„Gyönyörű képességünk, a térrend” – avagy a Föld nomosza és annak aktualitása a XXI. században

„- Mit tanácsol uraságod? – kérdezte. – Milyen bolygót látogassak meg?

– A Földet – felelte a földrajztudós. – Jó híre van…” [1]

Jelen tanulmány célja, hogy Carl Schmitt nemzetközi jogi tárgyú írásait kamatoztatva járjon körül egy, a szuverenitással és területiséggel összefüggő, az államelmélet és az államtan szempontjából is hasznosítható kérdést. A kérdés úgy hangzik, hogy az évszázadok folyamán miként változott az egykor a szuverenitás kis barlangjait „konstituáló” vesztfáliai szisztéma – a „nemzetközi kapcsolatok etatista rendszere” [2] – egy olyan konstellációvá, amely az interdependencia és a „viszonylagos deterritorializáció” fogalmaival írható le, s amelyben a terület fontossága – a mainstream felfogás szerint legalábbis – csökkenni látszik az emberi viszonyok alakításában. [3] E folyamat egyes állomásait a tér(rend)felfogások terén bekövetkezett változások (a „térforradalmak”) illusztrálásával kívánjuk bemutatni, Schmitt mellett természetesen más szerzők gondolataira is támaszkodva.

Az állam mint a racionális cselekvési tér kialakítója és szavatolója

Amint az közismert, a modern állam csak fáradságos harcok eredményeként tudott kiemelkedni a vallás-és polgárháborúkkal sűrűn tarkított anarchikus időszakból, a kiskirályok és oligarchák uralta territóriumok „káoszából”, hogy végül a zavargásokat leküzdve elnyerje kiteljesedett formáját és arculatát. Az általános államtan (allgemeine Staatslehre) rendszerező teoretikusa, Georg Jellinek nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy

„a szuverenitást nem szobatudósok hívták életre, hanem hatalmas erők, melyeknek küzdelme évszázadok tartalmát képezte.” [4]

Spruyt is oda konkludált, hogy az a szelekciós folyamat, amelynek következményeként a területi állam kiszorította a politikaalakítás frontvonalából a riválisait (a birodalmi, konföderációs és városállami entitásokat), hosszú évszázadok harcainak folyománya. [5] A XI. századtól a XV. századig ívelő társadalmi átalakulási folyamat végső soron azt eredményezte, hogy

„a kis kiterjedésű, de központosított városállamok, illetve a nagy kiterjedésű, heterogén területű és többközpontú birodalmak, valamint a laza szerkezetű konföderációk helyett a közepes kiterjedésű, központosított döntéshozói testülettel bíró területi államot ruházta fel a társadalmi döntések meghozatalának jogával”. [6]

A belső felekezeti-és polgárháború elleni küzdelmek eredményeként, a hivatalnoki karra és a katonaságra támaszkodva a fejedelmi állam sikeresen alakított ki egy vallások feletti, racionális cselekvési teret, amely már állami és politikai értelemben volt meghatározott. [7]

Az „európai államjog első világos jogi fogalmait” – primer módon az állammal összekapcsolt szuverenitás fogalmát – tehát a polgárháború meghaladásának igénye, a köznyugalom, a közbiztonság és a közrend iránti törekvés szülte. Az ius publicum Europaeum döntőnek számító fogalmát, a bel-és külpolitikai értelemben egyaránt szuverén államot a modern állam születésének egyik bábájaként, „összehasonlíthatatlan eredménnyel” a francia Jean Bodin dolgozta ki 1576-ban (mindössze négy évvel a párizsi „Szent Bertalan-éjszaka” kaotikumát követően), a Hat könyv a köztársaságról című művében. A fogalmat aztán az angol Thomas Hobbes tökéletesítette 1651-ben, megértve a

„modern Leviatánt – amely négy formában jelenik meg –, az Isten és állat és ember és gép négyes kombinációjaként”. [8]

Az állami főhatalom abszolút természetét, azaz mindenkire kötelező voltát a jelzett korszakban a szuverén és az alattvalók „kétoldalú kötelme”, a védelem és az engedelmesség obligációi alapozhatták meg:

„az az állam szuverén, az követelhet engedelmességet, amelyik képes megvédeni saját polgárait. Ez adja az állam legitimitását.” [9]

Az állam mint a nemzetközi kapcsolatok kiemelt aktora

Eme általános társadalmi és politikai szituáció közepette, a XVI. században jegecesedett ki a már említett ius publicum Europaeum, azaz a kontinentális „európai nemzetközi jog” korpusza – e „joganyag” pedig a nemzetközi jog kronológiailag spanyol (XV. század vége – 1648), francia (1648-1815) és brit (1815-1914), összességében klasszikusnak tekintett korszakaiban bizonyulhatott különösen virulensnek. [10] Az ius publicum Europaeum sajátossága, hogy annak fókuszpontja – az államokból rekrutálódó új territoriális rendre vagy térrendre figyelemmel – a szuverén európai államok körére esett. A „nemzetközi” kapcsolatok tehát a szuverénként megjelenő európai államok köré összpontosulva szerveződtek, és „államközi” karakterrel bírtak. Az új típusú nemzetközi jogi felfogás kidolgozóit – mindenekelőtt Balthasar Ayalát és Albrico Gentilit – gondolataik kifejtésekor egyébként kimutatható módon inspirálta Bodin korábban említett, korszakos jelentőségű munkája. A szuverén állam – mint a nemzetközi kapcsolatok kitüntetett szereplője – a nemzetközi jog alakítójává vált, egyértelműen megtörve ezzel a respublica Christiana tengelye mentén elgondolt középkori spirituális térfelfogást, s felváltva azt a térrend egy radikálisan újszerű megközelítésével. [11]

S míg korábban irracionális, mitikus magyarázatokkal szolgáltak a különböző hatalmi egységeket egymástól a térben elválasztani hivatott határok fennállására nézve (ezek közé tartoztak az óceánokra való utalás mellett az olyan magyarázatok, mint a görög-római mitológiában Herkules oszlopai, vagy a skandináv mitológiában Midgard Kígyója), addig a nagy földrajzi felfedezéseket követően, és a földrajzi térképek fejlődésével megpróbálták egy racionálisabb megközelítés alapjait megvetni. [12] A térképek egyébként is kitüntetett szerepet játszottak az államfejlődés történetében, hiszen azok végső soron a nemzetállamot létrehozó történelmi folyamat vizualizációs kifejeződési formái voltak, és a szuverenitást öntötték „képi formába” a határok újfajta, vonalak segítségével történő ábrázolásával. A határokat rögzítő térképek – mint a „térreprezentáció” alapformái – fokozatosan szorították ki az atlaszokon korábban feltűnő szeleket, óceáni áramlatokat, az utazásokat megörökítő hajókat, sőt tengeri szörnyeket, sárkányokat, különböző állatfajokat, bibliai allegóriákat, és egyéb szimbólumokat. [13] Az új típusú térreprezentáció tehát szoros szimbiózisban áll(t) a nemzetállami elv genezisével és funkcionálásával, és a politikai térképek a „történelem elsődleges propagandaeszközeként” [14] kezdtek funkcionálni. A modern kartográfia ekként olyan hatalmi eljárássá változott, amely egyetlen ernyő alatt fogta össze a különböző társadalmi tereket; az itt említett probléma korántsem irreleváns következményeként a geográfia elviekben semleges tudománya átpolitizálódott, és a politikum szférájával érintkezve a politikai instrumentalizáció „áldozatává” vált. [15]

A vesztfáliai rendszer nóvumának számított, hogy annak égisze alatt már nem a birodalom, a dinasztia vagy a vallási hovatartozás bizonyult perdöntőnek, hanem az állam vált az „európai rend alapkövévé”, a terület, népesség, valamint a kormányzat „triászának” egységén nyugvó szuverén államiság [16] mellett létrehozva egyúttal a modern európai államrendszert is.  Amennyiben egy állam elfogadta azokat az alapvető feltételeket, amelyeket e szisztéma rögzített,

„akkor a többiek elismerték őt olyan nemzetközi »polgárnak«, aki képes fenntartani a saját kultúráját, politikáját, vallását és belpolitikai rendjét, a külső intervenciótól pedig megvédelmezi őt a nemzetközi rendszer.” [17]

S bár a „vesztfáliai szuverenitás” sokkal inkább tekinthető egy ideáltipikus konstrukciónak, semmint a realitás próbáját kiálló modellnek – Krasner azt egyenesen „szervezett képmutatásnak” (organised hipocracy) titulálta, mivel az erős államok csak akkor tartották magukat az elvi maximákhoz, ha az éppen érdekükben állt; de facto pedig soha nem voltak olyan mértékben szuverének az államok, amennyire ezt egyesek feltételezték [18]–, mégis érzékletesen jellemezhető néhány princípium mentén. Kiss J. tipizálását hasznosítva ezek az elveket az alábbiakban foglalhatjuk össze. (1) A hatalom legfőbb forrása az ellenőrzés alatt tartott terület, azaz az államok világos területi határokkal „körülbástyázottak”, és e terület vonatkozásában erőszak-monopóliummal, jogrendszer-konstituáló hatalommal és adószuverenitással rendelkeznek (a territorialitás elve). (2) Az államok a nemzetközi rendszer alapvető (sőt egyetlen) szereplői és alakítói; a külső szuverenitás értelmében egyetlen, maguknál „magasabban álló” hatalomnak sincsenek alávetve, és az önsegély elve mentén az érdekeik legjobb védelmezésére, illetőleg hatalmi képességük maximális kiaknázására törekednek (a szuverenitás elve). (3) A szuverén államok egymás között a hatalmuktól, területi kiterjedtségüktől vagy más paraméterüktől függetlenül egyenjogúnak számítanak. [19] A szerződések és az államközi jelleggel bíró nemzetközi jog mentén szabályozott állami kapcsolatok az önkéntesség elvén nyugszanak, a szerződések pedig szabadon felmondhatók. Az államközi kooperáció alapja szintén az államok önérdeke, és minden államot megilleti az ius ad bellum (a hadviselés joga) mint az állami érdekek érvényesítésének végső eszköze, és az állami szuverenitás legitim kifejeződése (a legalitás elve). [20]

