Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus (1941)

A nacionalizmus – mint eötvösi értelemben vett uralkodó eszme – meglehetősen hányatott sorsot futott be: míg egyesek a mai napig a nemzeti érzést kifejezésre juttató, pozitív értéktartalommal bíró eszmeként azonosítják azt, mások a XX. században regnáló jobboldali totalitárius rezsimek gyakorlata miatt hajlamosak azt a sovinizmussal és a xenofóbiával egy lapon említeni.

A szakirodalomban az is vissza-visszatérő polémiák tárgyát képezi, hogy egyenlőségjel tehető-e a patriotizmus és a nacionalizmus kifejezések közé. A nacionalistáknak semmiképpen sem nevezhető Bódig Mátyás és Győrfi Tamás szerint például a nacionalizmus a „patriotizmus egy sajátos változata, amely a nemzeti hovatartozást állítja a középpontba.” (Bódig Mátyás – Győrfi Tamás: A mérsékelt állam eszméje és elemei. I. Elmélettörténet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 137.) Az irodalomban persze ismert olyan álláspont is, amely radikálisan szétválasztja egymástól a nacionalizmus és a patriotizmus jelentéstartalmait. Így tett például az ismert holland kultúrtörténész, Johan Huizinga is, akinek Patriotizmus, nacionalizmus című, egyes meglátások szerint torzószerű, befejezetlenül maradt tanulmányát több részletben adjuk közre.

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus. Ford.: Szentkúty Pál. Danubia kiadás, Budapest, 1941

https://i1.wp.com/jet.sze.hu/files/gallery/2015-18/split_img.gif

I. A Középkor alkonyáig

Boldogtalan korunkban két erő tartja feszültségben s rázza mintegy lázban Világunk szervezetét: az egyik a patriotizmus, az őseredeti, a drága megőrzésének és megvédésének akarata. Oly akarat ez, mely a szilárd közösségeken belül, hősi küzdelemben és türelmes szolgálatban napról-napra a legnehezebb próbákat állja. A másik, a nacionalizmus, az uralkodás hatalmas ösztöne; az a vágy, mely a maga népének, a maga államának mások fölött, mások rovására érvényt akar szerezni.

A patriotizmus erény, szól magában a balga – s közülünk ki nem az? – A mi erényünk s a mieinké. A nacionalizmus – mások hibája. De vajon a nacionalizmus fogalmának eleve kedvezőtlen értelmezést kell-e adnunk? – Ez két dologtól függ: mi a világnézetünk, és milyen nyelven beszélünk.

A keresztény hitet valló számára (bármely felekezethez tartozzék is) a nacionalizmus egyértelmű az uralkodás vágyával, s ezért elítélendő. Feltéve persze, hogy ez az értelmezés helyes. S ez nagyrészt nyelvhasználat dolga. S ez ismét esetenként és tájanként más és más. Az -izmus végződésének távolról sincs mindenütt elítélő mellékzöngéje. A „nemzetire” vonatkozó szókincs nem minden nyelvben egyforma. Még a német nyelvben a „nemzeti érzés” és a „nemzeti öntudat” világosan különbözik a „nacionalizmus” szótól, addig az angol mind e fogalmak kifejezésére beéri a „nationalism” szóval. A nacionalizmus szót, ha akarjuk, legközönségesebb értelmében is használhatjuk; annak megállapítására, vajon megvan-e valakiben (valamely népben) a hajlam nemzeti szervezet megalkotására vagy kifejlesztésére. De itt, e lapokon, a nacionalizmust a patriotizmussal való ellentétében vizsgáljuk, s a szónak végletes, a jóból a rosszba hajló jelentést kívánunk adni.

A kifejezések jelentésértékének előzetes tisztázása után még valamire kell figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy ti. a történelemben használt ilyen általános kifejezések sohasem egészen határozottak. Nem matematikai formulába önthető változatlan képletek. Azt fejezik ki csupán, amit értünk alattuk. Az egzakt tudományok, mint teszem [azt] a fizika számára mit sem jelentő mondást: verba valent usu – a történésznek soha nem szabad szem elől tévesztenie. Még akkor sem, ha közérthető szót használ.

Mi a patriotizmus? – Tudós szó a hazaszeretet kifejezésére. – Vajon csak ennyi? – Nem hiszem. [A] hazaszeretet azt jelenti, hogy a magunk országa drága nekünk, s közelebb áll szívünkhöz, mint bármely más ország. A szó érzés-emóciót jelöl, egyebet semmit. A patriotizmus szó ennél többet jelent; ezzel a szóval már egy jól átgondolt fogalomkör, valami törekvés-féle is együttcseng. Meggyőződést fejez ki ez a szó, szorosra fűződő kötelezettség mély meggyőződését. S e kötelezettség határai egészen a lelkiismeret legmagasabb törvényéig nyúlnak fel. A különbség a patriotizmus és a nacionalizmus között – bármint értsük is az utóbbit – elméletileg teljesen világos; az egyik szubjektív érzés, a másik tárgyilagosan megfigyelhető viselkedés. A gyakorlatban azonban e különbség nem ilyen szembeszökő, s gyakran alig megállapítható.

A történelmi és államtudományi irodalomban igen elterjedt nézet, hogy a patriotizmus, valamint a nemzeti öntudat is, napjaink nacionalizmusa meg éppen, mint kulturális jelenségek nem régi keletűek. E felfogás alapja legfőként az a tény, hogy maguk a szavak, s a velük kialakult fogalmak való[já]ban egészen fiatalok. A patriotizmus szó a 18. században bukkan fel először, a nacionalizmus kifejezés meg csak a 19. század elején. A francia nyelvben a nationalisme szóval egyetlen egyszer találkozunk, 1812-ben, s a nationalism legelső angol példája 1836-ból való, s akkor is csodálatosképp teológiai jelentésben szerepel, annak megjelölésére, hogy bizonyos népek Isten kiválasztott népei voltak. Az angol nationalism szó később sokkal gazdagabb jelentéstartalommal telt meg, mint francia vagy német megfelelői. Egy évszázad leforgása alatt határozottan „karriert csinált” ez a szó.

Az az olcsó következtetés, hogy a patriotizmus és a nacionalizmus mint jelenségek is fiatalok, mert e szavak és fogalmak azok, tévedésre adhat okot. De megfelel az ember ősi hajlamának, hogy egy dolognak csak akkor tulajdonítson jelentőséget, ha annak neve van. Ugyanily okon azt is lehetne állítani, hogy a középkorban még nem volt kozmikus sugárzás. Vagy egy más, közelebbi példával: hasonló okból, vagyis a megfelelő szó és fogalom hiányában valóban tagadták, hogy a középkor ismerte volna az államot. Bár az állam szavát és fogalmát a reneszánsz szüli meg, a középkor embere a politikainak kifejezésére igen jól boldogult a regnum és a civitas szavakkal és fogalmakkal. Az állam külső alakját e korban legnagyobbrészt amúgyis elfödte az Egyház.

