősen decentralizált, illetőleg központ nélküli. [22] Mintha csak Hardt és Negri bevezetőben említett megállapításait olvasnánk.

A kibertér önjelölt prófétáinak eme megnyilvánulásaival szemben a különböző államok döntéshozói természetesen igényt kívánnak formálni a virtuális tér „regulák közé szorítására”. Az államok argumentációjában a virtuális tér felügyelet és ellenőrzés alá helyezendő, kvázi uralom alá hajtandó „res nulliusként” tűnik fel; ennek legitim indokaként a legtöbbször a nemzetbiztonsággal szembeni fenyegetéseket, valamint a nemzeti érdekeket jelölik meg. Az egyre gyakoribbá váló kibertámadások nyomán mind több és több állam ismeri fel a kapacitások megerősítésének szükségességét, és az állami hatalom „információs szupersztráda” feletti kontrolljára vonatkozó igényét. A kibertérben ugyanis sok klasszikus fenyegetés is sokkalta gyorsabban, erősebben, és korábban nem tapasztalt intenzitással képes terjedni; néhány kihívás viszont kifejezetten a kibertér sajátosságaként jelentkezik. Jim Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzési szolgálat igazgatója szerint a kiberfenyegetés már azon a ponton van, hogy a terrorizmusnál is veszélyesebbé válhat a nemzetbiztonság számára. Egy kiberháborús hadművelet (kísérleti támadás) pedig már egyenesen a harmadik utat képviseli a kényszerítő diplomácia és a fegyveres támadás között. Egy Stuxnet névre keresztelt, az amerikaiak részéről az izraeli titkosszolgálattal koprodukcióban kidolgozott vírus például azért támadta meg a Natanz centrifugáit, hogy ezzel lassítsa Irán nukleáris programját. A kiberhadviselést egyébként a Tallinni Kézikönyv is szabályozza; a nemzetközi dokumentum szerint kibertámadás – mint fegyveres agresszióval felérő cselekvés – esetén megengedett a jogszerű védekezés, és a konvencionális fegyverek használata. [23] A kiberháborút tehát – aktualizálva Clausewitz híres formuláját – felfoghatjuk úgy is, mint a posztmodern politika folytatását digitális eszközökkel.

Állítólag Napóleon mondotta, hogy ha elveszíti a gyeplőt a sajtó felett, akkor három hónapig sem marad hatalmon. [24] Napjainkra széles körben ismertté vált, hogy az állampolgárok és civil szerveződések kezében sokszor „csőre töltött fegyverként” is használhatók a különböző infokommunikációs technológiák és közösségi platformok. 2001. január 20-án Joseph Estrada, a Fülöp-szigetek elnöke a történelem első olyan kormányfőjévé vált, akit egy „smart mob fosztott meg hatalmától. Több mint egymillió, körsms-eken keresztül mozgósított és szervezett manilai lakos gyűlt össze az 1986-os, a Marcos-rezsimet megdöntő People Power demonstrációk helyszínén”, [25] kikényszerítve az elnök távozását. Tíz esztendővel később, 2011 tavaszán pedig az „arab tavaszhoz” vezető hatalmas tüntetéssorozat résztvevőit a Facebook-on és a Twitteren kezdték verbuválni – a kibontakozó eseményfolyam következményeként a több évtizede regnáló rezsimek hosszabb-rövidebb ellenállási időt követően megbuktak, hozzájárulva egyébként az „iszlamista tél” bekövetkeztéhez. Minderre figyelemmel egyáltalán nem véletlen, hogy az ún. illiberális demokráciák vezetői a rendszer zavartalan működtetése érdekében előszeretettel folyamodnak a kibertér megfigyeléséhez, és a social media állami kontroll alá helyezéséhez. A török hatóságok 2016 novemberében letiltották a közösségi oldalakhoz (WhatsApp, Facebook, Twitter, Instagram, Youtube) történő hozzáférést annak érdekében, hogy korlátozzák a politikai vonatkozású eseményekről történő híradást, és megakadályozzák a demonstrációk online szervezését. (Groteszk módon egyébként néhány hónappal korábban, a meghiúsított puccskísérlet kaotikus állapotai közepette éppen Erdoğan államfő volt az, aki a Facetime nevű közösségi alkalmazás segítségével verbuválta a támogatóit annak érdekében, hogy vonuljanak utcára, és álljanak ki a rendszere mellett. [26]) 2018 tavaszán pedig a putyini Oroszország került a hírek fősodrába annak révén, hogy betiltották a Telegram – egy titkosított üzenetek küldését lehetővé tévő alkalmazás – használatát. Az applikáció blokkolására azt követően került sor, hogy a szolgáltató elutasította a 2016-ban elfogadott, az anti-terrorizmussal kapcsolatok adatkezelési szabályozás paramétereinek való megfelelést. [27]

koreA

Forgács Imre szerint az „adatok diktatúrája” egyre fenyegetőbbé válik a közösségi oldalakon. Az „adatosítás” révén a történelemben példa nélküli hatalom koncentrálódhat egy-egy magáncég „adatbáróinak” kezében. „Talán a lájkolás leglelkesebb hívei sem tudnak róla, de a Facebooknak már 2012-ben is körülbelül egymilliárd felhasználója volt, s a közöttük meglévő ismeretségek száma még a 100 milliárdot is meghaladta. (…) A diktatúra veszélye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi kapcsolatokat rögzítő ún. közösségi gráf (social graph) felhasználási lehetőségei csaknem korlátlanok.” Az Amazonhoz, a Google-hoz vagy a Facebook-hoz tartozó, élenjáró cégek teljesítménye jelentős részben a vevők és felhasználók interakcióiból megszerzett digitális lábnyomoknak köszönhető, az ezekből levont következtetéseket pedig rendre beépítik a szolgáltatásaikba. A Facebook auditált pénzügyi beszámolója szerint a cég 2012-ben, a tőzsdére történő belépésekor „mindössze” 6,3 milliárd dollárt ért, ami elsősorban a számítógépes hardvert, az irodai berendezéseket, és más materiális javak könyv szerinti értékét jelentette. A piac viszont a részvények kibocsátásakor 104 milliárd dollárra értékelte a Facebook-ot; ennek hátterében az áll, hogy a befektetők az „immateriális javakért”, azaz a gigantikus információmennyiségben rejlő üzleti lehetőségekért voltak hajlandók sokszorosan többet fizetni. [28] Miközben a XXI. századi technológia „szép új világában” az algoritmusok számára lehetővé teszik, hogy „meghackeljék” az emberiséget, [29] a világhálón jelen lévő nagyvállalatok (az ún. GAFA, azaz a Google, az Amazon, a Facebook és az Apple) olyan mértékű gazdasági befolyást szereztek, amely már a hatalmi játszmákba történő beszállást is lehetővé tette számukra. [30] 2018 tavaszán valóságos bombaként robbant a hír, hogy Donald Trump kampánystábja mintegy 50 millió Facebook-felhasználó adataihoz fért hozzá a Cambridge Analytica (CA) adatbázisának segítségével. Aleskandr Kogan, a cambridge-i egyetem pszichológiai tanszékén oktató professzor ötlete nyomán ún. személyiségtesztek segítségével „csalták ki” a felhasználóktól ismerőseik Facebook-profilját. „A halászat jól sikerült: 270 ezer kitöltőn keresztül 50 millió amerikai adataihoz jutottak hozzá. A Facebook erre is felfigyelt, de nem gyanakodott rá, hogy egy professzor nem tudományos célra használná az adatokat. Amikor 2015-ben megjelentek az első híradások a CA amerikai kampányban való közreműködéséről, valamint Kogan és a cég kapcsolatáról, már elkezdtek aggódni a Facebook-irodában. Először bezárták a kiskaput, majd levelet írtak a tudósnak, hogy semmisítse meg az adatokat. De ez már veszett fejsze nyele volt.” S bár a módszert Barack Obama csapata használta először 2012-ben, az állítólagosan elnöki ambíciókat is dédelgető Mark Zuckerberg reputációja a botrány nyomán megkérdőjeleződött – olyannyira, hogy még az amerikai kongresszus előtt is tanúskodnia kellett. [31]

Az állampolgári és civil szféra mellett a terrorista szervezetek is előszeretettel használják az online platformokat. Ismert, hogy az Iszlám Állam és más dzsihadista szervezetek is a közösségi oldalak aktív használói közé tartoznak. A fundamentalista eszmék iránt elkötelezett felhasználók online „csomagokat” tesznek elérhetővé, terrorista „praktikákat” ajánlva a radikalizálni kívánt fiatalok tömegei számára. Az Iszlám Állam különösen aktív propagandát fejtett ki a világhálón, videókat téve közzé elrabolt turisták lefejezéséről, ezzel is demonstrálva, hogy tisztában van a high-tech világ azonnali és tömeges hozzáférést biztosító „előnyeivel”.

Az államok a XXI. században már nem téveszthetik szem elől, hogy a világháló léte nemcsak áldás, de átok is egyben. A francia védelmi minisztérium korábbi köztisztviselője, Stéphan Dossé alighanem fején találta a szöget, amikor deklarálta, hogy „az államoknak fel kellett húzniuk a zászlót a kibertérben, amit elfoglalnak, és ahol szuverenitásukat gyakorolják, hogy a szűzföldeket gyarmatosítsák, és felkészüljenek egy esetleges támadásra.” [32] Az információs és kommunikációs rendszerek végeláthatatlan terjeszkedésének ugyanis stratégiai tétje van, ezért az államoknak minél gyorsabban és hatékonyabban reagálniuk kell a kibertér jelenlétéből következő kihívásokra. Az információk gyűjtése, elemzése, kézben tartása – adott esetben manipulálása –, és a megfelelő védelmi kapacitás kiépítése és fejlesztése prioritást kell, hogy élvezzen az államok számára.