Ebben az interpretációban a háború valóban nem más, mint a politikai érintkezés folytatása más eszközök közbeiktatásával, [21] az államhoz – mint lényegi politikai egységhez – tartozó ius belli pedig az

„a valóságos lehetőség, hogy az ellenséget adott esetben saját döntés alapján határozzák meg, és győzzék le.” [22]

Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az a momentum sem, hogy a kora újkorban végül is siker övezte a háborúk szabályozással való korlátozását (Hegung des Krieges, bracketing of war), és a vesztfáliai Európa Schmitt meglátása szerint civilizálta, megszelídítette, és védelmi intézményekkel vette körül a háború konvencionális ellenségességét. Ekként az ius publicum Europaeum

„háborúja államok közötti háború volt, amelyet egy reguláris állami hadsereg vívott egy másik reguláris állami hadsereggel.” [23]

Az európai nemzetközi jog – mint az újkor tipikus produktuma – tehát végső soron sikeresnek bizonyult abban, hogy a szuverén európai államok konfliktusaira alkalmazza a rendszeres szabályokkal körülírt hadviselés doktrínáját – azzal, hogy az újonnan kialakult európai államrendszer által kimunkált struktúra logikája alapján a háborúban érintett felek egymást egyenrangúként elismerő harcostársaknak számítottak. [24]

A térfelfogás metamorfózisa

A térfelfogások már jelzett racionális alapokra helyezésével függ össze, hogy 1492 után egyfajta „globális lineáris gondolkodás” jegyében mindinkább igyekeztek egy olyan perspektívára helyezkedni, amely az egész bolygót magában foglaló értelmezési keretet kínált. A „tértudatosság” új alapokra helyezését az tette különösen sürgetővé, hogy a nyugati racionalizáció eredményeként előálló nagy földrajzi felfedezések [25] nyomán az európai hatalmak között elementáris erejű küzdelem indult meg az újonnan felfedezett területek felosztásáért. Schmitt A Föld nomoszában hosszan tárgyalta e globalitásban gondolkodó felfogás kezdeteit.  E körben említette meg az „első globális vonalakat” jelentő ún. rayákat (az Új Világot spanyol és portugál befolyási övezetekre osztó vonalakat), [26] valamint a „barátság-vonalakat”, amelyek egy bonyolult geometriai vonal segítségével az európai kontinens tengeri határait jelölték ki (horizontálisan a Ráktérítő, vertikálisan pedig a Kanári-, vagy az Azori-szigetek mentén) – egyben jelezve az „európai közjog” „területi hatályának” végességét is. [27] Az ismert glóbusz ilyetén felosztását követően gyakorlatilag mindössze két olyan zóna maradt „parlagon heverve”, amely mentesnek bizonyult az „óvilág” európai hatalmai által gondosan kidolgozott jogi alapelvek hatályától: az Újvilág területfoglalásoktól – következésképpen a korábbi feudális európai rend „ölelésétől” – még mentes, „szabadon elragadható” terrénuma, valamint a világóceánok „törvényen kívüli birodalma”. [28]

A felfedezett területek egymás között történő felosztása, illetve ennek elismerése a különböző – az egymás közötti relációkat tekintve riválisnak számító – európai államhatalmak részéről univerzális szintű következményekhez vezetett. A még el nem foglalt („okkupálható”) területekért, a terra incognitaért megkezdődő, hosszadalmas és komplikált „versenyfutás” mellett e konzekvenciák közé sorolhatjuk azt is, hogy – amint azt fentebb már jeleztük – európai viszonylatban sikerült ésszerűsíteni, humanizálni és –  törvényes keretek közé szorítva –  a reguláris hadseregek szembenállására korlátozni a háború jelenségét. [29]

Ennél is fontosabb, hogy az 1648 és 1914 – tehát a vesztfáliai rendszer gerincét jelentő münsteri és osnabrücki szerződések aláírása, és az első világháború kitörése – közötti időszakot az európai államok bázisán szerveződő államrendszer, és annak térfelfogása dominálta. A technikai infrastruktúra fejlődése következtében előálló térforradalom drasztikusan új alapokra helyezte a hosszú évszázadokon keresztül releváns középkori térfelfogást, [30] végleg szakítva a teológiai dimenziók mentén definiált Respublica Christiana sajátos struktúrájával. A technikai progresszió mellett ráadásul az új szisztéma „legitimációs szükségleteinek” szolgálatába sikerült állítani a karteziánus természetfilozófiából kisarjadó térszemléletet is. Annak érdekében ugyanis, hogy az államterületet kompakt egységként, és a társadalmi létezés tulajdonképpeni kereteként lehessen feltüntetni, kamatoztatni lehetett azt a Descartes által exponált tanítást, amely a testi létezők (rex estensa) egyedüli tulajdonságaként a térbeli kiterjedést nevezte meg. A filozófia alapelveiben (1644) Descartes amellett érvelt, hogy a teret egységes – és folyamatos – vonatkozási rendszerként kell felfogni, és e térben a tárgyakra diszkrét, egymástól elkülönült entitásokként kell tekinteni. A mozgást és távolságot szintén a kiterjedés és az egymásmellettiség objektív ismérvei kondicionálják, így a háromdimenziós térben nem képzelhető el, hogy ha a távolabb eső tárgyakhoz kívánunk eljutni, ne kelljen áthatolni más közelebbi tárgyakon és helyeken. E természetfilozófiai elképzelés hamar követőkre talált a politikai gondolkodásban is, az államokra alkalmazva a mechanika eme szabályait, és megalapozva a „karteziánus társadalmi tér államközpontú gondolatát”. [31] (Schmitt egyébként a Der Staat als Mechanisus bei Hobbes und Descartes című, 1937-ben megjelent munkájában azt állította, hogy a döntő cselekedetet Descartes hajtotta végre, amikor mechanizálta az embert; Hobbes érdeme ehhez képest abban rejlik, hogy – mintegy másodlagos mozzanatként – elvégezte az állam mechanizálását is. [32])

Schmitt a térfelfogás-beli változásokat implikáló kutatás során előszeretettel használta a „nagytérség” (Grossraum) terminusát, hangsúlyozva, hogy az „ellenségképző asszociációk” mindig egy meghatározott fizikai térben keletkeznek, tehát a politikum elválaszthatatlan a térbeli dimenzióktól. [33] Minden rend és rendezés személyi és területi értelemben is valamiféle meghatározottságot hordoz, azaz a területiség aspektusát nem rekeszthetjük ki a gondolkodásunkból. A térrendezés nélkülözhetetlen elemei sokáig főleg az állam fogalmán belül jelentkeztek, amely területileg körülhatárolt, kompakt és zárt egységként jelent meg. (Tegyük hozzá, hogy az Európa-centrikus nemzetközi jog korszaka is ezt az államfogalmat ismerte el „legitimként”.) Az állam XVIII-XIX. századi fogalmát azonban már a völkisch értelmében felfogott „nép” fogalma is megrendítette, és atavisztikussá tette. Schmitt ehhez azonban már 1939-ben hozzátette, hogy a nemzetközi jog elméletét nem pusztán a „nép” fogalma, de a térrend és a térrendezés aspektusából is revideálni szükséges. E revízió folyamán szerinte a konkrét nagytérség, valamint az ehhez rendelt nagytér-elv fogalmaira érdemes a vizsgálatok hatókörét kiterjeszteni. (A nagytérség gondolatát első ízben az 1823-ban kelt Monroe-doktrína tartalmazta, kimondva a „térségidegen hatalmak” beavatkozásának tilalmát, majd kialakítva a hatalmi érdekeivel konform nagytérrendet. [34])

A nagytérrend-felfogás gyarmatosításban, gazdasági terjeszkedésben és katonai inváziókban játszott szerepét nem feledve Schmitt a nagytérrend „genezisében” gazdasági jelleget vélt felfedezni, amennyiben az a tengerek szabadságán alapuló világméretű angolszász szabadkereskedelem alternatívájaként tűnt fel. A kereskedelem, a tulajdon, a gondolat, és a mozgás szabadságát hirdető univerzális eszmék valójában csak az angolszász „világuralmat” leplező paraván szerepével bírtak; az eme szabadságjogokra hivatkozó politikai kánonnal szemben a „népét és területét egybeforrasztó” vilmosi Németország szállt harcba, megteremtve egy konkrét rendet. Schmitt 1939-ben – összhangban a nemzetiszocialista korszellem uralkodó felfogásával – úgy látta, hogy a versailles-i rendszer Németország megosztásának árán igyekezett „megtámogatni” az államok univerzális nemzetközi rendszerét, de az új Reich (a hitleri Németország) homokot szórt a versailles-i szisztéma fogaskerekei közé, amikor az univerzalista politikai erőket provokálva kialakította a saját konkrét nagytérrendjét. A nagytér centrumában eszerint a birodalom áll, amely a német államszervezet motorjaként üzemel, és a nyugati demokráciák által kifundált „igazságos háborúval” szembeni védelem legfőbb biztosítéka. A birodalom Schmitt argumentációja szerint

„megvédi nagyterét, amelyet expanziós képességei alapján, térségbeli rendeltetésének betöltése és gazdasági érdekei érvényesítése érdekében szervez meg a vele földrajzi összefüggésben álló területeken, ahol nem csupán politikai, de kulturális vezető szerepe is érvényesül, s ahol nem tűri külső hatalmak beavatkozását a saját Monroe-elvének megfelelően. A közép-és kelet-európai nagytérségben (…) élő népeket és népcsoportokat Németország érti meg, és nem az individualista, materialista nyugati hatalmak.” [35]

A Wehrmacht katonai sikerei ideig-óráig talán képesek voltak életben tartani a nagytérről szőtt eme ábrándokat, a német vereséget követően azonban Schmitt is kénytelen volt „aktualizálni” a nagytérrel kapcsolatos meglátásait.