A dolgokat közelebbről szemügyre véve: a patriotizmus és a nacionalizmus megfelelői már [a] korábbi korszakokban is világosan jelentkeznek, sőt az is kiderül, hogy mindkét érzés az idők folyamán csak határozottabb alakot ölt, de lényegében nem változik. Marad mindkettő, ami volt: ősi ösztöne az emberi együttélésnek.

Az ókorról csak néhány szóval emlékezünk meg itt. Nem minden antik, sőt általában minden ókori nép a kiválasztottság hitében élt-e? A másokon uralkodásra rendeltség hitében? Ez a felfogás nem ködös előidők öröksége-e? Az egyiptomi és babiloni királyokban ugyanez a meggyőződés – a vallással összekapcsolódva – határtalan gőggé és kegyetlen hatalmi őrületté sűrűsödött. Ezekben az esetekben, a szó szoros értelmében vallásos nacionalizmusról beszélhetünk. S vajon másfelől az uralkodók e vallásos nacionalizmusának a népekben is ugyanoly mélyen gyökerező, patriotizmusnak nevezhető érzés felelt-e meg? E népek alattvalói hódolata is legmélyebb valóságában az odaadásból és a rabszolgai engedelmességből szövődött össze. De maradt-e hely a népi öntudatban a szeretet, a ragaszkodás, a hűség számára is? Ha forrásaik elárulnak ilyesmit, ám döntsék el e kérdést e régi kultúrák kutatói.

Ha tekintetünk az ókori Keletről a görögök felé fordul, a kép azonnal világosabbá válik. A hellén világban a hazafiság erősen, a nemzeti öntudat gyengén fejlett volt. A görögség a város-államban, a poliszban, a szűk határok közé zárt, s egyben erős politikai alapon nyugvó hazafiúi érzés számára rendkívül kedvező talajt teremtett. A haza, a patris szóval is a görögség ajándékozott meg minket. Voltaképp ez a szó, patris, tartalmazza s fejezi ki először tökéletesen a hazafiúi érzés leglényegesebb elemeit. Az Ilias ötödik énekében (213. vers) Pandarus így szól Aeneashoz: „De, ha visszatérek és tulajdon szemeimmel viszontlátom hazámat, asszonyomat s házam magas ormát…” Visszatérés, viszontlátás… az idők végéig e két dolognak lesz legnagyobb szerepe abban az érzéshullámban, amit a hazára-gondolás idéz elő bennünk. A saját rög, a szűkebb otthon szeretete felett ott lebegett az általános hellén közösségérzés minden kívülállóval, barbárral szemben. De ez azért egy pillanatra sem zárta ki – a tágabb vagy szűkebb közösségek más hasonló eseteiben sem – a törzsek és államok leghevesebb viszályait egymás között. Nemzet öntudatnak tán nevezhetjük ezt, de nacionalizmusnak semmiképp. A görög világban erre nem is nyílt elegendő tér. A görögség bámulatraméltó terjeszkedése, települések alakjában, a Földközi-tenger egész medencéjében, nem a nemzeti expanzió jegyében történt, ha mégoly drágák voltak is a kötelékek, melyek a kolónia és az anyaváros között kötődtek. A tulajdonképp nemzetinek kevésre becsülésére jellemző az a tény, hogy Platón és Arisztotelész az államról való elmélkedésükben figyelemre sem méltatják a nemzeti tényezőt, mint az állam épületének alapanyagát.

A Nagy Sándor utáni hellenisztikus birodalmak természetesen átvették a haza és a nemzet görög fogalmát, s azt többé-kevésbé keleti értelemben módosították. Az ókori hazaszeretet pátosza, a maga zsidó-hellenisztikus alakjában tán sehonnan sem hangzik felénk ismerősebben, meghittebben és világosabban, mint a Makkabeusok második könyvéből. Júdás Makkabeus megdorgálja az összehívott tömeget; óvja őket az ellenségtől való kibéküléstől. Ne féljenek annak túlerejétől. Emlékezteti őket szent helyeik meggyalázására, s a Mindenható segítségére, ki mellettük állt Sennaherib és a galateabeliek elleni harcban. „E szavak megerősítették őket. Olyannyira, hogy készek voltak meghalni a törvényekért s a hazáért.”

Bár a patria szó a görög patris-ból származottnak látszik, a római haza-fogalom lényegében mégis a görög képzetektől függetlenül keletkezett. A köztársaság virágkorában fejlődött ki, az erényeknek és az állam dicsőségének kijáró, igazi nemzeti hős-tiszteletből. A régi római hazafiság, jelentkezésének különböző formáiban a hősiességnek és a polgári erényeknek számtalan tündöklő példáját termi: szakadékba ugró Curtius-t, Curius Dentatus-t, ki inkább tovább eszi a marha-répát, de pénzt nem fogad el a szamnitáktól, Regulus-t, ki az ellenségnek adott szavát is megtartja, és visszatér a pun fogságba – szóval a férfiaknak azt a végeláthatatlan seregét, kiknek a későbbi Európa politikai és irodalmi kiművelésében oly jelentős szerep jutott. A római haza-fogalom főként azért volt olyan eleven és bensőséges, mert még a birodalom kiterjedése idején, új és egyre újabb területek meghódítása után is mindig a városra mint olyanra, Rómára, Róma szentélyeire, hagyományaira és jelképeire irányult. S erejét és cselekvőkészségét a jogi és alkotmányos szempontból jól berendezett államélet gyakorlatából merítette.

S alapjában a császárság évszázadaiban, a mérhetetlen hatalom idején is ez az eszményi városállam-szerkezet maradt fenn tovább. A római birodalom sohasem vált nemzeti állammá. Sok-sok népet foglalt magában, de azok különös sajátosságaihoz az állam sohasem nyúlt hozzá. S így [a] voltaképpeni nacionalizmus számára itt sem nyílt tér. A haza régi latin fogalmának ebben a Kelettől Nyugatig terjedő népkeverékben idővel el kellett halványulnia. A görög, kissé lekicsinylő szóhasználat szerint patriotes egyszerűen honpolgárt, honfit jelentett, a polites-szel, az állampolgárral ellentétben. A szó maga csak a klasszikus kor lezajlása után, a latin nyelvből kerül át a görögbe. A patria szónak az ókorban a mi fogalmainktól eltérő jelentése volt, amennyiben nem kizárólag a haza földjére vonatkozott. Még Cicero is, akit pedig a pater patriae kitüntető címmel ruháztak fel, elmondhatta, hogy mindenkinek két hazája van: egy természetes és egy politikai (una naturae, altera civitatis, vagy másképp: loci et iuris). Maga Aeneas-atyánk is új hazát keresett és talált Itáliában. S Cicero „ubicumque est bene, ibi patria”-mondásában sem lappang cinikus gúny, bármennyire hajlandók volnánk is azt ma kihallani belőle.

