Az Alaptörvény értékrendje

Platón úgy gondolta, hogy az állam csak akkor lehet boldog, ha egy „isteni mintaképre tekintő” festőművész rajzolja meg a körvonalait. Meggyőződése szerint a filozófus képessé válhat arra, hogy „isteni módra” alkossa meg az államot; az alkotmányt ábrázoló festőművész ekként egy rajztáblán rajzolja meg az alkotmány vázát. [1] Bár Platón óta sok víz folyt le a Dunán – továbbá más folyókon is –, és az alkotmányok a rajztábla helyett esetenként már iPadeken készülnek el, az bizonyos, hogy az alkotmányok – legyenek bár értéksemlegesek vagy éppen értékelkötelezettek – egy nemzet életében továbbra is kitüntetett szereppel rendelkeznek.

Az értéksemleges versus értékelkötelezett alkotmányok problematikájának tárgyalása előtt érdemes néhány szót ejtenünk magáról az érték fogalmáról, illetőleg ezzel összefüggésben az értékhez való társadalomtudományi viszonyulás mikéntjéről. Az értékekről elmondhatjuk, hogy azok tudományáganként eltérő jelentéstartalommal bírnak; ennek megfelelően a pszichológia, a filozófia, a politológia, a közgazdaságtan, a jogtudomány vagy a szociológia tudománya egyaránt kialakította a saját érték-fogalmát. A legkamatozóbb talán az lehet számunkra, ha a szociológia és a politológia érték-fogalmain keresztül közelítünk közelebbi témánkhoz. A szociológia számára az értékek olyan kulturális alapelveket jelentenek, amelyek az egyéni gondolkodás szintjén jelenítik meg a kívánatosnak vélt állapotokkal kapcsolatos különböző motivációkat. Ezekből levezethető, hogy az egyén vagy a közösség mit tart kívánatosnak, fontosnak, elérendőnek, jónak vagy éppen elkerülendőnek és rossznak. [2]  Egy sajátos „értékkataszter” ekként bizonyos társadalmi osztályokhoz, rétegekhez vagy csoportokhoz kötheti az egyéneket, és egyfajta iránytűként vagy „partjelzőként” funkcionálva egy viszonylag jól körülhatárolható identitás kialakítására képes. A politológia szemszögéből nézve az érték – mint valamilyen helyesnek, kívánatosnak tartott minőség, lényeges tulajdonság – a politikai rendszer kontextusában tűnik fel, és pozitív kategóriaként átfoghatja például a szabadság és a szabadságjogok, az egyenlőség és a diszkrimináció-tilalom, a demokrácia, az igazságosság és a legitimáció, a humanizmus, a béke vagy éppen a természetes emberi környezet értékeit. [3]

Amint azt már érintettük, az értékhez – mint kívánatosnak tartott minőséghez vagy mint alapvető irányjelzőhöz – különböző módon közelítettek az egyes társadalomtudományi felfogások. A Max Weber tevékenysége nyomán elterjedt, meglehetősen markánsnak és népszerűnek mondható vélemény szerint a tudomány világának alapvetően értékmentesnek kell lennie. Weber klasszikussá nemesedett tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy a tudomány emberétől megkövetelhető egyfajta intellektuális tisztesség. Ennek alapján a tudósnak be kell látnia, hogy két, egymástól tökéletesen eltérő probléma

egyfelől a ténymegállapítás, a matematikai és logikai tényállásoknak, avagy a kulturális javak belső struktúrájának a meghatározása, másfelől [pedig] annak megválaszolása, [hogy] mi a kultúrának, valamint egyes tartalmainak az értéke, és hogyan cselekedjünk a kulturális közösségben és a politikai szervezetekben.”