A Föld nomoszának egyik központi gondolata a formálódó „hidegháború” kontextusába helyeződve éppen ezért azt vizsgálta, hogy milyen hosszú távú következményekkel járt az, hogy az Európa-centrikus rendszer építményén a XIX. század alkonyára elodázhatatlanul a repedés egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni. Az ius publicum Europaeum komplexuma már az 1890-től datálódó átmeneti időszakban komoly kihívásoknak volt kitéve, a rendszer „agonizálása” pedig egészen a „végzetes tőrdöfést” jelentő első világháború befejezéséig tartott. Az első világégést követően ugyanis az ius publicum Europaeum egy gyökeresen más szisztéma – az „univerzális világjog” koncepciója mentén elgondolt világrend – számára volt kénytelen átadni a „stafétabotot”. A jelzett hanyatlási folyamat egyértelműen összefüggött az Amerikai Egyesült Államok hatalmának és befolyásának növekedésével; bár a Párizs-környéki békerendszer kimunkálásától a második világháborúba történő belépéséig Amerika még hezitált, hogy az izolacionizmus vagy a globális hatókörű „univerzális-humanitárius intervenció” álláspontjára helyezkedjen-e. (Az 1950-es munka eme gondolatai némiképp kontrasztban állnak Schmitt 1939-es előadásának megállapításával. Akkor ugyanis Schmitt még azt a gondolatát osztotta meg a hallgatóságával, hogy az USA Theodore Roosevelt politikájától kezdődően „univerzális imperialistává” vált, majd Woodrow Wilson révén az értékeit egyetemes „portékákként” tételező nagyhatalommá avanzsált. [36] A magunk részéről úgy véljük, hogy az igazság valahol félúton leledzik; kétségtelen ugyanis, hogy a magát permanensen a „kivételesség” toposzával jellemző, és a liberalizmus eszményeit piedesztálra emelő USA az első Roosevelt elnökségével imperialista fordulatot vett, azonban Wilson az első világháború után sikeresen ismerte fel, hogy Amerika a gyakorlatban még nem teljes fordulatszámon képes a globális kötelezettségvállalások kivitelezésére. Az USA imperialista karaktere inkább a második világégés után erősödhetett meg, amikor a „Nagy Háborút” követő izolacionista beállítódással ellentétben Truman elnök büszkén deklarálta, hogy országának „egyetemes érdekeltségei és globális katonai elkötelezettségei vannak az egész világon”. [37])

Az ius publicum Europaeum rendjét másrészről az kezdhette ki, hogy nemzetközi rend ágensei folyamatosan arra irányuló kísérleteket tettek, hogy a gazdaság és a technika révén megfosszák a politikumot annak egzisztenciális jellegétől. [38] Az állami szuverenitásokat az új, angolszász orientációjú kurzus protagonistái az állam feletti egységek oltárán kívánták feláldozni, s ebbéli törekvésükben felhasználták a globális kiterjedésűvé terebélyesedő gazdasági hálózatokat ugyanúgy, mint az újonnan felfutó technológiákat. A térbeliség változása a felfogásuk szerint azt kényszeríti ki, hogy a politikai cselekvések közegeivé a nemzetállami tér helyett az államhatárokon átívelő – esetlegesen interkontinentális – birodalmi terek váljanak. Az ipari ágazatok kontinentális vagy globális szintű együttműködése, az energiaipari és közüzemi hálózatok fokozatos egybekapcsolódása összességében a gazdasági organizáció soha nem látott szervezési modelljeit hívták életre, és lassan, de biztosan olyan erőközpontok keletkeztek, amelyek az állami funkciók átvételére is képesnek mutatkoztak. [39] Schmitt A Föld nomosza lapjain elégikus hangvétellel jelzi, hogy

„a tisztán államok közötti jognak tűnő nemzetközi jog államának politikai határai felett, alatt, [és] között elterjed a mindent áthatoló szabad, azaz nem állami gazdaság: a globális gazdaság.” [40]

A jogi gondolkodás korábban nem tapasztalt zavarok forrásává vált, és a „globalisták” primus inter pares módon kezdtek a globális hatókörű szabadpiacra, a szabadkereskedelemre, valamint az áru, a tőke és a munka szabad áramlására tekinteni. Ez a fajta univerzalista-kommercialista mentalitás már az 1860-ban megkötött Cobden-egyezmény szellemiségében is megjelent, ám később már azzal a követeléssel állt elő, hogy a nemzetállami határokat leküzdve egy univerzális nemzetközi rend pillérévé válhasson, és beépülhessen minden állam alkotmányos rendjébe, hivatalosan is elválasztva egymástól a közszférát és a magánszférát, egyértelműen az utóbbi hatálya alá sorolva a tulajdon, a kereskedelem és a gazdaság államhatalomtól mentes, privát szféráját. [41] A térrendek átalakulásában-átformálásában tehát döntő jelentőségűvé vált a gazdasági szegmens; ez már a gyarmatosítás nyomában feltűnő, és a hódító hatalmakkal kokettáló kereskedelmi társaságok idején is realitásnak számított, de a globálissá váló világpiac korában abszolút érvényességgel rendelkezik az a megállapítás, hogy a gazdasági alrendszer logikája mindent áthat, a globális kapitalizmus szervezet-és intézményrendszere pedig polipként terjeszti ki csápjait az egész glóbuszra. Schmitt valóságos orákulumnak bizonyult, amikor évtizedekkel ezelőtt papírra vetette azt a tézisét, hogy a globális piac megteremtésében érdekelt angolszász hatalmak (az ekkor még virulens Brit Birodalom, valamint az akkortájt felemelkedő USA) liberális-univerzalista politikája azt a célt szolgálja, hogy meghaladja a hagyományos állami szuverenitás felfogását, és egy olyan globális térrendet galvanizáljon életre, amely a világpiac és az államközi jog intézményei révén tud érvényt szerezni az érdekeiknek. [42] A nagytérségek hatalmi centrumai a gazdasági és a katonai erőfölény birtokában, annak eszközei révén még a határaikon kívül eső területek integrálására is képessé válnak – e sorok olvasatán nem nehéz a centrum-periféria-félperiféria konstellációját a világrendszer-felfogás részeként kidolgozó Immanuel Wallerstein elméletére asszociálni.

E tendenciák akciórádiusza végül az ius publicum Europeaum megrendüléséhez vezetett, ez pedig maga után vonta annak a térrendnek az eliminálódását, amely a hagyományosnak számító, specifikusan Európa-központú nemzetközi jog sajátossága volt, és amely sikeresen járult hozzá a háború humanizálásához és korlátozásához. [43] A térrend-felfogás alakulásában az is nóvumnak számított, hogy a technika változásaira, és az új típusú államközi viszonyrendszerre tekintettel a szabad tengerek problémáját követően valamilyen módon rendezni kellett a légtér jogállásának kérdését; a légi háború ugyanis összehasonlíthatatlanul új dimenziókat nyitott a klasszikus szárazföldi és tengeri háborúkhoz képest. Míg a tradicionális szárazföldi háborúk esetén egzaktan körülhatárolható hadszíntérről beszélhetünk – és a megszállók például kénytelenek voltak felvállalni a közrend és a közbiztonság szavatolását, s joguk volt a megszállott területen állami adókat, illetékeket és vámokat szedni [44] –, addig a különböző objektumokat bombázó pilóta nem szándékozik fenntartani a terület feletti uralmat, így céljává pusztán a rombolás válik. [45] („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” –  juthat eszünkbe Radnóti Miklós sora a Nem tudhatom című versből.) A politikum térbeli dimenziója ekként kilépett a zárt államterületek homogén világából, és magába foglalta a tengereket, az óceánokat, a légtereket, sőt akár a sarkvidékeket is. [46]

A hidegháború „forrósodása” közepette, 1955-ben Carl Schmitt még egyszer elemzés tárgyává tette a jaltai világrendet. A Föld új nomosza című tanulmányában három lehetséges koreográfiát vázolt fel a térrendek jövőbeli alakulását illetően. Az első eshetőség az, hogy a globális szembenállás során az USA legyőzi riválisát, ezzel megszüntetve a Kelet és Nyugat dualizmusát. Ez az utolsó lépcsőfokot jelentené világunk végső és teljes egysége felé: Amerika a világ egyedüli szuverénjévé válna, az uralma alá hajtva az egész Földet –  beleértve a szárazföldet, a tengert és a légteret is –, a saját elgondolásai alapján felosztva, majd igazgatva azt. A második vázolt lehetőség értelmében kísérletet tesznek a korábbi nomosz egyensúly-struktúrájához való visszatérésre, de ebben Anglia helyét az az USA venné át, amely e misszió végrehajtására egyedül rendelkezik a megfelelő kapacitással. Amerika ebben a konstrukcióban irányítani és garantálni tudná a világ többi részének egyensúlyát, őrködbe egyúttal Európa békéje felett is. A harmadik – Schmitt által favorizált – lehetőség is az egyensúly koncepcióján alapul, de nem egy hegemón hatalom tartja fenn és kontrollálja azt; ebben a forgatókönyvben a béke felügyelői és szavatolói a nagy területi-hatalmi tömbök, az egymással szemben független jogállásra szert tevő nagyterek lesznek, amelyek egy nagytérrendet képezve új egyensúlyi állapotot realizálnak, ekként alapítva mg a „Föld új nemzetközi rendjét”. [47]

A XX. századra a térviszonyok változása Schmitt szerint a világgazdaság és az egyre inkább univerzálissá váló nemzetközi politika kifejlődésére, és azok szükségleteire tekintettel egyre inkább a nagyobb területi egységek irányába mozdult el (mondhatni, teljessé vált a tér totalizációja); a nagytérségek kialakulásának pedig éppoly állandó kísérője a térforradalmak jelensége, mint Danténak Vergilius a túlvilágon.