A keresztény vallást Pál apostol emelte ki a népek és birodalmak zűrzavaros ellentétéből. Föléjük. Politikai és nemzeti kérdésekkel neki semmi dolga sem volt; felőle: az állam maradjon államnak. S a császárnak is megadta, ami a császáré. Mindemellett a vallásnak, vagyis szervezetének, az Egyháznak, földi céljai megvalósításához alapul csak az állami rend szolgálhatott. Ennek előharcosai már nem érték be az efféle elvekkel, mint „add meg a császárnak…” és „minden hatalom Istené…” A keresztény államtan élő szükségesség lett. Szent Ágoston De civitate Dei-jében nagyszerű épületet emel, s abban a világi államot – amit egyébként önmagában elvetendőnek ítél – kettős feladatkörre szorítja: az egyik a szükségszülte Rend, mely nélkül semmiféle emberi együttélés, semminemű béke sem lehetséges; s a másik az Egyház szolgálata és megvédése, arra a rövid időre, amíg a világ fönnáll. Ám éljen az imperator christianus-ban a római császárság, Dániel próféta négy víziójának ez utolsója, átszellemítve és megszentülve még egy darabig tovább. Mikor Szent Ágoston De civitate Dei-jét írta, ennek az imperatornak [a] hatalma éppen megrendülőben volt, – legalábbis Nyugaton, ahol Ágoston élt. Nem csoda hát, ha Szent Ágoston elvben olyan államfelosztásnak [a] híve, melyben „minden ország kicsiny legyen, egymással jószomszédi egyetértésben éljen, úgy hogy a világon a népeknek nagyon sok birodalmai lennének, amiként egy városban a polgároknak sok házaik”. Az egymás mellett békében élő, önálló államok alapelve itt van először világosan kifejtve. Valóban, mielőtt Szent Ágoston százada végetér, Nyugaton egy egész sereg birodalom áll már fönn, s válik egymás után kereszténnyé is, – csak éppen a Szent Ágoston megkívánta egyetértés körül mutatkoznak némi hiányok. Ezek a birodalmak, amennyire csak tehették, ragaszkodtak a római császári uralom hagyományaihoz. A keleti gótok birodalma Itáliában, a nyugati gótoké a Pireneusok két oldalán, a vandálok birodalma Afrikában, s a frankoké Galliában. S a frankok e birodalma felől íme egyszerre teljesen új nemzeti öntudat kürtszava szólal meg, melyben (bármily észellenesnek tűnjék is föl) az üdvözítő hit ujjongásával barbár törzsi érzés büszke, együgyű gőgje keveredik együvé. A lex salica előszavára gondolok itt, amely ha fiatalabb is valamivel, mint maga a törvény, mégis a Meroving-kort tükrözi. A frankok „dicsőséges népéről” beszél ez az előszó, az isteni eredetűről, mely „bátor a harcban, hűséges a békében, s bölcs a tanácsban”. Végződik pedig ez az írás azzal a diadalmas felkiáltással: „Éljen a frankokat szerető Krisztus! Védje országunkat, kegyelme világosságával töltse el vezetőit, őrködjék seregeiken, erősítse hitüket, árasszon rájuk örömöt és szerencsét! Mert ez az erős és bátor nép lerázta a rómaiak kemény igáját, s megtérvén, aranyba és drágakövek közé foglalta a szent mártírok testét; azokat a szent testeket, melyeket a rómaiak megégettek, lefejeztek vagy a vadállatok elé dobtak.”

Az európai nacionalizmus megkezdte pályáját a történelemben! A keresztény Nyugat kettős alapon siet politikai fejlődés felé: az egyik az eszményi vágyódás az egyetemes keresztény világuralom után; a másik a még ingadozó, barbárfajtájú hatalomösztönből és a római hagyományból összeszőtt valóság. Lassanként, mintegy hat évszázad leforgása alatt, a latin kereszténység egy sereg királyságra oszlik. A népi tagozódás ennek megfelelően igen-igen tökéletlen. A Szent Ágoston kívánta jószomszédi egyetértés hiányzik ugyan, de a nagy nemzeti háborúk sem dúlják még a Földet. Ezeknek ideje még nem jött el. Alkalmi, gyorsan lezajló hódító hadjáratoktól eltekintve, a nyers erőszak ugyan dühöng állandóan és hevesen, de mégis csak kis méretekben. Milyen hatása volt a korai Középkorban a különböző birodalmak felett álló hatalom gondolatának? Egyrészről a császárság megújulását eredményezte Nagy Károlyban, másrészt teljessé tette a pápa világi hatalmát.