A szubjektív állásfoglalások elutasítása a weberi meglátás szerint a tudomány érdekét szolgálja: valahányszor ugyanis a tudomány embere a saját értékítéletével hozakodik elő, megszűnik a tények teljes megértése. Ezért is fontos, hogy a vallás történetét, vagy az egyház, illetve az állam formáit taglaló tudományos kollégium alkalmával a hívő katolikus és a szabadkőműves is ugyanarra az értékelésre jusson. [4] A tudomány világa tehát ebben a felfogásban mentes a „hétköznapok démonikus politikai értékeivel szemben”. Ezzel azonban szembeszegezhetjük jeles jogbölcselőnk, Somló Bódog szavait, aki szerint

ítéletünk erősen függ attól a filozófiától, amelynek alapjára – akár öntudatosan, akár öntudatlanul – államtani rendszerünket felépítjük. Márpedig a filozófiai iskolák küzdelmes sem dönthető el oly egyszerűen. Így tehát sok minden lesz nézés [értsd: nézőpont] és felfogás dolga.” [5]

A magukat az értékmentességgel szemben pozicionáló szerzők – mint például a svéd közgazdász, Gunnar Myrdal – azt hangsúlyozzák, hogy egy fogalom értékkel való „terheltsége” – még ha a tudományos kutatás során használjuk is – önmagában véve még nem ok az ellenvetésre. A társadalmi valóságot ebben a megközelítésben nem is lehet másként tanulmányozni, mint az emberi eszmények nézőpontjából. „Érdekektől mentes társadalomtudomány” ezért soha nem létezett, és logikai okok folytán nem is létezhet; az a felismerés pedig, hogy fogalmainak

értékkel terheltek, maga után vonja, hogy kizárólag a politikai értékelés fogalmaival definiálhatók.” [6]

Az értéksemlegességgel kapcsolatos vita természetszerűleg az alkotmányjog terrénumában is megjelent. Az alkotmány 1989-ben bekövetkezett, jogállami szempontú revideálásakor fontos szempontnak bizonyult, hogy az a jogállami fordulat sarokköve mellett a „régi és az új elit közös dokumentumaként” is tudjon funkcionálni. Az alkotmány szövege így a „legkisebb közös többszörös” tartalmi konszenzusát tükrözte, és sokak megállapítása szerint az értéksemlegesség álláspontjára helyezkedett azáltal, hogy egy ideológiamentes, formális jogállamiság mellett működő államszervezet kiépítése mellett horgonyzott le, és egy értéksemleges alapjogi katalógust deklarált. [7] Kérdés persze, hogy mennyire értéksemleges egy olyan dokumentum, amelyben – egyébként helyesen – a demokratikus jogállam paradigmája és a jog uralma hatja át az alkotmány fogalmi struktúráját és értékrendjét, és amely azt implikálja, hogy a társadalom egésze is a jogállam értékei mellett kötelezze el magát. [8] Az mindenesetre ténykérdés, hogy az Alaptörvény a „kodifikátorai” által is bevallottan érték-alapú, és „világos értékválasztást kifejező” alkotmány. [9]

Ez az érték-központúság már a Nemzeti hitvallásban is megjelenik. Az Alaptörvény ugyanis sok más mellett abban is újdonságot jelentett, hogy a másfél oldalas szövegtestet kitevő bevezető fejezet, a Nemzeti Hitvallás egy történelmi narratívába illesztve vezeti be olvasóját az alkotmányos rendelkezések rejtelmeibe. A Nemzeti hitvallás esetén tehát súlyozottan érvényesül a preambulum közösség-és értékteremtő, valamint integratív funkciója. [10]

A Nemzeti hitvallás a Himnuszból kölcsönzött felütést (Isten, áldd meg a magyart!) követően többes szám első személyben, a magyar nemzet tagjainak nevében fogalmazva vezeti fel az általa fontosnak tartottak deklarálását. Smuk Péter szerint ez a nyelvhasználat egyértelműen közösségképző alanyválasztást jelent,

itt az alkotmányozó beszél, és immár nemcsak az államra és emberre vonatkozó, egyes szám harmadik személyű kijelentéseket tesz”. [11]

A magyarságért érzett felelősség tudatában rögzíti, hogy elismeréssel adózik Szent István államalapító tevékenysége előtt, amellyel sikerült szilárd alapokra helyezni a magyar államot, és hazánkat bekapcsolni a keresztény Európa infrastruktúrájába. Első királyunk mellett ugyanilyen büszkeséggel tekint vissza az „országunk megmaradásáért, szabadságért és függetlenségért küzdő” – közelebbről meg nem határozott – őseinkre. Ugyanezzel a büszke öntudattal ismeri el a magyar emberek „nagyszerű szellemi alkotásait”, és a keresztény Európa védelmében kifejtett évszázados küzdelmeket, valamint ama tehetséget és szorgalmat, melynek révén gyarapítani sikerült az európai értékeket.