A Föld nomosza aktualitása a XXI. században

A XXI. század forgatagába lépve már-már közhelyszerűnek számít a világ összekapcsoltságáról beszélni; a globalizációnak nevezett jelenség ugyanis olyannyira áthatja a glóbusz egészét, hogy a makroszintű folyamatok mellett a hétköznapok szférájába is nagymértékben beszüremkedik. [48] Napjaink „mikroszinten” érvényesülő példái közül a méltán népszerű Formula-1-es világbajnokság is ezt az alapvető interkonnektivitást támasztja alá, hiszen a Föld a különböző nagydíjak közvetítésekor kivetített térkép révén, és a változatos futamhelyszíneknek köszönhetően rendre egyetlen, számos „hálózati pont” mentén összekötött ábrázolás formájában tűnik fel. [49]

Az információs társadalom jelenéből kiragadott példa természetesen csak szemléltető jelleggel bír. A tanulmány zárásaként a makroszintű folyamatok értékelésére teszünk kísérletet, amellett érvelve, hogy Schmitt gondolatai a XXI. századra jottányit sem veszítettek jelentőségükből.

Halford J. Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola alapító atyja a Királyi Földrajzi Társaság (Royal Geographical Society) 1904. január 25-én megtartott ülésén meggyőzően érvelt amellett, hogy a földrajz a történelem megértésének kulcsa. [50] Az a mondás, miszerint „A földrajz a végzetünk”, évszázadokon keresztül helytálló megállapításnak számított. A Schmitt által is vizsgált jaltai világrend összeomlását követően, az 1989-1991 közötti esztendők panglossi optimizmus uralta légkörében, a „liberális világforradalom” feltételezett győzelmét ünnepelve azonban megszaporodott azon szerzők száma, akik felváltva állították ki az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait. E szerzők közül kétségtelenül „a történelem végét” vizionáló [51] Francis Fukuyama tett szert a legnagyobb ismertségre. Fukuyamának azonban szép számmal akadtak „túllicitálói”: Ohmae a térképeket „kartográfiai illúziónak”, a nemzetállamokat pedig a „nosztalgikus képzelgések tárgyainak”, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőink titulálta [52], Strange az államokat „odvasnak”, „kivájtnak”, és „hibásnak” nevezte, [53] O’Brien pedig a Globális pénzügyi integráció: a földrajz halála címmel [54] jelentette meg könyvét. A „mérsékeltebb” optimizmus képviselői csak egy történelmi jelentőségű „unipoláris pillanat” elérkezését [55] látták abban, hogy az USA szuperhatalomból „hiperhatalommá” vált, [56] és a demokráciaexport egyébként kétes kilátásokkal „kecsegtető” manőverébe fogott. (A „Birodalom” 2001. szeptember 11-ét követő „visszavágása” kapcsán egyébként nem elítélhető módon sokan újból felfedezték a Carl Schmitt által évtizedekkel korábban megfogalmazott gondolatok aktualitását. [57])

Az érvelések középpontjába rendre a „hagyományos, területi alapú nemzetállami percepció” [58] válságba jutása került. A posztmodern szerzők szinte egyöntetű véleménye szerint a sebesség véglegesen győzedelmeskedett a tér felett; a deterritorializáció teljesen eloldja a térbeli kötöttségtől a társadalmat; a földgömb „összezsugorodik”, a „globális falu” égisze alatt pedig a világ egyetlen kaotikus „kairói bazárrá” válik, amelyben számos kulturális stílus versenyez egymással, létrehozva az emberi együttélés különböző modelljeit. [59] A gazdasági (geoökonómiai) tárgyú elemzések arra helyezik a hangsúlyt, hogy a gazdasági növekedés kényszere és a tőkevonzás logikája „gyűrte maga alá” a területet, és a társadalmi alrendszerek között egyfajta szerepcsere következett be: az állam politikai hatalma eszerint visszaszorult, a globális tőke szerepe viszont felértékelődött. A transznacionális társaságok költségvetése szinte megegyezik a közepes kiterjedésű európai államok fiskális bevételeinek mértékével, ráadásul ezk a társaságok a „strukturális hatalom” kiemelt jelentőségű eszközei fölött diszponálnak. Ezzel párhuzamosan zajlik a tradicionálisan a politikai szférájába tartozó jelenségek privatizálása. A jog terrénumában zajló változások is olyan extraterritoriális zónákat hoztak létre, amelyekben az „arra érdemesek” a területenkívüliség nyújtotta minden előnyt zavartalanul élvezhetik. [60]

Mielőtt azonban a globalizáció jelensége miatt a piaci kapcsolatok dominálta nagytérrendek ellentmondást nem tűrő győzelmét vizionálnánk, érdemes hangsúlyoznunk, hogy a Kaplan által hangsúlyozott „földrajzi bosszú” nem váratott magára sokáig. [61] Jászi Oszkár több mint egy évszázaddal korábban kelt megállapítása végső soron időtállónak bizonyult: „s bármennyire haladjon is a világtermelés concentratiója, a területi tagozódás és állami önkormányzat (…) mindig szükséges és elkerülhetelen marad.” [62] Végül is egyetlen transznacionális vállalat sem létezhet az államok jogrendszerei nélkül – még az ordoliberális iskola tagjai is elismerik, hogy az állam feladata annak a jogi keretnek a kialakítása, amely biztosítja az alapvető állampolgári jogként tételezett versenyt, működteti az adórendszert, és (a kormánytól elválasztott központi bank révén) őrzi a monetáris stabilitást. [63]

A geopolitika jelentősége napjainkra újból felértékelődött, és a földrajzot „visszahelyezték korábbi jogaiba”. Tim Marshall meggyőzően érvelt amellett, hogy a politikai vezetőket még mindig számottevő mértékben motiválják földrajzi szempontok, tehát az államférfiak még mindig a „földrajz foglyai”. [64] Kaplan a földrajzi tényezők hatalmát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a földrajz egyáltalában véve nem halálozott el, a földrajzi tényezők továbbra is releváns hatást gyakorolnak a társadalom szövedékére és a  történelem menetére, a technicizálódás pedig tovább növeli a földrajzi szempontok reputációját. Az elmúlt esztendők vezetői topikjai közé így olyan geo-és biztonságpolitikai problémák  „furakodtak be”, mint az ukrajnai konfliktus, az Iszlám Állam felemelkedése,  a tömeges migráció vagy az ezzel (is) összefüggő terrorista támadások felélénkülése. A geopolitika tehát továbbra is óriási jelentőséggel bír, és ennek igazságát szerencsére egyre több politikai vezető és kutató ismeri fel. [65] A történelem nem ért véget, a földrajzot nem kell elföldelnünk, a határok jelentősége a XXI. századra nézve – a schengeni rendszertől függetlenül – várhatóan fokozódni, az oikofóbia [66] – a nemzeti hűség szüntelen és szertelen gúny tárgyává tétele – pedig csökkenni fog. Schmitt gondolatai egy unipoláris, de jobbára még mindig az amerikai hegemónia idejéből örökölt mechanizmusok és berögződések uralta, a globalizáció személytelen fantomerői által (is) formált, az egységesülés és a fragmentálódás jeleit egyaránt mutató világban talán fontosabbnak bizonyulnak, mint valaha. (S ha a visegrádi országok közötti együttműködés fokozására, integrációjának mélyítésére pártolandó lehetőségként tekintünk – amint ezt e sorok szerzője tiszta szívből reméli –, akkor Schmitt tézisei valóban rendkívül időszerűnek számítanak.) Babits Mihályunk szavaival élve Carl Schmitt a maga korában az emberi világ elevenére tudott tapintani;

„ehhez bátorság kellett minden korban, s bátorságért és kíméletlenségért ma sem megyünk a szomszédba. Korunk önző kor, de önzése a szenzációk önzése, és sohse volt annyi Herosztratesz, mint ma.” [67]

[1] Saint-Exupéry, Antoine de: A kis herceg. (Ford.: Rónay György).

[2] Galló Béla: Az újkapitalizmus régi világa. Biztonság, geopolitika, nemzeti mozgástér a globalizáció korában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010, 14. o.

[3] O’Brian, Robert – Williams, Mark: Global Political Economy. Evolution and Dynamics. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2004, 316. o.

[4] Jellinek, Georg (1900): Allgemeine Staatslehre. Dritte Auflage. Verlag von O. Häring, Berlin, 1914, 435. o.

[5] Spruyt, Hendrik: The Sovereign State and Its Competitors: An Analysis of Systems Change. Princeton University Press, Princeton, 1994

[6] Jakab Dénes Barna: Területiség és deterritorializáció. A terület mint a társadalomelméletek vezérfonala, in Replika, 66. szám (2009. május), 173. o.

[7] Koselleck, Reinhart (1959): Kritika és válság. Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. (Ford.: Boros Gábor). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 25-26. o.

[8] Schmitt, Carl (1945/47): Ex Captitative Salus, in Schmitt, Carl: Ex Captitative Salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből. (Ford.: Techet Péter). Attraktor Kft., Budapest, 2010, 43. o.

[9] Paczolay Péter: Bevezetés, in Schmitt, Carl (1922): Politikai teológia. (Ford.: Paczolay Péter). Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapst, 1992, XI. o.

Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a szakirodalomban olyan álláspont is ismert, amely szerint az abszolutista eszmerendszer korántsem valamiféle radikálisan új nézet debütálását jelenti. Sashalmi Endre szerint „az abszolutista szerzők, akik egy olyan korszakban éltek, amikor a szükséghelyzetek szaporodtak, és a radikális ellenállási teóriák állandó fenyegetés jelentettek, mindössze általános érvényű jogelvvé tették azokat az előjogokat, amelyekkel korábban sokak szerint csak kivételes estben bírt az uralkodó.” Sashalmi Endre: Abszolutizmus és isteni jogalap, in Kiss Gergely – Radó Bálint – Sashalmi Endre: Abszolutizmus és isteni jogalap. Szöveggyűjtemény. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség – Juhász Nyomda Kft., Budapest, 2006, 22. o.

[10] A korszakolást Bruhács János tipizálása alapján végeztük el. Bővebben lásd Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2009, 47-57. o.

[11] Schmitt, Carl (1950): The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum. Telos Press Publishing, New York, 2006, 126-127., 140. p.

A „Respublica Christiana” epitheton ornansa alatt strukturálódó európai közösség mibenlétére nézve lásd Jackson, Robert H.: Sovereignty. Evolution of an Idea. Polity Press, Cambridge-Malden, 2007, 33-38. o.

[12] Schmitt: i. m. (2006), 52., 87-88. o.