A pápaság és a császárság középkori ellentétét kezdettől fogva annak az elméletnek fényében szemléljük, amely e két hatalomban két égi fáklyát vélt felismerni. E két szövétneket maga Isten helyezte a Földre, a Teremtéskor. Ezt a jelképes magyarázatot egyébként csak Barbarossa Frigyes óta alkalmazzák a császárságra is. Nagy Károly óta a császárok a római birodalom folytatóinak szerepét játszották ugyan, anélkül azonban, hogy annak egyetemes világhatalmát igényelték volna. Ez a kívánság, eszményi alakban akkor hangzik el először, amikor a Hohenstauf így ír egyik püspökének: egy Isten, egy pápa, egy császár elegendő a világnak. De a császár valódi hatalma sosem alapult ezen az igényen, még kevésbé ezen a jogcímen. Az egyetemes hatalom igénye sokkal inkább, sokkal elvszerűbben, s bizonyos értelemben sokkal valóságosabban megvolt a pápában. Szent Péter utódjának az a követelése, hogy a keresztény tanítás dolgaiban való legfőbb tekintély s az egyházi főhatalom mellett a legfelső világi hatalom is (a Föld népei és királyai fölött) az övé legyen, első pillantásra nem látszik egyébnek hierarchikus gőgnél. Pedig ez az igény lényegében közvetlenül az Egyház tanításának alapgondolatából fakadt. A Szentszék semmiképp sem tagadta a királyok és fejedelmek hatalmát. De a fejedelmek minden jogi és kormányzati ténykedésének, a hatalom gyakorlásának bírálatát magának akarta fenntartani. A királyok tettei, a jó és gonosz tükrében, ratione peccati, a pápai hatalom alá tartozók maradnak. De a királyok tetteinek ilyen, a hit mértékével mért megítélései elkerülhetetlenül a jogi mérték bírálatára vezettek. Így esik, hogy I. Miklós pápától, a 9. századtól kezdve a pápai világuralom tana egyre határozottabb körvonalakban bontakozik elő, s a királyok trónfosztása, országadományozások, s a hatályos jogba való beleszólás alakjában minduntalan gyakorlati alkalmazást nyer. A pápa és a császár nagy harca a világuralomért egy csöppet sem kedvezett a nemzeti öntudat s a hazafiúi érzület további fejlődésének. De ezek az események éppoly kevéssé hátráltatták is Európában a nemzeti kialakulások folyamatát. A nyugati államok és népek szilárdulása a Karoling hatalom területeinek szétesése óta lassú ütemben előrehaladt. A három északi birodalom: Franciaország, Anglia, Skótország, azután: Aragónia, Kasztília, Portugália, Szicília, Magyarország és Lengyelország 1190 körül egységes alakulatokként már mind elfoglalták helyüket a latin kereszténység közepette. A magát még rómainak nevező, de német kézben lévő impérium hatalmi törekvései a császári mivolt ellenére sem tudták megakadályozni e királyok igényét a teljes szuverenitásra, –  vagy, hogy a Középkor szóhasználatával éljek: az uralkodói méltóságra. Éppen abban az időpontban, amikor a világuralomért folyó viszály a pápa és a császár között – röviddel 1200 előtt – tetőfokára hágott, Európa nemzeti elrendeződése lépésről lépésre valósággá vált. Bingeni Szent Hildegard egyik víziója érdekesen világítja meg ezt a tényt. Még mielőtt a Középkor lét legnagyobb univerzalistája, a Hohenstauf VI. Henrik császár és III. Ince pápa a világ színpadára lépne, Hildegard a feltörő nemzeti gondolat mellett már a császárok világhatalmának halványodását látja. „E napokban” úgymond „a római császárok hatalmának telje, mellyel a birodalmat eddig kormányozták, el fog enyészni, s nagyszerűségük elmúlik. A sok nép királyai és fejedelmei, kik hajdan a római császárság alá tartoztak, el fognak szakadni tőle, és nem lesznek többé az alattvalói. S így a Római Birodalom nem fog tovább fennállni. Szétesik. Mert minden ország és minden nép a maga királya alá fog tartozni, és neki fog engedelmeskedni”.

A keretek tehát, amelyek között a hazafiúi érzés és a nemzeti öntudat továbbfejlődhetett Európában, már 1100 körül adva voltak. S hogyan álltunk ezenközben a patria és natio szavak használatával és jelentésével? A latin kifejezésekből kell itt kiindulnunk, mert a latinul írott irodalomban alakul ki e két fogalom. A patria szó az ókor óta nem ment veszendőbe. Már maga a caelestis patria, az égi haza kifejezés elég volt ahhoz, hogy a haza fogalma feledésbe ne merüljön. Földi vonatkozásban pedig ez a szó az Ótestamentum különböző helyein is előfordult. De a patria szónak éppen világi jelentésében már nem volt meg a régi római szó telt csengése. Csak adminisztratív megjelölés lett, különösebb érzéstartalom nélkül. Az érzés ugyan megvolt, mint azt a Roland-ének „douce France” kifejezése igazolja, de már nem volt a patria szóval egybekötve. A patria egy bizonyos jogterület, grófság vagy grófságok csoportjának megjelölésére szolgált. Teljesen megfelelt ez a terra-, vagy a francia pays-fogalomnak, ami alatt bizonyos tájakat értettek. Ezek a tájak a francia térképnek sokkal bájosabb jelleget adtak, mint amilyet a departament-ok későbbi hálózata valaha is adott. A 12. és 13. században ismételten találkozunk efféle fordulatokkal, mint: tota patria congregatur, – az egész terület (vagy amint ma mondanánk: a megyegyűlés) összeült. „Száműzték hazájából” – mondják ezidőben, s e kifejezésen természetesen a legszűkebb patria értetődött. A jogterület, a szülőföld, s a az emberrel bensőséges kapcsolatban álló haza határai rendszerint egybeestek. Tisztán és világosan áll íme előttünk a haza, vagy ha így jobban tetszik: a szülőföld régebbi fogalma. Hellyel-közzel, alkalmasint klasszikus olvasmányok hatásaképp másféle – ettől elütő – jelentésével is találkozunk ezidőben a patria szónak. A 10. század végének híres tudósa, Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa a patria szót majd szűkebb, majd tágabb értelemben használja. De sajátságosképp sohasem szülőföldjére, Aquitaniára, sem Auvergne-re, szűkebb hazájára (pays), még kevésbé az egész francia királyságra vonatkoztatva. Gerbert volt az a férfi, aki hathatósan elősegítette a francia koronának a Karoling-házról a Capet-ekre átszállását. Annál szokatlanabb, hogy Gerbert patria-fogalma a német II. és III. Ottó császároknak szólt, –  akiket valóban hűségesen szolgált is. És éppen nála valósággal klasszikus, vagyis inkább modern csengése van a patria szónak. Azt ajánlja III. Ottónak: keresse dicsőségét abban, hogy „hazájáért, vallásáért, övéinek üdvéért és a közjólétért (rei publicae salute) a legnagyobb veszélyekkel is szembeszálljon.” Ebből arra következtethetünk, hogy a franciák és a németek, az 1000. év körül még távolról sem voltak tudatában [a] valóságosan már bekövetkezett politikai különállásuknak.

