Merj gondolkodni!

„ Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

Archive for the month “szeptember, 2018”

Találjuk meg Magyarországot!

Ortega fogalmazott úgy A tömegek lázadása lapjain, hogy a XX. század olyannak tűnik, mint az az orleansi herceg, akiről a XV. Lajos alatti régenssége idején azt mondták, hogy minden tehetsége megvan, azon az egyen kívül, hogy élni tudna a tehetségeivel. Nos, a XXI. századra meglátásom szerint ez fokozottan igaz; talán nem véletlen, hogy a globális folyamatokat taglaló munkák egyre többször beszélnek turbulens, háborgó világról, amelyben különböző társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai és vallási konfliktusok integrálódnak, adódnak össze. Ezek a negatív folyamatok pedig drámai állapotokat idéz(het)nek elő; a XXI. század elszabaduló világát egyre inkább az jellemzi, hogy  – képletesen szólva – egy puskaporos hordó tetején ücsörgünk.

Nem képez kivételt ez alól Magyarország sem; de a fenti állapotot kicsiny hazánkban a „nagy múltra” visszatekintő népi-urbánus viták, a különböző szekértáborok mély és feloldhatatlannak tűnő ellentéte, valamint a törzsi megosztottság „elemi ösztönre” és gyűlöletre építő gyakorlata is tovább mérgezik. A zsinórban harmadik kétharmados túl(zás)kormányzást (Sárközy Tamás terminusa) eredményező április 8-i választások eredménye pedig még bűzösebb bukét eredményezett a magyar közéletben. Miközben az ellenzéki térfélen önjelölt próféták, néha a gittegylet szintjén is alig túlmutató formációk, és végletekig megosztott pártocskák hadakoznak egymással,  Orbán Viktor Tusnádfürdőn ismét tett egy merész lépést, és nem átallotta újra köztudatba hozni a Bismarck idejéből ismerős Kulturkampf (kultúrharc) fogalmát. Ez a harc – bár borítékolhatóan nem a végső lesz – immáron az értelmiség soraiból szerveződő, belső és külső „ellenségekkel” szembeni könyörtelen fellépést kívánja megcélozni; a kormányzati oldalon ezért útszéli retorikát alkalmazó megmondóemberek egész hada fog azon ügyködni, hogy felmutassa a „hitszegőket Álmos fajából”.

Ebben a zavartalannak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyzetben gondolt egyet Vona Gábor, és egy értelmiségiek előtt elhangzó beszédben arra tett kísérletet, hogy hidakat építsen, és egy pártok felett álló együttgondolkodásra sarkallja az „írástudókat”. Vona ezzel – Formula 1-es hasonlattal élve – bejelentkezett a közéletet megújítani szándékozó bajnokesélyesek versenyébe, és a tegnapi beszéd elhangzását követően úgy látom, hogy utcahosszal meg is nyerte azt. Programadó előadásában megmutatta, hogy Magyarországon nem csak Orbán Viktornak lehet víziója, ráadásul az általa elmondottak még életképesnek és jövőbemutatónak is mutatkoznak a kormányfői elgondolásokhoz képest.

A pártpolitika aknamezőkkel teli „talpalatnyi földjét” elhagyó egykori pártelnök széleskörű műveltségről és olvasottságról tanúbizonyságot tevő, koherens gondolatokkal ecsetelte, hogy mik is századunk nagy kihívásai. A robotizáció és a Big Data diktatúra küszöbön álló beköszönte, illetve az ún. illiberalizmus térnyerése önmagukban is veszélyes folyamatok, azonban minden korábbinál jobban fennáll a veszély, hogy ez a két jelenség a jövőben nemcsak konvergál egymás felé, de akár össze is érhet. Ez pedig minden korábbinál pusztítóbb gyúelegyet eredményezhet. A polgári demokrácia és a piacgazdaság vívmányai ebből fakadóan veszélybe kerülnek, és ha nem vigyázunk, akkor könnyűszerrel a múzeumi vitrinekbe száműzhetik őket.

Miközben a tudatunkat gyarmatosítani, és minket teljes kontroll alá helyezni képes adatbárók, és populista szólamokat puffogtató illiberális „westernhősök” vetélkednek a jövő uralását jelképező kulcs megszerzéséért, a legtöbben továbbra is XX. századi kottákból  olvasnak, és  különböző „izmusok” mellett kötelezik el magukat. Eötvös József óta tudjuk, hogy a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus és a nacionalizmus uralkodó eszméknek tekinthetők, és ezek küzdelme határozta meg az elmúlt évszázadok történelmét. Ezek az eszmék azért tudtak sikeresek lenni, mert olyan értékeket állítottak a középpontba, amelyek mindannyiunk számára fontosak: a liberalizmus a szabadságot, a konzervativizmus a rendet, a szocializmus a jólétet, a nacionalizmus pedig a nemzeti identitást. Azt viszont Daniel Bell óta sejtjük, hogy az ideológiák kora véget ért, és a posztmodern kor körülményei közepette már semmi sem a régi. Csak a XIX. és XX. századi gondolkodásunk. Ez azonban már elégtelennek bizonyul. Mert miként vélekedik vajon egy konzervatív a mesterséges intelligenciáról? Mit reagál egy szocialista az új típusú egyenlőtlenségek megjelenésére? Mi a liberális válasza arra, ha egy illegális bevándorló szexuális erőszaknak vet alá egy nőt? Hogy állítja meg egy nacionalista a határokat nem ismerő, globális klímaváltozást?

Magyarországon a globális és a lokális problémák megoldására is rendre rossz válaszok születnek. Vagy a múltba révedő, és a korábbi társadalomszervezési megoldásokat kritika nélkül szemlélő politikusok próbálnak még egyszer ugyanabba a folyóba belelépni, vagy a pillanatot uralni akarók szállják meg a bársonyszékeket. Nekik pedig nincsen válaszuk a holnap kihívásaira, legfeljebb annyi, hogy holnap is lesz majd egy pillanat, és azt is uralni akarják. (S magánvéleményként megjegyzem, hogy ők annyira becsontosodottak, mint Bismarck, akiről Hamvas Béla egyik esszéjében olvashatjuk, hogy arra a kérdésre, miszerint milyen a német közoktatás, ezt felelte: Most tíz óra harminc perc, Németország összes iskolájában azt tanulják, hogy a világtörténelem legkitűnőbb hadseregét Nagy Frigyes szervezte meg. Rosszabb esetben ezek a vezetők haladnak ugyan a korral, de ezt csakis saját hatalmuk stabilizálása érdekében teszik – ha hinni lehet a pletykáknak, akkor a  korábban meglehetősen technofób magyar miniszterelnök például az antropológiai kérdések mellett az algoritmusok világa iránt is élénken érdeklődni kezdett.)

A XXI. század sikerének záloga az lesz, hogy a polgári demokrácia és a piacgazdaság (a magam részéről a szociális jelzővel ellátott piacgazdaság) értékeit meg tudjuk-e őrizni, vagy a Big Data diktatúra és az illiberalizmus frigye felőrli-e ezeket. Ha meg akarjuk védeni a polgári világot, akkor a szekértáborok felszámolására, és hidak építésére van szükség. Talán felépíthető egy második reformkor, de túl kell lépni azon, hogy ki liberális, ki konzervatív vagy szocialista, mert a jobboldal és a baloldal hagyományos megkülönböztetése ma már semmilyen jelentőséggel sem bír; az elmúlt századok megosztó „izmusaival” szemben talán arra lenne szükség, hogy elkezdjünk a „valóságizmusban” gondolkodni. Természetesen nem népfrontos giccsről van szó, hanem arról, hogy a magyar nemzet tagjaiként együtt kell gondolkodnunk, és egymás felé közelítve kell egy második reformkor eljövetelén dolgoznunk. Ehhez arra van szükség, hogy megtaláljuk Magyarországot, feltérképezzük a magyar társadalom működését és a magyar emberek gondolkodását. Ebben Hamvas Béla, Bibó István, Szekfű Gyula, Szabó Dezső és mások is a segítségünkre lehetnek.

Ahhoz, hogy megtaláljuk Magyarországot, minden tehetségünk megvan – az orleansi hercegtől eltérően az is, hogy élni tudjunk a tehetségeinkkel.

Változások kora

Tempora mutantur et nos mutamur in illis – változnak az idők, és mi is változunk velük.

Több mint négy esztendővel ezelőtt – egészen pontosan 2014. június 5-én – úgy döntöttem, hogy több kollégához hasonlóan magam is egy olyan blog működtetésébe fogok, amelynek úgymond missziója van. E küldetés célja az volt, hogy a tudományos kutatás általam képviselt irányát közelebb hozzam a hétköznapok világához és embereihez. Ennek érdekében megpróbáltam ötvözni egymással a tudományos-szakmai igényű, és a mindennapok világához sokkal közelebb álló, publicisztikusabb hangvételt. E törekvésemet talán siker koronázta, mert e sorok fogalmazásakor már több mint 17.000 találatot regisztrált a számláló, ami a műfaj sajátosságait tekintve figyelemreméltó – ha nem is felülmúlhatatlan – eredmény. A vállaltan államelméleti karakterű oldalt az évek múlása alatt tehát számos-számtalan személy kereste fel: oktatók, kutatók, barátok, sőt a közélet néhány szereplője is. Az elért statisztikával tehát elégedett lehetek. Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy a blog e misszió legalább részbeni teljesítésével  „a mór megtette kötelességét, a mór mehet” Schiller által megénekelt sorsára jut. Tény azonban, hogy a blogot életem teljesen más fázisában indítottam útjára a „digitális éterben”,  jelenleg pedig egyéni és közösségi szempontból is a változás napjait élem, ezért az általam működtetett véleményoldal is változni fog. Az új irányt reményeim szerint az eddigi, „tudományosan unalmas” bejegyzésekhez képest a sokkal emészthetőbb témák fogják uralni annak érdekében, hogy helyesnek vélt irányokba sikerüljön terelni az olvasók gondolkodását. Jelenleg ugyanis úgy látom, hogy – amint az a  Baljós árnyakban elhangzott – nincsen közélet, csak politika – az írástudóknak pedig óriási felelősséget kell vállalniuk annak érdekében, hogy ezen változtatni tudjanak. Nyitni kell tehát a külvilág felé, és fejleszteni kell a demokratikus vitakultúrát, ezt pedig csak kevésbé tudományos manírok mentén lehet megtenni. A blog „virtuális hasábjain” reményeim szerint legalább két-három szerző fogja publikálni a gondolatait az előttünk álló időszakban.

valtozas.pngAddig is álljon itt egyfajta iránymutatás gyanánt az, hogy milyen országban tudom elképzelni a jövőmet. Sokan és sokféle formában tették már fel a kérdést, hogy milyen is egy ideálisan berendezett állam. Arra a kérdésre, hogy milyen országgal is szeretnék összekötni a sorsukat,  bizonyára sokan adnák azt a rutinszerű választ, hogy olyannal, amelyben nem csak létezni, de élni is lehet. Véleményem szerint bátran aktualizálhatjuk a jelenleg is regnáló kormánypárt három évtizeddel ezelőtti üzenetét, és elmondhatjuk, hogy „olyan országban akarunk élni, ahol törvény nem csak a kólát védi”. Nem mellékesen egy olyan országban, amelynek vezetése a különböző médiumok tudatgyarmatosító manipulációjával szemben a tudást tekinti hajtóerőnek, s amely megfogadja Reményik Sándor intelmét: „Ne hagyjátok (…) a templomot és az iskolát!” Olyan országban, ahol vannak bizonyos „nemzeti minimumok” a polgári demokrácia alapvető értékeit, intézményeit és érvényesülését illetően, és ahol a pártoskodáson felülemelkedve sikerül összefogni az egész magyarság érdekeit szolgáló, ha úgy tetszik, stratégiai célok érdekében. Olyan országban, amelynek a politikai elitje valóban senkit sem kíván az út szélén hagyni, és az atomizálódott, egyén-központú felfogás helyett a nemzeti közösség elvárásait („a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogságát”) kívánja érvényre eljuttatni. Olyan országban, amelynek polgárai büszkék tudnak lenni a múlt értékteremtő örökségére, de a jövőt is szem előtt tartják, és végre valahára félreteszik a XX. század népi-urbánus ellentéteiből fakadó sérelmeiket annak érdekében, hogy a XXI. század valós problémáira tudjanak reagálni. Oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy milyen is legyen egy ideális ország, de a főbb sarokpontjai talán ezek lennének.

Post Navigation