[13] Zombory Máté: A nemzeti hovatartozás mint térbeli probléma. Emlékezetpolitika Magyarországon 1989 után. Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar, Budapest, 2010, 22. o.; Khanna: i. m. (2017), 17-18. o.

[14] Khanna: i. m. (2017), 18. o.

[15] Erre nézve lásd Schmitt, Carl (1950): i. m., 2006, 88. Az eredendően tiszta földrajzi fogalmak értelmezése mindennek köszönhetően időnként éles politikai küzdelmekhez vezetett, igazolva ezzel Hobbesnak a földrajztudományra is adaptálható pesszimista maximáját, miszerint az aritmetikai és geometriai bizonyosságok azonnal problematikussá válnak, amint a politikai szférájával kerülnek érintkezésbe. Schmitt példaként említi a kezdő hosszúsági kör (prime meridian) körül a greenwichi és a párizsi királyi obszervatóriumok között kialakult rivalizálást.

Schmitt egyébként maga is idézi Pascal bon mot-ját, mely szerint adott esetben „egy délkör dönt[het] az igazságról.” [Schmitt: i. m. (2006), 95. p.] („Három fokkal magasabb földrajzi helyzet felborítja az egész jogrendet, egy délkör dönt az igazságról; néhány évnyi használat után megváltoznak az alapvető törvények; a jognak is megvannak a maga korszakai; a Saturnus belépése az Oroszlán jegyébe ilyen vagy olyan bűn kezdetét jelzi. Fura jogrend az, amelynek egy folyócska a határa. Igazság a Pireneusokon innen, tévedés odaát. Pascal, Blaise: Gondolatok. (Ford.: Pődör László.) Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, ? o.

[16] Szakmai berkekben köztudomású tény, hogy Jellinek szerint az állam fogalmi komponensei közé tartoznak: (1) az elhatárolt terület, (2) a lakosság (az „egységgé összefogott emberi sokaság”), és (3) a legfőbb hatalom léte. Jellinek: i. m. (1914), 394-427. o. A szakirodalomban azonban létezik olyan – egyébként atipikusnak számító – vélemény is, miszerint a főhatalom nem az állam alkotórésze: feltétele ugyan az állami létnek, és „alkotórésze a fogalommeghatározásnak, de nem ama jelenség tárgyának, mit államnak nevezünk.” Lásd Polner Ödön: Az államélet néhány főbb kérdése. Székfoglaló értekezés. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1935, 6. o.

[17] Kissinger, Henry (2014): Világrend. (Ford.: Kállai Tibor, Pataky Éva). Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 34-35. o.

[18] Krasner a szuverenitás négy jelentését különíti el, ebből pedig csak egy illethető a szűkebb értelemben vett „vesztfáliai” jelzővel: ez a szisztéma minden „külső játékost”, szereplőt kizár a bel(ső) politika alakításából, a kormányok döntéshozatalából, tehát azt jelenti, hogy az államok a külső hatalmaktól függetlenül, a saját belátásuk szerint alakíthatják a belpolitikájukat. Ehhez társul még az állam nemzetközi közösség általi elismertsége (nemzetközi jogi szuverenitás), az állam ellenőrző és szabályozó képessége (klasszikus vagy belső szuverenitás), valamint a határok védelme, az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke határok közötti áramlásának ellenőrzése. Krasner, Stephen D.: Sovereignty: Organised Hipocracy. Princeton University Press, Princeton, 1999, 3-4, 43-73. o.

[19] Emmerich de Vattel metaforája szerint „a törpe is pontosan annyira ember, mint az óriás, egy kis köztársaság nem kevésbé szuverén, mint a leghatalmasabb királyság.” Vattel, Emmerich de (1758): The Law of Nations, or the Principles of Natural Law, applied to the Conduct and to the Affairs of Nations and of Sovereigns. Printed for G. G. and J. Robinson, Paternoster Row., London, 1797, LXIII. o.

[20] Kiss J. László: Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003, 14., 225.o.

Hasonló karakterjegyek mentén írta le a modern államot Skinner és Held megállapításai nyomán a Held-McGrew szerzőpáros is: „a politikai uralom korábbi formáitól a modern államot a szuverenitás, a területiség és a legitimitás kitüntetett szimmetriája, kölcsönös megfelelés különbözteti meg.” Lásd: Held, David – McGrew, Anthony: Globalization/Anti-Globalization. Beyond the Great Divine. Polity Press, Cambridge-Malden, 2007, 14. o.

[21] Clausewitz, Carl von (1831): Vom Kriege. Hinterlassenes Werk. Dümmler’s Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1853, 24. o.

[22] Schmitt, Carl (1932): A politikai fogalma, in Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika-és államelméleti tanulmányok. (Ford.: Cs. Kiss Lajos). Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2002, 30. o.

[23] Schmitt, Carl (1963): A partizán elmélete. Közbevetett megjegyzés a politikai fogalmához (Ford.: Cs. Kiss Lajos.), in Schmitt: i. m. (2002), 109. o. A háborúk szabályozással történő korlátozására – és ennek a gondolatnak a klasszikus szerzők (például Pufendorf, Bynkershoek vagy Vattel) munkáiban történő megjelenésére – nézve lásd Schmitt: i. m. (2006), 164-168. o.

[24] Dinnyei Béla: Közelítések a politikum fogalmához, in Phronesis, 1. évfolyam, 1. szám (2007), 23. o.

[25] Schmitt: i. m. (2006), 132. o.

[26] A rayákat – utalva az 1494. évi tordesillasi szerződésre – úgy is felfoghatjuk, mint két azonos, földrajzi térben létező keresztény államalakulat uralkodói között pápai közvetítés útján létrejött megegyezést. Lásd Schmitt: i. m. (2006), 91-92. o.

[27] Schmitt: i. m. (2006), 87-99. o.

[28] Schmitt: i. m. (2006), 94. o.

[29] Schmitt: i. m. (2006), 100., 133. o.

[30] Schmitt, Carl (1940): Die Raumrevolution. Durch den totalen Krieg zu einem totalen Frieden, in Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916-1969. (Hrsg.: Maschke, Günter). Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 388. o.

[31] Jakab: i. m. (2009), 164-165., 169. o.

[32] Lásd: Schmitt, Carl (1937): Der Staat als Mechanismus bei Hobbes und Descartes, in Schmitt: i.m. (1995), 139-139-147. o., illetve Boros Gábor: Hobbes, Spinoza és a politikai teológia, in Kellék, 2001/17. szám, 81-124. o.

[33] Dinnyei: i. m. (2007), 24. o. Az ellenségkonstruáló, „asszimmetrikus” ellenfogalmak (hellén-barbár, keresztény-pogány, „felsőbbrendű-alsóbbrendű” ember) problémájára nézve lásd Koselleck, Reinhart (1975): Az asszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. (Ford.: Szabó Márton.) Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997

[34] Schmittnek A térségben idegen hatalmak beavatkozásának tilalmával végrehajtott népjogi nagytérrendezés című (1939-ben elhangzott) előadásában foglaltakat idézi Pritz Pál: Carl Schmitt és a német nemzetiszocializmus, in Pritz Pál: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 2005, 214., 218. o.; Schmitt, Carl (1939, 1941²): Völkerrechtliche Großraumorndung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte, in Schmitt: i. m. (1995), 269-371, a Monroe-doktrínára vonatkozóan 277-285. o.

[35] Kardos Gábor: Carl Schmitt nemzetközi jogi felfogásának jellemzői, in Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 375. o.

[36]  Kardos: i. m. (2004), 375. o.

[37] Békés Rezső: Truman árnyéka. Kontinuitás és változások a második világháború utáni amerikai geostratégiában. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982, 10. o. Az amerikai „kivételesség” és a globális amerikai szerepvállalás összefüggéseire nézve bővebben lásd: Pongrácz Alex: A csendőr Washingtonból. https://merjgondolkodni.wordpress.com/2016/10/14/a-csendor-washingtonbol/ (Letöltés: 2017. 11. 21.)

[38] Dinnyei: i. m. (2007), 25. o.

[39] Lásd Schmitt, Carl (1940): Raum und Großraum im Völkerrecht, in Schmitt: i. m. (1995), 234-268.; Dinnyei: i. m. (2007) 25. o.

[40] Schmitt: i. m. (2006), 235. o.

[41] Uo.

[42] Lásd Schmitt, Carl: Völkerrechtliche Großraumordnung…

[43] Schmitt: i. m. (2006), 227-228. o.

[44] Bodó János: A nemzetközi jogok a háborúban. I. kötet. A szárazföldi háború. Schneller és Göschl testvérek Könyvnyomdája, Nagybecskerek, 1914, 56-57. o.

[45] Schmitt: i. m. (2006), 320-321. o.

[46] A politikai fogalma olasz kiadásához írt Schmitt-előszót idézi: Dinnyei: i. m. (2007), 25. o.

[47] Schmitt: i. m. (2006), 351-355. o.

[48] Berger jogosan jegyezte meg, hogy a globalizáció terminusa mára valóságos klisévé változott, melyet a német szénipar okozta károktól a japán tinédzserek szexuális szokásáig ívelően, széles skálán mozogva használnak. Berger, Peter L.: Four Faces of Global Culture, in O’Meara, Patrick – Mehlinger, Howard D. – Krain, Matthew (eds.): Globalization and the Challenges of a New Century: A Reader. Indiana University Press, Bloomington, USA, 2000, 419. o.

[49] A globalizációs tendenciák és a Forma-1 „összekapcsolása” egyébként nem példa nélküli a szakirodalomban. A konnektográfia fogalmát megalkotó Parag Khanna szerint a globális hálózatok részét képező, ám a politikai földrajz logikája szerint különböző nemzetállamokhoz kötődő globális városok is megalkották a maguk bajnokságát, és „számos aspektusból olyannyira denacionalizáltak, mint a Forma1-es csapatok, a világ minden tájáról magukhoz vonzzák a tehetségeket és összegyűjtik a tőkét, hogy saját magukra költsék, mialatt mindannyian ugyanazon a pályán versenyeznek.” Khanna, Parag (2016): Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. (Ford.: Palik Júlia.) HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 73. o. A Scuderia Ferrari istállóját, és annak tipikusan olasz kötődését szemlélve egyébként nagyon is úgy tűnik, hogy a Forma1-es csapatok némelyike esetén is indokolt„nacionalizált” közegről beszélnünk.

[50] Mackinder, Halford J. (1904): A földrajz mint a történelem kulcsa (Ford.: Pásztor Andrea), in Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002, 16-27. o.

[51] Fukuyama, Francis: The End of the History and the Last Man. The Free Press, New York, 1992

[52] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 7., 12. o.

[53] Strange, Susan: The Defective State, in Daedalus, Vol. 124., No. 2. (1995), 55-74. o.

[54] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992

[55] Krauthammer, Charles: The Unipolar Moment, in Foreign Affairs, Vol 70., No. 1. (Winter 1990/1991), 23-33. o.

[56] Lásd Védrine, Hubert: Face à l’hyperpuissance. Textes et discours (1995-2003). Éditions Fayard, Paris, 2003

[57] Lásd Idysseos, Louiza – Petito, Fabio (eds.): The International Political Thought of Carl Schmitt. Terror, Liberal War and the Crisis of Global Order. Routledge, London-New York, 2007

[58] Galló: i. m. (2010), 14. o.

[59] Jakab: i. m. (2009), 169-170. o.; McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. Toronto Press, Toronto, 1962, 8-33. o.; Toffler, Alvin: Future Shock. Bantam Books – Random House, New York, 1970, 303. o.

[60] A glóbuszunkon lejátszódott társadalmi, gazdasági, politikai és jogi változásokat röviden összefoglalja: Jakab: i. m. (2009), 169-174. o. Ennek mélyebb elemzésére nézve lásd Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Kézirat. Budapest-Győr, 2016

[61] Kaplan, Robert D.: The Revenge of Geography. What the Map Tells Us About Coming Conflicts and the Battle against Fate. Random House Trade Paperbacks, New York, 2013

[62] Jászi Oszkár: A történelmi materialismus állambölcselete. Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, Budapest, 1903, 147. o.

[63] Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Egykettő Kiadó, Budapest, 2013,. 201-206. o.

[64] Marshall, Tim: The Prisoners of Geography. Ten Maps That Tell You Everything You Need to Know About Global Politics. Elliott and Thompson Ltd., London, 2015

[65] A Magyarországon is egyre fokozódó geo(-és biztonság)politikai érdeklődésre – mellőzve annak akár csak felsorolásszerű említését – lásd például Csizmadia Norbert: Geopillanat. A 21. század megismerésének térképe. L’Harmattan, Buapest, 2016; Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. Avagy gondolatok a kortárs biztonsági kihívásokról Carl Schmitt elméleti rendszerének alapul vételével, in Tévelygések fogságában? Tanulmányok az állam fegyveres védelmének egyes jogtani és államtani kérdéseiről, különös tekintettel Magyarország katonai védelmére. Magyar Katonai és Hadijogi Társaság, Budapest, 2016, 115-142. o.

[66] Ennek mibenlétére lásd: Scruton, Roger: Oikofóbia, in Scrutin, Roger: A nemzetek szükségességéről. Két tanulmány. Helikon Kiadó, Budapest, 2005, 201-208. o., illetve Baudet, Thierry: Oikofobie. Prometheus, Uitgeverij, 2013.

[67] Babits Mihály: Az írástudók árulása, in Nyugat, 21. kötet, 18. kiadás (1928), 356. o.

 

Carl Schmitt: A Föld új nomosza (1955)

Bár kétségtelen, hogy a nemzetközi és a hazai Carl Schmitt-recepció az elmúlt évtizedekben – ahogy mostanság kevéssé cizellált módon mondani szokás – „nagyot ment”, sajnos az az állítás sem minden jogalapot nélkülöző, miszerint a XX. század kiemelkedő állam-és jogtudósa – de legalábbis impozáns munkássága – még mindig egyfajta „intellektuális karanténban” helyezkedik el. Mert bár a képzeletbeli politikai palettán „a szélrózsa minden irányába” kiterjedő hatást gyakorolt a radikális jobboldaltól egészen a szélsőbaloldalig ívelően, az, hogy „a demokratikus tudós köztársaság – a kultúrtörténet egyik legvisszataszítóbb rituális gyilkosságaként – megvonta tőle az állampolgárságot”, [1] máig ható következményekkel bír. Ezért reális az imént is idézett Holczhauser ama ironikus megállapítása, hogy Schmitt kapcsán – köszönhetően az érték-és érdeksemlegesség iránt vajmi kevés érdeklődést tanúsító liberális véleménykurzus diszkrét bájának – „még manapság sem lehet akkorát tévedni, hogy az tudományosan diszkreditáló lenne”. [2]

Ennek oka közismerten az, hogy Schmitt – Martin Heideggerhez, Arnold Gehlenhez vagy Konrad Lorenhez hasonlóan – tagja volt a nemzetiszocialista pártnak, sőt egy ideig a Harmadik Birodalom „Kronjurist”-jaként tartották számon, de legalábbis azt sulykolták, hogy Schmitt ugyanolyan szerepet játszott a hitleri hatalomátvétel előkészítésében, mint Rousseau a francia forradaloméban. [3] Az, hogy a Weimari Köztársaság idején vagy a második világháborút követően Schmitt milyen grandiózus munkásságot fejtett ki az alkotmányjog, a nemzetközi jog, általában véve az államtudományok és a jogtudományok vagy éppen a politikai teológia területén, ettől kezdve „hidegen hagyta” a tudományos közélet „szellemi autizmusa” iránt fogékony – általában véve a szabadelvű-liberális narratíva irányába elkötelezett – szerzőket. Pedig Pethő Sándor intelmét, miszerint a nemzetiszocialista érában tett „kétes fausti kalandot” feledve érdemes lenne szembenézni a Schmitt „teoretikusi alapértékeiben rejlő, mindenfajta liberális gondolkodást provokáló kihívással”, [4] talán a nagyérdemű liberális közönségnek sem ártana megfogadnia. Persze „lelkük rajta”, ha mégsem kívánnának szembesülni ezzel a kétségtelenül csábító intellektuális kihívással.

Schmitt nemzetközi jogi munkásságát hazánkban a napjainkig „jóindulatú” homály fedi – talán még a magukat a nemzetközi jog, illetőleg a Schmitt-életmű értelmezése szempontjából joggal kvalifikáltaknak tartók számára is. Az illusztris nemzetközi jogi körökben ti.  „nem szokás rá hivatkozni”, a Schmitt-recepción munkálkodók pedig eleddig – érthető módon – az ismertebb munkáit igyekeztek lefordítani, és további szíves fogyasztás céljából feltálalni a honi tudós közösség asztalán. Schmitt legismertebb nemzetközi jogi opusát, A Föld nomoszát (1950) a magyarországi szakirodalomban – az általam végzett rapid  keresés alapján – Kiss Lajos András, Kardos Gábor, Dinnyei Béla, Fülöp Endre, Techet Péter és Derekas Győző boncolgatták érdemben. Az alább következő, A Föld nomoszának tulajdonképpeni „kivonatát” jelentő tanulmány a hazai berkekben talán még kevésbé ismert, magyar nyelven pedig nem is publikált. A Föld új nomosza (Der neue Nomos der Erde) eredetileg a Gemeinschaft und Gesellschaft: Zeitschrift für soziale und politische Gestalt 1955. évi 3. számában jelent meg (pp. 7-10.); jómagam A Föld nomoszának G. L. Ulmen által angolra fordított változatához illesztett korolláriumok sorában (Schmitt, Carl: The Nomos of the Earth. Telos Press Publishing, New York, 2006, pp. 351-355.) találtam rá, és eme forrásmunka alapján igyekeztem magyarra fordítani.

A Föld új nomoszáról beszélek. Úgy gondolom, hogy a Föld, a bolygó, amelyen élünk, egészként, globális értelemben fogható fel, és globális felosztásban, valamint [globális] rendként vizsgálható. A görög nomosz szó, amit [tanulmányomban] a felosztásra és a rendre vonatkoztatva használok, a νόμος igéből származik. A νόμος német megfelelője a nehmen [foglalás]. A nomosz először is a Nahme [foglalás] jelentéstartalmával bír; másodszor a felosztás és az elosztás értelmében használjuk; harmadsorban pedig a felosztás eredményeként megjelenő használatban, gazdálkodásban és művelésben, azaz a megművelésben és a fogyasztásban határozhatjuk meg a jelentését. [5] A foglalás-felosztás-művelés az emberi történelem ősi eljárása, e korai „drámai színmű” három felvonása. E három aktus mindegyike saját struktúrával és eljárással rendelkezik. A felosztás példának okáért megelőzi a felmérést, a nyilvántartásba vételt, és az elosztás mértékének megállapítását. A számbavétel-megmérés-felosztás profetikus szavai – mene, tekel, ufarszin az Ószövetségben, Dániel próféta könyvében – [6]  a  Föld nomoszáról szóló három felvonásos ősi „dráma” második aktusával állnak összefüggésben.

A Föld nomoszáról vallott különböző felfogások folyamatosan jelen voltak [a történelemben]. Az emberiség minden korszakában beszélhetünk a Föld foglalásáról, felosztásáról és megműveléséről. De a nagy földrajzi felfedezéseket, azaz a XVI. századot megelőzően nem állt az emberiség rendelkezésére egy, a bolygónkról alkotott globális koncepció. Persze az emberiség ekkoriban is kialakított magának bizonyos mitikus képeket az égről és a földről, a szárazföldről és a tengerről, de a Földet még nem glóbuszként határozták meg, és az emberek nem merészkedtek a nagy óceánok [vizeire]. Az ő világuk tisztán szárazföldiként volt lajstromozva. Minden ereje teljében lévő uralkodó feljogosítva érezte magát arra, hogy a föld középpontjaként és a szabadság székhelyeként aposztrofálja birodalmát, melynek határain túl a háborúk, a barbarizmus és a káosz uralkodik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ez az „outsider” világ bizonyos határokon belül könnyen meghódíthatóvá és kizsákmányolhatóvá válik, ha valaki jó [stratégiai] érzékkel van megáldva. Ennek ellensúlyozására építettek kerítéseket, limeseket, kínai falat, vagy vették tekintetbe [a mitológiai jelentéstartalommal bíró] Herkules oszlopait vagy a világ végén elterülő tengert. A „földkerekség”  (görög szóval élve: Oikumené) terminusával csak a saját birodalmukat illették.  Ez volt a Föld nomoszának első felvonása [fázisa], amelyben az emberiség még nem rendelkezett a bolygójáról vallott globális fogalommal, és a nagy óceánok még emberi erő által megközelíthetetlennek bizonyultak.

A Föld első nomosza 500 esztendővel ezelőtt semmisült meg, amikor a nagy óceánok megnyíltak [a felfedezők előtt]. A Föld körülhajózhatóvá vált; Amerika, a teljesen újszerű, ismeretlen, korábban még csak nem is feltételezett [új világ] felfedezésre került. A Föld második nomosza  a szárazföldek és a tenger ilyen [típusú] felfedezéseitől datálódott. A felfedezőket persze nem invitálták a „felfedezettek” [őslakosok]; a felfedezők számára senki sem állított ki közülük vízumokat. A felfedezések tipikusan európai karakterűnek számítottak; az európaik foglalták el, osztották fel és hasznosították a bolygót. [7] A Föld második nomosza tehát Európa-centrikusnak bizonyult. Az újonnan felfedezett Amerika [földjeit] először telepek formájában használták ki. Az ázsiai földtömegeket azonban nem hajtották hasonló módon uralom alá. A nomosz eurocentrikus struktúrája a területfoglalások megnyíltával csak részben terjedt ki [ezekre a térségekre] ; egyébként a gyarmatok, koncessziók, kereskedelmi szerződések, és az érdekszférák formájában, dióhéjban tehát a hasznosítás rendkívül rugalmas formái által [valósult meg az európai befolyás]. Afrika felosztására csak a XIX. században került sor az európai hatalmak részéről. [8]

E második nomosz jellemző karakterisztikája elsősorban az Európa-központú struktúrából ered, másodsorban viszont, szakítva a világról alkotott mitikus felfogásokkal, ez a perspektíva már [egyértelműen] kalkulált az óceánokkal. Ez a felfogás tehát már globálisnak bizonyult, de még mindig csak a szárazföld és a tenger között differenciált. A szárazföldet az államok, telepek, gyarmatok, és az érdekszférák számára  parcellázták ki. Ennek kontrasztjaként a tenger teljesen szabad volt. A tenger felülete szabadon kihasználhatóvá vált az államok számára (és olyan jogosítványokat foglalt magában, mint például a halászás, a sóbányászat, a gyöngyhalászás, és így tovább); a tenger nem ismert határokat, és nyitottnak számított. Természetesen az is döntőnek bizonyult, hogy a tengerek szabadsága a háborúk folytatásának szabadságát is jelentette. Az erősebb tengeri hatalom következésképpen képessé vált arra, hogy uralma alá hajtsa a világ óceánjait. A nagy szárazföldi hatalmakat követően tehát a nagy tengeri hatalom is megjelent: Anglia minden európai riválisát, így Spanyolországot, Hollandiát, Franciaországot és Németországot [is] legyőzte a tenger[ért vívott küzdelem] vonatkozásában.

Az Európa-központú nomosz időszaka egészen az első világháborúig (1914-1918) kitartott. Ez egy kettős egyensúlyon nyugodott: először is a szárazföld és a tenger egyensúlyán. Anglia egyedül uralta a tengert, és nem engedte meg a tengeri hatalmak „koncertjének” [kialakulását]. Összehasonlításképpen, az európai kontinensen a szárazföldi nagyhatalmak egyensúlya érvényesült. Ezt éppen a tengeri hatalom, Anglia szavatolta. A szárazföld és a tenger egyensúlya számított annak az alapnak, amely biztosította, hogy a szárazföld további és speciális kiegyensúlyozások [és felosztások] tárgyává válhasson. 

A szárazföld és a tenger két gyökeresen eltérő rendszerként működik. Külön nemzetközi jogi szabályok érvényesülnek a szárazfölddel kapcsolatban, és ettől eltérő rendelkezések hatályosak a tengeri jogra nézve. A szárazföldi háborúkban nem a civilnek tekintett lakosság, hanem az ellenséges hadsereg számít ellenségnek. A szárazföldi háború nem emberek, hanem kizárólagosan az európai államok hadseregei között zajlott. A civil lakosság magántulajdonában lévő vagyontárgyak a nemzetközi jog szabályai értelmében nem számítottak hadizsákmánynak. A tengeri háborúk kereskedelmi háborúk formájában zajlottak. A tengeri háborúban bármelyik állam ellenségként lehetett elkönyvelve, amennyiben az ellenséges állammal kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn.  A hadviselő állam civil népességének magántulajdona a blokádjog és a tengeri zsákmányjog értelmében nyílt zsákmányként volt meghatározva, sőt a semleges államok vonatkozásában is ez a szabály érvényesült, amennyiben kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fenn a rivális hadviselő állammal. [9] A szárazföld és a tenger mint két elkülönült világ álltak egymással szemben, és teljesen különböző fogalmakat alakítottak ki a háborúról, az ellenségről, és a zsákmányról.

Az első világháború eredményeként a Föld nomoszának ez az Európa-központú változata megsemmisült. Mai világunk két részre lett osztva: a Nyugatra és a Keletre, amely élesen szemben áll egymással a hidegháborúban, és alkalmanként a „forró” háborúkban is. Ez Földünk jelenleg érvényre jutó felosztása. Kelet és Nyugat mindenekelőtt földrajzi fogalmak. [10] A Földnek két pólusa létezik – Észak és Dél –; nincsen keleti vagy nyugati pólus. Európa szempontjából Amerika a Nyugat; Amerika szempontjából Kína és Oroszország a Nyugat; Kína és Oroszország szempontjából Európa megint csak a Nyugat. Tiszta földrajzi fogalmakban gondolkodva így lehetetlen, hogy mindkét tömb [egzaktan] állapítsa meg a határait vagy nyilvánítsa ki a kölcsönös ellenségeskedés [paramétereit]. De a földrajzi különbözőségen túl egy mélyebb és alapvetőbb ellentét is felfedezhető. Elegendő, ha tekintetünket a glóbuszra szegezzük, és [máris] láthatjuk, hogy amit ma Keletnek nevezünk, az egy gigantikus földtömeg. Összehasonlításként, a Föld óriási kiterjedésű nyugati felét az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán vizei övezik. Az eddig elmondottakból következően a Kelet és Nyugat között feszülő ellentétnél sokkal mélyebb a kontinentális és tengeri világ – a szárazföld és a tenger – ellentéte.

Az emberiség történelmében a nagy feszültségek és ellentétek komponensei időnként  tisztán láthatóvá válnak. A nagy német költő, Goethe egy ilyen világtörténelmi pillanatban alkotott egy meglepő hangvételű verset. 1812 nyarán Napóleon francia császárként katonai és politikai hatalma csúcspontján állt, és csapatai Oroszország megtámadását követően éppen Moszkva felé meneteltek. Goethe a versében magasztaló sorokat írt Napóleonhoz, és a következőket mondta róla:

Amiről mások felhős századokon át töprengtek,
Ő a józan ész világosságával mondta:
Minden kicsinyes dolog elszivárgott,
Csak a tengernek és a földnek van itt súlya. [11]

Goethe támogatta Napóleont, és reményét fejezte ki, hogy Napóleon ereje és bölcsessége révén győzelmet tud aratni Anglia felett, és a szárazföldet újra „visszahelyezik a jogaiba”. Ma már tudjuk, hogy Napóleont nem Anglia által lett legyőzve, hanem Oroszország, Ausztria és Poroszország szárazföldi hatalmai révén. Ez is azt mutatja, hogy a Föld nomoszának ez a felfogása még mindig a szárazföld és a tenger egyensúlyán alapult.

Hogy állunk ezzel manapság? A korábbi egyensúly, amely a szárazföld és a tenger elválasztásán alapult, semmissé vált. A modern technológia fejlődése megfosztotta a tengert korábbi jellemző karakterétől. Az új, harmadik dimenzió – a légtér – az emberi [had]erő és aktivitás színterévé vált. Manapság sokan úgy tekintenek az egész világra, bolygónkra, mint puszta leszállópályára vagy repülőtérre, a nyersanyagok raktárára, és egy olyan anyahajóra, amelynek révén el tudunk utazni a világűrbe. Bizonyos tekintetben ez fantasztikus. De ez is csak annak a problémának az erejét bizonyítja, amelyet a Föld új nomosza jelent számunkra.

Milyen formái lehetnek ennek az új nomosznak? Három lehetőség merülhet fel válaszként. Az első, és nyilvánvalóan a legegyszerűbb [lehetőség értelmében] arról van szó, hogy a jelenlegi globális szembenállás folyamán az egyik fél legyőzi a másikat. A Kelet és Nyugat dualizmusa ebben a felfogásban az utolsó lépcsőfokot jelenti világunk végső és teljes egysége felé – a végső menetet, a végső táncot a Föld új nomoszának rettentő arénájában. Aki ebben a küzdelemben győz, az a világ egyedüli szuverénjévé válik. Az uralma alá tudja hajtani az egész Földet –  beleértve a szárazföldet, a tengert és a légteret –, és a saját tervei, valamint elgondolásai alapján tudja felosztani, majd igazgatni azt.

A jelenlegi tudásunk, amely egy széles körben elterjedt technikai módszeren alapul, nem ismer más lehetőséget, mivel a világ túl kicsivé vált ahhoz, hogy egykönnyen irányítani vagy igazgatni lehessen. [12] A modern technológia fejlődése olyan hatásosnak bizonyult, hogy a Föld teljes egysége előre eldöntött ügyként tűnik fel  [gondolkodásunk horizontján]. A modern technikai eszközök hatásossága nem tudja teljesen felszámolni  sem az emberi természetet, sem a szárazföld és a tenger erejét anélkül, hogy egyidejűleg el ne pusztítanánk magunkat. A modern technika vívmányai nem részegíthetnek meg minket, de kétségbe esnünk sem kell tőle. Nem szabad száműznünk az emberi értelmet, és nem kell felhagynunk a racionális megfontolásokkal, ha a Föld új nomoszának lehetőségeit fürkésszük!

A második lehetőség az, hogy kísérletet teszünk az előző nomosz egyensúly-struktúrájához való visszatérésre, és megtaláljuk azt az utat, amely ezt képes lehet összeegyeztetni a jelenkori technikai eszközök arzenáljával. Ez azt jelentené, hogy Anglia korábbi tengeri uralma kibővülne a tengerek és a levegő közös uralom alá helyezésével, amelyre jelenleg egyedül az Egyesült Államok rendelkezik [megfelelő] kapacitással. Amerika úgyszólván a legnagyobb sziget, amely irányítani és garantálni tudja a világ többi részének egyensúlyát.

A harmadik lehetőség is az egyensúly koncepcióján alapul, de ebben a konstrukcióban nem egy hegemón [hatalom] tartja fenn és kontrollálja a tengeri és légi erő kombinációját. A független jogállású Großräume-k (nagyterek) vagy tömbök képesek lehetnek egy új egyensúly konstituálására, ezáltal alapítva meg a Föld új rendjét.

Kifizetődő lenne, ha a fent vázolt, globális perspektívájú lehetőségek széles körű ismertségre tennének szert. Azok közül ugyanis, akik górcső alá veszik ezt a gyümölcsöző [megoldásokat magában rejtő] problémát, a legtöbben vaktában rohannak a „világ egyedüli szuverén [urának]”  szcenáriója felé. Ez a felfogás bizonyára rendkívül  egyszerűnek bizonyul, de nem szabad megengedni, hogy kiszorítsa [gondolkodásunkból] a további lehetőségek górcső alá vételét. A második eshetőség, a korábbi hegemonikus egyensúlyi struktúra folytatása jó esélyekkel bír, mert elfogadott tradícióval és „vevőkörrel” rendelkezik. A harmadik koreográfia, a független Großräume-k egyensúlya racionális megoldás lehet, ha a nagyterek kellőképpen elkülönülnek egymástól, és belső homogenitásra tesznek szert.

Földünk új nomosza mind jobban felgyorsul [és teret nyer]. E problémát illetően sokan csak halált és pusztulást vélnek felfedezni. Néhányan abban a hitben élnek, hogy a világvégét fogják megtapasztalni. A valóság ezzel szemben az, hogy [csak] a szárazföld és a tenger korábbi relációjának végét tapasztaljuk meg. Biztos, hogy a korábbi nomosz[on alapuló rend] összeomlott, és vele a korábbi rendszer által elfogadott rendszabályok, fogalmak és szokások is [elenyésztek]. De nem szükségszerű, hogy a határtalan és vég nélküli ellenségeskedés nomosza fog bekövetkezni. Még a régi és új erők bátortalan porondján is megfelelő intézkedés-csomag, és sokatmondó összhang munkálható ki.

Itt vannak az istenek és a szabályok,
Hatalmas az ő súlyuk. [13]

[1] Vilmos Holczhauser: Konsensus und Konflikt. Duncker & Humblot, Berlin, 1990, 272. p. Idézi: Karácsony András: A jogtudomány teológusa. Carl Schmitt politikai teológiája. Attraktor Kft., Gödöllő-Máriabesnyő, 2016, 46. p.

[2] Holczhauser: op. cit. (1990), 259. p. Idézi: Pethő Sándor: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. MTA Filozófiai Intézete, Budapest, 1993, 20. p.

[3] V. ö. Bendersky, Joseph W.: Carl Schmitt. The Theorist for the Reich. Princeton University Press, Princeton, New Yersey, 1983, 236. p.

[4] Pethő: op. cit. (1993), 11. p.

[5] Carl Schmitt A Föld nomoszában többször is utalt rá, hogy az évszázadok folyamán miként sikerült félreinterpretálni a „nomosz” szó jelentését. A Nomos-Nahme-Name című, P. Erich Przywara tiszteletére írt tanulmányában (1957) pedig azt rótta fel Cicerónak, hogy a nomosz „törvényként” (lex) való fordítása milyen problematikusnak bizonyult, mert a lex csak teljes mértékben római jogi kontextusban helyezhető el. Egyetértőleg idézte a spanyol származású romanistát, Alvaro d’Ors-ot, aki szerint a nomosz „lexként” történő fordítása az egyik  „legnehezebb teher”, ami a nyugati fogalomképző és nyelvészeti kultúrára helyeződik. (V. ö. Schmitt, Carl: Nomos-Nahme-Name, in Schmitt, Carl: The Nomos of the Earth. Telos Press Publishing, New York, 2006, 342. p.) Ami a nomosz Schmitt által posztulált fogalmát illeti, az a legtisztábban egy olyan közvetlen formaként határozható meg, amelyben egy nép politikai és társadalmi rendje térbelileg láthatóvá válik. (Schmitt: op. cit. (2006), 70. p.) 

[6] Dániel 5:25-28. „Az írás, amelyet felrótt: Mené, mené, tekél és parszin. A szavaknak ez a jelentésük: Mené: Isten számba vette a királyságodat, és véget vetett neki. Tekél: megmért a mérlegen, és könnyűnek talált. Parszin: feldarabolta országodat, aztán a médeknek és a perzsáknak adta.” (A Szent István Társulati Biblia fordítása)

[7] Schmitt A Föld nomoszában hosszan értekezett a „globális lineáris gondolkodás” kezdeteiről, és az „első globális vonalakról”, az új világot spanyol és portugál befolyási övezetekre felosztó ún. rayákról, a „barátság-vonalakról”, és a nyugati félteke jelentőségéről. Ld. Schmitt: op. cit. (2006), pp. 86-100.

[8] Az „utolsó páneurópai területfoglalást” realizáló 1885-ös berlin Kongó-konferenciáról Schmitt ugyancsak hosszan tudósított A Föld nomoszában. Tekintve, hogy a konferencia résztvevője volt az Osztrák-Magyar Monarchia is, és az 1886. évi XIV. törvénycikkel a magyar jogrendbe is beépült a konferencia eredményeként elfogadott főokmány, a berlini értekezleten elfogadott megállapodás magyar nyelven is hozzáférhető.

Ami az ázsiai területek kérdését illeti, Japán vonatkozásában érdemes felhívni Henry Kissinger véleményét, amely szerint „Japán a felsőbbrendűség-tudatnak köszönhetően igen rugalmasan tudta hozzáigazítani mindenkori politikáját a nemzeti stratégiai szükségszerűségekről alkotott elképzeléseihez. 1868 után alig egy évszázad leforgása alatt (…) a teljes elszigeteltségtől [eljutott] a legfejlettebb nyugati államok technikai és politikai eredményeinek teljes átvételéig. (…) Mindeközben végig megőrizte azt a meggyőződését, hogy nemzeti küldetését nem csorbítja a más társadalmak technikáihoz és intézményeihez való alkalmazkodás; a sikeres adaptációk inkább csak segítik e nemzeti küldetés kiteljesedését.” (Kissinger, Henry: Világrend. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 187. p.) Az ázsiai országokkal kapcsolatban is jól használható Niall Ferguson munkája (A civilizáció. A Nyugat és a többiek. Scolar Kiadó, Budapest, 2011).

[9] „[A] tengeri háborúban a hadviselő felek törekvése egymás kereskedelmi forgalmának a megbénítása; (…) a kereskedelmi hajók és hajóárúk, még ha békés polgárok tulajdonai is, hadizsákmányt alkotnak. (…) a tengeren járó hajók és árúk, ki lévén vonva az állam védelme alól, ki vannak téve a hadviselő felek önkényes eljárásának.” (Ferenczy Árpád: A semlegesség elmélete. Nemzetközi jogi tanulmány. Franklin-Társulat, Budapest, 1907, pp. 19-20.) Lásd még Csarada János: A tengeri zsákmányjog elvei a háborúban. Budapest, 1882.

[10] A Nyugat fogalmának más szempontú, főként civilizatórikus és kulturális aspektusaira nézve lásd például: José Ortega y Gasset: A kultúrkörök, in Ortega: Don Quijote nyomában. Atlantisz. Bibliotheca, Budapest, 1943, pp. 122-136.; Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995; Keyserling, Hermann: Új világ születése. Révai Irodalmi Intézet, Budapest, 1926; Leo Frobenius „kultúrkör-elmélete” (kiváló összefoglalását adja Németh László a San Remó-i naplóban); Toynbee, Arnold: A Study of History (1934-1961); Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Franklin-Társulat, Budapest, 1923; Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002; Zakaria, Fareed: A posztamerikai világ. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009.

[11] Goethe, Johann Wolfgang: Ihro der Kaiserin von Frankreich Majestät, in Goethes’s Werke. Dreizehnter Band. J. G. Cottaschen Buchhandlung, Stuttgart und Tübingen, 1829, 244. p. Eredeti nyelven:

Worüber trüb Jahrhunderte gesonnen,
Er übersieht’s in hellstem Geisteslicht, –
Das Kleiniche ist alles weggeronnen,
Nur Meer und Erde haben hier Gewicht.

[12] Bár a „mire gondolt a költő?” kérdése nem egyszer kuszálta már össze a papírra vetett gondolatok eredeti jelentését, talán mégsem haszontalan rögzíteni, hogy Schmitt a Föld „összezsugorodásának” említésekor  valószínűleg arra a jelenségre utalt, amelyet hét évvel a tanulmány elkészítését követően, 1962-ben Marshall McLuhan kanadai filozófus fejtett ki részletesen a globális falu koncepciójában.

[13] Schmitt ezen a ponton a Heidegger által exponált félelmekre reagált, amelyet a Bevezetés a metafizikába hasábjain vetett papírra.  Eszerint a kultúrpesszimizmus korát éljük, amelyben a világ elsötétedése, az istenek tovantűnése, a Föld destrukciója, és az emberek tömeggé silányulása következik be. (Az istenek tovatűnése kapcsán Heidegger egy Hölderlin-költeményre hivatkozott.)