MAR-W637845 - © - fototeca gilardi

A patria szónál régidők óta sokkalta használatosabb volt a natio szó. A klasszikus latinság napjai óta e szó jelentése alig változott. Szoros összefüggésben a natura és a natus szavakkal, volt benne valami tágabb értelem, mint a gens-ben vagy a populus-ban, anélkül, hogy a három kifejezés között éles különbség állt volna fenn. A Vulgata az ószövetség népeire, világos megkülönböztetés nélkül, egyként, egymás mellett, felváltva használja a gentes, populos és nationes kifejezéseket. S ennek megfelelően a natio szó is majd a törzs, majd a nyelv, majd a terület szűkebb vagy tágabb értelmű megjelölésére szolgált. Nemzeteknek nevezték a burgundokat, a bretonokat, a bajorokat, a svábokat, de az angolokat, a franciákat s a németeket is. Adminisztratív jelentése – mint a patria-nak – nem volt a natio szónak; s kezdetben éppoly kevéssé politikai is. A natio-fogalom élesebb elhatárolódása, rögződése, a különböző függőségek és összetartozások kialakulása közben, lassan-lassan történt meg. A királyság fénye, a hűség a hűbérúrhoz, a püspök védőpalástja, a kenyéradó bőkezűsége e bensőséges közösségekben szoros kapcsolatokat hoz létre. Natio szóval csak ilyen kiterjedtebb kötelékeket illethetünk. De akár kisebb, akár nagyobb összefüggések megjelölésére szolgált is a natio szó, a velejáró érzés mindenütt teljesen hasonló volt: a kezdetleges mi-magunk-csoport szenvedélyesen egynek érzi magát, mihelyt mások, bármiféle idegenek fenyegetik vagy veszélyeztetik létét. Ez az érzés többnyire inkább ellenségeskedés alakjában jelentkezik, mint egyetértésben. Minél szorosabb az együvé tartozás érzése, annál acsarkodóbb a gyűlölet. Így esik, hogy a leghevesebb harcok éppen szomszéd városok között dúltak; teszem azt: Genova és Pisa között. Salimbene azt mondja erről [a] krónikájában, hogy kígyót és embert, kutyát és farkast nem választhat el nagyobb természetes ellenszenv egymástól, mint amilyen e városokat emészti. Merő becsvágyból, nagyzási hóbortból és hiú dicsőségszomjból, így véli az 1284. évi Meloria melletti tengeri ütközetről szóló beszámolójában, teljesen elpusztította egymást e két nemes város. Hasonlóképp – ha nem is olyan hévvel – gyűlölik egymást az angolok és a skótok, a dánok és a svédek, sőt a langue d’oil-i és az aquitaniai franciák. Ez érzelmek jelentkezésének hevessége mutatja ösztönös mivoltukat. A 11. század francia krónikása, Radulf Glaber szemrehányást tesz I. Róbert király nejének, hogy Franciaországot és Burgundiát megnyitotta az aquitánok, e hiú, könnyelmű, cifra erkölcsű és öltözetű nép előtt. Nevetséges az: milyen a szakálluk, miféle hajat viselnek. Illetlen harisnyában és cipőben járnak, s ami a legrosszabb: a hűség és a hit ismeretlen előttük. A ruha nyilván még az erkölcsnél is nagyobb megütközést kelt. Politikai érzületről alig lehet itt szó. A latin és germán fajták minden helyi, vidéki és nemzeti ellenszenve mögött lappangó, rég meggyökeresedett ellentétét igazán nem nevezhetjük annak. Mert hiszen ez az idegenkedés a Karoling birodalom politikai ketté- (germán és latin résszé) hasadása előtt is fennáll. A „Szent Goar élete”, az eifeli Prüm kolostor Wandalbert nevű szerzetesének 840 körüli szerzeménye egy, a Rajna vidékén utazgató németről emlékezik meg, aki a nemzeti gyűlölet egy nemével annyira utált római származású és római nyelven beszélő (Romanae nationis ac linguae) embert, hogy ilyen embernek még a látását sem állhatta. Ez a barbár durvaságban gyökerező bárgyúság (így ír tovább) annyira megülte e német kedélyét, hogy még futólagos érintkezést sem tudott elviselni undor nélkül római beszédű vagy származású emberekkel, ha mégoly derék, nemes egyének is voltak azok egyébként.

E nagy néprajzi ellentét maradandó politikai alapjait először voltaképp 887-ben rakták le. A 843. évi verduni szerződés osztályos egyezségnél alig egyéb: a frank birodalomban régtől szokásos osztozkodás ünnepélyes megismétlése. A birodalom egysége emellett – névleg legalábbis – továbbra is fennáll. Csak miután Kövér Károly kísérlete a valóságos egység helyreállítására meghiúsult, vált ténnyé a keleti és a nyugati frank birodalom végérvényes elszakadása. Hic divisio facta est, inter Teutonicos et Latinos Francos, mondja a birodalmi krónika a 887. évi szerződésről. „Itt imé megtörtént a német és a római frankok kettéválása.” Ezidő óta áll Németország Franciaországgal szemben. Mikor a 10. század elején Együgyű Károly Wormsban a németek nemsokára leendő királyával, Henrikkel találkozik, a nemes ifjúság – linguarum idiomate offensi – szokás szerint azzal szórakozik (mondja Richer krónikája), hogy heves szidalmakkal ingerli egymást, aztán kardot ránt és vív mindaddig, míg többen a fűbe harapnak, köztük egy békéltető is éppen.

A keresztes hadjáratok is távol álltak attól, hogy a nyelvben, származásban vagy valamely királyhoz való hűségben egymástól kölönböző népeket, a vallásban újraegyesítsék. Sőt a latin keresztény világban a nemzeti ellenségeskedés a keresztes hadjáratok következéseként még élesebbé vált, amennyiben a népek teljes harci készületben, állig felfegyverkezve, többé-kevésbé szent versengésben, újra meg újra együvé sodródtak. Aurai Ekkehard úgy beszél az első keresztes hadjárat német és francia lovagjainak ellenségeskedéséről, mint invidia quae inter utrosque naturaliter quodammodo versatur. A nogenti Guilbert ugyanez alkalommal a németek, lombardok és szicíliaiak közös francia-gyűlöletéről beszél, akiknek büszkeségét amazok nem tűrhetik. S bár maga is francia, csodálatosképp hozzáteszi, hogy a franciák, ha nem állnak szigorú fegyelem alatt, [akkor az] idegenek között valóban nyersen viselkednek.

Tudatos nacionalizmusról persze mindeme esetekben még mindig nem beszélhetünk. A törzsek és népek közötti ellenszenvek látszólag mindenütt és elkerülhetetlenül megtalálható primitív ösztönei ezek. Változást itt csak a 12. század hoz, melyben Franciaország és Anglia politikai megszilárdulása egybeesik a német császárság nagyarányú hatalmi kifejlődésével. Ez utóbbiak politikája a császári cím használatában is kifejezésre jutó, valódi imperializmus képét mutatja. Ez a császár 1107-ben a trieri érsek vezetésével, még két püspök és különböző grófok részvételével, fényes követséget küldött Châlons-sur-Marne-ba, hogy az ott a pápával találkozzék. A német kiküldöttek nagy pompával és fejedelmi díszben érkeztek. Különösen a bajor Welf herceg tűnt fel mindenkinek. Hatalmas, széles vállú férfiú volt ez (vir corpulentus et tota superficie longi et lati admirabilis et clamosus), s mindenütt kardot vitetett maga előtt, mondja róla a jelenet szemtanúja, a saint denis-i apát, Suger. A küldöttség, az érsek kivételével, ki valóban vir elegans et jocundus volt, s jól beszélt franciául, inkább ijesztésre, mint tanácskozásra látszott alkalmasnak. Fontos kérdések vártak itt eldöntésre: a püspökök invesztitúrája. Ha véleménykülönbség támadt, a „csökönyös követek”, a cervicosi legati, elkezdtek lármázni, teutonico impetu frendentes, „német dühtől tajtékozva”, és fenyegetőzni: hogy ők majd nem itt, hanem Rómában intézik el a viszályt, mégpedig a kardjukkal.

