Anonymus: A ceglédi példa (1923)
Carl Schmitt hazai recepciója – amely napjainkban azért már jócskán a reneszánszát éli – csak meglehetősen döcögősen indult be a rendszerváltozást követően. De mikorra tehető az az időpont, amikor a magyar tudós – s esetleg a laikus – közösség felfigyelt az egyik legellentmondásosabbnak tartott német entellektüelre? Nos, ez akár egy önálló kutatás tárgyát is képezhetné, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a szélesebb publikum számára írott hazai sajtót tekintve feltehetően a Pesti Napló hasábjain, annak 1923. július 22-i számában – mindössze egyetlen évvel a Politikai teológia megjelenése után – említették meg először Schmitt nevét – méghozzá az alábbi kontextusban.
Ismeretlen szerző: A ceglédi példa. In Pesti Napló, 74. évfolyam, 163. szám (1923. július 22.), 1. o.
Carl Schmitt, a kiváló bonni szociológus, egy érdekes essay-jében, amely a szuverenitás fogalmát igyekszik tisztázni, a következő meghatározást adja: szuverén az, aki a kivételes állapotról határoz. Normális időkben az élet úgyszólván szabályozza önmagát. Az emberek egymásközti vonatkozásairól dönt a magánjog, a társadalmat és az államot minden túlkapás ellen megvédi a büntetőjog, az együttélés zavartalanságán őrködik a törvény és az erkölcs. Hogy ilyen viszonyok közt ki a szuverén, egészen közömbös. Nevezzék akár császárnak, akár királynak, akár köztársasági elnöknek: hatalma semmi esetre sem lesz több, mint az írott törvényé és az érvényben lévő szokásjogé. A szuverenitás kérdése akkor válik aktuálissá, mikor az állapotok megszűnték normálisak lenni. Aki kimondhatja és ki is mondja, hogy kivételes állapotok vannak, aki magához ragadja a hatalmat, aki felfüggeszt minden törvényt, és valamennyit helyettesíti önnön akaratával, aki érvényen kívül helyezi az alkotmányt: az a szuverén.
Vajon normális vagy kivételes időket, élünk-e? Jó volna erről a problémáról gondolkodni, mert számunkra ez a lét vagy nem-lét kérdése. Vajon az állam szuverén-e? És tudja-e biztosítani a közrend fenntartására irányuló akaratát minden lázadással szemben? Ha nem: akkor nem ő a szuverén, hanem az a hatalom, amely sikeresen szembehelyezkedik vele. Amely kivételt statuál. Amely önhatalmúlag kimondja 1. az államról, hogy az nem parancsol neki és 2. önmagáról, hogy ő önmagának a törvényhozása, vagy parancsolója.
Ezek mind nem absztrakt gondolatsorok, hanem a nap eseményeiből levont tanulságok. Nem ártana, ha szabatos meghatározásokkal, és ellenmondást nem tűrő okfejtéssel végre egyszer megállapítanák: hol tartunk? Meddig süllyedhetünk még? Hol fogunk megállani a lejtőn, ha ugyan itt van még megállás?
Cegléden betiltottak egy politikai gyűlést. A rendőri hatóság képviselője megjelent a színhelyen, hogy érvényt szerezzen az állam akaratának. Az állam embere azt mondta a tilalom ellenére szónokolni kezdő képviselőjelöltnek: Ne beszélj! A gyűlés egyik résztvevője, közjogi állapotára nézve magánember, aki tudomásunk szerint semmiféle funkcióval felruházva nincsen, azt mondta: Beszélj! A jelölt nem a rendőrhatóság tilalmának, hanem a magánember parancsának engedelmeskedik. Megszegte a törvényt, kivételes állapotot teremtett, elhatározta, hogy ezt a kivételes állapotot megteremti: ő a szuverén.
És hogy még jobban megvilágosodjunk arról, ki itt a szuverén, és ki nem szuverén, figyeljük meg a belügyminiszter magatartását az egész ceglédi kérdésben. Ott, ahol a törvénytelenségek egész sora a legsürgősebb orvoslást követeli, a belügyminiszter bürokratikus formákra hivatkozik. Amíg a formaságoknak eleget nem tettek, addig ő nem intézkedhetik. Felfordulhat a város, egymás fejét verhetik be a politikai szenvedélyektől fölgerjedt emberek, megcsúfolhatják a legelemibb jogokat: amíg ő excellenciája asztalán nincs róla akta, addig ő nem vesz tudomás! semmiről. Quod non est in actis, non est in mundo, ami nincs az aktákban, nincs a világon, mondták már a régi bürokraták. S ezt hajtogatja az ifjú belügyminiszter, aki ebben is ragaszkodik a hagyományokhoz.
S közben érik a rendbontás, az állami tekintély lejáratásának, a valódi destrukciónak gazos vetése. XIV. Lajos azt mondotta: Az állam én vagyok. Az új szuverének sokkal önérzetesebbek az abszolutizmus dogmatikájánál, a dicső Napkirálynál. Ők azt mondják: az állam – semmi. Nem szoroz, és nem oszt. Nem hatalmi tényező. Mind a két alapja, amelyen fölépült, a törvény és a jog, korhadt. A törvény? Zsidó csinálta, nem kell megtartani, ki kell gúnyolni, a nagy tömeget ellene lázítani. A jog? Az én jogom, hogy másokat jogaiktól megfosszak. A rend őre nagy képpel vállamra teszi kezét. Mintha ez a szimbolikus cselekedet jelentene valamit, mint egykor, normális időkben. Én lerázom magamról a. kezet. És semmibe veszem a tilalmat. És megmutatom a belügyminiszternek, a miniszterelnöknek, még annak a magasságos Úristennek is, ki az úr a csárdá-ban.
És ki a szuverén az államban.
Merj gondolkodni! 