Záró gondolatok

A globalitásban különböző természetű kihívások kapcsolódnak össze; a XXI. század elejének nemzetközi erőterére az ingatagságon, az eddigiekben kialakított integrációk instabilitásán, és az anómiás jelenségeken túl ezért a különböző (gazdasági, ökológiai, demográfiai, politikai) krízisek egymás mellettisége jellemző. [33] A nemzetközi békét és biztonságot a klasszikus problémák mellett olyan újfajta veszélyek fenyegetik, mint a globális terrorizmus, a politikai extrémizmus, és az erőszak korábban sohasem tapasztalt mértéke. A pénzügyek, a kereskedelem, a foglalkoztatás és a gyártás globális trendjei mellett megjelentek a nemzetközi járványok, valamint a migráció és környezeti problémák kihívásai is. [34] A fenyegetések ráadásul egy rohamosan változó, és totális társadalmi-technikai környezetben mennek végbe, és a kibertérből érkező támadásokkal, a hibrid háborús fenyegetéssel, és a nemzetközi terrorizmus megújulásával szembesítik az államokat. A Carl Schmitt által exponált gondolatokat új köntösbe bújtató Farkas Ádám nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy napjaink államát a „totális biztonsági fenyegetések megerősödött és megújult réme riasztja”, amely a realitásokat tekintve túlmutat a klasszikus háborús konfliktusok természetén, és a lehető legváratlanabb módokon tud támadást intézni „mindaz ellen, aminek a védelme az állam legalapvetőbb hivatása.” [35]

A globalizáció jelensége – az információs társadalom térnyerésével egyetemben – minden országban érezteti a hatását, annak következményei alól egyetlen állam sem tudja magát teljes mértékben kivonni. Láthattuk, hogy az ellátási láncok, a pénzpiacok vagy az infokommunikációs rendszerek valódi globális hatókörrel rendelkeznek, így világunk a globalizációs folyamatok hatására sok szempontból elérte a totalitást, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hiszen például ugyanolyan gyorsasággal lehet segélyeket folyósítani egy fejlődő országnak, mint az Iszlám Állam által végrehajtott lefejezésekről készült videofelvételt a közösségi média felületén közzétenni.

A geopolitika klasszikus (Karl Haushofer által megfogalmazott) rendeltetése – miszerint a geopolitikának az állam tudatává kell válnia, és úgy kell az emberek alapvető kapcsolatait tanulmányoznia, hogy soha ne tévessze szem elől végső célját: az állam térhez kötődő jelenségeinek koordinálását [36] – ezért már csak némi korrekcióval tekinthető irányadónak, mégsem téveszthető szem elől. Az államok a globális erőtérben ugyanis sok esetben egymásra vannak utalva, és csak a kormányközi, adott esetben pedig a nemzetközi együttműködés fokozásával képesek korunk számottevő kihívásait kezelni. Tipikusan ilyen kihívásnak számít a nemzetközi szervezett bűnözéssel és a globális terrorizmussal szembeni küzdelem. Haushofer meglátását ugyanakkor azért is érdemes szem előtt tartani, mert bizonyos területeken az állam rendelkezésére álló infrastruktúra és intézményrendszer megerősítése, valamint a kapacitások növelése tekinthető kifizetődőnek. A 2008-ban kitört, és a globális pénzügyi „világhálón” keresztül gyorsan terjedő pénzügyi és gazdasági válság megmutatta, hogy az államnak igenis komoly hatósági piacfelügyeleti, emellett a szociális kérdések kezelésére is kiható gazdaságszervező feladat-és hatáskörökkel kell rendelkeznie. A 2015 derekára a szinte kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság bebizonyította, hogy a végrehajtó kapacitások leépítése a legtöbb közigazgatási rendszert tehetetlenné tette a bevándorlók áradatával szemben, ezért a határvédelem komolyabb megszervezésére van szükség. A kibertérben potenciálisan kibontakozni képes hadviselés a klasszikus védelmi képességek megerősítésén túl új típusú stratégiák kidolgozását és megvalósítását igényli, hogy a közhatalom az újonnan keletkező biztonsági kihívások prevencióját és elhárítását illetően is eleget tudjon tenni defensor pacis szerepkörének. Kós Károly [37] szavait felidézve, jó volna ugyanis az „új életben tusakodni akarók” közé állni, és a rohanó idő harsogó szavait meghallva, a passzivitáson felülemelkedve építkezni végre.

[1] Kalb, Don: A folyamatoktól az erőszakig. Politikai és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitában. In Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 41.

[2] Kasnyik Márton: Hardt – Negri és a radikális politikai szubjektum a globális periférián. In Fordulat, 2008/1. szám, 121.

[3] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press, Cambridge – London, 2001, XI.

[4] Vö. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture. In O’Meara, Patrick – D. Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, 2000, 419. Ulrich Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció az utóbbi és az elkövetkező évek biztosan legtöbbet használt, de ugyanakkor a legritkábban definiált és valószínűleg a leginkább félreérthető fogalma.” Beck, Ulrich: Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalismus – Antworten auf Globalisierung. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997, 42.

[5] Vö. Veress József (szerk.): Gazdaságpolitika a globalizált világban. Typotex Kiadó, Budapest, 2009, 157.

[6] Vö. Held, David – McGrew, Anthony – Goldblatt, David – Perraton, Jonathan: Global Transformations: Politics, Economics, and Culture. Stanford University Press, Stanford, California, 1999, 2. A globalizáció „ér- és idegrendszerével” összefüggésben Inotai úgy fogalmazott, hogy multidiszciplináris összefonódásról, és a kölcsönhatások sorozatáról van szó, amelyben képviselteti magát a gazdasági, politikai, kulturális, tudományos, sőt, a fogyasztói dimenzió is. Vö. Inotai András: Gondolatok a globalizációról. In Földes György – Inotai András: (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001, 17.

[7] Bhagwati, Jagdish N: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[8] Khanna, Parag: Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-16.

[9] Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016, 16.

[10] Khanna: i. m. 41., 43-44. Az ellátási láncok tudományos szintű elemzéséhez lásd Nagy Judit: Az ellátási lánc típusai és menedzsmentjének eszközei – empirikus elemzés. Doktori értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2010.

[11] Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Ford. Orbán Gábor, Gavora Zsuzsanna. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 74.

[12] Mészáros Rezső és mnkaközössége: A globális gazdaság földrajzi dimenziói. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 203.

[13] Vö. Sassen, Saskia: Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Ford. Rotyis József. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 58.; Palánkai Tibor – Kengyel Ákos – Kutasi Gábor – Benczes István – Nagy Sándor Gyula: A globális és regionális integráció gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011, 37.

[14] Vö. Muraközy László: Államok kora. Az európai modell. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012, 295.

[15] Forgács Imre: Európa elrablása 2.0. Adalékok a pénzügyi válságok politikai gazdaságtanához. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 14.

[16] Bővebben lásd Sassen: i. m. 57., 60., 64-68.

[17] McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-31.

[18] Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra. I. kötet. Ford. Rohonyi András. Gondolat – Infonia, Kalocsa, 2005, 57.

[19] Negroponte, Nicholas: Digitális létezés. Ford. Csaba Ferenc. Typotex Kiadó, Budapest, 2002, 18., 129.

[20] „Kibertér. Közmegegyezésre épülő hallucináció, melyet minden országban törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak meg naponta, egészen a számtani alapfogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi világrendszer összes számítógépének tárolóiból származó adatok tárolóiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatgalaxisok és adatcsillagzatok. Mint a távolodó városi fények.” Gibson, William: Teljes neurománc univerzuma. Szukits Kiadó, Budapest, 2005, 51.

[21] Douzet, Frédérick: Geopolitika a kibertér megértéséhez. Ford. Monti Norbert. In Dornfeld László – Keleti Arthur – Barsy Miklós – Kilin Józsefné – Berki Gábor – Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. Tanulmánykötet. Geopolitikai Tanács Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 22-23.

[22] Douzet: i. m. 27.

[23] Douzet: i. m. 34.

[24] Idézi: Pintér István: A virtuális tér geopolitikája. In Dornfeld et al.: i. m. (2016), 285.

[25] Halácsi Péter – Vályi Gábor – Barry Wellmann (szerk.): Hatalom a mobiltömegek kezében. Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest, 2007, 214.

[26] http://imagazin.hu/facetime-on-jelentkezett-be-erdogan-elnok-a-puccs-alatt/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[27] http://imagazin.hu/oroszorszag-betiltotta-telegramot/ (Letöltés: 2018. 06. 03.)

[28] Forgács Imre: Az eltűnő munka nyomában. A Big Data és a pénztőke évszázada. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 70, 72.

[29] Bővebben lásd Harati, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 2017, 282-293.

[30] Douzet: i. m. 31.

[31] Bővebben lásd Laky Zoltán: Beavatkozik-e a Facebook a kampányokba? Amit szabad Jupiternek… In Heti Válasz, XVIII. évfolyam, 14. szám (2018. április 5.), 26-28.

[32] Douzet: i. m. 28.

[33] Vö. Csizmadia Sándor: Konfliktusok és interpretációk a posztbipoláris világban. In Magyar Tudomány, 47. évfolyam, 6. szám (2002), 800-813.

[34] Bővebben lásd Vigoda-Gadot, Eran: Building Strong Nations. Improving Governability and Public Management. Ashgate, London, 2009, XI.

[35] Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. In Farkas Ádám: Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 116.

[36]Haushofer, Karl: Zeitschrift für Geopolitik,1935/12., 443-448.

[37] Vö. Kós Károly (1921): Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! In Kós Károly – Zágoni Árpád – Paál Árpád: Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Budapest, 1988, Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat. (Hasonmás kiadás.)

Teleki Pál: Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában (1931)

A politikai földrajz és a geopolitika egykoron népszerű, sőt befolyásos tudományterületnek számítottak, jóllehet nem tartották okvetlenül az államtudomány sorába minden további megszorítás nélkül „beskatulyázhatónak”. Az mindenesetre leszögezhető, hogy a szóban forgó szakterületek némiképpen „kiforgatták a négy sarkából” az addig evidensnek számító államtani megállapításokat; a klasszikus jellineki felosztást például, mely szerint az államiság feltételeit a terület, a népesség és a főhatalom triászában határozhatjuk meg, már a svéd állambölcselő, Rudolf Kjellén is kiegészítésre érdemesnek gondolta. [1]

Később aztán a német geopolitikai iskolának a nemzetiszocialista rezsimmel való „frigyre lépése”, és a hitleri Németország hegemonikus törekvéseinek „legitimálása” miatt azonnal nekiláttak a szóban forgó tudományág „detronizálásának”, így a geopolitika „leszálló ágba” került. [2] (Zárójelben azért jegyezzük meg, hogy Carl Schmitt 1950-ben publikált nagyszabású nemzetközi jogi munkája, A Föld nomosza a megtépázott népszerűségű geopolitika újbóli „naggyá tételére” is  komoly kísérletet tett. Schmitt már az 1950 nyarán papírra vetett előszóban is hangsúlyozza, hogy a könyv írása során mekkora segítségére voltak a földrajztudósok, külön is nevesítve Sir Halford John Mackindert.) [3]

Az 1970-es dekád derekától elburjánzó „államtalanítási” törekvések szintén nem hoztak kedvező széljárást az említett diszciplínák számára. Ez szoros összefüggésben állt az ún. deterritorializálódás jelenségével., melynek során a hatalom eloldozódott a klasszikus értelemben vett területi kötöttségeitől.  Az 1648-től érvényesülő vesztfáliai rendszer egyik alapvető sajátossága volt – legalábbis ideáltipikus formájában – a kölcsönösen elismert, önálló, autonóm államok egyedüli és kizárólagos autoritása a területileg tagolt terek felett. Ez a rendszer az államokat hatalmazta fel cselekvési potenciállal, és korlátozta a nem állami szereplők hatalmát. Az államközpontú szuverenitás rendszere egyfajta védőbástyát jelentett a külső gazdasági, politikai, illetve kulturális erők uralmával és befolyásával szemben, a globalizáció folyamata azonban éppen eme erők hatalmát erősítette fel. Az elektronikus hálózatok révén összekapcsolt, digitalizált világgazdaságban ugyanis egyre több olyan funkcionális hely és intézmény létezik, amely a „területen kívüliség” státuszát élvezi a szuverén nemzetállam területi határain belül is. Bayer József szavaival élve ezek a modern világ intermundiumainak tekinthetők. Ilyennek minősülnek a globális metropoliszok nagy pénzügyi központjai, az offshore pénzügyi műveletek támaszpontjai, a szabadkereskedelmi zónák vagy az ún. különleges gazdasági övezetek (például Hongkong) is. [4] E folyamat „csúcspontján” a Fukuyamával egy időben publikáló Richard O’Brien odáig merészkedett, hogy egyenesen a földrajz haláláról értekezett, azt állítva, hogy „a gazdasági fejlődés szempontjából a földrajzi elhelyezkedés már nem számít tényezőnek”, és a térbeliség szempontja jelentőségét vesztetté vált. [5]

A Robert D. Kaplan által (is) hangsúlyozott „földrajzi bosszú” azonban nem váratott magára sokáig. Jászi Oszkár több mint egy évszázaddal korábban kelt megállapítása végső soron időtállónak bizonyult: „s bármennyire haladjon is a világtermelés concentratiója, a területi tagozódás és állami önkormányzat (…) mindig szükséges és elkerülhetelen marad.” [6] Végül is egyetlen transznacionális vállalat sem létezhet az államok jogrendszerei nélkül – még az ordoliberális iskola tagjai is elismerik, hogy az állam feladata annak a jogi keretnek a kialakítása, amely biztosítja az alapvető állampolgári jogként tételezett versenyt, működteti az adórendszert, és (a kormánytól elválasztott központi bank révén) őrzi a monetáris stabilitást. [7]

A geopolitika jelentősége tehát újból felértékelődött, és a földrajzot visszahelyezték korábbi jogaiba. Tim Marshall meggyőzően érvelt amellett, hogy a politikai vezetőket még mindig számottevő mértékben motiválják földrajzi szempontok, tehát az államférfiak még mindig a földrajz foglyai. [8] Kaplan a földrajzi tényezők hatalmát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a földrajz egyáltalában véve nem halálozott el, a földrajzi tényezők továbbra is releváns hatást gyakorolnak a társadalom szövedékére és a  történelem menetére, a technicizálódás pedig tovább növeli a földrajzi szempontok reputációját. [9] (Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk a 2014-ben kitört ukrajnai konfliktust – a Krím-félsziget annektálására tett kísérletet –, sokkal tisztább képet nyerhetünk arról, hogy a napjainkig is zajló küzdelem lényegét tekintve a hagyományos földrajzi és geopolitikai motivációk szerint zajlott, és Clausewitz klasszikus megállapításai még a XXI. század eurázsiai térségére nézve is bőven érvényesnek számítanak.) Az elmúlt esztendők vezetői topikjai közé így olyan geo-és biztonságpolitikai problémák  furakodtak be”, mint az ukrajnai konfliktus, az Iszlám Állam felemelkedése,  a tömeges migráció vagy az ezzel (is) összefüggő terrorista támadások felélénkülése. A geopolitika tehát továbbra is óriási jelentőséggel bír, és ennek igazságát szerencsére egyre több politikai vezető és kutató ismeri fel. [10] Ahogy a történelem nem ért véget, a földrajzot sem kell elföldelnünk, és a határok jelentősége a XXI. századra nézve – Schengen ide vagy oda – csak fokozódni fog.

E hosszúra nyúlt, ám talán mégsem érdektelen felvezetést követően Teleki Pál  segítségével a politikai földrajzi felfogás korabeli nemzetközi politikai problémákra vonatkoztatását végezzük el, 86 év után újra publikálva Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában című tanulmányát (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda – Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1931. Különnyomat a Jancsó Benedek Emlékkönyvből).

A politikai földrajznak újabban – de eleinte csak a politikai, és csak azután a földrajzi irodalom terén – „geopolitika” néven új ága sarjadzott. Különbségét már az is jelöli, hogy a főnév itt a politika, a „geo” jelző, szemben a politikai földrajzzal, ahol a helyzet fordított.

Ez a geopolitika háttérbe szorította a politikai földrajzot. De ez természetes is. Mert a régi formájában, amely az iskolában napjainkig is fennmaradt, nem volt más, mint egy topográfiai és enciklopédikus államisme, amely ritkán vált földrajzivá. Nagyapáink még szívesen olvasgattak az akkor idegen országokról érdekes újdonságokkal spékelt ismertetéseket, de később és az iskolai földrajzban azok ellaposodtak. Ratzel új perspektívákat nyitott a politikai földrajznak, de a szükséges alapismeretek hiánya folytán csak kérdéseket, problémákat tudott megpendíteni, – igaz, hogy nagy gazdagságban, és sok szellemességgel.

A geopolitika a világháború nyomában egészen természetszerűleg felvirágzott tudományág. A politikai problémáknak az egész földfelszínre való kiterjedése, és a legkülönbözőbb területek problémáinak összeszövődése természetszerűen tolja előtérbe a politikában a földrajzi helyzet momentumát. Azonban a geopolitika minden földrajzi vonatkozása mellett elsősorban politika marad, a politikai folyamat, sőt inkább a politikai esemény vagy eseménysorozat egyik magyarázata.

 

A földrajz mai kialakulásában, az emberiség természettudományi és szellemtudományi ismereteinek széles alapjaira felépítve élettudomány, és röviden úgy definiálható, hogy a földfelszíni életnek élettanai (physiológiája).

Élet alatt itt nem biológiai életet értünk csupán, hanem minden folyamatot, amely keletkezéssel, átalakulással, fejlődéssel és elmúlással jár.

Beszélünk folyóknak és hegységeknek, kontinenseknek és az egész földnek mint égi testnek életéről, életfolyamatáról. És éppígy beszélhetünk tengereknek, vegetációknak, flóra-birodalmaknak, klímáknak és tájegységeknek életéről, kezdettel, fejlődéssel, és elmúlással bíró életfolyamatáról. Mert a tájkarakterek is keletkeznek, fejlődnek, és elmúlnak. És minden hegység, kontinens, táj, flóra… sajátos, egyszer való, egyéni, s a térben és az időben ugyanúgy soha vissza nem térő. Mindegyik egy-egy egyéni koncentráció.

A legtágabb értelemben vett élet, a kozmikus élet is ilyen egyéni koncentrációkban játszódik le szemeink előtt, egyéni koncentrációjában annak, amit anyagnak és annak, amit anyagtalan lelki valóságnak nevezünk. Mi véges emberek, minthogy magunk is ilyenek vagyunk, a világot is csak ilyenekben látjuk. Ezeken túl van a végtelen, amelyet mi csak negatív módon, csak ex contrario érthetünk meg.

Ami keletkezik és elmúlik, az nem az anyag és nem az anyagtalan valóság, hanem csak ezek az egyéni koncentrációk. Anyag és anyagtalan új érzékelhető valóságokká tömörülnek, új koncentrációk keletkeznek. Keletkeznek azon törvények szerint, amelyeket fizikai, biológiai törvényeknek nevezünk mi emberek, de minden törvényszerűség mellett mindig egyéni variánsok, időben és térben teljes azonossággal vissza nem térő koncentrációk keletkeznek. Így keletkeznek emberek és állatok, növények, sejtek, így nemzetek, fajok, államok, városok, falvak. Így keletkeznek folyók, völgyek és terraszok, kőzetek, így keletkeznek a felszínnek változatos kisformái, s az életnek változatos egyéni megjelenésű összéletformái a földön, a tájak. Így keletkeznek égi testek és azoknak rendszerei, de így keletkeznek sejtek, ionok törvényszerűen, és mégis mindig egyéni változatokban. Így keletkeznek gondolatok, filozófiák, tudományok, időbeli korszakoknak és térbeli életegységeknek, kultúráknak élet-és világnézetei. Mindannyian keletkeznek, változnak, átalakulnak nagyon különböző időtartamok alatt, de mind el is múlnak.

Az egyéni koncentrációk felvesznek magukba idegen, kívülálló anyagokat vagy anyagtalan valóságelemeket, és ilyeneket ki is választanak magukból, leadnak. Néha lassúbb, néha gyorsabb e folyamat. Néha folytonos. Mégis az egyéni koncentrációk egyedek, és ilyenekül felismerhetők maradnak mindaddig, amíg asszimilációra képesek, sajátos jellegüket, karakterüket megőrzik.

Éles elhatárolás nem jellegzetes tulajdonsága az egyéni koncentrációnak, bár természetesen gyakran előfordul. Az egyes koncentrációk tartalmai, anyagiak és anyagtalanok, egyformán lehetnek egyidejűleg több koncentrációnak tartalmai is. Több koncentráció alkothat közösen egy-egy nagyobb koncentrációt, nagy koncentrációk élhetik [az] életüket folytonos, egymást felvállaló egyéni koncentrációkban, miként az emberiség és részei.

Túl messze vezetne, ha ezeket a gondolatokat itt tovább kiépíteném. De ennyi elég annak megértéséhez, hogy földünk felszíne is egy ilyen individualitás, egyéni koncentráció, anyagnak és anyagtalan valóságnak koncentrációja. Keletkezik valami kozmikus köd koncentrációjának keményedő kérgén, és mulandó. El fog múlni, de a kezdet és vég közt formája változik, életfolyamata változatos formákat ölt.

Ez a folyamat, a földfelszínnek ez az élete a földrajz tárgya. A földfelszínnek mint egységes életkoncentrációnak élete, amelyben minden, ami rajta van és reá hat, egy egységet alkot. Egységet, amely és amelynek részei, tüneményei tartozhatnak és tartoznak is más életegységeknek egységébe is. De a földfelszín élete egy felismerhető, egységes folyamat, és mint ilyen egy tudománynak tárgya lehet, amely sajátos módszerrel, helyesebben a különböző természeti és történettudományi, bölcseleti és más módszereknek sajátos alkalmazásával fog ennek az életegységnek és történetének megismerésére törekedni. Ezért mondjuk, hogy a földrajz a földfelszíni élet élettana (physiológiája).

És most már az a kérdés, hogy vajon az ily értelemben felfogott politikai földrajz foglalkozhatik-e sajátosan, a maga módja szerint, tehát nem a politikai aktualitásból, hanem a világegyetem és a földfelszíni egységes élet szemszögéből kiindulva az emberiség politikai életének megnyilvánulásaival, más szóval kifejezve, van-e geopolitika mint politikai tudomány mellett helye egy szintetikus politikai földrajznak.

Válaszom ere az, hogy nemcsak hogy jogosult egy ilyen tudományág, de kialakulása, az emberiség tudományos munkájából való részvétele a tudomány mai állásában egyenesen természet-és szükségszerű. Szükségszerű pedig nem azon érdeklődés növekedése folytán, amely ma politikai, gazdasági, társadalmi és művelődési szempontokból az egész világra kiterjed, de szükségszerű a földfelszíni élet nyilvánulásainak természetes fejlődése, változása, integrációja, az emberi faktornak a földfelszín életében való előnyomulása folytán.

A földfelszín élete számtalan számtalan jelenségből tevődik össze, amelyeket anyaguk és megjelenési formájuk, továbbá összetartozásuk szerint kategóriákba osztunk, és elnevezünk. Így beszél az ember, és különösképpen a geográfus a geológiai felépítésről, a domborzatról, a klímáról, a vízről és annak körforgásáról, a talajról, növényzetről, az állatvilágról és emberről, mint a földfelszíni élet tényezőiről.

Ezek a tényezők az egész földfelszínre kiterjednek, és többé-kevésbé mindenütt valamely formában mind jelen vannak, de megjelenésük ereje, tömege és hatása helyről-helyre, tájról-tájra változik, és így változik viszonylagos erő-és hatásarányuk is. Majd az egyik, majd a másik tényező érvényesül erősebben, domborodik ki jellegzetesebben, szökik jobban szembe nekünk, embereknek, és nyomja rá bélyegét egy tájnak képére. Őserdő-területeknek jellegét a vegetáció adja meg, amely elfedi előlünk a kilátást és a felszíni formákat, elborítja a talajt, és elrejti az állatvilágot, a fák koronái alatt átalakult külső klímát. Sztyeppeterületeken a talaj adja a jellegkülönbséget, a kő-, kavics-, agyag-, gipsz-, vagy más sztyeppe jellegét, amelynek a mindig más-más, sajátos növényzet accessorikus kelléke. Sivatagi tájakon a felszíni formák szöknek szemünkbe. És valóban a geomorfológia tudományága Észak-Amerikának kopár, sivatagos nyugatán, a geobotanika tudománya Afrikának őserdő-és szavannaterületein született meg. A modern klimatikus talajtan, ez az orosz-magyar tudomány Délkelet-Európa sztyeppéin, különösen a cserjoznom-vidéken keletkezett.

De nemcsak tájról-tájra, területről-területre változik a tényezők szerepe és ereje, dominálnak más és más tényezők, mint a táj jellegének formái. Időbelileg is, egyik időszakról a másikra változnak hasonlóan az erőviszonyok, más-más faktorok lépnek előtérbe, válnak dominálóvá.

Az ember hihetetlenül rövid, geológiai időszámítással alig számbavehető idő előtt még egyike volt a legerősebben függő élőlényeknek, s mint tájfaktor szóba sem jött. Nemcsak nem formálta át a tájnak jellegét, de külső szemlélő alig vette volna abban észre. De a lelki elemeknek mind erősebb érvényesülése, agyfejlődés és társadalmasodás – tehát physisatio, cerebratio és szocializáció – folytán az ember mind hatalmasabb tényezővé válik. A lelki elemeknek a testiekkel szemben való erősödése, az agyműködésnek a nagyagy által való átvétele, és ezáltal öntudatosabbá válása folytán egyedenként is alkalmazkodóbb, az élettel való küzdelemben ügyesebb lesz,  de társadalmasodásra is alkalmasabb, és a társadalmasodás folytán ereje az ismeretek és energiák integrálása folytán oly hatalmas tényezővé válik, amely környezetére, és ezzel a földfelszíni élet egészére átalakító hatással is kezd bírni. Mind több és több földi anyagot és energiát használ fel, és ezen földi anyagok és energiák sajátos csoportosításával a földfelszíni életfolyamatokat átalakítja, gyorsítja. És ma már vannak területek, amelyeken az ember dominál. Ilyenek elsősorban a városok, de a városokon kívül is az intenzív, különösen a nagy összefüggő ipartelep-területek, mint például a Ruhr-vidék, és az iparosodott mezőgazdaságnak olyan tájai, mint például Hollandia. A városiasodás maga is, mint az általános, egész földre kiterjedő, és ezen általánosságban egységes és természetszerű folyamat ennek az integrálódásnak új formája, új időszaka.

geopol

Sakkjátszmák. Bismarck egy 1875-ös karikatúrán és Napóleon Vibert festményén

Az ember domináló földfelszíni tényezővé válásának folyamata természetszerű, szerves (organikus), sőt kiindulásában biológiai folyamat. Az ember azután lassanként tudatára ébred ezen folyamatnak, saját fejlődésének. S mihelyt tudatára ébred, kezdi ezt az organikus folyamatot akarattal organizatorikusan befolyásolni, irányítgatni. Ezzel a pillanattal születik meg a politikum. És ugyanezzel születik meg az emberi gazdagság, és természetesen a gazdaságpolitika is.

De az organikus fejlődési folyamat tovább folyik. Ezt a folyamatot lehet organizatorikusan előmozdítani vagy akadályozni, de nem lehet hosszabb ideig útjából kitéríteni. Ez az oka annak, hogy az előrelátó politika az egyedüli jó politika. Ezért rossz államigazgatás a tömeges törvénytermelés. Az állam is organizatorikusan keletkezik és fejlődik. Organizatorikus igazgatás csak bizonyos rövid időszakra hathat.

És ugyanez áll a gazdasági politikára is. A politika és a gazdaságpolitika színpadjának kulisszái mögött nagy, örök erők működnek – végeredményben ugyanazok az örök erők, amelyek a Kozmosz egész életét és egyéb életnyilvánulásait is irányítják.

A fent említett tényezőknek a földfelszínen való nyilvánulását és összjátékukból a földfelszínen keletkező és lefolyó életet tanulmányozni a földrajz feladata. Ezeknek az erőknek érvényességét, hatásait az ember öntudatos, saját maga által is irányított életére, tehát politikai és ezzel összefüggő gazdasági életére és kapcsolatosan ezen erőknek az ember által való befolyásolthatóságát tanulmányozni –  ez a feladata a politikai földrajznak mint az egyetemes, szintetikus földrajz sajátosan irányított ágazatának. És ha ezen felfogás alapján definiálni is kívánnók a politikai földrajzot, úgy azt kelleni mondani, hogy: a politikai földrajz a politikailag társadalmasodott emberiség mint földfelszíni életfaktor élettana (physiológiája).

Most már világos lehet, hogy ez a tudomány ma miért természet-és szükségszerű. Azért, mert az ember az utolsó kétezer esztendőben vált földfelszíni tényezővé, és az utolsó száz évben a technika, közlekedés és gazdasági integráció,  a szén, vas és egyéb anyagok, és a talaj termőerejének intenzív és tömeges kihasználása folytán vált domináló földfelszíni tényezővé.

Tehát a közelmúltban keletkezett, és most emelkedik ki hatalmasabban a földrajzbölcseleti kutatás egy új tárgya, témaköre, amelynek saját súlya, nagysága, és érdeklődésünknek feléje összpontosulása természetszerűleg új tudományágat kell, hogy szüljön.

Mindez, bármennyire élettani, és így az élethez közelálló, mégis a politikai élet szempontjából így még igen elvontnak látszik bizonyára.

Ezért további általános teoretikai fejtegetések helyett néhány egészen aktuális politikai problémán fogom megkísérelni, beigazolni ennek a szintetikus tudománynak a részletes kutatás szempontjából, de sőt a praktikum szempontjából való szükségszerűségét és érdekességét.

Lássuk először a Népszövetséget.

Egy szempillantás a világ népsűrűségi térképére meggyőz arról, hogy igen sűrűn lakott területek kevésbé lakottakkal váltakoznak, gyakran hirtelen, minden átmenet nélkül is. Ez a körülmény az emberiség gazdasági, művelődési és politikai kialakulására döntő jelentőséggel bír. A világtörténelem folyásának ez az alapja.

Az eloszlásnak oka, mint mindennek e földfelszínen, a domborzat, amely ismét a föld belső energiáinak erejéből és a klíma, amely kozmikus energiák hatásaiból keletkezik, és alakul át. A domborzat, a függőleges és vízszintes tagoltság, tehát hegységek és tengerek a szárazföldeket tagolják, kamarákra osztják, amely kamarák sem a konvencionális öt kontinensnek, sem az emberi történelem alkotta államoknak nem felelnek meg; – nagyságkategóriáinak sem. Ilyen kamarák: az Oroszország nélküli Európa és a Földközi-tenger, a kontinenseknek talán legapróbban tagolt része, ilyen India, Kína, atlanti-és különösen csendes-óceáni Amerika, és így tovább.

Ezeknek a kamaráknak jellegét a klíma adja meg. A klímától függ azután minden egyéb: a növényzet típusa, a talaj szintézise, és az emberi lakosság életmódja is. Egyesek e kamarák közül nagyon kedvezőek lakhatóság szempontjából, mások néha, közvetlen szomszédosak, alig lakhatók (India-Tibet; Algír-Tunisz-Szahara; Dél-Kanada-kanadai tundrák). Legkedvezőbben azok a kamarák feküsznek, amelyekbe [a] kedvező szél megfelelő időben vagy egész éven át csapadékot hoz, a passzát-monszun felé nyitott Európa vagy a télen ennek áldásait élvező Földközi-tenger.

A kedvező kamarákat széles kedvezőtlen régiók, sivatagok és sivatagsztyeppék, áthatolhatatlan őserdők, magas hegység-tömegek, sarkvidékek választják el egymástól. Ez hozzájárul a távolság amúgy is fennálló elszigeteltségéhez, amely a történelem első idejében még erősebben érvényesül. Ugyancsak erre vezethető vissza az egyes kamarák fejlődésének önállósága.

Bármily éles ellentétek és érdekellentétek alakuljanak is ki ezen kamarákon belül tájak és népek között, mégis az egész kamarán belül a gazdálkodás módjának és az életrendnek bizonyos egysége felismerhető, a világ más részein kifejlődött típusoktól különböző jellege alakul ki.

Ez a típusegység még a politikumban is felismerhető. Felismerünk európai, közép-amerikai, észak-amerikai, orosz, indiai államtípusokat, [11] amelyek nem azonosak, s amelyeknek megalkotói és részesei egymást, és egymás típusait alig értik meg. Különböző a politikai gondolkodás.

Minden ilyen életkamarában egy életegység fejlődik ki. Míg a kamarákat egymástól széles lakatlan területek választják el, a kamarákon belül a gyepűhatárok – amennyiben ilyenek eredetileg léteznek – elmúlnak, konvencionális vonalhatárok, erőviszonylat-határok keletkeznek, amelyeken át sűrű gazdasági és szellemi anyagcsere folyik. Az egyes életkamarák államainak története mindenkor egy-egy egység. Az európai kamara államainak életfolyása a mi világtörténetünk úgy, amint a XIX. század végéig a világtörténetet látjuk és írjuk is.

Az ilyen kamarák államai kénytelenek együtt élni és együtt fejlődni. Együtt élni, és ezért az élet minden viszonylatában megegyezni, egyensúly-helyzetet teremteni maguk között. Kénytelenek együtt fejlődni, de ezáltal minden állam, amely e területen újonnan keletkezik, beleszületik ezen államrendszerbe, mondhatnám annak fejlődési fokozatába is.

Az egyensúlyra való törekvés – a kamarákon belül –, amely egyben törekvés a biztonságra is, az államok erőegyensúlyához vezet méret, lakosságszám, hadsereg, stb. tekintetében.

Az újkor Európájának – amelyhez sem természeti, sem népi viszonylatban Oroszországot hozzászámítani nem lehet – állami két nagy nagyságkategóriába tartoztak. Az egyik kategória államainak kiterjedése 250.000 és 500.000 km² között, lakosainak száma 30 és 60 millió között volt. Ezek tartották egymást egyensúlyban. A többi államnak majdnem kivétel nélkül 100.000 km²-nél kisebb volt a területe, és 8 milliónál kevesebb lakosainak száma. Ezeket a nagyok egyensúlya tartotta fenn, hagyta élni.

Még életkamarákban is találunk ilyen nagyságkategória egyensúlyokat. Gondoljunk csak a közép-amerikai államokra, vagy Dél-Amerika pacifikus andesi államaira.

Ennek a ténynek alapja az orográfia, a domborzat. Domborzatilag adott nagytájak szabták meg az európai nagyhatalmak méretarányát: a Brit-szigetek, az Ibériai-és Appennini-félsziget, a Párizsi-medence a periférikusan hozzásimuló tájakkal, a Közép-Duna magyar medencéje.

Ezeken a nagytájakon belül mindenütt ott, ahol a történelmi fejlődés elég hosszú ideig zavartalan volt, többé-kevésbé egységes nemzetek alakultak ki. Nálunk is ez volt a fejlődés a török hódoltságig, amely azt derékban megtörte, és Trianonhoz vezetett.

Minél messzebb tekintünk vissza a történelem időszakaiba, annál nagyobb mérvű ezen szubkontinentális nagytájak elszigeteltsége. Ez az elszigeteltség az érintkezés sűrűsödése és gyorsulása által, és különösen az európai típusú expanziós, imperialista, kapitalisztikus fejlődés által mind jobban szűnik.

De csak a XIX. század hoz valóban nagy változást egyrészt a technikai fejlődés és a távolságok mindinkább való csökkenése, a tömegáruk, élelmiszerek és romlandó anyagok mind könnyebbé váló szállítása által; másrészt azáltal, hogy a tengerentúli mérsékelt övi és szubtrópusi tájak mind sűrűbben népesülnek be, termelésük mind változatosabb, belterjesebb, finomodottabb, fogyasztásuk mind nagyobb mérvű, igényesebb, az európai átlagnál is igényesebb lesz.

Az egyes szubkontinentális régiók elszigetelt gazdasági rendszereiből tehát a nagy felfedezések korától kezdve, és a XIX. századtól mind gyorsabb tempóban, szóval az egész földfelszín egységes gazdasági termelése és fogyasztása felé haladunk, amelyet aztán a világháború a termelésnek fokozásával és eltolódásával valóban meg is teremt.

Földrajzilag ezt így fejezném ki: az egész földfelszín mint legnagyobb táj életegysége mindinkább előtérbe lép a regionális tájegységekkel, országtájakkal és szubkontinentális nagytájakkal, nagykamarákkal szemben. A földfelszín egészének életegysége az államok és kontinensek közti kapcsolatok sűrűsödésével és azáltal, hogy minden termelés, minden gazdasági és politikai esemény e kapcsolatok sűrűségénél fogva többé-kevésbé kihat, integrálódik.

Ezt az integrációt nemcsak emberi vonatkozásában értem, hanem a földfelszín egész életének szempontjából. Csak az ember, aki társadalmasodása és cerebrátiója által domináns tényezővé válik, a végrehajtója,  vezetője, élesztője ennek a földfelszíni integrációnak. Ez az integráció anyagcsere, de lelkiesítés, psychisatio által indul meg, folyik. És nemcsak materiális anyagcsere, hanem szellemi anyagcsere, és az emberiség saját maga benne erősebb gondolati egységgé válik.

A gazdasági egymásrautaltságnak, a kölcsönös politikai függésnek és a gondolati és művelődési egységnek ez a szerves kifejlődése, amely a földfelszíni élet folyásának természetes stádiuma és periódusa, egész természetszerűleg meg kell, hogy teremtse azt, amit minden organikus történelmi folyamat eddig az emberiség életében megteremtett, az organikus folyamatnak organizatorikus befolyásolását, irányítását, szabályozását.

Így kell, hogy keletkezzék természetszerűleg a földfelszín és az emberiség fejlődésének ezen stádiumában a földfelszín összes emberi csoportjai (népek, nemzetek, államok) együttes érintkezései és cselekvési fórumának, szóval egy népszövetségnek gondolata.

Amint azután a világháború a fejlődést gazdasági, politikai, szociális, technikai és tudományos téren sok tekintetben gyorsította, de ugyanakkor többé-kevésbé más, eltérő irányt adott a fejlődésnek, éppúgy gyorsította ennek a gondolatnak megvalósítását is. De éppúgy, amint a világháború az erőviszonyokat megzavarta, és eltolta az összes vonatkozásokban, és pedig részben állandó, részben átmeneti jelleggel, éppúgy a népszövetségi gondolat szempontjából is eltolta ezeket, és az állandóság szempontjából legkevésbé alkalmas pillanatban az eltolt erőviszonyok alapján hozott létre emberi akarattal, organizatorikusan egy olyan intézményt, amely nem az organikus fejődésben mind jobban kialakuló világ-életegységnek a fejlődés öntudatára ébredő ember részéről megalkotott alkalmazkodó szerve.

Mindenki tudja, hogy a Népszövetség betegsége és gyengesége két ténycsoportra vezethető vissza, amelyek egyikét háborús, a másikat államszuverenitási ténycsoportnak nevezném. A háborús ténycsoport folytán a Népszövetség elsősorban a győztesek szövetsége ma is, mint tudjuk; – szuverenitási ténycsoport alatt pedig azt értem, hogy a Népszövetség a háború után oly időben alakíttatván meg, amikor még senki nem látta át a szociális, gazdasági, politikai hatalom, és egyéb, a háborús megrázkódtatás okozta átalakulások hatalmas méreteit, még kevésbé ébredtek tudatára az emberiség ennek következtében való lelki és belső szervezeti átalakulásának, és így, sőt a háborús antagonizmusok következtében még fokozott mértékben az állami individualitások elzárkózásának és körülbástyázásának gondolatkörében építették fel a Népszövetség rendszerét.

Európa

Az európai államok tömörülése a népszövetségi gondolattal rokon gondolatnak látszik, különösen a Briand-memorandum óta.

A gondolat természetes kifejlődését valóban ugyanaz a nagy történeti folyamat idézi elő, amelyet fent a Népszövetségnél jellemeztem. De népszövetség és az európai államok közössége közt lényegbeli különbség van.

A XIX. század végéig az európai életközösség saját életét, történelmét éli, mint világtörténelmet. A világ többi részével való kapcsolatai gyarmati kapcsolatok, éspedig a legnagyobb részre nézve szorosan véve azok. A magas műveltségű Indiával és Kínával való kapcsolatok csak felületesek, mert hiszen ezek bensőleg önálló életüket élik lelkileg és gazdaságilag, és Európával lakosságuk csak elenyésző százaléka érintkezik, akár a politikai, akár a gazdasági vonatkozásokat nézzük. A dél-amerikai államok még gyermekcipőben járnak, egyedül az Egyesült Államok kezdenek versenytárssá válni bizonyos vonatkozásokban, de külkereskedelmi forgalmuknak Európáéval való összehasonlítása Európának sokoldalú kapcsolatait, az Egyesült Államoknak pedig Európa felé irányítottságát mutatja. Oroszország Európa függvénye.

Az európai államok versenyeznek gyarmati és külkereskedelmi téren mindezen területeken külső konkurensek nélkül. Az Egyesült Államok legfeljebb egy-egy államnak versenytársa itt vagy ott, de még távolról sem Európáé.

A századok fordulópontján a fejlődés már erősen más képet kezd mutatni a világgazdaság felé való fejlődés folytán.

Világgazdaság felé való fejlődés alatt azt értem, hogy a tömegárukra nézve a forgalom gyorsulása, és a szállítás egyéb megkönnyítései (hűtővonatok, hűtőhajók, és így tovább) folytán a világ különböző részein elterülő nagy termelőterületek mind erősebben fejlődnek, és mind egyenrangúbbakká válnak a piacok szempontjából, egyforma szállítóképességűekké. Az európai ízlésű fogyasztónépességnek a világ különböző részein való megnövekedése folytán széles e világon Európához hasonló ízlésű fogyasztópiacok, fogyasztó gócok keletkeznek.

A világháború ezt a fejlődést gyorsította meg lényegében, – igaz, hogy bizonyos eltolódásokkal, amelyek háború nélküli fejlődésnél talán nem úgy következtek volna be. A háború után Észak-Amerika hatalmasan megerősödve már nem mint egyes európai államok, de mint egész Európa gazdasági erejének konkurense áll előttünk azonos nagyságú területtel, harmadrész annyi lakossággal, – de ha tekintetbe vesszük az amerikai munkás több mint kétszeres teljesítőképességét, akkor ez az arány is eltolódik.

Dél-Amerika is népszámban és gazdaságilag megerősödve, és az európai és észak-amerikai gyámságok alól a háború alatt felszabadulva önállóbban áll Európával szemben.

Az angol birodalom mérsékelt-övi európai telepes gyarmatai, a dominionok [domíniumok] a háború alatt és által Angliának már lényegileg önálló segítő hatalmaivá váltak, sőt napról-napra látjuk teljes önállósulásuknak keresztülvitelét. Az angol világbirodalomnak ez a részeire bomlása, európai és tengerentúli részeinek egymástól való távolodása, önállósulása nemcsak az angol világbirodalomnak és Angliának, de Európának hatalmi, gazdasági és presztízskérdése is.

Mindez a fejlődés, amelyre itt csak emlékeztethetem azt, aki úgyis látja és ismeri azt, eredményezi, hogy Európa közvéleménye a világháború után arra ébred, hogy a világtörténelem többé nem Európa történelme, a világgazdaságot többé nem Európa, azaz nem egyedül Európa irányítja, sőt a világ közvéleményét, és a világ gondolkodását is erősen befolyásolják egyelőre még csak a tengerentúli európaiak, de lassanként mindinkább India, Kína, sőt a világ egyéb népei is.

Ameddig az európai életközösséggel nem álltak szemben többé-kevésbé egyenrangú ellenfelek, addig ennek az életközösségnek tudata, ha művelődési vonatkozásban meg is volt a közvéleményben, egyéb vonatkozásban nem ébredhetett fel, és különösen nem úgy, hogy azt cselekvésre, az életközösség közös érdekeinek előmozdítására serkentette volna.

Mihelyt és amennyire Európa ráeszmél arra, hogy világhegemóniája megszűnt, a világgazdaság ma tényleg az egész földfelszínre kiterjed, és többé-kevésbé egyenlő hatalmú termelő-és fogyasztócsoportokkal, földrészekkel kell megküzdenie, az összetartás és az együttműködés szükségének gondolata fel kell, hogy ébredjen. Fel is ébred, és általánosságát az jellemzi leginkább, hogy idealisták és gondolkodók, gazdasági vezérek és politikusok egyaránt foglalkoznak az európai összetartozás és együttműködés gondolatával: Páneurópával, gazdasági együttműködéssel, vámszövetségek és termelőszövetségek kérdésével, és európai népszövetséggel.

Ha az európai gondolkodás ide jutott, az tehát a történelmi fejlődésnek természetes, az élet törvényszerűségeiből fakadó következménye.

De éppen Európának sajátos jellege viszont az, ami a megoldásnak sajátos útjait jelöli ki. Európa egy történelmileg fejlődött életegység, amelyben a földrajzi tagozottság és a legkülönbözőbb népeknek idetódulása a nemzetek, nyelvek és államok sokféleségét tartotta fenn. Azonban már keletkezésétől, a népvándorlástól kezdve ez az Európa egységes életet él. A gazdasági, művelődési és politikai fejlődés benne egységesen megy végbe. A fejlődésnek minden nagyobb mozzanata kapitalizmus és szocializmus, feudalizmus és parlamentarizmus, humanizmus és evolucionizmus, az erdőirtás, városiasodás, iparosodás, mind egységesen, egész Európára kiterjednek, tekintet nélkül a politikai határokra. Rendszerint nyugatról indulnak ki, és terjednek kelt felé úgy, hogy ott később következnek be, rendszerint az egyes nemzetek vagy államok területein sajátos jelleggel jelennek meg, azonban mégis egységesek, egy nemzet vagy állam sem tudja kivonni magát alóluk teljesen, sem térbelileg, sem időbelileg.

A mai Európa mint életközösség, ezen hosszú évszázadokon át együtt fejlődött, számos generációk öröklött és szerzett tulajdonságainak biogenetikai eredménye. A szerzett tulajdonságok is öröklöttekké válnak. Európa egy tradicionális életegységgé fejlődött, amelynek sajátos, a világ többi, egészen másképp fejlődött részeitől eltérő törvényei vannak.

Ha ennek az Európának sorsát ebben a válságos pillanatában a politikai és gazdasági élet vezetői meg akarják oldani, ennek tudatában kellene, hogy legyenek. Európa jövőjét nem lehet a Népszövetség kompromisszumos mintájára megalkotott bizottsággal megoldani. A viszonylat Európa államai közt egészen más, mint ezek és a tengerentúli államok közt. Utóbbi vonatkozásban csupa új, könnyen áttekinthető, majdnem kivétel nélkül materiális problémák állnak fenn. Európán belül a materiális és immateriális, a gazdasági és érzelmi kérdések szorosan és bonyolultan szövődne össze. A kapcsolatok nép és föld, nemzet és haza, sőt együtt lakó vagy szomszédos népek közt sokkal bonyolultabbak, sokkal mélyebbek, tradicionálisabbak. Ha ezeket felismerjük, világosabban állnak előttünk a teendők. Nem felszínes orvoslásra van szükség, hanem mélyreható, minden külső szempontot és mellétekintetet félretevő átalakításra. Nemcsak hogy nem lehet a Népszövetség mintájára megalkotni az európai nemzetek és államok bárminő organizációját, hanem a Népszövetség hatásköréből ki kellene venni, s ehhez áttenni mindazon problémákat, amelyek sajátosan európaiak, mint aminő elsősorban a kisebbségi kérdés, és bizonyos gazdasági vonatkozásaitól eltekintve a revízió kérdése is.

 

Revízió

Európa rekonstrukciója, mint már [a] fentiekből kiviláglik, csak revízióval oldható meg. De ez a revízió nem a legyőzöttek érdeke és nem restitutio in integrum, azaz a háború előtti állapot visszaállítása.

Ez a revízió egyszerűen Európa közállapotainak, államközi viszonylatainak újrarendezése oly pillanatban, amelyben már át lehet tekinteni azokat a változásokat, amelyeket a világ gazdasági fejlődésének mind rohamosabb tempója, másrészt pedig a világháború okozott.

A revízió gondolatának terjedése semleges, sőt volt ellenséges államok politikusainak és közvéleményének körében nem a lelkiismeret szavának következménye, hanem egyszerűen a természetes, organikus fejlődés egészséges antioxin fejlesztése az embernek önkényes, az elvakultság pillanatában meggondolatlanul végzett rendezésével szemben, és azzal a toxinanyaggal szemben, amelyet ez a rendelkezés a világban és Európában elvetett.

Ez a revízió egyértelmű az európai államok államközi együttműködésének új szabályozásával, és az együttműködésnek szorosabbá és egyöntetűbbé tételével. Nem akarom az „Európai Népszövetség” nevet használni, mert ezt a nevet a genfi népszövetség és a Briand-féle terv már lefoglalták maguknak, és ezen az úton célhoz jutni nem, vagy legalábbis csak nagy kerülővel lehet. De a revízió egyértelmű egy oly organizációval, amelynél a közösségnek egy bizonyos állam feletti hatalma is van, mert revíziót az állam szuverenitásának korlátozása nélkül keresztülvinni nem lehet, legalábbis nem annyi idő alatt, amennyi Európának, ha élni akar, rendelkezésére áll.

 

Kisebbségek

A kisebbségek kérdése tökéletesen egybekapcsolódik az előbbi kettővel. A XIX. század fejlődése egyrészt a nemzeti érzésnek mind öntudatosabbá válása által, másrészt a politikai jogoknak és a politikai érdeklődésnek mind szélesebb rétegekre való kiterjesztése által a különböző államokban lévő nemzeti, nyelvi és jellegbeli különbségeket mindinkább politikai öntudatra ébresztette. Ezek az európai kisebbségek a világháborúig kevés kivétellel kétfélék: tradicionális és önkéntes kisebbségek.

Tradicionális kisebbségek azok, amelyek egy többségi néppel hosszú, történelmi perióduson keresztül, tehát több évszázadon át együtt élnek anélkül, hogy kisebbségi jellegüket, nyelvüket, szokásaikat, életformájukat elvesztették volna; – együtt lakó kisebbségi és többségi nép évszázadok alatt életformájában egymáshoz közelebb jutott, azonosult. Ilyen tradicionális kisebbség a történelmi Magyarországban a tót, ilyen Európában a breton, a katalán, és így tovább. De még Elzász-Lotaringia népét is, a lotaringiai franciát s az elzászi németet is ideszámítanám, amint a maga egységében a történelem során váltakozva hol az egyik, hol a másik nagyhatalom uralma alá kerül.

Az önkéntes kisebbség az, amely hívatlanul vagy meghívásra, de szóval nem kényszerű telepítés formájában vándorol be valamely országba, akár egyenként vagy kis csoportokban, mint nálunk a németek, akár nagyobb tömegben, esetleg máshonnan kiüldöztetve, mint nálunk az ipeki patriarcha vezetése alatt bejött szerbek.

Jogilag okadatolni ezen tradicionális és önkéntes kisebbségek sorsának nemzetközi szabályozását csak nagyon megszorított mértékben lehet. Ha a tradicionális kisebbség évszázadokig megtartotta jellegét, úgy ezen jelleg további megóvását nemzetközileg szabályozni értelmetlennek látszik. Viszont ha valaki – egyén vagy embercsoport – önként vándorol be egy államba gazdasági vagy más előnyökért, jogilag fel kell tételeznünk, hogy azon állam törvényeit, azon állam nemzeti jellegét ismeri, azoknak magát beköltözése által önként aláveti,  – tehát ismét nem forog fenn nemzetközi rendszabályozásnak szüksége.

A világháború azután teremtett Európában nagy számban kényszerkisebbségeket, egy majdnem új kategóriát. A mód pedig, amellyel a legtöbb többségi állam ezen kisebbséggel kisebbségi mivoltukat azonnal éreztette, az európai kultúrközösségben mindenesetre még újabb volt. Ezen kényszerkisebbségek jogi helyzete tehát már ebből a szempontból is más. Itt tradíció nem bizonyítja azt, hogy megtarthatják szokásaikat, nyelvüket, és így tovább, sőt a rövid tízéves közigazgatások bizonyítják az ellenkezőt; – az illetők nem vetették alá magukat önként a többségi államok törvényeinek, és még ha alá is vetették volna magukat ezen államok addigi törvényeinek, reájuk vonatkozólag azonnal oly új törvények hozattak, amelyeket nem láthattak előre. Itt tehát jogvédelem szükségessége forog fenn, ha van, aki ezt a védelmet nyújthatja.

Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez következménye Európa természeti és a történelem által megerősített, azután integrált jellemvonásának, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni.

Összefoglalólag az eddig felsorolt négy témára nézve tehát azt mondhatjuk, hogy a világ különböző részei s az azokban lakó népek, és az azokban kialakult államok közti kompromisszum szüksége, valamint az európai életközösség erősebb tömörülése természetszerű jelenségei az emberiség történelmének, és ezzel a földfelszíni élet integrálódó lefolyásának, amelynek az emberi történelem egyik eleme, az embernek mint tájalkotó faktornak dominanciára jutása pedig fejlődési periódusa. Látjuk azt is, hogy ezeknek a jelenségeknek most kellett szükségszerűen bekövetkezniük. A revízió és ennek keretében az eddig egyedül számba vett állami közületekkel szemben a kisebbségi közületeknek számbavétele az európai életegység kialakulásának szükségszerű következménye.

Imperializmus

Imperializmusra való törekvések vezettek a világháborúhoz.

Az élet asszimiláció. Mert az egyéni koncentrációk, amelyekről fen szóltam, jellegüket a felvett anyagok és anyagtalan valóság hasonítása, asszimilációja által tartják fenn. Míg a jogászt az imperializmus kérdésében a szuverenitás, a történészt az organizatorikus akarat és cselekvés, a nemzetgazdát a gazdasági erő és autarkia mértéke, a gazdasági geográfust ezenkívül ezeknek természeti feltételei érdeklik, – addig a politikai földrajzot az a mindezekben kifejezésre jutó belső erő érdekli, amely egyrészt a saját tájra és annak tartalmára, másrészt a külvilágra és a környezetre, sőt az egész földre kihat és átalakít.

A geográfus szemében az imperializmus dominanciára való törekvés az ember részéről. Dominancia a táj felett s magában a tájban az imperializmusnak egy neme a többi földrajzi faktorokkal szemben. Az, amit a politikában imperializmusnak nevezünk, s amit a geográfus szemében emberközi vagy államközi imperializmusnak neveznénk, az egy népnek és a tájnak, amelyben az emberi faktor már magasabb dominanciára jutott, tehát egy művelt nemzetnek és egy magas berendezkedésű tájnak, államnak dominanciára való törekvése más tájak, azok természeti kincsei, és azok népei felett. Ez a dominanciára való törekvés az életenergiák magasabb kifejtése és érvényesítése, s mint minden – életasszimiláció. Az asszimiláció kiterjesztése törekvés arra, hogy ezen többi tájak erőit az anyatáj, az anyaország életéhez asszimilálja, életfenntartásra és életintegrációjára kihasználja.

Az imperializmus hajtóerő a földfelszín életintegrációjában. Az anyatáj, az anyaország életintegrációját hozza magával, és egy új folyamatot indít meg. Ennek két példája: a római provincia és nyomá[ba]n a nemzeti államok kialakulása a római birodalom imperialisztikus erejéből, – az angol dominionok [domíniumok] és részben már a nem európai fajú gyarmatok emancipációja, mondhatjuk, államalakulása az angol világbirodalom hatalmának, életintegrációjának talajából. Politikai részintegrációk és összintegrációk váltakoznak, váltakozva kerülnek dominanciára az emberi társadalmasodás folyamatában. Valahogy úgy van, mint a tudományokban az analízis és szintézis váltakozása. Minden ilyen átalakulás megsemmisít valamit a régiből, de a csírasejt meggazdagodva kél új fejlődésre.

Angol világbirodalom

Az angol világbirodalom sorsa, a legnagyobb történelmi aktualitások egyike, összekapcsolja ezen gondolatmenetünket az előbbi témacsoporttal. Európa világhatalmának főalapja és hordozója is elsősorban Anglia volt. Európa nyugati frontjának többi államai közül Spanyolországot és Portugáliát szegénységük és kizsákmányoló politikájuk fosztja meg a gyarmatosításban a vezető szereptől. Franciaország pedig, amelyben ősidők óta összefutnak az európai kontinens útvonalai, évszázadokon át váltakozva ingadozott gyarmati expanziós és az európai hegemónia-politika között.

A kedvező klímájú, jó legelőkben gazdag, kedvező geológiai felépítésű, kitűnő szénnel bíró szigetország kedvező helyzetében, amelyben közelsége dacára a többi Európától elszigetelheti magát, természetszerűleg fejlődött önállóbban, és gazdagodott. Innen indul ki Európa és a világ ipari fellendülése 50 éves előnnyel a kontinens ma legiparosodottabb államai felett. London természetszerűleg válik ezen okokból, és földrajzi helyzeténél fogva világkereskedelmi gócponttá védett sziget helyzetben, mégis szemben Európa legvízbőségesebb folyóival, amelyek  völgyei messze Európa szívébe visznek (Rajna, Elba). És tudvalevő, hogy a nagy-és pénzkereskedelem, ha egyszer megtelepült, erősebben helyhez kötött, mint még az ipar vagy az őstermelés is. Ma Londonnak és Angliának ez a hegemóniája veszélyben forog, s a veszély nem európai, hanem tengerentúli központ (New York) részéről fenyeget.

Anglia egyedül vitte keresztül egész tökéletesen a világ klímaterületeinek oly összefogását, a termelésnek és fogyasztásnak oly munkamegosztását, amely asszimilációja a különböző felszerelésű tájaknak, tehát egy világtájegységnek, mint termelő és fogyasztó egységnek kialakítását. A többi Európa még Angliával való versengésében is inkább csak hátvédje, támogatója volt, Anglia pedig mestere a gyarmati módszerek kiépítésében.

Az angol világbirodalom sorsának megrendülése, amelynek tanúi vagyunk, európai kérdés is. Az angol világbirodalom belső struktúrájának megváltozása mellett, a fehérek lakta gyarmatok nemzeti és gazdasági öntudatra ébredése mellett az európai hátvéd általános megrendülése is hozzájárul az angol erő hanyatlásához. Viszont ez a hanyatlás [az] európai erő hanyatlása, Európa kárára való eltolódás.

Végül a nehéz helyzet, amelybe Anglia került, Európát éppen a sorsdöntő pillanatban fosztja meg a gazdasági téren anyagilag legerősebb és szellemileg legkiegyensúlyozottabb erőfaktorától.

Gazdasági határok

Az államhatároknak mint gazdasági határoknak, a vámhatároknak kiélezése, és az ezen állapot megváltoztatására való törekvések az érdeklődésnek természetszerűleg előterében állnak.

A gazdasági határok a gazdasági geográfus szemében időleges akadályai a különbözően felszerelt természetes tájak anyagcseréjének. A gazdasági geográfus szemében szállítmányok egyik tájból a másikba egészen egyenértékűek gazdasági anyagcsere szempontjából, akár átlépnek állam-és vámhatárokat, akár nem. Az ő szempontjából export Dél-Oroszország búzájának Észak-Oroszországba való szállítása [is].

A politikai geográfus viszont a gazdasági határban és élességének mérvében a földfelszíni életben dominanciára jutott emberi faktor életnyilvánulását látja, és az ezen faktor organikus fejlődése és organizatorikus cselekvése, és a természetes táj élete közt való erőviszonylatot, és ennek fejlődését kell, hogy tanulmányozza.

A gazdasági határoknak az utóbbi időben való erős kiéleződésében, viszont más korszakokban való eltompulásában a földfelszíni élet legújabb emberi korszakának ritmikus lüktetését látja, azt a ritmikus váltakozást, amely résztájak és szintetikusan összefogott nagytájak már fent vázolt harcát jellemzi.

Ezt a kérdést általánosan és mélyrehatóan még senki sem tanulmányozta. Mégis már első tekintetre érdekes, és bennünket is közelről érintő valóságok, hogy ne mondjam, törvényszerűségek látszanak kidomborodni.

Az ember mindenütt összenő a tájjal. Minél műveltebb, minél igényesebb, annál több a materiális, de talán annál kevesebb az immateriális kapcsolata ezzel. Népek és egyesek a művelődés minden korszakában és fokán ragaszkodnak a környezethez. Más helyt kifejtettem, hogy a magyarok hazái a Kámától az azovi hazán, Levédián és Etelközön keresztül a nagy magyar Alföldet körülövező végleges letelepedésig jellegzetesen egyazon, a sztyeppe és erdő közt végigvonuló klímasávban feküsznek.

Ismét máshol kimutattam, hogy nemcsak 1000-2000 évvel ezelőtt állataikkal vándorló népek, de a modern korban Európából kivándorló németek, finnek, svédek, olaszok az Egyesült Államokban a földművelés céljaira hazájukhoz hasonló klímaterületeket keresnek fel, és majdnem azonos téli és nyári izotermák közt települnek le. De a városiasodó világ várostáj-lakója, ez a legmodernebb típus is, ha helyet cserél vagy kivándorol, hasonló tájat keres fel. És Kanadában, Argentínában, Ausztráliában a földműves települőkben való hiány kezd már ma nehézségeket okozni.

De nemcsak az egyes ember vagy gazdasági népcsoportok és a természetes tájak közt keletkeznek kapcsolatok, hanem állam és természetes táj között is. Ilyen már az, amelyre fenn Európa nagytájairól, nagyhatalmairól és ütköző államairól szólva emlékeztem meg. De vannak más természeti kapcsolatok is. A táj mint termelő egység, az államnak mint nagyobb termelőegységnek fontos része. Az egyik azonban a természeti adottságok alapján kialakuló életegység és kategória, a másik emberi, és pedig politikai akarat alapján kialakuló. Mégis, minő fontosságot játszik például Magyarország gazdasági átépítésének szüksége szempontjából az a körülmény, hogy hét vagy nyolc nagytájunkból csak kettő, és ezek közt éppen a legvégletesebb klímájú Nagy-Alföld maradt meg?

De sehol Európában, sőt a világon a természetes táj nem jutott mint adminisztratív területi egység, és pedig természeti jellegének felismerése alapján olyan helyzethez, mint Franciaországban. Önkéntelenül azt kérdjük ennek láttára, hogy vajon nem ember és táj összeforrásának hosszú tradíciója vezet-e a tájjelleg ily felismerésére az ember által? Hiszen Franciaország, a Földközi-tenger vidékeit nem számítva, Európának legrégibb kultúrtája.

Autarkia

A természetes és az emberi táj problémái semmiben sem futnak úgy össze, mint az autarkia kérdésében. Hiszen ennek lehetősége tisztán a természeti adottságoktól függ. A politikai földrajz feladata a természetes tájat, és még inkább a politikai tájat az autarkia szempontjából vizsgálni, értékelni.

A táj, és így a politikai táj, az állam is mint életegység a földfelszíni élet összességének faktora. Ma már, amikor minden árucikkben azt látjuk, hogy a földnek bármely részén való termelése vagy előállítása az egész földre kihat, ezt nem szükséges hangsúlyozni. De a közvetlen külkereskedelem, és ezzel kapcsolatos termelési és fogyasztási szempontokon messze túl érvényesülnek ezek a hatások. Egy-egy táj fellendülése valamely okból a szomszédos tájakat is mindenkor befolyásolja, mint ahogy Kalifornia fejődése hat Oregonra, Nevadára, és így tovább. Különösen kedvező fekvésű és felszerelésű tájak a történelem minden periódusában vonzást gyakorolnak a szomszédos tájakra, mint a Párizsi-medence vagy a mi Alföldünk. Több kedvező tájnak, mint az Alsó-Rajnának és Rajna-ároknak, a Párizsi-medencének, az Angol-medencének, a La Manche-csatornának és az Elba-torkolatnak összefekvése pedig világjelentőségű lehet. Hiszen innen, és ezen szerencsés tájcsoportosulás következtében indul ki a világgazdaság kialakulása. De éppen azt a fejlődést, amelynek lefolyása terjedésében politikai határokat nem ismer, kell összevetnie a politikai geográfusnak az autarkia kérdésével, és ismét a kettőben, a földfelszín kontinentális vagy szubkontinentális nagytájainak és résztájainak mint életegységeknek egymáshoz való viszonyát, küzdelmét tanulmányozni.

Mindezek, mint előrebocsátottam, példák, méghozzá igen vázlatosak. De talán elegendők arra, hogy az olvasó felismerje, hogy legaktuálisabb problémáink, mindennapi eseményeink az életben való szövevényes begyökerezettség folytán gyökereikkel visszanyúlnak az emberi történelem messze időszakaiba, sőt azokon is túlfekvő, az emberiség fejlődését magában foglaló, de annál sokkal nagyobb életegységbe, a földfelszín, sőt a világegyetem életegységébe. Lefolyásuk alapjában szerves, organikus folyamat, amelyet csak bizonyos mértékig kormányozhatunk organizatorikusan, de csak hullámvonalakban az organikus fejlődés mentében. A fejlődést egészen eltéríteni, visszafordítani, megállítani nem lehet. S ezért a tudományok sorában azok mellett, amelyek az ember politikai életét és intézményeit kutatják, van helye egy szintetikus és filozofikus olyan tudománynak is, amely ezen távolabbi perspektívából vizsgálja és segíti magyarázni az emberiség életét.

[1] Bővebben lásd Palotás Zoltán: A geopolitika mint államtudomány, in Hitel, 1943/2. szám, pp. 98-109.

[2] Ennek tanulmányozásához lásd például Troll, Carl: Geographic science in Germany during the period 1933-1945. A critique and justification, in The Annales Association of American Geographers, Vol. 39., No. 2. (1949), pp. 99-137.

[3] „I am much indebted to geographers, most of all to Mackinder.”  Schmitt, Carl (1950): The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum. Telos Press Publishing, New York, 2006, 37. p. Schmitt e munkájában hosszabban értekezik a geográfiai probléma átpolitizálódásáról is, amely az elvben semlegesnek tekinthető természettudományokat végül is elkerülhetetlenül a politikum szférája felé sodorja. Lásd Schmitt: op. cit. (2006), pp. 87-90.

[4] Bayer József: A szuverenitás politikaelmélete, in Magyar Tudomány, 2013/4. szám, pp. 374-382. at 380. p.

[5] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992

[6] Jászi Oszkár: A történelmi materialismus állambölcselete. Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, Budapest, 1903, 147. p.

[7] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013, pp. 201-206.

[8] Marshall, Tim: The Prisoners of Geography. Ten Maps That Tell You Everything You Need to Know About Global Politics. Elliott and Thompson Ltd., London, 2015. Magyar nyelvű összefoglalását lásd például az alábbi linken.

[9] Kaplan, Robert D.: The Revenge of Geography. What the Map Tells Us About Coming Conflicts and the Battle against Fate. Random House Trade Paperbacks, New York, 2013

[10] A Magyarországon is egyre fokozódó geo(-és biztonság)politikai érdeklődésre – mellőzve annak akár csak felsorolásszerű említését – lásd például Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan, Buapest, 2016; Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. Avagy gondolatok a kortárs biztonsági kihívásokról Carl Schmitt elméleti rendszerének alapul vételével, in Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, pp. 115-142.

[11] Teleki itt nyilvánvalóan nem a szigorú értelemben vett államelméleti-államtani értelemben használja az államtípus fogalmát, hanem csak egyfajta szófordulatként. Az államtípus ugyanis az államelméletben használatos kategóriaként egyrészről az állami fejlődés egyes nagy történeti korszakait jelöli, másrészről viszont az egyes államok, államrendszerek elsődleges osztályázását biztosító kategória is. Erre nézvést lásd Szilágyi Péter: Az államok rendszerezése; Szilágyi Péter: Az állam mint történeti kategória, in Jogi alaptan. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014.

Post Navigation