Ilyennek látják a franciák a németeket. Suger a továbbiakban többször használja a furor teutonicus fordulatot is. Ezt a kifejezést Lucanus Pharsaliá-jából vette. Ortt az a régi teutonokra vonatkozott, akik Marius idejében halálos ijedtséget szereztek a rómaiaknak.

Amint látjuk, egészen más hang ez, mint a fiatal lovagok csete-patéja a keresztes hadjáratok idején. Politikai hang ez, mely sajnos, soha többé el nem némult.

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a a tudatos nacionalizmus a középkori Nyugaton először a Hohenstaufok német császári politikájának ellenhatásaképpen jelentkezik. A császári és a pápai hatalom, a császár és a városok, a német és az olasz fejedelmek, s az erősödő francia királyok közötti hosszú és elkeseredett harc vége egy évszázaddal később a Staufok büszke házának s imperiális politikájának bukása lett. Európa nemzeti szervezkedésének folyamatában sok-sok évszázadon át immár Franciaországé és Angliáé, s később Spanyolországé a vezető szerep. A nemzeti ellentét a román és germán népek között marad, ami volt: művelődési különbség, mely a másnyelvűség s az etnikai másként-alkotottság primitív alapjain nyugodott. Politikai ellenségeskedéssé ez az ellentét csak akkor fajult, ha a szomszédok összevesztek egymással. Mint teszem [azt]: a flamandok és a franciák 1302-ben. Ekkor vált szólás-mondássá Maerlant ötlete: „Wat Walsch ist, valsch is.” (Minden hamis, ami walsch.) A welsch szónak természetesen különféle jelentése volt, aszerint, hogy olaszokra vagy franciákra alkalmazták; éppúgy, mint a deutsch vagy a dietsch elnevezéseknek, melyek egyaránt vonatkozhattak a déli és az északi németség valamennyi országára. A dietsch és a welsch ellentétének olyan szuggesztív ereje volt, hogy Jan van Boendale szinte meg is feledkezett Európa többi népéről, így énekelvén:

„A keresztény világ két részből áll:,
Az egyik a welsch nyelvet beszélőké,
A másik egyes-egyedül a németségé.

Egyetlen hely volt, ahonnan az akkori Európa nemzeti sokfélesége úgy, amint az idők folyamán kialakult, áttekinthető volt: a római Szentszék. Róma szakadatlanul fűzte kapcsolatait mindeme országok és mindeme népek felé, s mégis kívülük és fölöttük állt. Gyakorlatilag csak Rómában lehetett szó nemzetközi politikáról. A pápai diplomácia, szakismeretei és messzire elágazó, sűrű összeköttetései alapján a világi hatalmak diplomáciáját jóval felülmúlta.

Időközben, úgy 1300 táján a többi országban is célszerűbbé vált az államigazgatás szervezete. Az állam egységét tudatosan kiépítették. A közigazgatás, a jogszolgáltatás és a pénzügyek Franciaországban és Angliában annyira megerősödtek, hogy bízvást lehetett erőteljesebb nemzeti politikát rájuk építeni. S ennek nyomán íme olyan nacionalizmus tűnik elő, amely szenvedélyességében és erőteljességében alig marad el modern jelentkezései [formái] mögött, s amely egyidejűen nagyon is valóságos politikai viszonyokra és erőkre támaszkodott, egybekötve általános érvényű keresztény eszményekkel, vagy el is bújva mögéjük. Helyesebben: a latin népek hatalma megtört a Szentföldön. De a Szentföld visszafoglalása, vagyis a keresztes háború mint politikai eszme, elérendő, elismert célként lebegett minden keresztény uralkodó előtt.

Egy normandiai ügyvéd, Pierre Dubois, röviddel 1300 után, két politikai tanulmányt írt. Az egyiknek címe: „Franciaország háborúinak és viszályainak csökkentéséről”. Ebben új békerend mellett kardoskodik, melyet szankciók, bojkottok és semlegesek együttes fellépései biztosíthatnának.  A másik, a „Szentföld visszafoglalásáról” szól, s benne a kereszténység üdvét a jól átgondolt francia hegemóniától várja. Szenvedélyes francia. Gyűlölete főként az olaszok ellen irányul. A franciák – mondja – eddig még mindig rosszul jártak. Franciaországot az Isten is a keresztes háborúk vezetőjének szánta. A pápának le kellene mondania a világi hatalmáról a francia király javára. Az egész világ számára üdvöt hozó volna, ha alárendelné magát Franciaországnak, mert a francia nép bölcs ítélőképességét jobban tudja használni, mint bármely más nép.

Itt íme már teljesen érett politikai nacionalizmussal állunk szemben. Éppen ilyen öntelt és támadó kedvű nacionalizmus lelkesítette Angliát is, s vált okozójává Európa két nagy nemzeti birodalma összeütközésének: a százados francia-angol háborúnak.

A nemzeti öntudat mindkét országban együtt szilárdult magával az állam növekedésével, s jelentős tényezője lett az államéletnek. S ez nem következhetett be olyan országokban, amelyekben a központi hatalom növekedése, s az államegység elmaradt: Német- és Olaszországban. Németországban a királyság, illetve császárság nem volt képes arra, hogy politikai erőt jelentő általános népi- és államtudatot alakítson ki. Az utolsó nagy Hohenstauf, II. Frigyes maga adta ki kezéből a fejedelmek, urak és városok fölött bírt hatalmát. Egyetemes, eleven német népi öntudat bizonyára volt, de eloszlott a törzshöz, tájhoz vagy városhoz való ragaszkodás, vagy merő dinasztikus hűség alakjában a megszámlálhatatlan részterületecskék között. A Római Szent Birodalom lassú szétesése ilyen [egységekké] szinte elkerülhetetlennek látszott. A németség ezzel elveszítette politikai jellegét, s visszahúzódott az egyszerű szülőföld-szeret ösztönös szintjére.