A korábbi gondolatmenetet tovább folytatva a hitvallás elismeri a kereszténység nemzetmegtartó erejét, és „országunk különböző vallási hagyományait.” A büszkeség kinyilvánítását, és az elismerő deklarációkat követően ígéretet tesz arra nézvést, hogy „megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét”, az egyéb történelmi sorsfordulók mellett nyilvánvaló utalást téve a trianoni békediktátumra is.  A hitvallás – megelőzve az Alaptörvény XXIX. cikke és a vonatkozó sarkalatos törvény rendelkezéseit – emellett rögzíti, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részét képezik, és ilyen mivoltukban államalkotó tényezők. A hitvallás „hitet tesz” az olyan értékek megőrzése és védelme mellett is, mint a magyar nyelv, a magyar és a nemzetiségi nyelv és kultúra, a Kárpát-medence „természet adta és ember alkotta” produktumai. A jövő nemzedékek életfeltételeit szem előtt tartva mondja ki, hogy anyagi, szellemi és természeti erőforrásainkat gondosan igyekezzük használni. A nemzeti kultúra európai sokszínűséghez való hozzájárulásának újbóli hangsúlyozása mellett a hitvallás leszögezi, hogy tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, emellett pedig együttműködésre is törekszünk a világ minden nemzetével.

A Nemzeti hitvallás ezt követően a különböző „vallomásokat” veszi sorra. A szövegkorpusz elejétől használt többes szám egyes személyt használva az alábbiakat vallja:

• Az emberi lét alapja az emberi méltóság;
• Az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki;
• Az együttélés legfontosabb keretei a család és a nemzet, az összetartozás alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet;
• A közösség erejének és becsületének alapja a munka mint az emberi szellem teljesítménye;
• Az elesetteket és a szegényeket kötelességünk megsegíteni;
• A polgár és az állam közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság és a szabadság kiteljesítése;
• Népuralom csak ott van, ahol az „állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi”.

Az Alaptörvényt ért kritikák során néhány a fenti megállapítások közül is a viták kereszttüzébe került. A kritikusok általában véve azt az észrevételt szokták tenni, hogy az Alaptörvény – összhangban egyébként a kormányzati filozófiával – túlságosan is konzervatív szemléletű, és kollektivista módon közelít alapvető társadalmi kérdésekhez. Ezt persze a szöveg szigorúan textualista értelmezés mentén történő vizsgálata némiképp árnyalja. Igaz ugyan, hogy a Nemzeti hitvallásban is megjelenik az ún. munkaalapú társadalom logikája, valamint az individualista, egyénközpontú emberképen túlmutató, mikro-vagy makroszintű – családi, illetve nemzeti – „kollektív érdekek” pártolása és a közösségi szemléletmód, ugyanakkor az emberi méltóságra történő utalás szabadelvű, míg a szegényeken és elesetteken történő segítés kötelességének nevesítése részben keresztényszociális, de akár egyenesen szociáldemokrata preferenciának is nevezhető.

A Nemzeti hitvallás a „vallomástételeket” követően egy történeti narratívába ágyazza a magyar állam ars poeticáját. A retrospektív „számadást” megelőzően egyértelművé teszi, hogy tiszteletben tartja – az egzaktan egyébként nem feltétlenül meghatározható – történeti alkotmány vívmányait és a Szent Koronát, amely „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” Ezt követően kiemeli, hogy nem ismeri el a történeti alkotmány „idegen megszállások miatt bekövetkezett” felfüggesztését, utalva az 1944. március 19-i, illetve a későbbi szovjet megszállásra. Tagadja a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák regnálása idején a „magyar nemzet és polgárai” sérelmére elkövetett embertelen bűnök elévülését. A hitvallás nem ismeri el az első kartális (írott) alkotmányt sem, mert azt a zsarnoki kommunista uralom fundamentumának tartja, ezért kinyilvánítja annak érvénytelenségét (dacára annak, hogy – amint a záró rendelkezések sorában az Alaptörvény utal is rá –, az Alaptörvényt az 1949. évi XX. törvény felhatalmazó rendelkezése alapján fogadták el. Hozzá kell persze tenni, hogy az 1989. évi XXXI. törvény a rendszerváltozás folyamában teljes revízió alá vette az 1936. évi sztálini alkotmány szolgalelkű másolásával készült eredeti szöveget.) [12] A preambulum egyetértőleg utal az 1990-ben megalakult Országgyűlés ama határozatára is, miszerint „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”. A történelmi visszatekintés végéhez érve a hitvallás kiemeli, hogy Magyarországnak az 1944. évi német megszállással elveszített szuverenitása 1990. május 2-ával, „az első szabadon megválasztott népképviselet” megalakulásával állt helyre. Ezt a napot erre tekintettel az új demokrácia és alkotmányos rend kezdetének nyilvánítja.

A „múltba révedést” követően a hitvallás a reményteli jövőbe kalauzolja olvasóját. A huszadik század erkölcsi megrendülésére utalást követően leszögezi, hogy Magyarországnak múlhatatlanul szüksége van a „lelki és szellemi megújulásra”.  A közösen kialakított jövőbe vetett bizalom a fiatal nemzedék elhivatottságán alapul. Hitet kell tenni tehát annak reményében, hogy a következő nemzedékek „tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.” A hitvallás a szöveg végéhez érkezve az Alaptörvényt a jogrend alapjának nevezi, és – némiképp Edmund Burke-re emlékeztető módon [13] – „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai” közötti szerződésként aposztrofálja. A Nemzeti hitvallásban végezetül a kormányzati retorikában is gyakorta feltűnő, és egy országgyűlési nyilatkozattal [14] konstituált „nemzeti együttműködés rendszere” is feltűnik, az alábbi kontextusban:

Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.”

Az Alaptörvény a preambulumot követően is számos-számtalan értékközpontú kinyilatkoztatást tartalmaz. Az Alapvetés R) cikke már eleve előrevetíti, hogy az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és „történeti alkotmányunk vívmányaival” összhangban kell értelmezni, azonban – érthető módon – nem vállalkozik annak felsorolására, hogy mit is tekint a történeti alkotmány vívmányai közé tartozónak. Valójában nem is feltétlenül lehet egzaktan meghatározni, hogy az alkotmányfejlődés során megjelent, alkotmányos relevanciával bíró jogforrások közül melyek is sorolhatók a történeti alkotmány vívmányaihoz. A mai alkotmányos gondolkodásunkban nehezen lehetne a XXI. század követelményeihez igazítani például a vérszerződést, Szent István törvényeit, az Aranybulla ellenállási záradékát vagy a Tripartitumot, amelyet pedig néhányan a történeti alkotmány integráns részeként kezelnek.

Az Alaptörvényben tovább haladva ki kell emelni az Alapvetés D) cikkét, amely deklarálja, hogy Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti eme közösségek fennmaradását és fejlődését, támogatja őket magyarságuk megőrzésében, egyéni és kollektív jogaik érvényesítésében. Ez a cikk nyilvánvalóan a már említett trianoni békediktátumhoz és annak következményeihez kapcsolódóan került az Alapvetésbe. A nemzeti jelképeket és a nemzeti ünnepeket illetően az Alaptörvény nem hozott számottevő változást. Abban viszont igen, hogy a házasságot férfi és nő között létrejövő életközösségnek titulálja, és a családot a nemzeti megmaradás fundamentumaként tételezi.

Az U) cikk az államszocialista diktatúrához való viszonyulásunkat hivatott kifejezésre juttatni. Az említett cikk – pártolható módon – kimondja az 1990-ben konstituált jogállami berendezkedés és a kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenségét, a Magyar Szocialista Munkáspártot és jogelődjeit pedig bűnöző szervezetekként aposztrofálja. E formációk vezetőit elévülhetetlen felelősség terheli a diktatúra működtetéséért, az elkövetett jogsértésekért, a demokratikus kísérlet szovjet asszisztencia melletti felszámolásáért, a törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért, a magántulajdonon alapuló gazdaság felszámolásáért és az ország eladósításáért, az infrastruktúra idegen érdekek alá rendeléséért, az európai civilizációs értékek szisztematikus pusztításáért, a tömeges likvidálásokért és jogsértésekért, az 1956-os szabadságharc elfojtásáért, a koncepciós perekért és köztörvényes bűncselekmények elkövetéséért. E diktatúrával kapcsolatos emlékezet állami megőrzése érdekében az Alaptörvény megemlíti a Nemzeti Emlékezet Bizottsága megalapítását. Az Alaptörvény tételes szankciókat is felsorol a diktatúra működtetőivel szemben: tűrni kötelesek a szerepükre és cselekményeikre vonatkozó tényállításokat, ezzel összefüggésben személyes adataik nyilvánosságra hozatalát, és nyugdíjuk esetleges csökkentését, és kimondja a pártállam idején elkövetett bűncselekmények büntethetőségének elévülhetetlenségét.

A Szabadság és felelősség címet viselő alapjogi katalógus – a kritikák ellenére – megfelelő védelmi szint mellett deklarálja az alapvető egyéni és közösségi jogokat, illetve kötelezettségeket. Emellett is szükséges azonban megemlíteni, hogy az előző alkotmányos megoldással szemben az alapvető jog lényeges tartalma a korlátozhatóságot illetően immáron nem minősül korlátozhatatlannak, pusztán „tiszteletben tartandónak”, ami értelemszerű elmozdulást jelent az alapjogok korlátozhatóságának filozófiájában. Az állam és vallás sokat emlegetett relációját illetően megjegyzendő, hogy az Alaptörvény továbbra is rögzíti az állam és a vallási közösségek szétválasztott működését, és pusztán arról rendelkezik, hogy a közhatalom és a szakrális közösségek a közösségi célok elérése végett kooperálhatnak egymással. A bevett egyházak számára továbbá az állam a közösségi célok elérését szolgáló feladatellátásukra tekintettel sajátos jogosultságokat biztosít. Fontos – és újdonságnak számító – rendelkezés, hogy a tulajdonhoz való jog elismerése mellett az Alaptörvény a tulajdon szociális kötöttségeiről is megemlékezik, felidézve ezzel a weimari alkotmány és a Grundgesetz megoldását. A munkaalapú társadalom irányába történő elmozdulás egyik „zálogaként” is felfoghatjuk azt a deklarációt, miszerint törvény a szociális intézkedések jellegét és mértékét az igénybe vevő személynek a közösség számára hasznos tevékenységéhez igazodóan is megállapíthatja. Nóvumnak számít továbbá, hogy a szülők kiskorú gyermekekről történő gondoskodási kötelezettsége mellett az Alaptörvény azt is kiemeli, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. A közteherviselési kötelezettség körében rendelkezik arról az Alaptörvény, hogy az adó-hozzájárulás mértékét a gyermeket nevelő szülők esetében a gyermeknevelés kiadásaira figyelemmel kell megállapítani.

A záró és vegyes rendelkezések körében találhatunk még néhány olyan rendelkezést, amely az érték-elkötelezettséget és az identitás-teremtésre irányuló kísérletet reprezentálja. Így a 6. pont kiemeli, hogy április 25-e – az Alaptörvény kihirdetésének emlékére – az Alaptörvény napja. Végül az Alaptörvény „posztambuluma” a következőképpen fogalmaz: „Mi, a 2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői, Isten és ember előtti felelősségünk tudatában, élve alkotmányozó hatalmunkkal, Magyarország első egységes Alaptörvényét a fenitek szerint állapítjuk meg”. A 12 pontból átemelt idézet – Legyen béke, szabadság és egyetértés – zárásképpen történő megjelenítése – a Himnusz már említett kezdő sorával – világos keretbe foglalja az Alaptörvényt.

Az Alaptörvényt számos tudományos szakember, szerző, publicista, politikus és véleményformáló tette vizsgálat tárgyává a mögöttünk hagyott öt esztendő folyamán. Egy tankönyvnek nem tiszte állást foglalni a sokszor érték-és érdekkötött vitákban. Azonosulni tudunk viszont azzal a felfogással, amely azt vallja, hogy a jó alkotmány egyszerre mémoire és projekt, egyedi és egyben univerzális is. A nemzeti alkotmányoknak a tradíciók tisztelete mellett reflektálnia kell az aktuálisan felmerülő társadalmi kihívásokra is, sőt kísérletet kell tennie eme kihívások kezelésére is. [15] Kukorelli István szakmai berkekben ismert tanulmánykötetének idevágó címét [16] idézve: az alkotmányjognak és a nemzeti alkotmányoknak a tradíció és a modernizáció közötti határmezsgyén kell mozognia, hogy a múlt értékeinek és hagyományainak tisztelete és ápolása mellett adekvát megoldásokat tudjon szolgáltatni az újonnan keletkező kihívásokra.

[1] Platón (1984): Az állam, in Platón összes művei. Második kötet. (Ford.: Szabó Miklós). Európa Könyvkiadó, Budapest, 424. old.

[2] Andorka Rudolf (2016): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 569. old.

[3] Bihari Mihály (2013): Politológia. A politika és a modern állam. Pártok és ideológiák. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó Zrt., Budapest, 222-223. old.

[4] Weber, Max (1919, 1998): A tudomány mint hivatás, in Weber, Max: Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 145., 146. old.

[5] Idézi: Takács Péter (2016): Állambölcseleti töredék Somló Bódog írásai és hátrahagyott jegyzetei egy megírni tervezett Állambölcseletből. Gondolat Kiadó, Budapest, 37. old.

[6] Myrdal, Gunnar (1956, 1972): Az értékpremisszák helye a tudományos elemzésben, in Myrdal, Gunnar: Érték a társadalomtudományban. Válogatott módszertani tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972, 87-88. old.

[7] Böcskei Balázs: A repolitizált politika és a kormányzás. Bevezetés a második Orbán-kormány jog-és politikafelfogásába, in Jogelméleti Szemle, 2013/4. szám, 6. old.; Tóth Zoltán József: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez, in Polgári Szemle, 9. évfolyam, 1-3. szám. http://www.polgariszemle.hu/?view=v_article&ID=527 (Letöltés ideje: 2017. március 12.)

[8] Ehhez lásd Holló András (1993): Az államjogtól a jogállamig. A közjog „forradalma”. Alapítvány a Politikai Kultúráért, Budapest, 115. old., valamint Szoboszlai György (2009): A jogállam kiépülésének alkotmányos folyamata: súlypontok és ellentmondások, in Bayer József – Boda Zsolt (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: változások és válaszok. L’Harmattan Kiadó – MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 49-75. o.

[9] Trócsányi: Az alaptörvény egy szövetség. http://www.origo.hu/itthon/20160424-trocsanyi-az-alaptorveny-egy-szovetseg.html (Letöltés ideje: 2017. március 12.)

[10] A preambulum eme funkcióira nézve lásd Fekete Balázs (2011): Történeti elemek az EU-tagállamok alkotmánypreambulumaiban, in Lamm Vanda (szerk.): Preambulum az alkotmányokban. CompLex, Budapest, 33-34. old.

[11] Smuk Péter (2013): Nemzeti értékek az Alaptörvényben, in Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére. UNIVERSITAS-GYŐR Nonprofit Kft., Győr, 447. old.

[12] Az Alkotmányhoz való kormánypárti viszonyulás szempontjából érdemes felidézni Orbán Viktor miniszterelnök szavait, meglátása szerint ugyanis az előző alkotmány egy „Trabantba szerelt Mercedes-motor volt”, amely csak döcögve működött, és folyton lefulladt. http://24.hu/belfold/2015/04/24/orban-az-elozo-alkotmany-egy-trabantba-szerelt-mercedes-motor-volt/ (Letöltés ideje: 2017. március 12.)

[13] Edmund Burke XVIII. századi konzervatív angol politikai gondolkodó szerint a nemzet az élők, a holtak és a még meg nem születettek szövetségeként ragadható meg. Burke-ot idézi: Clark, J. C. D. (2000): English Society, 1660-1832. Cambridge University Press, Cambridge, 261. old.

[14] Az Országgyűlés 1/2010. (VI. 16.) OGY politikai nyilatkozata a nemzeti együttműködésről. A szöveg az alábbi linken teljes egészében hozzáférhető: http://2010-2014.kormany.hu/download/d/56/00000/politikai_nyilatkozat.pdf#!DocumentBrowse (Letöltés ideje: 2017. február 25.)

[15] A francia Államtanács alelnökét, Jean-Mar Sauvét idézi: Trócsányi László (2016): Magyarország Alaptörvényének legfontosabb üzenetei egy igazságügyi miniszter szemszögéből, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről. Tanulmányok a Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar oktatóinak tollából. Magyar Közlöny Lap-és Könyvkiadó Kft., Szeged-Budapest, 11. old.

[16] Kukorelli István (2006): Tradíció és modernizáció a magyar alkotmányjogban. Századvég Kiadó, Budapest