Itáliában is hiányzott a politikai nemzetté egyesülés hatásos elve. Sem a vaskoronás lombard királyság, sem a normannok és a Hohenstaufok szicíliai királysága, sem a francia politika hatalmi kalandja: az Anjouk Nápolya nem volt alkalmas kiindulópontja az erőteljes és egységes olasz államvezetésnek, s a velejáró népi egyesülésnek. A pápai politika egészen tudatosan inkább akadályozta az ilyen egységtörekvéseket, semminthogy elősegítette volna őket. Velence, Genova, Firenze, Milánó s a kisebb-nagyobb városi signoriák a leghevesebb féltékenykedésben és elkeseredett ellenségeskedésben éltek egymással. S mégis, mindeme viszályok között, azok ellenére is, állandóan nőtt és fejlődött az általános olasz népi öntudat. A „Roma” és „Italia” szavak soha nem vesztették el a nagy múlt nemes csengéseit. Az antik hagyomány erős befolyása itt sokkal elevenebb maradt, mint bárhol másutt, s éppen ez a hagyomány jelentette az egységet. IV. Fülöp brutális politikájának gőgös francia nacionalizmusával egyidejűen felhangzik az olasz patriotizmus és nacionalizmus szava is, hogy soha többé el ne némuljon; mert Dante hangja szólt belőle: „Ahi Servi Italia, di dolore ostello…”, „Oh Itália-leányzó, a szenvedések tanyája…”. A felszabadult és egyesült Itália gondolata összefügg a római világuralom álmával. Egy béke-császár hozza meg Itáliának azt az egyetértést és nyugalmat, amire Dante annyira vágyott. Világuralom, monarchia az, amit Isten is kíván a földre. S Róma népének hivatása, hogy ezzel a császárral megajándékozza a világot. És íme jött VII. Henrik, a németek császára, hogy a béke művét beteljesítse Itáliában. De kezdettől fogva balszerencse üldözte, s meghalt, hogy Dante Paradiso-jának legfelsőbb köreiben éljen tovább:

Ama nagy trónra, melynek díszein jár
szemed, mivel már a Korona rajta,
előbb mint e Lakzi borából innál,

ül majdan Henrik, kit a földnek ajka
császárnak mond, s ki jön, hogy megjavítsa
Itáliát, bár nem érett az arra… 

(Babits Mihály fordítása)

Alig múlt el harminc esztendő Dante halála óta, s az a szenvedélyes, költői, misztikus patriotizmus és univerzalizmus, amit Dante Monarchiájában megálmodott, íme, a történelem szinte képzeletfölötti összjátékaképp Colà di Rienzo-ban testet ölt. Abban a Colà di Rienzo-ban, a néptribunban, akit egy fél éven át Róma megmentejőként ünnepelnek, aki Itália egyesítésére s a világcsászárság megalapítására izgat, aztán mint számkivetett, mint fogoly és gyanús tevékenységű politikai lázító tengődik, s aki végül Rómában még egyszer – ezúttal a pápai politka eszközeképp – az élre kerül, és egy utcai zavargás alkalmával [az] életét veszti. A népképviselet, a nép és a szenátus klasszikus szabadságának, Róma nagyságának eszményei, a büszkeség Itáliára s a szent törekvés [a] világbéke után, még talán senkiben sem egyesültek csodálatosabban, mint ebben a kis, hiú, hűtlen emberben, akinek álma volt egyetlen nagysága.

A közvetlen politikai és hatalmi kapcsolatoktól eltekintve, Európa népei két olyan téren is találkoztak egymással, amelyek természetük szerint kölcsönös megértésre és békés érintkezésre kényszerítették őket. Az egyik a kereskedelem, a másik a tanulás, helyesebben az Egyetem volt. Mindkettő, de különösen az utóbbi gyümölcsözően hatott a nemzet fogalmának fejlődésére. A főbb kereskedővárosokban, ahol az árusok a világ legkülönbözőbb vidékeiről özönlöttek egybe (mint például Brügge-ben), az idegen kereskedők nemzetekké álltak össze. Ezek a „nemzetek” kétségkívül fokozták a nemzeti együvé tartozás érzését, de működésük területe nagy általánosságban a vendéglátó városra korlátozódott. Sokkal mélyebb és általánosabb volt a nemzeti gondolat hatása az egyetemeken. Ilyenek a 12. századtól kezdve egyre-másra keletkeztek Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Angliában. A Studium-nak nagy volt a becsülete az egész középkoron át. Gyakran valósággal egyenértékűnek vették a másik két nagyhatalommal: a Sacerdotium-mal, az Egyházzal és az Imperium-mal, az állam hatalmával. Az egyetemen az Egyház tekintélye uralkodott. Oktatók és tanulók egyaránt a papi rendhez tartoztak. Az iskola mint olyan, teljesen nemzetközi jellegű volt. Az artes liberales, a teológia, az egyházjog s a világi jog, az orvostudomány tanítása semminemű politikai vagy nemzeti érdek szolgálatában nem állott. S az egyetemek élete kezdettől fogva mégis nemzeti csoportosulásokhoz vezetett. A legnagyobbrészt idegen, többnyire szegény és kivétel nélkül fiatal tanulók, a scholarok nyugtalan tömege folytonos súrlódásban élt a törzsökös lakossággal, amely közé [a] sorsa vetette. Jogaik és egzisztenciájuk védelmére gyakran egymás kölcsönös segítségére szorultak. Mi sem természetesebb hát, minthogy natio-nként tömörültek (akárhogy is értsük ezt a szót: akár régi értelmében, mint szűkebb hazát, akár tágabban: a jogszolgáltatás, a nyelv vagy a szokások azonosság szerint). Az egyetem kiinduló- és középpontja lett a nemzeti organizációnak. Sőt Bolognában bizonyos értelemben maga az egyetem is ilyen nemzeti diák-korporációk egyesüléséből keletkezett. Ezeket előbb hívták külön-külön universitas-nak. Az universitas szó addig tudvalevőleg nem jelenetett egyebet, mint valamiféle egyesületet, korporációt. Bologna diákjai két nagy csoportra oszlottak. Az egyik a lombardok, a toscanaiak és a rómaiak „nemzeteit” foglalták magukban: ezek voltak a Cismontani. A másik, a kezdetben nem kevesebb, mint tizennégy nemzetet számláló Trans- vagy Ultramontani-aké volt.

Az eleinte megszámlálhatatlan nationes Párizsban is hamarosan négy csoportra tagozódott: franciákra, pikardiaira, normannra és angolra. Ezek közül tehát három csoport észak-franciaországi tájakat képviselt, a negyedik, a natio anglica [pedig] magában foglalta nemcsak Nagy-Britannia lakóit (akár angolul, akár anglo-francia vagy akár valamelyik kelta nyelven beszéltek is), hanem ezen felül magába kellett fogadnia a németeket, a skandinávokat, a lengyeleket, s még a többi népet is. A natio fogalma közül ezek szerint meglehetős[en nagy] bizonytalanság uralkodott, amiből [az] idők folyamán természetszerűleg egyenletlenségek származtak. A natio Alemanniae-t csak a 14. század közepén választják szét a natio Angliae-től; s ezután nemsokra ismét alnémet és felnémet natiókra tagozódik.

A féltékenykedés és a gyakran véres viszálykodás (sok tekintetben alkotó elemi a nationes-nek) az angol egyetemeken, Oxfordban és Cambridge-ben sem volt ritkább, mint egyebütt. Az oxfordi statútum hivatalosan is két nemzetre osztja fel a tanulókat. És sajátságosképpen nem Anglia, Wales és Írország között különböztet, hanem Észak- és Dél-Anglia között. Mindenütt, ahol nem sokkal ezután főiskolák keletkeztek, mint például a német országokban, megtartják a nemzeti felosztást. A „nemzetek” a magistri artium ifjú seregéből választott procuratores vezetése alatt az egyetemek legelevenebb tagjai voltak. Ez a rendszer a nemzeti öntudatnak minden ország legszélesebb köreibe való behatolását segítette elő. S emellett mégsem ártott az egész intézmény nemzetközi jellegének.

Az egyházi szervezet már régen megkezdte a nacionalizálás folyamatát. Az egyházi igazgatás, különösen Angliában, már a 13. században nagy fokát éri el az önállóságnak. Maguk a pápák a nemzeti elvet először a bíborosok kollégiumának ellensúlyozására használták fel, amikoris az 1274. évi lyoni zsinaton az érsekeket és a püspököket nemzetek szerint rendezve vonultatták fel a bíborosok mellett, sőt ellen. Az 1311-1312. évi viennei zsinaton végérvényesen nemzetek szerint szavaztak. Az 1378. évi nagy szakadás még csak siettetni látszott az Egyház nemzetek szerinti tagozódásának folyamatát. Minden nemzet vagy a római vagy az avignoni pápa mellé állt. S mikor végre 1409-ben a pisai zsinat összeül, hogy az Egyház egységét helyreállítsa, a nemzeti elv már végérvényesen diadalmaskodik.

Négy nemzet, az olasz, a francia, a német és az angol alkotják a zsinat forma szerinti organizációját is. Ez a zsinat ugyan dolgavégezetlenül oszlik szét, hogy aztán öt évre rá Konstanzában újra összeüljön. Itt a nemzeti elv érvényesítése komoly összetűzéshez vezet. Az angolok és a németek kitartanak mellette, d’Ailly bíboros küzd ellene. Anglia vonakodik az ötödik helyet elfoglalni Aragónia, mint negyedik nemzet után. Akaratát, Zsigmond király segítségével, akit [a] diplomáciai megfontolások Anglia felé hajlítanak, sikerül is keresztülvinnie. Egynémely pont megérdemli itt különös figyelmünket. Többek között az a tény, hogy ezek a nationes, hazájuk egész népének képviselőjéül tekintetnek ezen a zsinaton. S azután az a körülmény, hogy a nemzetek és birodalmak nem fedik egymást teljesen. A franciákkal együtt szavaznak Savoya, Provence és Lotharingia nagyrészének képviselői, holott ezek az országok még változatlanul a Római Szent Birodalom tartozékai. Miben ismerhető hát fel a nemzet mint olyan? Nyelvében, dinasztikus kapcsolataiban vagy egyházi kötelezettségeiben? Erről veszekednek, de nem sikerül megegyezniük. Lassacskán sejteni kezdik, hogy különbséget kell tenni általános és különös nemzetek között. Ezzel persze megint újabb vitaanyag támad. [A] D’Ailly bíboroshoz hasonló férfiak nyilván tisztában voltak azzal, [hogy] milyen veszedelem származhat az Egyház egységére, a nemzeteknek a keresztény világ elemeiként való elismeréséből.

E sorban az utolsó, az 1431. évi bázeli zsinat meddő vitái sem hoztak ebben a kérdésben világosságot. De az újra eggyé vált pápaság ugyanebben az időben a nagy országok királyaival e pontban megegyezésre igyekszik jutni. Ezek a megegyezések azután az Egyháznak amúgyis igen előrehaladott nemzetivé válását végleg megpecsételték. A gallikanizmus és az anglikanizmus itt állnak az ajtó előtt.

A Középkor végén a patriotizmus és a nacionalizmus erői ezek szerint az Egyházban, az államban, nem kevésbé a népben, valamint kulturális téren is feltartóztathatatlanul nyomulnak előre.

Folyt. köv.

Single Post Navigation

2 thoughts on “Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus (1941)

  1. gőre gábor biró úr on said:

    Acsarkodó magyarkodók! Az expressz asszimiláltak!
    Faji hiányaikat úgy akarják eltüntetni, hogy faj magyarabbak akarnak lenni a parasztszármazékoknál, előkelőségi hiányaikat úgy, hogy dzsentribbek a valódi nemesnél. Minthogy őseikben nincs magyar vér, szüntelen harsogják a magyarkodó frázisokat. Olyan vendégek ők, akik meg részegedve, a vendéglátók szívességétől, tele szájjal hirdetik, hogy itt tulajdonképpen ők a gazdák és ők, merik »félteni« a magyar fajtát például a faj magyar parasztság választójogától.” Szabó Zoltán, a Cifra nyomorúság írója!
    Sok tévhitben tévelygő vak!
    Kit szédítenék magyar szavak!
    Attól érzi magát különbnek!
    Bitorlói, pusztítói, e földnek!

    Bartha Miklós: Kazár földön (Kárpátalján) „Miért ne hinnők hát el Bartha Miklósnak, hogy a kazárságban nagy a szellemi züllöttség és sok az erkölcsi meghibbanás? Miért fogadnók kételkedéssel azokat a fejezeteket, amelyek a kazárság ravaszságát, kapzsiságát, üzérkedését, a földdel és pálinkával, a pénzzel és az élelmességgel űzött uzsoráját támadják. Ahonnan ez az elem beszivárgott, az orosz városok gettóiból, nem hozhatott magával, sem tisztaságot, sem magasabb erkölcsi színvonalat, sem a testi fáradságnak megbecsülését, sem szociális ösztönt, sem kúltúr képességet. (… ) Ami antiszociális és kultúr képtelen elem van e barbár tömegben, azt bizony le kell róla nyesni, erős és ügyes kézzel. Ady könyv ismertetője!
    a tanácskormány 1919 rendeletben telepítette ki a fővárosból a menekült galíciai zsidókat, mint “élősködőket”.
    1919 májusában a szegedi Mars téren álló „vörös laktanyát” egy többségében zsidó származású tisztekből álló különítmény foglalta el. Ha úgy tetszik, a „Szegedi Gondolatot” zsidók indították útjára.

    • Jelzem, hogy egészen addig teszem lehetővé a kommentelés lehetőségét, amíg az nem valósítja meg az antiszemita megnyilvánulások népszerűsítését. A határmezsgyén mozogsz. 🙂 (Egyébként nem értem, mi értelme van annak, hogy monológokkal szórod tele az oldalamat, ha egyszer a hozzászólásokra nem reagálsz.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: